A parasztfalu az úrbérrendezéstől a II. világháború végéig

A falu népessége

Demográfiai változások

Figyelemre méltó az a változás, ami Turán a XIX. század második felében a népességszámban végbement.

Fiatal pár a XX. század elején

Természetesen továbbra is a hivatalos, állami (most már pontos) népszámlálás adatait elemezzük (I. sor). Csupán tájékoztatásul közöljük továbbra is a Schematizmus (II. sor) adatait, amely kisebb- nagyobb eltérést mutat az állami statisztikától. Viszont éppen a Schematizmusnak köszönhetjük azt az információt, hogy az 1860-as évek végétől három külterületen is éltek lakók.

Turai család a XX. sz. elején Turai gyerekek	Kuruc Mihály Turai asszonyok
Turai gyerekek	Turai asszonyok

* Schematizmus adata
**Népszámlálási adatok

Fekete- és Haraszti majort az új birtokos b. Schossberger Zsigmond létesítette, a cselédjei laktak itt. A Vasút-telep egyértelműen a Pest-Hatvan vasútvonal megnyitása után keletkezett. Lakói kezdetben a vasútnál dolgozókból verbuválódott, később mások is megtelepültek az új falurészben. Eredetileg ez a terület is az uradalomhoz tartozott.

Más helyen részletesen beszámoltunk az úrbéri viszonyok felszámolásáról. A jobbágyokból önálló parasztgazdák lettek, a zsellérek kezdetben még a helyi mezőgazdaságban, majd pedig egyre többen a hatalmas lendülettel fejlődő főváros gazdag munkakínálatában találtak megélhetési lehetőséget. A Pest-Hatvan vasútvonal megépítése pedig egészen különleges távlatokat nyitott a mezőgazdasági termelésből kiszorulók számára. Mindezeket más helyen még elemezzük, most csupán ennek demográfiai oldalát világítjuk meg. Tehát az egészségi körülményeiben fokozatosan javuló, ezért lélekszámában gyarapodó népesség lendületét nem törték meg a megélhetési viszonyok gátló tényezői, hanem éppen ellenkezőleg, a megnövekedett számú keresők megfelelő, sőt bizonyos vonatkozásban még kedvezőbb munkaviszonyok közé kerültek, s így a további lakosságszám-növekedés sem okozott a településen belül megoldhatatlan közgazdasági állapotokat. Amíg az ország más, mezőgazdasággal foglalkozó településében a századforduló éveiben ezerszám vándoroltak ki Amerikába a termelésből kiszorultak, addig erre Turán nem került sor.

Maczkó Mihály és családja 1932.

A viszonyok olyannyira kedvezően alakultak, hogy amíg 1785-1857, tehát 72 év alatt 1938-ról 3218 főre emelkedett a falu lakosságszáma, 1280 fővel, ez 66%, ami átlagban évi 18 fő gyarapodást jelent, addig 1857-1900 között, vagyis 43 év alatt, lényegesen rövidebb idő alatt 3218-ról 4759 főre, azaz 1541 fővel, 48%, ami átlagban évi 36 fő szaporodást jelent.

A XIX. századi állapotokat bemutató résznél megállapítottuk, hogy Tura lakosság­száma folyamatosan növekedett. Ez a tendencia a XX. század első felében is kimutatható. Ennek részletes bemutatására kizárólag a 10 évenként lefolytatott népszámlálás adatait használjuk fel. Kiinduló bázisnak a már közölt, 1900-as esztendőt vettük.

Ezen belül érdemes megvizsgálni, hogy ezekben az évtizedekben hányan éltek a külterületeken:

*Itt megjegyzik, hogy Vasút újtelep

A gyarapodás az adott időben imponáló. Ezzel Tura elérte, hogy Északkelet Pest megye legnépesebb települése lett. 1900-1941 között, tehát 41 év alatt 4759-ről 7043 főre növekedett a lakosságszám, ez 48%-os és évenkénti átlag 56 fős gyarapodást jelent.

A számok mögött álló emberek további adatai is érdekes összehasonlításra nyújtanak lehetőséget.

Az elmúlt századokban a több férfi születés és a nők nagyobb halandósága miatt álta­ lában 1-2%-kal nagyobb volt a férfi populáció. Ez a századfordulóra kiegyenlítődött, és az I. világháborútól kezdve a nők aránya nagyobb volt a férfiakénál. Ebben kétségtelenül szerepet játszott a világháború közvetlen és közvetett (a fronton és hadifogságban szerzett betegségekből származó, később bekövetkezett halálozások) emberveszteségei, alapvetően azonban ettől kezdve a férfiak (átlagosan) rövidebb életkora okozza a folyamatosan kimutatható különbséget.

Kitti József és családja - 1920-as évek-

Turai legények Győri Péter - Csősz István

A nőtlenek és hajadonok számának az 1920- ban megindult csökkenése nem a házassági hajlandóság apadását, hanem a születések, tehát a gyermekszám csökkenését, valamint az átlagos életkor, vagyis az idősebb populáció növekedését jelenti. Az özvegyek gyarapodása szintén (részben) kapcsolódik az I. világháború emberveszteségeivel, ám összefügg a férfiak átlagéletkorának a csökkenésével is. A törvényesen elváltak %-os aránya ugyan még elhanyagolható, ám a számának növekedése nemcsak a törvény adta lehetségeket, hanem a valláserkölcsi pillérek alapjainak a lazulását is jelzi.

Már részben jeleztük a népesség életkor összetételének a változásait, ám ezt számszerűleg az életkori táblák mutatják meg.

Lakodalmi násznép

Szilágyi-család

* 1 fő életkora meghatározhatatlan
**4 fő életkora meghatározhatatlan

A csecsemőhalandóság jelentős visszaszorítása ellenére is számottevően csökkent a 0-6 év közötti populáció aránya, ami egyértelműen a kevesebb gyermekszülést igazolja. Ezzel arányosan növekedett a felnőtt korosztály életkora, vagyis fokozatosan öregedett a lakosság. Nagyon szemléletesen mutatja a világháború káros hatását az 1930. évi adatsorban a 12-14 éves, tehát az 1916-1918-ban született gyermekek számaránya. Kevesebben is születtek (lásd az 1920. évi adatsor 0-6 éves szeletét) és az 1918-as influenzajárvány (spanyol-nátha) őket tizedelte meg a legjobban.

Vallási helyzet

A vallási viszonyok a XX. században sem változtak alapvetően. Mindazonáltal a számadatokat ebben az esetben is közreadjuk. Az árnyaltabb bemutatás érdekében a %-nál tizedeket is használunk.

Nemzetiségi megoszlás

A statisztikák rendszeresen közölték az egyes települések nemzetiségi megoszlását. A XVIII.-XIX. század honismertető leírásaiban, kezdve az 1786-os, német nyelvű Korabinsky lexikonnal, majd Vályi, Fényes, Ferenczi és Galgóczy művein át, minden esetben Turát magyar falunak írták le. A nemzeti hovatartozást az anyanyelv címszó alatt közölték, amely néhány eltéréstől eltekintve mindenkinél magyar. A vizsgált időszak utolsó szakaszában az alábbi a helyzet:

A korszak utolsó népszámlálásánál (1941-ben) külön feltüntették még a nemzetisé­gi hovatartozást is, amelyet a lakosság bemondására jegyeztek fel:

magyar 6883 szlovák 1 cigány 155 zsidó 4

Figyelmet érdemel és átfogó kutatást érdemelne a turai cigány lakosság története. A könyvben csupán felvillantottunk egy-egy adatot, ám részletes kifejtésével nem foglalkozunk. Mégpedig azért nem, mert a cigány (roma) lakosság 1944-ig (éppen az 1941. évi népszámlálás adatai bizonyítják) az összes lakosságnak csupán 2,2%-át képezte, így tehát a társadalmi befolyásolása alig érezhető, gazdasági szerepe pedig teljesen elhanyagolható. A helyi társadalom perifériáján éltek és csupán a cigányzenekarok („cigánybandák") jelentettek színt a helyi kulturális élet palettáján. A turai cigány lakosság életében alapvető változások a II. világháború után következtek be, ám ennek a kornak részletes elemzése nem e könyv feladata.

Nem mehetünk el szó nélkül az országos politika helyi megnyilvánulásai mellett, amelynek sokrétűségéből most csak egy szeletet emelünk ki. A falu vallási összetételének tárgyalásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a falu népe szinte kizárólagosan keresztény s ezen belül római katolikus. A múlt század közepétől megindult egy folyamat, amelynek a végén hamarosan törvényesen is biztosították az ország nem keresztény, tehát zsidó lakosainak a vallási és állampolgári egyenjogúságát. Az Európában kiemelkedően egyedülálló liberális országpolitikának is köszönhető az a felgyorsult gazdasági fejlődés, amely az Osztrák-Magyar Monarchia fél évszázados történetében bekövetkezett. Ebben kétségtelenül nagy szerepet játszott a magyarországi zsidóság kezén felhalmozott (külföldi kapcsolatai révén európai méretekre is kiterjeszthető) tőke, amelynek jelentős része kereskedelmi- és bankügyletekből származott. A meggazdagodott kereskedők egy része tőkéjét az iparba fektette, egy másik része megmaradt továbbra is a kereskedelemben és a banki szférában, míg mások a kor magyar arisztokratáit követve földbirtokot, majd magyar nemességet, bárói koronát vásárolva az uralkodó osztály­ ba integrálódva folytatták életüket. Ezt tette Schossberger Zsigmond és Schossberger Henrik (és leszármazottaik), akik éppen Turán, Hatvanban és a környező falvakban elterülő hatalmas, az egykori Esterházy-Grassalkovich-Podmaniczky-birtokokban, mint új földbirtokosok irányították a vidék gazdasági és részben politikai közéletét. Tura élete is összekapcsolódott a Schossbergerekkel, ámbátor ez a kapcsolat a nagyúr és a föld egyszerű népe között csupán áttételesen (az uradalmi tisztviselőkön keresztül) érvényesült.

Ebben a régen kialakult és megszilárdult politikai-társadalmi közegben a falu minden lakója tudta, hogy kinek hol a helye, nem kérdőjelezte meg senki az uraság helyzetét, vagyonát, és ebben a viszonylatban nem játszott szerepet az a tény, hogy a Schossbergerek eredetileg zsidók.

Hasonlóképpen zavartalanul végezhették munkájukat több nemzedéken át a faluban élő zsidó vallású kereskedő- és iparos családok. Az Atlasz-, a Leitersdorfer-, a Hanófer- (pontosabban Hannover, ami származási helyükre utal, csakhát időközben nevüket „elmagyarították") famíliák a falu népe között éltek, ám vallásuk, külön törvényeik és szokásaik mindig is egyfajta másságot jelentettek, amit - elzárt - családi és társadalmi életüket jobbára hittestvéreikre korlátozva ők maguk is elősegítettek.

Nem kívánjuk eltúlozni a keresztény teológia évezredes ítéletét sem, de hát II. János Pál pápának a határozott fellépéséig a zsidóságot Jézus Krisztus gyilkosának minősítették. Egy kifejezetten római katolikus faluban ezek a gondolatok sem szállhattak el nyomtalanul, bár ellenséges éllel sohasem kerültek a felszínre.

Az első világháborúban elszenvedett vereség, a forradalmak kommunisztikus, a paraszti leiektől és gondolkodástól távol eső eszméi, az ősi ellenséggel, az oroszokkal barátságot hirdető tanácsköztársasági zsidó (javarészt) vezetők szinte tálcán kínálták a régi, úri rend visszaállításán munkálkodó propagandagépezetnek a bünbakállítás alanyait. A németeknek (sváboknak) és a zsidóknak köszönhetjük Trianont és a forradalmak felfordulását, az idegen hadseregek megaláztatását - hangoztatták a Horthy-kurzus kezdetének vezetői. Bár ennek éle aztán a két világháború közötti két évtized folyamán jelentősen tompult, azért a kor ideológiájában mindvégig létező tényező volt az antiszemitizmus, illetve a magyar fajiságot előtérbe toló, egyfajta németellenességet mindvégig megőrző nacionalizmus.

Ezek az eszmék, majd ennek nyomán kialakult közhangulat sokszor kuszán és a hivatalos kurzust utánozva jelentek meg a városokban, a falvakban, attól függően, hogy az adott településnek milyen a vallási és társadalmi összetétele, milyenek a község vezetői és azoknak milyen hatása volt az adott helység népére.

A fent vázolt országos folyamatnak fő vonásait Turán is megtapasztalhatjuk, csakhát a falu többségét alkotó, mélyen vallásos, konzervatív gondolkodású paraszti lakosság és más körülmények (az egyházi- és világi vezetők józansága, a forradalmi eszmék, továbbá az antiszemitizmus és szélsőséges nacionalizmus gyökértelensége) eleve kizárták a falu békéjét veszélyeztető szélsőségek (bal- és jobboldalit egyaránt) kifejlődését.

A két világháború között ezért folytathatták zavartalanul (bár továbbra is a falu különböző társadalmi rétegétől elzárkózva) életüket a zsidó kereskedők és iparosok. Kiemelkedőbb tagjaikat nemcsak virilis, hanem választás útján is beemelték a képviselőtestületbe. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy aztán az 1930-as évek végétől a zsidótörvényeket a helyi közigazgatás is maradéktalanul végrehajtotta, nem tudott (és nem mert) megszabadulni az országos direktívák nyomása alól, és pl. a honosság megítélésében - sajnos - nem a valóságos, helyi ismeretek alapján jártak el, hanem teret engedtek az ekkor már országos politikára emelt antiszemitizmusnak. Tura kis zsidói sem kerülhették el sorsukat. Akárcsak az ország más településeiben, ebben a faluban sem merte senki sem megakadályozni az elhurcolásukat. A turai zsidók is a holocaust oltárán szenvedték el mártírhalálukat.

A Schossberger-család tagjainak jelentős része az 1930-as évek végére kihalt, a többiek vagyonuk segítésével, szétszóródva ugyan a világban, de megmenekültek a fizikai megsemmisítéstől, ám a háború végével az ő magyarországi gazdasági és politi­kai szereplésüknek, gazdag, fényes életüknek is vége szakadt.

A turai intelligencia

Az elmúlt századokban egy település társadalmát első lépésként ketté osztotta a nemességhez, illetve a köznéphez tartozás. A fentiekben bemutattuk, hogy a nemesség között is megkülönböztettük a birtokos és a birtoktalan nemeseket. Azt is láttuk, hogy a birtoktalan nemeseket - több esetben - csupán a kutyabőrük különböztette meg köznépi társuktól, hiszen foglalkozásukra nézve iparosok vagy éppen jobbágytelken gazdálkodó parasztok voltak. Számos adattal és alkalommal a köznép, különösen a parasztság differenciálódását is bemutattuk már.

Az alábbiakban a turai társadalomnak azt a rétegét szeretnénk bemutatni, akik között voltak ugyan nemesek s nemtelenek is, ám egyben megegyeztek: a köznéphez képest iskolázottabbak voltak és ennek következtében különféle értelmiségi feladatot láttak el, irányítói, vezetői állást töltöttek be. Bár az iskolai végzettségük eltérő színvo­nalú volt, azért a különböző korokban pontosan be lehetett határolni azt a minimumot, ami képessé, alkalmassá tette az „úri" osztályba sorolásukat. A feudalizmus korában az úri társadalom részét képezte a magyar nemes ember, valamint a honoratior vagyis az értelmiségi pályát betöltő és legalább a középiskola grammatikális tagozatát elvégző személy. Ez a XX. század első harmadáig megfelelt a négy alsó középiskolai osztálynak (vagy a polgárinak), majd ezt a minimumot fokozatosan átvette a középiskolai érettségi vagy annak megfelelő értékű más iskolai végzettség.

Melyek voltak tehát Turán azok a hivatások, állások, amelyeknek a betöltői az úri rendet alkották? - Két alapvető csoportot különböztetünk meg: az egyházi és a világi személyeket. A papi szemináriumot (egyetemmel egyenértékű!) végzett plébánosok, az állomáshelyüket - püspöki utasításra - ugyan sűrűbben változtató, de szintén ha­ sonló iskolai végzettségű káplánok megkülönböztetett tiszteletnek örvendtek, kezdet­ től fogva. Hivatásuk, magas szintű képzettségük alapján a faluközösségben vezető szerepet betöltő személyük vitathatatlan. Több esetben mindezt erősítette még a plébá­nos vagy káplán nemesi származása. A plébános hivatali tekintélyét (a nép előtt külö­ nösen) növelte a biztos megélhetést nyújtó javadalmazása. (Az egyházi személyek községi szerepéről az egyháztörténeti fejezet nyújt részletesebb tájékoztatást.)

A világi intelligencia sokkal tarkább, részben iskolai végzettségüket, részben pedig (ebből fakadóan is) anyagi elismertségüket tekintve. Az egyik nagy csoportot az uradalmi alkalmazottak alkották.

Pokorny József főkertész és felesége Wachter Anna a bárói kastély házvezetőnője

Már az Esterházyak idején számos alkalmazott kellett a több ezer holdas birtok igazgatásához. A tisztviselők között szintén akadt nemes ember is, ám alkalmazásuknak nem ez, hanem iskolai végzettségük és ebből fakadó alkalmasságuk volt a feltétele. A XVIII. században és a XIX. század első felében az írásos munkát végzőnek ismernie kellett a latin nyelvet (ha még németül is tudott az előnyt jelentett, ezért is akadt közöttük sok német származású) és megfelelő számviteli ismeretekkel kellett rendelkeznie. A schossbergeri időkben a nyelvtudás már nem volt alapfeltétel, bár a német nyelv ismerete szintén előnyt jelentett. A gazdaságot közvetlenül irányítóknak szakirányú (gazdász) képesítéssel kellett rendelkeznie. Az uradalmi tisztviselők csoportja viszonylag széles skálán mozgott, amelyben az alá- és fölérendeltség meghatározó volt. Ennek függvényében a javadalmazásuk is széles határok között mozgott. Egy kezdő írnok és a főintéző fizetését (javadalmát) nagyságrendek különböztették meg. Mindazonáltal minden tisztviselő az „úri" rendbe tartozott és ennek alapján pl. látogathatta az „úri casinót".

A világiak másik csoportjába a községi alkalmazottak tartoztak. Itt mindenekelőtt a jegyzőt kell kiemelni, akinek a XIX. század elejéig alapfelkészültségéhez tartozott a latin nyelv ismerete és természetesen tájékozottnak kellett lennie a magyar jogrendben és a közigazgatás alapismereteiben. A XX. századra a nyelvismeret nem volt kötelező, ám ekkor már megkövetelték a jegyzői szakképesítés megszerzését. Aki ezzel a végzettséggel nem rendelkezett nem lehetett jegyző, de még aljegyző sem. A községháza minden tisztviselője az urak, a „nadrágosok" csoportjába tartozott. S mivel a jövedelmük nagysága alapvetően a szakképesítésüktől függött, mindenki törekedett annak megszerzésére.

A községi intelligencia szerves részét képezte a XIX. század utolsó harmadától alkalmazott körzeti orvos (majd a XX. században az orvosok); a XX. század elejétől alkalmazott körzeti állatorvos; a XIX. század végétől magánpatikát nyitó, turai születésű Molnár Jakus gyógyszerész és utódai; a XX. század elején létesített iparvállalatok (gőzmalmok) tulajdonosai; a MÁV állomás tiszti végzettségű főnökei és más szervezet, intézmény (szövetkezet, bank stb.), az első világháborút követően inkább csak keresztény vallású vezetője.

Pock Aladár tanító beszél egy ünnepségen

Az intelligencia részét alkották minden időben a tanítók, akikről külön kell ismertetést adni. A kántortanítók mindvégig az egyház szolgálatában állottak és a mindenkori plébános alárendeltjei voltak. Jövedelmük nagyobbik fele is egyházi eredetű, ezért személyes érdekük volt a „főnökükkel" való jó kapcsolat kiépítése és megtartása. A fellelhető dokumentumok bizonysága szerint, bár súrlódások lehettek, sőt voltak is, de az alkalmazott kántortanítók közül ezért senkit sem kellett leváltani, alkalmatlanság, erkölcstelenség stb. miatt eltávolítani. A turai kántortanítói javadalom messze kiemelkedett a környező települések hasonló állásainak javadalmai közül, ezért állásüresedés esetén sokan megpályázták azt, tehát a sok jóból a legjobbat lehetett kiválasztani. Aki pedig elnyerte a vágyott állást, az minden tőle telhetőt megtett, hogy azt megtarthassa, hogy munkájával, emberi magatartásával elégedett legyen mind egyházi elöljárója, mind pedig a falu népe. Ez egy nagyon fontos társadalomformáló erőnek bizonyult Tura község esetében. Részletes ismereteink ugyan csak a vizsgált kor utolsó két, nagyhatású kántortanító (Sándor József, Kovács László) munkájáról vannak (erről több helyen olvashatunk ebben a könyvben), a fönti ismérvek alapján azonban nem lehet kétségünk afelől, hogy mind a több évtizedig működő Palik Sándor, ifj. Murányi János, a Balázs tanító „dinasztia" tagjai vagy éppen Horváth Ferenc hasonlóan igyekvő életutat jártak be. Az egyházukat, falujukat és annak népét több évtizeden át, szinte halálukig áldozatosan szolgáló kántortanítók nevelőoktató munkája, példás élete sugárzó erővel hatott az egymást váltó turai nemzedékre. Nem véletlen az a kulturális fogékonyság s igényesség, a hagyományok (egyházi és világi) megőrzésének a vágya, az öntudatos emberi tartás, ami jellemzi mind a mai napig a turai társadalom gerincét, bár ennek megtörésére évtizedes kísérletek voltak.

Nem lehetünk igazságtalanok. Mindezek a pozitív jellemzők nem csak a kántortanítók „kisugárzásának" az eredménye. Hiszen már a XIX. század első felétől alkalmaztak segédtanítókat, majd ezek száma a XX. század elejére már 10 fölé emelkedett. Az iskolák gyarapodásával pedig a turai tanítóság a helyi intelligencia számban legnagyobb csoportját alkotta. Mindazonáltal azt is meg kell állapítani, hogy e csoportlélekszámához képest - kisebb jelentőségű és hatású szerepet játszott a település vezetésében, mind ami megillette volna. Ennek több oka volt. Az időközben létrehozott állami iskola és az egyházi iskola közötti rivalizálás gyengítette a tanítói társadalom erejét. A tanítókkal szembeni szigorú követelmények az első világháború és a forradalmak bizonytalan éveiben lazultak, ennek folyamán akkor botrányosnak mondott esetek is történtek, amelyeknek káros utóhatását nemcsak az adott személy (személyek) szenvedték meg, hanem az egész helyi tanítói társadalmat megrendítették. Szerepet játszott az egyes tanítók megítélésében és a falura gyakorolt hatásában, hogy mennyi időt töltöttek állomáshelyükön. A kántortanítók - láttuk - egy életre kötelezték el magukat, így hatásuk több évtizeden át érvényesült. Ugyanez már nem mondható el a beosztott tanítók esetében. Viszont akik közülük több éven, évtizeden át a faluban maradtak, esetleg később vezetői beosztásba is kerültek, azokat mind a mai napig megőrizte az emlékezet, tehát községformáló hatásuk nem enyészett el (Lakó Károly, Nagy Lajos, Pock Aladár, Chikán Ernő, Porpáczy István, Dusi néni stb.). Végül, de nem utolsó sorban a gyermeklétszám növekedésével egyre több tanítóra volt szükség, ám a település teherbíró képessége ezzel nem tudott lépést tartani. Akkor kellett fejleszteni az iskolát, amikor a legnehezebb időket élte Magyarország, vagyis az első világháború, majd az ezt követő politikailag és gazdaságilag is gondokkal küzdő években. így a turai tanítóság is - általában - az 1914-1926 közötti évtizedben egzisztenciálisan megrendült helyzetbe került, ami nemcsak az úri társadalomban, hanem az egész faluközösség előtt is presztízsveszteséggel járt. Majd csak a gazdasági stabilizáció után, a jó pénzben, a pengőben fizetett biztos havi közalkalmazott státuszú (nyugdíjjal, folyamatos előléptetéssel járó stb.) fix fizetés hozta meg a tanító társadalomnak az anyagi biztonságot és egyben állította vissza társadalmi megbecsülését, ám ez már sohasem emelkedett olyan szintre, mint volt az első világháború előtt.

A turai intelligencia tagjai az elmúlt századokban szinte kizárólagosan máshonnan érkeztek Turára (kivételt képez a Pap jegyző család) és betöltött állásuk révén lettek az úri rend tagja. Aztán a XIX. század második felétől egyre több második generációs értelmiségi is a településben maradt és vett részt a község irányításában (Pászkay János és fia István, a Balázs tanítói család, Sándor József és fiai stb.).

A XX. század húszas, harmincas éveiben - ahogy növekedett a turai születésű, a köznép soraiból kiemelkedett iskolázott fiatalok száma, úgy emelkedtek egyre feljebb e társadalmi ranglétrán és játszottak szerepet a település közéletének vezetésében (Mol­ nár Jakus gyógyszerész, Sára István, Dr. Király János jegyzők, hogy csak néhány jeles személyt emeljünk ki).

A helyi úri rend tagjának számított volna természetesen Tura földesura, az Esterházy bárói, majd hercegi ágának, aztán a földbirtokos Schossberger bárói családnak érdekelt tagjai, ám ők nem „keveredtek", még a helyi intelligencia közé sem, társadalmi rangjuk szerint ennél sokkal magasabb szinten álltak. Hasonló volt a helyzet, csak más megfontolásból, a Schossberger bárók birtokát használó földbérlőkkel (Faragó Lajos, Reich Miklós), akiknek Turán nem volt állandó lakásuk. A bérlők közül csupán az uradalmi tiszttartóból földbérlővé előlépett Rolf Kamilló játszott szerepet a község vezetésében, ám ő is még a Monarchia éveiben. Az első világháborút követő időkben ezek a személyek - zsidó vallásuk miatt - nem illettek be az „úri" világba. Pedig a turai zsidók közül (nemcsak vagyonuk, hanem iskolai végzettségük alapján is) többen képesek lettek volna az úri kaszinó használatára, ám erre a már jelzett okok miatt nem került sor, de volt egy másik is: Turán a lakosság számához képest lényegesen kevesebb zsidó élt, mint mondjuk Aszódon. A járási székhely zsidósága nemcsak vallási közösségében, a saját maga által létrehozott egyesületekben, hanem más, az egész települést megmozgató szervezetekben (pl. bankok, sportegyesületek, irodalmi körök stb.) is kezdeményező, vezető szerepet játszott. Az igaz, hogy a forradalmak után Aszódon is visszahúzódott, de teljesen nem zárkózott el a közélettől. Ezzel szemben Tura zsidósága nagyon is zárkózott életet élt. Pedig hát a II. világháborút közvetlenül megelőző megszorító intézkedésig, virilisjoguk alapján többen is a helyi képviselőtestület tagjai voltak. Egy-egy zsidó család több nemzedéken át Turán élt, a keresztény lakosság és a zsidó közösség ellentétéről az 1930-as évek végéig nem szólnak a korabeli iratok. Ez a befelé fordulás tehát egyértelműen a vallási különbözőségre, valamint a - viszonylag - csekély létszámukra vezethető vissza.

A fentebb vázolt értelmiségek, az úri osztályhoz tartozók szorosabb-lazább kapcsolatban álltak egymással, mindenesetre mindannyian jogosak voltak az Úri Kaszinó használatára és ez mintegy megkülönböztette őket a helyi társadalom köznépi részétől. Az már az egyén jellemétől, erkölcsi felfogásától, viselkedésétől függött, hogy ezt a megkülönböztetést mennyire érvényesítette a mindennapi életben, a köznéppel való kapcsolatában. Ne tagadjuk: voltak bizony (és itt ne tegyünk különbséget az úri osztály különböző rétege között) olyanok, akik nagyon is éreztették „úri" voltukat, egyfajta társadalmi felsőbbrendűségüket, mások közvetlenségükkel, szolid és megértő viselkedésükkel enyhíteni tudták az adott társadalom által meghatározott éles különbségeket, halványították az embereket elválasztó éles vonalakat.

Az alábbiakban néhány olyan családot mutatunk be, akik az elmúlt korokban Tura valamilyen szintű vezetőjének, vezetőinek számítottak, és akik rövidebb-hosszabb ideig befolyásolhatták, befolyásolták a község életét, fejlődését. E sorban - időrendben - talán a Balázs-családot érdemes először említeni.

