K?etkez?fejezet

Különös tárgyak a szőlősi kincsben

 

Történetünk a magyarországi régészet megszületésének hajnalkorában, a tiszaszőlősi kincsásással indult, és fonalát követve eljutottunk a közelmúltban végzett legmodernebb fémvizsgálatokig. Láthattuk azt is, hogy hazánk hajdani közállapotai, majd az első világháborút követő politikai változások mennyire meghatározták az évezredekig békésen a föld alatt rejtőző kincsek további sorsát megtalálásuk pillanatától mindmáig. Közben a csaknem másfél évszázad számunkra fontos eseményeit elemezve, a tiszaszőlősi kincs helyét szinte észrevétlenül vette át a mojgrádi. Nem azért, mintha szántszándékkal így alakítottuk volna az elbeszélés menetét, hanem azért, mert valóban így is történt: ahogy lassan elhallgatnak a források Tiszaszőlősről, ahogy a tudományt alapító nagy első régésznemzedék elfeledkezik róla, úgy kezdenek felbukkanni az adatok Mojgrádról. Az olvasó nyilván észrevette azt is, hogy mindkettő sorsában és a régészeti meghatározása körüli komoly gondokban szinte ugyanazok a tárgyformák, kérdések és nehézségek jelentkeznek. A mojgrádi kincs nélkül például csaknem teljesen hiába törnénk a fejünket, milyen is lehetett a „lovag" sírjánál talált aranyvért. A 31 és fél centiméter hosszú, 80 dekányi nagy csüngő ismeretében azonban már könnyű a válasz, hiszen egy ilyen méretű és súlyú lapos tárgyat akár vértnek is vélhettek.

A típusok és véletlenek ilyen szerencsés találkozásain túl azonban még valami más is kellett ahhoz, hogy századunk negyvenes és ötvenes éveiben a tudományos kutatás egyre biztosabb képet kaphasson a mégoly régi időkről is, mint a rézkor (amely kép természetesen azóta egyre gyorsuló ütemben bővül és változik). Jelesen az, hogy a múlt századi kutatásnak elsősorban az egyes tárgyak részleteit és formáját vizsgálgató, aprólékos ismeretanyagára alapozva, az első világháború után a figyelem fokozatosan az eredeti színhelyeken, a terepen megmaradt, feltárható és megfigyelhető, hiteles jelenségek és leletek felé fordult. Röviden és magyarul: rájöttek, hogy a régészet csakugyan az ásó tudománya. (Csak részletkérdés, hogy a minket itt most elsősorban érdeklő kincsek esetében ez édeskeveset segít, mert, mint láttuk, tervszerűen nem lehet felkutatni őket.)

A lassan kirajzolódó őstörténeti korszakokból rendelkezésre álló leletek száma azóta a száz- vagy ezerszeresére nőtt, és általuk a korábbi tudós adatok, elemzések nagy része értelmét vesztette, vagy új értelmet kellett nekik adni. Közben a hiperkritika apró részekre szedte a múlt század vagy a korábbi századok minden egyes adatát, az úttörők összes munkáját. A kutatás egy újabb szakaszának kellett eljönnie ahhoz, hogy a táguló ismeretanyagban értelmüket vesztett vagy érthetetlenné vált régi adatok ismét megtalálják a helyüket. Munkánkban főleg aranyakkal foglalkozunk, nézzünk hát egy példát az arany történetéből!

A forrásvizsgáló történészek néhány évtized óta - okkal, ok nélkül? - hitetlenkedve csóválták a fejüket a történetírás atyjának, Hérodotosznak néhány sorban elbeszélt állításán.41 Sok forrásból tudták ugyan, hogy az Égei-tenger vidékein az ókor legbőségesebb aranylelőhelyei Szífnosz és Thaszosz szigetén voltak. Mégsem adtak sok hitelt Hérodotosznak, aki szerint a thaszosziak jó években 300 talentumnyi jövedelmük nagy részét aranybányáikból húzták. (Athénban egy talentum nemesfém súlya körülbelül 26,2 kg volt, tehát 7860 kg-ról van szó.) „Én magam is láttam ezeket a bányákat - írja -, s közöttük vala a legcsodálatraméltóbb, melyet a Thasossal ezen szigetet gyarmatosító phoinikiaiak fedeztek föl, s a sziget ettől a phoinikiai Thasostól kapta mai nevét. Ez a phoinikiai bánya Thasosban az Ainyra és Koinyra nevű területek között fekszik, Samothrake átellenében, egy az ásatások következtében kivájt nagy hegy. Ez vala gazdagságuknak forrása." A kételkedők nagy meglepetéssel vehették most tudomásul, hogy a közelmúltban ezeket a bányákat pontosan azon a helyen és olyannak fedezték fel, mint ahol és amilyennek Hérodotosz leírta őket. A méretekről és arányokról is fogalmat alkothatunk magunknak, ha tudjuk, hogy az Athén közelében levő laurioni ezüstbányákból az ókorban legalább 2 millió tonna érc került kohósításra, és ebből 1200 tonna ezüstöt és 400 000 tonna (!) ólmot nyertek ki.42 (Ebből az ezüstből készült Athénban a híres pénz, egyik oldalán Athéné istennő képmásával, a másikon pedig szent madarának, a bagolynak az alakjával. Erről írta Arisztophanész, hogy „Laurion kis baglyai sohasem hagynak cserbe', fészket raknak az erszényedbe".)

