Előző fejezet Következő fejezet

Országhatár a falu szélén

 

A legények bevonultak

Plébános úr rosszul emlékszik

Csajkássori határigazítás

Újszabadkának hívták volna

Az első világháború egyszerre okozott törést és hozott váratlan fejlődési lehetőséget az épülő Tompapuszta tanyaközpont életében. A váratlan perspektívában osztozott a két szomszéd falu, Csikéria és Kelebia is.

A legények, a férfiak annak rendje-módja szerint 1914-ben bevonultak Szabadka házi ezredéhez, a „86-osokhoz", értsd a 86. számú császári és királyi gyalogezredhez. Közülük sokan csak egy később emelt háborús emléktáblára tértek haza.

A ferencjóskás, virágos, „mire a levelek lehullanak" kezdetű, gyors hazatérést ígérő hadba vonulás azonban csak a nemzeti tragédia kezdetét jelentette. A sorscsapás vesztes csatákkal és azzal folytatódott, hogy az ellenséges szerb hadsereg 1918. november 13-án - minden fegyveres ellenállás nélkül - bevonult Szabadkára. Az alig hat esztendeje felavatott, híres szabadkai városháza tornyába pedig kitűzték a kék-fehér-piros szerb nemzeti lobogót.

 

A bajai háromszög

A megszállást az 1918 novemberében aláírt úgynevezett „belgrádi fegyverszünet" tette lehetővé. Ebben a balkáni francia haderő Franchet d'Esperey nevű tábornoka és az aláírás miatt sokszor elmarasztalt Károlyi Mihály állapodott meg a keleti és déli demarkációs vonalról.

A háborúban győztes Szerbia igényt tartott Vajdaságra és benne egész Bácskára.

Szabadka város birtokainak északi szélén, Kisszállás határában jelölték ki az ún. demarkációs vonalat. Az ettől délre eső, később bajai háromszögnek nevezett országrész is ideiglenes szerb megszállás alá került.

Később a Párizsban kezdődő béketárgyalásokon, a szerb békedelegáció egyik szakértője így nyilatkozott erről: „Vajdaságot lényegében véve nagyon könnyen megkaptuk, minden különösebb aggodalom és harc nélkül, csak a Vajdaság egyes kiterjedéséről volt vita". Ezen „egyes területek" közé tartozott Észak-Bácska, vagyis a bajai háromszög s benne Tompa tanyaközpont is.

A korról kevés eredeti dokumentummal rendelkezünk. Ezért is kap jelentőséget az a kézzel írott füzet, ami a „Historia Domus, a Tompai r. Kath. Kapisztrán Szent János plébánia történetéből" kissé fellengzős címet viseli. A Kalocsai Érsekség levéltárában sikerült megtalálni az eredeti iratot, amelynek első lapjait gyaníthatóan Mészáros Béla akkor regnáló plébános írt. Ehelyt azért jön szóba ez a dokumentum, mert benne meglepő dolgokat állít a szerző. Nevezetesen, hogy 1918. november 18-án a szerb katonák csak a Podmaniczky-uradalom úgynevezett Cifrakapujáig merészkedtek. Tompa tanyaközpont szerb megszállására csak 1919. június 9-én került volna sor, és csak ekkor lett demarkációs vonal a kisszállási uradalom mezsgyéje. Más dokumentum ezt nem erősíti meg.

A területek ide vagy oda ítélésében/csatolásában fontos szerepet játszott a lakosság nemzetiségi összetétele. A szerb tárgyaló fél különböző trükkökkel, például a zsidó és sváb lakosság, valamint a magyar köztisztviselők és vasutasok számának levonásával (akik úgymond majd elköltöznek, ha Bácska Szerbia része lesz) bizonygatta a népesség délszláv többségét. Ezzel a módszerrel Bácska-szerte 300 ezer szláv és 200 ezer magyar nemzetiségű lakost mutattak ki. Szabadkát egyébként a valóságban fele-fele arányban lakták magyarok és bunyevácok. Ettől teljesen függetlenül a város elszakítását más indok tette szinte bizonyossá.

A határkijelölő bizottság a messzi Párizsban 1919. április 6-ára készítette el az új magyar-jugoszláv államhatárra vonatkozó javaslatát. Ebben a Vajdaságot teljes mértékben Jugoszláviának ítélte. (Jugoszláviát írunk, de akkor az ország hivatalos neve Szerb-Horvát-Szlovén Királyság volt.) Egészen pontosan azt a részt, „amelyet a Jugoszlávia bánáti határára, a Szegedtől délkeletre lévő ponttól a Dunánál fekvő Kiskőszegig húzott transzverzális vonal bezár".

