Tura régészeti emlékei a kezdetektől a honfoglalás koráig

 

Tura határának régészeti megismerése a XX. század 30-as éveiben kezdődött. Elsőként az Agyagos nevű részen (a mai belterület ÉK-i széle, a hatvani út mellett), a jelenlegi szeméttelep helyén fekvő agyagbányában találtak őskori és szarmata telepre utaló leleteket. Paray János 1934-ben írott levele szerint a/. ......... Agyagosból kosárszámra hozzák be a tanulók az edénytörmeléket. Kirándulás alkalmával három kemcncefélét találtunk... A leletek között kézzel formált edények, kőeszközök, római pénzek, Diocleti anus idejéből finom kivitelű edények vannak." A tárgyak egy része a Magyar Nemzeti Múzeumba, másik része az iskolába került, de ez utóbbiak 1944-ben elpusztultak. 1

1939-ben a községi elöljáróság a Honvéd-erdőből rézkori (badeni kultúrához tartozó) cserepeket küldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak, 2 amelyek ma már nem találhatók meg a gyűjteményben, csak publikációból ismertek.3

Jellemző módon a Galga völgye emlékeit gyűjtő aszódi Petőfi Múzeum elsö beleltározott régészeti tárgya éppen Turáról származik. Arról a rézkori kétfülü csészéről (1. kép 7.) van szó, amelyet 1960-ban talált Temető utca 28. sz. alatti kertjében Csörgi János. 4 (A telken egyébként azóta is folyamatosan kerülnek elő kapálás közben rézkori cserepek, csontok, s a tulajdonosok példaszerűen összegyűjtik a leleteket, majd átadják a múzeumnak.)

1977-ben Mihalicza József gyarapította a község korai történetére vonatkozó isme­ reteinket, amikor bejelentést tett az általa talált bronzkori leletetekről. A Vöröshadsereg és Honvéd utca sarkán napvilágra bukkant ép (1. kép 11.) és töredékes edény (2. kép 4.), valamint egy bronz lándzsa (2. kép 5.) valószínűleg ugyanarról a lelőhelyről származik. 5

A véletlen leletek korszaka után, a 80-as évektől kezdve több módszeres ásatásra is sor került Turán.
1986-ban Miklós Zsuzsa, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársa végzett feltárást a Tökös-part nevű határrészben (a valamikori Szentgyörgy­ puszta területén), ahol egy XIII. századi nemesi udvarház nyomai kerültek elő.6

1988-ban Benke Jánostól, a Galábos u. 22-ből érkezett leletbejelentés a múzeumba. Emésztőgödör ásása közben csontváz mellett találtak egy szarmata edényt (3. kép 7.). A bejelentést feltárás követte, amelynek eredményeként Csongrádiné Balogh Éva régész­ nek sikerült megmenteni a sírt és feltárni a temetkezés környékét.

A turai önkormányzat és az aszódi múzeum sok évre visszatekintő, hagyományos jó kapcsolatának köszönhetően szerzett tudomást az aszódi Petőfi Múzeum 1995-ben arról, hogy az új állatvásártér kialakítása közben régészeti leletek kerültek napvilágra. Az itt talált szarmata cserepek egy olyan - mintegy másfélezer éves - településre utaltak, amely feltehetőleg kiterjedt a tervezett ipari park területére is. Ezt kiderítendő folytattam megelőző leletmentést a vásártér mellett 1995-ben.

Végül 1998 nyarán Tari Edit ceglédi régésszel kutattuk a tökös-parti középkori templom nyomait - ugyancsak az önkormányzat hathatós támogatásával.

A feltárásokon túl van még egy nagyon fontos része a régészeti munkának, amelyet terepbejárásnak hívnak. Ennek során a szántás, eső, talajerózió által felszínre hozott jelenségek alapján (régi agyagedények töredékei, állat- és embercsontok, tégla, habarcs, égett agyagdarabok stb.) következtetnek a szakemberek valamikori településekre, lakott helyekre, templomokra, esetleg temetőkre. Ezeknek a helyeknek a térképre vetítése rajzolja ki egy-egy község, régió településtörténetét.

Tura a magyar régészet azon jól kutatott területei közé tartozik, ahol ezt az adatgyűjtést a Régészeti Intézet és Pest megye régészei már elvégezték, amikor a Magyarország Régészeti Topográfiája c. kötet munkálatai során feltérképezték a volt aszódi járást. 7 Ennek eredményeként pillanatnyilag több mint 50, különböző korú lelőhelyet ismerünk Tura határából.

A község régészeti emlékeinek kutatástörténete nem lenne teljes, ha említés nélkül hagynám Süli Lajos turai lakost, aki számos lelőhelyet fedezett fel és irányította azokra a régészek figyelmét. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a község korai történetéről tanúskodó legszebb tárgyakat ő gyűjtötte össze terepbejárásai során. Ezek többségét önzetlenül a múzeumnak ajándékozta (pl. 2. kép 6-12., 3. tábla 8.), amivel a történelem- és múzeum­ szeretet, a helytörténeti emlékek ápolásának ritka példáját nyújtotta.

A mai Tura területén a legkorábbi megtelepedés nyomait az újkőkor- ból/neolitikumból (i. e. 7. évezred vége - 5. évezred közepe) ismerjük. Az emberiség történetében nagyon jelentős korszakról van szó. Erre az időre kelteződik több nagyon fontos felfedezés, amelyek eredményeként gyökeresen megváltozott az emberek élete a korábbi korszakhoz - a paleolitikumhoz vagy más néven öskökorhoz - képest. Míg ugyanis korábban a mindennapi táplálékot gyűjtögetéssel, vadászattal és halászattal biztosították (s így nagy mértékben kiszolgáltatottjai voltak a természetnek, az idöjárás- és klímaváltozásoknak), az újkőkorban a "megügyesedett" ember rájött a földművelés fortélyaira, megtanulta, hogyan lehet háziasítani a vadállatokat, feltalálta az edénykészítés, ruhaszövés fogásait.