Ami tehát a múlt lassan feltáruló titkaiból ötven vagy akár csak húsz éve még legendás túlzásnak tűnt, arról kiderült, hogy ha nem is szóról szóra, de lényegében igaz. A kérdés tehát az, hogy a mai kutatás legkorszerűbb módszereivel lehet-e igazolni vagy sem az olyan történeteket vagy feljegyzéseket, amelyek írástolvasást nem ismerő kincskeresőktől egészen Hérodotoszig terjedően a legkülönbözőbb képességű és hitelű forrásokból származnak, és első pillanatban hihetetlennek tűnő régiségekre vonatkoznak. Szélsőséges esetben a korábbi tanulságokhoz és elméletekhez makacsul ragaszkodó szakember nemhogy az ilyen történeteknek, de még a meglevő leleteknek sem mindig hisz.

A tiszaszőlősi és a mojgrádi kincsben is van egy-két olyan adat és lelet, amely alaposan próbára tette már a kutatók ismereteit és képzelőerejét, de a valószínű megoldást csak az időközben hatalmasra, szinte áttekinthetetlenné dagadt összehasonlító anyag ismételt - sokadik - újraértékelésével kísérelhetjük meg. Ki lenne képes például hosszas filológiai elemzés nélkül megmondani, hogy milyen kőeszközfajtát keressünk a következő mondatban: „A leginkább előforduló kovakő-szerszámok többnyire monoru alakúak, vékonyabb végükön metsző éllel, a vastagabbon gyakran sima, hömpölyi simasággal; vagy nyelücése k." Pedig ez a mondat nem is akárkitől, hanem a legelső képzett magyar régésztől, Rómer Flóristól származik.

A tiszaszőlősi obszidián edény

Rómer néhány mondattal később így folytatta a kőkor ismertetését: „. . .az indek és chinaiak is ögléből (Obsidian) készült késeket használnak. Nem kétlem, hogy ilyenek nálunk is találtattak; de minthogy a magyar gyakorlati nép, - minden dologról azt kérdi, mi haszna ennek? van-e valami becse? és miután eddig ilyenekről épen nem volt felvilágosítva, sőt az úri rend sem igen törődött ily haszontalanságokkal: természetes, hogy régészetünk legnagyobb kárára elhányattak, szétdaraboltalak."43 Ha a tiszaszőlősi obszidián edény példáját vesszük, akkor azt kell mondanunk, hogy Rómer csak egyetlen dologban tévedett: azt ugyanis éppen hogy a haszonvétel céljából, tűzcsiholó készséghez az acél és a tapló mellé szolgáló kova pótlására darabolta fel a tiszaszőlősi nép. Mondhatjuk úgy is, hogy az egyetlen olyan régiség, amelynek hajdan a paraszti lakosság gyakorlati értelmét látta, azaz hasznát vette, a földeken szerteszét heverő ezernyi kőeszköz volt. Az obszidiánt az alföldi lakosság fekete színe miatt varjúkovának nevezte.

Az obszidián sokfelé előforduló ásvány a földön, de tulajdonképpen ritka és rendkívüli. Akkor keletkezik, ha a frissen kiömlő vulkáni láva olyan körülmények között és főleg olyan gyorsan hűl le, hogy nem alakulhat ki szabályos kristályszerkezet. Feltétel azonban még az is, hogy a lávának magas viszkozitásúnak kell lennie, azaz nagy kovasav (Si02, szilícium-dioxid)-tartalmának.44 A Vezúv vagy a Hawaii-szigetek nevezetes vulkánjainak a lávájából éppen az alacsony kovasavtartalom miatt sohasem keletkezett és nem is keletkezik obszidián. Az összes feltétel megléte esetén a megfelelő lehűlés biztosítására a legalkalmasabb környezet az, ha a kitörés alkalmával a lávarészecskék azonnal vízbe kerülnek. Víz alatti vulkánkitörések lávájából így keletkezhet néha obszidián hegységalkotó kőzetként is. Tokaj környékén azonban nem ilyen, szálában álló obszidián van, hanem hajdani letarolt felszíneken másodlagos helyzetben levő, azóta természetesen későbbi üledékekkel betemetett, kisebb rögökben fordul elő. Tulajdonságai közé tartozik, hogy kagylósan törik és reped, és az ekkor keletkező lepattanó részek igen élesek. Az időjárás és főleg hő hatására elveszti kagylós törésre hajlamos szerkezetét, és vizet felvéve tökéletesen kristályosodik. Ebben az állapotában azonban eszközkészítésre már nem alkalmas. A földtörténeti középkort megelőző időkből származó obszidiánok már az egész földön átmentek ezen az átalakuláson, így általában csak a fiatal, késő harmadkori és negyedkori darabokból tudott az őskori ember pengéket és hegyeket készíteni.

A Földközi-tenger szigeteitől - Lipari, Pantelleria, Palmarola, Szardínia, Málosz, Antipárosz, Giali -eltekintve, egész Európában csak a Zempléni-hegység területén található obszidián (és csupán egy kis területen a franciaországi Auvergne-ben). A legközelebbi források a Kaukázusban és Kisázsiában vannak. A hetvenes években híre ment, hogy a Hargita-hegységben is előfordul obszidián, ezt azonban angol kutatók megcáfolták. A tokaji obszidiánt már ősidők óta messze területekre szállították, és az innen származó nyersanyag vagy kőeszközök a Balkán középső részéig, Krakkó vidékéig és az Adriáig is eljutottak.

Amilyen könnyen reped az obszidián a megfelelő helyen alkalmazott, közepesen erős nyomásra, olyan nehezen csiszolható. Ez az oka annak, hogy hajdan éppúgy, mint a közelmúltban, alig-alig készült belőle edény. Akkor is csak díszedény, mert, mint említettük, a meleg hatására átalakul, így obszidián edényben sütni-főzni nem lehet. Egyébként is, csiszolása olyan hosszadalmas, fáradságos és gyakran kudarccal járó munka, hogy az európai szárazföld őskorából egyetlen edényt sem ismerünk, még a leggazdagabb obszidián-lelőhelyek közeléből sem.

Egészen egyértelmű viszont, hogy a tiszaszőlősi kincsásás során obszidián edény is előkerült. Tariczky a következőképpen számol be róla (soraiban érződik a megtalálók elbeszélésének hitelessége is): „Végre volt még e lelet tömegében valami fa-tál alakú kőedény is, melyet a kíváncsi nép nagyobbrészt összetört, s kova, tűzkő gyanánt is használta annak darabjait. Fekete volt, mint a szurok, s fényes, mint az üveg. Mi lehetett volna hát egyéb, mint obsidian, melyet szokásban volt hajdan nyílhegynek, késpengének hasogatni. Ez edény közepe táján belül úgy tűnt fel, mintha tűzégés lett volna benne. . . Végre a figyelmes olvasó kérdheti, hát a fekete kőkovaféle fatálalakú edény mit keresett a nagyaszóparti leletben? Mi azt hisszük, hogy ama kőedény arany csészét helyettesített." Aki látott már frissen lepattintott vagy ásatás során az ásóval megsértett obszidiánt, az a szurokfekete, üvegesen csillogó fényről - Tariczkyhoz hasonlóan - kizárólag csak obszidiánra tud gondolni.

Valószínű, hogy Tariczky állításának már Rómer Flóris sem adott sok hitelt, mert az 1876. évi kongresz-szus számára hazánk régiségeiről készített beszámolójában a „fekete kőkovaféle fatálalakú edény" kifejezésből egyszerűen kovakő lett. Mivel a közép-európai ősrégészet kovakőből csiszolt edényt nem ismert (és azóta sem találtak ilyet), Tariczky magyar nyelvű híradása pedig egy alig olvasott vidéki újságban volt eltemetve, az obszidián tál léte vagy nemléte még tudós vita témájává sem válhatott. Nem is beszélve Tariczkynak arról a merész ötletéről, hogy az edény az aszóparti leletben tulajdonképpen aranycsészét helyettesített. Pedig mennyire igaza volt!

Obszidiánból csiszolt finom edények az egész világon rendkívüli ritkaságnak számítanak, mivel csiszolás közben a nyomás legapróbb változására vagy néhány fokos felmelegedésre a kézbe vett nagy darab elreped. Az a néhány edény, amelyet összesen ismerünk, a legnagyobb ókori hatalmasságoktól maradt ránk. A hidegen csillogó anyag kedvelt volt ilyen célra az egyiptomi fáraók előtt, és már az Óbirodalom előtti, úgynevezett archaikus kor (i. e. 2955-2635) abüdoszi sírjaiban került elő példány. Találtak kis csészéket a VI. dinasztia sorában uralkodó I. és II. Pepi (kb. 2250 és 2200 között) sírjaiban is.45 Az anyag ritkaságára és értékére jellemző, hogy a Tutanhamon fáraó (i. e. 1347-1339) sírjában talált, a fáraót kutya formájában megszemélyesítő Anubisz szemei készültek belőle.

Finomságban és előkelőségben azonban mindegyiken túltesznek az ókori Fönícia fővárosában, Bübloszban (saját ősi neve Gubla volt) előkerült edények. 1922-ben földcsuszamlás hozott itt napvilágra egy sziklába zárt sírt a tengerparton. A nyomban megkezdett ásatások összesen kilenc királyi temetkezést tártak fel. Ezekből hármat még sem az ókori, sem az arab és modern sírrablók nem találtak meg. (Egy kirablott sírban volt annak az i. e. 1200 körül uralkodott Ahiramnak a koporsója, akivel kapcsolatban az egyik legkorábbi, föníciai alfabetikus írással lejegyzett szöveget ismerjük.) A két korábbi, érintetlen sírban Büblosznak az i. e. 2. évezred elején élt uralkodói nyugodtak, akik egy kereskedőváros királyaihoz illő rugalmassággal őrizték a békét és a jó kapcsolatokat mind a déli nagyhatalommal, Egyiptommal, mind a kisázsiai hercegségekkel, közöttük a birodalmuk alapítása előtt álló hettitákkal. Az egyik sír az i. e. 1820 és 1795 között uralkodó Abisemué, a másik fiának, Ibsemuabinak (i. e. 1795-1780) a nyughelye volt; bennük és mellettük valóban fejedelmi ajándékok pompáztak. Abisemunak III. Amenemhat egyiptomi fáraó (i. e. 1842-1795) ajándékozott egy kecses obszidián csészét, aranyfoglalatban, rajta nevének hieroglifáival, benne jó illatú szerekkel. A csésze teljesen aranyedények formájára volt faragva, itt tehát valóban aranycsészét pótolt.

Ibsemuabi III. Amenemhat fiától és utódjától, IV. Amenemhattól (i. e. 1798-1789) még díszesebb ajándékot, színaranyba foglalt obszidián ékszerdobozt kapott. Mindkét tárgy inkább Kisázsiában készült, mint Egyiptomban, bár az aranyba foglalás és a feliratok elkészítése Egyiptomban történt. Talán azokban a kelet-törökországi óasszír kereskedelmi központokban, lerakatokban lehetett a csiszolóműhely, amelyekben a 2. évezred elején Észak-Mezopotámiából érkezett kereskedők finom sumer textileket és Iránból érkezett ónt cseréltek el aranyra és ezüstre. Az egyik az Ankarától délkeletre levő Acemhöyük lehetett, a másik a tovább keletre fekvő kanisi erőd. Ez utóbbinak az egyik termében több mint két tonna obszidián hulladék hevert a feltáráskor, és bár ennek zöme nem edénykészítés maradványa volt, hanem eszközöké, nem kizárt, hogy itt készültek a Bübloszba került edények is. Az egyik acemhöyüki palotában viszont a kincstárban, aranyak és ezüstök társaságában őrizték az obszidián edényeket is. Amikor az i. e. 18. század elején - nyilván akkor, amikor a hettiták elfoglalták a palotát - tűzvész pusztított, az aranyakat megolvadva is volt értelme megkeresni, de a szinte teljesen szétporladt obszidián edények töredékei ránk maradtak a színhelyen.