A szerbek tessék-lássék egy kicsit még próbálkoztak a Baja környéki falvak és maga Baja város végleges megszerzésével, de alapvetően elégedettek voltak a leosztással. Szabadka az övék maradt. A város mint vasúti csomópont ugyanis az észak-bácskai igen jelentős vasúthálózat teljes birtokba vételét jelentette. És ez volt a fontosabb, amit a jelen lévő francia hadsereg is támogatott, sőt követelt. A Romániában és Oroszországban még tevékenykedő francia hadakhoz ez a vasút jelentette az utánpótlást, a szárazföldi kapcsolatokat. Olyannyira igaz ez, hogy Szegedről, az egyetlen tiszai átkelőről csak akkor vonultak ki a franciák (1921-ben), amikor a folyón elkészült a Csóka-Zenta közötti ideiglenes vasúti híd.

Más stratégiai cél is felmutatható Szabadka megszállásában. Nevezetesen, hogy a Szeged-Szabadka-Baja közötti vasútvonalat Csikériánál jól derékba vágta a határ, és így megszűnt a két magyarnak maradt város vasúti összeköttetése. (Azóta sem működik.)

A demarkációs vonal fölött, csonka Bács-Bodrog vármegyének ideiglenesen Jánoshalma volt a székhelye. Hozzá összesen két község maradt meg magyarnak: Rém és Borota. A terület visszaadása után, az ún. bevonulás másnapján Baja lett a megyeszékhely, négy járást is szerveztek, a községek száma a visszatért 22-vel (másutt 23-mal) 25-re (26-ra) nőtt.

 

Ébredj magyar, ébredj

A Trianon palotában 1920. június 4-én aláírt békediktátumot (szerződést) temetői csend fogadta az immár csonka Magyarországon. Megállt az élet, minden templomban meghúzták a harangokat. Tompán persze nem, hiszen szerb megszállás alatt állott, másfelől az új templom harangjait még 1916-ban leszerelték és ágyút öntöttek belőlük.

A tervezett országcsonkítás ellen már 1919-ben és később is egységesen protestált a nemzet. Jelszavak, nyilvános fogadalmak, plakátok születtek. Felvirágzott a területi igényeket, a nemzeti összetartozás történelmi jogát hangoztató, a trianoni igazságtalanságba belenyugodni nem tudó mozgalom, az irredentizmus. Néhány akkori jelszó: Igazságot Magyarországnak!, Maradhat ez így? Nem, nem soha! Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. Egy pályázaton versével díjat nyert bizonyos vitéz Papp-Váry Elemérné. Az első néhány sor így szólt: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában/Hiszek egy isteni örök igazságban/ Hiszek Magyarország feltámadásában." Később ezt nemzeti hiszekegynek nevezték el, és iskolai imádságként hozzámondták az áment is. Jeles költők is feljajdultak. A hozzánk közel álló, szabadkai születésű Kosztolányi Dezső Magyar költők sikolya c. verséből idézünk: „Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már... versünk is csak segély sikoltás,/ mely ki se hat tűzön-poklon át,/ mint gyönge csecsemőé, kit megölnek/ és mint szűzé, akit meggyaláznak/a katonák."

Amatőr verselők is szükségét érezték elsiratni a hazát.

A Felső-Bácska című, Jánoshalmán megjelenő újság közli Majláth Mihály tompai lakos hosszú, hazafias, irredenta versezetét. Mi csak egy részletet belőle:.

„Észak-Magyarország, a bácskai róna /az erdélyi bércek minden rab lakója / Mindenki aki ma a magyarral érez / ezt kiáltja felénk, ébredj magyar ébredj /.. Mutasd meg, hogy él még és erős a magyar / ha láncban is a kéz és béna is a kar / kiáltsd oda bátran az egész világnak / magyar vér vont határt a magyar hazának./ Nem tűrhetjük azt, hogy kardcsörtető hordák / ennek a hazának szent földjét tapossák /kiáltsd oda nyíltan a magyar hazába' / minden magyarnak csak egy a kívánsága. / Egyet akarunk mind ifjak és a vének / régi szép hazánkat, ébredj magyar ébredj."