Ifj. Murányi János élete utolsó éveiben maga mellé vette segédnek Balázs György tanítót, aki elődjét - annak halála után - követte a kántortanítói állásban. Nem ismerjük felmenőit, de nagy valószínűség szerint a Turán, 1862-ben 86 éves korában meghalt nemes Balázs András lehetett az édesapja. Balázs György első, 28 éves korában 1844- ben meghalt felesége után ismét megnősült, a turai nemes úr, Friebreisz Ferenc Viktória nevű leányát vette feleségül, mely házasságban született István és János fiuk. Mindketten tanítók voltak és Turán élték le életüket. János nőtlen volt, Istvánnak László fia viszont szintén a tanítói pályát választotta, majd a FAKSz telepvezetőjeként a turai közélet sok tisztségét betöltő, ellentmondásoktól éppen nem mentes személyisége volt. Fivére, Balázs István pedig a helyi posta mestereként élvezte a faluközösség megbecsülését.

Más helyen vázoltuk a három generációs Papp jegyzői család turai szereplését, az alábbiakban a Pászkay jegyzői családot mutatjuk be. Pászkay János Turára érkezésé­ nek esztendejét nem ismerjük. Az abszolutizmus idején Papp József után jegyzősködő Horváth Elek utódaként, valamikor a kiegyezés körüli években került Turára. Élete utolsó éveit beárnyékolta az 1873-ban, 25 éves János fia, majd 14 éves Berta lánya korai halála. Azzal a reménységgel távozott az élők sorából, hogy talán István fia követi őt turai jegyzői székében. így is történt. Az 1851-ben született Pászkay István 1875-től Tura jegyzője lett. Marker Bertával kötött házasságában - tudomásunk szerint - négy gyermekük született, akik közül az elsőszülött Magdolna 1 évesen, István joghallgató fia 23 évesen, Melánia lánya 6 évesen, éppen leérettségizett László fia 19 évesen távozott az élők sorából. Sorscsapásokkal teli szomorú életét, 33 éves jegyzői szolgálat után, egy 1908-ban bekövetkezett szívroham zárta le.

Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a XX. század első felének a legnagyobb hatású értelmiségi családja a Sándor-család volt. Róluk részletesebb bemutatást nyújtunk.

Gárdonyi Géza lámpásnak nevezte, Kodály Zoltán szerint nemzetfenntartó erő a magyar tanító. Az elmúlt századokban - a magyar nép szerencséjére - e lámpások fénye világította be a jobbágy-, majd parasztfalvak sötét nyomorúságát, az ezer és ezer hivatásának élő tanítónak is köszönheti magyar nemzetünk fennmaradását, a más nyelvű népek tengerében a megmaradást.

Turafalu szerencséjére olyan tanítói voltak, akik egész életüket az itt élők tanításáért, neveléséért, katolikus egyházuk szolgálatáért áldozták. A sor elején áll Murinyi János, az idősebb, aztán Palik Sándor, majd a fiatal Murinyi János aztán a Balázsok. Közel fél-fél évszázados szolgálataikról már csak a régi fóliánsok tudósítanak bennünket, az esetleges rájuk emlékezők már réges-régen a turai öregtemetőben nyugszanak.

A XX. századnak is megvannak a jeles turai tanítói, akiknek sorából most az egyik legjelesebbel, legnagyobb hatásúval, a „dinasztiát" alapító Sándor József kántortanítóval ismerkedünk meg részletesebben.

Kecskeméten, 1875-ben született. Édesapja (János) birtokos családban, szintén Kecskeméten született, 1828-ban. Az 1848/49-es szabadságharcban huszárként küzdött Kossuth Lajos zászlaja alatt. Házasságot 1853-ban, Kecskeméten kötött Muslay Máriá­val. Sándor János ezekben az években csendbiztosként szolgált, majd beálló vendégfogadósként (e munkában különösen felesége jeleskedett) jó anyagi viszonyokat teremtett egyre szaporodó családjának. Gyermekeik: János, György, István, Anna (∞ Mess Jánosné - ö a „Tanti", aki idősebb korában Turán élt a Sándor-családnál), Ferenc és József.

Sándor József életének első szakasza a „hírős" városban telt el. Kiskunfélegyházán végezte el (1894-ben) a tanítóképzőt, rövid ideig félegyházi segédkántor volt, majd a megüresedett turai kántortanítói állásra pályázott. Mindez 1895-ben történt. Szép lírai tenorjával megnyerte a pályázatot és a lelkes ünneplő közönség a vállán vitte a templomból a községházára. Ez a szeretetteljes kapcsolat Tura népével haláláig megmaradt. Kántori, tanítói munkája mellett a falu közéletének egyik vezető személyisége lett: a Hitelszövetkezet ügyvezető igazgatója; a Hangya Fogyasztási Szövetkezet egyik ala­pítója; a Turai Dalárda alapítója és karnagya; Levente főoktató; több helyi szervezet, egyesület létrehozásában bábáskodott. Részt vett az első világháborúban, az olasz, majd az orosz fronton harcolt. Oroszországban öt évig (!) hadifogságban raboskodott. Hősies magatartásáért több kitüntetésben részesült, hazatérése után a Vitézi Rend tagja lett.

Közéleti munkássága mellett példás családi életet élt. Tápióságon, 1899, május 16- án vezette oltárhoz a helybéli kántortanító, a jászberényi nemes származású Papp Pál és Perger Julianna leányát, Irént. Papp Irén testvérei: János, Károly, Pál, Julianna (∞ Lányi Béla postamester, akinek Adél lánya [a legendás Dusi néni] Turán tanítóskodott, itt ment férjhez: 1. Seres József, aki a II. világháborúban, Kelenföld bombázásakor vesztette életét; 2. Sárközy László ny. postatiszt.)

A turai kántortanító ház a helyi intelligencia legjelentősebb központja volt. Nagy házat vittek - ahogy mondani szokták, ahol nemcsak a helyi vezetők, hanem a faluban érkező kiválóságok is rendszeresen megfordultak. S bár a kor törvényei szerint a család az úri osztályhoz tartozott, tagjainak közvetlen, barátkozó, szeretetteljes viselkedése az egész faluban népszerűvé tette őket.

Sándor József családalapításkor számított a turai kántortanítói jövedelemre (a Galga vidék iskoláiban ez volt a legtekintélyesebb!), a kecskeméti házból és vendéglőből származó örökségre, valamint felesége hozományára. A családban hét gyermek született, akik kivétel nélkül egyetemet végeztek. Ezt csak nagy anyagi áldozatokkal érhették el a szülők. A család anyagi helyzetéről így írt Sándor Rozália: „Mi igen jómódú családnak számítottunk, ennek ellenére rendkívül takarékosan éltünk. Vagy talán ezért voltunk jómódúak?" Mindenesetre: „A falun élő embereknek ahhoz, hogy városba adhassák gyermekeiket továbbtanulás céljából... biztos anyagi háttér kellett. "

Sándor József kántortanító 1935-ös nyugdíjbavonulása után még hét évig élt. Megélhette és gyönyörködhetett gyermekei sikereiben, gazdag és emlékezetes életet hagyva maga után távozott az örökkévalóságba. Az 1942-es temetésekor Tura falu népe nagy kántorát, szeretett tanítóját siratta. Felesége 26 évvel élte túl szeretett férjét. Mindketten a turai temetőben alusszák örök álmukat.

Sándor József és Papp Irén gyermekei a következők:

József (*1900 †l947), mérnök, örökölte édesapja vitézi rangját. A II. világháború vihara Bécsbe vetette, ahol - egy hírhozó szerint - az orosz megszállás elleni szervezkedés miatt elfogták, további sorsáról nincs ismeret. Jenő János (*1900 †1990) orvos. Az 1937-ben családi vállalkozásként Turán létrehozott Szent Antal Magánkórház vezető orvosa. Az intézetben csak sebé­ szeti osztályt működtetett, egy közös kórteremmel, röntgennel és sebészeti műtővel. Nagyobb műtéteknél István testvére is segédkezett. A háborúban a Sándor testvérek katonaorvosként szolgáltak, ám a kórház tovább működött, elsősorban munkaszolgálatos orvosok szakmai irányításával. A háború után ez a jeles egészségügyi létesítmény is az értelmetlenül hajszolt államosítás áldozata lett. Előbb fúrómesteri (!) iskolát létesítettek benne, majd az értékes orvosi berendezéseken taposva átalakították Szociális Otthonná. Azóta is ezt a célt szolgálja. A sok-sok turai embert meggyógyító Sándor-fiúk és kórházuk megérdemelne a községtől egy emléktáblát. S. János az államosítás után Turáról elköltözve, más helyeken praktizált. A gyakorlati munkássága mellett figyelemre méltó elméleti és publikációs tevékenységet is folytatott.
László (*1902 |1978) jogi egyetemet végzett, ügyvédként dolgozott. Kétszer fosztották meg az ügyvédi gyakorlattól: 1945-ben és 1956-ban. Ez utóbbi esetben azért, mert Jászfényszarun a Nemzeti Bizottság elnöke volt. Leánya, a pedagógus Irén, jelenleg is Tura nagyközség lakója.
István (*1905 †1961) orvos. A háború előtt az Ádám Klinikán dolgozott, ám sokszor segédkezett fivére turai kórházában is. Roppant színes egyéniség volt. Kiváló adottságú hangját képezte, s így hamarosan megnyíltak előtte az operaénekesi karrier kapui. A háború és annak politikai, erkölcsi, anyagi következményei az ő érvényesülésének is korlátokat szabott.
Ilona (*1907 tl998) tanár. Nagybátyja, a kiváló geológus, Papp Károly nyomdokait követte, amikor a tudományegyetemen tanári diplomát szerzett és a geológiában mélyedt el. A háborút megelőző éveken a Magyar Földtani Társaság által megrendezett mátrai kirándulások első megállója Tura volt, ahol mindig terített asztal várta a magyar tudomány jeleseit. A világháború Sándor Ilonát messzire, Amerikába sodorta, ahol egyetemi tanárként működött és publikált. Pál (*1914 †1990) jogi egyetemet végzett, ám végül is katonai pályára lépett. A háború alatt csendőrszázadosként harcolt. Az összeomlás után Ausztráliába emigrált, életét e távoli földrészen élte le, ahol is négy gyermeket nevelt fel. Rozália (*1921) a Sándor család legkisebb gyermeke tanári diplomát szerzett. Jelenleg is jó egészségnek örvend. Élénk szelleme gyermek- és fiatalkorának turai emlékei felidézésével sok segítséget nyújtott e könyv megírásához. 1 Személye férje révén is kapcsolódik Tura történetéhez. Kálmánchey Tibor (*1914 †1988) a világháború utáni turai iskolatörténet jeles személyisége volt.

Sok más mellett külön fejezetet érdemelne a Sándor-fiúk kalandos brazíliai utazása (1932-1935). Az 1930-as évekre dél-amerikai nagyhatalommá alakult országban a jól képzett, kiváló testi és szellemi képességekkel megáldott Sándor-fiúk (János, László, István) jelentős gazdasági és egzisztenciális pozícióba jutottak. S ha hazaszeretetük, honvágyuk nem hozta volna vissza őket a tengerentúlról, egészen bizonyosan fényes karriert futhattak volna be e távoli, nagy jövő előtt álló, ám akkor még titokzatos országban.

Sándor József és családja 1 926-ban Ülnek (balról jobbra): Sándor Józsefné, Rózsa, Sándor József, Ilona Állnak (balról jobbra): Pál, István, László, János, József

Természetesen nemcsak családok, hanem egyének, rövidebb-hosszabb ideig Turán élő értelmiségiek is az intelligencia sorába tartoztak. Az emlékezet jobbára a XX. századra, méginkább a két világháború közötti negyedszázadra terjed ki.

Az uradalom tisztviselői közül említést érdemel Fridrik Károly (*1853 †Tura, 1922.), Fekete Sándor (*1851 †Tura, 1938.) gazdatisztek, akik a századforduló évtizedeiben meghatározó szerepet játszottak a község életében. Körmendi József b. Schossberger Viktor főintézője visszahúzódó, a munkájának élő ember volt, nagyhangú felesége energiáját az intelligencia fiatalabb tagjainak az összeházasítására fordította. Nagy házat vitt Bercsényiné az uraság főkertészének az özvegye. Jókedélyü ember hírében állt a közkedvelt körzeti állatorvos, Francz Jakus, akinek halála után özvegyének léha unokaöccse (Prindl Károly) örökségét hamarosan elverte, aztán elköltözött Turáról pedagógus feleségével, az aszódi származású, finomkodó Kamakker Ilonával.

A turai orvosok közül Homonnay doktorra már alig emlékeznek. Dr. Hajdú Sán­ dor csendes, visszahúzódó ember volt, különösen első feleségének (Benedek Ilona *1889 † Tura, 1918) korai halála után. A társas közéletben alig vett részt. Utóda az aszódi származású Dr. Főző József, kedvelt orvosa volt a falunak és az úri társaságnak. Mint ahogyan a turai születésű Várkonyi József állatorvos és a finom modorú, viszonylag fiatalon meghalt Prokopovics Brúnó patikus is. Leányát Gere Rudolf tanár vette feleségül.

Fontos szerepet játszottak ezekben az évtizedekben (nemcsak az úri társaságban, hanem a község közéletében is) a malomtulajdonosok (Kálmán István, Dóra Ernő, rövid ideig Praznovszki Géza), kiknek életútjáról más helyen említést teszünk.

A közigazgatás vezetői közül Pászkay Istvánról, Elefánthy Kálmánról más helyen említést tettünk. A Bruckner testvérek közül Jenő Boldogon, László pedig Domony-ban bontakozott ki igazán, Turán pályakezdő éveiket töltötték.

Jó emléket hagyott maga után Volter Ferenc főjegyző (*Újszász, 1881. †Tura, 1973.). Középiskoláit Jászberényben, a jegyzői szaktanfolyamot Budapesten végezte el. Első állomáshelye, Verseg után 1910-ben került Turára aljegyzőnek. Elefánthy dicstelen távozása után a turaiak ragaszkodásának köszönhetően lett a falu főjegyzője. Magas termetű, kissé hajlott hátú, békés, jóindulatú ember volt. Szakszerűen, jól irányította a turai közigazgatást. Főjegyzősége idején Turát élénk egyesületi, sok kezdeményezéssel tarkított közélet, szépen fejlődő gazdasági viszonyok, látványos népességnövekedés jellemezte, melynek eredményeként a község szép lassan az Alsó-Galga-menti települések központjává vált. - Volter négy lánya közül az egyik gyógyíthatatlan betegségben szenvedett és ezért kissé szomorú, visszafogott légkör lengte be a családot. Volter Magdát Porpáczi István tanár vette feleségül, míg a másik két lányt katonatisz­ tek, akiket aztán nyugatra vitt a második világháború szele. Volter főjegyző is elmenekült a szovjet invázió elől, de a harcok végeztével visszajött állomáshelyére, ahol már nem tartottak igényt szolgálataira. A Szent István utca egyik kis házában morzsolta le életének hátralevő részét.

Külön figyelmet érdemelnek azok a fiatalok, akik Turán születtek, és mint első generációs értelmiségiek kerültek a helyi intelligencia táborába. 2 Közülük első helyen kell megemlíteni Sára Istvánt. Turán született 1902-ben (Sára István °o Pásztor Rozália). Iskoláit szülőfalujában, Hatvanban és Budapesten végezte el. Előbb irodai kisegítőként (1921-től), majd 1922-től jegyzőgyakornokként alkalmazták a községházán. Szombat­helyen, 1927-ben letett záróvizsga után jegyzői oklevelet szerzett, és amikor Lakatos József lemondott állásáról, helyébe Sára Istvánt választották aljegyzőnek. Jól és eredményesen látta el feladatát, a turai közélet egyik vezetője lett. Első feleségétől két lánya (Éva, Zsuzsanna), a másodiktól Sándor fia és Magda lánya született. Iklad község 1941-ben a közigazgatásban jártas Sára Istvánt választotta meg főjegyzőnek, mely állást a tanácsrendszer bevezetéséig (1950) betöltötte, ám 1946-ban koholt vádakkal letartóztatták, börtönbe zárták és miután semmit hibát, vétket nem találtak szabadon engedték, sőt rehabilitálták. Mindezek ellenére a rásütött bélyeget élete végéig viselnie kellett, a kommunista diktatúra ugyanis senkinek nem bocsájtott meg, aki egykoron Horthy-Magyarországon szolgált, vezető állást töltött be, mégha a nép soraiból küzdötte fel magát az intelligenciába. így került 1957-ben a kistarcsai internáló táborba is, csupán az volt a vétke, hogy a forradalom és szabadságharc mámoros napjaiban elfogadta a nép bizalmát, amikor beválasztották a helyi Nemzeti Bizottságba. Az Általános Iskola gondnokaként 1962-ben ment nyugdíjba (†Bp. 1979). Tanulságos Sára István életútja. Mondhatnánk magyar sors. Egyszerű ember gyermekéből tanulással, szorgalommal, munkával lett „valaki". Csak éppen rossz korban született (?!). Vagy - inkább - azok voltak a rosszak, akik e korban az országot vezették?! (Sára István fia, Sára Sándor, a falu második Kossuth-díjasa, a magyar filmművészet kiválósága, a nagyszerű Duna Tv irányítója szintén Tura szülötte, de az Ő élete és munkássága nem csupán e Galga menti községhez, hanem hazánk s népünk kultúrtörténetéhez tartozik.)

Sára Istvánéhoz kicsit hasonló Dr. Király János (*Tura, 1908. †1983.) élete is, aki jogi végzettségének megszerzését követően Turán kezdte pályáját. Szörnyű családi tragédiája után ő is ártatlanul megszenvedte az 1956-ot követő megtorlás gyalázatat. Emlékét Turán utca őrzi.

A két világháború között egyre több turai család gyermeke került középiskolába, érettségizett le, sőt számosan az egyetemet is elvégezték. Az ő életük kiteljesedése vizsgált korunk, a II. világháború után történt. A két Visy testvér, Szoó István, Csányi József, Turán szolgáltak, többen más munkahelyen, más településben élték le életüket (Dr. Köles Mihály, Király István, Dr. Sára István, Rácz László, Dr. Tóth Zsiga István - hogy csak néhányat soroljunk fel közülük.)

A gazdasági és a társadalmi élet változásai

Tura évszázadokon át kizárólag mezőgazdasággal foglalkozó „paraszt falu" volt, vagyis néhány iparost, kereskedőt és értelmiségit (honoratior) leszámítva minden lakója földműveléssel, szőlőműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozott. Mindez kitűnt a XVIII.- XIX. századok gazdasági-társadalmi viszonyait bemutató fejezetekből.

Az évszázadok óta kibontakozó és folyton alakuló népi kultúra alapját a faluban szinte kizárólagos római katolikus vallás jelentette. Ehhez kapcsolódtak a paraszti lakosság mindennapi életéhez kötődő szokások, hiedelmek, dalok, táncok.

Ennek a homogén társadalomnak és gazdálkodásnak a felbomlása az úrbérrendezéssel, az ezt követő „demográfiai robbanással", valamint a Pest - Hatvan közötti vasút 1867. április 2-ai megnyitásával indult meg.

Az úrbérrendezést, a demográfiai változásokat más helyen részletesen elemeztük. A vasútvonal jelentőségéről, a helyi állomásról és a turai vasutasságról külön fejezetben nyújtunk ismertetést. Most csupán a vasútnak az egységes turai társadalom felbomlásában játszott szerepét említjük.

Ha röviden összegezzük azokat a gazdasági-társadalmi változásokat, amelyek a XIX. század végén Turán lezajlottak, akkor a következő megállapításokat tehetjük: jogilag is megszűntek az úrbéri viszonyok, a jobbágyokból parasztgazdák, a zsellérekből földmunkások lettek. E folyamat eredményeként már nemcsak a zsellérek kényszerültek mindenféle, helyben található munkát elvállalni, hanem az egykori jobbágyok vagy azok leszármazottai is egyre többen bérmunkásokká váltak. Az új földbirtokos nagy lendülettel fogott hozzá több falu határára kiterjedő birtoka hatékony gazdálkodásának megszervezéséhez, melynek folyamán kezdetben a földmunkások helyben is találtak munkát. A népességszámnak a XIX. század végén megindult robbanásszerű növekedése azonban új kihívások elé állították Tura földdel nem, vagy a megélhetéshez nem elegendő földdel rendelkező lakosságát.

A turai társadalom belső szerkezetében történő változások e lappangó évtizedek után a XX. század első felében teljesedtek ki. Ezt mutatja be az alábbi táblázat: 3

*Az egyes foglalkozási ágnál a keresőket és eltartottakat összeadtuk. A %-os arányt is ennek alapján számítottuk ki. A tizedek kerekítése miatt a %-ok összesítésénél 1 -1 % eltérés lehetséges.

Turai parasztgazda

A XX. század elején a turai lakosság túlnyomó többsége még a mezőgazdaságból élt (85%), mely helyzet a korszak végére, tehát szűk 40 év alatt alapvetően megváltozott: ekkor a lakosságnak már „csak" 57%-át tartotta el a határ. Ezzel párhuzamosan növekedett az iparból, különösen pedig a közlekedésből élők száma. Négyszeresére szaporodott a közszolgálatból élők száma és külön rétegként jelentkezett a nyugdíjasok csoportja, akik öregkori biztos megélhetésüket javarészt a vasútnak köszönhették. A második világháború megindulásakor tehát Tura már nem kizárólagosan „parasztfalu", bár a mezőgazdaság még mindig fontos tényező volt a község életében.

A gazdasági élet és ennek nyomán a társadalmi viszonyok módosulása alapvető változásokat eredményezett a falu kulturális életében is. Az ősi alapokon nyugvó népi kultúra létezése mellett új és más hatások is érték a települést és lakóit. A régi dalok, táncok, szokások lassan feledésbe mentek, továbbélésük tehetséges és jó érzékü fiatal értelmiségieknek köszönhetően maradtak fenn, őrződtek meg. A háziipar egy-egy ága (szövés-fonás, hímzés-varrás) népművészeti szintre emelkedett. Mindezek mellett a polgári (kispolgári) kultúra is gyökeret vert Turán, ezt bizonyítja az élénk és sokrétű egyleti élet a XX. század első felében.

A következőkben áttekintjük azoknak a nagy gazdasági ágaknak a turai helyzetét, amelyek az itt lakók megélhetését biztosította.

Mielőtt azonban erre sort kerítünk, az 1884. évben készült kataszteri térkép segítségével ismerjük meg Tura századvégi belsőségét és határát, s ezeknek gazdasági összefüggéseit.

A feudális viszonyok teljes felszámolása után az ország településeit szakképzett mérnökök feltérképezték. Megrajzolták a belsőséget, megjelölték az akkor használt utcákat, város- s falurészeket; pontosan bemutatva a telek tulajdonosának a nevét, a telek sor- és helyrajzi számát; a települések határát az akkor használatos dűlők szerint dolgozták fel, pontosan megrajzolva és feltüntetve: hol, kinek, milyen helyrajzi számú, illetve területű szántóföldje, rétje, szőlője, palántáskertje, kenderföldje stb. van. Ezek az adatok felbecsülhetetlen értékűek, amelyek segítségével egészen pontosan és szinte minden lakost bemutatva meg lehet határozni az adott település birtok- s tulajdonviszonyait és alapul szolgálhat a gazdasági-társadalmi viszonyok nagyon alapos feldolgozásához is.

Mindezeken kívül a térkép, - amelyeket ugyan nem helyben élő mérnök/mérnökök készítettek, ám végső jóváhagyás előtt a település jegyzője, bírója s más elöljárók hitelesítettek, - fontos támpontot nyújtanak a földterület mezőgazdasági hasznosításának bemutatásához, a korabeli úthálózat megrajzolásához, a határ időközbeni módosításához és még más adatok feltárásához.

Az idők folyamán e fontos, helytörténeti forrás sok településnél elkallódott. Szerencsére Tura esetében fennmaradt, igaz helyenként szakadt, kopott, sőt hiányos állapotban, ám így is nagy értéket képvisel. 4 A 33 kemény táblára feldolgozott színes térképet több szakaszban és többen készítették. A térkép az 1884-1885-ös évek állapotát vetítik elénk, amikor már a határ egy részét az új földbirtokos, Tornyay-Schossberger Zsigmond birtokolta, míg a nagyobbik felén a földművelő lakosság gazdálkodott. 5

A dokumentum részletes ismertetésére nem vállalkozhatunk, az szétfeszítené e könyv terjedelmét. Mindazonáltal az adott kor viszonyainak a bemutatására néhány adat közlését elengedhetetlenül fontosnak tartunk.

A közölt térképvázlatból egyértelműen kitűnik: a település lényegesen kisebb területen helyezkedett el, mint napjainkban. A bővítések az elkövetkező évtizedekben rész­ben a Schossberger-család birtokain, részben a közbirtokosság belsőséginek minősített földjein történt. Utcanevekkel már rendelkezett a község, hiszen azt már az 1852-es telekkönyvben is jeleztük, most a falurésznevekkel ismerkedhetünk meg. Ezek jelenleg is élnek, ismertek. Csakhát pl. a Cigány sor lakóösszetételében megváltozott, a roma lakosság a falu DK-i részében elhelyezkedő falurészben építette fel házait. Más falurészre (mint pl. a Paradicsomkert) már csak az idősebbek emlékeznek. - A vásártér akkor a temető szomszédságában, a Zsámboki út mellett terült el. Az izraelita temető pedig közvetlenül a Nagytemető mellett helyezkedett el. Figyelmet érdemel az akkor már létező kastély és a körülötte kialakított park, valamint a Schossberger- birtokközponthoz tartozó épületek elhelyezkedése.

A községből kivezető utak közül a magtárt megkerülő Vácszentlászlói út akkor még más nyomvonalon vezetett ki a faluból. Az utakról elmondható, hogy bizony ezek még csak gondozott földutak voltak. A községeket összekötő, jobb minőségű, ún. törvény­hatósági utak majd csak a XX. század elején készülnek el.

Turai falurész a XX, század elején - Tabán

Turai falurész a XX. század elején - Fő utca

Az 1883. évi kataszteri térkép

A falu ősi, halmazos település, központjában a nagy kiterjedésű téren a templom áll. A legrégebbi részek a körülötte kialakult falurészek: a Papszög, a Sárszög, a Tabán és a Trincs.

Tura határának a bemutatását a térkép mellékleteként közölt dűlök ismertetésével tesszük meg. Közöljük az egyes határrészek területét, a tulajdonosát/tulajdonosait, valamint a művelési ágat. Ez utóbbit teljes pontossággal nem tudjuk megállapítani, ugyanakkor vannak olyan dűlők, amelyek vegyes hasznosításúak voltak. A térkép egyes dűlőnél közli a föld milyenségét, osztálybasorolását (L, II., III. osztályú), mivel azonban ezt nem mindenhol találtuk meg, eltekintettünk ettől az adattól. Figyelmet érdemel, hogy a község határán átfolyó Galga patak haszonjoga (halászati jog) azé a tulajdonosé (község- közbirtokosság - Schossberger) akinek a földjén áthalad.

Birtokrészletek kimutatása

A térképről megtudjuk, hogy az ekkor már létező külsőségek közül a két tanya még Schossberger Zsigmond irányítása alatt állt, míg a Vasút-újtelep is Schossberger- birtokon létesült. - A vasút mentén két őrház állott (a Vérségi és a Hatvani út kereszteződésénél), ugyanakkor már nem látjuk nyomát a Hatvani út mellett egykor létező Becsali csárdának. Még nem alakították ki az uradalmi halastavakat és még a malmokat sem jelölték (tehát ekkor már és még nem álltak!?).

Több, a térkép készítése utáni évtizedekben készült bejegyzést találunk, amelyek elsősorban a belsőség változását ábrázolják. E bejegyzésekből tudjuk meg, hogy hol bővült és hol csökkent Tura község határa.

Mezőgazdaság

Mindenekelőtt a birtokviszonyokat kell megvizsgálni.

Birtokosok és bérlők 6

A 100 kh felüli birtokosnál változás nem történt. Mindvégig a Schossberger-család tulajdonában volt az uradalom, csupán a gazdálkodás gondjától szabadultak meg, amikor a birtokot nagybérlőknek adták ki. 7

Sokkal izgalmasabb a 100 kh-on aluli birtokok (birtokosok) számának alakulása. A valóságos helyzetet a részletesebb kimutatással szolgáló 1930-as és 194l-es népszámlálás adatai mutatják be. A 10 kh-nál kisebb, tehát egy átlagos család rendes megélheté­sét sem biztosító birtokkal a mezőgazdasági népesség 80%-a rendelkezett. S ebben a legelszomorítóbb, hogy a századeleji 42%-ról duplázódott meg. Ez a magyar mezőgazdaság egyfajta általános válságát (a nagybirtokrendszer mellett a „nadrágszíj­parcellás" gazdálkodás, tőkehiány, géphiány stb.), másrészt pedig a turai földműves népesség gyarapodását és az ezzel együtt járó birtokelaprózódást tükrözi. A XVIII.- XIX. században a turai határ még (úgy ahogy) eltartotta az itt élőket, a XX. században erre már képtelen volt.

