| |
Nagyjából tizenöt békeévet és öt háborús esztendőt követően tanyaközpontból Tompa tekintélyes nagyközség lett. A berendezkedés és növekedés izgalmas állomásait, eseményeit, fordulóit, buktatóit és örömeit a most következő hosszú fejezet idézi.
A megválasztott képviselő-testület a falukép kialakítását tartotta (egyik) legelső feladatának. Mondhatni, hogy nulláról kellett indulni. Az új községben egyetlen ma utcának nevezhető, beépített házsor sem volt. A spontán kialakult dűlőknek csupán az egyik oldalára, ráadásul „foghíjasán" építkeztek a birtokosok. Szilárd útburkolatot csak hírből ismertek. A község közepét homokdűnék, vízfolyások, évtizedes bozótok, bokrok éktelenítették.1 Ráadásul minden út- és térfélét jogilag még Szabadka város tulajdonolt. És - tudjuk - ami Szabadkáé volt, azt az Önkormányzati Testületek Kárpótlási Vagyona (ÖTKV) kezelte. Egy ideig, majd pedig (nagy részét) örökre.
Ahhoz, hogy a falut rendezni lehessen, legelőször birtokba kellett jutni. A vagyonhoz jutásnak százféle módját eszelte ki a községi képviselőtestület. Ezekről az akciókról más alcímek alatt is bőven szólunk. Ezúttal az első, az 1925-ös kísérletből idézünk, osztrogonacz Márton és 14 képviselőtársa megfogalmazta, hogy mely földterületekre van (lenne) múlhatatlanul szüksége a községnek. Mégpedig a tulajdonjog sürgős bejegyzésével együtt.
A testület természetesen egyetértett a beadvánnyal, és „kérelemmel fordul az Orsz. Földrendező Bírósághoz, hogy a község részére mint erkölcsi testületnek a község fejlődése szempontjából ítélje meg közérdekből a következő területeket:"
A kérés nyomán (vagy anélkül) az úgynevezett Belsőség utcáit, valamint a Halasi- és Nagysort mint közutat a Közvagyon 1926-ban tulajdonjogilag átruházta a községre. Ahol a kevésbé forgalmas utakat azon nyomban kiadták bérbe, hogy kisállatokat legeltessenek rajtuk a környékbeliek. Ez egyben az utcák-utak-terek állapotára is rávall.2 De más is!
Tulajdonjog ide, tulajdonjog oda, a képviselő-testület útügyben hozott első határozatával 1925-ben az ideiglenes községháza körüli „vízállások" eltüntetését célozta meg. A következő esztendőben pedig elrendelte, hogy a kijelölt utcákban a házfalaktól mért kétméternyi távolságig vágják ki a fákat, „mert végre rendet kell teremteni, hogy községi életet éljünk és a járdák megszülessenek". Ezt a helyhatósági döntést a lakosság meglehetős ellenszenvvel fogadta. Nyilván gyalogosként is szerettek a dűlőút közepén, a kocsiúton járni, és házaikat fák-bokrok mögé rejteni.
A testület példát mutatott azzal, hogy elrendelte a templomtéren álló bokrok és fák kiirtását. Az így keletkezett tűzifát 300 pengőért eladták, a pénzt pedig visszaforgatták a térrendezésbe. A vezető jegyző 1927 tavaszán azt reméli, hogy miután a „községháza építése f. évben megkezdődik és a közvagyon kezelőbizottsága által a leendő községháza előtt 4 kat. hold terület átadatik a piac részére, ennélfogva már szükségessé vált a községházához a műútról vezető út, valamint a piactér és a templomtér földmunkálatainak elkészítése is".
A község közepét (a későbbi piacteret, a mai városháza előtti parkot és futballpályát) éveken át planírozták, rendezték. Csak 1929-ben 3500 köbméter homokot mozgattak meg itt a falu ínségmunkásai. Köbméterenként 70 fillérért. „A munkálatokat lehetőleg úgy kell folytatni, hogy a köztérre vezető északi és déli útra is jusson föld, hogy ezáltal a két út kiépítési munkálatai is előhaladjanak" - szólt a közgyűlés határozata. Ugyanekkor elhordták a Betyársoron, a Körösoldalon és a községháza mögött éktelenkedő homokdombokat is.
A kivágott bozótok-bokrok-fák helyére a községháza előtti téren 1929 őszén a ceglédi Ungvári József faiskolájából hozatott nemes fákat ültettek, nem kevesebb mint 900 pengő költséggel.
A spontán kialakult sorok (utcák) rendezése, rendezgetése közben szükség volt egy vadonatúj földút megnyitására is. Az Örökföldek tulajdonosai ugyanis csak óriási kerülővel tudtak bejutni a falu központjába. Egyéves alkudozás után 1927-ben a község Miloszavlyevits Milánné suboticai lakostól megvesz egy földcsíkot (összesen 5000 négyszögölt), és azon 2,8 öl széles földutat létesít. A költség 31 millió korona. Megtérítését természetesen kérik a Közvagyontól.
Miután a község formálisan is birtokba vette saját utcáit, mérnököket rendelt és házhelyek kimérésébe kezdett: „a község fejlődése szempontjából feltétlenül szükséges és kívánatos, hogy azok a sorok, amelyek a község belső területével szoros összefüggésben vannak... és most az ingatlanátadással a község tulajdonába mentek át - örökösíttessenek. Ilyen sorok volnának a Nagysor, a Tótsor, Betyársor, Zsíroskúti föld, Körösoldal".
Az örökítés eladást jelentett. Az adásvétel hogyanjáról és mikéntjéről a képviselő-testület furfangos határozatot hozott, mondván: „az eladást olyképpen kívánja lebonyolítani, hogy a vevők a vételárat készpénzben egyszerre fizetnék be a községnek, míg a vevők részére a község kölcsönt eszközölne ki". Valamelyik banknál.
A házhelyek kialakítása miatt szükségessé vált a község belterületének pontos kijelölése. A képviselő-testület 1928. januárban határozati-lag kimondta, hogy ezentúl belterületnek tekintendők a következő vonalon belül eső földek:
„A Nagy sor, Tót sor a Szabó-féle korcsmától a Lakhandi iskoláig vezető útvonal, a Lakhandi iskolától a zsíroskúti soron végigvonuló azon útvonalat, amely ha a Zsíroskúti utat elhagyva kelet felé vonulva eléri a Vörös iskola útvonalát, amely útvonal halad a Betyársori déli útvonalon, tovább nyugat felé haladva a Betyársoron, illetve attól dél felé a sáskalaposi útig, amely útvonalon dél felé halad az útvonalon egészen a Közvagyon által a községnek adott földterület határáig, vagyis az erdő széléig és az erdő szélétől keletnek haladva egész a Nagysor déli részéig, vagyis a vásártérig. Ezen vonalon belül volna a házhely kiosztandó, mint belterületen."
A Bácsalmás-Csikéria-Tompa-Kelebia úgynevezett törvényhatósági út kiépítéséről már 1925-ben szó esett a megyei közgyűlésen, de az első intézkedésekre csak 1926 tavaszán került sor. A megye arra kérte a községet, hogy a vasúton érkező követ ingyenmunkával szállíttassák a helyszínre. A lakosság azonban nem lelkesedett annyira a műútért, hogy ezt az ingyenmunkát elvállalta volna. Még azután sem, hogy a község rövidebb szállítási útvonalat intézett. A távolabbi Kelebia vagy Csikéria vasútállomások helyett a 102. bakterház tompai oldalán rakodták ki a vagonokból a követ. A szomszéd községek vasútállomásaira vezető utakat ugyanis járhatatlannak minősítették. Júniusban már a helyszínen folytak a munkálatok. Szabó Gyula jegyző és Horváth A. Simon bíró részt vett a tompa-kelebiai 8,514 kilométeres útszakasz pontos nyomvonalának kijelölésén.
A kövezésre kijelölt, községen belüli útvonallal azonban alighanem akadt némi bonyodalom. Korábban (1925) még úgy döntött a képviselőtestület, hogy a vízfolyások rendezése után „azonnal a Nagysori út rendezése következik. E munkálatok lebonyolítása annyiban is elsőrendű érdek, miután a tavasszal kiépítésre kerülő kövesút ezen a vonalon fog haladni, és így a község e munkálatokat előresegítve azt éri el, hogy hosszabb útvonal lesz kiépíthető".
A kövesút azonban nem a Nagysoron vezetett. De az orvosi lakás előtt még igen. Ott aztán hirtelen véget ért. 1926-ban az ott álló Krisztus-kereszt akadályozta a műút kiépítését, ezért áthelyezték. (Erről részletesebben a Krisztus-kereszt a Nagysor sarkán alcím alatt szóltunk.) Máig élő szóbeszéd szerint a műút tervezett nyomvonalát azért változtatták meg, azért kerülte el a Nagysort és fordult a templom keleti oldala felé, mert időközben báró Podmaniczkynak nézeteltérése támadt a Nagysoron malmot építő Lantos Pállal. És Podmaniczky megtehette, hogy a műutat eltérítse a malomtól.
A környék első makadám kövesútja Csikéria felől 1927 őszén érte el a Cifrakaput. 1928 nyarára elkészült a tompa-kelebiai szakasz is.3 Mindez óriási jelentőséggel bírt. Homoktenger helyett most már kövezett úton (kövesúton) lehetett eljutni Csikériára, sőt onnan Bácsalmásra, a járási székhelyre. Persze csak szekérrel vagy hintóval.
A hintón járás sem volt mindig kellemes. Különösen télidőben. Nem véletlen, hogy a tanyai körülményekre gyakran panaszkodó vezető jegyző, az „itteni zord időjárásra tekintettel" az utazásokhoz közhasználatú suba vásárlását kezdeményezi. Téli ruhát kaptak a községi előfogatosok (kocsisok) is. Drégely Gyula helyi szabómester varrta, aki Spitz Bernát budapesti szabónál kedvezőbb árajánlatot tett.
Az első menetrendszerű autóbusz csak 1931. október 15-én 13 óra 27 perckor indult el Bajáról, és Csávoly, Felsőszentiván, Tataháza, Bácsalmás, Csikéria Cifrakapu megállók után érkezett Tompára. Ahol visszafordult a Cifrakapuhoz, és ment tovább a végállomás, Kelebia felé. Naponta csupán egy oda-vissza járat volt, hajnalban Bajára, délután Bajáról. Vasárnap egy buszpár közlekedett a Kelebia-Tompa-Csikéria útvonalon. De nem sokáig! A Mavart nevű közlekedési vállalat kihasználatlanságra hivatkozva 1932 márciusában megszüntette a bajai és a csikériai buszjáratot is. Abbéli reményüknek azért hangot adtak, hogy ha majd sikerül egy kisebb buszt beszerezni, akkor újraindítanak egy csupán Csikéria-Tompa-Kelebia vonalon közlekedő járatot. A bajairól hallgattak.
Elérkezett az idő, hogy a községben kialakított utcák végleges nevet kapjanak. Természetesen a magyar történelem nagyjai kerültek elő. Lett Kossuth utca, Bem tábornok utca, Deák Ferenc utca, Jókai Mór utca, még gróf Tisza István is belefér(t) az akkor tisztelt történelmi nagyságok sorába. Van azonban néhány kuriózum is.
Ki tudja, milyen meggondolásból teret kapott, mégpedig főteret, Nagykéri dr. Scitovszky Béla éppen regnáló belügyminiszter is. Akiről tudni kell: legfőbb ellenzője volt annak, hogy a Szabadkáról visszamaradt 16 ezer hold földet elosszák a három utódközség között. Ő erőltette az Önkormányzati Testületek Kárpótlási Vagyona elnevezésű testület létrehozását. Igaz, 1928-ban ő adatott mégis némi földterületet, vagyont a három községnek. Nemesi előnevéről hivták később Nagykéri majornak Kelebián az ÖTKV uradalmát.
Tompán tehát 1928-ban róla nevezték el a főteret, amit 1929-ben, 1545/1929. számú leiratában Scitovszky méltóságos örömmel elfogadott.
Ugyanekkor a hivatalban lévő miniszterelnökről, gróf Bethlen Istvánról nevezték el a történelmi nevű Nagysort. És Bethlen gróf is -805/1929. számú levelében - kegyesen megengedte ezt. Ugyancsak 1928-ban, a templomot megkerülő és immár kikövezett utat báró Podma-niczky utcának keresztelik. Így azután a báró úr a Cifrakapuig saját nevével jelzett úton hajtathatott a hintajával.
A templom előtti teret pedig egyszerűen Claudine térnek hívták 1928-ban. Az idegen hangzású keresztnév nem más, mint Nyéki Nyéky Gyuláné született báró Redl Claudine, azaz az öreg báróné neve. De utalhat báró Podmaniczkynéra is, igaz, ő Claudinának írta a keresztnevét.
Ezentúl már a lábasjószágok is meghatározott rend szerint „közlekedtek" a községben.4 Kijelölték (1929) az úgynevezett marhahajtó utakat (feltehetően a gulya erre vonult legelőre). A kijelölt útvonal: Zrínyi utca, Petőfi utca, br. Podmaniczky út, gr. Bethlen István út, gr. Tisza István utca és Hunyadi János utca.
A földek között kanyargó, történelmileg kialakult dűlőutakat 1937-ben tették hivatalossá. Új nevén, de régi földút minőségben immár Közdűlő lett: a szabadkai országhatárhoz vezető 8,2 kilométer hosszú út, a mélykúti Ciframajorból a Szegedi törvényhatósági országúthoz vezető 8,3 kilométer hosszú földút, az 5,4 kilométer hosszú mélykút-szabadkai út, és a Ciframajorból Tompára vezető 2,4 kilométeres földút.
Még egy útépítés játszik, illetve nem játszik kellően fontos szerepet a község korai életében.
A megnyitásakor (1932-ben) Horthy Miklós transzverzális útra keresztelt mai 55. számú makadámút építéséről már 1925-ben kezdtek tárgyalni. Tompának elemi érdeke volt, hogy a Szegedet Bajával összekötő főút keresztülszelje a községet. 1929. szeptemberben, a Mélykúton rendezett nyomvonal-kijelölő tárgyaláson Szabó Gyula tompai főjegyző mindent megtesz ennek érdekében. Már itthon, a képviselő-testületi ülésen kicsit mentegetőzve vallja be, hogy bizony megígérte az ingyen kőhordást, ha az út az eredeti terveknek megfelelően átszeli a községet, vagyis a 101-es őrháznál metszené a vasútvonalat és így haladna Öttömös felé. Ezt a változatot Csikéria, Kelebia és az ÖTKV is örömmel helyeselte. Mint országgyűlési képviselőjelölt Kórodi Katona Katona János is támogatta.5 Sajnos eredménytelenül. A ma is látható nyomvonal, vagyis a kis-szállási uradalom győzött.
Szabó főjegyző kérése 1930-ban már csak annyi, hogy a műút építéséhez legalább vegyenek fel minél több tompai szegény embert. 1931 szeptemberében 29 kilométer hiányzik a cca. száz kilométer hosszú útból. Ebből 26 kilométer Bács-Bodrog vármegyében.
Az elöljáróság 1932. márciusban kéréssel fordul az illetékesekhez: ha már a szeged-bajai műút elkerülte a községet, akkor legalább a csikéria-kelebiai kövesutat vigyék/építsék ki hozzá, Tompán keresztül. „így ezen szárnyvonalon bekapcsolódhatna a község a szeged-bajai transzverzális útba." A válaszféle 1933-ban érkezik meg, amikor már Kiskunhalas is szorgalmazza az ún. régi szabadkai út Göböljárásig történő kiépítését. Tompán örömmel csatlakoznak a javaslathoz, mert „ezáltal Tompa község ezen az útvonalon kövesúton közelíthetné meg Kisszállást, Mélykút községet, Kiskunhalas várost és a legrövidebb úton érné el a szeged-bajai műutat".
Isten és persze a magasságos vármegye malmai ezúttal is lassan őröltek, amennyiben csak 1936 tavaszán kellett dönteni arról, hogy a „kiskunhalas-szabadkai törvényhatósági útnak a trianoni határig való átvezetése hol történjék a községen keresztül".
Az építészeti hivatal azt javasolta, hogy a Szabó István-féle vendéglőnél a kövesút befordulna a gróf Tisza István utcába, és „özvegy Tisza Pálné lakóházán keresztül egyenes irányban haladna a községháza és a kaszárnya mellett, és a Bem utcán keresztül kapcsolódna be a már meglévő műútba".
Ehhez az útvezetéshez azonban sajnos meg kellett volna vásárolni özvegy Tiszáné, valamint Dózsa Jánosné és Szűcs Elekné ingatlanait. A két utóbbi, megfelelő kártérítés ellenében, hajlandónak mutatkozott átadni a még beépítetlen házhelyeket, de özvegy Tisza néni cserébe vagy Szabó István, vagy Kollár György házát kérte, ezenkívül új istállót is kért, meg a gyümölcsfák árát is külön számolta. Ez mindösszesen 4000 pengő kiadással járt volna, amit a község nem tudott vállalni. Inkább új nyomvonalat kerestek.
Új javaslat szerint a Szabó kocsmánál nem fordulna el a műút, hanem „egyenesen az Árpád utcán vezetne tovább és csak a Kossuth Lajos utca sarkán fordulna el, majd a postát, a községházát és a laktanyát érintve a Bem tábornok utcán keresztül torkollna be a báró Podmaniczky utcán már meglévő műútba".
Ezen változat előnyei között említtetik, hogy a kövesút mindvégig községi tulajdonú utcákon haladna, érintené a középületeket, továbbá „a község beépített hídmérlegháza előtt haladna el, amely nagy forgalmat jelent jelenleg is. A sertéseket itt lemérve szállítják Budapestre, ezen tervbe vett műútnak elkészülte után a forgalom csak hatványozódna, de emelné a forgalmat a községben igen szépen meginduló gyümölcstermelés is. Minthogy a gyümölcstermelés az utóbbi két évben háromszorosára nőtt".
Megtudjuk még, hogy a piac és országos vásárnak a Scitovszky térre való tervezett áthelyezése is ezt az útvonalat indokolja. A közgyűlés megszavazza, és az út így épül meg. Persze nem azonnal, hanem majd. Az 53. számú Dunaföldvár-Szabadka törvényhatósági út építési költségeihez való hozzájárulás címén csaknem két esztendő múltán, 1938. januárban a házhelyalapból 5000 pengő készpénzt ajánlott fel Tompa. A kereskedelmi és közlekedési minisztérium 22 500 pengőt ad a községen keresztül vezető útszakaszra, de „ugyanennyi készpénzt vagy ennek megfelelő értékű természetbeni ellenszolgáltatást kell Tompa községnek biztosítani". A kiadás indoklása szerint az épülő műútnak nemzetgazdasági jelentősége van, az út menti telkek értéke is emelkedik és „a község fejlődésére előre nem látható nagy jelentőséggel van".
Ha mást nem, mindebből annyit megtudhat az utókor, hogy az útvonal kijelölését akkoriban sem követte azonnali építés. 1941-ben még mindig hiányzik 4 kilométer az akkorra már felszabadult Szabadkára vezető kövesútból.6
Kérjük az iskolapénzt!
Az önállósult község hirtelen szemben találta magát a megoldhatatlannak tűnő iskolaügyekkel. A tanyaközponttól örökölt épületek (emlékszünk: 3 osztályterem a templom mellett, l-l terem Lakhandiban és a Betyársoron, valamint a bizonytalan tulajdonú bárói és körösalji iskola) szűkösek is voltak meg lepusztultak is. Nem akármilyen évtized(ek) múlt(ak) el felettük: háború, megszállás, önállósodás. Egy 1926-ban keltezett jelentésben olvashatjuk:
„Az itteni iskolaügynek mai elhanyagolt állapota nemcsak a világháború, a forradalom, az ellenséges megszállás, a mai szanálásnak nyomait tükrözted vissza, hanem ezenfelül a gazdátlanul teljesen magára hagyott, értékét vesztett vagyontárgyak képét mutatja." Az állami építészeti hivatal szakértője egyes iskolaépületeket egyenesen életveszélyesnek minősített.
A község vezetői nem tudtak mit kezdeni az évek óta tartó exlex állapottal. A századfordulón ugyanis Szabadka város építtette és tulajdonolta az iskolákat, azzal a szerződésbe foglalt kitétellel, hogy a működésüket viszont az állam finanszírozza.
Igen ám, de 1924-26-ban hol volt már az építtető tulajdonos? Túl az országhatáron. És hol volt a működés finanszírozását vállaló akkori kormány? A tisztázatlan közigazgatási körülmények között lebegő község kétségbeesetten kereste a megoldást: nevezetesen azt, aki felújítja az épületeket és azt, aki állja az iskolák működési költségeit, fizeti a tanítókat meg a krétát. Ráadásul megjelent az ijesztő 1926. VI. tc. 12. § számú törvény, amely lehetővé tette, hogy az állam (közelebbről a Vallás- és Közoktatási Minisztérium) felmondhassa a háború előtt kötött szerződéseit és „az állami iskolák dologi és egyéb fenntartási terheinek fedezésére kötelezhesse a községeket".
Tompának pedig semmiféle fedezete nem volt. A finanszírozó államot itt eleddig (Trianon óta) a Közvagyon képviselte. Ebben is, másban is a magát egyelőre Közvagyonnak nevező szervezet járszalagján élt a község. Ha a Közvagyon kilépne e kötelezettség alól, csak pótadók kivetésével működhetnének az iskolák. De pótadók már voltak. A tanácstalanság közepette most is felbukkannak a hazafias tartalmú szólamok: „ezen bizonytalanság huzamosabb időn át való fenntartása elmaradhatatlanul a kulturális visszafejlődést fogja maga után vonni. Bizonyos, hogy a magyar kultúrának annyiszor hangoztatott felsőbbsége ezen az úton nem óvható meg".
Hogy legyen miből választani, a község elkészítette a maga alternatív javaslatát. Eszerint, ha Szabadka és az állam annak idején megkötött szerződése érvényben tartatik, akkor most évi 184 millió koronát kóstálna az iskolák fenntartási terhe. Vagyis ennyit kér a község mint Szabadka jogutódja. Ha azonban a községet terheli a fenntartási és működtetési költség is, akkor évi 582 millió koronára volna szükség.
Miközben a meglévő intézmények működtetése is gondot jelentett, a népesség növekedése okán új iskolákra is szükség lett volna...
Az első biztató hír a jól értesült kalocsai érsektől jött, aki 1926 márciusában bizalmasan informálta a tompai plébánost, hogy „a nm. VKM. (nagyméltóságú vallás- és közoktatási miniszter) Tompa belterületén és Zsíroskúton akarja a meglévő iskolákat fejleszteni, továbbá Körösalján, Sáskalaposon és a Gányósoron kíván új iskolákat és tanítói állomásokat, továbbá óvodát is óhajt létesíteni. A VKM a belterületre 3 iskolát számít és az óvodát".
A terv nyilván a Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter (hivatalban 1922-1931) jól ismert falusi-tanyai iskolaépítési akciójának része volt. Az érsekség ezúttal erre akarta ráültetni azon tervét, hogy Tompán zárdaiskolát nyisson. Amire viszont akkor sem, később sem volt vevő a község.
A „nm. VKM" azonban még Klebelsberg miniszter idején is lassan mozdult. Eltelt két hosszú esztendő, és csak 1928. július 4-ére hívták össze azt az értekezletet (Baján az alispáni irodában), amelyen a tompai iskolaépítés terveiről (és még mindig csak a terveiről!) tárgyaltak. Jelen volt dr. Renisch őméltósága, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium képviselője, a királyi tanfelügyelő, a kalocsai érsek képviselője és a tompái vezető jegyző. Aki utóbb imigyen számolt be a képviselő-testületnek:
„Ezen az értekezleten megállapíttatott, hogy Tompa községben hol lenne szükséges a meglévő iskoláknak tanteremmel leendő bővítése és hol volna szükséges új iskolák és óvoda építése. A megbeszélés szerint két-két tanteremmel bővülne a zsíroskúti és betyársori iskola, míg két tantermes iskola és egy óvoda épülne a központban, egy egy tantermes iskola tanítói lakással épülne Alsó-Sáskalaposon."7
Dr. Renisch „az új iskolák megvalósítását a jövő évben tervezi". A költségeket persze csak 1/3 részben állná az állam, a többi pénzt a község kölcsönben kapná, amit tíz év alatt kellene visszafizetni. Az első rész 1930-ban lenne esedékes. Egészen pontos számítás szerint az összköltséget 144000 pengőre tervezték. Ebből 43 000 pengőt állna a kincstár, 72 000 pengőt a község kölcsönből, és 29 000 pengőt tenne ki az ún. kézi napszám, amit szintén a községnek kellene viselni. Ehhez képest felmerült az a kérés, hogy a megépült iskolák „adassanak át az egyháznak". Az érsekség képviseletében jelen lévő Révay kanonok úgy nyilatkozott, hogy „az érsek úr őméltósága hajlandó volna ezt a törekvést mind erkölcsileg, mind anyagilag támogatni... Az értekezlet azon kérdésére, hogy Tompán az iskolák a hangulat után ítélve átadhatók lesznek-e az egyháznak, Szabó Gyula vezető jegyző kijelentette, hogy véleménye szerint erre kilátás nincs".
A jegyző ugyanis tudta, hogy a képviselő-testület a 41/1928. határozatával már egyszer kimondta, hogy „az iskolák Tompán továbbra is állami iskolák maradnak" és hogy Szabadka város és az állam között egykor köttetett szerződést a maga nevében nem hajandó felbontani. Így azután nem lett Tompán zárdaiskola.
De polgári iskola sem, amit egy (az iratokon sajnos olvashatatlan nevű) hölgy indítványozott 1926-ban. A község örömének adott hangot, de pénzt sajna nem tudott adni a kezdeményezéshez. Így aztán a tompai gyerekek - ha a hatosztályos elemi népiskolából továbbtanulásra adták a fejüket - a negyedik osztály után Jánoshalmára vagy Bácsalmásra járhattak polgári iskolába.8 Már ha ki tudták fizetni a tandíjat. A jánoshalmi polgári iskolában a diákok ún. beiratkozási díja 2,50 pengő, a tan- és fenntartási díja egész évre 48 pengő volt. Ehhez járult még a tankönyvek ára és a napi utazási költség. (Hadiárvák kedvezményben részesültek.)
A negyvenes években már inkább Szabadkára jártak a tompai polgaristák.
Hogy végül is miként finanszírozták a tompai iskolákat, arról nincs pontos ismeretünk, de 1929-ben elkészültek a kisdedóvó tervei. Erről a képviselő-testület 112/1929. számú határozata tudósít, miszerint: „úgy az iskolák, mint az óvoda tervei a Vallás- és Közoktatási Minisztérium részéről jóváhagyatott". A 870/14-929 VIII. számú rendelet szerint „a minisztérium egy állami kisdedóvót szervez Tompa nagyközség központjában. A község vállalja az összes dologi kiadás fedezését, míg a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr tárcáját kizárólag a kisdedóvó személyi illetménye terheli". Amely utóbbi összege évi 1500 pengőnél nem lehetett nagyobb.
Az eltervezett hét új tanteremből a harmincas évek legelejére azonban csak három lett. Az 58/1930. közgyűlési határozat szerint a folyósított 50 000 pengő állami segélyből a betyársori és zsíroskúti iskoláknál egy-egy tanterem, a Gányósoron pedig egy tanterem és egy tanítói lakás építendő. A pályázatokat az elöljáróság és az Államépítészeti Hivatal írta ki.
A gányósori (Szabadkai úti) iskola helyét 3200 négyszögölön 1930. április 14-én a királyi tanfelügyelő és az államépítészeti hivatal főnöke jelenlétében kimérték. Lakos István és Farkas János kiskunhalasi építőmesterek 24 000 pengő átalány összegben mészhomok téglából vállalták az építést. Az iskola 1931 szeptemberében nyitotta meg kapuit.
A betyársori és zsíroskúti új tantermek építési jogát vitéz Ócsai József bajai építész 20 500 pengős ajánlatával nyerte el. Neki, cserében a szerényebb összegért, engedélyezték, hogy a falakban agyagtéglát használjon. Az új tantermek az 1930/31-es tanévben fogadtak először gyerekeket.
Zsíroskúton felmerült az igény, hogy az új tanteremhez egy oltárfülke is épüljön, ami kereken 1000 pengővel növelte a költségeket. Nem is készült el hamarabb mint 1933 októbere. Nem várt többletkiadást jelentett Zsíroskúton és Betyársoron, hogy az eredeti költségvetésből egyszerűen kifelejtették az udvari árnyékszékeket. Pótolni kellett.
A régi iskolákat (Tompa I, Tompa II, Zsíroskút) telekkönyvileg csak 1934-ben kapta meg a község. Igaz, azzal a kikötéssel, hogy az iskolákat körbe kell keríteni. Egy községi szabályrendelet egyébként már régen előírta, hogy az ún. Belsőségben lévő minden portát kerítéssel kell körbevenni. Ezt azonban nehezen tudta érvényesíteni az elöljáróság. Az iskolák bekerítése is évek óta napirenden volt, de mindig a „jelenlegi igen rossz gazdasági körülményekre" hivatkozva halasztódott. Ezúttal 1260 pengőt kellett volna rákölteni, amit csak pótadó kivetéséből lehetne fedezni. Ezt a község nem vállalta.
A kerületi tanfelügyelő 1933 tavaszán már erőteljesen sürgeti a régi iskolák tatarozását, kályhák beszerzését, ami „a mai nehéz helyzetben" igen aggályos, válaszolja a főjegyző. A régi, központi ún. Tomcsányi-féle vertfalú iskolát egyébként nem is érdemes már javítgatni. Különben is, pár éven belül a község egy négy tantermes új iskola építését tervezi a központban.
Azt viszont nehezményezi a jegyző, hogy az iskolákban több ablakot bevertek a gyerekek. Ez pedig a felügyelet hiányosságait bizonyítja - tesz egy szúrást a tanítói kar irányában. A tatarozásról nem esik több szó. Két E-jelzésű kályhát (á 125 pengő) azonban megspendírozna a község.
Bán (Valihora) Péter tanító a testületi ülésen - hogy ne maradjon adósa a jegyzőnek - három kályha vásárlását és hat tanterem felépítését tartja nélkülözhetetlennek, ezenkívül kerítéseket sürget az iskolák köré, kapukat, továbbá háztetők és árnyékszékek azonnali építését kéri.
Az újabb hat tanterem (egyébként a négy is!) az álmok világába tartozott, miután a születések száma, így az iskolába kerülő gyerekeké is 1925 óta „igen nagy apadást mutat".
A jegyzőkönyv szerint heves vita után Szűcs Elek, Bán Péter, Tomcsányi Mihály tanítók, valamint Losoncz Kálmán ellenszavazatával a képviselő-testület az olcsóbb megoldást, a két kályhát és a majd egyszer felépítendő négy tanterem tervét támogatta. Mert pótadót nem vetnek ki!
Új iskola helyett jött a királyi tanfelügyelő, és 1937-ben megállapította, hogy a zsíroskúti iskola elviselhetetlenül zsúfolt. Tehát „még egy tanterem sürgős felépítése állott elő". Magyarul új tantermet kell építeni, ez pedig a község dolga lenne. A közgyűlés olcsóbb megoldást talált. A tanítói lakásból kiköltöztették Szabó Dénest, akinek ezentúl lakbérváltságot fizettek, és lakásából osztálytermet csináltak.9
A község első orvosa dr. Winkler Oszkár volt. Kinevezésének (megválasztásának, hiszen akkoriban választották az orvosokat) pontos idejére nem találtunk adatot. 1924 májusában már bizonyosan itt gyógyított, hiszen a képviselő-testület megszavazta a felesége, született Sipos Etelka után járó plusz javadalmazást. A körorvos 1925. februárban már arról panaszkodik, hogy a Tompa-Kelebia-Csikéria körzet számára túlságosan nagy, és csak óriási nehézségek árán tudja ellátni a betegeket. Javaslata szerint Csikériát Kunbajához lehetne csatolni, az közelebb is van, meg vonaton is elérhető. Kelebiát is leadná a doktor, mondván a vasúti összeköttetés okán a beteg kelebiaiak úgyis Halasra járnak, különben is, Kelebián már szervezik az önálló orvosi körzetet. Ha mégsem, akkor Kelebiát még elviselné a doktor, csak Csikéria menjen.
Javaslata egy év múlva, 1926 tavaszán beérik. A csikériai betegek ezentúl Kunbajára járnak, Kelebián pedig önálló körorvos működik.
A másfél évtizedig praktizáló dr. Winklert dr. Kiss Kálmán követte a körorvosi rendelőben. Amikor őt a második világháborúban katonának vitték, rövid ideig a kelebiai dr. Földesdi Gergely járt át Tompára, mégpedig autóval. Ami szenzációszámba ment akkoriban. A községi képviselők pedig megtárgyalták, hogy a kiszállás költségeit így könnyebben kifizeti a község, mert a fogattartás egyre költségesebb. Vagyis drágább a zab, mint a benzin. (1935-39 között magánorvosként működött Tompán dr. Preznyánszky, a háború után dr. Tausz, dr. Varga Rózsa, dr. Ádámfi (Sommer) József, aki Balázspiri Kálmán veje volt.)
Ha már orvos van, patika is legyen. 1925 őszén a község pályázatot ír ki gyógyszertár megnyitására. Két jelentkező van, mindkettő a Dunántúlról: Lárencz László dunaföldvári és Rausz István tamási lakos. Lárencz veszi komolyabban a pályázatot, még azon az őszön felkeresi Tompát és ígéretet tesz: ha elnyerné a pályázatot, legrövidebb időn belül megnyitná patikáját. A község vezetőségének tetszik a patikus ajánlata, hiszen éppen ez a cél: minél előbb gyógyszertár kell a faluban. Csikérián és Kelebián sincs, a mélykúti 10, a bácsalmási 20 kilométerre van és rossz időben szinte megközelíthetetlen. 1926. február 17-én határozatot hoz a testület: Lárencz László nyithat Tompán patikát.
Majd' egy esztendő telik el, amikor 1927. január 15-én Szabó Gyula jegyző megtekinti a kész patikát, és ahogy beszámolt a testületnek „azon nyomban átadtam a közforgalomnak" a Szent Szív néven megnyílt gyógyszertárat.
Lárencz László híres ember volt. Nem tudni, mi szél hozta Tompára. Csíkszeredán született 1880-ban, Budapesten diplomázott és a ricinus növény gyógyhatásának kutatásával foglalkozott, sőt gyakorlati termesztésének is úttörője lett. 1912-ben a paprikából magas kapszicintartalmú oldatot készített, amit akkoriban folyékony paprikának neveztek. Ezt a későbbi Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert professzornak is megmutatta Szegeden, aki meghatározta magas C-vitamin-tartalmát. Tompára költözve megszervezte a ricinustermesztést. Volt év, amikor a községben összesen 17-20 holdon termesztették a gyógynövényt, amivel jól kerestek a kisemberek. Nem kellett zsellérkedniük. Ezért az akciójáért a falu nagygazdái nem túlságosan kedvelték a patikust, aki később kísérleteivel mákszárszalmából morfint is előállított.
1945. április 10-én Tompán érte a halál. Gyógyszertárát a felesége vitte tovább. 1950-ben államosították és a patika nevét 19/90-re változtatták.
Szülésekhez akkoriban nem orvost hívtak, hanem bábát. Az első szülésznő nevét nem sikerült teljes bizonyossággal felkutatni, de alighanem Szitorek Józsefnének hívták az illetőt. Ha így igaz, akkor a községi elöljáróság pénztárosának felesége volt. Annyi bizonyos, hogy 1925-ben még egy szülésznőt kellett választani. Évi fizetésük ekkor 240-240 aranykorona volt. Ehhez kaptak 40 korona lakbér-hozzájárulást és évente 2 öl vékony dorong tűzifát. A harmincas évek elején Korbely Györgyné és Horváth K. Sándorné is szolgált bábaasszonyként, az utóbbit 1931. augusztus 8-án iktatták be hivatalába. Idős tompaiak emlékeznek még Szűcs Mihálynéra és egy Turcsányné nevű szülésznőre.
Az alispán 1934-ben elrendelte a tompai anya- és csecsemővédő szolgálat megszervezését. A község vállalta rendelő berendezését (250 pengő), a fűtésszámlát (110 pengő/év), a villanyszámlát (10 pengő/év) és a takarítás díját (120 pengő/év). Szakképzett nővérről, aki ért a trachoma nevű szembetegség kezeléséhez is, a Királyi Közegészségügyi Intézet gondoskodott. Az anya- és csecsemővédő szolgálat ideiglenesen Horváth Kálmánná háromszobás, kétkonyhás házában (lakbér 160 pengő/év) kezdte meg működését.
Az alispán 3266/1936. számú rendeletének megfelelően megyeszerte egészségház-építési akció kezdődött. Tompán a 2111. helyrajzi számú 300 négyszögöl területet jelölték ki az építkezés színhelyéül.
A község megalakulásakor (1922) Hargitai Károlynak hívták a rövid ideig itt működő állatorvost. 1925-ben az állatorvosi kerülethez (Tompa-Kelebia-Kisszállás) közös állatorvosnak dr. Balogh Lászlót választották.
Az első világháború katona áldozatainak vagy ahogy akkoriban hivatalosan nevezték: a hősi halottaknak minden magyar faluban illett emlékművet állítani. A kormány azonban nem hagyatkozott az illendőségre, mert az 1917. évi VIII. törvénycikkben kötelezővé is tette az emlékműállítást. Sőt elrendelte, hogy az emlékmű tervét egy Budapesten működő esztétikai bírálóbizottsággal kell jóváhagyatni. Tompán 1925-ben tárgyaltak először a feladatról. „Arról van szó - mondotta a vezető jegyző -, hogy az emlékmű hirdesse az utódoknak az elesett hősök lángoló hazaszeretetét, áldozatkészségét és vitézségét." Már a helyét is elképzelték, a falu leendő díszterén. Mindenki egyetértett a gondolattal, a céllal, kivéve Mészáros Béla plébánost.
„Harangot kellene inkább vásárolni - mondta a pap. - Vagy a temetőben kálváriát építeni, ahol imádkozni is lehet. A község inkább ezzel rója le a hősök iránti kegyeletét. Mert a felállítandó szobor előtt a kalapját senki nem fogja levenni, nem így ha harangoznak.
A közgyűlés oda tette a plébános javaslatát, ahová a többit. A sutba. Határozatot hoztak arról, hogy az emlékmű a községháza előtti dísztéren állíttassák fel, művészies, díszes kivitelben. Történt ez 1925 tavaszán. Aztán hosszú három esztendeig semmi sem. Talán mert nem volt pénz vagy kellő hajlandóság. 1928 tavaszán azonban levél jött a volt 86. királyi és császári gyalogezred emlékműbizottságától, miszerint kérik, hogy Tompán emlékezhessenek Szabadka házi ezredének hősi halottairól. A község boldogan és nagy megtiszteltetésként fogadta a kérést. Kijelölték a tábla helyét a „a templom műút felőli oldalán". Egyszersmind 600 pengőt különítettek el a majdani ünnepség, vagyis vendégfogadás költségeire. Hogy ez mekkora összeg volt? Hát, körülbelül 8-10 hold tompái szántóföld évi bérleti díja.
Ama is látható tábla felavatására 1928. október 14-én vasárnap került sor. Az alkalomra népes és tekintélyes vendégsereg gyűlt össze Tompán. A kormányzó képviseletében jelen volt vitéz Kubinyi Gyula altábornagy, a honvédelmi miniszter képviseletében Shwoy Kálmán tábornok, a Vitézi Rend képviseletében Kristoffy Géza alezredes. Eljött Balku Gyula, Bács vármegye főispánja, Podmaniczky Endre báró országgyűlési képviselő, dr. László Sándor, a bajai törvényszék elnöke, Koller Oszkár járási főszolgabíró.
Az istentisztelet után 11 órakor kezdődött a leleplezési ünnepség, amelyen a magyar királyi 9. honvéd gyalogezred zenekara eljátszotta a Himnuszt, a Szózatot és a Magyar Hiszekegyet. Az emléktáblát (Rápolthy Lajos munkája) Brasso-Bertalani Lehrer Henrik nyugalmazott magyar királyi tábornok leplezte le. Ő mondta az ünnepi beszédet is. Koszorút helyeztek el a magas rangú vendégek, továbbá Szabó Gyula tompái vezető jegyző és az egykori 86-os legénység nevében Gavallér Márton 80 éves veterán tiszthelyettes. Ünnepség után a meghívott urak társas ebéden vettek részt.
A két világháború közötti évtizedek híres/hírhedt ifjúsági szervezete, mozgalma volt a levente.
Az elemi iskolát végzett egészséges falusi fiúknak betöltött 12. életévüktől kezdve a katonai bevonulásig kötelező volt a leventeoktatás, vagy ahogy akkoriban rövidítették, a leventézés. Ez általában heti egykét, jobbára katonai jellegű foglalkozást jelentett: fapuskákkal végzett alaki gyakorlatokat, sportversenyeket és kötelező vasárnapi miselátogatást. A tompai kislegények rendszerint a községháza előtt gyülekeztek és zárt rendben onnan indultak a nyolcórai misére. Egy-egy foglalkozásról elmaradni legalábbis kockázatos volt. Megesett, hogy csendőr ment a mulasztóért. Nem volt kétséges, hogy a leventemozgalom a hazafias, de még inkább az irredenta nevelést vélte szolgálni.
Hazafias ünnepségekre természetesen mindig kivonultak az egyensapkás leventecsapatok. Tompán három is volt. A belsőségi leventék a hajdani szélmalommal szemben, a község első futballpályája szélén, a Zsíroskút környékiek a Lakhandi iskola mellett 1929-ben kialakított téren, a csajkássoriak és az uradalmiak a maguk háza táján gyakorlatoztak.
Ünnepségekben sohasem volt hiány. A tompai leventék 1926. június 27-én például Kelebiára vonultak, hogy részt vegyenek a három utódközség (Tompa, Kelebia, Csikéria) ifjúságának első közös ünnepélyén. Maga Szabó Gyula vezető jegyző vitte a fiatalokat gróf Zichy Gyula kalocsai érsek díszvendég színe elé. Volt tábori mise, délután sportvetélkedő, ez alkalommal avatták fel a kelebiai leventék zászlaját is, amelynek rúdjába Tompa község emlékszöget vert (300 korona). A zászlóanyaságot maga báró Podmaniczky Endréné vállalta.
A leventeoktatókat érthetően nem szerette, sőt általában nagyon nem szerette az ifjúság. Főfoglalkozásuk szerint tanítók, községi tisztviselők vagy más katonaviselt, militáns hajlamú férfiak voltak. Nem szívesen emlékeznek rájuk azok sem, akik még emlékezhetnének. Megmaradt viszont két névsor, amely pontosan tudósítja az utókort, hogy 1934-ben és 1935-ben kik leventéztették a helyi legényeket.
1934-ben Nikovitz Richárd községi aljegyző volt a főoktató.10Belágyi Mihály plébános róla megjegyzi, „családi élete kifogás alá esik". Oktatók: Várhidi Jenő községi irodatiszt, Pallós Béla községi számvevő, Horváth János községi kézbesítő, vitéz Szabó Mátyás rendőr, Becsi János őrmester, Marton János őrmester, Novák János őrmester.
A plébános egyébként úgy látja, hogy „az este 8 órától reggel 4-ig tartani szokott levente-bálak roppant nagy kárt okoznak az ifjúság lelki életében".
Az 1935-ös oktatói névsorban is Simon (Nikovitz) Richárd aljegyző a főoktató. Belágyi plébános róla újólag megjegyzi hogy „vallási szempontból nemkívánatos". Az oktatók: Pallós Béla, Horváth János, Becsi János, Marton József és Novák János, akikről a papi vélemény: „megfelelőek, csak ne káromkodnának oly rútul".
A háború alatt igencsak megnőtt a mintegy 600 tompai levente ázsiója. Igaz, ekkor már 22 tagú fúvószenekaruk is van. Ideiglenes házat is kapnak, amennyiben a község kibérli számukra a Kiss Lukács és neje, Horváth Julianna-féle házat. Igazi otthonuk a községháza és a „kaszárnya" között lévő mintegy 1000 négyszögölre régóta tervezett kultúrház helyén felépítendő leventeotthon lett volna. Már a téglát is megvették. Aztán ideért a háború. De előbb még 40-50 tompai leventét nyugatra vittek. Volt, aki sohasem jött haza.
Belágyi Mihály új lelkész kinevezését az 59/1926. számú közgyűlési határozatban üdvözlik a képviselők: „a testület reményét fejezi ki, hogy az új plébános és a község képviselői között a közérdek szempontjából a lehető legjobb összeműködés fog kifejtődni".
A választékos megfogalmazás azt jelenti, hogy a község vezetői hálát adnak a Jóistennek, amiért az érsekség a régi plébánost elvezényelte a faluból.
E könyvben már többször előfordult Mészáros Béla neve, aki a település első plébánosaként igen aktív, sokszor túl aktív volt a közügyekben. Szép lassan - talán nem is lassan - minden községi vezetővel összekülönbözött. Nehezen viselte, hogy mondása szerint „várospárti lévén" új állomáshelyén, Tompán egy alig falu elöljárói úgymond „packáznak" vele, mert még a tűzifa járandóságát is a testülettel akarják jóváhagyatni. „Van itt nekünk egy kálvinista jegyzőnk, aki nem értvén a katolikus lelkészek ügyéhez, fautalványom kiadatását megtagadta, mindaddig, míg az ügyet az elöljáróság elé nem terjesztik" - írta egy panaszos levélben.
1923. februárban Mészáros plébános a falu két prominensét, Valihora Péter tanítót és Szabó Gyula jegyzőt együtt jelenti fel az érsekségen.
„Valihora egyáltalán nem szorgalmazza a templomba járást tanítványainál... a templomban nem fegyelmez. Más tanítók balázsoltatják magukat és ő zsebre rakott kézzel áll, csak bámul... nekem egyáltalán nem köszön, többek előtt per csuhás beszél rólam, úton-útfélen becsmérel és a szerbekkel való paktálással vádol. Az általam kért fegyelmi eljárás még mindig nincs elintézve, úgyhogy én még pár hétig várok, és aztán kénytelen leszek a bíróság előtt felelősségre vonni... Úgy hallom, Szabó jegyzővel együtt az adatokat gyűjti ellenem. Kíváncsi leszek, hogy mire viszi. Hát így vagyunk mi itt. Szabó és Valihora, kiket Podmaniczky támogat, tűrhetetlen helyzetet teremtettek itt minden jóérzésű ember számára, és ha sokáig tart ez az állapot, úgy lehetetlen lesz itt kitartanom..." Az új jegyzőt (pontosan nem tudni, kit nevez újnak, de alighanem Gille Andrást) egyelőre derék embernek minősíti.
A fenti vádak miatt Szabó jegyzőnek védekeznie, referálnia kell az érsekségen:
„A plébános úr a csatolt iratot nyújtotta át személyesen, de oly ingerült állapotban, hogy ő mindig küzdeni fog a község ellen, mert az neki polgári joga..., és az ő javadalmazását tárgyalni nem vagyunk jogosak, és a személyzet előtt kommunistáknak nevezett bennünket. Ezért a feljelentést ellene megtettük..."
A már többször idézett Historia Domus címet viselő füzetben Mészáros Béla megkísérli a község történetét (is) összefoglalni. Ebben református fenevadként említi Szabót, aki ide kerülése (vagyis Trianon) előtt kórházgondnok volt Újvidéken, és Tompán megrontotta az embereket. Ezzel együtt 1925. december 31-ével mégsem, (még nem!) a lejáratott Szabót menesztik, hanem Mészárost helyezték el Tompáról Vaskútra.
Szabó Gyula vezető jegyző reputációja 1930-ra fogyott el.
A négy évig, 1934-ig tartó áldatlan história talán azzal kezdődött (folytatódott?), hogy három községi képviselő: Csernetics Mátyás, Tukacs Ferenc és Figura András korrupcióval gyanúsította meg Szabót. Közelebbről: azt feltételezték és állították, hogy Szabó Gyula elsikkasztotta a községi földekért járó bérleti díjakat.
A képviselő-testülethez benyújtott bizalmatlansági indítványt 1930 tavaszán elvetették. A testület huszonkilenc szavazattal (persze a három „okvetetlenkedő" képviselőt kivéve) védelmébe vette a jegyzőt. Kimondta, hogy „a vezető jegyző mellett hozott bizalmi nyilvánítását teljes egészében fenntartja és egyben tudatában van annak, hogy a lakosság hangulata igen elkeseredett, amiért a földigénylők itt a határszélen földhöz nem juthatnak. Hogy a felső-sáskalaposi bérlőknek el kell távozniuk, hogy a katona- és körösoldali földek dűlőiben a bérlőknek felmondtak, és a magas árak miatt földjeiket megvenni nem tudják. (Bővebben lásd a Közvagyon nem közös fejezetben.) De tiltakozik a képviselő-testület az ellen is, hogy egyes izgatok a lakosság elkeseredett hangulatát arra használják fel, hogy a képviselő-testület és az elöljáróság tagjai ellen hangolja őket és a vezető jegyző személye ellen használja fel, mert a képviselő-testület és a vezető jegyző mindent megtett a lakosság érdekében és nem rajtuk múlott, hogy a kérdés nem a lakosság óhajának megfelelően oldódott meg. A képviselő-testület tudatában van annak, hogy felelőtlen elemek házról házra járva bujtogatnak és panaszokat koholnak a vezető jegyző ellen..."
Egy ilyen úgymond bujtogatót perbe is fogtak. Nagy András tompai polgár, aki ráadásul tagja volt a községi képviselő-testületnek is, állítólag felkereste Török Imre nyugdíjas csendőrt és azt mondta neki, hogy bizonyos sikkasztásokért, továbbá az Újvidéken elsinkófált lepedők miatt Szabót hamarosan leváltják. A vezető jegyző rágalmazásért beperelte Nagy Andrást, aki tagadott, de a bíróság ezzel együtt 8 napi fogházra ítélte. 1930 decemberében viszont Szabót idézik bíróság elé becsületsértésért. A bajai bíróság azonban nem fogadja el a tanúk vallomását, és felmentik a jegyzőt.
Az újabb bajt alighanem azzal hozta saját fejére Szabó Gyula, hogy 1932 kora tavaszán testület elé vitte a hátralékos földbérlők névsorát, és perbe is hívatta őket. Előbb dobolás útján, majd írásban is felszólíttattak az érintettek, hogy fizessék meg az összesen több mint 37 000 pengőre rúgó bérleti hátralékot. Nem tették. Ekkor javasolta a jegyző, hogy indítsanak ellenük pert. Mégpedig olyképpen, hogy a 100 pengőn aluli tartozókat a községi bíróságnál, a 100 pengőn felüli adósokat a járásbíróságnál jelentsék fel. A képviselők három kivétellel helyeselték az eljárást. Itt kell újólag megemlíteni, hogy a földbérleti díjak irgalmatlanul magasak voltak, többek között azért, mert a község az ÖTKV által kialakított bérleti díjakhoz igazodott. Ott pedig az volt a rejtett cél, hogy a bérlők minél előbb távozzanak bérleményükből. A községi pénztárnak jól jött (volna) a magas bérleti díj, a bérlők viszont folyamatosan protestáltak ellene. Állandósult a feszültség. Miután a község tömegesen feljelentette saját polgárait, nem sokáig váratott magára az ellenlépés.
Nyáron elkészült egy terjedelmes irat, amelyben a község polgárai az alispánnál feljelentik a jegyzőt. A 130 pontból álló vádakat állítólag Csernetics Mátyás képviselő és Belágyi Mihály plébános állította össze. Az alispáni vizsgálat végül csak 2 vádpontot talál megalapozottnak, és ezért 200 pengő büntetést ró Szabó Gyulára. Az elsőfokú alispáni határozatot novemberben kapja meg a község. A testület természetesen a feljelentők és a feljelentett távollétében tárgyal. Miután Bartl Miklós adóügyi jegyző felolvasta a határozatot, következtek a hozzászólások. Az első Molnár Imre jószágigazgató, az ÖTKV-t képviselve megbírálja az alispánt, mondván az nem ismeri a tompai viszonyokat: „ha ő maga több időt töltene itt, akkor döbbenne meg, micsoda aknamunka megy itt a hatóságok ellen. Ezért kívánatos és nagyon szükséges volna, ha az alispán úr a helyszínen meggyőződne a tompai viszonyokról. A helyzet ismerete után, ha még bűnös is volna a vezető jegyző, akkor is felmentené, mert annyit harcolt a hazájáért és hozott áldozatot...". Azt javasolja, hogy a testület a vezető jegyzőt védelmezve fellebbezzen. Így gondolhatták a többiek is, mert a meghallgatásra behívott és a terembe lépő Szabó Gyulát „a képviselő-testület nagy lelkesedéssel, éljenzéssel és tapssal fogadja".
A jegyző elmondja, hogy az ellene felhozott ajándékozásügyben nem érzi magát bűnösnek. (Ez volt az egyik állóképesnek bizonyult vád.) Mindössze arról van szó, hogy egy gyermektartási ügyet intézett el Nagyteleki Károlynak, aki nyilván hálából, távollétében az udvarára hajtott egy süldő disznót, amit a felesége nem mert visszautasítani „olyan lelki kényszer alatt állott, hogy nem tehette ki magát annak, hogy megsértse az ajándékozót és kitegye magát annak, hogy Nagyteleki Károly az utcán megtámadja".
Az anyagiasság vádja ellen azt mondja a jegyző, hogy ő, aki a kisbérlők szerződéseinek megkötésekor 1000 pengő jogos munkadíjáról lemondott, igazán nem érti, miről van szó.
A harmadik nagy falat (vád) Belágyi Mihály plébánostól származik, aki feltételezte, hogy bosszúból hagyták ki a virilisták közül. Szabó szerint a legtöbb adót fizetők listáját nem is ő készítette, hanem Bartl Miklós adóügyi jegyző.
Ezután következett a már-már kötelező hazafiaskodás, mondván „a hajsza akkor kezdődött ellene, amikor nehéz harctéri szolgálat után szülőföldjéről a szerbek kiutasították, és itt Tompán a kormány területmentő hazafias rendeletét végrehajtotta és az antantbizottság előtt területünknek megszerzése érdekében hazudni is képes volt". (Minden bizonnyal emlékszik az olvasó, hogy azt kellett színlelni/hazudni az antantbizottságnak, hogy Tompa már önálló közigazgatású település. Így maradhatott meg magyarnak.
(Lásd: Országhatár a falu szélén c. fejezet.)
Védekezésében még előkerül néhány eddig elhallgatott ügy, nevezetesen hogy a községnek folyamatosan harcolni kellett az ÖTKV-val, hogy az egyház magasabb párbérváltságot követelt és ez ügyben Belágyi plébános nyílt ülésen rágalmazta a vezető jegyzőt, hogy a tanítók követelésének is ellenállt, amikor azok a község terhére kértek több fizetést a gazdasági iskolai oktatásért stb. Amiből is kitűnik, hogy Szabó Gyula itt töltött 10-12 éve alatt minden társadalmi rétegből szembekerült már valakivel. Kivéve a képviselő-testületet, amely körömszakadtáig védte a jegyzőt. Megállapították, hogy „a főjegyző magatartása a legkifogástalanabb, nem pártoskodó, jószívű, jellemes és becsületes úriember, akit éppen erről az oldaláról ismernek, és visszaélnek a szeretetével és jóságával". Szerintük rovott múltú egyének járták a községet, és kit szép szóval, kit fenyegetéssel vettek rá a panasztételre. Ezért a testület újra fellebbez az alispáni döntés ellen. Mert „aki 52 hónapot töltött a világháború első vonalában, a kitüntetések egész sorozata borítja a mellét, aki hazájáért ilyen áldozatot hozott és becsületes magyarságáért a szerbek földönfutóvá tették, itt pedig teljesen elszegényedve a terület megtartásánál az oroszlánrészt vállalta magára, nem lehet martaléka azoknak, akik igaztalanul törtek rá".
A sors fintora, hogy az elsőfokú alispáni elmarasztalás és a fellebbezése után alig néhány héttel, vagyis 1932 decemberében Horthy Miklós vitézzé avatja Szabó Gyulát. Vitéz Szabó Gyulán azonban már ez sem segít.
A másodfokú alispáni határozat 1933. júliusban változatlanul vétkesnek mondja a vezető jegyzőt, de most már Bányász (Bartl) Miklós adóügyi jegyzőt is.
A testület is makacs. Nem fogadja el a megismételt alispáni határozatot, mert „a képviselő-testületnek nincs tudomása arról, hogy a vezető jegyző kétféle mértékkel mérne, nincs tudomása arról, hogy hatalmaskodó, erőszakos, a maga egyéni érdekeit szem előtt tartó ember volna, ellenben becsületes, kötelességét teljesítő magyar hazafi, akihez a képviselő-testület ragaszkodik". Ezenközben megállapítják, hogy Belágyi plébános rendezte a jegyző elleni hajszát.
Minden jó szó és dicséret feleslegessé lett, hiszen Szabó Gyula sorsa már megpecsételődött. Kórodi Katona János, a tompai kerület képviselője az országgyűlésben interpellálja a belügyminisztert, és Szabó jegyző elmozdítását kéri. Keresztes Fischer miniszter csak 1934. januárban válaszol az interpellációra, de ennek nyomán Szabó Gyula vezető jegyzőt felfüggesztik tisztségéből.
Utóda, Dux Károly helyettes vezető jegyzői minőségben 1934. március 6-án mutatkozik be a tompai képviselő-testület előtt. Mátételkéről jött, ahol ugyancsak vezető jegyző volt.
Talán nem véletlen, hogy éppen Belágyi Mihály plébános és községi képviselő köszönti. A jegyzőkönyv szerint: „Belágyi plébános úr Isten hoztával köszöntötte a kijelölt számvizsgáló elnök urat és Dux Károly helyettes községi jegyző urat, aki ez alkalommal először látja el a tompai közgyűlés jegyzői teendőjét. Működésére Isten áldását kéri. A jegyző úr megköszönte az őt váratlanul ért meleg üdvözlést és kijelentette, hogy szeretettel és munkakedvvel, a fólöttes hatóság határozott óhajára foglalja el megbízatását. Végcélja a szépen fejlődő Tompa nagyközség felvirágoztatása és ezzel szegény, megcsonkított hazánk boldogítása"'.
A számvizsgáló pedig a községi vagyon átadása-átvétele ügyében jött. Ezen a napon Tompa községnek 1653 532 pengő 30 fillér vagyona volt. A bevételi hátralékok 64810 pengőt, a kiadási hátralékok pedig 32 000 pengőt tettek ki.
Utóbb már nehéz elemezni a vezető jegyző bukásának okait. Az kétségtelen, hogy a földbérleti díjak magasan tartása jelentősen hozzájárult. A bérleti díjakat viszont a község - mint politikai és erkölcsi testület - érdekében (hasznára) tartotta magasan. Itt említendő, hogy Tompán alig-alig kellett pótadózást elrendelni. A község, bár mindig hivatkozott a mostani nehéz anyagi körülményekre, összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt, mint a szomszédok, Csikéria vagy Kelebia.
Hogy a magas bérleti díjak is benne vannak a bukásban, arra bizonyság, hogy az új, egyelőre helyettesnek nevezett vezető jegyző beiktatása után két héttel megjelent Tompán egy bizottság. Térkép alapján két nap alatt végigjárták a haszonbérbe adott földeket, összesen 620 parcellát, és a helyszínen azonnal döntöttek az új bérleti díjakról.
„Nem ismerve a haszonbérlőt, a legtárgyilagosabb döntést kívánták elérni. Figyelembe vették a futóhomokos területeket, a magasabb és így a szárazságnak jobban kitett parcellákat, a földeken áthúzódó terméketlen helyeket. Ezeknek figyelembevételével iparkodtak összhangba hozni a magas és régebben kivetett földek haszonbérletét a jelenlegi forgalomban lévő haszonbérletekkel. A bizottság a folyó évi előírt haszonbér 37 758 pengő 58 fillér bérleti díjból 6072 pengő 66 fillér törlését javasolta. Ezen összeg a folyó évi előírt összeg közel 17 százaléka - írja a felvett jegyzőkönyv.
Mentegetőznek is, mondván, tudják, hogy még így is sokat fizetnek a bérlők, de nagyobb mérséklés a község háztartásának egyensúlyát veszélyeztetné.
Szabó Gyula (és Bányász Bartl Miklós) fegyelmi ügyében 584/kbiz. 1934. szám alatt hozott véghatározatot az alispán. A képviselő-testület, az 1934. április 5-én jogerőre emelkedett döntést most már tudomásul vette. Szabót végül nyugdíjazták, de még 1935 őszén is a jegyzőházban lakott, amit azonban a község addig „villamosítani" sem akart, amíg a bukott jegyző ki nem költözik onnan.
A villamos világításról először 1925-ben került szó a közgyűlésben. Az első villanyégő pedig 1935 decemberében pislákolt fel Tompán.
Tíz hosszú év telt el várakozással, tervezéssel, reménykedéssel. Ezalatt aggregátról termelték az áramot ott, ahol nagyon kellett (pl. mozi).
A község „villamosítására" először Karvázy János kelebiai szőlőbirtokos tett ajánlatot 1925 őszén. Természetesen a kelebiai elöljárósághoz is benyújtotta javaslatát. Akkoriban divatos, kis kapacitású áramfejlesztő felállításának gondolatával foglalkozott a máskülönben mérnök végzettségű vállalkozó kedvű ember. Egy volt a baj, hosszú évekre kizárólagosságot kért. Nevezetesen: a községek jelentsék ki, hogy mástól nem vesznek áramot. Ezt Tompa sem, Kelebia sem vállalta.
Legközelebb 1927-ben került szó a megye villamosításáról. Dr. Szabó-Szabovljevics Dusán alispán február 4-én Bajára kérette a községek jegyzőit és bíróit. Az értekezleten kijelentette, hogy „a villanyvilágítással és árammal való ellátásra vonatkozó tárgyalások annyira előrehaladtak, hogy versenytárgyalásra kerülhet sor, s ebben az ügyben három napon belül össze kell hívni a rendkívüli közgyűlést a községekben". Azt is mondta, hogy a falvakba távvezetéken fog érkezni az áram.
Minden község boldog volt, hogy rövidesen befellegzik a petróleumlámpáknak. Igaz, ekkor még vitatták, hogy a Komlóról érkező szenet bácsalmási vagy bajai erőműben tüzeljék-e el, ám a reménybeli felhasználókat ez kevéssé érdekelte. (Amint valószínűsíthető volt, az erősebb Baja megyeszékhely győzött a vitában.) Aztán eltelt öt szűk esztendő úgy, hogy villanyról egyáltalán nem, vagy alig esett komoly szó Bács-Bodrog vármegyében. Ezek voltak a hírhedt világgazdasági válság évei.
A még mindig alispán Szabó-Szabovljevics 1933 tavaszán odanyilatkozik, hogy a nyári hónapok előtt le akarják zárni a megye villamosításának ügyét: „a terv megvalósításának lehetősége esetén az a célom, hogy ha csak lehet, a vármegye minden községe kapja meg a villanyvilágítást. Ne csak a vagyonosabb községek élvezzék a villanyt, hanem a szegényebb falvakat is kapcsolják bele a villanyvilágítás tervébe. Minél több község vezeti be a villamos áramot, annál kedvezőbb és olcsóbb lesz".
Nyilván ezt a felismerést (hogy a tömeges az olcsóbb) szolgálta az a kissé mulatságos alispáni körlevél, amely minden községbe megérkezett, és mintegy eligazítást adott arról, hogyan kell fogadni a villamosítási igényeket felmérő elektromos szakembereket: „Figyelmeztetem az elöljáróságot, hogy ezeket az érdeklődőket ne csak a legnagyobb előzékenységgel fogadják, hanem tartózkodjanak minden olyan kijelentéstől és nyilatkozatoktól, amelyek a kérdést kedvezőtlen megvilágításba helyezhetik. Mint például »most nehezen megy a dolog, mert a rossz gazdasági viszonyok nem engedik«, avagy »most az idő nem alkalmas beruházások eszközlésére«, avagy »a község lakossága újabb terheket nem képes vállalni - szóval amelyekből arra lehetne következtetni, hogy a község mint erkölcsi testület vagy a lakosság nem szívesen fog bekapcsolódni". Tompára ez utóbbi aligha vonatkozott.
A községeknek nyilatkozatot kellett tenni, hány közcélú, közvilágítást szolgáló lámpahelyet kívánnak elhelyezni az utcákon. Kisebb községek általában 5-20 utcai lámpát vállaltak. Bácsalmás járási székhely közel 100 lámpahelyet kért, ennek fele egész éjjel, másik fele csak éjfélig világítana.
A legtöbb közvilágítást szolgáló lámpa felszerelését, kereken 100-at Tompa község vállalta. „Ez olyan nagy szám, hogy ezt nem is engedhetem meg" - mondta elképedve az alispán. Dávodon viszont egyáltalán nem akartak közvilágítást. A közérthetőség kedvéért a villanyégők fényerejét a gyertyáéhoz hasonlították. Ha egy 25 wattos lámpa világít, az annyi, mintha 25 szál gyertyát gyújtanának a szobában. Ami pedig az árakat illeti, egy 25-ös égő egyórai működtetése 2 fillérbe kerül. Így mindenki megértette.
A vármegyénél mindenki sürgött-forgott a villamosítás körül, tárgyaltak, egyeztettek, csak a lényegi munka nem kezdődött el. 1933/34 fordulóján újra csak úgy nyilatkozott az alispán, hogy tavaszra a pályázatot nyert finn cég most már biztosan elkezdi a távvezetékek szerelését. Végre megvan az erre szánt 2 millió pengő is. Először 15 község, később további 10 község kapcsolódhat be a villamos hálózatba. (Az első falu, Bácsbokod 1934. december 23-án kapott villanyt.) Vagyis minden jó mederben folyik.