 

A 27. cikkely

A békeszerződés 27. cikkelye a demarkációs vonal helyett immár úgynevezett támasztópontokkal jelölte ki Magyarország új, véglegesnek mondott határait. Az új országhatár végső kijelölése évekig elhúzódott és bizonytalannak tetszett. Elvileg figyelemmel voltak az adott környék birtokviszonyaira is: hogy a határvonal ne metsszen át településeket, jelentősebb mezőgazdasági egységeket stb. Ez azonban csak szándék maradt.

Szabadka szabad királyi város területére vonatkozóan „nagy vonalakban" ilyen volt a kijelölt határ:

„A helyszínen megállapítandó vonal a Szabadka-Bácsalmás vasútvonalat Csikéria állomástól körülbelül 1500 méterre keletre, a Szabadka-Kiskunhalas vasútvonalat Kelebia állomástól délre körülbelül 3 kilométerre átvágja, és Horgostól és vasúti állomásától északra halad. (A 27. cikkely)

A kijelölt két támasztópont között húzható vonalat a helyszínen kellett úgymond az élethez igazítani. Ebben a műveletben Csikéria és Kelebia között, vagyis Tompa alatt - ma is jól láthatóan - csak veszítettünk. Mindenütt északabbra nyújtózik fel az országhatár, mint a két támasztópont közé húzható egyenes.

A magyarok sokat vártak a nagy hatalmú és immár véglegesen intézkedő Határmegállapító Bizottságtól, amelybe 5 tagot az antant, l-l tagot pedig az érintett országok delegálhattak. Hivatalos jelentés szerint a határmegállapítók maguk elé rendeltek néhány kelebiai, tompai és felső-csikériai lakost, meghallgatták őket és ezután döntöttek. De hogy! Szabadkától északra újabb 1700 katasztrális hold állítólag parlag, lakatlan területet kapott Szerbia, mivelhogy az birtokjogilag amúgy is szabadkai lakosoké volt.

A történetnek ezen a pontján ismét van egyedülálló mondanivalója a plébánia históriáját kézzel író plébánosnak. Szerinte „Április 7-én (1922-ben, amikor valóban megtörtént a panaszok kivizsgálása és a végleges határmegállapítás) megjelenik a határmegállapító bizottság. Uzsonna a tompái plébánián (a szerb küldöttség nem jött el.)... Tompa sorsa eldőlt Magyarország javára. így a régi Szabadka birtokából körülbelül 16000 kat. hold magyar maradt. Ezen létesült 3 község Tompa, Kelebia, Csikéria."

Érdekes, romantikus történet lenne, ha valóban egy uzsonnán dőlt volna el Tompa sorsa. De valójában az már korábban eldőlt.

A végleges határt megállapító bizottság ezúttal csak „kisebb" vitákban döntött. Szabadka-Tompa határában ugyanis még 1921-ben lejátszódott egy példátlan és törvénytelen helyi „határrevízió". Amint azt Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában c. könyvéből tudjuk, Felső-Kelebián és a Csajkássoron különös dolgok történtek. A neves író Marko Protic pravoszláv plébános Zlatni dani Subotice (Szabadka arany napjai) c. könyvét idézi. Eszerint, a Mélykút községtől a tompai legelőkön át Röszkéig húzódó demarkációs vonalat megszállva tartó szerb csapatok 1921. augusztus 19-én kaptak parancsot a véglegesnek mondott országhatárig történő visszavonulásra. Szabadka város szerb főispánja, Dobanovacski azonnal elrendelte a katonailag elhagyandó területek gazdasági kifosztását. Ez egyébként a békeszerződés értelmében tilos lett volna. Kétezer szekérnyi ingóságot vitetett el, és minden élőjószágot áthajtatott az új határvonalon. Ráadásul az országhatárt Kelebia (ma Kelebija) és Felső-Kelebia térségében önkényesen „átírták". Hivatkozván arra, hogy a kelebijai Szerbsoron egységes tömbben lakó 150-200 főnyi szerbség fél a magyar nemzetiségű helyi lakosok nyolcezres tömegétől, még aznap saját elhatározásból Tompa déli részén, a Csajkássor táján, körülbelül 8 kilométer hosszan és 1,7-3 kilométer mélységben feljebb, északabbra tolták az országhatárt. Összesen mintegy 16-18 négyzetkilométerrel növelték a szerb/jugoszláv Subotica és csökkentették a magyar Tompa területét. A hazának ezt a kis darabját kellett volna az uzsonnán - ha egyáltalán volt ilyen - visszaszerezni. Ám ez nem sikerült.