A földhiányt mutatja a FALU Országos Szövetség 1921-es kérdőívére adott válasz, mely szerint a turai gazdák egy részének Zsámbokon volt 700 hold földje, a helyben feleslegessé vált nincstelen földmunkások egy része pedig a Dunántúlra szegődött el tartósabb munkára. 8

Turai parasztasszony

Az egy hold alatti birtokok ugrásszerű növekedésének az időközben lezajlott Nagyatádi-féle földreform is a magyarázata. Az 1920. évi XXXVI. te. Tura, Galgahévíz és Vácszentlászló esetében az Országos Földbirtokrendező Bíróság 14.249/1927. számú ítéletében realizálódott. Az OFB „... jóváhagyja a báró Schossberger Viktor megváltást szenvedő és a kérelmezők választmánya között 1926. évi december hó 22-én a tárgyaló bizottság előtt létrejött, és a XLV. jelű iratokhoz 6. sz. alatt csatolt egyezséget". Eszerint a báró turai birtokából 418 kh 800 négyszögölet vesznek igénybe, ebből 360 kh 800 négyszögölet azok közt osztanak el, akiket a 438-as sorszámmal lezárt igénylési jegyzékben érdemesnek találtak; 6 holdat kap a turai csendőrség, 25 holdat a Vitézi Szék, 20 holdat a turai gazdasági továbbképző népiskola - amennyiben a megyei fennhatóság hozzájárul; 7 holdat három, név szerint megnevezett személy kap. A jobb minőségű földnek 880, a kevésbé értékesnek 560 P a holdankénti megváltási ára, melyet 5 év alatt öt részletben kell letörleszteni a turai uradalmi pénztárnál, 8%-os kamatra. 9 Az 1930-as népszámlálási adatok még nem tartalmazták a földreform eredményét, mivel a megváltási árat még nem törlesztették le az új tulajdonosok. Az 1935-ös országos mezőgazdasági felmérés közölte a végleges adatokat: 328-an kaptak földet és 714-en házhelyet; 384 kh osztottak fel művelésre és 226-ot házhelynek. 10 Hogy mennyire nem hozott jelentős változást Tura életében a földreform, maga a helyi elöljáróság is látta. „Számítani lehet arra, hogy az igénylők zömének vagyontalansága és jövőben előrelátható fizetésképtelensége miatt a pénzügyi kormányzat fizetési halasztást lesz kénytelen engedélyezni a vagyon váltság földek vételárára" -írta a jegyző abban a fellebbezésben, melyben ismételten kérte a gazdasági továbbképző népiskolának ígért 20 hold földet, mivel annak kiadását a megyei fennhatóság nem hagyta jóvá. 11 A földreform mérlegéhez tartozik még, hogy tíz uradalmi munkás, illetve cseléd elvesztette munkáját.12

A turai mezőgazdasággal foglalkozó lakosság belső rétegződésére enged bepillantást az alábbi táblázat: 13

*A munkások összes számának a %-a alapján.

Amiképpen csökkent a paraszti birtokok területe, úgy növekedett a mezőgazdasági munkás keresők száma. A termelésből végleg kiszorulók pedig más foglalkozásokban próbálkoztak elhelyezkedni. Az uradalmi pusztákon dolgozó cselédség számában lényegbevágó változások nem történtek. Életviszonyaikat a Schossberger-uradalom is­ mertetésekor mutatjuk be.

Turai summások

A turai határ művelés-szerinti megoszlása a vizsgált időben a következő:14

* Földadó alá nem eső terület.
** 1935-ben a falu területéből 285 holdat (ebből 198 hold beépített vagy más okból nem adózó) birtokolt a község 1099 aranykorona értékben; 698 holdja (ebből 638 hold legelő) volt a közbirtokosságnak 1772 aranykorona értékben; a római katolikus egyháznak és iskolának 48 hold (ebből 35 hold szántó), összesen 549 aranykorona értékű földje volt; három hitelintézet 158 hold, 951 aranykorona értékű földdel rendelkezett Turán; 6929 aranykorona tisztajövedelmű, 733 hold területű (ebből 497 hold szántó, 40 hold kert, 95 hold szőlő) volt az a föld, amelyet „kettős vagy többes foglalkozású magyar állampolgárok" - tehát iparosok, vasutasok stb. birtokoltak.

A táblázat adatainak a változásaiból egyértelműen kitűnik, hogy a legelő és a rét területe folyamatosan csökkent, mégpedig a szántó javára. A szőlőterület 1895. évi átmeneti csökkenése a filoxérajárvány következménye. Sajnos Tura gazdasági életében az utolsó évszázadban az erdő nem játszott szerepet, viszont a Galga mentén egykor elterülő összefüggő nádas a határ hatékony művelése következtében jelentéktelen területre zsugorodott.

A szántóföldi növénytermesztés folyamatosan és fokozatosan fejlődött. A XX. század első felében még nem fordítottak kellő gondot a föld termőképességének megtartására, legalább is ezt írja a falu jegyzője az 192l-es jelentésében: a gazdák egyáltalán nem használtak műtrágyát, a káposztásokat és a szőlőket ugyan rendszeresen trágyázták istállótrágyával, de „... szántóföldjeik évtizedeken keresztül trágyát nem kaptak, 4 mázsánál többet nem is teremtek". 1926-ban már 6 mázsás búza és rozs, 14 mázsás tengeri, és 25 mázsás burgonyatermésről, műtrágya és nemesített vetőmag alkalmazásáról is jelentést tett a jegyző. Problémát okozott a földterület szétszórtsága is: egy gazdának 8-12 dűlőben feküdt a birtoka, a jegyző jelentése szerint fontos lenne a tagosítás. 15

A talajviszonyok javítása érdekében Tura község 1936-ban erdőtelepítési tervja­vaslatot dolgoztatott ki a budapesti erdőfelügyelőséggel a futóhomok megkötésére. A legeltetési társulat birtokában lévő 60-70 holdnyi legelőt tervezték tíz év alatt erdősíteni, holdanként 5000 darab, nagyrészt akác, kisebb részben kanadai nyár és kőris csemetével, évi 555 pengő költséggel. Részlet a tervjavaslatból: „A jobban felszínre törő agyagterület-részeken nedves, legeltetésre nem alkalmas, ezért annak erdősítését úgy a birtokosság, mint a köz érdeke megkívánja". 16

Már a múlt század végén kezdett kibontakozni egy jellegzetes kertkultúra a község­ben, amelynek gyökerei (más helyen ezt már bemutattuk) egészen a XVIII. század első feléig visszanyúlnak. így pl. 1736 körül Turáról a pesti piacra az alábbi árucikkeket vitték fel: káposzta, tök, árpa, zab, sertés, lúd. „... az Alföld egyes körzeteiben... a növekvő gyümölcs-és szőlőszükséglet a vállalkozó, dolgos kisparasztokat homoki szőlőtelepítésre és sajátos alföldi kertgazdaságok művelésére sarkallta. A Kecskemét környéki gyümölcsösök, a nagykőrösi, a turai, a kalocsai, a szegedi, a makói kertészetek azonban kis szigetek voltak csupán a búza- és kukoricatáblák tengerében"17

Sajnos a zöldségtermesztés méreteiről nem készült statisztika. Ám még a népdalokban is szereplő turai káposzta nemcsak a környékben, hanem az országos piacokon is keresett árucikknek számított. A község egyre jobban fejlődő kert- és gyümölcskultúrája arra biztatta a tőkés vállalkozókat, hogy Turán létesítsenek egy terményfeldolgozó üzemet. A megvalósítás időpontját eléggé szerencsétlenül választották meg, hiszen a háború alatt, 1917, június 27-én nyújtotta be az építkezési kérvényt a Rimamurányi Konzervgyár Rt abból a célból, hogy Turán káposztasavanyító és konzervfeldolgozó üzemet létesítsen. Nagy valószínűséggel a kezdeményező mindenekelőtt Steckler József (a Hatvani Takarékpénztár Turai Fiókjának a megbízottja) volt, akinek 657. népsorszámú telkén kívánták az üzemet felépíteni. A témában érintett volt még Hevessy Lajosné (Schossberger Jenny) földbirtokos és Faragó Lajos földbérlő is.

A terveket Ring Gyula készítette el. Ezek szerint egy 40x6,75 m-es, két 26x15,56 m- es kétosztatú savanyító, továbbá egy 30x10 m-es belvilágú raktár (mellé kis irodával) felépítését képzelte el a tervező. A később Gyártelep néven ismert üzem építésére az engedélyt megadták, az építkezést megkezdték. 18 Hogy az elképzelésből mennyit valósítottak meg és milyen méretű (kapacitású) és időtartalmú üzemelés volt a „gyárban", pontosan nem tudjuk. A szállítás megkönnyítése érdekében a gyártól a vasútvonalig, a mai Sz. István utca járda részén lóvasutat építettek ki, amit később - használat hiánya miatt - szétbontottak. Mindenesetre a háború következménye vagyis a határok megváltoztatása és így a Rimamurányi Konzervgyár Rt magyarországi érdekeltségének a megszakadása vetett véget ennek a konzervipari próbálkozásnak. Amikor az Iparfelügyelőség 1921-ben ellenőrizte Tura két gőzmalmát, akkor a „konzervgyárat" is megvizsgálták üzembiztonsági szempontból és a gépházban több szabálytalanságot tapasztaltak, ám ugyanakkor megjegyezték, hogy a hiányosságok pótlására nincsen remény, mivel „üzemen kívül van". 19 Az 1923-as vizsgálatnál ismét említik a „gyárat", ám továbbra sem működött, tehát az első turai gyárszervezés zátonyra futott. 20 Az egykori konzervgyárnak egyes épületei ma is léteznek. A '20-as évek elején itt rendezkedett be a Takarékszövetkezet és az Úri Kaszinó, melyeknek ismertetését máshol tettük meg.

A kertkultúra fejlődését mutatja a gyümölcsfák számának növekedése:21

A gyümölcsfák számának csaknem hatszoros növekedése 40 év alatt egyaránt jelzi a kertkultúra és az életminőség javulását. A jegyző 1921-es jelentése szerint a falu csupán magvaváló szilvából termelt felesleget, évente mintegy 5-6 vagonnal értékesítettek. A többi gyümölcsből lekvárt főztek, illetve aszalással tartósították. A pálinkafőzés csak a községi pálinkafőző felállításával vett nagyobb lendületet. Az 192l-es jelentést követően a helyzet változott, hiszen az egyre több és jobban termő gyümölcsfák termését már helyben nem tudták mind elfogyasztani és egyre többet vittek a piacra.

A szeszfőzés a XVIII. század első felében a jobbágy háztartásokban történt. Sok faluban azonban a földesúr magának tartotta fenn a szeszfőzés jogát. A regálék közé tartozó szeszfőzés a földesúri szeszfőzdében történt. Alantas munkának tartották akkoriban, ezért (általában) zsidó bérlőket alkalmaztak, akikkel a megkötött szerződésekbe sok megszorítást belevettek. Ennek ellenére a szeszfőzés jelentős jövedelmet biztosított, nem csak az uraságnak, hanem a bérlőknek is. Ezeket a fejleményeket tapasztalhattuk a Galga menti Ikladon és Aszódon. 22 A XVIII-XIX. századi pálinkafőzdékről tudni kell, hogy elsősorban nem gyümölcs, hanem gabonapálinkát főztek benne.

Turán az uraság pálinkafőzdéjéről nincsen ismeretünk. Háznál egészen bizonyosan főztek, ám erről nem tudósították az illetékes szerveket. A községi pálinkafőzés hivatalosan pedig csak az I. világháború után indult meg.

Először a képviselő-testület 1920. július 4-i ülésén vetették fel a községi szeszfőzde felállítását. Mivel a községben 574 kh szőlő létezik - szólt az indoklás - célszerű lenne egy 2 üsttel rendelkező szeszfőzdét létesíteni. Az elhatározást gyors tett követte, mert már az év őszén állt a szeszfőzde üzem. A főzés üzemórája 10 koronába került, mely összegből 4 K a főzőmestert, 1 K az ellenőrzést végző elöljárósági tagot (1920-ban Galyó István bíró volt!), a többi összeg pedig a községet illette. 23 Ez a szeszfőzde a Bikakóroson állt.

A fözés szépen beindult, amit az 1921. évi költségvetési terve is bizonyít. Ezek szerint 24.000 K bevételre számítottak, amelyből 8000 K a község tiszta haszna. 24

A gyorsan létrehozott szeszfőző üzem nem lehetett valami minőségi létesítmény, mert 1921-ben a fejlesztéséről, majd hamarosan új létesítéséről tárgyaltak. 25 A szükséges kölcsönt a Hitelszövetkezettől tervezték felvenni. 26 Az építkezésre 1923-ban került sor, a munkálatokra Sima Ferenc építőmester kapott megbízást. 27

A községi szeszfőzde mellett két magánfőzde is beüzemelt. Mégpedig a Vasúttelepen (Tóth L. János) és a mai Szt. István utcában (Tóth István vendéglős udvarán), mely utóbbi üzem, bár viharverten, de még mindig áll. A magánfőzdék kedvezőbb körülményeket kínálva, a versenyből kiszorították a községi üzemet, amely az 1930-as évek elején beszűntette működését.

A falu állatállományának nagyságát, összetételét és változását három év összeírása alapján mutatjuk be: 28

Az állatok számának, arányának változása az állattenyésztés minőségének a mutatója is egyben. Például: az 1895-ben számlált 2684 juh 191 l-re, nullára csökkent, az 1935-ben kimutatott 370 juh pedig a minőségi gyapjútermelést szolgálta. Amikor 1941-ben az alispán a juhtenyésztés felkarolását szorgalmazta a megyében, Tura képviselőtestülete így válaszolt: ,, Községünk határában birkalegelőnek alkalmas terület nincs, a belterjesen művelt földjeink termése a kártevőktől nem volna megvédhető, határunk minősége a birkatartást kizárja ".29

A szamarak, öszvérek, kecskék alacsony száma a település viszonylagos jólétére utal. Beszédes adat, hogy az 1942-es háborús esztendőben már 8 öszvért és 54 kecskét számláltak Turán. 30

A korszerű, a fejlődést szolgáló kezdeményezéseket a helyi önkormányzat -jó gazda módjára- segítette, támogatta. Jó példa erre az aszódi baromfikeltető központ fenntartásához kért támogatásra hozott helyi képviselőtestületi határozat: „... évenként visszatérő 250 P hozzájárulást megállapítunk a háztartási pénztár terhére. Indoklás: Tulnyomólag földműves lakosságú községünk érdeke volt ezen eddig elhanyagolt termelési ág felkarolása" 31

A szarvasmarha állomány ugyan csökkent 1935-re, ám ekkorra már minőségi tenyészállatok álltak, sorakoztak az istállókban. A ló, mint igavonó, egyre fontosabb, 1935-re már szinte kizárólag lófogatokkal dolgoztak.

1895-ben 22 egyes, 227 kettes és 1 hármas lófogat, 78 négyes ökörfogat és 4 szamárfogat került összeírásra; 1911-ben csak azt rögzítették, hogy igavonásra 261 tinót, illetve ökröt használtak fel; 1935-ben 65 egyes, 372 kettes lófogatot, 3 kettes ökörfogatot és 1 tehénfogatot használtak, 30 lovaskocsi és 473 igáskocsi képezte a fogatállományt. 32

Az állattenyésztés fellendülése következményeként, a gazdák támogatására, Kálmán István kezdeményezésére szervezték meg 1934-ben a Tejszövetkezetet. 33 Elnöke Kálmán István, ügyvezetője Kuti András volt. Igazgatósági tagok még: Tóth József, Tóth István, Tóth Péter, Dusa János, Morvái István, Meleg István, Benke István... A szövetkezetnél kezdte a közszolgálatát Visy József, aki könyvelő volt.

Az átvevőhelyre a község nem tudott megfelelő helyiséget biztosítani 34 ezért eleinte a Gyártelepen, majd a jelenlegi könyvtár helyén létezett az átvevőhely. Az átvevők közül említsük meg Ondek Jánost, Bácskai Elemért. A napi szállítás elérte az 1500 liter.

A Turai Tejszövetkezet tevékenységét a hatvani központból felügyelték.

Cséplés Turán a XX. század első felében

Az 1935-ben készült mezőgazdasági összeírás már a mezőgazdaság motorizációjáról is tudósít: 20 motoros erőgépet (ebből 6 kerekes traktor, 4 járgány), 32 motorral működő mezőgazdasági munkagépet (1 motoreke, 4 traktor, illetve billenőeke, 11 cséplőgép, 16 másféle gép) jegyeztek fel a faluban. Azért ekkor még javarészt emberi és állati erővel működő munkagépek használata az általános: 463 eke, 526 borona, 197 henger, 2 trágyázó-gép, 56 vető- és ültetőgép, 290 kapálógép, 14 arató- és terménybetakarító-gép, 95 cséplő-, tisztító- és osztályozógép, 423 takarmányelőkészítő-gép; 21 gépet a borgazdaságban, 6-ot a gyümölcsgazdaságban és 1 keltetőgépet a baromfitenyésztésben használtak. 35

A második világháború előtt az alábbi cséplőgép-tulajdonosok működtek a községben. 36

Tóth István cséplőgépét 1940-től villanymotorral üzemeltette.

Cséplési bér q-ként 11% volt, ebből 4,5% volt a munkásoké, akik között volt egész és félrészes.

A gépész - szezon előtt - a szükséges javításokat elvégezte. Javítás alatt étkezését a tulajdonos biztosította. A gépész bére javítással együtt az elcsépelt gabona 1%-a volt. Front után javítás nélkül 0,5% + még könyvek vezetéséért 0,1%.

A már több helyen forrásként használt Címtárban, 1931-ben így jellemezték Tura mezőgazdaságát: „Talajviszonyok: felerészben kötött agyag, felerészben homok. Termények: búza, rozs (átlagtermelés kh-ként 6q), tengeri, káposzta évi 300 vagon."

Itt mutatjuk be a gazdaközösség szervezetét és a két világháború közötti tevékenységének vázlatát.

A volt jobbágyok és zsellérek, tehát a gazdaközösség birtokában 474 hold 643 nöl területű legelő volt, amelynek a hasznosítására 1907. október 1-én szabályrendeletet alkottak. Hosszas huzavona után a közbirtokosok csak 1908. decemberében fogadták el, ám a megyei hatóság 1909-ben javításra, kiegészítésre visszaküldte a községnek. Jellemző egyébként, hogy a közbirtokosság nem alakult hivatalos szervezetté, a tipikusan közbirtokossági ügyeket is a község képviselő-testülete, illetve az elöljáróság intézte.

Cséplés a II. világháború előtt Tóth István cséplőgépe

A szabályrendelet szerint, aki nem legeltethette ingyen az állatait (vagyis nem tartozott a volt jobbágyok és zsellérek vagy azok leszármazói közé), annak az alábbi tarifát kellett fizetni:

A közbirtokosságnak 1925-ben 424 hold legelő, 1935-ben pedig összesen már 698 hold föld volt a birtokában. Más településeken, így például a szűk határú Aszódon is az apaállatok tartása a közbirtokosság feladata volt 38, Turán ezzel szemben ezt is a községi vezetésre hárították.

Az apaállatokat a községháza telkén létesített istállóban tartották. Jellemző az a vita, amely az 1910-es években megosztotta a képviselő-testületet. Az a döntés született, mely szerint a régi gyakorlatot el kell vetni, vagyis az apaállatokat nem szabad a legelőre hajtani, mert egészségi állapotuk leromlik. 39 Francz Jakus állatorvos természetesen más véleményen volt és sikerült neki elérni, hogy a tenyészbikákat ki kell hajtani a legelőre (19:8 szavazati arány!). 40 Aztán 1923-ban megint úgy döntöttek, hogy a tenyészbikák ne menjenek a legelőre, hanem maradjanak az istállóban. 41 - Ez a kis epizód rávilágít nemcsak az apaállatok kérdésének rendezetlenségére, hanem arra is, hogy a képviselő-testület foglalkozott olyan kérdésekkel, amely tipikusan a gazdaközösségre tartozott.

Egyfajta döntésképtelenség mutatkozott meg a községi istálló építésével kapcsolatban is. Azt már a század elején felismerték, hogy az apaállatokat (istállóstul!) ki kell telepíteni a községháza udvaráról. E témában az első döntés 1920-ban született, amikor községi istálló építését határozták el. Néhány hónap múlva a szükséges költségeket is rögzítették, mely szerint e célra 120.000 koronát kell fordítani, amit 400 %-os (!!) pót­adóval biztosítanak. 42 Ilyen megterhelést (a fokozódó infláció mellett sem) lehetett a lakosság vállára tenni.

Az 1920-as évek második felének enyhe gazdasági fellendülését hamarosan a gazdasági világválság váltotta fel, így aztán nem csodálkozhatunk, hogy 1936-ban (!) még mindig csak azt állapította meg a képviselő-testület, hogy az apaállatok a községháza udvarán rossz helyen vannak, ki kell onnan telepíteni őket. 43 Az időközben megalakult Legeltetési Társulat nem tartott apaállatokat, azt községi feladatnak minősítette. A község, mivel új istállót nem tudott építeni, kénytelen volt a régit felújítani. 44 így 1942-ben még mindig csak odáig jutottak el, hogy rögzítsék: a tenyészállatok tartása a községháza udvarán nincsen jó helyen, a szérűskertbe kellene telepíteni. 45

A tenyészállatok tartása egyébként minden időben jelentős pénzébe került a községnek. Nemcsak istállóról, élelmezésükről és kezelésükről kellett gondoskodni, hanem még biztosították is az állatokat. A díjat a „Gazdák" Biztosítónál fizették. 46 Nyilvánvalóan a bekerülési összeg egy részét az állattartókkal fizettették meg. Érdekes felfogásként ez ellen többen tiltakoztak és kérték az apaállat-tartás kivetési díjának a törlését. 47

A közbirtokosság szervezeti működésének a kezdetei a Nagyatádi-féle földreform helyi eseményeire vezethető vissza: Hevessy Ödön (Schossberger rokon!) és társai, budapesti lakosok 103 kh 1344 nöl földet (75%-a rét) a kisgazdáknak szándékoztak eladni. A vételre 69 kisgazda jelentkezett. A képviselő-testület örült, mert a földgyarapodás „... állattenyésztésünk érdekében szükséges... " Ugyanez időben kezdtek mozgolódni a gazdák (a volt úrbéres jobbágyok és zsellérek), akik 474 kh területtel kívánták megszervezni a közbirtokosságot.48 Azonban a szándéknál tovább nem jutottak. A közbirtokosság tényleges megszervezésére csak az 1930-as évek elején került sor. A képviselő-testület a szervezésben élen járt és a sok segítséget nyújtó Gólya László és Pásztor Péter egyetemi hallgatókat megdicsérte és 30 P tiszteletdíjban részesítette.49 Itt említjük meg, hogy az ún. nem szervezett közbirtokosság 1933. évi költségvetése a következőképpen alakult:

A közbirtokosság működéséről csak áttételes adataink vannak: 1934-ben tenyészállatokat vásároltak; fedeztetési állomás felállítását tervezték 1936-ra, amelyet a közbirtokosság tart majd fenn; a közlegelőből szerettek volna érdekeltséget szerezni, továbbá a vadászati és a halászati bérletösszeg egy részét megkapni, ám a község a felvetést elvetette. 50

Időközben a közbirtokosságon belül megalakult a hivatalos szervezetük a Legeltetési Társulat, amely ettől kezdve a gazdaközösség érdekképviseleti szerveként is működött. 51 Viszonyuk a községgel kezdettől fogva feszült volt. A Társulat a vásárolt tenyészállataikat a községházának az istállóiban tartotta, amiért bért nem fizettek, ugyanakkor követelték az áramszolgáltatás biztosítását. 52 A község több ízben kérte a Legeltetési Társulatot, hogy keressenek más helyet az apaállatoknak, ám a szervezet nem lépett ebben a kérdésben. Erre a község az istállók használatáért bérleti díjat kért. 53 A Legeltetési Társulat azzal vágott vissza, hogy részt kért a vásártéri haszonbérletből, egyben végre elszánva magát az istálló építésére s e célra a községi szérűskert átadását kérte. 54 A kérést a község nem utasította el, viszont csereföldet kért. A község vezetésének ugyanis egyre nagyobb gondot jelentett a temető bővítése. Sürgősen meg kellett oldani a kérdést, mert a halottakat sok esetben vízbe temették. Ugyanakkor a temető kérdése összefüggött a közlegelö és a marhajáró út rendezésével is. Egyébként is -indokolták a község vezetői javaslatukat - a községnek a közös legelőben 8 h 600 nöl része van. Ezt a részt tehát felajánlották a temetői csereföldért. 55 - A Legeltetési Társulatnak ez a megoldás nem kellett és bizony a község vezetése ellen izgatott, kijelentették: a Legeltetési Társulat a jövőben apaállatot nem tart, ez a község feladata. Amikor aztán a Társulat ismételten segélyért folyamodott a település vezető testületéhez, akkor azok az alábbiakkal utasították el a kérést „ ... a Legeltetési Társulat vezetősége nem áll feladata magaslatán, a közhangulatot folyamatosan a község ellen izgatja birtokrendezési tervekkel..." 56 Mivel aztán a Társulat elzárkózott a csereföldi tárgyalások elől, a község a közlegelőből temetőbővítés céljára egyszerűen kisajátított 9 kh-at. 57

A háború és a különböző szükségintézkedések idején a Társulat tevékenysége formálissá vált.

A közlegelővel és a turai zöldségtermeléssel kapcsolatos az alábbi adat: a községi legelőből a lakosság dinnye, uborka, tök palánta nevelésére gyepet szedhetett fel azzal a feltétellel, hogy visszatöltik a kivett részt. Egyébként nölenként ezért 40 fillért kellett fizetni.58 A nagyarányú kitermelés azonban hamarosan veszélyeztette a legelő állapotát/használatát, ezért 1943-ban a gyeptégla felszedését megtiltották. 59

Ezüstkalászos tanfolyam résztvevői A második ülő sorban (balról jobbra): Kovács László, Chikán Ernő, ifj. Várkonyi József, Paray János, N. N., N. N., Dr. Főző József, Porpáczy István

A Schossberger-család

T - Schossberger Zsigmond

A bujáki uradalmat és csatolt részeit, így Tura faluban lévő birtokait, az úrbérrendezés és tagosítás után az Esterházy-család eladta. A minket érdeklő birtoktestet, amely Tura, Galgahévíz, Vácszentlászló és Valkó határában terült el, a Schossberger-család vásárolta meg. A kor tipikus karrier- és birtokszerző története a Schossbergereké. A zsidó eredetű család a Habsburg-birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia liberális közéletében, elsősorban kereskedelmi- és bankügyletekkel jelentős vagyonra tett szert. A további megerősödéshez, előrehaladáshoz, különösen pedig a félfeudális társadalom felsőbb köreibe való emelkedéshez elengedhetetlenül szükséges volt a magyar nemesi cím és valamilyen főúri rang megszerzése. A XIX. század második felében mindezekhez már nem kellett vitézi tett, elegendő volt a pénz is, amivel e szükséges kellékeket meg lehetett vásárolni.

A család vagyonát megalapozó Schossberger Simon Vilmos magyar nemességét 1863. január 13-án kapta meg. 60 E kiváltság természetesen kiterjedt két fiára:Zsigmondra és Henrikre is. Mindkét fiú apja nyomdokán haladva vagyonukat, gazdagságukat tovább gyarapították. A turai kastélyt építő Zsigmondot és gyermekeit az uralkodó 1890. március 12-én bárói rangra emelte. A további felemelkedés állomásai: Bécs, 1907. január 15., amikor is a bárói rangot kiterjesztették Henrik fiaira, Lajosra és Rezsőre, valamint engedélyezték a Tornyay-Schossberger kettős név használatát.

A címer leírása a következő:

„Egy felülről közepéig függőlegesen két vörös és ezüst, vízszintesen pedig harmadik kék mezőre osztott pajzs; a felső jobb vörös mezőben jobbra fordult és előre lépdelő, nyelvét kiöltő oroszlán, mellső lábaiban lefelé tartott kifordított arany bőségszamból virágot és gyümölcsöt szór maga elé; a második ezüst mezőben három jobbharánt vörös pólya; az alsó kék mezőben zöld halom fehér márványkövön arany méhkas, mely körül hét arany méhecske röpdös, a felső jobb szögletben ragyogó arany nap. Bárói korona. Sisakdísz: jobbjában egy száron három zöld dohánylevelet tartó aranyoroszlán. Takarók: jobbról ezüst-vörös, balról arany-kék. Pajzstartók: két vadember."

A Tornyai-Schossberger- család virágkora a Monarchia utolsó évtizedeire tehető. Témánkhoz Zsigmond báró és leszármazói kapcsolódnak. Henrik ágával kapcsolatban csupán annyit említünk meg, hogy a leszármazók az egykori Grassalkovich-, valamint Podmaniczky-birtokok megszerzésével Pest-, Nógrád- és Heves megyék találkozásánál hatalmas dominium birtokosai lettek. Rokoni kapcsolatban álltak a Hatvány - Deutsch- családdal, amely szerepüket és jelentőségüket tovább növelte. Családi kriptájukat Baumhorn Lipót tervei alapján az aszódi zsidó temetőben, 1913 -ban állították fel. Az 1996-ban restaurált épület műemlék.