A meghatározó jelentőségű találmányok hatalmas változásokat hoztak, ezért a folyamatot neolitikus forradalomnak szokás nevezni. Innentől kezdve beszélhetünk mezőgazdaságról, állattenyésztésről, mesterségek elkülönüléséről, falvak, sőt városszerű települések kialakulásáról.

Tura határából elsősorban az ún. dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájához tartozó jellegzetes edénytöredékeket ismerjük.

Kultúrákról és csoportokról szólva rövid kitérőt kell tennünk, hogy a fogalmak világos tartalmat nyerjenek. A történelemnek azokban a korszakaiban járunk, amikor még nincsenek írott forrásaink, vagyis például feliratok, dokumentumok, földrajzi vagy történeti munkák, amelyekből népnevekre találnánk utalást. Az ősrégészet valamely, a tárgyak formájában, díszítésében, technikájában, összességében az adott népcsoport anyagi kultúrájában felfedezhető jellegzetesség alapján különít el egy-egy nép- vagy területi csoportot, jobb híján kultúrának (vagy műveltségnek) nevezve azt.

Visszatérve a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájához (DVK), amelynek lelő­helyei - többek között - a Vajda-rétről (1. kép 4.) és Tószegről (1. kép 1.) ismertek, mint a neve is mutatja, olyan nép/ek műveltségéről van szó, amely/ek bekarcolt vonalakkal díszítették agyagedényeiket. Amikor újkőkorról beszélünk, nem szabad megfelejtkeznünk arról, hogy agyagból - vagyis nem szerves-, az időnek ellenálló anyagból - ekkor kezdtek edényeket formálni. A fazekasok a korongot még nem ismerték, hurkák­ ból építették fel a kis bögréket és a néha ember nagyságú hombárokat egyaránt. (Mintakincsüket, díszítési technikájukat ma is - ezredévek múltán - szívesen utánozzák a modern fazekasok.) Ez a fajta - vonaldiszes mintájáról jól felismerhető - kerámia hatalmas területen terjedt el Európában: az Atlanti-óceántól egészen a Dnyeszter folyóig.

A kultúra hordozói népes falvakban éltek. Halottaikat ún. zsugorított (nagyjából az alvó ember összehúzott testtartására emlékeztető) helyzetben temették el, melléjük edényeket helyeztek. 8 A Kárpát-medencén belül elsősorban a Dunántúlra jellemző kultúra jelenleg ismert legkeletebbi előfordulását éppen egy Tura és Galgahéviz között talált lelőhely jelenti. 9

A DVK késői szakaszát új fajta díszítésmód jellemzi: a korábbi egyszerű vonalakat helyenként kottafejre emlékeztető beszurkált pontokkal egészítették ki (1. kép 2-3.). A "kottafejes" csoport idején sokkal sűrűbb lett a településhálózat a korábbiakhoz képest, ugyanakkor kisebb, 1-2 nagycsaládot magukba foglaló telepeken éltek, főként patakok alacsonyabb partjain. 10 Erre utalnak a terepbejárások is, amelyek eredményeként például a Vajda-réten és a Vízrejáró-dűlőn kerültek elő leletek (1. kép 2-3.).

A terepbejárásból származó kerámiatöredékek mellett ismerjük néhány példáját a kor másik fontos anyagának, a kőnek is. A kőeszközök között pengét és vésőt (1. kép 5-6.) egyaránt találunk. Turán nem folyt eddig komolyabb feltárás, amely neolit emlékeket hozott volna a felszínre, máshonnan azonban - gondoljunk például a közeli Aszód, Papi földeki lengyeli kultúrához tartozó település és temető feltárására 11 - számos ásatás gazdagította ismereteinket e tárgyban.

A neolitikumot (vagy újkőkort) a Kárpát-medencében a rézkor (i. e. 5. évezred má­ sodik fele - 3. évezred közepe) követi, amelyben - mint a neve is jelzi - egy újabb fontos anyag jelent meg az emberek életében. Immár nem csak kőből (bár a kő még sokáig megőrzi uralkodó szerepét), hanem rézből is készítettek eszközöket, fegyvereket, ékszereket. Ez utóbbiak között a Kárpát-medencében - elsőként a történelem során - feltűnnek aranytárgyak is. (így pl. Tura környékén, Hatvanban került elő egy lapos, kerek aranycsüngő. A közepén elhelyezkedő három dudor miatt feltételezik, hogy stilizált női alakot (?) ábrázol.)

Területünkön a rézkori kultúrák közül elsőként a bodrogkeresztúri kultúra tűnik fel, amely a rézkor középső szakaszát képviseli. A főként az Alföldön meghonosodott népesség gyökerei valószínűleg a terület neolit kori lakosságában kereshetők, amelyet a kora rézkor idején déli hatások is értek. Életmódjukban, gazdaságukban az állattenyésztés dominál, s hogy ez a gazdasági ág komoly hasznot hozott, arra példa az a sok arany- és réztárgy, amely kereskedelem útján kerülhetett a kultúra területére, feltehetőleg Erdélyből (vidékünkön az erdélyi aranybányák az őskor folyamán és később is állandó forrásai voltak a legnemesebb fém használatának). Az állatokban való bőségre utal az a tény is, hogy gyakran kerülnek elő a temetkezésekben háziállat vázak is. A rézkori közösségi temetőkben szabályos sírsorokat figyeltek meg a feltárók, valószínű­leg nagycsaládok tagjai temették egy-egy csoportba a halottjaikat, akiket gazdag túlvilági útravalóval láttak el: edényekkel, kő- és rézeszközökkel, ékszerekkel.