Csolacs-Antics Boskó ezredes, a szerb főtárgyaló - a plébános úr emlékeitől eltérően - ott volt a megbeszélésen, és nem engedett. A döntés után magyar csendőri biztosítás mellett távozott.

 

Visszahozzuk hazánk nyelvét

A Kiskunhalason megjelenő Helyi Értesítő című újság 1921 júniusában már nagy érdeklődést mutat a demarkációs vonal megszűnte iránt. Másnaponként tudni véli, hogy a „jövő héten" kapjuk vissza a megszállt 22 községet és Baja városát. Idézi Bánffy Miklós külügyminisztert is, aki odanyilatkozik, hogy „ma már olyan jelentések vannak a kezemben, hogy a kiürítés előkészületei megtétettek és a kiürítés rövidesen megfog történni". Vagyis nem mond semmi konkrétumot. Egyszer július 10-e, másszor augusztus 10-e a biztosnak mondott dátum, de a bevonulásnak, máskor kiürítésnek nevezett nagy nap csak 1921. augusztus 20-án, szombaton következett be.

A magyar katonák már augusztus 18-án felsorakoztak a demarkációs vonalra, és a Halasi Értesítő tudósítója szerint augusztus 20-án „A nemzeti hadsereg bevonult Bajára... Csapataink szombaton este vonultak be Kelebiára. Leírhatatlan örömmámor fogadta őket a lakosság részéről, egész reggelig tartott a meleg ováció. Amilyen jelenetek ismétlődtek meg Mélykúton és mindenütt, ahová a felszabadító magyar fiúk bevonultak... Két esztendő (ami majdnem három - a szerző) minden baja, bánata, keserve egyetlen örömkiáltásba tört ki, amellyel lepattant a lelkekről a fásult egykedvűség, és ismét a bizalom s remény honosodott meg ott. A bevonuló csapatok parancsnokságának kiáltványát ezrével szórják szét a lakosság közt, amely többek között ezt mondja: Visszahozzuk hazánk nyelvét és törvényes rendjét, visszaszerezzük azt a földet, amely mindig magyar volt és amelyhez annyi dicsőség meg gyásznak az emléke fűződik".

A „visszaszerzett" területre egyébként szeptember végéig civileknek csak külön engedéllyel szabadott beutazni.

Baján augusztus 24-én hálaadást tartottak. Várady L. Balázs kalocsai érsek mondott Te Deumot. Az eseményeket füzetbe író plébános szerint „1921. augusztus 21-én reggel 5 órakor magyar katonaság vonult be Tompára, határtalan öröm között megtörtént a felszabadulás a szerb iga alól".

A demarkációs vonal felszámolásának napján, 1921. augusztus 20-án egy Ary nevű százados vezette magyar katonai szakasz érkezett Tompa alá, azzal a feladattal, hogy hivatalosan, térkép szerint átvegye a kijelölt országhatárt. Ebben szerb lovascsapatok megakadályozták őket. A százados nem mert fegyveres összetűzésbe keveredni a szerb katonákkal. Rövid vita után tudomásul vette a Dobanovacski-féle, északra tolt új országhatárt, azzal a halovány megjegyzéssel, hogy „majd tiltakozunk Párizsban". A szerbek ezen gúnyosan röhögtek.

Később valóban volt valami tiltakozásféle a magyar kormány részéről, de 1922 áprilisában a fentebb már említett határmegállapító bizottság Tompa területén végül is elfogadta az önkényes határrevíziót. Szóba jött valami népszavazás, de ahogy másutt sem (Sopront kivéve), itt sem dönthetett a helyi lakosság arról, hogy melyik országban szeretne élni.

 

A maradékon Újszabadka

Az 1918-tól 1921-ig, sőt tovább tartó külpolitikai huzavona alatt az elveszett déli országrészekből 39 272 ember költözött, menekült Magyarországra. Szabadka környékén, tehát most már Szerbiában, az ott publikált számítási trükköknek ellentmondva 360 ezer magyar nemzetiségű lakos maradt, akik vállalták a kisebbségi sorsot.