A Felső-Bácska című jánoshalmi lap újságírója a legújabb alispáni ígéret után megengedett magának egy gúnyversikét:
„Alispán úr mondta azt a minap
hogy csak a vak, aki nem lássa
milyen pompás mederben folyik
a villanyügy letárgyalgatása.
Ami a pompás medret illeti,
azt senki nem vonja kétségbe.
Sőt, talán már az volna a jobb
ha az ügy a medréből kilépne."
Aligha e versike hatására, de 1934. április 6-án az alispán odanyilatkozik, hogy minden szerződés megköttetett és eszerint 1935. december végéig a megye minden községében kigyulladhat a villany. Az alispáni nyilatkozat után, feledve a 100 lámpahely letiltását, a tompai közgyűlés (br. Podamniczky Attila javaslatára) dísztáviratot küld Szabó-Szabovljevics Dusánnak, amelyben hálásan megköszöni „a község villamosításának érdekében kifejtett emberfeletti nagy munkáját".
Az óvatos helybéliek azonban csak 1935 őszén kezdték a középületekben és lakóházakban a villanyszerelést. Ekkor kiderült, hogy a községháza falaiba nem építették be az ún. Bergmann-csöveket, ezért vésni kellett. Bácsalmási villanyszerelők versengtek a munkáért. Steiner Gyula 582 pengőért, Prikidánovics Jakab 732 pengőért vállalta volna. Az ajánlatokat megyei szakértők bírálták el és - ki tudja miért - a drágább Prikidánovics-féle ajánlat győzött. Ő szerelte szeptemberben a plébánia villanyvilágítását szolgáló 25 lámpahelyet és 8 konnektort is. Ez utóbbiért a 317 pengős igazi ár helyett kedvezményesen 295 pengőt kért.11 Az orvosi lakás szerelését Steiner Gyula csinálta. Ott meg elfelejtették megrendelni a melléképületek világítását.
A községházához viszont hamarosan megrendelték a lámpákat is. Vettek 2 csillárt, 36 izzólámpát, 7 asztali lámpát és két húzós mennyezeti lámpát, amire mindösszesen 300 pengőt költöttek.
Ezen az őszön az egész belterület nyüzsgött, lelkesedett, de nem mindenki szereltetett. Nem a falu teljes villamosításáról volt szó! Sajnos azt sem tudjuk pontosan, hogy december hónap melyik napján villantak fel először a lámpák. Annyi bizonyos, hogy nem később mint tizennegyedike. Ezen a napon ugyanis már a legtávolabbi Bács-Bodrog megyei községben, Kelebián is villannyal világítottak a központban lakó szerencsések.
A tanyaközpontban gyülekező iparosokról, kereskedőkről még nem vezettek lajstromokat. Túl rövidek lettek volna. A pusztai homokban elmerülni látszó néhány házban és a hangzatos ígéretekben csak az igazán bátrak látták meg a jövőt. Ilyen volt Klein Jakab, aki 1905-ben a Betyársoron próbálkozott egy kis bolttal és ivóval, de hamarvást feladta. Üzleti vállalkozását áttette az akkor ígéretesebbnek látszó kelebiai vasúti megálló mellé. Igazán bátornak és - tisztesség ne essék - kalandornak Kádár Gézát nevezhetjük, aki 1906-ban fűszerüzletet (szatócsboltot) nyitott a tanyaközpontban. És itt is maradt.
Kádár Géza (született 1874-ben) igazi vállalkozó lehetett. Mielőtt megnyitotta volna tompapusztai kis kóceráját, kovácsmesterséget tanult szülővárosában, Szabadkán. 1902-ben, ahogy a költő mondta: kitántor-gott Amerikába, ahol az iparban dolgozott. 1906-ban visszajött és kevéske tőkéjét kockára tette az éppen csak születő tanyaközpontban. A némi túlzással fűszerüzletnek nevezett boltot meggyőzően irányíthatta, mert később megbízást kapott a Hangya szövetkezet boltjának vezetésére. Igazán 1924-ben talált magára, amikor megnyitotta a Kádár-féle vendéglőt, amelyet akkoriban a helyi és környékbeli úri közönség találkozóhelyének mondtak. Olyannyira, hogy 1929-ben ez a vendéglő lett a helyi ipartestület székhelye. A harmincas években Kádár Géza már a legnagyobb megyei adófizetőkkel egy sorban közjogi méltóságot is visel, tagja a megyei közgyűlésnek.
Ehhez képest hat esztendőt várt (gondolkodott) Frieberg(t?) Károly (szül. 1874) bognármester, akiről ugyancsak biztosan tudjuk, hogy még a háború előtt, 1912-ben telepedett le Tompapusztán. Élete könnyebben áttekinthető: mint inas Bácsalmáson szabadult fel, kicsit vakolt (ahogy akkoriban mondták) szerte az országban, Budapesten is, majd 1900-ban Jánoshalmán lett önálló iparos. Onnan figyelhette a tanyaközpont fejlődését s látta meg a szebb jövőt Tompapusztában, ahová 1912-ben tette át műhelyét.
A bácsalmási járási főjegyző iparlajstromát 1921-ben, a szerb megszállás után nyitották meg. Ebben az első Tompára bejegyzett iparost Szőnyi Józsefnek hívják, aki kovácsmester volt. Szőnyi (szül. 1896) az előbbi elsőknél egy generációval fiatalabb. Kisszállási születésű, és miután ifjú segédként bejárta Szegedet, Hódmezővásárhelyt, Szabadkát, Győr városát, 1919-ben Kunbaján önállósította magát. Ott döntött, és 1921-ben áttette műhelyét a fejlődéssel biztató Tompapusztára. Később, elismerve szakmai ismereteit, a tanoncszabadító bizottság elnöke lett.
Az önálló nagyközséggé kinevezett Tompára érvényes iparengedélyt először éppen a község születése napján, 1922. április 22-én állítottak ki, mégpedig Csajkás Antal hentes és mészáros mester nevére. (A Csajkások Szabadka környékén híres hentesdinasztia.)
Fuller János tompai rőfösről 1925-ben jegyezték fel, hogy már a kelebiai hetipiacon is kirakhatta áruit.
Varga Tóth Lajos fűszerkereskedő (Tompa, 352 hsz. alatti lakos) a községi elöljáróság első hivatalos ülésén, 1923. március 6-án kért letelepedési engedélyt. Megkapja, mondván, a nagyközség érdekeit szolgálja, egyébként is üzletét már megnyitotta.
Innentől kezdve sereglettek az új községbe a boldogulást kereső iparosok. Említhetnénk Marosi Máté bognárt, akinek Tompára szóló iparengedélyét 1922. április 26-án állították ki.
Csóti Mihály cipész (alighanem egyszerű suszter) szintén az elsők között, 1922. augusztus 14-én kapott iparengedélyt Tompára. Az 1913-ban Szabadkán segéddé lett Csótiról tudjuk, hogy a harmincas években már mérték utáni cipőket készített műhelyében. Tekintélyes iparosként pénztárosa is volt a helyi ipartestületnek.
Nézzük a húszas években iparengedélyt kapott iparosok és kereskedők sorát (zárójelben az iparengedély kiadásának éve):
Kocsis Dezső szíjgyártó (1923)
Piontek Ferencné tejtermék-, baromfi- és zöldségkereskedő (1923)
Drégely Gyula szabómester (1924) sem volt akárki. Mélykúton született 1895-ben, édesapjától tanulta a mesterséget, Szabadkán, majd Budapesten volt segéd. Ezek után választotta működési területül Tompát, ahol a harmincas években már úgymond raktárra is dolgozik, és a község hivatalos szállítója, a helyi ipartestület alelnöke.
A testületnek 1927-ben 70 tagja volt. (A megyei ipartestületi tagok száma ugyanekkor 2380.)
Sztánóczki György csizmadia (1924)
Dózsa Ferenc cipész (1924).
Futó Vilmos mészáros (1924)
Balogh József vegyeskereskedő (1924)
Fekecs Istvánné gyümölcskereskedő (1924)
Horváth Kálmán borbély és fodrász (1925)
Grósz Károly bádogos (1926)
Korbely Imréné női szabó (1926)
Csernetics Görgy vas- és vegyesáru-kereskedő (1926)
Horváth Antal szatócs (1926)
Rasztik András kovácsmester (1927)
Kovács Mátyás cséplés (1927)
Tőke Kálmán cséplés (1927)
Losoncz Kálmán és Rómics Félix cséplés (1927)
Szabó Pál szódagyártás (1927)
Osztrogonacz Gergely szabómester (1927)
Hugyecz József asztalosmester (1927)
Patocskai István asztalosmester (1927)
Csik Rókus férfiszabó (1927)
Hideg Ferenc kovácsmester (1927)
Szilágyi Dezső borbély (1927)
Gudmann Pál cséplés (1928)
Nagy István szabó (1928)
Orbán Istvánné fűszer-, vegyeskereskedő (1928)
Kiss Lukács kovácsmester (1928)
Ilcsik Mátyás hentes és mészáros (1928)
Stefanovics (később Harmath) Mihály szatócs (1929), aki 1934. július 3-án kapott engedélyt arra, hogy megnyithassa fövenyfürdőjét (strandját) és strandvendéglőjét a 101-esen. A gondozott mesterséges tóra már 1933-ban is eljárt fürödni a község úri közönsége.
Júrics Márkné készruha-szabó (1929)
Ifj. Csajkás Mihály (Betyársor) bognár (1929)
Petró Károly (Belsőség) szíjgyártó és bőrdíszműves (1929)
Ilcsik Béla hentes és mészáros (1929)
Ivanov György női szabó (1929)
Kovács Mátyás géplakatos (Waiser János csendestárssal) 1929. november 1. „rendszeres mozgóképszínházi előadások" tartására kapott engedélyt.
A harmincas években nyitott Tompán műhelyt, illetve üzletet:
Friebert(Füredi) István férfiszabó, Juhász Béla géplakatos, ifj. Stefanovics Dániel fodrász, Tumó Antal fodrász, Sal Ferenc cukrász, Borsos Ferenc kovács, Narancsik István kovács, Besze János cipész, Szálai István esztergályos, Morvecz Péter cipész, Marschang József cipész, Kiss Ádám őrlés-darálás, Kőszegi Lajos fodrász, Kollár János borbély, Kovács Gergely baromfi- és tojáskereskedő, Orbán Mihály szatócs, Kaszás Kálmánné fűszerkereskedő és rőfös, Ökrösék, a rőfösök, Hugyecz József temetkezés.
Híres iparosok voltak a harmincas években: Ferencsevics Antal kéményseprő mester, akire 3000 tompai kémény őrzését bízták. Ambrus János (halála után Rebstock Anna) pékségében 3-4 alkalmazott naponta sok mázsa pékárut készített.
Nagy Mátyás asztalos azzal lett híres, hogy az egyik (vagy valamennyi?) épülő új tompai iskolába ő készítette a berendezést (padokat, táblákat).
Hetipiacot természetesen már a tanyaközpontban is tartottak. Pontos helyét nem ismerjük, de egy később kialakult vitából az sejthető, hogy ún. történelmi helye a Hangya-bolt előtt volt. Az viszont tény, hogy 1926-ban már meghatározzák a fizetendő helypénzeket. Ebből tudjuk, hogy a hetipiacra lovakat, teheneket, kecskéket is felhoztak az eladók. A 46/1926. közgyűlési határozat szerint a sátrakban történő árusítás lehetőségéért 1 korona helypénzt kértek. Ezt néhány hónap múlva mérsékelték 20 krajcárra. Aki lovat hozott a piacra, annak 20, kecskéért 10, bárányért 4, baromfi párjáért 4, szekérhelyért 30, földre terített ponyván történő árusításért méterenként 20 krajcár helypénzt kellett fizetni. Italmérésért 2 koronát kértek, csakúgy, mint a mutatványosoktól. Idegenek, vagyis nem tompai lakosok dupla árat fizettek.
Indoklás szerint „az általános drágaság miatt" már 1924 novemberében úgy dönt a község, hogy január elsejétől bizony felemelik a doboltatási díjakat is. Új árak: a piaci doboltatás díja esetenként 2000 korona, idegeneknek 4000 korona. Akik más helyszínen, például utcasarkokon is akarnak doboltatni, azok dupla árat fizetnek. (A korona nevű pénz romlásának ütemét és pengővel történő felváltását ezúttal nem tárgyaljuk.)
A piactér innen oda helyezéséről vagyis átköltöztetéséről először 1934-ben határoz a közgyűlés. „A községháza előtti park melletti részt elplaníroztatja az ínségmunkásokkal, és ha ez készen lesz, akkor fog előterjesztést tenni a Hangya előtt lévő piactérnek áthelyezéséről." A planírozás 1936 őszére lett kész. November 3-án pedig igencsak éles vita alakult ki a közgyűlésen arról, hogy akkor mostantól hol árulják az őstermelők és kofák a túrót, tejfölt, csirkét vagy kacsát.
Az előterjesztő vezető jegyző mossa kezeit: tudja, hogy a lakosságot évek óta megosztja a kérdés, ezért neki nincs ebben véleménye, azt teszi, amit a közgyűlés határoz.
A maradásért kardoskodó boltosokat, akik attól tartottak, hogy az áthelyezés náluk majd forgalomcsökkenéssel jár, Csernetics György képviselő pártfogolta a testületben. Szerinte időt kell adni a boltosoknak, hogy maguk is üzletet nyissanak az új piactér közelében. Másfél-két évre elhalasztaná a költözést.
Miatovics András képviselő viszont a piac azonnali áthelyezése mellett érvelt „tekintettel arra, hogy a jelenlegi piactér sem közegészségügyileg, sem alkalmatosság szempontjából nem megfelelő. Ott, ahol van, esős időben nagy vizek szoktak lenni, szárazság idején pedig nagy a por". Azonnali áthelyezést javasol.
Másvalaki szerint ne döntsünk még, vagyis a kérdés napirendről történő levételét javasolja, és ő győz. Végtére is még csak két éve nyúzzák a témát.
Egy hónap múltán báró Podmaniczky Attila képviselő újra előveszi a témát, és azonnali áthelyezést javasol, mondván „a község szépészeti és közegészségügyi szempontjainak is csak így lehet megfelelni".
Csernetics György továbbra is ellenvéleményen van. Miátovics András viszont csatlakozik a báróhoz. Végül dr. Balogh László állatorvos kompromisszumot javasol: az élelmiszer és az úgynevezett gyalogpiac kerüljön az új helyre december 15-én, a gabona- vagyis kocsipiac maradjon a régi helyén, tekintettel arra, hogy az e célra kijelölt terület földmunkáival még nem is végeztek. A vitatkozók ebben megnyugszanak, a testület pedig végre kimondja, hogy „az élelmiszer-, illetve az ún. gyalogpiacot folyó évi december hó 15-én az elkészült új piactérre áthelyezi". Ehhez képest - Csernetics György fellebbezésének elutasítását követően - a gyalog-és kocsipiacot 1937. február l-jén megnyitják a községháza előtt kijelölt új piactéren.
A vásárokkal szerencsésebb és főleg gyorsabb volt a község. A kereskedelmi miniszter 65087/926. számú leiratával már 1926-ban évente három országos vásárt és (utólag) két hetipiacot engedélyezett. A főtérről a Nagysorra kitelepített vásárteret azonban előbb előírás szerint körbe kellett „korlátozni". Hogy mikor volt az első tompai országos vásár, azt nem tudjuk, de 1927. május 9-én már bizonyosan volt.
Vásár vagy piac után természetesen áldomást illett inni. Megpróbáltuk összeírni a híresebb tompai kocsmákat, vendéglőket és azt is, hogy mit tudunk róluk.
Alighanem Klein Jakab betyársori ivója volt az első 1905-ben.
A Kádár-féle nagyvendéglő 1924-ben nyílt, és már akkor a legjobbnak indult.
Özvegy Kovacsevicsné vendéglőjében vándorszínészek is felléptek. 1927-ben, szeptember 6-án az itt ácsolt színpadon Vetési Dániel színigazgató művészei kápráztatták el a nagyérdemű közönséget. 1945 után itt adtak díszebédet a Tompára látogató Veres Péter parasztpárti vezérnek.
A Táncsics utcai Szabó-féle vendéglőben sokszor verekedésbe torkollott a mulatság.
A Jenovai kocsmáról nem tudunk többet, mint azt, hogy Kakas kocsmának nevezték.
A Hegyi-féle kocsmában vasárnaponként mise után szegődtek el a jövő hét napszámosai.
Harmath Mihály 1934-ben szép strandvendéglőt és kocsmát üzemeltetett a 101-esen.
A Molnár-féle vendéglőben rendezték az iparosbálakat. Általában kevés (csak 15-16) lány volt a mulatságban. Parasztfiúk ide nem voltak hivatalosak.12
Horváth Rezsőnek a Lakhandiban volt kocsmája.
A hires Bözög kocsma vagy pipagyújtó csárda a Nagysor végén állt, ahol ki volt írva: „Állj, pipára gyújts és igyál!". Itt hitelben is lehetett fogyasztani. Fizetni csak krumpli- vagy kukoricaszedéskor, esetleg szénahordáskor kellett.
A Cifrakapunál volt Ivanov Pista bácsi kocsmája.
A Schwartz- (Szántó-)féle malom mellett állt Ifkovics Gergely műintézete, amit csak Mándé néni kocsmájaként emlegettek.
Két egykor volt malom maradványai láthatók a mai Tompán. Egykor mindkettő a község ipari büszkesége volt. A hajdani báró Podmaniczky Endre utcán, az első futballpályával szemben lévő, eredetileg szélmalmot Nagy Torma Ödön, az egykori Nagysoron lévő, akkor korszerű műmal-mot Lantos Pál zsidó származású vállalkozó építtette. (A Torma Ödön-féle malmot később Losoncz Kálmán bérelte/tulajdonolta.) Az építések pontos idejét sajnos nem sikerült kideríteni. Egyes helyi források szerint 1926-ban már a műmalom is állt. A napi 120 métermázsa liszt és napi 100 métermázsa darálmány kapacitású műmalomba járt őrletni az egész környék. Érdekes körülmény, hogy mindenki Schwartz- (később a névmagyarosítás után) Szántó-féle malomról beszélt, nem tudván, hogy a Szántó család tulajdonképpen csak bérlője volt az üzemnek. Az igazi tulajdonos Tibold Sándorné (Budapest, Tigris utcai lakos) utoljára 1935. november 15-én, tíz esztendőre (tehát 1945. november 15-ig érvényesen) kötött haszonbérszerződést Schwartz Aladárné, született Adler Máriával és fiával, Schwartz Endrével. A szerződés szerint Schwartz(Szántó)-ék évi 300 métermázsa búza ára bérleti díjat fizettek a tulajdonosnak.
A malomban szezon idején 10-12-en dolgoztak, közöttük egy szakképzett gépész és egy szakképezett molnár. Az épülethez tartozott két háromszobás lakás és három cselédlakás is.
A még szelídebbnek mondható zsidótörvények után, 1942. június 19-én a képviselő-testületi ülésen Csernetics Mátyás és kilenc képviselőtársa javaslatot nyújt be arról, hogy a zsidó kézben lévő malmot keresztény kézbe kellene adni. Egy törvényre hivatkoznak, miszerint zsidó malmosok csak vámőrléssel foglalkozhatnak, a tompai lakosságnak pedig szüksége volna korpára is. A testület egyetért és illetékes hatósághoz fordul (vajon ki volt ebben illetékes?), hogy „a bácstompai műmalom zsidó kéz által történő vezetése nemzeti szempontból és közérdekből nemkívánatos".13
Kortársak úgy emlékeznek, hogy 1944 nyarán idős Szántónét és Endre fiát, valamint annak fiát deportálták.14 Csak a fiú tért vissza a pokolból.
Volt a családnak egy kedves, bohém, Imre nevű fia, aki - szól a legenda - igen sokat tett a futballcsapatért. Kedvelték is érte a községben. Mátételkéről nősült 1935-ben, keresztény lányt (egy Tüske lányt) vett feleségül. Maga is kikeresztelkedett. Állítólag nem deportálták. Erre utal az is, hogy 1945. februárban már a szocdem. pártot szervezi. Erről azonban később.15
A község növekedését alighanem a házépítések illusztrálják legjobban. 1936-ban, számos építési telek kedvezményes eladásáról döntött a képviselő-testület. Mivel törzsvagyon értékesítéséről volt szó, két ülésen tárgyalták és novemberben hagyták jóvá az elöljáróság javaslatát, illetve azt, hogy kik kaphatnak jogot a kedvezményes vásárlásra. „Ezen házhelyeket négyszögölenként 40 aranyfillér egységáron fogjuk odajuttatni az építkezni szándékozó tompai lakosoknak." A vételár 15 év alatt, félévenként egyenlő részletben fizetendő, azzal a kikötéssel, hogy „a juttatottak a házhelyeken 3 év alatt felépítményeiket építsék fel. Amennyiben ennek nem tesznek eleget, úgy minden ellenszolgáltatás nélkül a házhely a község tulajdonába visszamegy". (A házhelyet vásárlók listáját lásd a Tompái emberek c. fejezetben.)
Valamiért megváltozott az ÖTKV koncepciója is. Az egykor közös vagyonnak nevezett birtokot tulajdonló belügyminisztérium (a kormány) alighanem érzékelte az egyre sűrűsödő szociális feszültségeket. Ugyanakkor mint a tűztől félt a földosztás gondolatától. Ez magyarázhatja, hogy szemben a tíz év előtti gyakorlattal, midőn valósággal elüldözte a birtokán élő bérlőket, az uradalom 1938-ban nagyszabású „telepítési" programba kezdett. Tompa-kelebiai birtokából 1082 katasztrális hold, elsősorban házhelynek alkalmas területet ajánlott fel eladásra. Persze kizárólag arra érdemeseknek!
Az építési kedv igen nagy lehetett Tompán, mert - alig két évvel a községi házhelyosztás után - most 891-en jelentkeztek, hogy megvennének 208-603 négyszögölnyi házhelyet. 70 hold szántóföld is vevőre talált, és igen sokan jelentkeztek bérlőnek.
„A magas kormány kéri az elöljáróságot, hogy tudatosítsa a községben: nem ingyen osztják a földet, hanem annak megállapított vételárát az igénylőknek igenis meg kell fizetniük." Az átvétel pillanatában a vételár 30%-át kellett kifizetni (hadirokkantak, hadiárvák, tűzharcosok, 3-gyerekesek 25%-ot fizettek). A hátralék pedig „20 év alatt részletekben fizetendő"'.
Országszerte házépítésekbe kezdett az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (népszerű rövidítésben Oncsa) is. Szegény családokat akartak megfelelő lakáshoz juttatni. Tompára 1942-ben „ért el az Oncsa keze". A képviselő-testület januárban kijelöli a felépítendő házak helyét és elfogadja az épületek „vázrajzát". (Egyébként a házak típusterv alapján épültek.)
A község vezetősége sűrűn hangoztatta, hogy „a jelen rossz gazdasági körülmények között" sajnos erre vagy arra nincs pénz. A szegénysorban élő lakosság segítésére azonban minden évben volt, akadt valameny-nyi. Sajnos kellett is a segítség. Tompa lakóinak 92 százaléka nincstelen vagy törpebirtokos - szól egy jelentésben a vezető jegyző. (Ami azért túlzás lehetett.) Tény viszont, hogy 1932-ben 100 pár gyerekcipőt rendelt a község, amit szétosztottak a rászorulók között. Nem is jutott minden szükséget szenvedőnek.
Vadászat a szegények javára - jelöljük így Dux Károly vezető jegyző ötletét, amit az 1936-os esztendő ínséges decemberében tervezett el és valósított meg az elöljáróság.
Történt, hogy a vadászat céljára ki nem adott területeken, elsősorban a szőlőskertekben és gyümölcsösökben, másrészt a felső-sáskalaposi és a betyársori házak között elszaporodtak a vadak. A gazdák pedig sűrűn panaszkodtak a vadkár miatt. A jegyző javasolta, hogy „folyó évben a szegény ínségesek részére karácsony előtt vadászatot rendezzenek, ezzel óhajtanák elérni, hogy karácsonykor minden szegény fazekában hús főjön". Egyúttal pedig a gazdák panasza is orvosoltatik.
Így azután a vadásztársaságbeli urak néhány nappal karácsony előtt puskát ragadtak, és nagy lövöldözés kezdődött. A siker mérsékelt volt. Vadászat végén 47 nyúl, 7 fácán és 3 fogoly feküdt a terítéken. Ezt mind megkapták a szegények.
Ezen a karácsonyon egyébként is szokatlanul nagy volt az adakozási kedv. Dr. báró Vojnits Miklós országgyűlési képviselő (aki Kórodi Katona Jánost legyőzve jutott mandátumhoz) 198 tompai szegényhez juttatott el ajándékot. 111-en ruhára valót, cérnát és petróleumot, a kisgyerekes szegények játék babákat is kaptak, a többiek pedig cipőt, használt ruhát és cipőtalpat.
A példán fellelkesülve a határőrség tisztikara és altisztjei két szegény iskolás gyereknek vásároltak ruhát. Ezenkívül január-február-március hónapi fizetésük fél százalékát ajánlották fel ínségenyhítés céljára. Szemes százados állomásparancsnok (őrsparancsnok) megígérte, hogy 2-3 munkaképtelen tompai öreg a határőrség konyháján kosztolhat. Ugyanakkor 6 szegény, jó levente is étkezhet a határőrség konyháján. Ennek költségeit a község a testnevelési alapból fizeti majd. Az ÖTKV „amiként a múltban, úgy most is 1000 kéve rőzsét utal ki a helybeli ínségesek javára". Ezenkívül az uradalom területén lakó szegény iskolás gyerekeknek cipőt osztanak. A megyei árvaszék cipővásárlásra 270 pengőt utalt ki a gondozása alá tartozó szegény iskolás gyerekeknek. A községben beindított úgynevezett cipőakció (tudniillik a lakosság adakozott volna) sajnos nem járt nagy sikerrel. Az adakozásból mindössze 68 pengő 20 fillért oszthattak szét az ínséget szenvedő gyerekek között.
Hát, ilyen volt 1936-ban a tompai szegények boldog karácsonya.
Horthy Miklós 1941. április 10-én adta ki a hadparancsot: „Honvédek, a kötelesség arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk... a magyarok istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Előre az ezeréves déli határokra...".
A derék honvédek pedig lábhoz tett fegyverrel már ott álltak a trianoni határon. Csikériától a Tiszáig a 66. határvadász ezred és a 14. gyalogos dandár várta a támadási parancsot. Szakírók szerint az alakulatok létszáma még nem volt teljes, amikor némi tüzérségi előkészítés után, április 10-én déli két órakor a szabadkai úton is elindultak a csapatok Jugoszlávia ellen, az ezeréves határok felé. Ellenállás gyakorlatilag nem volt. Délután már magyar zászló lengett a szabadkai városháza tornyában és sok-sok szabadkai házon.
A számunkra oly fontos eseménynek természetesen világpolitikai előzményei voltak. Ezek közül itt csak azt említjük, hogy az 1938. november 2-i ún. bécsi döntés szerint Magyarország visszakapta a Trianonban elcsatolt Felvidék, később Erdély egy részét. Bácska azonban hiányzott a sorból.
1940. december 12-én Magyarország örök barátsági szerződést köt Jugoszláviával. Az akkori belgrádi kormány barátságban van a hitleri Berlinnel, és csatlakozik a hírhedt háromhatalmi egyezményhez is. Röviddel ezután Belgrádban megdöntik a németbarát kormányt, és a Szovjetunió felé orientálódnak. Hitler ezt nem tűri, és Románia felől rátámad Jugoszláviára, mert számára nélkülözhetetlen a balkáni támasz. Elvárja, hogy Magyarország is részt vegyen a katonai akcióban. Cserébe felajánlja, hogy támogatja a magyar revíziós követeléseket. A magyar kormány, de leginkább a militáns hadvezetés nem tud ellenállni az ajánlatnak, és fogadja a kérést. Hadba lépésünk esetére azonban Anglia a diplomáciai kapcsolat azonnali megszakításával fenyeget. A közismerten angolbarát gróf Teleki Pál miniszterelnök, aki nemrég aláírta az örök barátsági szerződést Jugoszláviával, nem találván más, jobb megoldást, búcsúlevelet ír Horthynak („.. .a gazemberek oldalára álltunk... hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok."), és április 3-ára virradóan öngyilkos lesz.
Utóda, Bárdossy László miniszterelnök nem tétovázik, a régen óhajtott határrevízió megvalósulásának bűvöletében kéri Hitlertől „a magyar csapatokra vonatkozó feladatokat".
Már csak egy mondvacsinált provokáció szükséges. Ezt Bárdossy így tálalja a minisztertanács elé: „az új belgrádi rendszer katonai erőket vonultatott fel határainkon, s ezzel szemben Magyarország csak akkor tett védelmi intézkedéseket, amikor sorozatos légitámadások érték az ország területét, és határainkon betöréseket kíséreltek meg, ami ellen kormányunk hiába tiltakozott".
Az európai és a hazai események hivatalos tompai leképeződését legjobban vitéz Koboz Mihály községi bírónak az 1941. májusi közgyűlésen elmondott beszédével illusztrálhatjuk.
Vitéz Koboz 1939. február 15-én vette át a bírói széket a 15 évet szolgáló Horváth A. Simontól. A tisztújításra eljött Péterfia (Gutwein) Fülöp tb. főszolgabíró, aki három jelöltre tett javaslatot: Jenovai György, vitéz Koboz Mihály és Mintái Dénes közül választhatott a község.
Kovács Mátyás képviselő és kilenc társa azt javasolta, hogy név szerinti szavazást tartsanak, vagyis derüljön ki, hogy ki kire szavazott. A tompai szavazópolgárok közül 482-en jöttek el a községháza nagytermébe, hogy voksoljanak. „A szavazás egyfolytában 3/410-ig tartott... Amikor már gyéren jöttek, a tisztújítás elnöke a szavazás 10 órai zárását kitűzte. Ezen körülmény dobszóval meghirdettetett." Számlálás után kiderült, hogy Jenovai György 131, vitéz Koboz Mihály 346, Mintái Dénes 5 szavazatot kapott. Helyettesnek, vagy másképpen albírónak Horváth A. Bélát választotta a község.
Ezt a tisztújítást utóbb (1945 után) sikertelen nyilas puccsnak minősítette a falu „népi demokratikus" vezetősége.
Az új bíró tehát 1941 májusában a képviselő-testületi ülésen ékes szavakkal köszöntötte a délvidéki bevonulást:
„Tisztelt képviselő-testület! Tompa község Szabadka város első kerületéből alakult a gyászos párizsi béke után, és így bennünket, mint akiket nemcsak szüleitől, testvéreitől, rokonaitól, jó ismerőseitől szakítottak el, hanem Szabadka anyatestéről választottak le, legközelebben érint és így valamennyünk gondolatainak teszek eleget, midőn a déli határok megváltoztatásáról és egész Bácska felszabadulásáról megemlékezem.
Amint itt az arcokon végigtekintek, örömtől könnybe lábadt szemeket, boldogságtól ragyogó arcokat látok, amelybe egy-egy réveteg tekintet is belevegyül, nem tudva, hogy a jelenlegi állapot valóság-e, lehetséges-e az, vajon nem-e rossz álom. Igen, mindennapi imádságunk valóságra vált, és most már iratok, igazoltatás, kigúnyolás és megmotozás nélkül mehetünk oda, arra a területre, amely ezer évig a miénk volt.
Mindenekelőtt hálával forduljunk a mindenható nagy Istenhez, hogy kegyelmével meg engedte érnünk ezt az időt, megelégelte kínlódásunk, gyötrelmeink és a próbára tétel idejét, és isméi kegyelmébe fogadott, felemelt bennünket.
Mélységes hódolattal kell megemlékeznünk a Kormányzó Úr Őfőméltóságá-nak személyéről, aki a tönk, a szakadék széléről rántotta vissza nemzetét, sasszemével minden örvényt, csaléteket kikerülve, bölcs kormányzással vezetett bennünket, és a Trianon által darabokra szabdalt drága hazánkat nagy részben már összekovácsolta..."
A szónok tovább zengett, majd áttért az ifjúság helyes nevelésének kérdéseire: „Nemzetünket az ifjúság helyes nevelése és irányítása teheti csak naggyá. A szülőanya az anyatejjel oltsa gyermekeibe a keresztény nemzeti gondolkodást és érzületet, ezt fokozni kell az óvoda és elemi iskolában, és ki kell jege-síteni a leventefoglalkozások alatt.
A megnagyobbodott Magyarország bőséges megélhetést nyújt minden dolgozni akaró polgárának. Éppen ezért gyermekeinket a munka szeretetére és megbecsülésére kell nevelnünk. Nincs az az áldozat, amely sok lenne, amely elég lenne az ifjúság nevelésére. Bizony mondom, hogy az ifjúságra fordított áldozat a legjobb tőkebefektetés".
A visszacsatolást imigyen köszöntő beszéd korabeli frázisai azt a gyanút keltik, hogy a derék bíró egy brosúrában ajánlott szöveget aktualizált.
Az első csalódás akkor érte a tompaiakat (is), amikor a trianoni határon záróvonalat húztak, és az anyaországból csak igazolvánnyal, igazoltatással lehetett bemenni Szabadkára, amely egészen júniusig katonai közigazgatás alatt állott.
Igaz, július 27-én már a tompaiak is hódolhattak a Szabadkára látogató Horthy Miklós előtt. Ez az öröm azonban kevésnek bizonyult ahhoz képest, hogy Szabadka város váratlanul agressszív módon visszakövetelte vagyonát. Nemcsak az ÖTKV-ban foglaltakat, hanem a községek részére 1928-29-ben kiutalt földeket is. Komolyan tervezték, hogy mindhárom utódközséget tanyaközpont minőségben bekebelezi, magához csatolja a város. Tompa csupán csak a Szabadkára vezető kövesútból hiányzó négy kilométernyi szakasz kiépítését kérte, hogy azon elindulhasson egy Mavart-autóbuszjárat. Ahogy Belágyi plébános indokolta a kérést: „a tompai magyarság a közlekedési eszköz beállításával megjelenve minden piacon és vásáron a magyar szellemet, a gondolkodást viszi oda, és a 23 év alatt felnevelt ifjúságnak a magyar gondolatkörbe leendő visszavezetését mozdítja elő".
A községek természetesen kézzel-lábbal tiltakoztak a tervezett visszaminősítés ellen. Végül (csak 1943-ban) a belügyminisztérium Tompa esetében elállt ettől a gondolattól. Ami viszont azzal a következménynyel járt, hogy az iskolák esedékes felújítását (Szabadka helyett) Tompának mint tulajdonosnak kellett vállalni. 15 000 pengő hitelt vettek fel a költségekre.
A másik két község esetében alighanem az idő rövidsége miatt nem sikerült a bekebelezés. Az viszont tény, hogy a Délvidék visszacsatolása és 1944 októbere között eltelt három esztendő se Csikériára, se Kelebiára, de Tompára sem a boldog megnyugvást, a hazatérés felhőtlen örömét, inkább a függetlenségért folytatott görcsös küzdelmet hozta.
Csaták sosem voltak, a háború mégis elérte a községet. A majdani légitámadásokra, egyáltalán a közeledő veszélyre lassan, módszeresen felkészítették a lakosságot. A község már 1938-ban 3830 pengőt költ légoltalmi eszközök beszerzésére. Teszi ezt a törzsvagyonnak számító házhelyalap terhére.
Már 1940 tavaszán elkészül egy tervezet „A templomban tartózkodók helyes viselkedéséről a légoltalmi készültség alatt" címmel. Idézünk a részletes utasításból:
„.. .riadójelre a szentélyben és a padok előtt tartózkodók, valamint a férfioldalon a 10. sorig bezárólag a sekrestyén keresztül tartoznak távozni... Az istentisztelet megkezdése előtt 8 férfi személyt kell kijelölni a rend fenntartása céljából, akiket a megkülönböztetés céljából karszalaggal el kell látni... A templom tornyában a légoltalmi készültség elrendelésétől kezdődően figyelőőrs van... A templom ajtajai befelé nyílnak, ezért a készültség elrendelésétől kezdődően az ajtók nyitva tartandók..."
Nem mondhatjuk tehát, hogy Tompát váratlanul érte volna a háború híre. A férfiak rendre bevonultak, jöttek a SAS-behívók, azonnali bevonulást parancsolva. Osztrogonacz Jolán községi írnok például azonnali felmentést kért tisztsége alól, mert a Hangyát bérlő és most bevonuló vőlegényét kellett pótolnia, hogy a boltért letett kaució ne menjen veszendőbe. A megyei alispán pedig gondosan elrendelte, hogy a temetőben alakítsanak ki díszparcellát a hazahozott hősi halottak részére. Ismereteink szerint a frontokról nem hoztak haza hősi halottat. Mind-mind ott maradtak - ahogy a korabeli sláger mondta - „valahol Oroszországban, valahol Oroszországban". Az itthon maradottak pedig hozzászoktak a háborúhoz. Nemcsak a legények tűntek el a faluból, hanem a közszükségleti cikkek is. Helyettük megjöttek a kibombázott városi rokonok, ismerősök és ismeretlenek. A királyi légoltalmi kormánybiztos „Tompát mint távol eső helyet 600 kibombázott felnőtt és 150 iskolás gyerek felvevőhelyéül" jelölte ki. Az érkezők ellátásáról három napig a községnek kellett (volna) gondoskodnia. Gyűjtés indult, krumplit, lisztet, babot stb. adott össze a lakosság, de kibombázottak nem érkeztek. Mindössze 48-an jöttek, közülük is csak egy család volt hatóságilag ideutalt, a többieket rokonok fogadták be. Az összegyűjtött élelmiszert eladta a község, és az érte kapott 600 pengőt átutalta a megyei női tábor számlájára. Ott asszonyok és lányok honleányi lelkesedéssel meleg pulóvert és zoknit kötöttek a muszkaföldön fagyoskodó katonák számára.
A képviselő-testületben pedig minden úgy folyt, mint eddig. Legalábbis a jegyzőkönyv szerint. Igaz, a napirendi pontok kicsit nagyon megváltoztak. Az utolsó ülésen, 1944. augusztus 19-én határoztak arról, hogy az esetleges szabotázsok és partizánakciók megakadályozására járőröket indítanak a cséplésre váró kazlak között és a földeken. A járőröknek napi 1 pengő 40 fillér étkezési pénzt és 60 fillér zsoldot állapítottak meg. Ugyanekkor határoznak a tompai vásárok szüneteltetéséről is „tekintettel a gyakori légiriadókra, így kellett határozni, mert ez a község vagyonának, a községházának és a környék több épületének megvédését célozza". Feltételezik ugyanis, hogy a sokadalom felkeltené az ellenséges repülők figyelmét. Különben pedig „a tompai vásárok a szabadkai vásárokkal esnek össze, és a mai időben a pénz fut az anyag után, nem pediglen megfordítva" -szól a bölcs testületi határozat.
Az utolsó ülésen hozott határozatok szeptember 4-én érvénybe léptek. Ezen a napon tették az utolsó bejegyzést a közgyűlési jegyzőkönyveket tartalmazó, 1924-ben megnyitott vaskos könyvbe. Ezután Tompán is felfordult a világ.
Lábjegyzetek:
| |