Turán a kultúra jellegzetes tárgya a kutatástörténeti bevezetőben említett Temető utcai lelőhelyen került elő. A kétfülű edény (1. kép 7.) különleges, földrajzilag igen elterjedt formát képvisel, amelynek előzményei a Balkán-félsziget északi részéről eredeztethetők. 12 Jellegzetesen díszített - bekarcolt hálóminta, beszurkált pont minta -edénytöredéket találtak a Zsemlyés-parti-széles-dűlőn (1. kép 8.). Talán ugyanebből a korból való a Vajda-rétről származó, fogazott minta előállítására alkalmas agyag- pecsétlő (3. kép l.) 13, amely többféle korszaknak is sajátja lehet (pl. meglehetősen gyakran fordulnak elő pecsétlők szkíta leletegyüttesekben). A feltételezések szerint a pecsétlőket test vagy ruha (bőr, textil) színes mintákkal való díszítésére használták, amire a sokukon megmaradt festéknyomok is utalnak.

A környékről, Tura közeléből több bodrogkeresztúri leletet ismerünk, így például Bag-Peresdűlőn sírt találtak, benne ún. tejesköcsög formájú edénnyel; Galgahévízen a kultúrához sorolható márványgyöngyöket és edényt; Hatvanban pedig, a Zagyva és a Herédi-patak összefolyásánál egy csészét. 14

A rézkor késői szakaszát (4. évezred vége - 3. évezred közepe) a délről bevándorló népes új betelepülő hullámok határozták meg. Ezt a zárószakaszt jelöli a badeni (más néven péceli) műveltség. A bodrogkeresztúri kultúra népességének élete ennek az új csoportnak a megjelenésével szűnt meg. E korban az állattenyésztéssel szemben ismét visszanyerte valamelyest szerepét a földművelés. Az a gazdagság, fémbőség és vagyoni rétegződés azonban, amely a korábbi rézkori periódusokat jellemezte, immár nem volt jelen. Ezzel együtt továbbra is igen fontos volt a nagyállat-, ezen belül a szarvasmarha tartás. Valószínűleg a marha igavonóként való felhasználására utalnak a korra jellemző, agyagból készült, négykerekű kocsimodellek (Európában a legkorábbi ilyen kocsimodellt Magyarországon, Budakalászon találták egy temető feltárása során.) 15

Turáról több helyről ismertek a késő rézkor emberének településnyomai. Ezek közé tartozik például a már említett Honvéd-erdő vagy a Vízrejáró-dűlő, a Galga menti kiemelkedésen található lelőhely, ahol a többi között a kultúra jellegzetes díszítésmódjá­val ékesített edénytöredék is előkerült (1. kép 9.).

A rézkort felváltó, több mint másfélezer éves korszak - a bronzkor (i. e. 3. évezred közepe - 1. évezred eleje) fő fémfajtája, ahogy neve is mutatja, a bronz. Az új fém, amelyhez az ón és a réz ötvözéseként jutottak, lehetővé tette a korábban általános réz keményebb, tartósabb anyaggal történő felváltását. A továbbiakban bronzból készültek az eszközök, fegyverek, valamint az ékszerek zöme. Az új anyag értékét és értékmegőrző szerepét jelzi, hogy zavaros, háborús időkben bronztárgyakból álló kincseket (bronzdepot) rejtettek el, amelyekben nem csak a késztermékek (pl. fegyverek) szerepeltek, hanem gyakran az előállításukhoz szükséges nyersanyag darabok, illetve az öntés melléktermékei is. (A bronzművesség egy jellegzetes emléke, a Tura-Zsemlyés-parti-széles-dűlőn talált, kőből készült véső (?) öntőminta Süli Lajos ajándékaként ke­rült a Petőfi Múzeumba.)

Tura területéről több lelőhelyét ismerjük a korai és középső bronzkor észak­ magyarországi műveltségének: a hatvani kultúráról van szó. Itt érdemes megemlíteni, hogy a Galga mente különös jelentőséget kapott a kultúra kutatásában, hiszen Aszód és Bag között került elő első ismert - hamvasztásos - temetkezése (erre a korra jellemző temetési forma: urnákban földelték el a hamvakat néhány kisebb edénnyel és esetleg bronztárggyal kísérve), amelyet 1854-ben tárt fel Érdy János, a régió régészeti kutatásának úttörője. A kultúra a nevét pedig éppen egy, a Tura közvetlen szomszédságában lévő lelőhelyről kapta, a Hatvan-Strázsahalom elnevezésű teli telepről. 16 (Olyan, bronzkori sokrétegű településekről van szó, ahol generációk egyhelyben lakása következtében halomszerű magaslatok képződtek. Tulajdonképpen az egymás feletti, elpusztult, majd újjáépített házak rétegződése nyomán keletkeztek a tellek.)