Szabadka széles határából végül 28329 hold lett Magyarország része. Ezen a területen akkor 12-13 ezer ember élt. A „maradék Szabadkából" körülbelül 12000 hold már magántulajdon volt, 16 000 katasztrális hold-nyi földet pedig eddigelé a város tulajdonolt. Ez utóbbi 4000 hold szántót, 5000 hold erdőt 7300 hold legelőt, 324 hold halastót és más földeket, például utakat jelentett. Középületek (templom, orvoslakás, csendőrségi vagy plébániaépület) csak Tompán maradtak. Ez a városi vagyon egy villanásra gazdátlannak látszott. Persze nem sokáig.

A kormány pillanatnyi zavarára jellemző, hogy a szerbek kivonulása után nagy hirtelen létrehoztak egy Újszabadka nevű várost.

A históriát rögzítő plébános naplója szerint: 1921. szeptember 5-én, báró Podmaniczky Endre felső-kelebiai kastélyában, dr. Kiszel Gyula kormánybiztos vezetésével tanácskozásra gyűltek össze az urak. Tíz nap múltán a belügyminiszter is megszemlélte a maradék Szabadkát, szeptember 18-án pedig úgymond városi közgyűlést tartottak és ezen kimondták Újszahadka megalakulását. Polgármesternek azt a Balázspiri Kálmánt választották, aki egykor főszámvevő volt az igazi Szabadkán, s akit a szerbek többször is letartóztattak volna - ha otthon marad.1

A Halasi Értesítő 1921. szeptember 14-én így tudósít a városalapításról: „Miután tekintélyes városrész került át magyar uralom alá, Tompa, n két Kelebin, Csikéria s más tanyaközpontok, ezen a felszabadult területen körülbelül 18 tanyai iskola van. A felszabadult területen értesülések szerint fenntartják Szabadka város magyar törvényhatóságát, amely Tompán rendezkedik be. Ott lesz a polgármesteri hivatal és egyéb hatóságok. Ez a magyar Szabadka magyar vezetéssel fog bírni Suboiicára is, mely szívében szintén magyar, s alig várja, liogy a szerb zsarnokságtól megszabaduljon. Lesz még egyszer ünnep a világon. A magyar Nagyszabadka ünnepe".

A hamvába holt Újszabadka természetesen soha nem működött/1 Megalakulása után néhány hét, talán egy-két hónap múlva a kormány hivatalosan megszüntette, jobbnak, ésszerűbbnek látszott két utódközséget kreálni a szabadkai pusztákból: Tompa-Kelebiát és Felső-Csikériát.

 

Tompa ragaszkodik a nevéhez.

Ugorjunk néhány évet az időben! Az Újszabadka név nagyon megtetszett a kelebiaiaknak, és 1926-ban szerették volna megszerezni maguknak. Sőt, amikor 1928-ban az Országos Községi Törzskönyv Bízottság újrakérdezte, még mindig ragaszkodtak (volna) Kelebia helyett az Újszabadka névhez. A változtatásokban illetékes hatóság ugyanekkor megkérdezi Tompa elöljáróságát is a község nevének végleges megállapításáról. A képviselő-testület 1928. április 14-én úgy döntött, hogy a névváltoztatást „nem óhajtja, hanem továbbra is ragaszkodik a Tompa névhez, és a község nevének megállapítását Tompa névvel kéri jóváhagyni".

Így is történt. Ujszabadkát mint fogalmat és településnevet pedig belepte a történelem pora.

Szabadka város északnyugati pusztáinak térkepe 1905-bol.

A vastagon rajzolt vonalak a közút lehetséges forgalmára utalnak.

Például: a Tompán áthaladó út áteresztőképességét 600 vonóállat/24 órára becsülték

 

Lábjegyzetek:

  1. Balázspiri Kálmán unokahúga, Zimmer Sári önéletrajzi könyvében (Így éltünk Szabadkán) azt írja, hogy a család nem értette, hogyan lehet Kálmán Szabadka polgármestere Tompán? Egyébként sehogy.
  2. 1931-ben (persze utólag) vita alakult ki arról, hogy helyes volt-e a már megalakult Újszabadka „várost" felszámolni. Egyes vélemények szerint ugyanis ez a szanálás tette lehetővé, hogy a helyén gyorsan létrehozott utódközségeknek ne adják át a Szabadkától visszamaradt teljes vagyont. A két önálló falu (Tompa-Kelebia és Felső-Csikéria) gyors létrehozását állítólag egy Bódis nevű őrnagy javasolta, aki tagja volt a határmegállapító bizottságnak.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet