Hagyományok:

Fesztiválok Tolnán

 

Számos nagyobb, évről évre visszatérő rendezvény színesíti a település életét, a programok között több is akad, amely nem csak a tolnaiakat, hanem a máshol élőket is vonzza.
 

Az állami ünnepek közül Tolnán kiemelkedik március 15., hiszen hagyományosan ez alkalomból adják át a helyi pro urbe kitüntetéseket. Az utóbbi években a pedagógusnapi rendezvények rangját emeli az év pedagógusa kitüntetés átadása. Az ünneplésre, szórakozásra kitűnő teret biztosít az önkormányzat által rendbe hozott Duna-part, ahol a majálisokat és a legnagyobb szabású tolnai rendezvénysorozatot, az idén már tizenharmadik alkalommal megrendezett Thelena Fesztivált tartják. Ez idő alatt kerül sor az augusztus 20-i aratóünnepre és a néhány éve bevezetett elszármazottak találkozójára. A városi sportcsarnok a helyszíne az idősek napi ünnepségnek, amely mindig sok száz résztvevővel zajlik. A település egy országosan egyedülálló rendezvénysorozattal is büszkélkedhet: az Egészség Hónap programjai alkalmából több mint egy évtizede sokan látogatnak Tolnára más településekről is.

A mözsi népviselet

 

A mözsi népviselet ezen formájában Németország területén sehol sem található meg. A nők és a lányok öltözéke a württembergi, a fekete-erdei és a bajor népviselet elemeit hordozza magában, csakúgy mint a szlovák és a magyar népviselet jellemvonásait, amelyek az idők folyamán egyedülálló népviseletté forrtak össze, jelképezve az itt élő különböző kultúrájú emberek együvé tartozását.
A legalább 6 m brokát-selyemből varrt, sűrűn berakott felsőszoknya rövidebb, általában a sváb népviselet, ezáltal szlovák hasonlóságra mutat. A holland fejdíszre emlékeztető "haubli" valószínűleg a Fekete-erdő környékéről ered. Különösen szép a négyzet alakú vállkendő, amely selyemből készült, sűrűn virágmintákkal hímzett, teljes egészében kézimunka volt, csakúgy, mint a széleken fellelhető csomózási minták.
A sváb és a szlovák lányok, asszonyok viselete nem sokban tért el egymástól. Másként kötötték a fejkendőt, különböző "Csepelt" hordtak és a hajfonatok is eltérők voltak. A sváb kislányok haját rendkívül szorosan hátrafésülték és a keletkezett copfot fésűvel magasra feltűzték. A serdülő lányok haját fonott kontyba tűzték, amelyet a környéken egyedülálló "haubli" takart. Az asszonyok a haublira egy selyemből készült, nagyméretű rojtozott kendőt kötöttek az ún. "ufsetztichl"-t.
A mözsi népviselet végső formájának kialakulásában a falusi varrónők, - akik egyben öltöztetők is voltak, - és a falu lakói egyaránt fontos szerepet játszottak. A varrónők közül a legjelentősebb a szlovák származású Makovics Jánosné (Pruzsina Éva) volt, aki a '30-as években egy új ruhadarabot hozott divatba, egy selyem kabátkát az ún. "Tschurak"-at, amelyet a nők és a kislányok templomba viseltek. Ugyanebben az időben egy fiatal sváb asszony is divatot alkotott. A sűrűn berakott 6-10 szélből készült szoknyákra préseléssel egy 8-10 cm széles derékszögű fodrot készített, és ebben először a farsang idején jelent meg. Ezáltal a falu a "fodros Léna" nevet adta neki, amelyet a haláláig viselt.
A nők és a férfiak - kint és bent egyaránt - kézzel kötött gyapjúcipőt, "pacskert", vagy bőrpapucsot, "slápát" viseltek. Az istállóban végzett munkához és rossz időben kényelmetlen facipőt, "klumpát" használtak. A lányok és asszonyok ünnepnapokon fehér, munkanapokon színes, mintákban gazdag, kézzel kötött harisnyát hordtak.
A mözsi népviselet kitűnően tükrözte az életkort is. A kisgyermekeket nemre való tekintet nélkül kezelték. A kisfiúk és kislányok egyaránt fehér sapkácskát, blúzt, vállkendőt és szoknyát viseltek. A fiúk 3-4 évesen kaptak először nadrágot. A 15-18 éves lányok házasulandónak, a 30-40 közöttiek fiatalasszonynak, 40 felett már öregasszonynak számítottak. A népviselet korkülönbségre utaló jelei leginkább a ruha színeiben és a fejdíszekben voltak észrevehetők. Az életkoron kívül a népviselet tükre volt a vagyoni helyzetnek is, az anyagok minősége, az alsószoknyák száma, a ruhadíszítés jelezte a szegénységet vagy a jólétet.

Összeállította: Koncz Jánosné

 

A mözsi nemzetiségek múltja és jelene


Mára már nem kopognak klumpák Mözs fõutcájának járdáin. Nem hallatszik a csurakos, haublis, sok szoknyás lányok kacagása a vasárnapi litániáról hazafelé és nem zörögnek a szekerek félfenekű fahordókkal megrakva, a Mözsi-hegyre szüretelni. Mindez lassan-lassan a múltba lép át, még akkor is, ha vannak még néhányan, akik hordtak a klumpában gyapjú pacskert, ettek házi kemencében sült kenyeret, és mondták még németül vagy tótul az édesanyjuknak: anyám szeretlek…

Tengernyi emlék él bennünk és körülöttünk. Ezeknek hosszú sora vált láthatatlan, de erõs építõkövévé jellemünknek, vérmérsékletünknek, nemzeti identitásunknak, hétköznapi emberségünknek. Mindezen emlékek közé tartozik Mözs egykori nemzetiségi tarkasága is. Az a nyilvánvaló tény, hogy Mözs község újkori történelme során sohasem volt igazán magyar falu, hogy elõbb volt szlovák, vagy ahogy akkor mondták, tót, hogy aztán német többségű legyen, végül, hogy ez is megfordulhasson, mára a magyarok mellé a cigányokat is a legfontosabb nemzetiségek közé sorolva.

Hogy milyen volt egykor mözsi nemzetiséginek lenni?

 

A németség 

E sort, egykori meghatározó számarányukat tekintve, a németséggel kell kezdeni.

A németséggel, ami igen tarka eredete ellenére – csaknem az egész történelmi Németországból települtek ide – sajátos viseletet alakított itt ki és egyedinek mondható dialektust beszélt. Vagyis összekovácsolódott. Hogy mennyien voltak a kitelepítés elõtt? Mértékadó források szerint a falu valamivel több mint kétharmada volt német, amit a ránk maradt egykori birtokviszonyok is tükröznek. Eszerint Mözsön a kitelepítés elõtt, 1968 kat. hold föld volt a németség kezén, míg a magyarok, (ideértve az elmagyarosodott szlovákokat is) 483 hold földön gazdálkodhattak. Hogy milyen lehetett ez a világ?

Minderrõl Koleszár Ferencné, Schauber Éva mesél.

– Elõször talán azt kéne elmondani, hogy itt mindig is békesség volt. Vagyis nagyon sokáig az. Hogy meddig? Amíg hagyták. Amíg a kitelepítés szörnyűségei mindezt az idilli létet derékba nem törték. Mert 1946-tól szinte az egész mözsi németség földönfutóvá lett. Az akkori hatalom ugyanis – nemzetközi nyomásra – az egész magyarországi németséget a határon kívül akarta látni.

Apám elbeszélései elevenen õrzik bennem ennek a kornak szörnyű embertelenségeit, azt az idõt, amikor a hivatal az emberi sorsokat csak aktaként kezelte, és amelyben a nemzetiségi probléma csak vagonkérdést jelentett. Némi kézipoggyásszal hazát, házat, istállót és földet hátrahagyva kellett új életet kezdeniök egy vesztett háború után, egy ismeretlen világba indulva. De nem mindenki ment el. Sokan a szekszárdi szõlõhegy tanyái közt bújtak el, néhányan a környék magyarlakta településein próbáltak észrevétlenné válni, a lényeg azonban az, hogy az eredeti németségnek mindössze 20-25%-a maradhatott itt, de õk sem a saját házaikban. Ez a jogfosztottság több évig tartott és csak 1949-ben jutott nyugvópontra. Ekkorra azonban már minden mözsi német házban lakott valaki. Valaki más. Egykori visszaemlékezésekben még ma is drámába illenek azok a konfliktusok, ahogy a kitelepítettek és a jövevények egymás mellé kerültek. Az emberiesség szép példája volt az, amikor a feltörekvõ rend által szentesített új tulajdonos ideiglenesen a „házába” fogadta a közben elõkerült régit. De sajnos ellenkezõ elõjelű történeteket is mesélhetnénk. De minek? Amit az igazságszolgáltatás eszközeivel megoldhatatlan volt, azt mára megoldotta a múló idõ.

– Hallatszik még Mözsön német szó?

– Hát, nem nagyon. Lassan a két kezemen megszámolhatom, hogy hányan értik még a mözsi dialektust. A helyi németség emléke – ha nem vigyázunk rá – lassan tárgyi emlékké, múzeummá merevedik: ruhák, szerszámok, házak, bútorok… lassan csak ezek maradnak.

– Nincs is ami ebbõl a szempontból elõre mutatna?

– De van. És itt a magam részérõl nagyon dicséretesnek tartom a Mözsi Zöldkert Óvoda kezdeményezését, a német nyelvű csoportokkal – a nyelvre ebben a korban a legfogékonyabbak a gyerekek – és amely folyamat jó lenne, ha az iskolában is ilyen intenzitással folytatódna. Ezen a téren látok még tennivalót. Aztán nagyon nagy szerep jut ebben még az 1991-ben alakult Német Nemzetiségi Klubnak és az azon belül létrejött Német Nemzetiségi Tánccsoportnak. Õk igazán sokat tesznek. Munkájuk során szinte haló porából éled újra valami.

– A családjáról is mondana valamit?

– Szüleim tõsgyökeres mözsi svábok, aminek következtében sajnos mi is ki lettünk telepítve. Amikor pedig visszajöttünk édesapám jó pénzért volt kénytelen házat venni itt. Jellemzõ e kor embereire és korszellemre, hogy apám vehetett volna kitelepített házat is (a másét), de inkább a forgalmi érték többszörösét fizette ki, hogy újra mözsi, saját (és tisztességes) otthonunk legyen. 

 

 
 
 
A tótok 

„Pri Trencsaszkom mosztje,          

pekna trava rasztje

pekna izelena,            

as vise kolena.” – énekli az õsi mözsi népdal, amely még akkor született, amikor a mözsi tót lányok és fiúk õsapái a szép trencséni mezõn gázolhattak a térdig érõ zöld fűben. Trencsén pedig (a ma szlovákiai) Nyitra megyében van, olyan távol, hogy nem is Magyarországgal, hanem Lengyelországgal határos… Hát innen jöttek. Az 1700-as évek elején, majd háromszáz éve, egyenként és csoportosan, szökdösve, méghozzá tutajokon. Hogy miért jöttek és miért szöktek? Mert kevés volt a föld és sok a robot, amibõl itt volt bõven, méghozzá három évig adómentesen. Hogy az ottani földesúr mit szólt ehhez? Azt sejthetjük abból az akkor született törvénybõl, ami a szökött és megtalált jobbágyot még harminc év múlva is visszatoloncolta.

Õk volta az elsõ telepesei Mözsnek, az 1600-as évek falupusztító, háborúktól vérzivataros évtizedei után. Még száz–százötven évvel ezelõtt is minden, a fõutcán lévõ ház, tót ház volt – a német telepesek késõbb csak ezen kívül építhettek – hogy aztán ez utóbbiak többségre jutván, szívós szorgalmuk révén változtassák svábosra a település arcát.

Az 1880-as népszámlálás még 528 magát szlováknak mondó lakost talál Mözsön, ez az akkori lakosság 30%-a volt. 1915-ig szólt tótul is a templomban a mise, amely nyelvet mára már csak a nagyon öregek beszélik.

Doszpod Józsefné Varga Mária 1932-ben született Mözsön. Õ még az óvodában tanult meg magyarul és az iskolások közt németül, mert a dédszülei, akik a legtöbbet vigyáztak rá, csak szlovák a nyelven beszéltek hozzá. A réges-régi tót arcú Mözsrõl azonban már õ is csak hallomásból tud, beszélgetésünkben õseit idézi.

– Hogy mire emlékszem kisgyermekkoromból? Hát arra, hogy külön ültek a templomban a németek és a tótok, hogy másképp hordták a viseletüket és a hajukat a lányok, és hogy mözsi német fiú csak nagyon ritkán vett el tót lányt. De azért ilyen is elõfordult, ami azonban ilyenkor azzal járt, hogy a fiúnak is meg kellett tanulnia szlovákul. Arra is emlékszem, hogy a báljaikat is külön tartották.

– Ez a különállás az élet hétköznapi dolgaira is kiterjedt?

– Nem, mert amúgy békesség és együttműködés volt a faluban, ez a másság inkább csak kulturális volt. A maguk módján tisztelték és szerették egymást. Hogy mondjak egy példát is erre? Én már nagylányként éltem végig a német kitelepítést, és elmondhatom, hogy az egész falut – beleértve a szlovákokat is – mélyen megrendítette ez a dolog. Velük sírtunk és szomorkodtunk és még az állomásra is vittünk ki élelmet nekik.

– Az ezt megelõzõ háború sem gerjesztet ellentéteket?

– Nem. Sõt, az oroszok bejövetele után – akik közül sokat szállásoltak el a faluban – velük szót értve, igyekeztünk az egész falu hasznára lenni. Mi ugyanis tudtunk beszélni velük. Hozzánk is két ukrán tisztet szállásoltak be, az õ nyelvük pedig még az orosznál is közelebb állt a szlovákhoz. Nagyon örültek, hogy szót érthettek velünk. Kettejük közül az egyik elesett késõbb, a másik, a háború végén való visszavonulásukkor útba ejtette Mözst, hogy megköszönje, hogy olyan jók voltunk hozzá.

– Mi maradt meg mára az egykori többnemzetiségű faluból?

– Hát, nem sok. A nyelv elhalt, a viselet kikopott, a németség kitelepült, a szlovákság pedig javarészt feloldódott a magyar környezetben. Talán egy dolog õrzi még a múltat. A nevek, a családnevek.

– Tudna is ezek közül néhány jellegzetesen mözsi tót nemzetséget felsorolni?

– Hát, a teljesség igénye nélkül (csak meg ne sértõdjön az, akit kifelejtek) ilyen nevek õrzik még a szlovák eredetet, hogy Doszpod, Kvanduk, Pruzsina, Petrás, Pekarik, Makovics, Varga, Szegedi, Tornóczky, Lehoczky, Szeleczky, Kutnyánszky stb.

– Amikor 1947-ben a felvidékiek jöttek a lakosságcsere egyezmény keretén belül, a mözsi szlovákok is „haza” mehettek volna. Nem akartak?

– Egy ember sem jelentkezett erre. Nekünk akkorra már rég ez volt az otthonunk és a hazánk.

 

A székelység 

A székelység a keleti Kárpátok szegélyén élõ magyar népcsoport. Sok évszázados feladatuk a keleti gyepű, az ottani országhatár védelme volt. A besenyõkkel, kunokkal, tatárral, törökkel stb. vívott évszázados küzdelmeik igazi katonanéppé tette õket. Közösségi szervezeteik is erre épültek, amiért a mindenkori uralkodótól kiváltságokat élveztek. Így volt ez egészen 1763-ig, vagyis addig, amíg Mária Trézia ezeket az elõjogokat meg nem nyirbálta, amik közül a legfájdalmasabb veszteség akkor érte õket, amikor a katonai kiváltságaikat veszítették el. Vagyis azt, hogy itteni szolgálataik miatt felmentést élveztek a császári hadseregben való katonáskodás alól. A jogfosztás óriási ellenállásba ütközött, amit a hatalom véres kézzel, igen keményen vert le. Ez volt a „Madéfalvi veszedelem”. Ekkor közülük sokan – fõleg fiatalok – úgy érezték, hogy a továbbra is fenyegetõ terror és jogfosztottság elõl, legjobb, ha az országhatáron kívülre szöknek. És a Kárpátok túlsó oldalára, sõt még annál is messzebbre költöztek. Ennek a kirajzásnak az eredményeképpen jött létre az a Jászvásár (ma Jasi) környéki településcsoport, ami „bukovinai székely falvak” néven vált ismertté. Történelmi vesszõfutásuk azonban ezzel még nem ért véget, mert viszonylagos nyugalmuk csak Trianonig tartott, amikortól az Erdéllyel is megnövekedett új román állam nacionalista vezetése, ezeket a szórványban lévõ kis magyar területeket veszélyeztette a legjobban. Ezt a két világháború közti Magyarország vezetõi is jól látták. Ezért ajánlotta fel a háborús Horthy kormány nekik, hogyha akarnak, települjenek vissza az anyaországba. Akartak. Több tízezer ember kerekedett fel ekkor, hogy szekereken és gyalog Magyarországra jöjjön. Elõször a visszafoglalt Bácskában telepítették le õket. Alig melegedtek azonban itt meg, amikorra változott a hadi helyzet, és Bácska újra jugoszláv kézre került. Így tovább itt sem maradhattak. A szekérkaravánok újra útnak indultak és több hónapnyi, vargabetűktõl sem mentes hányattatás után, a Tolna megyei Völgységben, Bonyhád környékén, a kitelepített sváb falvakban találtak új hazára. A székely betelepülés tehát Tolnára és Mözsre nem közvetlenül történt. Az itteni, üresen álló német házakat ugyanis többnyire felvidéki telepesek kapták, de a nyugvópontra még sokáig nem jutó belsõ népmozgás ezután is sok családot sodort ide. Fõleg a frissen újratelepült völgységi falvakból.

– Hány székely család élhet Mözsön? – kérdezem Domokos Lõrinc építészmérnököt, a helyi székelység egyik szószólóját, a „Hargita” Székely Néptánc Együttes vezetõjét.

– Pontos adatunk nincs errõl, de én száz körülire tenném azoknak a székely családoknak a számát, akik Tolnán és Mözsön telepedtek le.

– A Domokos család honnan érkezett?

– Közvetlenül Bonyhádról, de azt megelõzõen a bukovinai Hadikfalváról származunk.

– A betelepülés óta eltelt jó ötven év. Tudja-e õrizni ez a népcsoport kultúráját, hagyományait, székely identitását?

– Ez sok mindenen múlik. És talán nem szép amit mondok, de mára, legalábbis részben ez is pénzkérdés. Van néprajzi gyűjteményünk, de nincs helyiségünk hozzá, volt és talán lesz is tánccsoportunk, amihez zenészek, hangszerek, ruhák kellenének és mindehhez fellépési lehetõség, amikhez mind több és több anyagi forrás kellene.

– És a lelkesedés? Ez nem segít át a kátyúkon?

– Sok áldozatkész idõs ember nevét sorolhatnám itt fel, mint például Ferencz Mártonné és Fazekas Pálné, Erzsi néniékét, de a fiatalokat ma mintha más foglalkoztatná. Ezen pedig csak a család megtartó ereje és a jó példa segíthet.

 

 

A romák

Mözs legújabb kori arcán egy új vonás kezd állandósulni, ez pedig a roma lakosság egyre növekvõbb jelenléte. Hogy ez országos korjelenség? Az is. Az a tény azonban, hogy néhány emberöltõ alatt itt ,Mözsön is, a szórványosból jelentõs nemzetiséggé nõttek, figyelemre méltó.

Minderrõl helyi képviselõjükkel, idõsebb Boros Gyuláné, Remíniusz Emíliával beszélgetek.

– Milyen név ez a Remíniusz?

– Úgy tudom, hogy a családunk görög származású, de az apám és családja németül is beszélt. – Köszörűs cigányok vagyunk és úgy tudom, hogy egykor az egész nagycsaládunk beszélte a német nyelvet.

– Akkor maga nem is tõsgyökeres mözsi?