Kréta szigetén is csak a minószi civilizáció uralkodóinak székhelyein találtak egy-két obszidián edényt a knósszoszi és a zakrói palotában. Ezek egy része a Giali szigetén található anyagból készült, míg a három finomművű zakrói karcsú kehely a kisázsiai Ciftlik közelében gyűjthető kőből (33. kép). Úgy látszik tehát, hogy Kisázsiában dolgozó előkelő műhelyek már a 3. évezred eleje óta akár messze földre is szállítottak fejedelmi megrendelésre ilyen ritka edényeket, de csak rendkívüli esetekben, és bizonyára nem olcsón.

Az ősi obszidián edényeknek ez a majdnem teljes listája kizárólag a 3. évezredből és a 2. első feléből származó darabokat tartalmazott. Meggyőzően bizonyítja tehát nemcsak azt, hogy a Tiszaszőlősön talált és összetört lapos tál a rézkori kincs része volt, hanem azt is, hogy egykori tulajdonosa a maga nemében nem volt alacsonyabb rangú egy kisázsiai fejedelemnél vagy egy krétai hercegnél. Ebben az összehasonlításban természetesen egyelőre elhanyagoltuk azt a szempontot, hogy a bodrogkeresztúri vagy esetleg még a tiszapolgári kultúra idejében élt előkelőségünk hatalma és gazdagsága nem ugyanolyan gazdasági és társadalmi alapokon állott, mint ugyanabban az időben Krétán vagy Kisázsiában az ottani fejedelmeké. Van egy további megfigyelés is, amely arra utal, hogy előkelő személy birtokolta a tiszaszőlősi obszidián tálat. Belsejében ugyanis vörös szín nyomait látták megtalálói. Ma már tudjuk, hogy ez egészen biztosan nem tűztől származott (hiszen attól a darab elporladt volna), hanem minden jel szerint a szépítőszernek is használt vörös festéktől, amelyet ebben a tálban törtek porrá, kevertek illatossá, vagy egyszerűen csak tartottak. A szőlősi obszidián tál tehát éppen úgy kozmetikai célokat szolgált, mint az Abisemu királynak küldött kis pohár. Ebből a rendeltetésből azonban nem szabad arra következtetnünk, hogy csakis előkelő hölgy készletéről és aranykincséről lehet szó.

Nehezebb arra válaszolni, hogy hol készülhetett a szőlősi obszidián tál. Kisázsiában vagy valahol az égei szigetvilágban már a 3. évezred végén működő műhelyben, ahonnan fejedelmi ajándékként került ide, vagy az alföldi rézkor nagy hatalmú főnöke készíttette „hazai", helyi alapanyagból, a tokaji obszidiánból? Az obszidián csiszolásában az alapanyag minőségén kívül nagyon fontos feltétel a mesterségbeli tudás. Az a mesterről mesterre öröklődő készség, amely nyilván a különböző kőanyagokból (hegyikristály, kalcedon, lazúrkő, nefrit és mások) faragott, vésett és csiszolt tárgyak sorozatain keresztül évszázadok alatt alakult ki. A féldrágakövek ilyen felhasználásának Kisázsiában, az Égei-szigeteken, sőt a görög szárazföldön is a 3. évezred végén már hosszú-hosszú hagyománya volt, a Kárpát-medencében viszont egy-két elszórt adaton kívül nem tudunk újkőkori vagy rézkori kőedényekről, sőt kőből készült kis szobrocskákról sem. Nem zárható ki tehát, hogy a szőlősi tál nem itt helyben készült, hanem ajándékként délről került az Alföldre. Az sem lehetetlen azonban, hogy abból a tokaji obszidiánból készült, amelynek termőhelyei a rézkor elején és közepén a tiszapolgári és bodrogkeresztúri kultúrák népének törzsi-törzsszövetségi területéhez tartoztak, a nyersanyag exportja az ő ellenőrzésük alatt állott.

A széles körű kereskedelmi tevékenységnek mindmáig a legjobb bizonyítéka a Szabolcs megyei Nyírlugoson 1923-ban talált obszidián raktárlelet.46 A hosszú pengék lepattintására már kúpos formájúra hasogatott 12, szebbnél szebb magkő közül a legnagyobb hossza 19 centiméter, súlya 720 gramm. A már leütött pengék után hátramaradt ütésfelületek alapján számítva a 12 magkőből még legalább 360, igaz, egyre rövidebb eszköz készülhetett volna, a raktárlelet tehát egy vándorkereskedő egész vagyonát jelenthette. Az értékes kövek úton lehettek Erdély felé, hogy ott - mint azt neves, őskőkorral foglalkozó régészünk, Hillebrand Jenő megállapította - talán éppen aranyra vagy rézre cseréljék őket. E magkövek a bodrogkeresztúri kultúra időszakában kerültek a földbe, és még az sem kizárt, hogy pontosan abban az időpontban, amikor a tiszaszőlősi kincset is elrejtették. Egy akkora méretű rögből, mint amilyenből a legnagyobb magkő készült, ki lehetett alakítani egy lapos, hosszúkás formájú tálat is.