Turán tehát az Esterházyak után az új földbirtokos Schossberger Zsigmond (1890-től báró), aki a széles határnak kb. 1/3-át birtokolta. Születésének sem helyét, sem idejét pontosan nem ismerjük. Budapesten, 1900. október 5-én halt meg, a Kerepesi úti temetőben helyzetek örök nyugalomra. Házasságot Mayer von Gunthof Terézzel kötött, aki 1909. március 7-én hunyt el. Házasságukban született gyermekek közül négy érte meg a felnőtt kort: Anna, Nándor, Jenny (Eugénia) és Viktor. A turaiak emlékezetéből - a nyarait az 1883-ban épített kastélyában töltő - Zsigmond báró kiesett. Az 1909-ban atyja, illetve özvegy édesanyja örökébe lépő Viktor báróra és családjára azonban emlékeznek. A család az év egyik részét Budapesten, Nádor utcai palotájukban töltötte, a nyarukat viszont az elegáns, országszerte híres Ybl Miklós tervei alapján épített neoreneszánsz turai kastélyukban. Külön áramfejlesztő biztosította a világítást, az épületegyüttes körül létesített díszpark a nyár melegét enyhítette, egyben elzárta a lakókat a falusiak kíváncsi tekintetétől is. A gazdaság minden szükséges földi jóval ellátta, az udvartartás személyzete pedig teljes kényelmet biztosított a bárói család tagjainak. A Schossbergerek a falu lakóitól clzártan éltek. A család mindenkori feje, a helyi katolikus egyház kegyura, valamint a községi virilisek első számú reprezentánsa volt, ám az utóbbi jogot - általában - megbízottján (főintézöjén) keresztül érvényesítette.

A turai kastélyban természetesen számos arisztokrata, iparmágnás, bankvezér megfordult, mindazonáltal a főúri palotát inkább a nyugodt, kiegyensúlyozott, és visszafogott nagyúri élet jellemezte, mintsem az akkori korban divatos, hangoskodó, mulatós, kivagyiságot mutogató dzsentri módi.

Az 1895-ös Gazdacímtár alapján Schossberger Zsigmond az alábbi birtokokkal rendelkezett: a Tolna megyei Szemcze-Csehin (2 községben) 5555 kh, a Békés megyei Puszta-Szenttornyán 2356 kh, Pest megyében Tápiószecsön 4097 kh, a turai központú birtokán (4 községben) 9149 kh, ez összesen: 21.157 kh.

A cím- és névtárak tanúsága szerint a Schossbergerek nemcsak gazdagságukkal, rangjukkal, hanem különböző érdekeltségükkel is a felső tízezerhez tartoztak. Báró Schossberger Zsigmond királyi tanácsos és fia, Nándor a Hungária Műtrágya-, Kénsav-és Vegyiipari Rt, az Unió Gépgyár- és Vasöntöde Rt, a Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság, valamint a Hatvany-Deutschokkal a temesvári Gyártelep Sörfőzde Rt igazgató tanácsának a tagjai. Schossberger Viktor báró az Apolló Kőolaj finomító Rt, a Danubius Hajógyár és Gépgyár Rt, majd a Haltenyésztő Rt igazgatósági tagja, ám 1937-ben már csak a Magyar Vöröskereszt Érdemkereszt tulajdonosaként említik a nevét.61

Változások az uradalom életében

Az 1895-ös országos felmérés Turán csupán a Schossberger birtokot tartja nyilván a 100 holdnál nagyobb birtokok között. A négy községben fekvő uradalom adatai a következők (külön községekre bontva nem készült statisztika):

A Schossberger-kastély és környéke madártávlatból

Az uradalomban foglalkoztatott cselédek száma: 248.

Fontosabb gépek: 2 lokomobil, 6 járgány, 2 cséplőszekrény, 29 vetőgép, 2 rosta, 279 eke, 6 szecskavágó, 43 borona, 55 henger, 167 igásszekér. Lényegében állati erővel folyt tehát a termelés.

A bárói fogat

Az állattenyésztés adatai: 1162 db szarvasmarha, 82 ló, 458 sertés, 3389 db juh. Legnagyobb számban tehát a külterjes állattartást igénylő juhok voltak, a szarvasmarhák egy jelentős része igavonásra használt ökör lehetett (a 167 szekérre csupán 82 ló jutott).62

Itt kell megemlíteni b. Schossberger Viktor erdőtelepítését. A Honvédsírok körüli silány homokon, 1903-ban 53 kh tölgy, akác, juhar és erdei fenyőből díszes ligetet létesíttetett, amelyért Pest Vármegyében kiírt pályázaton első díjat kapott (Mesterházy festő olajfestményét.) Az erdőtelepítés irányításáért Fekete Sándor uradalmi tiszttartó és Hajdú István uradalmi intéző 250-250 K jutalomban részesült. 63

Az uradalom és a község korrekt kapcsolata nem változott meg akkor sem, amikor az 1920-as évek elején napirendre került a házhelyparcellázások gyakorlati megvalósítása. A közös legelőből a forradalmak alatt házhelynek elfoglalt terület helyett az önkormányzat Schossberger Viktor alsóréti dűlőiből szándékozott földet vásárolni, a földesúr át is adta a kért területet. „Ez által a szociális szempontból nagyfontosságú ügy a lakosság mérhetetlen előnyére rövidesen befejezést nyerhet" - rögzítette a földesúr iránti elismeréssel a képviselőtestület 1922. február 3-i ülésének jegyzőkönyve. Az 1923. április 18-i ülésen ismét napirendre került a házhely-kérdés, ekkor sem volt vita a földesúr és a község között. 1922-ben „...a nagybirtokos illetve képviselője humánus felfogásából kifolyólag annyi területet engedett át házhely céljaira, amennyire a képviselőtestület által érdemesnek ítélt jelentkező akad. Mikor a kérelmezők további jelentkezése megszűnt, sőt többszöri közhírré tétel után sem jelentkezett már kérelmező, az uradalmi képviselővel történt egyezség alapján házhelyek céljára 135 k. hold terület felhasználtatott. A pénz értékének állandó csökkenése folytán később ismét kezdettek újabb kérelmezők előállani azon feltevésből hajtva, hogy házhelyeket kaphatnak ekkor már vételárnak alig nevezhető 6-9 ezer koronáért. A nagybirtokos azonban további magánegyezkedés elől újbóli területek átengedésére nézve elzárkózott, mert előzőleg nyíltan kijelentette, hogy részéről semmi korlátozás fel nem állíttatik a házhelyügy megoldása tárgyában, területet igénylés szerint ad, de nem hajlandó a tárgyalás fonatát újból felvenni." 64

Schossberger Zsigmond négy faluban elhelyezkedő uradalma 1895 és 1925 között 9149 katasztrális holdról 6477 katasztrális holdra - mintegy 30%-kal - csökkent. A birtokból kiszakadt föld egy része továbbra is a család kezén maradt, Turán pl. báró Schossberger Viktor mellett Hevesy Lajosné szül. báró Schossberger Jenny is örökölt. 65

Az 1925-ös Gazdacímtár Schossberger Viktor birtokaira vonatkozó adatai:
1951 hold szántó, 46 hold kert, 207 hold rét, 308 hold legelő, 285 hold erdő,
178 hold földadó alá nem eső terület
Összesen 2975 hold.

A földterületnek alig több mind harmada volt tehát földesúri kezelésben, a hosszútávra kötött bérletek jószerével önálló gazdaságoknak számítottak.

1925-ben Tura községben négy 100 kh-nál nagyobb birtokot jegyzett a Gazdacímtár, míg 1895-ben csupán egyet, Schossberger Zsigmondét. E négy közül Schossberger Viktoré volt a legnagyobb, 2975 kh Hevesy Andor és testvérei (Budapesten élő Schossberger leszármazottak) 411 holdat birtokoltak (ebből 350 hold a szántó), 85 hold szántót kisbérlők, a többi 326 holdat Kálmán István turai lakos bérelték. A turai közbirtokosságnak 424 hold legelő volt a tulajdonában, maga Tura község 53 hold szántót, 1 hold kertet, 28 hold rétet, 4 hold legelőt és 190 hold földadó alá nem eső területet (összesen 276 hold) bírt.

A báró turai tulajdonának több mind kétharmadát bérbe adta. Reich Miklós 1245 holdat (1150 szántó, 11 legelő, 44 erdő, 40 földadó alá nem eső), Rolf Kamilló 823 holdat (463 szántót, 151 rét, 144 legelő, 5 erdő, 60 földadó alá nem eső) bérelt. A bérlők és a tulajdonos lakhelyéül Turát jelöli meg a Gazdacímtár. 66

Az 1925 és 1935 közötti tíz évben Schossberger Viktor báró birtoka tovább csökkent, majd 15%-kal.

Az 1935-ös Gazdacímtár adatai:

1626 hold szántó, 46 kert, 135 rét, 146 legelő, 255 erdő, 173 hold földadó alá nem eső terület. A 2381 hold turai birtoknak 15.916 aranykorona volt a kataszteri tiszta jövedelme.

A birtok területének csökkenése 10 év alatt: 325 hold szántó, 72 hold rét, 162 hold legelő, 30 hold erdő, 5 hold adómentes föld, összesen 594 hold. Ebben az évtizedben zajlott a Nagyatádi féle földreform, amely Turán csak a Schossberger uradalmat érintette és melynek során 384 holdat osztottak fel müvelésre és 226 holdat házhelyeknek. A felosztott 610 hold csaknem pontosan azonos a Schossberger-birtok csökkenésével. Ez alatt a tíz év alatt jelentősen megnőtt - 424 holdról 698 holdra - a közbirtokosság területe, csaknem változatlan maradt (284 hold) a község földje, eltűnt viszont a száz holdnál nagyobb birtokok jegyzékéből a Schossberger-rokon Hevesyek neve, feltűnt ugyanakkor 157 hold szántójával a Magyar-Olasz Bank Rt. A Schossberger uradalomban megszűnt Rolf Kamilló több mint 800 holdas turai bérlete, Reich Miklós turai bérlete is csökkent valamelyest, 953 holdra. (Reich Miklós galgahévízi, turai és vácszentlászlói bérlete 1935-ben összesen 2122 hold volt.) 67

Tura külterületei közül a Vasút-újtelep nem, a többi három viszont szorosan kapcsolódott az uradalomhoz, lényegében annak majorjai, gazdasági bázisai voltak. Az Esterházyak idején csak a Hatvan felé vezető út mentén létesített Becsali, valamint a Haraszt dűlőben létező, a szomszédos községek felé vezető út közelében álló vendégfogadó számított külterületnek. Az uraság földjeit a központi majorból irányították, a munka javarészét a faluból robotra kijáró jobbágyok és zsellérek végezték.

Az új birtokos, Schossberger Zsigmond már nem rendelkezett az úrbéresek ingyen munkájával, neki már bérmunkásokat kellett fogadni és nem engedhette meg, hogy a béresek, cselédek a napi munkaidő felét utazással töltsék el. Ezért létesített a határ három pontján gazdaságot (ezeket többféleképpen nevezték: tanya, major, puszta), ahol a munkásoknak cselédházat, az állatoknak istállót építetett. Birtokát a falu központjában létező irodából a főintéző irányította, az utasításokat a gazdaságok élén álló ispánok hajtották, illetve hajtatták végre. Hetven éven át ez a szervezet olajozottan működött. A fennálló (kapitalista) gazdasági-társadalmi rendet senki nem kérdőjelezte meg (a kommün rövid átmenetnek számított), mindenki tudta a helyét, a feladatát ebben a gépezetben. S bár a tényleges fizikai munkát végzők (cselédek) kevés fizetést kaptak, életkörülményeik mai mércével mérve embertelennek minősíthető, az adott korban, az adott történelmi viszonyok között mindez normális állapotnak számított.

Fontos tudni, hogy a Schossberger-családnak nemcsak Turán voltak birtokai, hanem más, részben a környékbeli, részben más megyebeli falvak határában. A család állandó lakhelye Budapesten volt, a központi irányítás lényegében innen történt, a helyi intézőségek a központi akarat végrehajtói voltak. Tura - mint láttuk - annyiban különbözött a többi birtoktól, hogy e községben és környékén terült el a család legnagyobb birtokteste, ugyanakkor Budapest közelségében feküdt, ezért is itt építette fel Schossberger Zsigmond a nyári tartózkodásra szánt kastélyát.

Az idők folyamán az egyre jobban terebélyesedő nagybirtok vezetése nagy energiát, sok pénzt követelt, ezért célirányosabbnak, gazdaságosabbnak bizonyult, ha egy-egy tanya, major körül elhelyezkedő földeket bérlőknek adták ki.

Az alábbiakban a visszaemlékezők segítségével bemutatjuk a határban lévő majorok gazdasági tevékenységét, az ott élők életviszonyait. 68

Főintézői központ. - A Kossuth Lajos utcai óvoda épülete adott egykor otthont a főintézői központnak. Itt volt a tisztviselői lakás, az iroda, a telefonközpont. Egykoron, amikor Schossberger Zsigmond még nem tért át a bérlőrendszerre, innen irányították a közel 10.000 kh-as uradalmat. A századfordulón Fekete Sándor (†Tura,1938. 87 éves korában) a két világháború között Körmendy József volt a főintéző, akiknek a központi majoron kívül intézkedési körébe tartozott Liget, Teréz major (ezek Galgahévíz határá­ban terültek el), valamint az Alsóréti gazdaság. „Egy szolgálati hintó és parádés kocsi állt rendelkezésre. Istálló és a 2 kocsis - egyiket Csernyik Sándornak hívták - lakása közel a kert végében volt. Az intézői lakás mögött volt a virágház citromfákkal, előtte a fürdőmedence artézi kúttal, innen biztosították a kastély vízellátását is. A kastély felé keresztbe fügesövény helyezkedett el, amit télen szalmás trágyával védtek a hidegtől. Az út felőli oldalon volt egy szép kis gépház kis gőzgéppel, áramfejlesztő generátorral, ez látta el a kastélyt elektromos árammal, mielőtt Turára bevezették a villanyhálózatot... Az út másik oldalán volt a konyhakert, amit a háború után házhelynek osztottak ki. "

Az uradalom egyik halastava

A gazdasághoz tartozott az 5 szintes, még az Esterházyak idején, a XIX. század elején épített nagy magtár, és mögötte a szalmáskert, szolgálati lakásokkal és gazdasági épülettel. Itt volt a kovács- és bognárműhely, lóistálló 8 pár lóval. A gazdaságnak szakiparos alkalmazottai is voltak: Éliás Pál gépész-kovács, Martonics Kálmán ács, Kerek Mihály bognár, Fuksz Mihály kőműves. Ez utóbbi Alsórét felé vezető út mellett lakott az erdőben, vele szemben Gyurcsik erdész szolgálati lakásban. Itt a központban a főintéző mellett Mezei János gazdatiszt látta el a könyvelési munkákat és más teendőket...

A szalmáskertet háború után felosztották házhelyeknek, amely beépült, a ciszternakerttel együtt.

Alsóréti tanya. - A központ irányítása alá tartozott az Alsóréti tanya, ahol „... Gazsik József volt a gazdatiszt, akit (Kulcsár úrnak is neveztek). Szolgálati lakással, gazdasági épületekkel, artézi kúttal és telefonnal rendelkezett. Innen látták el tejjel minden nap a gazdasági központ alkalmazottait is. Tejes kocsis Csörgi József volt. A növendék marhanevelés is itt volt. Intenzív fácántenyésztés, nevelés volt, sokat szállítottak élő fácánokat ketrecben külföldre. Fő fácánnevelő Németh Ferenc volt, később Kelemen József. Öt halastó is volt a gazdaság területén, amit a Galga folyó vizével tápláltak. Külön halcsősz is volt: Nagy János, Veszelka Mihály. A tavakat háború után 2-3 évig egy Polonyi nevű család bérelte, de utána megszűntek a tavak. — A tanya jelenleg a Galgamenti TSZ tulajdonában van. "

Haraszt puszta - A gazdaság szántóterülete 1919-ig 40 db, 40 kh kiterjedésű táb­ lából állott, amelyből a kommün alatt az 1., 2., 3. sz. táblát Vácszentlászló; a 9., 10., 11. sz. táblát Zsámbok; a 19., 20., 21. sz. táblát (Proletár föld) pedig Tura nincstelenjei számára elvették és kiosztották, mely müvelet végső lebonyolítása átnyúlt a '20-as évekre. Amikor tehát 1921-ben Reich Miklós bérbe vette Harasztot, akkor 31 tábla szántóból és 1 homoktáblából állt a gazdaság. A zsidótörvények szigorítása után, a II. világháború idején Reich Miklós bérlete állami felügyelet alá került. Itt jegyezzük meg, hogy a XX. század elején a bérlő Faragó Lajos volt.

A gazdaság részlegeinek a vezetői voltak: Mezei Mihály ispán, Polgár Ferenc, Fekete László kulcsár-raktáros, Polgár Mihály kocsis gazda, Csedrák György fejős gazda, Kállai József kanász. Vojvoda István juhász Társmajorban lakott, amely Harasztpusztához tartozott. Itt neki lakása, a juhoknak akluk volt. (Társmajort 1955-ben elbontották.)

Haraszt nagyon jól gépesített gazdaságnak számított, ezért több iparost is alkalmaztak. Vezető gépész Boronkai Kálmán, gőzekés Polgár István vezető, Géczi László és Príma Ádám beosztott, Sára József és Horváth János traktorosok, valamint az Obreczán testvérek: András kovács, László bognár. A földeket gőzekével szántották: a két locomotív a tábla szélén állt és drótkötélen húzták oda-vissza a kétfejes ekét. Az aratást kézi erővel, fogadott aratóbanda végezte, aratógazda Mácsai István volt.

A cselédek számára 1 szobás, 1 kamrás, közös konyhás lakást alakítottak ki a cselédházban. A sütéshez 6 szabadon álló kemencét is építettek. A fizetés a szűkös megélhetést biztosította: negyedévenként 16 P készpénz; 6 kg só; naponta 1 1 tej; évente az összes cselédnek 12 m 3 tőkefa; 2 családonként 1-1 kocsi gally, továbbá évente 16 q élet (búza, rozs, árpa); 1 hold kukoricaföld; 200 nöl konyhakert; valamint szabad sertés- és baromfitartás (kivéve a pulykát és a libát).

A tanyán külön osztatlan iskolát létesített a báró. A bérlőnek kastélyszerű lakása volt. A II. világháború megkímélte a gazdaságot, a cselédek a lakásokban maradtak. A földek szétosztása után Reich Miklós házát, az istállókat szétbontották.

Fekete tanya - A vasúton túl helyezkedett el a Fekete-tanya, amely szintén a Schossberger-család birtokában volt. Több évtizeden át a bérlő Rolf Kamilló volt, de a földek egy részét Kálmán István is hosszú ideig bérelte, mindaddig, amíg a tulajdonosok 1931-ben birtokukat áruba nem bocsátották. A parcellázás után a tanya és 12 kh Kálmán Istváné lett, amihez 250 kh-t még bérelt hozzá. Turaiak vásároltak itt földeket, így pl. Kovács Sándor, Kovács Imre, Klopfer István és még sokan mások is kisebb területet.

A Kálmán-féle gazdaság intézője Melicska Jenő volt, aki egy szimpla vakbélgyulladásban halt meg. Ahelyett, hogy a Sándor-féle kórházba vitték volna, hosszú kocsiztatással próbálták más város kórházába juttatni. A szerencsétlen ember szállítás közben halt meg.

Fekete tanyán 1931 előtt 30 család dolgozott, ezt követően csak 8 család maradt. A családok itt is 1 szoba, 1 kamra és 1 közös konyhában laktak.

Fekete tanya

A földművelést 5 pár lóval, 4 pár ökörfogattal és 1 Rába traktorral végezték. Az aratást itt is kézi erővel végezték, Benke Mihály aratógazda vezetésével. Turán Kálmán István kezdett először nagyban borsót termeszteni. Termelt még búzát, lencsét, mákot, kukoricát.

Tanyagazda Szarvas Mihály, majd utána Sándor József volt. Uradalmi kovács egy­ más után: Takács Gyula, Nagy József, Petrovics József. Gépész: ifj. Szarvas Mihály. Cselédek voltak: Franka Ferenc, fia Franka József, Sándor Pál, Molnár József, Mihalik István fejős, Visic Dávid, Kőmíves Ferenc, Benke Mihály summás gazda.

Munkabér: 40 P/év készpénz; 16 q gabona (búza, rozs, árpa); naponta 1 1 tej, továbbá 1200 nöles kukoricaföld, 200 nöl konyhakert, valamint baromfitartás és 1 anyadisznó szaporulatával.

A II. világháború után a nagy istállót, a lakóházat szétszedték, elbontották. A tanya megszűnt.

Az uradalom és annak tulajdonosai a falutól elkülönülő életet éltek, mindazonáltal az első világháború előtti időben a Schossbergerek és a falu között még hivatalos, sőt személyes kapcsolat is létezett. Ekkor Viktor báró még alkalmanként (mint virilis) megjelent a képviselő-testület ülésein is.

1914. augusztus 27-én például, amikor a Vácszentlászló - Tura - Boldog törvény­hatósági út építése volt napirenden, amihez az aszódi járási főszolgabíró - a községek arányában - Turát a szükséges földterület átadására és 10.266 korona 66 fillér hozzájárulás fizetésére kötelezte, az aljegyző így fejezte be előterjesztését: "Köztudomás szerint községünk és a többi érdekelt községek régi vágya teljesül az említett rendelkezések szerint. A község nem tagadhatja meg a követelt áldozatot, bármily nehéz pénzügyi viszonyok között van is."

„Az előterjesztés után báró Schossberger Viktor és Faragó Lajos képviselőtestületi tagok kijelentik részükről, hogy a pótadóban fizetett hozzájáruláson felül 2.000 - 2.000 koronát felajánlanak a kérdéses út kiépítésére" - azzal a feltétellel, hogy a község a kellő időben egy összegben kifizeti a kivetett hozzájárulást és még 1915-ben megkezdődik az útépítés. A testület meghozza igenlő határozatát (31. sz.) egyben „...nagy köszönettel veszi tudomásul ezt az ajánlatot, mert ezzel nyomatékosan látja kifejezésre juttatni azt, hogy mennyire megérett ez az évek óta húzódó ügy a végleges elintézésre. " 69 Jól együttműködött tehát a falu és a földbirtokos, ha azonosak voltak az érdekeik.

Jellemző még, hogy b. Schossberger Viktor a turai templom kegyuraként jelentős összeggel támogatta az 1911. évi templomépítést. A templomban egyébként külön elkerített helyet tartottak fenn a család tagjainak, akik vasárnap és nagy ünnepi szentmiséken részt vettek a szertartáson.

A Schossberger birtok területének fokozatos, lassú csökkenése és a 100 holdnál nagyobb birtokok megjelenése ellenére is meghatározó, bár már régóta - lényegében az 1864-es tagosítás óta - nem kizárólagos tényező Tura község életében. Lassú presztízs­ vesztését nem kompenzálta az új termelési ágak bevezetése (haltenyésztés, feldolgozó ipari üzem létesítése) sem. Ugyanakkor mivel a földek gondozását, trágyázását az uradalom földjén rendszeresebben végezték, mint a falu kisparcelláin, a termésátlag 40%- kal magasabb volt a kisgazdaságokénál.70

Az uradalom kizárólagosságának megszűnését jelzi a községi önkormányzathoz való viszonya is, melyet jól tükröz a testületi jegyzőkönyvek néhány passzusa. A Galga 1924-es tavaszi áradása után az uradalom károsult bérlői kártérítést követelnek Schossberger bárótól. Az önkormányzat - szerződés híján - nem állapítja meg ugyan Schossberger Viktor kártérítési kötelezettségét, maga az eljárás mégis a báró tekintélyvesztését, felelősségrevonhatóságát példázza. „A víz nemcsak a közbirtokossági, de az uradalmi területen is kitöri medréből és az elzárás az uradalmi területen is csak ideig-óráig sikerült. Az elöljáróság megkísérelte a helyszínre vitt napszámosokkal a víz feltartóztatását, de ez nem sikerült. "

Az 1936. április 24-i ülés jegyzőkönyvének tanúsága szerint Schossberger Viktor a község leggazdagabb embere, ő áll a virilis lista élén (igaz, az ülésekre nem jár el, Körmendi József gazdatisztet jelöli meg megbízottjának). Szerepel a virilisek között egykori tiszttartója, Fekete Sándor is, akiről nagy tisztelettel emlékeznek meg elhunyta alkalmából az 1938. április 4- i testületi ülésen.

Báró Schossberger Viktor két alkalmazottja: a sofőr és a kormornyik (Polgár László)

Az 1937. április 16-i testületi ülésen Schossberger Viktor kérelmezőként lép fel, - és elutasítják. „Báró Schossberger Viktor kéri a csendőrlaktanya előtti térből befoglalt 43 nöl területű résznek tulajdonába bocsátását. Ezen előterjesztésre vita fejlődött, melynek során a többség véleményét megállapítani nem lehetett, ezért elnöklő bíró felállás szerinti szavazást rendelt el." 15:9 arány ban született meg a 16/1937. határozat: „A csendőrlaktanya előtti, már bekerített 43 nöl közteret nem adjuk át br. Schossberger Viktor birtokába. Vagy ezután is előkert haszonbért fizet érte, vagy a kerítést az eredeti mezsgyére kell visszahelyeznie. "

Gazdasági ügyekben szabályos elszámolás szerint zajlik az uradalom és a községi vezetőség tárgyalása. Amikor pl. hetven éves késéssel napirendre kerül a gazdasági továbbképző (ismétlő) iskola felállítása, a képviselő-testület megszavazza rá a szükséges 550 pengőt, „a gyakorló területhez alkalmas helyet pedig Schossberger Viktor báró úrtól kérünk a szalmás kertből illő bérfizetés ellenében. " (1938. július 10.)

Bérleti szerződések kötésénél sem élvez előnyt az uraság: „A vagyonváltság földek br. Schossberger Viktor kezén lévő vadászbérlete 1938. augusztus 1-én lejárt" - rögzíti a képviselőtestület 1938. július 18-i ülésének jegyzőkönyve, megjegyezve, hogy a továbbiakban a báró helyett a szomszédos községek vadásztársaságának lenne célszerű bérbeadni e területet, mivel magasabb bérleti díjat ígértek. Nagy vita után született meg a határozat: bocsássák árverésre és a legtöbbet ígérő pályázó nyerje el a bérleti jogot.

1938-ban még szerepel az uradalom tulajdonosa, bérlője és gazdatisztje a mezőgaz­dasági bizottságba választhatók között:

1. Reich Miklós (szül. 1881.) bérlő 1255 holdon Turán. 6480 pengő a mezőgazdaságból származó jövedelme, személyesen gyakorolja választójogát.
2. Schossberger Viktor (szül: 1868.) birtokos 5511 hold 1242 nöl területen Turán, Galgahévízen, Valkón, 78121 pengő a mezőgazdaságból származó jövedelme, választójoga gyakorlására Körmendi József gazdatisztet bízta meg.
3. Körmendi József (szül. 1881.) gazdatiszt, nincs birtoka ül. bérlete, 7420 pengő a mezőgazdaságból származó jövedelme, személyesen gyakorolja választójogát. 71

B. Schossberger Viktor 1938-ban elhunyt. Birtokát a leszármazói örökölték. Az 1940-es jegyzéken a fentebb közölt három birtokos, illetve intéző közül már csak Körmendi József szerepelt, a 16. helyen. 72 Később a birtok léte is veszélybe került: Amikor például 1941. október 5-én a Turai Földművelők Egyesülete kimondja saját feloszlását, az ülés elnöke annál is inkább sajnálattal veszi ezt tudomásul, mert „... itt volna ismét a turai uradalom igénybevételének nagyhorderejű ügye, melynek irányítására ezen egyesület volna elsősorban hivatva." 73

A nagymúltú, többévszázados Esterházy- majd Schossberger uradalom történetét az Ideiglenes Nemzeti Kormány 600/1945. március 17-i, „a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról" szóló rendelete zárta le. Ezzel az uradalom az 1864-es tagosításhoz mérhető gyökeres, a község fejlődése és a földműves lakosság számára egyaránt nagy távlatokat megnyitó sorsfordulóhoz adta földterületét. Nem rajta múlt, hogy csupán néhány évre.

A helyi ipar

Az úrbérrendezés után a parasztgazdaságok lendületes működése, a lakosságszám folyamatos növekedése a helyi igényeket kielégítő kisipar fejlődését is elősegített. Bár a paraszti lakosság iparcikk-szükségletének tekintélyesebb részét még a XX. században is a vásárokon szerezte be, azért a javítások elvégzésére, a kisebb szolgáltatások ellátására, szükség volt a faluban folyamatosan működő iparosokra és kiskereskedőkre is. így találta meg a számítását a vizsgált időszakban 20-30 (javarészt zsidó) kereskedő, továbbá egyre több iparos. Érdekes jelenség, hogy Turán a mezőgazdasági termelésből kiszorulók közül csupán néhányan mentek el nagyüzemi, gyári vagy építőipari munkásnak (Turán nagyobb üzem, gyár nem létesült), az ipart a faluban a helyi kisipar jelentette.

Mielőtt az iparosokat, a kisebb iparvállalatokat bemutatnánk, tekintsük át a statisztikát.

Figyelmet érdemel, hogy az iparral foglalkozók száma 30 év alatt két és félszeresére növekedett, bár ezek túlnyomó többsége műhelyben, egyedül dolgozó mester. Ezt az állapotot jól megvilágítja az alábbi statisztika:

Vállalatok nagysága

A század elején készült népszámlálások a különböző mesterségekről is adatot gyűjtöttek, ezt mutatja be az alábbi táblázat:

Fontos adatgyűjtést végeztek az 1920-as évek végén, amelyet a PPSK vm-t bemutató Címtárban tettek közzé. Ezt teljes terjedelmében megjelentették a Turai Hírlap 1992. májusi számában.

Az alábbiakban közöljük ezt a névsort, amikor is külön az iparosokat és külön a kereskedőket mutatjuk be. Az iparosok névsorát kiegészítjük egy kisipari jegyzékkel, melynek az eredetije a Petőfi Múzeumban található. Ezt a kiegészítést megtaláljuk a Turai Hírlap 1993. júliusi számában.

Iparosok:

Asztalosok: Krobót Jenő (1923), Albulov Árpád (1925), Batta József (régi), Bárdi István, Dobronai
István, Vasas Péter, Móra Sándor (1930), Mille Károly (1932)
Ács: Herceg Vilmos
Bádogos: Perlusz Béla
Bognár: Dénes József (1928), Fazekas József, Maldrik Sándor (1921), Petrovics János (1932).
Cementáru-gyártó: Steiner Gyula, Király István (1933).
Cipész és csizmadia: Balogh Péter (1918), Bikkes Ambrus (1923), Csorba Péter (1937), Csörgi József (régi), Gólya Péter (régi), Gólya Mihály (1944), Láng Béla (1929), Mahó Sándor, Módos János (István) régi, 1910, Mahó László (1931), Meleg János (1912), Meleg Mihály (1927), Novak Károly (v. Mihály) 1925, Rácz János, Sallai Gyula (1928), Szabó István, Szaszkó István, Szilágyi Fábián, Tóth Sebes Mihály, Varjú János (1924).
Cséplőgép-tulajdonos: Éliás Lajos, Fazekas Dezső, Fazekas Sándor, Fazekas Mihály, Kálmán István, özv. Kuti Péterné, Maczkó András, Maczkó Péter, Reich Miklós, br. Schossberger Viktor, Szabó László, Tóth Zsigmond.
Traktortulajdonos: Hanófer Károly, Kálmán István (2db), Maczkó Péter, Reich Miklós, Tóth Zsigmond
Fodrász: Tellér Péter (1919), Vágó Antal (1919), Fűrész Gábor (1936).
Földmunkavállaló: Kocsis József.
Kalapos: Galambos Róbert (1928).
Géplakatos: Péter Gusztáv (régi), Tóth Zs. Mihály (1943).
Kádár: Kretz Márton (1920).
Kéményseprő: Mongyi János.
Kovács: Éliás Lajos (régi), Fazekas Dezső, Fazekas Sándor, Kurilla József, Letanovzsky László (régi), Novak József, Petrovics Gyula (1921), Petrovics József, Szabó János (1926), Szabó László (1907), Takács Gyula (1934), Gyenes Pál (1921), Racskó Pál (1936).
Kőműves: Lukács Mihály (1925), Medveczky István (1921), Nagy Tóth János, Pecze Péter (ács is), Medveczky János (1942), Sima Ferenc.
Kötélgyártó: Czuczu László (1940).
Lakatos: Horváth Gyula (v. János) régi, Sugár Árpád.
Molnár: Dóra Ernő (1923), Fazekas Mihály, Buth János (régi), Praznovszky Gézáné.
Mészáros és hentes: Csorba Albert, Hanofer István (régi), Kalmár Sándor, Csorba József, Szilágyi Péter, Szilágyi László (1937), Novak János (1939), Kurilla József (1936), Pesti István (1940), Schuk György (1941).
Pék: Klopfer István (1912), Baumann Lajos.
Sodronyfonó: Balázs László.
Szikvízgyártó: Neumann Mór, Tóth M. Gábor.
Szobafestő és mázoló: Leopold Sándor, Lörincz Kálmán.
Szabó: Várkonyi Ágoston (régi), Fodor Endre, Karpelesz Albert, Kretz József, Mészáros István, Osváth Gyula, Tóth József (1940), Pásztor József (1942).
Villanyszerelő: id. Lukács Vilmos (1935).
Autófuvarozó: Fazekas Mihály.
Autótulajdonos: Kalmár Sándor (hentes és mészáros), Reich Miklós, br. Schossberger Viktor. Telefonnal a FAKSZ-telep, és a Deutsch cég, valamint Dóra Ernő rendelkezett.

*Az évszám az iparengedély kiadásának esztendeje (már ahol évre vonatkozó adat megmaradt!)

A turai iparosok dalárdája az 1920-a.s években

A malmok

Tura legrégebbi ipari létesítménye a vízimalom, melynek létezéséről a középkor tárgyalásakor több ízben is említést tettünk. Hogy a régebbi korokban a határ mely részében állt? - azt pontosan nem tudjuk. Feltehetően ott, ahol a II. katonai felmérés térképe jelzi.

A malom az uraság tulajdonában állt, amelyet szakképzett molnár iparosoknak adott ki árendába. A molnár ezen kívül még taxa adót is fizetett, tehát őket is a taxalisták között tartották nyilván.

A múlt század nagyobbik felében a nemes Kalmár-család bérelte a malmot. Az 1870-es években a Galga vidékén ismert Salkovszky iparos famíliához tartozó S. István a molnár.

A vízimalom zavartalan működését jelentősen befolyásolta a Galga szeszélyes vízjárása: hol kevés volt a víz és nem hajtotta a kerekeket, hol meg az áradás tartotta rabságban a malmot. Ezért is létesítették a szárazmalmot.

A fennmaradt dokumentumok a turai szárazmalomról is tudósítanak bennünket. Közülük némelyik azt sugallja, mintha az uradalomnak és a községnek külön-külön szárazmalma lett volna. Ez tévedés. Csupán egy szárazmalom létezett, mégpedig a mai Thököly utcában, amelyet Bikakósorként, sőt Szárazmalomsorként (!) őrzött meg az emlékezet. Az uradalom, vagyis az Esterházy uraság malma volt ez, amely a jobbágyvilág felszámolása után a község birtoklásába ment át. Néhány évtizedes községi használat után szerepét a felállított gőzmalmok teljesen háttérbe szorították, ezért lebontották.

Az egyik gőzmalom a mai Damjanich utcában, a Kónya falurészben állt. Létesítéséről, működéséről írásos dokumentum alig maradt fenn. Visszaemlékezők szerint az Erki (?) - család kezében volt. Valamiféle családi vita után a malmot működtető gőzgép felrobbant. A hibát kijavították, ám ezt követően a malom mások tulajdonába került. Az emlékezetnél hitelesebbek az írásos emlékek. Ezek szerint 1898-ban a Turán született 31 éves Hercz Jakus a gőzmalombérlő, ugyanakkor a főmolnár a 28 éves Bergholcz Ferenc. Aztán 1900-tól a felesége révén turai kapcsolatokkal rendelkező Dóra István (*Kálló, 1852.) a malomtulajdonos, 1909-1911 között a virilisek között találjuk. 74 A háború és a forradalmak évei alatti tulajdonosról (tulajdonosokról?) nincsen ismeretünk.

Egy 192l-es adat szerint az Ambrus és Schlizzer Gőzmalmában sürgősen pótolandó hiányosságokat állapított meg az Iparfelügyelet.75 Két év múlva Chmella Nándor a tulajdonos. 76 Az ismételt vizsgálat újból hiányosságokat állapított meg. Feltehetően ezek nagyobbak lehettek, mert a visszaemlékezők szerint a malmot 1928 körül szinte újjáépítették. Ezt követően még kb. 10 évig működött, ám a másik két malommal nem tudott versengeni, ezért a tulajdonos (nevét nem ismerjük) bezárta üzemét. A használaton kívüli malomépületet az 1980-as évek elején bontották le. 77

A másik gözmeghajtásos malom a Szentlászlói úton létesült. Ez volt a Kálmán-malom, melyet később Szent István Gőzmalom névre keresztelt a tulajdonosa. 78

A századfordulón került a jó módú balassagyarmati eredetű Kálmán-család a Galga vidékre. A két Kálmán testvér átvette az aszódi gőzmalmot, azt korszerűsítette és a középső Galga mente legjelentősebb malmává fejlesztette. Sőt! E század első két évtizedében a termelését állandóan növelő, a kereskedelmi hatósugarát egyre jobban kiterjesztő kenyérgyárat is létesítettek az aszódi malom mellett. A kenyérgyár az I. világháború idején beszüntette ugyan a termelését, ám a malom, mint a galga vidék egyetlen ilyen ipari létesítménye mind a mai napig termelő, jelentős üzem.79

Az Aszódon megnövelt Kálmán­tőke tette lehetővé Kálmán István számára a terjeszkedést. A század első évtizedében létesített Kálmán­malom beüzemeltetője ifj. Kálmán István, hiszen a családi vagyon megalapozója, id. Kálmán István 1910. augusztus 4-én, Turán hunyt el, ekkor 78 éves volt. Bár pontos dokumentumok a Kálmán-malmokról nem maradtak fenn, az adatok arra engednek következtetni, hogy Kálmán Bertalan és leszármazói az aszódi, Kálmán István pedig a turai malmot birtokolta. Az 1907. december 15-én összeállított virilisek jegyzékében Kálmán István (természetesen a fiatalabb!) 381 K állami adóval az 5. helyen szerepel. 80

A Dora-féle malom tervrajza

Kálmán István a XX. század első felében Tura közéletének meghatározó személyisége volt. A visszaemlékezők nem nagyon iskolázottnak, ám jó megjelenésűnek, határozott fellépésűnek, hatásos szónoknak mondják, aki meglehetős anyagi háttér birtokában a kor igényének megfelelő „úri életet" élt. 81 Mások finom, „igazi úrnak" mondják. Konzervatív politikai magatartásával több cikluson keresztül a turai választókerület ország- /nemzetgyűlési képviselője, mely vitathatatlan vezető szerepet biztosított számára nemcsak Turán, hanem a kerülethez tartozó szomszédos községekben is. Magas állásához a malom kevésbé illeszkedett, ezért a Schossbergerektől bérelt földet Fekete pusztán, ahol gazdaságát Melicska Jenő intéző kormányozta. A földbérlő-földbirtokos foglalkozás és cím tovább erősítette helyzetét mind a parlamentben, mind pedig a település vezetői között. Erre szüksége volt, mert az úri életvitelhez a malom már nem nyújtott kellő anyagi fedezetet. Pontosan nem tudjuk, hogy milyen ügyből kifolyólag pereskedett, mindenesetre a végkifejlet szerint a malom Zachár nevű gödöllői ügyvéd birtoká ba került, aki azt átadta vejének, Praznovszky Gézának, aki a Szent István Gőzmalmot az 1946-os szétszedéséig birtokolta. 82

A malom az 1930-as években technikailag megújítva ismét fellendült, amely javarészt a kiváló főmolnárnak, Buth Jánosnak volt köszönhető. Természetesen a malomban az idők folyamán többen is dolgoztak. A teljesség igénye nélkül említsük meg Vigh Alajos fögépészt és a II. világháború harcaiban belövéstől halálos sebesülést szenvedett Polacsek Ferenc kazánfűtőt.

A harmadik gőzmalom (a Dora-malom) a Galga völgyében jól csengő Dora-családhoz kapcsolódik. Dora István ácsai molnár turai molnárságáról már tettünk említést. Az alábbiakban fiának, Dóra Ernőnek a malmát ismertetjük. Dora Ernő aszódi lakos (!) 29 éves, amikor 1922. március 27-én Tura község elöljáróságától malomépítési engedélyt kért és kapott. Egy év múlva (1923. június 5.) az építkezés előrehaladásával iparengedélyt kért, amelyben felsorolja, hogy édesapja ácsai malmában molnár- és gépészként működött. Az elkészült malomépületben 1924. január 3-án volt a tűzrendészeti bejárás, melynek folyamán az igényes ellenőr több, kijavítandó hibát észrevételezett, amelynek rendezése után az év folyamán megindult a termelés. 83

Dóra Ernő

Dora Ernő szorgalmas ember volt, aki munkájával meglehetős anyagi jólétet teremtett családjának. A malmával szemben épített (1927-ben) családi háza mindmáig áll (Galga AFESZ irodaépülete). Higgadt, korrekt és közvetlen viselkedésével megnyerte a turaiakat, a település intelligenciája befogadta, az 1920-as, '30-as, '40-es évek helyi közéletének egyik vezető személyisége lett.

Korabeli iratok emlékeznek még Fazekas Mihály darálójáról, ám ez kisebb és később megszűnt üzemnek számított. 84

Mind a Szent István Gőzmalom, mind Dora Ernő malma jelentős kárt szenvedett a második világháború idején. Szükséggépekkel pótolták a hiányokat, csakhogy a megszálló szovjet katonai parancsnokság követelményeit és a lakosságnak a szükségletét kielégítsék. A hamarosan bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások folyamán Tura egykor fejlett malomipara részben megsemmisült, részben (az államosítás után) visszafejlődött.

A háziipar

Az 1900-as népszámlálási adatfelvételnél találunk egy érdekes adatot, mely szerint Turán 21 férfi és 516 nő végzett háziipari tevékenységet. A gödöllői járásban egyéb­ként összesen 298 férfi és 1924 nő hasonló módon egészítette ki jövedelmét. Turához hasonlóan Galgahévízen (427 fő), Hévízgyörkön (381 fő) és Versegen (331 fő) is sokan foglalkoztak háziiparral. 85 A vidéket kevésbé ismerő felkapná a fejét, hogy ugyan milyen háziipar létezhetett a Galga vidéken kilencven évvel ezelőtt? Természetesen az ősi szövés-fonásról van szó, amelynek során minden község határában elkülönített kenderföldön termesztett ipari növényt dolgozták fel. Galga mente falvaiban évszázadok óta házilag állították elő a férfi-női ruházathoz és a háztartáshoz szükséges kender, majd később más anyagokkal kombinált vásznat. A nyáron megtermelt nyersanyagot, őszre előkészítették a fonáshoz-szövéshez, amelyet aztán a házilag készített eszközökkel (rokka, szövőszék stb.) a „fonóházakban", de szinte majd minden gazdaházban vászonná vagy már kész termékké (törülköző, szeleslepedő, szakajtóruha stb.) dolgozták át. 86 A vászonból aztán férfi gatyát és inget, női pendelyt és félinget, zsákot és más terméket varrtak. A gyáripar tömegtermelése természetesen fokozatosan kiszorította a sok munkával járó kendertermesztést és feldolgozást, ám végleges megszűnésére csak a magánparaszti gazdálkodás felszámolásakor került sor.

A szövőszékek még ezt követően, tehát az 50-es, 60-as években is csattogtak a téli estéken, csak most már nem kendervásznat készítettek, hanem a háztartási hulladéknak számító rongyból szőttek szép fali- és padlószőnyeget. (Ezek felhasználási reneszánszát napjainkban is tapasztalhatjuk).

A századforduló idején Turán egy új háziipari tevékenység is megjelent, mégpedig a ruházat és a háztartási textilek hímzéssel történő díszítése. Nem feladatunk a turai hímzéskultúra kialakulását ismertetni, hiszen e témakörről kiváló szerzők nagyszerű könyveket írtak.87 Mindenesetre a kibontakozást két alaptényező határozta meg: a szebbre törekvés igénye és a szegénység. „Az 1900-as években már számos ügyes kezű asszony - akinek nem volt pénze készen venni - gondolkozni kezdett azon, hogyan lehetne megoldani a gyolcskendők előrajzolását és varrását". Ezt példázza Sára Józsefné példája, akiről így ír a szerző „...sorsa a föld nélküli szegény parasztságot példázza, küzdelmét, hogyan igyekezett szebbé, jobbá tenni a maga és családja életét". Érdekes módon a testi hibás vagy betegségben szenvedők közül sokan ebben a munkában talál ták meg életük értelmét. „ Kiss Andrásné Balla Julianna testi hibás asszony a századforduló turai hímzésének kialakítója. Süketen született... A varróasszonyok közül Kuti Ágnes munkásságát érezzük a legjelentősebbnek. Jómódú gazdalány volt. Nagyon sokat fájt a lába és nem bírta a mezei munkát".

A turai hímző asszonyok többsége a saját szükségletükre végezte munkáját, azonban minden időben voltak néhányan, akik kézügyességükkel, tervezői-szerkesztői adottságukkal és szorgalmukkal kiemelkedtek a többségből, és termékeikkel tisztes mellékkeresetre tettek szert.

A helyi háziipari tevékenység jelentőségére utal a képviselő-testület 1939. november 6.-i határozata: „1940. évtől a Magyar Háziipari Központ tagjául belépünk, a 78 P tagdíj költségvetésbe való beállítására Alispán Urat felkérjük".

A férfiak háziipari tevékenysége minden időben a gyékény, a szalma és vessző feldolgozásában merült ki, az így előállított termékek (szakajtók, kosarak, seprűk stb.) javát a saját háztartásban használták fel és csak kisebb mennyiségben bocsátották áruba a heti piacon, alkalmanként a vásárban. A vizsgált időszakban Turán más háziipari tevékenység nem bontakozott ki.

A helyi kereskedelem

A két világháború között jelentősen megnövekedett a turai kereskedők száma, ezt bizonyítja az 1931. évi Címtár adatsora.

Kereskedők:
Hangya üzletvezetők: Módos János, Tóth L. Mihály.
Bőrkereskedő - cipőkereskedő / és egyben fűszer- és vegyeskereskedő: Tellér Péter.
Csemegekereskedő — és egyben fűszer- és vegyeskereskedő: Kovács Sándorné.
Cukorkakereskedő — újságkereskedő és dohánytőzsdés: özv. Kardos Kázmémé.
Dohánytőzsdés: özv. Komáromi Gyuláné, özv. Lukács Andrásné, Nagy Tóth János, özv. Schwartz Mártonné, Tóth Péter.
Edénykereskedő és rövidáru kereskedő: Spierer József.
Építésanyag kereskedő: FAKSZ telep, továbbá tüzelő és gabonakereskedő (telepvez. Balázs László), Steiner és Deutsch továbbá tüzelő kereskedő.
Fürdő: Tóth L. János artézi strandfürdője.
Fűszer- és vegyeskereskedő: Kiss Péter, Tellér Péter, Kohn Rozália, özv. Kovács Mártonná, Kovács Sándorné, Ladányi Zoltánná, Pásztor Mártonná, Schwartz Johanna, a fűszer mellett még rövidáru kereskedő is Kovács Árpád, Fischmann Béla, Kovács Miklós, Spierer Ferenc; a fűszer mellett még vaskercskedő Csíkszentiváni Koronka Géza.
Gazdasági anyagok és eszközök kereskedése: Hangya.
Ruhakereskedő: Fodor Endre.
Sörraktáros: Balázs Istvánné.
Szállodás: Tóth L. János88
Temetkezési vállalkozó: Bárdi István.
Tüzelőkereskedő: Neumann Mór, Pázmándi Pálné.
Kocsmáros - vendéglős: Benke Mihály, Fischer Jakab, özv. Fischmann Albertné, Hangya, özv. Hanofer Károlyné, Pásztor Márton, Tóth Zs. József, Tóth István, Tóth A. Mihály, Várkonyi József - még más üzlete (lásd fent) is volt özv. Komáromi Gyuláné, Kovács Miklós, Schwartz Johanna, Szilágyi Péter, Tóth L. János.

Azt a helyi gazdasági élet bemutatása során tapasztalhattuk, hogy már a XVIII. század végétől Turán is létezett bolti kereskedelem. A néhány vegyeskereskedés a XX. századig szinte kizárólagosan zsidó kereskedők tulajdonában volt. Az 1828-as összeírás még csak 22 zsidót talált a faluban (ez legfeljebb 3-4 családot jelenthetett), a XIX- XX. század fordulóján számuk 100 lélekszám fölé emelkedett (1910-ben 114 fő s ez volt a legtöbb!). A XX. század első felében is Turán élő zsidó nagyobbrészt kereskedő, kisebb részben iparos családok tekintélyes hányada Aszódról, illetve Aszód közbeiktatásával érkezett a faluba. Aszód mezőváros a XVIII-XIX. században Pest vármegye déli részének legjelentősebb ipari és kereskedelmi központja, ahonnan a gazdasági életből kiszoruló iparosok és kereskedők (főleg az utóbbiak) a szomszédos falvakban próbáltak gyökeret ereszteni.

A II. világháború előtti évtizedek egyik legtekintélyesebb turai kereskedője Leitersdorfer (valójában Leutersdorfer) Sándor volt, akinek felmenői Aszódon éltek. L. Márkus 1811-ben Aszód város lakója. Leszármazói: L. Mór - L. Sámuel kereskedő, aki Aszódon, 1856-ban született és Turán, 1934-ben halt meg. A Hercz (Hertz, Herz)- család történetét a XVIII. századba vezethetjük vissza. A matuzsálemi kort megélt H. Bernát turai vegyeskereskedő Aszódon, 1799-ben született és Turán, 1904-ben hunyt el. Édesapja H. Márton és nagybátyja H. Jakab aszódi polgárok voltak. A fia, Ármin gazdasági intéző és a gőzmalombérlő Jakab (* 1867) már Turán születtek - a rokonsági fokozatot nem ismerjük). Az Aszódról Jászberénybe elszármazott és ott fényes karriert befutott Blau-család néhány tagja is kapcsolatban állt Turával. Blau Sándor kereskedő - felesége Bőhm Sarolta (*Aszód, 1818. †Tura, 1902. - édesapja Aszódon kántor!); Blau József kereskedő (* Aszód, 1840 †Tura 1921.) Külön említést érdemel a Hanofer-család, amely nevében őrzi származási helyét (Hannover). Turai tartózkodásuk három generáción át dokumentálható, foglalkozásukra nézve hentes-mészárosok voltak, de kocsmabérléssel is foglalkoztak. (Ez általánosan jellemző a régebbi korokra, a vendégfogadók bérlői javarészt a mészáros mesterséget is űzték.) A családtagok fel-felbukkannak a turai történetben.

A XIX. században már a faluban éltek a Karpelesz-család tagjai:

A századforduló éveiben több kereskedő család érkezett, akik 1-2 generáción keresztül voltak a község polgárai, már talán nevükre sem emlékeznek a falu lakói. Közülük említést érdemelnek a valamilyen szinten rokonságban lévő Schlesinger Salamon (*Rajecz - Trencsnén vm., 1814. †Tura, 1902.) és Schlesinger Mór (* 1850 †Tura, 1925.). Lány ágon a Schlesingerek rokonságban álltak Leitersdorfer Sándorral, valamint Fischmann Józseffel.

Fischmann Albert kereskedő Vágbesztercén, 1856-ban született, élete nagyobbik részét azonban Turán élte le (†Tura, 1918.). Fia Albert (*Tura, 1896. †?)- Rokona (esetleg fia?!) lehetett F. József (*Tura, 1891. tAuschwitz, 1944.).

E század első felében több Kovács nevű kereskedő család élt Turán. Kovács (Kohn) Márton hentes-mészáros és vegyeskereskedő (∞ Friedmann Laura) a múlt század végén telepedett le a faluban. Leszármazói közül még közöttünk él Imre fia (*Tura, 1906.-), aki 1944-ben az egész családját elvesztette. Margit testvére (*Tura, 1901. †Auschwitz, 1944.) Kalmár Sándor kereskedő (*1893. †Auschwitz, 1944.) hitvese lett. A Kovács-Kalmár-féle üzletház mind a mai napig áll még a Tabánban.

A XX. században, különösen az I. világháború után több keresztény kereskedő telepedett le és nyitott üzletet Turán. Egy részüknek leszármazói mind a mai napig közöttünk élnek. Üzletmenetüket a II. világháború utáni államosítások derékba törték.

A kocsmák és vendéglők a régebbi korokban kicsit más szerepet töltöttek be, mint manapság.

Turán, ahol a határ 10%-át szőlőparcellák borították, és jelentős mennyiségű bort termeltek mégis több italmérés működött. Ide nemcsak a szőlővel (borral) nem rendelkezők tértek be egy-egy pohár italra, hanem olyanok is, akiknek otthon a pincéjében teli hordók sorakoztak. A kocsmák elsősorban a férfiemberek találkozó-, beszélgető-, társas összejöveteli helyei voltak. Mivel a faluban máshol nem léteztek nagyobb szobák, termek, kezdetben a különféle szerveződéseknek (egyletek, körök) az összejöveteleit is a vendéglőkben tartották. Az idők múlásával aztán nemcsak az értekezleteket, közgyűléseket tartották meg a kocsmák nagyobb helyiségeiben, hanem a díszlakomákat, a zenés-táncos összejöveteleket, a bálokat, sőt a színi előadásokat is. Hiszen a II. világháború előtt nem létezett a mindenki számára nyitott „kultúrház".

A legismertebb és legnagyobb teret, kényelmet biztosító vendéglők a két világháború között a következők voltak:

1911 előtt a kaszinó, amely a község belsőségi vendégfogadója volt és adott ki árendába. Itt nyitotta meg kapuit a községi iskola.

Tóth L. János az első világháború után, 1922-ben nyitotta meg vendéglőjét, a mai Szt. István úton (az épület áll még!), ahol szállodát is működtetett. Az 1920-as, 30-as években a nagyváros, poros levegőjéből szívesen jöttek nyaralni „falura", Turára. A csöndes és jó levegőjű falusi pihenést színesítette a „szálloda" telkén létesített, artézi kút vizével táplált, kb. 10x20m-es betonmedencés strandfürdő is.

Fia, Tóth L. Mihály a Kovács Sándortól megvett üzletében előbb kocsmát nyitott, majd táncteremmel bővítette azt. Ebben az épületben találjuk a Bartók Béla Művelődési Házat, amely immáron hat évtizede áll a kultúra szolgálatában.

Amiképpen emelkedett a községben az iparosok és kereskedők száma, úgy növekedett szerepük a település közéletében. A paraszti lakossághoz képest általában maga­ sabb iskolai végzettséggel, a mindennapi életben tágabb ismeretekkel rendelkező iparos-kereskedő, tehát polgári réteg az értelmiségiekkel és vasutasokkal együtt a falu társadalmi-kulturális életének motorját alkották. Aktivitásuk a közélet minden területén nyomon követhető, különösen az 1920-as évektől kezdődően. Ezekről az egyesületi életet ismertető fejezetben részletesen kitérünk.

A turai vásár és a hetipiac

Az elmúlt századokban a falvak népe számára a kereskedelem fő színtere a vásárok voltak. A házaló kereskedelem csak apróbb cikkek forgalmát biztosította, bolti kereskedők pedig csak a nagyobb, forgalmasabb településekben találták meg számításukat. Turán - mint láttuk - már a XVIII. század végén megtelepedett néhány zsidó család, akik szatócs üzleteikben a lendületesen szaporodó turai népességnek a mindennapi szükségleteket biztosították. A helyi kereskedők azonban nem tudták azokat az igényeket kielégíteni, amelyek a több száz családot számláló lakosságnak a termeléshez, a lakásfelszereléshez, a ruházkodáshoz kellett, továbbá nem létezett olyan helybéli felvevő piac, amely a jobbágygazdaságok feleslegeit felvásárolták volna.

E célokat szolgálták a vásárok, amelyeknek a megtartásához külön királyi privilégium kellett. A XVIII. század első felében Tura népe számára a legközelebbi vásárhelyek a következők voltak: Pest, Gyöngyös, Jászberény. Adataink szerint a pesti vásárban már az 1730-as években megjelentek a turaiak, amikor is káposztát kínáltat eladásra. A gyöngyösi és herényi vásárok turai hatását eddig még nem kutatták, ám az tény, hogy a múlt század első felétől/közepétől (?) Turán elterjedt téli viseletet berényi szűcsök készítették. Az első darabokat egészen bizonyosan a jászberényi vásárban szerezték be.

A XVIII. század közepétől megszaporodtak a vásártartási joggal rendelkező mezővárosok. Tura számára az alábbiak játszottak szerepet a vásári kereskedelemben:

Pest megyében A mezővárosi privilégium megadás éve

Aszód 1761. április 21.

Vác 1761. július 7.

Gödöllő . 1763. július 11.

Heves megyében pedig a szomszédos Hatvan mezőváros. 89

Általában 2-4 országos állat- és kirakodó vásár megtartására kaptak királyi engedélyt. Aszódon pl. ettől kezdve Áldozócsütörtökön, Szt. István (augusztus 20.) és Szt. Márton (november 11.) napján tartották a vásárokat. Később annyiban módosították az időpontokat, hogy nem az ünnepnapon, hanem az azt megelőző pénteken és szombaton volt a vásár napja.

Ettől az időtől kezdve Tura népe válogathatott a vásárokban, hiszen Hatvan, Aszód, Gödöllő egy napi járóföldnyi közelségben volt a településhez. De még Vác, Jászberény, Gyöngyös és főleg Pest nagy vásárait is könnyen elérhették és sűrűn látogatták is.

A más helyen említett 1871. évi községek rendezéséről szóló törvény új helyzetet teremtett a vásártartási jogban is. Bár megszűntették a mezővárosi jogállást, azonban ezektől a településektől (mint pl. Aszód, Gödöllő) nem vették el az országos vásárok megtartásának a jogát. Viszont azok a nagyobb falvak, amelyek egy-egy kisebb régió központját képezték, kérésre vásártartási jogot nyerhettek. Tura is ezek közé a települések közé tartozott, ahol 1871-től virágvasárnapon és az utána következő hétfőn, valamint október első vasárnapján-hétfőjén tartották meg az országos állat- és kirakodóvásárt.

A turai vásárok kezdetét tehát ismerjük. Viszont nincsen érdemleges utalás a hetipiacok megkezdésének az idejére. Kibontakozását valahol a múlt század végére, e század elejére valószínűsíthetjük. A heti piac forgalmához olyan lakosság kellett, amelyik nem foglalkozik mezőgazdasággal, ugyanakkor rendelkezik pénzzel a termékek vásárlásához. Aszód mezővárosban a nádor már 1820. március 7-től engedélyezte a vasárnapi hetipiac megtartását, csakhát ebben a kis mezővárosban a lakosságnak több, mint a fele iparos, kereskedő és honoratior volt, akik ezen a piacon szerezték be a heti élelemszükségletük egy részét.90 Tura gazdasági-társadalmi átalakulása a századfordulón, méginkább a XX. század első, második évtizedérre jutott el olyan fejlettségi szintre, hogy a hetipiac megtartása gazdasági-társadalmi szükségletté vált.

A régi turai vásárokat két helyszínen tartották: az állatvásárt (régen baromvásárnak is nevezték) a temetőtől délre fekvő síkon; a kirakodóvásárt pedig a kastély és a magtár közötti területen. A vácszentlászlói út mellé a vásártér csak e században került. A jelenlegi vásártér kialakítása pedig a közelmúlt eredménye. A hetipiac mindig is a falu központjában (Piac tér) volt.

A múlt századi turai vásárokról nem maradtak fenn dokumentumok. E században, különösen az I. világháború után növekedett meg Tura község érdeklődése a vásárok gazdasági és településfejlesztő szerepe iránt. Első lépésként azt szerették volna elérni, ha a meglévő két országos vásári időpont mellett két újabb időpontot is kapnának, mégpedig Péter-Pál előtti vasárnapot és hétfőt, valamint szeptember első vasárnapját és az utána következő hétfőt. 91 Mindezek mellett hivatalosan kérték a csütörtöki hetipiacot, sertésfelhajtási engedéllyel. 92 A kérvényt egyébként 1924. április 9-én megújították. Mindebből arra is következtethetünk, hogy a hetipiac már létezhetett, csak megtartásához nem rendelkeztek engedéllyel. E kérelemmel tehát a meglévő gyakorlatot kívánták törvényesíteni.

A piac működésében alkalmanként kisebb problémák jelentkeztek. Még az I. világháború utáni nehéz gazdasági viszonyok között egy alkalommal az iparigazolvánnyal rendelkező kereskedők (Fischmann Béla, Koronka Géza, özv. Kardos Kázmérné, Kovács Árpád, Bognár Etel, Láng Miklós, Kovács Miklós, Spierer Ferenc, Kalmár Sándor, Kovács Sándorné, Karpelesz Gizella, Pásztor Márton, Kiss Péter, Szabó István) azzal a panasszal fordultak a hatósághoz, mely szerint engedéllyel nem rendelkező, nem turai személyek is kereskedést folytatnak Turán. A csendőrség megvizsgálta a panaszt, de mindent rendben talált. (Akkoriban mind a kereskedők, mind az iparosok (akik keményen adóztak) szigorú harcot folytattak az engedéllyel nem rendelkező, adót nem fizető konkurens „kontárok" ellen.)

A kérelemre egyelőre választ nem kaptak, ám az alispán (feltehetően az egyházak biztatására) a vásárok vasárnapi áthelyezését kérte.93 Erre Tura község képviselő-testülete az alábbi önérzetes választ küldte a megyeházára: „Tura község két országos vásárja vasár- illetve hétfői napon tartatott eddig. Nem kívánjuk a vásárainkat más napra áthelyezni, mert az által a lakosság vasárnapot, hétfőt és keddet, tehát 3 napot vesztene, ami munkaidőben pótolhatatlan veszteség. Ha elődeink mélyebb vallásosságával a vasárnapi vásár összeegyeztethető volt, sőt a heti ünnepi illetve munkaszüneti nap a „vásártól" vette nevét, úgy véljük a régi hagyományokhoz való ragaszkodással inkább szolgáljuk a közjavát, mint a nem szükségszerű újítások életbeléptetésével. "94

S bár akkor még a helyi vezető testület elhárította a felsöbbség óhaját, hamarosan mégis beadta a derekát és a vasárnapokat szerdai napra helyezték át. Erre 1935-ben került sor, amikor is Tura nagyközség többszöri kérelme meghallgatásra talált, bár a kért két vásárnap helyett csak egyet kaptak. Ezt is örömmel vették és beleegyeztek a kért időpont változtatásba. 95 Tehát a vásárokat virágvasárnap utáni, október első és december első szerdáján tartották. Megjegyezzük, hogy a járásban Turán kívül a központban, Aszódon tarthattak még országos vásárt, mégpedig évente hatot és 12 sertésvásárt. 96

Turai hetipiac

A vásárok és a hetipiacok működését szabályrendeletben szabályozták. A működ­tetés legfontosabb része a hely pénzszedés volt, amelynek jogát a község árverésre bocsátotta. Pl. 1933-ban 3 éves bérletet hirdetett meg, a kikiáltási ára 600 P volt. 97 A képviselő-testületben mindenki úgy gondolta, hogy az addigi bérlő (Tóth Péter) kapja ismét a jogot. így is volt, nevezett a 600 P-őt megadta, ám Várkonyi József 615 pengőt, sőt ezt követően több utóajánlatot tett, egészen 725 pengőig. 98 Mivel az egész licitálás szabályellenes volt, újból kiírták a pályázatot, amelyet ismét Tóth Péter nyert el, mégpedig 725 pengőért. 99 A régi-új bérlő rosszul mérhette fel gazdasági erőit, mert ugyanis 1935-re 600 P adóssága lett, amit nem tudott a községnek megfizetni, ezért a bérletről le kellett mondania. Az új bérlő Reizinger László lett, ő azonban nem fizette ki az első részletet, ráadásul hamarosan (1936. ápr. 25.) meghalt, így megint új bérlő után kellett nézni. 100 Az 1936-1938-ra kiírt pályázatot (400 P kikiáltási ár) az új bérlő, Tóth M. Imre nyerte el, 805 P díjért.101 Az elkövetkező cikluson is ő nyerte el a pályázatot, ám a díj már 1300 P-re emelkedett. 102 Ez kétségtelenül az 1930-as évek második felének gazdasági fellendülését tükrözi, amikor a turai vásár valóban „országos" forgalmat bonyolított.

A vásárok mellett a hetipiac is egyre fontosabb szerepet játszott a község gazdasági életében. Nem elsősorban a helyi vásárlók lendítették a piac forgalmát, hanem a nagy városok, mindenekelőtt Budapest kereskedőinek és kofáinak a megjelenése és rendsze­res felvásárlásaik. Az ebben rejlő gazdasági előnyöket a képviselő-testület hamarosan felismerte és a szabályrendeletet a körülményekhez igazította. Ugyanis eddig a helyi vásárlók védelme érdekében a nagyobb tételű felvásárlást csak 8 óra után engedélyezték. Miután azonban felismerték, hogy a helyi vásárlás nem jelentős, a kereskedőknek és kofáknak a piac egész idejére lehetővé tették a vásárlást.103

Az egyre növekvő vásári és piaci forgalom szükségessé tette a területek fejlesztését. A vásártér, piactér takarítása, az állatorvosi ügyeleti díj rendezése és természetesen a helypénzszedés a vásárbérlő feladata volt. Ám minden más közszükséglet biztosítása a községé. Már 1908-ban, Suba István járási állatorvos felterjesztésére a főszolgabíró elrendelte, hogy a turai sertésvásárteret be kell keríteni, a bejárathoz vásárnapon állatorvost és „fogó embereket" kell állítani és megfelelő (?) körülményeket kell biztosítani. 104 A piac tér kútjának a hozama 1934-re jelentősen lecsökkent. Az 1904-ben fúrt 30 m mély kút vízhozamát csak mélyebb (90-100 méteres) lefúrással lehetett biztosítani. A vásártér kerítése hiányos, amit pótolni kellett (1200 P kiadás). A vásártéri kutak kezelését is magához vette a község, 1928-ban pedig arról döntöttek, hogy a hetipiac helyén közvécét kell felállítani, aminek a bekerülési összege 500 P volt.105

Érzékenyen érintette a helybéli lakosságot, amikor rendeletbe hozták, mely szerint az addig a piacot és vásárt ingyen használó turaiaknak is (1939. január 1-től) helypénzt kellett fizetni. 106

A politikának a gazdasági életbe való beavatkozása (zsidótörvények) a turai vásárok, különösen pedig a hetipiacok forgalmát jelentősen lecsökkentette. Tóth M. Imre bérlő a forgalomcsökkenést látva azonnal kérvényt adott be a községházára „... mióta a zsidók a vásárok látogatásától eltiltottak... " csökkent a bevétel, ezért kéri a bérleti díj 50%-os mérséklését. A képviselő-testület csak 20%-os csökkentést engedélyezett. 107

Feltehetően a megváltozott körülmények motiválhatták a bérlőt, hogy az új pályázati kiírásra nem jelentkezett. Az új bérlő Benke Ferenc lett, aki a 400 P-ős kikiáltási árra licitálva 830 P-t fizetett. Úgy tűnik, az új bérlő megtalálta a számítását, mert arra kérte 1943-ban a képviselő-testületet, hogy a következő ciklusra inkább fizet 1000 P bérleti díjat, csak ne hirdessék meg a pályázatot. A testület becsületére legyen mondva: a csábítóan kedvező ajánlat ellenére ragaszkodtak a szabályrendelet előírásához és a kérést elutasították.108

A „Hangya"

A századforduló Magyarországán megélénkült a szövetkezeti mozgalom. Különösen az 1898-ban létrehozott „Hangya" Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet nyert gyorsan teret elsősorban a magyar falvakban. Turán 1906-ban alakult meg a helyi szervezet, mely alapításának a kezdeményezője Kálmán István malomtulajdonos és Sándor József kántortanító voltak.

Megalakuláskor 182 tagot regisztráltak, akiknek a száma 1929-ben 705- re, a szervezet pénzforgalma 125.000 P- re növekedett.109

Az első „Hangya" szatócs üzlet a 100. sz. házban nyílt meg, üzletvezetője Lavács Béla (*1862. †Tura, 1923.) ácsmester lett.110

„Hangya" bolt

„Hangya" bolt

A szövetkezetnek az ügyvezető igazgatói tisztségét Sándor József töltötte be, aki 1913-ban raktár építésére kért és kapott engedélyt Tóth M. János bírótól és a három tagú (Elefánthy Kálmán, Maczkó Péter, Galyó István) építési bizottságtól.111

Sándor József hadbavonulása után Lakó Károly lett a szövetkezet könyvelője és ügyvezető igazgatója. Ekkor a Hangyának már kocsma-üzlete is volt, melynek 1915-től Mészáros István a vezetője. 112 Egyébként 1931-ben a Hangya két vegyeskereskedést és italmérő üzletet működtetett a faluban, ugyanekkor a Hangya elnöke Volter Ferenc jegyző, ügyvezető igazgató Morvay János, a felügyelő bizottság elnöke Kálmán István, könyvelője Benke János. Üzletvezetők: Módos János, Tóth L. Mihály. 113

Kísérletek a turai ipartestület megalakítására

A turai iparosok és kereskedők 1924. december 7-én keltezett beadványukban elérkezettnek látták az időt önálló szervezet, Ipartestület létrehozására. 114 Beadványukban, amelyet a Kereskedelemügyi Minisztériumnak címeztek, az 1884. évi XVII. tc. 122.§­ára hivatkoztak, mely szerint abban a településben, ahol 100 főnél több adófizető iparos/kereskedő tevékenykedik, ott önálló ipartestületbe tömörülhetnek. A kérelmezők elismerik, hogy kevesebben vannak az előírtnál, de mivel 880 (!) házhelyet osztottak ki, nagy fejlődés várható a községben.

A kezdeményező Fazekas Sándor mögé az alábbiak sorakoztak fel névaláírásukkal:115

Kardost Kázmér borbély és fodrász, mester az. 1910-es években

A beadványra az illetékes miniszter a megyei alispánon keresztül válaszolt, aki 1219/1925. sz. leiratában jelezte, hogy „... egyrészt az egyes tagok viszonylag kisebb teherviselése, másrészt az ipartestület kellő eredményes működéséhez szükséges anyagi eszközöknek biztosítása érdekében kívánatos minél nagyobb taglétszám... " Egyben javasolta, hogy más járásbeli községeket is vonjanak be a szervezetbe.

Az alispáni javaslatokat megfogadva a szervezők megnyerték a 17 főt számláló galgahévízi iparos/kereskedő társadalmat a csatlakozásra. így tehát már nem volt akadálya szervezet létrehozásának, mégsem alakult meg a Turai Ipartestület. Ugyanis ugyanebben az időben szerveződött Aszód központtal a Járási Ipartestület, amely nagyobb terület iparosainak az összefogását vállalta fel és így mind a minisztérium, mind a megyei és járási hivatali szervezetek elsődleges támogatását élvezte.116 Az 1928. április 22-én hivatalosan megalakult Aszódi Járási Ipartestület feleslegessé tette a járás területén más, hasonló szervezet létrehozását, illetve annak támogatását.

A jelentős számú turai iparos és kereskedő érdekvédelmét megtalálta ugyan a Járási Ipartestületben, ám a közös együttlétre, kulturált szórakozásra való fórum létrehozására is igény mutatkozott. Erre a gazdasági fellendülés időszakában, az 1930-as, '40-es évek fordulóján került sor, amikor megalakult a Turai Iparoskör. Ezzel, valamint az iparoktatással foglalkozó iparos tanfolyammal a könyv más fejezeténél ismerkedhetünk meg.

Vágó Antal borbély és fodrász, mester

Turán működő pénzintézetek

Turán az alábbi pénzintézetek léteztek: Az 1888-ban alakult Hitelszövetkezet, amely 1899-től, mint az OKH (Országos Központi Hitelszövetkezet) tagja működött. 117 A létrehozásában Pászkay István jegyző és Rolf Kamilló járt élen. Az alapításban kb. 25 személy vett részt. A megalakulás körülményeit nem ismerjük, azt viszont tudjuk, hogy elsősorban kisgazda, tehát mezőgazdasági, valamint házépítési kölcsönök nyújtásával foglalkozott. Az 1930-as adat szerint a már 450 taggal s fél millió P tőkével rendelkező hitelintézet elnöke Kálmán István, alelnöke Dr. Herczegh János, ügyvezető igazgatója vitéz Sándor József, pénztárnoka Révész János volt. Más időben pénztáros volt még Gólya (Nagy) József. A hivatalos ügymenetet 10 tagú igazgatóság irányította, a törvényesség felett 5 tagú felügyelő bizottság őrködött. E grémiumok tagjainak pontos névsorát nem ismerjük, visszaemlékezek azonban megnevezték Dr. Király Jánost, Köles Pétert. 118

A Magyar-Olasz Bank pecsétje

E század első harmadában pénzintézeti tevékenységet folytatott a Turai Takarékpénztár Rt, amely a Hatvan vidéki Takarékpénztár fióküzemének számított. Az 1910-es években a cég megbízottja a virilisek között Steckler József volt, aki a „Gyártelep" létrehozásában is fáradozott. Mindez azt sejteti, hogy a Takarékpénztár Rt érdekelt volt a konzervgyár létesítésében. Egyébként az 1920-as években a Takarékpénztár irodája a Gyártelepen volt.

A Magyar-Olasz Bank Rt turai fiókja a Takarékpénztár utódaként 1928-ban alakult és az 1940-es évek elejéig működött. 119 Létrehozója és a fiók főnöke az érettségizett és pénzügyi szakembernek számító Kovács Sándor volt. Kovács Sándor háborút megjárt, több kitüntetést elért tartalékos főhadnagy, az Úri Casinó egyik vezetője. Bankját és állását a zsidótörvények szellemében számolták fel. Az intézmény könyvelője Martonics Kálmán volt. A székházat a község 1942-ben 18.000 pengőért egészségház céljára megvásárolta, jelenleg is az egészségügy szolgálatában áll.

A turai vasutasok és a MÁV állomás szerepe a község életében

Valamivel több, mint 150 évvel ezelőtt üzembe helyezett első magyar gőzvontatású vasút új lehetőségeket nyitott meg az akkor fejletlen hazai közlekedésben. 120

Az 1846 és az 1918-as évek közötti hét évtizedben a vasút igen elterjedt közlekedési eszközzé vált hazánkban. Évi átlagban 320 km új vasútvonalat helyeztek üzembe, kiugró években volt, amikor 1000 km is átadásra került.

Az első három évtizedben a hazai vasútvonalak építői és üzemben tartói magán vasúttársaságok voltak. Ezek száma meghaladta a tizet, amely később az összekötő helyérdekü vasutakkal csak növekedett. A vasúttársaságok által épített és üzemeltetett vasútvonalak hossza meghaladta a 6300 km-t.

Kezdetben ilyen mozdonyok jártak Turán is

A Magyar Királyi Államvasutak szervezete csak a kiegyezés után 1868-ban alakult meg és a Magyar Északi Vasút által épített és kezelt Pest-Hatvan-Salgótarján vasútvonalának megvásárlásával (államosításával) szerezte meg első vonalát. Ezt követően azonban az első világháborúig tetemes építési munkát végzett, amelynek keretén belül 3000 km-nél több vasútvonalat helyezett üzembe. A MÁV vonalhálózata azonban nem csak építkezéssel növekedett. A hazai közlekedés vezetőinek, elsősorban Baross Gábor közlekedés-politikájának megvalósításával mintegy 5000 km hosszú vonalhálózatot vettek állami kezelésbe a magántársaságoktól. A magyar vasút vonalhálózata leghosz- szabb 1918-ban volt, 22869 km.

A történelmi Magyarország területén megépült vasúti fővonalak központja Budapest volt, ahonnan azok ágaztak ki az ország szélső területei az országhatárok felé. így a vasút nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Budapest világvárossá fejlődhetett.

A híres 424-es mozdony

Mit jelentett Turának és lakosainak, hogy a tőle északra elhaladó vasútvonalon vasútállomást kaphatott?

Elsősorban azt jelentette, hogy a község és annak lakossága jobban bekapcsolód­ hatott az ország vérkeringésébe. Sok olyan ember jutott munkalehetőséghez, aki a vasút létezése nélkül nem juthatott volna. És itt nem csak a helyi állomáson létesült munkahelyek javították a helyzetet. Ugyanis a vasút veszélyes munka, folyamatos üzem lévén, nappal-éjjel, szombat-vasárnap is igénybe vette és veszi dolgozóit. Ezért a városi, de főként a fővárosi ember nem szívesen vállalta azt a munkát, így aztán a budapesti állomásokra, pályaudvarokra is vidéken toboroztak munkaerőt.

A problémát kezdettől fogva az jelentette a turaiak számára, hogy a nívósabb vasúti munkakörök vasúti szakvizsgákhoz és a hozzájuk rendelt négy középiskola, illetve érettségi bizonyítványhoz voltak kötve. Abban az időben viszont Turán ezzel viszonylag kevesen rendelkeztek, de még így is csak kevesen választották a vasutat, éppen a fent említett folyamatos munkaidő miatt. Ennek ellenére a századfordulótól kezdve volt Turáról néhány négy középiskolás (forgalmi szolgálattevő, pályafelvigyázó, raktárnok). De az első érettségizett tisztviselő jelölt csak 1939-ben került ki Turáról (Pásztor István). Ezért az első időktől kezdve legtöbben csak pályamunkásként, raktári munkásként, kocsitisztítóként tudtak felvételt nyerni. Ebből a munkásállományból a 4-6 elemi iskolát végzett leleményesebbek, az ügyesebbek, a szerencsésebbek átkerülhettek a forgalmi végrehajtó szolgálathoz váltókezelőnek, vonatvezetőnek, kocsirendezőnek, málházónak, vonatfékezőnek, a vontatáshoz mozdonyfütőnek, a pályafenntartási szolgálatnál térközőrnek, sorompóőrnek. Ezek voltak az altiszti beosztások.

A második jelentősége, hogy nem csak a vasúti munkára bejárók előtt nyílt ki az ország, hanem a családtagok előtt is. Meghatározott mennyiségű szabadjegyet kaphattak, amellyel országhatártól országhatárig díjmentesen utazhattak. Ezen túlmenően, korlátlan mennyiségű önköltségi jegyet válthattak, amelyeknek kedvezménye 80-90%-os volt. Az utazások országjárások alkalmával látottak alapján beindult a - tömeges -zöldségtermesztés. Belterjesebbé vált a gazdálkodás. Nyári időszakban kocsikaravánok hordták a pesti piacokra a zöldárut, ősszel pedig az északkeleti irányba. (Gyöngyös, Jászárokszállás) a káposztát. Egyrészt a bérekből, másrészt a terményekből állandóan volt a községbe pénzbeáramlás. Megállapítható volt, hogy az akkori nehéz viszonyok között is tehetős volt a község lakossága. Mennyivel más volt Tura helyzete, mint pl. a vasútállomással nem rendelkező szomszédos Zsámboké, Valkóé, Vácszentlászlóé. Ezek annyira szegény lakosú falvak voltak, hogy amikor a községükben levő bárók eladósodásuk miatt megvételre ajánlották fel földjeiket, nem bírták megvásárolni. Ezért fordulhatott elő pl., hogy Tura - Zsámbok között a község közigazgatási határa félúton van, mégis Zsámbok szélső házáig Tura lakosai vásárolták meg a földterületet. De voltak turai tulajdonú földek Galgahévíz, Boldog szomszédközségek határában, sőt a jelenlegi 30-as műúton túl is.

A harmadik jelentősége, hogy ösztönzést adott a kötelező 6 elemi iskolán felüli iskolai végzettség megszerzésére, hiszen a vasút nem csak jól fizető munkahelynek bizonyult azok számára, akik ott meg tudtak ragadni, hanem a vasúti dolgozók jó egészségügyi ellátásban részesültek (MÁV kórház, községenként megbízott vasúti orvos). Ezen kívül sorsdöntő volt, hogy megbízható önálló MÁV nyugdíjintézettel rendelkeztek, amelynek révén biztonságos nyugdíjat is szerezhettek. Ez volt a vasúthoz vonzódás második nagy oka.

A MÁV és a vasutasok az első világháború után

Az 1918-ban befejeződött I. világháború, és annak következményei a magyar vasútnál és vasutasságnál is jelentős változásokat eredményeztek.

A trianoni békediktátummal a vasútvonalak 62%-át veszítette el a MÁV, és az országhatárokon belül mindössze 8705 vonalkilométer maradt. Ez a körülmény, és az akkori nehéz gazdasági helyzet igen erőteljesen hatott a vasút gazdálkodására és személyzeti politikájára is. Annak ellenére, hogy a környező új államok vasútjainak vezetése szívesen alkalmazta volna és maradásra kérte a jól képzett volt MÁV alkalmazottakat, azok nem bíztak az ígérgetésben s nemzeti érzésükre hivatkozva, mint menekültek az új határokon belül kerestek megoldást. Megnőtt a létszám olyannyira, hogy azt a leszűkült trianoni területen a MÁV már nem volt képes elviselni. Elbocsátásokra került sor. Sok esetben a menekülteket, mint nincsteleneket részesítették előnyben, ezért a létszámcsökkentésnek jó néhány turai is áldozatul esett (kinevezett raktárnok, kocsimester, stb.). A rövidebb szolgálati idővel rendelkezők közül voltak olyanok, akiket minden nélkül elbocsátottak, voltak végkielégítéssel távozók, de voltak nyugdíjba vonulók is. Ugyanis abban az időben 10 év szolgálati idővel már nyugdíjjogosultságot lehetett szerezni, pontosabban 9 év 6 hónap 1 napos szolgálati idővel. (Ugyanis minden megkezdett félév egész félévnek számított, így kiadta a 10 évet.) A felsorolt nehézségeket fokozta, hogy a monarchia pénze a korona fokozatosan romlott.

A XX. század elején készített képeslapon jól látható a legények „népviselete" a lilabársony parolis blúz

Az első világháború utáni aléltságot követően a jó pénz az un. aranypengő bevezetése (1926.) hozta meg a vasutasok számára is a jobb megbecsülést. Az új pénznemben a MÁV kinevezett dolgozói - különösen a közép és felsővezetői munkakörben - kiemelt közalkalmazotti fizetést kaptak. Mint az ország ún. „második hadserege" az országos bérskálán a második helyet foglalták el. Közvetlenül a hadsereg vezetése utánit. Igen találó volt az akkor és az utána is sokáig élő sláger a „Havi kétszáz fixszel az ember könnyen viccel. Kétszáz fix, csak ennyi az egész, kétszáz fix boldogságot ér." Ezen kívül természetbeni juttatást is bőven kaptak. Azok, akik munkájuk közben az utazó- és szállító felekkel kapcsolatban álltak (forgalmi és kereskedelmi dolgozók) kétévenként nyári- és téli ruhát, köpenyt kaptak. (Tisztviselők méret utáni kétszeri próbával.) A különböző külső munkahelyeken dolgozók védőcsizmát, téli halinacsizmát, bundasapkát, bundakabátot, a vonatfékezők irhabundát. Mindezek vonzóvá tették a vasúti munkavállalást.

A jó ruhaellátás azonban - legalábbis Turán - máshoz is hozzájárult. Ez különösképpen a jó posztóanyagú, sötétkék színű segédtiszti ruhákra volt jellemző, hiszen jó anyaguknál fogva az irodai munkát végző emberek két év alatt félig sem tudták azokat elhasználni. Belőlük sok a piacra került, amelyet a turai parasztfiatalok szívesen vásároltak, és - talán az országon belül egyedül Turán - szinte „népviseletet" alakítottak ki belőle. Nevet is adtak ennek az öltözéknek: lilabársony parolis blúz. Annyira hódított a harmincas években és a negyvenes évek elején, hogy a bőrszegélyes télikabáttal együtt a parasztfiatalok körében szinte státuszszimbólumnak számított.

A megvásárolt új zubbonyok „agyusztálását" (ahogy akkoriban mondták) egy erre szakosodott balesetes (egyik lába műláb volt) vasutas végezte. Neve Osváth Károly, akinek polgári szakképesítése különben szabó volt. Az ún. agyusztálás azt jelentette, hogy méretre alakította az illetőre és lilabársony parolival látta el. Ha a zubbony használtként került a vevőhöz és a posztó bolyhozata már megkopott, akkor a mester szétbontotta és a belsejét kifelé fordítva varrta össze s helyezte rá a lilabársonyt, így - látszatra — egy teljesen új zubbony született belőle.

Ez a ruházat ünnepi viseletté vált. Ez volt a vasárnapi templomi öltözet a legtöbb parasztfiatalnál, ám kedvelt volt az ünnepi táncvigadalmak alkalmával is. Talán mindez kifejezte a vasút tiszteletét és a vasút iránti vonzódást is?! Mivel kizárólag turai jelenségnek számított ez akkoriban, a Turai Levente Egyesület is ebben a ruházatban - mint egyenruhában - küldte atlétikai csapatát az évente megrendezett járási sportversenyekre. Utólag is megállapítjuk, hogy az egységes öltözet mutatós lehetett és nagyon jó összhatást váltott ki a szervezőkből és a nézőkből egyaránt.

Fiatal pár turai népviseletben

A ruhával így ellátott vasúti forgalmi dolgozók tiszta egyenruhában, frissen borotvált arccal voltak kötelesek szolgálatra jelentkezni. Ezt a szolgálati szabályzat előírta. Csinosak és ápoltak voltak a vasutasok. A külsős forgalmi szolgálattevő a gyorsvonatokat és sínautóbuszokat fehér kesztyűben menesztette. Csak fokozta a hatást, hogy nyáron, saját költségen ugyan, de fehér vászon egyenruhát is használhattak. Elmondhatjuk, hogy az a vasúti személyzet, amely az 1926-1944 között meg tudott gyökerezni a vasútnál, vagyis állandó alkalmazottá vált - fénykorát élte.

A vasutas iránti megbecsülés, a nem vasutas turai lakosság körében is megnyilvánult. Ezt példázta legjobban, hogy a házasulandó fiatal vasutasokhoz még a legjobb parasztgazdák leányai is szívesen hozzámentek feleségül, sőt sok esetben tettek is ezért, hogy a frigy bekövetkezhessen. A harmincas évek elején ezt az igyekezetet és szándékot jól tükrözte az általuk oly sokszor énekelt dal, amely így hangzott:

„Nem szeretem én a gatyás parasztot

Mert az után nem jó szedni a markot

Jobban szeretem a vasutasokat

Mert reggel, este tejeskávét ihatok. "

Pedig a nősülés alanyai akkor még csak az altiszti kategóriába tartoztak. Ennek az altiszti állománynak legtöbbször volt néhány hold földje is, amelyet vagy a feleség vagy saját maga örökölt a szüleitől, de az nem volt olyan mennyiség, hogy abból önállóan meg lehessen élni. Legtöbbször azonban a család ezt a földet hasznosította, amibe a családfő is besegített szabad időben. Esetleg kocsi, ló, tehén is volt. Ez az állapot áthúzódott az 1945 utáni időre is. Nagyon jó szolgálatot tett a pénz elértéktelenedésének az időszaka alatt, sőt még utána is a gyér fizetés kiegészítésére. Ezért kapták meg az 1949 utáni időszakban a „kétlaki" elmarasztaló jelzőt a pártmegbízottaktól. És mit tesz Isten, ugyanezek a pártmegbízottak bíztatták az embereket 20-25 évvel később, hogy az un. kisegítő gazdaságokban minél többet termeljenek, mert a TSZ-eknél veszélyben volt a zöldségtermesztés.

A húszas évek elején általában nyomott volt a gazdasági helyzet. Ezt tetézte az 1929-1933-as gazdasági válság. Nagy volt a munkanélküliség. Ez érezhető volt a vasútnál is azzal, hogy túljelentkezés volt, és kicsi volt a felvételi lehetőség. Minőség szempontjából ez jótékony hatású volt, mert a jelentkezők javát lehetett kiválogatni.

Minden vasutas szülő leghőbb vágya - nagyon kevés kivételtől eltekintve - az volt, hogy fiát vagy vejét a vasútnál tudja elhelyezni. Kívánságuk volt még, hogy a fiú a ranglétrán egy fokkal magasabbra kerüljön, mint az apja. Például egy pályamunkás fiából legalább altiszt, az altiszt fiából segédtiszt, a segédtiszt fiából tisztviselő lehessen.

Az elképzelést és vágyat segítette, hogy Turán 1929-ben sikerült egy viszonylag nívós társulati polgári fiú- és leányiskolát beindítani.

Az iskolában turai, galgahévízi és több mint a fele arányban hatvani fiatalok tanultak. A végzős diákok legalább 2/3-a valóban a vasútnál helyezkedett el, immár középfokú végzettséggel, (forgalmi szolgálattevő, vonatvezető, mozdonyvezető, jegyvizsgáló), eleget téve a szülők elvárásainak.

Mivel a békekötés utáni létszámcsökkentéssel kialakult egy szükséges létszám, bekerülni csak nyugdíjazás vagy elhalálozás esetén lehetett a megüresedett helyre. Legtöbb esetben az ott dolgozó szülők figyelték az állás megüresedését, és ajánlották gyermekeiket. Sőt volt olyan nyugdíjjogosultságot szerzett szülő, aki nyugdíjazását kérte, hogy gyermeke részére legyen hely. A nyomott helyzetben az esetek többségében a bejutáshoz patronálót kellett keresni és az mindig valamibe került. Kívülállók esetében még így is legtöbbször a pályamunkásságon keresztül vezetett az út. Ha valaki ez alatt az idő alatt önszorgalomból tanult és megszerzett egy szakvizsgát, átkerülhetett ennek megfelelő beosztásba. A felvétel alkalmával tiszta erkölcsi bizonyítványt kellett átadni. Erre nagyon igényesek voltak. Ha valakiről időközben kiderült, hogy megkárosította a vasutat (csalt vagy lopott), fegyelmi úton elbocsátották, és a vasút Hivatalos Lapjában az illető nevének megjelölésével közölték a tényt és azt, hogy a „nevezettet többé alkalmazni nem szabad."

A vasút tehát megválogatta embereit, akit alkalmazni akart, mind erkölcsileg, mind egészségileg. A felvételnél csak tiszta erkölcsűek, egészségileg I. orvosi csoportba tartozók jöhettek figyelembe. Az egészségi vizsgálat szigorúbb volt, mint a katonai sorozásnál. Vizsgákat, szakvizsgákat kellett tenni, csak így végezhették a különböző munkákat. Ez a szervezett, utasításszerű munkafegyelmet és önfegyelmet követelt. Ezért mondták abban az időben, hogy a vasutasság az ország második hadserege. így érződött az akkori állami vezetés részéről a megbecsülés is.

Turai vasutas a XX. század elején

Hogy vásárló értékben mit jelentett a havi kétszáz fix, nagyon könnyű megérteni, ha összehasonlítjuk a piac értékítéletével. Például egy jól tejelő fejőstehén 100 P. volt. Tehát egyhavi fizetésen 2 jó fejőstehén volt vásárolható. Hasonlítsuk össze most, amikor egy jó fejőstehén 100-120 ezer forint. Micsoda különbség van tehát a mai fizetésben.

Kivételes és a maival össze nem hasonlítható, hogy az érettségivel rendelkező tisztviselő 32 szolgálati év után 52 évesen teljes akkori fizetésével mehetett nyugdíjba. A segédtiszti beosztásban lévők 56 évesen 36 szolgálati év után tehették ugyanezt.

Erkölcsi értéke is nagy volt ebben az időben a vasutas létnek. Ha egy vasutas bemutatta a magánkereskedőnek a zöld arcképes vasúti igazolványát, áruhitelt kaphatott, amelyet elég volt 1-én egy összegben kiegyenlíteni. Nagyobb értékű áru vásárlása esetén pedig részletfizetési engedményt kaphatott.

A jó anyagi megbecsülésen kívül egészségügyi vonatkozásban is kivételezett helyzetben voltak. Mind a tényleges dolgozó, mind családtagjaik ingyenes orvosi ellátásban részesültek. Külön un. pályaorvos volt, akit szükség esetén s beteg felkereshetett. A húszas évek elején ilyen pályaorvos volt Dr. Hajdú Sándor, akinek a házában jelenleg a Művelődési Ház, illetve a községi könyvtár van. A 30-as években ezt a tisztséget Dr. Molnár Pál töltötte be 1944-ig. A harcok elől családjával elmenekült. Az ő lakása és rendelője először a kastély alatt (jelenleg Park utca Benke féle ház) később az Alvégben (jelenleg Kossuth Lajos utca) Keresztfás Benke Sándor házában volt, amely azóta átépült.

A pályaorvosok az általuk nem kezelhető betegeket tovább utalták a Budapesten (Podmaniczky utcában) működő jól felszerelt MÁV kórházba. Ez akkor is, most is kiemelt színvonalú kórház. A 20-as 30-as években csaknem minden vasutas a megtakarításaival hozzájárult Tura község fejlődéséhez, szépítéséhez. Sok új ház épült szerte a községben, sőt a vasút szomszédságában egy egész vasúti újtelep. Igen sok volt a felújítás. Akkor épültek a folyosós rópatéglás, a habarcsfröcskölésű koronát tartó angyalos dísszel a házak. Ezek Sima Ferenc, Lukács (Bohó) Misi, Medvecki János kőműves mesterek kezemunkáit dicsérik. Sok volt azonban az úgynevezett L ház is, amelyekben már 2-3 utcai szoba volt.

A turai állomás dolgozói

A vasutas portákat az utcáról meg lehetett ismerni. Minden udvarban megtalálható volt a máglyába összerakott méterhosszúra vágott tűzifa. Ugyanis a vasutasok önköltségi áron kapták az évi szén és tűzifa szükségletüket. Ez csak a bányaárat jelentette. Nem terhelte szállítás és kereskedelmi haszon. A vasút saját berkein belül kezelte. Vasúti dolgozó mérte ki az igénylőknek.

Az állomás

A Budapest-Hatvan kétvágányú fővonal állomása. Jelenleg minkét irányban egy- egy átmenő fővágány és egy-egy megelőző forgalmi vágány van. Ezenkívül rendelkezik egy rakodó vágánnyal, amely mellett egy szilárd oldalrakodó található. Ezen bonyolítja le az állomás az érkező és továbbítandó áruk vasúti kocsiba történő ki-, illetve berakását. Az áruféleségek között megtalálható volt az építőanyag (kő, tégla, cement, betonkavics, épületfa) mezőgazdaság szükséges anyagai (gépek, műtrágyák) a mezőgazdaság termeivényei (gabonafélék, napraforgó). Ezt segítette még egy rakodó csonka vágány. Ez a háború után hosszú ideg a vácszentlászlói takarmánykeverő bérelt rakterülete volt. Az első vágány melletti oldalrakodón a háború előtti időben volt egy raktárépület, amelyet a németek elpusztítottak. Helyette ugyanitt létesült egy ideiglenes építmény. Erre azért volt szükség, mert a vasút kezdettől fogva kocsirakománynál kisebb tételű küldeményeket, az un. darabárukat is elfogadta továbbításra, amelyek darabárus kezelő vonatokkal érkeztek Turára. Az átvételig ebben a raktárban tárolták azokat. Raktárnok több mint 38 éven át Szilágyi József volt. Az első vágány mellett az ötvenes évektől a hetvenes évek közepéig volt a Mezőker vállalatnak egy nagyobb bérleménye. Itt gyűjtötték a község lakosai által termelt zöldségféléket. Nagy tételben folyt a tevékenység, pl. ősszel a szilva átvétele mindaddig, amíg a község szilvafa állománya el nem fertőződött (a 70-es évek elejéig). A Mezőker a 70-es évek közepéig működött az állomás területén. A közelmúlt időkig Zsámbok, Vácszentlászló. Galgahévíz kocsirakoinányú és darabáru küldeményei is Tura állomásra érkeztek. Aztán a beindult nagyobb közúti gépkocsi szállítás negatívan hatott az állomás ezen tevékenységére. A darabáru szállítás zöme a közútra terelődött át.

Az állomás felvételi épületében kapott helyet a forgalmi iroda, az állomásfőnöki iroda, a személypénztái, és korábban a II. és III. osztályú váróterem, mint szolgálati helyiségek, valamint az állomásfőnöki lakás. Az emeleten pedig három forgalmi szolgálattevői lakás volt kialakítva. A váltóörök, váltókezelők részére az állomás területén három lakás állt rendelkezésre. A két világháború között, - ha lehetséges volt - elsősorban természetben biztosított lakást a MÁV. Ha ez valami miatt nem volt lehetséges, akkor az alkalmazott lakbérpótlékban részesült. Ez negyedévenként a havi fizetéssel együtt került kifizetésre (ez volt a lakbéres hónap).

Az állomás két végén a váltókezelők részére volt egy-egy szolgálati hely.

Az állomáson a front előtti időszakban folyamatosan üzemelt a felvételi épület mellett, külön épületben egy állomási büfé (akkori vasutas nevén resti), amelyet egy volt vasutas özvegye üzemeltetett (Komárominé Irénke). A második világháború utáni időszakban az épületből személypénztárt, majd segédhivatalt és oktatótermet alakítottak ki, amely a hetvenes évek elején felépített új segédhivatal üzembe helyezésével vált fölöslegesség és lebontásra került.

Az állomási létszám: 1 állomásfőnök, 3 forgalmi szolgálattevő, 6 váltókezelő, 3 málházó, 1 személypénztáros. A forgalmi szolgálattevők, váltókezelők, málházók 12/24 órás fordulóban teljesítettek szolgálatot, éjjel a jegykiadást a forgalmi szolgálattevők végezték. Ezen kívül volt még egy nappalis raktárnok is.

Állomásfőnök tekintetében Tura minősített tisztviselői állomás volt. 121 Ez azt jelentette, hogy érettségizett, MÁV Tisztképzőt végzett alkalmazottat lehetett állomásfőnöknek kinevezni. Ezek a főnökök beletartoztak a község vezető tisztségviselőinek a táborába, tagjai voltak az „Úri Kaszinó"-nak.

A harmincas évek elejétől a frontig négy főnöke volt az állomásnak:

Fekete Károly főintéző
Pálmai (Pentka*) József főintéző
Kerényi (Kramlik) József
Kövesi László intéző (1944 menekültként eltávozott)

*(Akkoriban az idegen hangzású nevek helyett magyar hangzású nevek felvétele igen gyakori volt) (Az 1944 utáni állomásfönökökről később).

A turai állomás dolgozói 1935-ben

Ebben az időben (tehát a fénykorban) hosszabb ideig 3 üzemi segédtiszt szolgált Tura állomáson forgalmi szolgálattevőként.

Mind a három alacsony növésű volt. Burzon Gyula (később Bártfai lett), Kontra József és Kiss Péter. Méretükkel kapcsolatban keletkezett egy szállóige is: „Burzon -Kontra - Kis Péter, mind a három egy méter." Őket 1938 után a nagyobb mennyiségű új felvételesek közül levizsgázott tiszti gyakornokok, az un. karpaszományos tisztjelöltek váltották fel a forgalmi szolgálat alól. Ilyen volt pl. a hatvani Balogh István. 1941- től volt egy helybeli állomás felvigyázó is: Benke János. Rövid ideig Dobák Mihály.

A második világháború következményei és az elmúlt ötven év változásai

1944 őszén, pontosabban november közepén a Hatvan - Aszód vonalszakaszon, beleértve Tura állomás vágányait is, bizonyos távolságokra, a sínre erősített trotilcsomagokkal kirobbantgatták, tehát használhatatlanná tették a visszavonuló németek. Tura állomás felvételi épületében levő forgalmi-állomásfőnöki irodát, személypénztárt benzinnel lelocsolták és meggyújtották. Olyan heves tűz keletkezett, hogy a személypénztárban lévő fémpénzek megolvadtak. A felvételi épület nyugati vége kiégett, romhalmaz maradt.

Amikor a közvetlen harci cselekmények megszűntek, a vasútvonal és vele együtt Tura állomás is szükségessé vált a front utáni üzemanyag és lőszer továbbítására. Ekkor november végén, december elején jártunk. Hatvant a szovjet műszaki csapatok a polgári lakosság bevonásával részben helyreállították, így az állomás korlátozott mértékben üzemelni tudott. Szükségessé vált a Budapest felé vezető vonalszakasz helyreállítása és legalább Aszódig az üzembe helyezése. Ebben az időben már küszöbön állt Budapest szovjet bekerítése.

Aszódon ebben az időben nagy szovjet lőszerraktár létezett, amely igényelte, hogy a vasút legalább addig működjön. Ezért akcióba léptek a szovjet műszaki csapatok és a polgári lakosság bevonásával a vonalon egy vágányt, Turán még egy kitérővágányt helyreállítottak. így a forgalom megindítása lehetővé vált. A Hatvanban települt üzemszázad benépesítette Tura és Aszód állomásokat forgalmi és pályafenntartási személyzettel. Tura kapott 1 női állomásfőnököt, 3 forgalmi szolgálattevőt és 3 váltókezelőt. Az első forgalmi szolgálattevői helyiség az állomás budapesti végén lévő korábbi lakás volt, amely még haditelefonnal volt felszerelve.

Mivel a szovjetek számítottak arra, hogy a front előbb-utóbb tovább halad, és nekik majd utána kell települni az újonnan megszerzett területre - úgymond betanításra - kiértesítettek 3 volt MÁV forgalmi szolgálattevőt 1944. december 12-én.

Ezek a következők voltak:

Benke János üzemi segédtiszt, állomás felvigyázó
Rácz István üzemi segédtiszt, állomás felvigyázó
Pásztor József üzemi segédtiszt, állomás felvigyázó
Utóbbi kettő Erdélyből tért vissza Turára.

Volt még 3 váltókezelő és egy olyan tolmács, aki első világháborús orosz hadifo­ goly volt, Papp Ferencnek hívták. Rövid idő múlva a forgalmi szolgálat a főnöki lakás egyik szobájából kialakított irodába költözött.

Ez a fenti állapot kb. egy-másfél hónapig tartott. Csak ezután került sor a más állomásokon szolgálatban volt vasutasok összeírására és nyilvántartásba vételére. Ennek lebonyolítására cselhez kellett folyamodni. Ezt a cselt most okirathamisításnak neveznék. Akkor a törvényen kívüli állapotban mi nem tartottuk annak. Történt ugyanis, hogy Hatvan állomáson a szovjet vezetés mellett magyar vezetőcsoport is működött. Ezek a magyar vonatkísérő részére már névre szóló cirill betűs igazolványt adtak ki azért, hogy más mobilizációs munka alól mentesítsék őket.

Ezt a cirill betűs igazolványt, az egyik magyar szolgálattevő (Pl) bár a cirill betűket akkor még nem ismerte, élethűen lemásolta egy száz lapos távirda blanketta tömbre a név helyének kipontozásával. Volt tehát 100 lap biankó cirill betűs igazolványunk.

A cél eléréséhez egy másik eset is segített. Ugyanez a szolgálattevő már korábban zsilettel az állomás részére gumiból valamennyi bélyegzőt elkészítette. Ezt meglátta a szovjet állomásfőnök, és a pályamester. Persze nekik is kellett bélyegző. El is készült két ellipszis alakú bélyegző, az ellipszis két végén 1-1 ötágú csillaggal. Természetesen a szavak oroszul, cirill betűkkel voltak kifaragva. Középen az alakulat tábori száma volt a: E019. Mi sem természetesebb, hogy az elkészült bélyegzőt csak azután kapták kézbe benyelezve, amikor a 100 biankó igazolvány le volt bélyegezve.

Aki tehát a vasutasok közül jelentkezett romeltakarítási munkára, az oroszok tudta nélkül kapott egy névre szóló igazolványt, karjára egy fehér ZSD cirill betűvel megjelölt karszalagot, és az állomás nyilvántartásába került. Ez előnyös volt számára, mert mentesült az egyéb mobilizációs munka alól. Ebben az időben ugyanis nagyon sok embert hurcoltak el Aszódra lőszerkirakáshoz, ahonnan 3-4 napig nem tudtak elszabadulni.

Ezek az emberek takarították ki az állomásból a törmeléket és javították a kitérőket és a vágányokat.

1945 márciusában, amikor a frontvonal Budapesten túlra került, a szovjet üzemszázad, így vele a Turán lévő szovjetek is tovább, az újonnan elfoglalt területekre települtek át. Tura állomás átkerült a hazai vasutasok kezébe. Ekkorra már kezdtek éledezni a vezető MÁV szervek is. Sőt, Hatvanban ekkorra már szinte kis Igazgatóság működött. Az első állomásfőnök is az ő intézkedésük nyomán került Turára. Tátrai (Till) Gyula, aki Hatvanból került a Bácskába, Kiszács állomásfőnöke lett, onnan menekült vissza. 1948 végéig volt Turán állomásfőnök.

Erre az időszakra elég sok üzemi segédtiszt, állomás felvigyázó gyűlt össze Tura állomáson. Név szerint:

Szükség is volt rájuk, mert az állomás nem rendelkezett biztosító berendezéssel. Teljesen a nulla pontról indultunk. Az érvényben lévő MÁV Forgalmi utasítás szerint a váltóellenőrzést két személynek kellett megtartani. E szerint az állomási létszám 1 állomásfőnök, 3 forgalmi szolgálattevő, 6 térfelvigyázó, 6 váltókezelő, 3 málházó, 1 raktárnok, 1 személypénztáros volt.

Időközben 1947/48-ban a MÁV pályafenntartási dolgozók helyreállították a felvételi épület lerombolt részét. így az állomásfőnök valamint a forgalmi iroda az eredeti helyére költözhetett. De még mindig biztosító berendezés nélküli volt az állomás. A váltókat azonban váltózárakkal ellátták. A távirda vonalat helyreállították, a harangjelző berendezést pótolták, nem sokkal azután, hogy a forgalom hazai irányítás alá került.

Tátrai állomásfőnök áthelyezésével az állomásfőnökök egy-két éves időtartamokra a következők voltak:

Laczkó Oszkár intéző (aki Győrből került ide)
Rép József intéző (káderképzős)
Palánki József hivatalnok

A következő állomásfőnök már Tura állomás létszámából került ki. 1951-ben Bagó Mihály állomás felvigyázót bízták meg az állomás vezetésével, aki időközben érettségizett, és elvégezte a MÁV Tisztképzőt. Főfelügyelőként 1982-ben nyugalomba vonult.

Gólya András állomásfelvigyázó az 1930-as években

A harci cselekmények miatt a trianoni határon túlról visszatérő vasutasokkal nagyon felduzzadt a trianoni területen a létszám. Az új helyzetnek megfelelően szükség volt létszámcsökkentésre. Ez két hullámban következett be.

Minden dolgozónak polgári (tehát vasúton kívüli) Igazoló Bizottság előtt kellett 1945-ben megjelenni. Politikai irányzatú volt a vizsgálat; nyilas tagságot, tevékenységet vizsgáltak, valamint azt, hogy nem volt e szimpatizáns.

A második hullám már létszámcsökkentéssel kapcsolatos: ez volt az 1945/46. évi „B lista". Ennek elég sokan estek áldozatul.

A B lista a.) pontja szerint elbocsátottaknál az indoklás politikai volt. Ezeket a későbbiek folyamán sem lehetett alkalmazni. Turáról is volt néhány ilyen.

A B lista b.) pontja szerint a létszámfölös dolgozókat bocsátották el. Ez volt a nagyobb horderejű létszámcsökkentés. Felmondási bért, vagy végkielégítést sem

az a.), sem a b.) pont alattiak nem kaptak. Utóbbiak később apránként visszaszivároghattak. Érdekes módon, függetlenül attól, hogy a vasút korábbi fénye megkopott, ezek az emberek visszakerültek és újfelvételes is volt elég sok. Első időszakban talán a vasút iránti nosztalgia hozta az embereket a vasúthoz, valamint az, hogy a környéken fellelhető munkahelyek sem voltak jobbak. Később pedig a vidék TSZ szervezése. Sok olyan ember talált a vasútnál munkahelyet, akiknek kihúzták a lábuk alól a földet. Az 1945 utáni 40 évben nagy volt a vasúti szállítás. A vasút 160-170 ezer fővel működött, mégis mindig kevés volt a létszám a külső munkahelyeken (kocsirendező, vonatfékező, váltóőr, pályamunkás). Nem kellett már erkölcsi bizonyítvány. A harmincas évek altiszti állományához viszonyítva itt volt leginkább érezhető a fegyelmi- és a minőségi romlás.

1945 után, tehát mint ahogy sok minden más, a vasút sem maradt a régi. A kiképzett, jó szakmai képzettséggel rendelkező vezető szakemberek zömét reakciós címkékkel ellátva a vasúttól likvidálták. Megkezdődött a vasút lezüllesztése, amely különösen 1949-től volt érzékelhető. A korábban patinás MÁV Tisztképzőbe az 1949/50-es tanévre berendelt 210 hallgatóból csak fele volt érettségizett. A többi 4-6 elemis kocsirendező, takarítónő, vonatfékező, lakatos, kalauz stb. volt. Lényeg a párthűség és nem a szakmai képzettség. Ez volt az első káder-tisztképző. Tura községből is volt egy ilyen takarítónő (Papp Éva).

Volt egy másik gyorstalpaló is. Hat hét alatt el lehetett végezni egy ún. közigazgatási tanfolyamot, amelyet érettségivel egyenrangúnak fogadtak el. Egy ilyen Turáról is volt. Lukács Mihálynak hívták, legfeljebb 6 elemit végzett kőműves volt, turai pártvezetőségi tag. Műszaki főintézőt, építésvezetőt csináltak belőle. Becsületére legyen mondva, hogy ún. szocialista brigádmunkával a leromlott központi iskolát felújította, sőt a templomon is végeztek javítási munkát.

A MÁV vezérigazgató, a vezérigazgató helyettes, a budapesti vasútigazgatóság vezető, de még sokan mások is az új vezetésben mozdonyvezetőkből lettek. Egy másik budapesti igazgató vonatkísérőből lett igazgató (amelyekhez felsőfokú képzettség volt szükséges). Az 1950-es évek második felében elvárta tőlük a párt vezetése, hogy felsőfokú képzettséget szerezzenek, de közülük elég sokan még ennek a kedvezményezett iskolai végzettség megszerzésének sem tettek eleget. Tehát a vasutat lefejezték, és ez különösen 1949 utánra volt érzékelhető. A mellőzöttek helyére nem azonos fajsúlyú emberek kerültek.

Pásztor József, főtanácsos az 1940-es évek elején, akkor mint állomásfelvigyázó forgalmi szolgálattevő

A vasutas társadalom is megérezte a hiányzó szakértelmet, amely az így felálló vezetőgárdánál megmutatkozott. A régi, jól díjazott „második hadsereg" az országos bérskála második helyéről a 13-15-ik helyére csúszott vissza, tehát majdnem a legvégére. Ebből a mai napig sem tudott kievickélni. A vasút fegyelmi helyzete fokozatosan romlik olyan arányban, ahogyan még a régi vasútnál kezdő dolgozók nyugdíjazás miatt kiválnak. Ez a trend még most is lefelé tart. 1938-44-ig a területnagyobbodások miatt volt egy nagy felvételi hullám az egész magyar vasúton. Turáról is nagyon sokan kerültek a vasút állományába. Megváltozott a minőségi összetétel is. Míg a 30-as években csak néhány 4 középiskolás segédtiszt került ki a községből, a vasutasság zömét az altiszti állomány képezte, addig a 30-as évek végén már érettségizettek is jelentkeztek felvételre. Pásztor István forgalmi, Bárdy József, Pásztor Gábor műszaki vonalra. Ebben az időszakban nagyon sok volt a négy középiskolás felvételis is, akik elsősorban a forgalomnál helyezkedtek el. Budapesttől Hatvanig megtalálhatók voltak, de jó néhányan közülük a visszacsatolt területeket is megjárták. Ezek az emberek később is - a rosszabb viszonyok ellenére — kitartottak a vasút mellett. Ők, és az ország más területén hozzájuk hasonlók képezték nagyon so­káig a vasúti személyzet gerincét. Közülük nagyon sokan tovább képezték magukat. Leérettségiztek, Tisztképzőt végeztek. A teljesség igénye nélkül pl. Turáról Bagó Mihály, Pásztor József, Gólya János, Sára Péter, Gólya Sándor, később Bata János, Szilágyi Zsigmond. De voltak káderként kiemelt tisztviselők is, mint pl. Benke István, aki 4 polgárival, Tisztképző nélkül tisztviselőként 10 évig volt Hatvan állomás helyettes főnöke. A vasút történetében talán először már turai tisztviselők is dolgoztak a vasútigazgatóságon és a vezérigazgatóságon.

Az 1945 utáni két évtizedben tehát kibővült a turai vasutasságon belül a tisztviselői létszám. Ebben az időben mintegy 40 fő körülire tehető, amelyen belül található már 4 felsőfokú végzettségű is (közlekedési üzemmérnök), Gódor László, ifj. Bagó Mihály, Tóth András és Csorba István.

Megnőtt a négy középiskolát végzett dolgozók száma az ún. segédtisztek száma is. Erre az időre sok jól képzett forgalmi segédtiszt került ki Turáról. De változás történt a pályafenntartási szakszolgálatnál is. Pályamester, sőt abból előléptetett építésvezető pl. Gólya Mihály vezette, többek között a templomáthelyezéssel is járó Bp. Ferencvárosi nagy átépítéseket. Hasonló munkakörben volt Szilágyi István is. A pályafenntartási szolgálattól került ki a Rippl Rónai utcai Pályafenntartási Technikum igazgatója a turai Tóth István (Fityi). Fejlődés mutatkozott a vontatási szakszolgálatnál dolgozók összetételében is. Amíg a II. VH előtt zömmel mozdonyfűtők teljesítettek szolgálatot a vasútnál Turáról, addig a háború után már sok mozdonyvezető is kikerült Turáról. A mozdonyvezetői álláshoz négy középiskola és lakatosi szakma szükségeltetett. Később, a villamosítás bevezetésével, utóbbiban minőségi változás következett be. A villamos mozdonyvezetők jelentős része már technikumi érettségivel rendelkezik, a szakmai képesítés mellett.