– Hát, ha úgy vesszük, nem egészen, de mivel már több évtizede lakom itt, mindenben idetartozónak érzem magam. Különben a családunk szétszóródott – én még Veszprém megyében születtem – de van, több évtizede nem látott testvérem, aki a nyugati határszélen lakik.

– Jellemzõ ez a betelepültség a mözsi cigányságra?

– Vagyunk páran ilyenek is, de nem ez a jellemzõ. És ezzel kapcsolatban mondok egy érdekes dolgot magának most. A mözsi cigányság majdnem kilencven százaléka két dédanyától származik. Ha jól megvizsgálja a mözsi roma neveket, látni fogja, hogy szinte mindenki Horváth vagy Boros. Én még ismertem a Juli nénit, akinek huszonkét gyereke volt, és a Kati nénit is, aki szintén tizen felüli gyereket nevelt fel. Pár évtizeddel ezelõtt szinte csak ez a két cigány család élt itt. Ma három utca, a Széchenyi, a Gyöngyvirág és az Árpád utca van velük tele. Sok a rokonházasság, ami genetikailag nem elõnyös. Hogy hányan lehetünk? Pontos statisztikám nincs róla, de háromszáznál valamivel többen.

– Milyennek látja a cigányság helyzetét itt? Van cigánykérdés Mözsön?

– Kimondottan cigánykérdés nincs, ami persze nem jelenti azt, hogy minden rendben lenne. Nagyon nagy a munkanélküliség, aminek folytán a cigánylakosság segélyekbõl él. Úgy, ahogy. A baj, tudja az, hogy tanulhat, igyekezhet az ember gyereke, de a „C” betű akkor is a hátán marad. Ezért, ha teszem azt, egy munkára két ember jelentkezik, egy cigány meg egy magyar, akkor biztos hogy a magyart veszik fel.

– És mit lehetne ez ellen tenni?

– Helyi szinten nem sokat. A legtöbb amit megtehet az ember, hogy ennek ellenére is taníttatja a gyerekeit is bízik egy jobb jövõben.

– Van kialakulóban valamiféle cigány értelmiség?

– Ilyen még itt nincs, de már sok romának van tanult szakma a kezében. Én is angol nõi szabó vagyok. Boros Julika az, akirõl úgy tudom, hogy jogásznak tanul.

– Milyen a lakosság többségi részéhez a viszonyuk?

– Ahogy tudom, itt mindig békesség volt cigányok és magyarok között és remélem ez továbbra is így marad.

  

 
A felvidékiek 

Még el sem ült a háború zaja, amikorra újabb vészterhes felhõket sodort a történelem vihara a felvidéki magyarok feje fölé. Jogfosztó törvény még nem volt, de Benes, akkori csehszlovák államelnök már nem kertelt, amikor ezt mondta: „kisebbségeinknek ma egyetlen jogot biztosítunk, a tõlünk való eltávozás jogát. Potsdam, a németek kérdését megoldotta…, ami a magyarokat illeti…, legalább négyszázezer magyarnak kell tõlünk elmennie. Az akció akkor sikerülhet, ha a szlovákság is akarja.”

Ez egyenes beszéd volt.

Ma sokat hallunk az úgynevezett Benes dekrétumokról, ez a néhány mondat világosan mutat rá azok lényegére. A dekrétumok megjelenése egybe esett a nagyhatalmak potsdami tanácskozásával, amelyen csak egy hajszálon (de legalábbis az Amerikai Egyesült Államok egyet nem értésén) múlott, hogy az egész, több százezres felvidéki magyarság – a szudéta németek példájára – nem lett egy tömbben áttelepítve.

De ezzel az ügy még nem lett lezárva, mert ha innentõl nemzetközi jóváhagyásokkal nem is lehetett a magyarokat a határon túlra dobni, mindezt el lehetett érni úgy is, hogy a jogaitól megfosztott, emberi méltóságában mélyen megalázott, és minden dolgában ellehetetlenülõ lakosság „önként” akarjon onnan eljönni. És még egy dolgot lehetett tenni. Lehetett az akkori magyar hatalommal, egy tartalmában, csehszlovák részrõl soha be nem tartott, már a születése pillanatában hazug és szemforgató „lakosságcsere egyezmény”-t kötni. Az egyezményt 1946 február 27-én írták alá, amely dokumentummal a csehszlovák fél elérte a célját.

Hát ezzel kezdõdött.

A Tolnára és Mözsre érkezett felvidékiek nem egészen önként érkeztek. Egész járásokat, városokat és falvakat „rostáltak” ugyanis át, hogy az önként jelentkezõk sovány táborát hatalmas tömeggé tegyék a számukra nem kívánatos elemekkel. És ami ebben a dologban a legalantasabb volt, az a mód, ahogy elsõsorban a nagy házzal, vagy jelentõs földingatlannal rendelkezõk kerültek fel a listákra. És az értelmiség.

A kilencvenéves Méri Sándor tanító, Fél községbõl érkezett Mözsre. Fél község a Pozsony megyei, Somorjai járás 2300 lelkes faluja volt, 14 kilométerre a határt jelentõ Dunától. Sanyi bácsi és családja õsidõk óta itt élt.

– A dolog azzal kezdõdött, hogy 1947 tavaszán kaptam egy öt soros rövid levelet az iskolai elöljáróságtól, hogy magyar származásom miatt nem alkalmazhatnak tovább. Én akkor már kilenc éve, ’38 óta ott tanítottam. De nem csak a tanítók jártak így, hanem az egész felvidéki magyar értelmiség, akiket hozzám hasonlóan, egy tollvonással az utcára löktek. Ekkor én már tudtam, éreztem, hogy nekem itt nem lesz maradásom.

– Hogy történt az áttelepülés?

– Az ingóságainkat elvihettük, én és a családom – már nõs voltam ekkor – két vagont pakoltunk meg. Öt család indított egy szerelvényt. Mi a Sziegl, Molnár és Horváth családokkal jöttünk. 1947. szeptember 27-én vagoníroztunk be és október 1-jén érkeztünk Mözsre.

– Tudták, hogy ide jönnek?

– Dehogy tudtuk! Csak annyit, hogy Magyarországra. És valójában nem is Mözs volt a számunkra eredetileg kijelölt célállomás.

– Hanem?

– A mi szerelvényünk Szekszárdra érkezett, és engem meg apósomékat a Decsi-szállások tanyáira akartak telepíteni, ami ellen én erélyesen tiltakoztam. Én tanító vagyok és nem földműves! Mit keresnék én ott? Így kerültem aztán Mözsre, apósomék meg Mórágyra.

– Maguk voltak az elsõ mözsi telepesek?

– Nem, mert a Negyedrõl valók, úgy húsz–huszonöt családnyian már itt voltak.

– Tudja kié volt a ház amelyikben lakik?

– Igen. Kenéz (korábban Kneller) Jánosé, aki meg is várt. Bútorai még az elsõszobában voltak…

– Sanyi bácsinak sikerült-e mözsivé lenni az elmúlt csaknem hatvan év alatt?

– Tudja, én már harminchárom éves voltam 1947-ben akkor, amivel nem azt mondom, hogy nem tudtam gyökeret verni itt, de az én otthonom az azért ott maradt.

– Milyen gyakran fordul meg azóta volt szülõföldjén? Egyáltalán járnak még oda?

– 1956-ig nem volt útlevelünk. Az idõ alatt kétszer szöktem át a Dunán. Azóta évente megyünk, néha kétszer is. Hogy majdnem hatvan év telt el azóta? Lehet. De én ha azt mondom, hogy „haza” megyek, akkor csak a Felvidékre gondolok.

 

Összeállította: Koncz Ádám

 

Sárgalábú Tolnaiak


“Sárgalábú Tolnaiak”

Az anekdota szerint Bécsbe uszályon tojást szállítottak. Az uszály megtelt, de a parton még maradt tojás. A tolnai származású kapitány, a nagyobb haszon reményében elrendelte, hogy a maradék tojást is rakodják be, oly módon, hogy a már uszályban lévő árut tapossák meg, így csinálva helyet a maradék tojásnak. A sárga tojásos lábról kapták aztán a tolnaiak a gúnynevüket.

Adatközlő: Freund György