A hatvani kultúra jellegzetes, korábban kevéssé jellemző erődítési formája a földvár. Mivel ez a sajátos erődítési forma a kultúra egész területén - Kelet-Magyarország északi peremén illetve a Közép-Tisza-vidéken - egyenletesen elterjedt, kevéssé valószínű, hogy külső ellenség fenyegetése tette volna szükségessé kialakításukat. Kézenfekvőbbnek tűnik, hogy a kultúrán belüli feszültségek indokolták a várak fenntartását: a területeiket egymástól féltő, kultúrán belüli népcsoportok tartottak ilyen módon védelmi készültséget. 17

A hatvani földvárak közös jellemzője, hogy az adott terepen uralkodó helyzetet töltenek be. Minden esetben a vidék legmagasabb dombját választották ki. A hatvani kultúra váraiban gazdag a Galga-vidék illetve a Gödöllői dombság. Tura szomszédságában is többet találunk, pl. Aszódon, Valkón, Zsámbokon, kicsit távolabb pedig Versegen és Váckisújfalun.

Pontosan Tura és a szomszédos Boldog határán (és egyben Pest és Nógrád megye határán) helyezkedik el a Boldog, Vajda-rét elnevezésű földvár-lelőhely. A 60 x 70 méteres alapterületű várat, amely egy vizenyős területből kiemelkedő dombra épült, 3 oldalról védi a 30-40 m széles árok. Az erődített telephez - a terepbejárásból ítélve - tartozott egy nyílt telep is (ez egyébként a kor erődítéseinek közös jellemvonása), ahol a hatvani kultúra előtt (a neolitikumban és a rézkorban) és után (a késő bronzkorban és talán a vaskorban) egyaránt voltak falvak. 18 A hatvani kultúra jellegzetes, ún. seprűs (2. kép 1., 3.) és textilmintás (2. kép 2.) díszítésű edénytöredékei nagy számban kerültek elő a Vajda-réten, mind a földvár, mind a nyílt település területén.

Tura belterületéről ugyancsak ismert egy valószínűleg késő bronzkori lelőhely. A kutatástörténeti összefoglalóban már említett Honvéd utca 2.-ben pincegödör ásásakor egy bronzlándzsa került elő (2. kép 6.). A Vöröshadsereg utca 21.-ben pedig (az előbb említett ház szomszédságában) hidrofor akna kialakítása során találtak egy csónak alakú, formájából ítélve halsütésre alkalmas tálat (1. kép 11.) és egy kisebb, egyfülű, töredékes, füles bögrét (2. kép 4.), valamint egy bronzlándzsát (2. kép 5.). A két edény talán a halomsíros kultúra hagyatékához sorolható. E műveltség képviselői nyugati irányból érkeztek az Alföldre, s jellegzetes temetési szokásukról - a sír fölé halmot emeltek - kapták a nevüket.

A bronzkor késői periódusából még a pilinyi kultúra emlékeit ismerjük Turáról. Ennek a műveltségnek a hordozói a mai Közép-Szlovákia területén, az Északi­ középhegységben és a Gödöllői dombság környékén éltek. Ebben az időszakban - a késő bronzkorban - komoly változások következhettek be a gazdálkodásban, amire az is utal, hogy megszűnnek a többrétegű telitelepek, rövidebb idejű települések váltják fel őket, főként alacsony vízpartokon és kisebb dombokon. Ebbe az általános képbe illik bele a terepbejárásból ismert Zsemlyés-parti-széles-dűlő lelőhely is, amely vize nyős részből kiemelkedő dombon található. Pilinyi kultúrás cserepek származnak egy közelebbről nem ismert turai lelőhelyről is. 19

Ugyancsak a bronzkor késői szakaszát reprezentálják a Süli Lajos által a Zsemlyés-parton talált bronztárgyak is. A míves tőr (2. kép 6.), a felső negyedében, a gomb alatt finoman bevésett rovátkákkal díszített tű (2. kép 7.), a poncolt díszítésű két - egy kicsi és egy nagy - karperecpár (2. kép 9-12.), valamint az ún. vitézsújtásos fibula (ruhakapcsolótű. melynek testét spiráltekercsként képezték ki, a tűtartóját pedig sújtás-hoz hasonló szerkezettel díszítették) (2. kép 8.) egyaránt a késő bronzkori fémművesek magas fokú mesterségbeli tudásáról tanúskodnak.

A bronzkort követő kor, a vaskor (i. e. VIII. század - időszámításunk kezdete) nemcsak azért különleges, mert olyan anyag - a vas - használata fémjelzi, amely sokkal hatékonyabb és tömegesebb volt, mint a bronz, hanem azért is, mert innentől kezdve ismerjük népnév szerint a történelem szereplőit. Az e korban a Kárpát-medencében megtelepedett népekről, a rájuk vonatkozó események némelyikéről megemlékeznek a görög, majd később a római földrajz- és történelemtudósok. A valamikor az i. e. VI. század folyamán bevándorolt szidták (vagy velük rokon törzs) szokásairól, társadalmáról, vallásáról részletesen beszámol a "történetírás atyja" Hérodotosz. Az iráni nyelvet beszélő, főként nomád szkíták hatalmas területet népesítettek be a Fekete-tenger északi partvidékén, királyaikat és előkelőiket magas kurgánok (sírhalmok) alá temették - néha hihetetlen pompával: arannyal bőségesen díszített ruhában küldték őket utolsó útjukra, melléjük helyezve pazar mintázatú, nemesfém fegyvereiket, edényeiket, gazdagon felszerszámozott lovaikat... Mivel az alföldi szidta kori kultúra csak perifériáját jelentette a központi szállásterületnek, ez utóbbi gazdagságának is csak a visszfényét sugározzák a Kelet-Magyarországon előkerült leletek. Az egyik legszebb szkíta tárgyra itt Tápió-szentmártonban találtak: valószínűleg pajzsot díszített eredetileg az elektronlemezből készült szarvas alak - a szkíták totemállata, amelyet az Ukrajnában feltárt sírok tanúsága szerint ezerszámra ábrázoltak, használtak ruhadíszként és jelvényként egyaránt.

Tura határából egyelőre összesen egy tárgy jelzi, hogy a szkíta korban sem volt lakatlan a terület. A Zöld-halom környékén talált háromélű bronz nyílhegyről van szó (annak ellenére, hogy már a vaskorban vagyunk, a bronz sok területén megőrzi a szerepét) (3. kép 2.).

A szkíták helyét a kelták foglalták el vidékünkön, valamikor az i. e. IV-III. század folyamán. Nyugatról vándoroltak be a Kárpát-medencébe, először a Dunántúlt foglalták el, s valamivel később került sor az Alföld megszállására. Egy olyan rendkívül kiterjedt, különböző törzsekből álló, sokszínű kultúráról van szó, amelynek hordozói, illetve azok régészeti nyomai az időszámításunk előtti 1. évezred közepétől követhetők nyomon. Hagyatékuk Európa nagy részén, sőt azon túl is megtalálható a Brit-szigetektől egészen Kisázsiáig. A Római Birodalom több provinciájának - például Galliának - ők alkották az alaplakosságát. Indoeurópai nyelvet beszéltek (nem elsőként a Kárpát-medence lakói közül), amely késői formáiban Írországban, Skóciában és Walesben él tovább.

A dunántúli kelták területét később, az i.sz. I. század folyamán meghódították a rómaiak, itt hozták létre Pannónia tartományt. Az őslakosok rövid időn belül romanizálódtak, vagyis átvették a hódítók nyelvét, szokásait, de ugyanakkor ők is visszahatottak a rómaiak anyagi és szellemi kultúrájára. Az alföldi kelták a rómaiakkal nagyjából egy időben érkező szarmatákba olvadtak bele, de a frissen keletről érkezett és letelepülő nomád nép kézműves hagyományaira erősen rányomták bélyegüket.

A Dunántúlt meghódító törzseknek viszonylag pontosan ismerjük a nevét és települési területét, míg az alföldi keltákról nagyon keveset tudunk az írott forrásokból. Főként a régészeti leletek alapján alkothatunk róluk képet.

Már a szkítáknál megjelentek a korongon készült edények, ami forradalmi változást jelentett a fazekasságban (idézzük fel, hogy korábban agyaghurkákból vagy tömbökből építették fel a kerámiatárgyakat, akár néhány centiméteres játéktálkáról, akár emberma­ gasságú terménytárolóról legyen szó). A kelta volt az a nép, amely tömegessé és általá­nossá tette a korong használatát. Ugyanez vonatkozik a vasművességére is. A fazekasságnál maradva, a "tömeggyártásra" utalnak a stabil formák, a felhasznált jó minőségű agyag és a mesteri égetés (a kelta fazekaskemence típusát vették át a később jövő népek, a szarmaták pedig - Id. lejjebb! - számos egyéb technológiai fogást és edényformát is).

Tura környékéről kevés kelta leletet ismerünk, a többi között a már sokat emlegetett Vízrejáró-dűlőről és Vajda-rétről (nem véletlen, hogy egy-egy kedvező földrajzi adottságú - vízközelség, magaslat, vizenyős területből szigetszerűen kiemelkedő száraz "sziget" - helyen több különböző korszakban is szívesen megtelepedtek az itt élők). A terepbejárás alkalmával talált edényperemek valamikor főzőfazekakhoz tartoztak (3. kép 4., 6.). A grafittal soványított agyagnak köszönhetően ezek az edények tűzállóak voltak. 20

A római kor kezdetén gyökeresen átalakulnak vidékünk etnikai, geopolitikai viszonyai. Mint a kelták történetével kapcsolatban már kiderült, az i.sz. I. század elején - közepén hódítják meg a római légiók a Dunántúl területét, ekkor jön létre Pannónia provincia. Csaknem ezzel egy időben jelennek meg a Duna másik partján a szarmata törzsszövetséghez tartozó jazigok. Ez a harciasságáról, lovas harcmodoráról híres keleti törzs a Fekete-tenger északi partvidékéről vándorolt be a Duna-Tisza közére. Eredeti szállásterületén egy nagyobb törzsszövetséghez tartozott, amelynek tagjait gyűjtőnéven szarmatának neveztek az ókori görög és latin történetírók. A szarmaták iráni nyelvet beszéltek (hasonlót a szkíták, vagy a mai kaukázusi oszétok nyelvéhez, de rokon a perzsával is). Elsősorban állattartással foglalkoztak, a férfiak gyakran vettek részt zsoldosként a szomszédos népek háborús vállalkozásaiban.

Így kerültek el a jazigok is erre a távoli vidékre. A mai Szlovákia délnyugati részén, illetve az Ipoly völgyében, a Duna-kanyarban élő germán kvádok királyához szegődtek el lovas zsoldosként. Vannius, a kvád király bukásának éve - i.sz. 50 - adja meg a szarmata jazigok Kárpát-medencei megjelenésének lehetséges legkésőbbi időpontját. Magából a szarmata "honfoglalás" idejéből nagyon kevés leletet ismerünk az Alföldről, a régészeti anyag csak a II. századtól kezdve szaporodik meg, amikor feltehetőleg újabb keletről jövő bevándorló hullámokkal egészültek ki az első úttörő csoportok.

Valamikor ebből az időből való (kora pontosabban nem állapítható meg) a Tura, Galábos u. 22. számú ház kertjében 1988-ban előkerült szarmata sír. 21 Az eltemetett helyzete, mellékletei (a halott mellé helyezett tárgyak, amelyek - rokonai hite szerint - túlvilági útjára kísérték el) a kor tipikus jegyeit mutatják: a halottat fejjel délnyugatnak tájolták, ami az alföldi szarmaták legelterjedtebb jellemző tájolási iránya. A sírt részben kirabolták, ami szintén jellemző a szarmata sírok többségére. Főként a test felső része szenvedte meg a rablást: a koponya hiányzott, a bordák, csigolyák rendszertelenül hevertek a gödör délnyugati részében. A halott lába többé-kevésbé eredeti helyzetben maradt meg. Valószínűleg innen, a láb végéből származik a találók által kiszedett korongolt, finom agyagból készült, téglaszínűre égetett, egyenes falú tál (3. kép 7.), amely feltehetőleg valamilyen folyékony ételfélét tartalmazott (a szerves anyagokat nálunk csak elvétve őrzi meg a föld, ezért csak találgathatjuk, milyen útravalót kapott a galábosi halott). Szintén a lábnál, a jobb lábszáron kívül helyezték el a görbehátú, egy­ élű vaskést (3. kép 11.), s egy másik vaskés begyének töredéke (3. kép 5.) is előkerült mellette. A vasárat (ez utóbbin megőrződtek a fanyél nyomai) a bordák között lelték, valószínűleg másodlagos helyzetben (3. kép 3.). A felsorolt vastárgyak az itt eltemetett férfi hétköznapi szerszámai voltak. 22 A leletmentést végző Csongrádiné Balogh Éva, akkori aszódi régész mintegy 45 m2 -es területet tárt fel a sír környékén, de több temetkezés - egy teljesen kirabolt üres sírgödör(?) kivételével - itt nem került elő. 23

A szarmata kor településhálózatát rendkívüli sűrűség jellemzi Kelet-Magyarország szerte. Ez alól Tura sem kivétel, a terepbejárások alkalmával számos helyen találtak falvakra utaló leleteket, főként cserepeket A kivételek közé tartozik a Zsemlyés-parton talált ruhakapcsoló tű, szaknyelven: felsőhúros, egygombos, facettált kengyelü, oldalt hajlított lábú bronzfibula (3. kép 8.). Ennek a tárgytípusnak a jelentőségét az növeli, hogy a római korban - mind a tartományokban, mind a barbárok szállásterületén - igen elterjedt ruhatartozék volt, s rendkívül érzékenyen követte a divat változásait. Ezért több olyan ruhakapcsoló fajtát ismerünk, amelyet csak bizonyos szűkebb időszakokban viseltek, s ez alkalmassá teszi egy-egy lelőhely vagy leletegyüttes pontosabb keltezésére, így például a zsemlyés-parti darab valamikor az i.sz. III. században volt kedvelt viselet. Római eredetű, csakúgy, mint a Töviskés-dűlőből származó edénytöredék (3. kép 9.). A szürke tál oldalát bepecsételéssel díszítették, kölcsönvéve a kor kedvelt, gyakran mitológiai jelenetekkel díszített római luxusedényének - a terra sigillatánák - egyik széles körben elterjedt mintáját.

A római korral érdemes kiemeltebben is foglalkoznunk, hiszen a Galga-vidéknek, s ezen belül Tura területének igen érdekes szerep jutott a kor geopolitikai viszonyaiban. Elég itt a közelben lévő Hatvan-gombospusztai későrómai erődre, vagy a Tura déli- délnyugati határában futó Csörsz-árok szakaszra gondolnunk. Időben kissé visszakanya­ rodva lássuk ezeknek a késői védműveknek a történeti előzményeit!

Az Alföld és a hegyvidék találkozásánál lévő régiónk a római korban a periféria szerepét töltötte be. Valahol in húzódott ugyanis az alföldi szarmaták szállásterületének az északi határa. A határ túloldalán a germán kvádok éltek, akik - mint láttuk - legko­rábbi közös történetüktől kezdve a szarmaták hagyományos szövetségesei és harcostársai voltak (főként a Római Birodalommal folytatott háborúkban, pannoniai betörésekben). A kvád településtömb (Kelet- és Közép-Szlovákia, az Ipoly-völgy, a Duna­ kanyar) délkeleti határa az előkerülő leletek alapján Püspökhatvan 24, esetleg Iklad térsé­ géig húzódik. A germánok földrajzi közelsége és talán a fegyverbarátság tárgyi visszatükröződése került elő az 1980-as évek közepén a hévízgyörki férfisírban. 25 A szarmata harcos lószerszáma és egyéb mellékletei alapján frissen érkezett az egyik keleti bevándorló hullámmal a II. század végén, de máris germán övet viselt és germán dárdával hadakozott.

A hévízgyörki sír fölé az Árpád-korban templomot emeltek. Tették ezt feltehetőleg azért, mert kiemelkedésről van szó. Vagy természetes domb, ahova a szarmata harcos (és feltehetőleg a felesége) sírját azért ásták, mert ezzel imitálták a sztyeppén megszo­ kott kurgános (halomsíros) temetési módot, vagy pedig mesterséges halom, maga a kurgán. A Kárpát-medencébe érkező szarmaták nagy része felhagyott a keleten megszokott halomsíros temetéssel, ezért a kurgánokat általában a sztyeppéról frissen érkező vagy különlegesen hagyományőrző rétegnek szokás tulajdonítani. Ha a hévízgyörki domb mesterséges képződmény, akkor a szóban forgó sírok tökéletesen illeszkednek azoknak a halmos temetőknek a sorába, amelyek a későbbi Csörsz-árok mentén sorakoznak. Vidékünkön több is található ezek közül: Galgahévízen, Vácszentlászlón, Valkón és Isaszegen. Talán a határ védőinek a sírjait kell sejtenünk a halmok alatti temetkezésekben. 26

A két népesség közötti határt valamikor a IV. század folyamán építették ki látható vonalként. Ez az ún. Csörsz-árok. Tulajdonképpen egy sáncárok rendszerről van szó, amelynek mára csak kevés helyen őrződött meg a sánc része (a kevés szépen fennmaradt szakasz között kell megemlítenünk a valkói Csörsz-részletet. amelyet az erdő megóvott a szétszántástól, de például Tura határában már alig követhető). A többé vagy kevésbé látható védművet mindenesetre több száz kilométer hosszan meg lehet (vagy lehetett még nemrégen) figyelni. Egy része már csak légifelvételen látszik vagy régészeti feltárás eredményeként kerül elő. 27 Annyi bizonyos, hogy az árok a védmü külső - tehát északi vagy keleti - oldalán futott, vagyis az ellenség felöl. Térképre vetítése (5. kép) jól mutatja, hogy a kettős (sőt helyenként hármas) sáncrendszer a Dunánál indul, nagyjából Dunakeszi határától és nyugat-keleti irányban fut majdnem Nyíregyházáig.

Ott azután csaknem derékszögben délre fordul és mintegy lehatárolva az Alföld nagy részét egészen a Duna déli szakaszáig jut el, ahol a mai Kostolacnál (Jugoszlávia) ér véget 28 A (urai szakasz egyébként a déli sáncárokhoz tartozik. (5. kép)

A Csörsz-árok eredetét számos népmese és tudományos elmélet próbálja magyarázni. Az utóbbiaknál maradva, a leginkább elfogadott (de nem meggyőzően bizonyított) elképzelés szerint a védművet a IV. század folyamán építették volna a szarmaták(?) a rómaiak kezdeményezésére és technikai segítségével. Kétségtelen, hogy ekkora munka roppant szervezést és mérnöki felkészültséget igényelt. A sáncárok rendszer arra volt hivatott, hogy védelmezze a szarmaták országát (s áttételesen Pannonia római tartományt), amelyre a császárkor vége felé egyre elviselhetetlenebb súlyként nehezedett az északról és keletről, Erdély felöl betömi vágyó germánok veszélye. Bizonyos vélemények szerint a sánc nem jelentett különösebb akadályt, így inkább szimbolikus vonalnak, vagyis a határ fizikai megjelenítésének kell tekintenünk. S egyben útnak is használhatták.

Pillanatnyi ismereteink alapján nehéz bármelyik vélemény mellett is letenni a voksot, az útként való használat elmélete azonban valóban kézenfekvőnek tűnik. Már csak azért is, mert a római importtárgyak térképre vetítése - több egyéb útvonal mellett - kirajzol egy nyugat-kelet irányút is, amely a mai Észak-Magyarország területén haladt volna Pannonia tartomány fővárosa, Aquincum és a Dacia provincia között, illetve északra kanyarodott el a mai Szlovákia irányába, a germán területek felé. 29

A kereskedelmi illetve felvonulási (?) út őrzésére építhették ugyancsak a IV. században, Valentinianus császár idején azt a római erődöt, amelyet Hatvan-Gombos­ pusztán tártak fel az 1960-as években. Egyelőre ez az egyetlen ismert és feltárt római erőd a szarmaták földjén a Kárpát-medencében. Ha a fenti elméleteket elfogadjuk, Tura területét érintette egy igen forgalmas és fontos római kori útvonal, amelyen sűrűn közlekedtek rómaiak - kereskedők és katonák egyaránt -, s amely egyben rögzítette a szarmaták és kvádok száilásterületei közötti választóvonalat.

Valamikor a gombospucztai erőddel egy időben létezhetett az a szarmata falu, amelynek nyomait 1995-ben tártuk fel Tura szélén egy megelőző leletmentés során. 30 Az ásatásra azért volt szükség, mert bővítették a község vásárterét, pontosabban új állatvásárteret alakítottak ki. Ekkor kerültek elő azok a szürke, korongolt edénytöredékek, amelyek felhívták a figyelmet a terület régészeti veszélyeztettségére. Szerencsére a turai önkormányzat nemcsak a látható múltjára (népi építészet, viselet, hagyományok) vigyáz féltő gonddal, hanem arra is, ami a föld alatt rejtőzik. A községi vezetés támogatásával sikerült fényt deríteni a szarmata település mintegy 10 objektumára.

A nagy kiterjedésű falu, amelynek az idő rövidsége és a zord időjárás (február-március) miatt csak egy részét tudtuk megfigyelni, közvetlenül a Galga partján helyezkedett el. A házrészletben, hulladékgödrökben, árkokban talált kerámialeletek nem a tipikus szarmata falu képét mutatják. Eltér a szokásostól még a kézzel formált illetve kézikorongon készült kerámia is (3. kép 12.). Az edények között a szokásos szürke és téglaszínű korongolt edényeken kívül sok szemcsés anyagú fazekat találtunk, valamint szokatlanul durva felületű tálakat (4. kép 1.), köztük germános formájúakat, néhány sötétszürke, hálómintás besimított, profilált vállú tálat és egyéb edénytöredéket (4. kép 3., 2). Ez utóbbiak, valamint az a tény, hogy szinte egyáltalán nem került elő római importkerámia, ami általános az alföldi szarmata telepeken, a falu késői keltezésére utal. Arra az időre kell tehát helyeznünk, amikor a római-szarmata kereskedelmi kapcsolatok megszűnőben voltak, amikor a szomszédos Pannonia tartományban kihalófélben volt az élet. Ez pedig a hun invázió illetve az azt közvetlenül megelőző évtizedek kora: a IV. század vége - V. század.

Sajnos magáról a hunkorról, s a hunok által kiváltott népvándorlás koráról igen keveset tudunk a Galga vidékén. Térségünk ebben az időben, vagyis az V-VI. században valószínűleg igen gyéren volt lakott. Az, hogy mégsem volt teljesen lakatlan, arra az aszódi (germán?) népvándorlás kori sírleletek utalnak (Fiúnevelő Intézet) 31, illetve a későbbi dányi avar sír.

Ez utóbbiban egy arany övveretes, nyilakkal és egy bizánci amforával kísért harcost temettek el valamikor a VII. század első felében. Annak az avar hullámnak lehetett a képviselője, amely elsőként érkezett a Kárpát-medencébe a VI. század 60-as éveiben. 32 Ennek a keleti bevándorló hullámnak a népét a régészeti szaknyelv kora avaroknak nevezi. Hasonló korú sírleletek ismertek Zsámbokról. 33 A későbbi két avar hullámról nagyon keveset tudunk a Galga-vidéken. A Nemzeti Múzeum őriz egy aszódi eredetű, griffes-indás stílusú övgarnitúrát a VIII. századból. 34 Néhány bizonytalan keltezésű késő avar kori (VIII-IX. sz.) lelet került elő még Zsámbokon és Valkón. 35

Ami pedig Tura területét illeti, a terepbejárásokból a Határvölgy-dülőből ismerünk néhány homokos soványítású, lassú korongon készült és hullámvonallal díszített edényperemet és oldalt (4. tábla 4-6.), amelyeket a VIII-X. századra szokás keltezni, vagyis arra a - sok szempontból egyelőre homályos - időszakra, amikor a továbbélő késő avarok és a honfoglaló magyarok létrehozták a későbbi, Árpád-kori kerámia - tágabb értelemben pedig a kor anyagi kultúrája - alapjait.

1.kép
őskori leletek. 1 - Tó-szeg: 2,4.10- Vajda-rét; 3,9- Vlzrejáró-dűlő; 5 - Irtvány-dülö; 6,8- Zsemlyés- parti-széles-dűlő: 7-Temető u. 28.; 1}
- Vöröshadsereg u. 21.
2. kép
Bronzkori lelelek. 1-3 - Vajda-rét; 4 - Vőröshadsereg u. 21.; 5 - Honvéd u.
2.. 6-12 - Zsemlyés-parti-széles-dűlő
3.kép.
Vaskori és szarmata leletet
1.6- Vajda-rét; 2 - Zöldhalom környéke: 3.5.7.11- Galábos u. 22.; 4 Vízrejáró-dűlő. 8 - Zsemlyés-parti-széles-dűlő; 9 - Töviskés-dűlő: 10. 12 - Vásártér

4.kép.
Szarmata népvándorlás kori leletek
1 - 3 -Vásártér, 4 - 6 - Határvölgy-dűlő

5.kép.
A római kori Barbaricum, a Csőrsz-árok.
6. kép. Régészeti lelőhelyek I.

 

Lábjegyzetek:

  1. Kalicz (1970.) 24-35.
  2. Magyar Nemzeti Múzeum, Cserépgyűjtemény 28/1939.
  3. Banner (1956.) 24-25.
  4. Asztalos István kiszállási jelentése. PMA 254-79.
  5. Asztalos István jelentése PMA 172-77.
  6. Miklós (1991.) 433-456.
  7. Az 6 munkájuk nélkül ez az írás sem jöhetett volna létre. Köszönetet mondok a kötet szerkesztőjének
    Torma Istvánnak, és a többi szerzőnek. Dinnyés Istvánnak, Kővári Klárának, Kvassay Juditnak, Miklós
    Zsuzsának. Tettamanti Saroltának, hogy készülő munkájuk - Magyarország régészeti topográfiája. Az
    aszódi és gödöllői járás - eredményeit itt felhasználhattam.
  8. Kalicz( 1970.) 24-35.
  9. Kalicz (1997.) 22.
  10. Kalicz(1997.)23.
  11. Kalicz(1985.)
  12. Kutzián(1959.) 155-190.
  13. Erre a lehetséges keltezésre Torma István hívta fel a figyelmemet.
  14. Patay(1961.)5., 88., 89.
  15. Kajicz (1970.) 63-64.
  16. Kalicz(1968.) 110-111.
  17. Kalicz(1997.)40.
  18. Miklós (1982.) 61-62.. 28-29.
  19. Kővári (1998.) 51.
  20. A tanulmány őskori részinek megírásához Kővári Klára és Torma István nyújtott segítséget, amit ezúton is köszönök.
  21. Csongrádiné dr. Balogh Éva leletmentése Köszönöm az ásatónak. hogy az anyag közlési jogát számomra átadta.
  22. A vastárgyakat Péter Zoltán restaurálta
  23. Ásatási dokumentáció. PMA 511-88. 519-88.. 533-88.
  24. Torma(1991.) 14.
  25. Dinnyés (1989); Uö. (1991), Kulcsár (1998.
  26. Kulcsár (1998.)
  27. Ld. például - Kulcsár (1997.) 376.
  28. Soproni (1969.)
  29. Gabler 1975.) Legutóbb erről a kérdésről - Vaday (1998.)
  30. Ásatási dokumentáció. PMA 987-96.
  31. Kulcsár (1997.) 73.
  32. Tettamanti(1998.)
  33. Garam (1983.)
  34. Kulcsár (1997.) 73.
  35. Tettamanti (1998.)