Más kérdés, hogy a tokaji obszidián szerkezetileg alkalmas volt-e edények faragására és csiszolására. (Az egyes obszidiánfajták között ugyanis jelentős különbségek vannak a repedezettség, törékenység, szilárdság szempontjából.) A legjobb bizonyíték természetesen a szőlősi tál lenne, annak véglegesnek vehető hiányában azonban meg kell elégednünk egy jóval későbbi edénnyel, sőt ott is csak a róla szóló híradással. A Magyar Nemzeti Múzeum legelső leltárkönyve adott hírt arról, hogy Marczibányi István, temesi királyi biztos és csanádi alispán halála (1810) után híres régiség- és ritkasággyűjteményét családja a múzeumnak ajándékozta.47 A sok-sok remek tárgy között volt egy váza is, amelyet a Zempléni-hegységben a saját földjén talált obszidiánból csiszoltatott, majd díszes ezüstfoglalattal látott el. A darab 1825-ig követhető nyomon a gyűjteményben, utána nem, és e sorok írása közben még nem sikerült rábukkanni. Pótolhatatlan kár lenne, ha végleg le kellene mondanunk róla.

Semmiféle érvet nem lehet tehát találni, amely alapján beleköthetnénk Tariczky tudósításának hitelességébe: a tiszaszőlősi rézkori fejedelem kincstárában a kor legelőkelőbb királyainak gyűjteményeiben is ritkaságnak számító obszidián edény is volt, és ha úgy tetszik, igazi aranycsészét pótolhatott. Ismerve a korszak messze terjedő kereskedelmi és más kapcsolatait, végeredményben nem tartjuk kizártnak, hogy valamelyik égei vagy nyugat-kisázsiai fejedelemtől kapott ajándék volt. Erre könnyen lehetne válaszolni akkor, ha a széttördelt tálból akár csak egyetlen csiholódarab is megmaradt volna. A korszerű anyagvizsgálatok ugyanis egészen pontosan elárulják, hogy egy obszidián-szilánk a világ melyik lelőhelyéről származik. Az biztos, hogy a bizonyíték, egy, hosszú évek alatt elkopott, majd eldobott csiholó még ma is ott hever Tiszaszőlős határában valahol a földeken.

Lehetett-e aranysisak a tiszaszőlősi kincsben?

következő néhány mondatban nem a fentebb már ismertetett kérdést szeretnénk újra tárgyalni, a kincs megtalálására vonatkozó adatok ama részét, amely valamiféle aranysisakra, -sapkára vagy hozzájuk hasonló lemezekre vonatkozik. Annál is inkább, mert ha a megtalálók a csontváz koponyáján láttak volna ilyesmit, akkor az nyilván népvándorlás kori lenne. Ebből a korból ugyan nem ismerünk ilyen előkelő aranysisakot, de a legelőkelőbb fejedelmeknek nyilván módjukban állott készíttetni és viselni. Az szolgál kiindulópontul, hogy a népvándorlás kori csontvázzal összefüggésben talált kartekercsek és „vért", azaz csüngő is rézkoriak. Feltételezhetjük tehát ugyanezt arról a tárgyról is, amelyet a kincsásók sisaknak véltek, vagy azzal tévesztettek össze. Nem megyünk sokra, ha Tariczky eredeti szövegét vizsgálgatjuk: „Hír szerint valami aranysisakféle lemez is volt, mit a találók valamelyike arany sipkának nevezett." A sipka lehetett sisak is. Tudjuk például, hogy a világ legelső fémsisakjait készítő sumereknek és akkádoknak a 3. évezredben még nem volt külön szavuk erre a tárgyra, hanem egészen egyszerűen ők is sapkának hívták. A kérdésünk inkább az, hogy a 3. évezrednek 2500 és 2200 közötti három évszázadában létrejött-e már a Kárpát-medencében az a társadalmi helyzet, amelyben szükség volt erre a jellegzetes védőfegyverre, és törzsfőnökök, katonai vezetők vagy fejedelmek számára díszes, arany változatára.48

A sisak, mint a fegyverzet része, legalább ötezer esztendős, és jellegzetesen a társadalmi-technikai haladás meghatározott állapotához köthető: akkor alkotják meg, amikor a hadviselésben megjelennek a hatásos ütőfegyverek, a fémből készült balták és buzogányok. Erre Mezopotámiában került sor, a 3. évezred legelső évszázadában, vagy néhány évtizeddel korábban. Így nem csoda, hogy a legelső sisakok, és mindjárt fémből, szintén e kor termékei. Egyébként a legelső, szinte tökéletes épségben ránk maradt fémsisak szintén nemesfémből, az arany és ezüst természetes ötvözetéből, az elektronból készült.

A remek darabra az I. Ur-i dinasztia hercegének, az i. e. 27. század utolsó évtizedeiben élt Meszkalamdunak a sírjában találtak rá, a híres királyi temetőben. Ennek tudatában értelmetlenség lenne arról vitatkozni, hogy készülhetett-e a Kárpát-medencében háromnégy évszázaddal később aranysisak. Miért ne? Az egyik feltétel, a sok arany mindenesetre adva volt hozzá. Ez azonban még nem elég a feltevés bizonyítására.

Messze vezetne, ha részletesen ismertetnénk a sisak történetét megfejteni igyekvő bonyolult kutatásokat. Elég talán annyit kiemelni, hogy míg Mezopotámiában az előkelők és a parancsnokok fején a vastag állatbőrökből készült védősapkákat hamar felváltották a fémből kalapált igazi sisakok, addig Európa keleti részein már a 3. évezred közepe előtt ügyes módon igyekeztek fokozni a főnöki bőrsisakok biztonságot adó erősségét. A Fekete-tenger környékén és a Volga-vidéken végzett ásatások leletei szerint vadkanagyarakból hasogatott lemezeket erősítettek a bőrből készült alap peremére és oldalára, hogy a buzogányok ütései és talán a rövid tőrök szúrásai ellen megfelelő védelmet adjanak. Másutt, például Ukrajnában, kagylókból faragott lemezkék, sőt valószínűleg hasonló alakúra kalapált rézlapok is szolgáltak ilyen célokra. Egy-két szerencsés esetben a csontvázak koponyái körül talált vadkanagyar lemezek elhelyezkedéséből lehetett következtetni ilyen rendszerű sisakra. A leghíresebb közülük az Azovi-tenger partján levő Marjupol temetője, amelynek sírjai i. e. 2700 körül, még az egész óriási sztyeppet lassanként elözönlő, úgynevezett gödörsírok és kurgánsírok népének érkezése előtt keletkeztek.

Kiderült azonban, hogy teljesen hasonló, agyarlemezekkel erősített sisakot nemcsak a sztyeppről, hanem a Balkán, pontosabban Bulgária korai rézkori leleteiből is lehet rekonstruálni. Így például a 34. képünkön láthatót a Duna déli partján fekvő Rusze nagy településhalmának rézkori rétegeiben talált lemezekből. Ez a sisak pontosan egyidős a mi két rézkori művelődésünkkel, de még mindig korábbi annál az időnél, amikor a gödörsírok és kurgánok terjeszkedésének hullámverései megérkeztek a Dunától délre fekvő területre.

Így két feltevés is joggal megkockáztatható. Az egyik az, hogy az agyarlemezekkel erősített sisak már jóval a mükénéi korszakot bevezető, i. e. 2000 körül lezajló népmozgalmak előtt használatban volt a Balkán őslakóinak körében is. Nem kell tehát arra következtetnünk, hogy ezt a kivételesnek tekinthető védőfegyverformát a mükénéi társadalom vezető rétegének tartott akháj előkelők hozták magukkal a 2. évezred első századaiban a Fekete-tengertől északra fekvő, feltételezett őshazájukból. Sőt, arra sem, hogy a gödörsírok és kurgánsírok ugyanonnan kiinduló terjeszkedése révén honosodott meg a 3. évezred utolsó századaiban. (Az utóbbi évek kutatásai egyébként is arra mutatnak, hogy a délkelet-európai őstörténet 3-2. évezredi nagy sorsfordulóit kizárólag a kurgánok alá temetkező sztyeppi népek nyugati hódításaira visszavezető elméletek nem bizonyíthatók.) A Homérosznál is megénekelt sisakfajta már legalább a 3. évezred közepén használatban volt a későbbi mükénéi birodalom határainak közelében is, sőt az sem kizárt, hogy a további kutatásuk során majd görög földön is előkerülnek ilyen korai előfutárai. Hogy az efféle sisak a mükénéi görögöknél csak a legelőkelőbb vezetők kiváltsága volt, azt azok a lelőhelyek is bizonyítják, ahol a borításukra használt vadkanagyar lemezeket és magukat a sisakokat ábrázoló műalkotásokat megtalálják: Eutreszisz, Argosz, Pülosz, Mükéné, Tirünsz, Dendra, Krétán Knósszosz, csupa fejedelmi székhely és temetkezés.

Egy másik szempont az, hogy egyetlen sisak befedéséhez legalább nyolcvan lemez kellett. Sőt, a H. Schliemann által feltárt mükénéi királyi temető (az úgynevezett „A" sírkör) IV. sírjában talált agyarlemezes sisak elkészítéséhez legalább negyven vadkan (!) trófeájára volt szükség. Nem véletlen tehát, hogy a görög mitológia egyik legkedveltebb mondájában a kalüdóni vadkannak az elejtésére a legkiválóbb görög vitézek szövetkeztek, és az igazi cél nem a pecsenyéhez való hús, hanem a sisakhoz szükséges agyar megszerzése volt. Homérosznál sem akárkik azok, akik ilyen sisakot ajándékoznak és viselnek. A krétai sereget nyolcvan hajóval Trója alá szállító flotta egyik parancsnoka

„Mérionész Odüszeusznak adott íjat s vele tegzet

és kardot, s a fejére erős nagy bőrsisakot tett,

bévül erős szíjak fonadéka simult e sisakhoz

jó szorosan, külső díszül ragyogófogu vadkan

sűrű fehér foga, mindkétoldalt, sok berakással,

jól s értőn, s közepébe fedőül gyapjú tömődött:

egykor Amüntórtól zsákmányul, az Ormenidésztól,

szedte el Autolükosz, kirabolva lakát Eleónban:

Szkandeiába ajándékozta el Amphidamásznak,

Amphidamász vendégadományként adta Molónnak:

ez meg hordani adta fiának, Mérionésznak:

most pedig, íme, Odüsszeusznak simult a fejére."49

Az értékes darabnak tehát legalább hat főrangú gazdája volt, és ha a legenda fonalát követjük, többet nem is került vissza akháj földre, hiszen Odüsszeusz hazatérésének viszontagságai között nyoma veszett.

Néhány görögországi agyarlemezes sisaknál (különösen az ábrázolásaikon), sőt már a marjupoli temetőből rekonstruált példánynál is megfigyelhető, hogy kétoldalt, a halántékoknál egy-egy szarv áll előre az arc mellett. Marjupolban ezek a szarvak is vadkanagyarak, és ez a valószínű a ruszei lemezek segítségével helyreállított sisaknál is. Úgy látszik, hogy ezek a szarvak egy még ősibb hagyományból maradtak meg a különböző fajta sisakokon: szarvakkal ellátott maszkok emlékét őrizték meg. Azt sugallják tehát, hogy a védőfegyverként szolgáló sisak előfutára a vallásos ceremóniák során használt, főleg a fejet takaró maszk lehetett, illetve azt, hogy az ilyen szarvak a sisakokon nem gyakorlati célokat szolgáltak, hanem jelképesen védték a fejet, az elhárító mágia módszerével. (Éppen úgy, mint ahogyan a még ma is élő maszkos népszokásaink közül a mohácsi busójárás egyik történelmi összetevője a hódító törökök riogatása volt.) Ebben az összefüggésben azonban olyan adatok állnak rendelkezésünkre, hogy a sisak történetét kutatva visszakanyarodhatunk rézkori aranykincseink területére is.

Éppen azon a részen, ahol a tiszapolgári kultúra temetőiben a legkorábbi aranyleletek kerültek elő, Kelet-Szlovákiában bukkantak egy rendkívül érdekes leletre. Cicarovcén, amelynek magyar nevét talán a közismert gyermekmondóka, a Csicseri borsó varázsszövege őrzi, a korai rézkort közvetlenül megelőző késői neolitikum (helyi csoportjának kissé bonyolult neve van: a csőszhalmi típusú festett kerámia, amely azonban erősen keveredett az Alföld központi területein meghonosodott tiszai kultúrával) korszakából tártak fel a közelmúltban néhány sírt. A szép rendben fekvő sírok sorában rábukkantak egy nagy gödörre is. Kiderült, hogy az idők folyamán legalább négy felnőttet, valószínűleg mindig férfiakat hantoltak el benne. A holttesteket beborító vékony földrétegen égő áldozatot mutattak be.

Temetés közben mindig megbolygatták a korábban utoljára elföldelt tetem maradványait. Az alsó három csontváz emiatt összevissza hevert a gödörben, sok csontjuk hiányzott is. A legfelül heverő csontváz zsugorított helyzetben volt ugyan, de jól látható módon már a temetéskor feldarabolták, és maradványait úgy helyezték be a gödörbe. A legalsó holttest mellé betették a sírba szarvasaganccsal díszített maszkját, míg a legfelső sír halottja mellé olyan maszkot tettek, amelyet a szarvasagancs mellett agyarak is díszítettek. A feltárást végző régész szerint mindezek egy fából készített keretre voltak erősítve, de sokkal valószínűbb, hogy erős bőrre.50 A szarvas és agyarlemezes sisak előfutára tehát a 3. évezred első felében már nemcsak a keleti sztyeppen, hanem a Kárpát-medencében is használatban volt. Sőt, tudjuk azt is, hogy megkezdődött a fémből utánzott agyarlemezek készítése is. Abban a bécsújhelyi kincsben, amelyet aranyból készített díszkorongjainak okán már említettünk, volt egy olyan rézlemez is, amely egy teljes vadkanagyart utánoz: valószínűleg egy szarvakkal ellátott sisak előre álló „agyarszarva" volt.

A sisak általános története, a történelmi körülmények és a helyi hagyományok tehát egyáltalában nem zárják ki annak lehetőségét, hogy a tiszaszőlősi kincsben lehetett egy igazi aranysisak, ami a kincs tulajdonosának kiváltságait hangsúlyozta. A sisak említésének ürügyén tehát sem a kincs gazdagságában, sem hitelességében, vagy az elbeszélők visszaemlékezéseinek pontosságában nem lehet kételkedni. A fentebb elmondottak inkább a kincs elkallódása által okozott veszteség igazi nagyságára figyelmeztetnek. Így van ez akkor is, ha a sisak nem a rézkori kincshez, hanem a „lovaghoz" tartozott, hiszen népvándorlás kori aranysisakok sem mindennapi leletek. Ám mindezek tudatában is azt tartjuk valószínűnek, hogy a Tariczkynak beszámoló megtalálók valamely más tárgyat vagy tárgyakat néztek sisaknak, talán egy olyasféle leletet, mint a mojgrádi kincs aranymadara.

Az aranymarkolatú, vaspengéjű kard

Ha abból indulunk ki, hogy a szőlősi kincs előkelő fegyvere a népvándorlás kori sír halottjához tartozott, akkor tovább nem is kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel. Hiszen egyszerűen megállapodhatunk abban, hogy egy olyan fejedelmi díszfegyverről van szó, mint amilyennek a darabjait ott találjuk a mojgrádi kincsben is. Aranyveretes hüvelybe járó, aranymarkolatú kardok egyébként is szép számmal ismeretesek a népvándorlás korából egész Európából, és ilyeneket birtokoltak a honfoglaló magyarok fejedelmei is, mint azt a bécsi szablya vagy a közelmúltban csaknem ebek harmincadjára jutott rakamazi leletek mutatják.

Rögtön megváltozik azonban a helyzet, ha azt tételezzük fel, hogy a három arasz hosszúságú vaspengéhez tartozó aranymarkolat mégsem a „lovaghoz" sorolandó tárgy, hanem a rézkori kincs része. Az első pillanatban ugyanis megoldhatatlannak látszó ellentmondásba ütközünk: vasat keresünk a rézkorban. Valóban, egy ilyen állítás lehetetlen, ha a régészeti korszakok egymást követő sorrendjét - kőkor, rézkor, bronzkor, vaskor - egymást szigorúan váltó időszakok és anyagok önálló láncszemeinek vesszük. De még akkor is kizárt, ha az ősrégészet hagyományos felfogása szerint abból indulunk ki, hogy a vasat fegyverként, ékszerként, majd eszközként legelőször a Közel-Keleten és Kisázsiában, valamint a Kaukázus vidékén használták fel valamikor a 2. évezred végén. Gondosabb vizsgálattal azonban kiderül, hogy a valóságos helyzet némileg más képet mutat. Fontos északmezopotámiai lelőhelyeken olyan leletekre bukkantak, amelyek szerint már a 4. és 3. évezred fordulóján folyt vasolvasztás és -feldolgozás. Az egyik műhelyben megolvasztott vasöntvényeket, úgynevezett öntőlepényeket találtak (az Asmar nevű településdomb korai palotájában). Kisázsia egyik 3. évezred eleji településén (Tülin tepén) pedig előkerült maga az érc, a megolvasztására szolgáló tégelyek, és a végtermék mellett a salak is.

Ezzel teljes összhangban, már a korai birodalmak idejéből ismerünk apróbb ékszereket és fegyvereket - kizárólag tőröket és buzogányokat -, amelyek ennek a korai vasművességnek a termékei. A vasolvasztás szélesebb körben való elterjedését kétségtelenül hosszú ideig gátolta az, hogy a megfelelő, nagy mennyiségű hőenergia éppen ott nem állott rendelkezésre, ahol a vasolvasztás kezdeteit megfigyelhetjük, tehát Mezopotámiában.

A legkorábbi leletek a vas megismerésének egy másik lehetséges módjára is fényt vetnek. Néhány igen jó állapotban ránk maradt vastárgy analitikai vizsgálatakor kiderült, hogy rendkívül magas nikkeltartalmuk miatt feltétlenül meteoritok anyagából készültek. Ezt állapították meg az Alaca Hüyük-í királysírokban talált tűkről, díszítőlemezekről, sőt az egyik tőrről is, amelyek 4-5 százalék nikkelt tartalmaztak. Dél-Mezopotámiában került elő a Meszkalamdu herceg sisakjával egyidős olyan kovácsolt tárgy, amelynek nikkeltartalma eléri a 10,9 százalékot, és meteorit-eredete vitathatatlan. Ugyanezt mondhatjuk egy tőr markolatához tartozó gombról is, melyet Trója városának ősi, II. rétegében találtak. Tutanhamon fáraó két tőrje közül az egyiket szintén meteorvasból kalapálták {a másik színaranyból van); a vas a felfedezés pillanatában éppen ezért volt még teljesen rozsdátlan és ragyogó fényben csillogó.

Valószínű, hogy ezekben a korai évszázadokban, a szélesebb körű vasművesség megindulása előtt mind a meteorvas, mind a kevés kohósított vas éppen olyan ritkának és értékesnek számított, mint az arany, és így kizárólag királyi és fejedelmi kincstárakba kerülhetett belőle. Mivel a 3. évezred második felétől elsősorban tőrök pengéit kovácsolták vasból, valószínű, hogy már rájöttek a vas olyan tulajdonságaira, amelyek később mind a termelésben, mind a harcászatban a legfontosabb fémmé fogják tenni: szilárdságára, élez-hetőségére és kovácsolhatóságára.

Mindezt figyelembe véve, nem zárnánk ki teljesen annak a lehetőségét, hogy a tiszaszőlősi kincsben a biztosnak számító obszidián tál és a nagyon feltételes aranysisak mellé kerülhetett egy aranymarkolatú, vaspengéjű tőr is, mondjuk, ajándékként valamelyik égei vagy inkább kisázsiai körzet fejedelmétől. A tárgy hiányában természetesen már soha nem dönthető el végérvényesen a kérdés.

Meggondolásra int, hogy a Kárpát-medencében sem a meteorvas, sem a korán kohósított vas rézkori vagy bronzkori alkalmazásának nincs nyoma. Mindössze egyetlen idevágó adatot ismerünk. Kétegyháza határában a hatvanas években feltártak néhányat azokból a hatalmas sírhalmokból, kurgánokból, amelyek valószínűleg már a bodrogkeresztúri kultúra időszakában, majd azt követően nagyobb arányokban a sztyeppéról az Alföldre benyomuló gödörsíros-kurgános nép hagyatékai. Az egyikben a legmélyebben fekvő sír halottjának koponyája mellett kis csomóban magas vastartalmú, tehát dúsított hematitport találtak, amely eredetileg kis bőrzacskóba volt csomagolva. Más esetekben a csontváz dereka mellett kerültek elő ilyen készletek, az életben tehát a derékövön hordhatták őket. A vörös festéknek a vért, az életet jelképező szerepe volt az őskori hitvilágban is. Így lehet, hogy a sírba helyezett vörös hematit a halál után a másvilágon is tovább élő test sorsát, netán újjászületését akarta biztosítani.51 Azonban más magyarázat is kínálkozik. Az ősi mezopotámiai hagyományok szerint, ha porrá tört vasérchez olajat és más alkotórészeket kevertek, akkor az így kapott anyag megfelelő ráolvasások segítségével igen jó hatással volt annak férfiasságára, aki magánál hordta. Tehát még a bodrogkeresztúri kultúrát követő késő rézkori kurgánok népe sem ismerte a vas igazi értékeit, csak vörös színe, ritkasága és a meteoritok égi eredete miatt tulajdonított neki varázserőt. Éppúgy, ahogy egy vallásos tartalmú hettita szöveg írta: „Az ég fekete vasát az istenek hozták le a mennyből."

 

  
El??fejezet K?etkez?fejezet