Ezek, mint tények, valóban javulást, fejlődést, magasabb szintet tükröznek, azonban ha akkor és most az összvasutassággal kapcsolatban kérnénk ki a társadalom értékítéletét, az mélyen a harmincas évek értékítélete alatt maradna.

A korábban ismertetett szolgálati- és védőruha ellátás, szállítási utalvány továbbra is megmaradt. Igaz sablon ruhákkal. Orvosi ellátásban a pályaorvosi ellátás megszűnt. A vasút betársult a körzeti- illetve háziorvosi ellátási rendszerbe. A MÁV Kórház ellátási kapacitása nőtt. Új kórházi rész épült, sőt egy új központi rendelőintézet is létesült, amelyeket a turai vasutasság a közelség miatt hasznosíthat a maga számára. Az utazási kedvezmény is változott. Elegendő a vasúti igazolvány felmutatása az utazás alkalmával. Elmaradt viszont a lakbérpótlék és tüzelő kedvezmény. Összességében tehát a természetbeni juttatás nem, vagy csak alig változott.

Nagyot változott viszont (negatív irányba) a pénzbeli ellátás a háború előtti vasúthoz viszonyítva. Nagyon jó eset, ha vásárlóértékben annak 20-30%-át kiteszi. Ismétlem tehát, hogy csak azért van utánpótlás a vasúthoz, mert a környék kínálta munkaalkalmak sem jobbak.

A második világháború előtti vasútnál sem párt, sem szakszervezeti tevékenység nem volt. Őszintén szólva, nem is volt rá szükség. A fegyelmet azt meg kellett tartani, de járandóságait mindenki megkapta automatikusan. 1945-ben azonban a forgalmi dolgozók életében is megjelent a mozgalom. Az állomás kis létszámára tekintettel általában az Aszód állomás alapszervezethez tartoztak, de volt időszak, amikor Turán is volt önálló alapszervezet. A szakszervezeten keresztül szerveződött a szocialista munkaverseny és a szocialista brigádmozgalom, amelyen keresztül Tura állomás és annak dolgozói komoly eredményeket és kitüntetéseket értek el.

Pártállás tekintetében más volt a helyzet. Mivel a korábbi vasutasok nem voltak soha párttagok, így nem is mutatkozott erre először igény.

Később, 1947-ben azonban úgy látszott a fejleményekből, hogy ezt úgy sem lehet kikerülni. Tátrai állomásfőnökkel történt értekezés alapján testületileg belépett az állomás személyzete a Szociáldemokrata Párt turai szervezetébe. Az MKP és SZDP egye­ sülésével voltak, akik kiestek, a többség átkerült az MDP-be. Szervezeti szempontból a községi alapszervezethez tartozott az állomás. 1956-ban az MDP mint párt, Turán is megszűnt. Tagjait új toborzással szervezte az MSZMP szintén községi szinten. Egyébként 1949-től a párt szervezetei az üzemekben is megjelentek, így a nagyobb vasúti egységekben és csomópontokon. Tura állomás dolgozói a kis létszám miatt a községi alapszervezethez tartoztak.

Az 1945 utáni időben ismertetett nagyobb segédtiszti csoport után az esetleg áthelyezett emberek helyett folyamatosan idehelyezett és több-kevesebb időt itt szolgáló forgalmi szolgálattevők: Fábricz Károly, Tóth Zs. Miklós, Bata János, Uracs Tibor, Szilágyi Zsigmond, Kiss Tibor, Seress István, Sándor József, Angyal László, Bajusz Tibor voltak.

Bajusz Tibor főintéző 1982 után nyugdíjazásáig az állomást, mint állomásfőnök vezette.

Amikor a forgalom lebonyolítása '45 után a magyar vasutasok kezébe került, a magyar szabályzatok szerint kellett a munkát folytatni. Erőfeszítések árán új Morze-távírót és harangjelző berendezést kapott az állomás, amelyek 1958-ig voltak még használatban.

1948-ban az Igazgatóságon megalakult egy menetirányítói szolgálat. Ezzel Tura állomás is kapott egy beemeléses telefont. Csak fel kellett emelni a kagylót, és lehetett beszélni a menetirányítóval, de hívás után a vonal valamennyi állomásával is. Az ötvenes évek elején pedig egy vonali Tesla telefonnal gazdagodott. Hívással valamennyi állomással beszélni lehetett a vonalszakaszon. Nem sokkal később egy betűíró gépet is kapott. Ezen a latin abc nagybetűit rövid vonalkákból alakította ki a gép egy távírószalagra. Kiküszöbölődött a Morze távírógép. 1958-ban Turát is bekötötték a tárcsás ún. „amerikai" telefonkörbe, amelyen 4 jegyű számmal az ország bármely ilyen szolgálati telefonnal rendelkező szolgálati helye hívható volt.

A KGST létrejöttével az ország kereskedelmi irányultsága keleti lett. Az arra irányuló összeköttetés egyike ez a fővonal volt. Előtérbe került a villamosítása, amely az 1955-56-os években meg is történt Hatvanig. Az első időszakban azonban csak a tehervonatokat továbbították villanygépek.

A másik nagy változás a háromforgalmú önműködő térközrendszer kiépítése volt az állomás mindkét oldalán a nyílt vonalon. Ezeket a térközjelzőket haladás alkalmával maga a vonat kezelte. Ha a mozdonyvezető zöld jelzést látott a jelzőn, azt jelentette, hogy két térköz biztosan szabad. Ha sárga jelzőt, akkor pedig csak egy térköz volt szabad. Elkészült a két vonalszakasz és nagyon jól működött. Baj volt azonban, hogy az állomás berendezése nem készült el teljesen. A központi irodai berendezés be lett állítva, de csak „vakon" működött. A váltók nem voltak bekötve, a vágányok nem voltak kiszigetelve. Ezt azt jelentette, hogy a térközjelzők miatt a berendezést kezelni kellett, de sem a váltók állását, sem a vágányutat nem jelezte. Egy köztes helyzet alakult ki az állomáson az 50-es évek második felében, illetve végén. Ez meg is bosszulta magát, mert ebben az időben két ütközéses foglalt vágányra járatás történt egy gyors és személyvonattal. Az egyikért Uracs Tibor Adácsról bejáró forgalmi szolgálattevőt, a másodikért Morvái József helybéli váltókezelőt ültette le a bíróság. Nemsokára meg is építették a hiányzó részt is. Ezt az irodai berendezést egy kis telefonközpont is kiegé­szítette, amelyen értekezni lehetett a két szomszéd állomással, az állomási- valamint a vonali szolgálati helyekkel. Ekkor vált fölöslegessé a harangjelző berendezés. A fényjelzős biztosító berendezés még egy átalakuláson ment át 1963-ban. Önműködő sebességjelző fényjelzős rendszerré változtatták át. Jelenleg is ez működik.

Minőségi változást jelentett a vonal és az állomás közlekedésében is, hogy a hetvenes évek elején a vegyesvontatásból kiszorultak a gőzmozdonyok. Helyüket diesel és villanymozdonyok foglalták el. Ezzel lehetővé vált, hogy Turáról 70 perc alatt Budapestre lehet érni.

Jelenleg az állomás biztonsági felszereltsége jó. Az állomás váltóit elektromos motorok állítják, és elektromos áramkörök ellenőrzik. A vágányok ki vannak szakaszonként szigetelve. A vágányfoglaltságot az irodai berendezés jelzi. A térközjelzőket a vonat működteti. A be- és kijárati jelzők félig önmüködőek. „Szabad" állásba a forgalmi szolgálattevő állítja, „megállj" állásba pedig a vonat elhaladás ejti vissza.

Az új berendezés leapasztotta a személyzet létszámát. Nincs szükség térfelvigyázókra, váltókezelőkre. Télen, havazás alkalmával azonban fokozottan kell gondoskodni a váltó hótól való tisztántartásáról. A váltó simuló csúcssínje és a tősín között 4 mm a tűréstávolság. Ezért, ha ennél vastagabb hóréteg kerül a csúcssín és a tősín közé, az ellenőrző áramkör nem teszi lehetővé a jelző állítását. A váltót erőltetni nem szabad, előbb ki kell a havat tisztítani és a váltóállítást meg kell ismételni. Az önműködő berendezések karbantartására és a hibáinak elhárítására Turán a biztosító berendezési szakszolgálat ügyeleti szolgálatot hozott létre, akik egyúttal felügyelik az állomás területén megépült kapcsoló központ működését is.

A biztosító berendezések a vele foglalkozó dolgozó védelmére is készülnek, ezért nem szabad azokat manipulálni. Ha pedig valami oknál fogva meghibásodnak, feltétlenül be kell tartani az erre az esetre előírt szabályokat.

A tehervonatok is lecsökkentett létszámmal közlekednek. A régi 5-7 fő helyett legtöbb esetben csak a mozdonyvezető és legfeljebb a vonatvezető van egy vonatnál. Vonali meghibásodás esetén nagyon jó szolgálatot tesz a mozdonyvezető rádiótelefonja.

Végezetül talán még azt lehet elmondani, hogy a vasút ma már nem vonzó a munkát vállalók számára. A kereseti lehetőség nem áll arányban a munka veszélyességi és nehézségi fokával. Visszahúzó erő az éjszakai, a szombati, vasárnapi munkakötelezettség. Az egyéb ellátások is leapadtak. A fénykorban a vasút a munkába jelentkezők sorának elejéről válogathatott, most csak a sor végéről a maradék jut neki. Volt olyan MÁV Tisztképzős évfolyam, amelynél az érettségi átlag 2,6 volt. Ez meglátszik a vasút mai állapotán is. És a trend még mindig lefelé mutat!

Tura község élete a XX. század első felében

Turai család a XX. század elején

Mindennap, mindenkivel történik valami. Természetesen az élet történései közül azok a legfontosabbak, amelyek velünk, családunkkal, ismerőseinkkel, a falunkkal történik. Am ezeket az eseményeket senki sem jegyezte/jegyzi fel, a fakuló emlékezet rostáján pedig kihullanak a valamikor még fontos dolgok is. így aztán a krónikás csak azt tudja felidézni, megörökíteni, ami írásban is megmaradt, az hitelesnek tűnik, bár még e dokumentumokat sem árt kritikusan szemlélni. Az írásokban is megőrzött események, történések, személyek azonban az egykori életnek csak egy részét alkották. A valóság sokkal színesebb, gazdagabb, több rétegű és változatosabb lehetett. A múltat teljes valóságában feltárni lehetetlen, mindazonáltal erre kell törekedni. Ezért mutatjuk be a gazdasági és társadalmi élet változásait, a különböző intézmények, szervezetek mozgalmas életét, a nagy nemzeti sorsfordulók helyi eseményeit. Hogy azonban még színesebben és gazdagabban mutassuk be falunk és népének egykori életét, fel kell idézni a mindennapok történéseit, az egyik csoportba sem sorolható kis, egykor mégis sokakat foglalkoztató, valakinek fontos, ám napjainkban legfeljebb érdekesnek számító eseményeket.122

Turai fiatalasszony - XX. század eleje -

Turai fiatal pár a násznéppel

Seres József és Lányi Adél esküvője

Turai főzőtanfolyam résztvevői

Tánciskola záróvizsgájának résztvevői

Varrótanfolyam

A mindennapi élet eseményeihez tartoznak azok az országos és kistérségi mozgalmak is, amelyek valamilyen célú gyűjtésről, akcióról szóltak és a község vezetésének foglalkozni kellett vele.

• 1921-ben az irredenta szobrok leleplezési költségeihez 20 fillér/fő az ország minden lakosának hozzá kellett járulnia, Turán a községi pénztárból fizették ki az összeget;
• az Erdélyi Segít Akció támogatására az adó 3%-át szavazták meg;
  1922-ben az aszódi gimnázium támogatására 10.000 K-át küldtek;
• 1923-ban a telekkönyvi hivatalnak 2500 K támogatást szavaztak meg;
• a főszolgabíró kérésére a kiskőrösi Petőfi-szobor céljára 1000 K-t küldtek;
• a vitézi telkek felszerelésére a főszolgabíró gyűjtést indított, Turára 88.640 K jut­
  na, amiből a község csak 20.000 K-t vállalt;
• 1933-ban a szegény sorsú egyetemi hallgatók étkeztetési támogatására 25 P-őt küldtek;
• 1934-ben 25 pengőt adtak II. Rákóczi Ferenc budapesti szobrára;
• 1935-ben a hévízgyörki Árpád-kori müemléktemplom fenntartására 5 pengőt sza­
  vaztak meg;1
• 1938-ban bőkezűbb volt a község: a Magyar a magyarért mozgalomnak 200,- az
  aszódi gimnázium Petőfi-szobrára 100,- P-őt adományoztak;
• 1941-ben ismét előtérbe került a járásbíróság felállítása (már 1913-ban, aztán
• 1928-29-ben is foglalkoztak a kérdéssel), az elképzelés felvetésekor két település jött szóba: Aszód és Tura, a telek vételére Tura 3000 pengőt (!) ajánlott meg;
• 1944-ben az Adjunk apát a hadiárváknak mozgalom céljára 200 pengőt küldött a község.

Az anyagi szükségletek és lehetőségek alapvetően meghatározták a község lakóinak mindennapi életét, szokásait, a falu belső rendjét, helyi törvénykezését. Gazdasági okai voltak a közösségi élet- és munkaforma valamint a naturális gazdálkodás számos eleme továbblépésének. A családoknak általában kevés pénzük, viszont viszonylag sok idejük volt s ezt az időt váltották értékké a kalákában végzett munkában. Családi, rokoni összefogásban épült a ház, zajlott a szüret, a kukoricafosztás, a tollfosztás, a disznóvágás. Hogy a dolgos közösségek a játéknak, szórakozásnak, kellemes időtöltésnek is színterei lehettek, az külön hozadéka volt ennek a praktikus életformának.

A fonóban a hasznos munka mellett táncolni is megtanultak, a saját maguk termelte kenderből font, szőtt, a kereskedőknél vásárolt anyagokból varrott ruhákat a vasárnapi templomi szertartáson, kocsmai bálokon, nagyobb családi eseményeken mutogathatták.

Az asszonyok mostak, a férfiak halásztak a Galgán. Az utcákon minden reggel és minden este végigvonult a csorda. A munkának éppúgy megvolt a kialakult rendje, ideje, mint a pihenésnek. A legények kedden és csütörtökön este jártak a lányos házakhoz, a szerda és péntek a koldusok napja volt, csengővel járták végig a falut, minden háznál illett nekik élelmet adni.

Kialakult szokásrend szerint zajlott a lakodalmak ceremóniája, de a ceremónia mélyén józan anyagi megfontolás diktált: a fiatalok indulásához szükséges tárgyakat éppúgy összehordta a vendégsereg, mint a lakodalmi vigalomhoz szükséges ételek nyersanyagát. 123

A közösség régi belső törvénye szerint vitték az asszonyok egymással versengve a tápláló ételeket a gyerekágyas asszonyoknak.

Az első világháború és a forradalmak kora

A falu mindennapi életének részletes ismertetése meghaladja a lehetőségeinket, ezért erre nem is vállalkozhatunk. Ám egyes időszakban, amikor az egész országban rendkívüli események történtek, akkor érdemes megvizsgálni, és bővebben bemutatni a helyi történéseket is. A „boldog békeidők" csendes évtizedei után az I. világháború viszontagságos évei és az ezt követő forradalmak mozgalmas hónapjai valóban több figyelmet érdemelnek és a rendelkezésünkre álló gyérszámú írásos dokumentum segítsé­gével megkíséreljük kissé részletesebben felidézni ezt a kort.

Az I. világháború kitörésekor a falu bírója Tóth Miklós János, 1916. II. 17-én pedig Galyó Istvánt választották meg. A községi jegyző mindvégig Elefánty Kálmán, az aljegyző Volter Ferenc, a segédjegyző pedig Bruckner Jenő volt. A falu élete a megszokott mederben zajlott, még a május 16-án megállapított sertésorbánc sem jelentett nagy gondot, hiszen az állatbetegségek az állattartás velejárói. A lakosság széles rétegei a világpolitikai eseményekről nem tájékozódhattak, hiszen akkor még kevés újság járt a faluba. A háború előszele tehát csak akkor söpört először végig Turán, amikor július 16-tól megkezdődtek a katonai behívók kikézbesítései. Tömegével hívták be a tartalékosokat, kezdetben az egyedülállókat, a vagyontalanokat, de hamarosan másokra is sor került. 124 A kezdeti lelkes hónapokban, amikor még mindenki hitt a demagóg ígéretben: „Mire lehullanak a falevelek, győztesen jövünk haza" - vidáman rukkoltak be a katonák. Ekkor még sokakat lelkesített az olyan kijelentés, mint amilyent gr. Ráday Gedeon főispán hangoztatott „Most kell a magyarságnak minden vonatkoztatásban megmutatni, hogy valóban uralkodó faj, amely kormányozni, imponálni, és vaserőt gyakorolni tud." 125 A hónapok, az évek múlásával azonban jelentősen csökkent a hazafiúi buzgalom, és nagyon sokan kérelmezték a katonai szolgálat alóli felmentésüket. A korabeli hivatalos iratok számtalan ilyen beadvány adatát megőrizték. Az egyszerű emberek egyfajta békevágyának, az értelmetlen háború és öldöklés elvetésének a kifejezését látjuk ezekben a kérelmekben. A felmentésekben jelentős szerepet játszott a közigazgatás helyi vezetője, a jegyző. Nincs bizonyítékunk annak igazolására, hogy e téren Elefánty Kálmán elkövetett-e törvénytelenséget, avagy sem, ám az 1918 őszi összeomláskor történt pánikszerű elmenekülése a faluból egészen bizonyosan összefüggött ezzel a kérdéssel is.

Mindazonáltal a hadbavonult tanítók helyettesítésében tett intézkedésnél is az ő keménységét véljük megnyilvánulni „...Kisegítő tanerő alkalmazását szükségesnek nem tartjuk, mert a hiányzó 3 tanerő az itthon levő 5 tanerővel pótolható úgy, hogy a tanerők a háború által mindenkitől megkívánt fokozottabb tevékenységgel működnek, mert hazafias kötelesség is. Ebből az indokból helyettes tanerő javadalmazásához hozzá nem járulunk. " 126 Érdekes módon fél év is alig telt el, amikor a jegyző a háborús időkben megszaporodott munka miatt kisegítő tisztviselő alkalmazását szavaztatta meg a képviselő-testülettel. 127 Ebben az esetben már nem volt követelmény a „fokozottabb tevékenység". Jellemző, hogy a falu orvosát, az akkor már javakorabeli Dr. Hajdú Sándort, csak 1916 végén sikerült a hadiszolgálat alól felmenteni. 128 Ezekben az években egyébként Galga mente 30.000 lakójának egészségére mindössze 3 (!) orvosdoktor vigyázott.

Tóth Miklós Péter 1914-ben

Nemcsak fiatal, harctéri szolgálatra alkalmas katonák behívásáról volt szó, hanem az idősebbeket, az ún. népfölkelőket is állandóan szemlézték, és akik ezt elmulasztották, azokat bizony karhatalommal állították elő. 129 A háború első éveiben természetesen még kemény fegyelemmel tartottak rendet a hadseregben. Az 1917. évtől kezdve azonban eleinte elvétve, 1918-ban azután tömegével történtek szökések, bevonulási parancsmegtagadások. A Hadkiegészítő Parancsnokság több nyomozást rendelt el, többek között számos turai születésű katonaszökevény ellen is. Az ellenük lefolytatott eljárásra azonban már nem kerülhetett sor. A valóságos állapotokat a legjobban Pest megye főispánjának a belügyminiszterhez írt leveléből ismerhetjük meg: „... az aszódi és a váci járásban Galgamácsa, Galgagyörk, Püspökhatvan, Csővár... határában levő erdőkben, dacára a megerősített csendőröknek, több százra menő teljes fegyverzettel és nagyszámú tölténnyel ellátott szökevény katona és orosz fogoly valóságos szegénylegény módjára tanyázik. .."130

A világháború legelején, a hadiállapotok beállta után a község területén élő idegen (az ellenséges hatalmakhoz tartozó) állampolgárokat azonnal internálták. Ez Turán 1914. szeptember 29-én 53 (!) fő volt. 131 Ellátásukról, elhelyezésükről és foglalkoztatásukról központilag (alispáni hatáskör) intézkedtek, a részletekről sajnos nem maradtak fenn adatok. Mindössze annyit tudunk, hogy elsősorban az uradalmak munkaerő utánpótlását biztosították velük. 132 Már a világháború első hónapjaiban és attól kezdve végig a harcok megszűntéig jelentős problémát jelentett a faluban a férfi munkaerő hiánya. A honvéd és a közös hadseregbe összesen 730 turai férfi 133 vonult be a háború folyamán, akiknek a munkaerejét másokkal helyettesíteni nem tudták, csak pótlásról, a gondok enyhítéséről lehetett szó. Különösen az uradalmak szenvedtek sokat a munkaerőhiánytól, hiszen itt nem volt családi háttér, mint a parasztgazdaságoknál, ezért aztán már 1914. október 29-én megfogalmazódott az első olyan kérvény, mely szerint szerb hadifoglyokat kérnek a kiesett munkaerő pótlására. 134 Ettől kezdve rendszeresen küldtek különböző nemzetiségű (elsősorban orosz) hadifoglyokat a turai bérgazdaságokba. így pl. 1915-ben 80 hadifoglyot kért Tura. Hamarosan jött az értesítés, hogy Kálmán István részére 40 orosz hadifogoly érkezik. 135 Egy 1916-ban keltezett irat 60 orosz, Turán foglalkoztatott hadifogoly és több szerb internált élelmezési költségeit taglalja. 136 Tura község egyik 1916-ben keltezett jelentése 55 orosz fogolyról és 5 őrről szól. 137

Katonák a Schossberger-kastélyban - Vöröskeresztes adományozás

Természetesen a hazájuktól, családjuktól távol élő foglyok az ellenséges országból menekülni, szökni akartak. S mivel a körülményeik (hiszen nem megbilincselve, hanem egyfajta szabadsággal végezték mezőgazdasági munkájukat) ezt lehetővé tették, napirenden voltak a szökések. A háborús évek gyarapodásával egyenes arányban gyengült az államhatalom ereje, s a fegyelem, a szigor lazulását a foglyok is megérezték. A turai csendőrőrs jelentéseiben folyamatosan szerepeltek a foglyok, az internáltak munkamegtagadásáról, szökéséről, sőt lopásaikról szóló beszámolók. 138

Az emberi munkaerő hiányát, csökkenését nem tudták teljesen felszámolni, így aztán mind az uradalmakban, mind a parasztgazdaságokban a termelés jelentősen megcsappant. Az uradalmak termeléscsökkenése - mint általános jelenség - természetesen az egész ország élelemellátására kihatott, a kenyérkereső férfikéz nélkül maradt munkás-, földmunkás családokban és kisparaszti gazdaságokban az egyre nagyobb méretű nélkülözés megoldást sürgetett. A háborús helyzet olyan szociális gondokat vetett fel, amelyre sem az országos hatalom, sem a helyi, községi közigazgatás nem készült fel. A háború kirobbanásának az évében, novemberben ugyan elkészült az első jegyzék a „segélyezendő családtagokról", 139 amelyet aztán folyamatosan bővítettek, kiegészítettek, hiszen az idő múlásával, a háború elhúzódásával, a rokkantak, a hősi halottak szaporodásával most már nem néhány emberről, hanem százakról volt szó. (Az 1931. évi Címtár 142 hősi halottat jegyez. - Lásd továbbá az I. világháborús emlékmű névjegyzékét!) Bár 1915-ben a községi képviselő-testület még határozatban mondta ki, mely szerint az ellátatlanok liszt-biztosítására a község felelősséget vállal, 140 később ennek teljesítése már komoly akadályokba ütközött. Ráadásul a hatalom kényszere és az össznemzeti hisztéria hatása alól Tura sem vonhatta ki magát, és hol az orosz betörés okozta „barbár pusztítás" kárenyhítésére, 141 hol a hadikölcsönökre kellett jelentős összegeket az államkasszába befizetni 142 és így még kevesebb jutott a szegényeknek, a nyomorgóknak a megsegítésére. Adataink bizonysága szerint, pl. a községi alkalmazottak fizetését ugyan többször is emelték a háború alatt, ám a drágaság miatt egyre jobban nélkülöző, a községben immáron nyolc éve hűségesen szolgáló al- és segédjegyző helyzetén úgy tudtak csak segíteni, hogy a Farkasvári dűlőben 3-3 hold föld haszonbérletét is nekik adták. 143 Az egyre súlyosbodó ellátási, segélyezési helyzet megoldására Hadisegélyező Bizottságot választottak, melynek tagjai voltak: Fridrik Károly, Maczkó Péter, Gólya I. Péter.

Mindezek a nyomorenyhítő juttatások és intézkedések azonban nem tudták pótolni az elveszett apát, férjet, testvért, s az itthon maradottak (nők, gyermekek, öregek) helyzete folyamatosan romlott. A nélkülözések, a rosszul tápláltság, a járványos betegségek a halandóság növekedését eredményezte. így írt erről Sárkány Ernő főszolgabíró egy jelentésében: „A közélet szűkös keretei minden vonalon, s nap nap után nagyobb, s illetve sajnosabb dimenziókat öltenek, a lakosság színe java a harctereken, vagyonunk pusztul, erőink fogynak. "144

Az élet megszokott rendjét felborító háborús viszonyok a közélet minden területén egyre több és megoldatlan problémákat okoztak.

Megfigyelhetők mindezek a falu demográfiai viszonyainak, az emberegészségügyi helyzetének elemzése során.145 A javakorabeli férfiak a frontokon voltak, ennek következtében jelentősen csökkent a születések száma:

		Év Halálozások száma %* 1913 152 100 1914 142 93 1915 246 162 1916 157 103 1917 145 95 1918 167 110 1919 150 99
Fiatal turai házaspár az. I. világháború idején

Bár az 1914. év már háborús esztendőnek számított, ám a megszületett gyermekek még békében fogantak. Aztán fokozatosan csökkent a születésszám.

Hasonló folyamat játszódott le a házasságkötések alakulásában is.

Az 1919-es kiugróan magas szám könnyen magyarázható. Ekkorra jöttek haza a frontokról, hadifogságból a katonák és a háború miatt elmaradt esküvőket végre megtarthatták.

Érdekes módon a halálozásban nem tapasztalható ilyen szélesőség.

Az 1915. esztendő a sok katonaveszteséggel magyarázható, bár a frontokon meghaltakat eltűnteket végérvényesen csak évek elmúltával, több esetben csak az 1930-as években, rendőri rendelettel anyakönyvezték. Az 1918-as esztendőben a „spanyol náthában" hunytak el sokan. Ezt a vírusos eredetű betegséget akkor még nem ismerték. A betegek magas lázban, tüdőgyulladásban szenvedve haltak meg. A halotti anyakönyv szerint az 1918. szeptember 2-től meghalt 68 személy közül 28 halt meg ebben a kórban.

A szükséges egészségügyi előírások elmulasztása okozhatta azt a sok állatbetegséget, amely a világháború évei alatt mételyezte az amúgy is megcsappant állatállományt:

A dúvadak 1917-ben olyan mértékben elszaporodtak a határban, hogy végül alispáni engedéllyel az egyébként roppant veszélyes mérgezési eljárást is alkalmazhatták. 147

A háborús évek alatt kormányszinten szabályozták a termények kötelező beszolgáltatását, illetve requirálását. Ez roppant nagy terhet jelentett a parasztgazdaságoknak, hiszen a megtermelt javak elvétele veszélyeztette az adott család ellátását, a piaci értékesítést és így a különféle ipari termékek beszerzését. Mindez a kialakult belgazdasági rendszer felborulásához vezetett.

Mivel országosan az elsődleges feladat a hadsereg ellátása volt, mind élelmiszerből, mind iparcikkekből hiány állt elő, ami viszont a tisztességtelen kereskedelmet, az árdrágítást, a lopásokat, a rablásokat gerjesztette. Erről így írt Sárkány Ernő főszolgabíró: „A közigazgatási ügykör a mai terjedelmében és a megfogyatkozott munkaerő mellett alig végezhető. A közélelmezési mizériák, a szén és a világító olaj meg sok egyéb közszükségleti cikk hiánya, a közlekedési nehézségek, az általánosan elszaporodott árdrágítások - mindannyi a közéletnek oly szomorú jelensége, amellyel szemben a hivatalos apparátus tehetetlenül áll, s mondhatni, most már beláthatatlan azon perspektíva, hogy hova fog vezetni."148 A főszolgabírói iratok, valamint a turai községi és csendőrőrsi iratok hűen dokumentálják e romló közállapotokat. Ezek közül emelünk ki néhányat:

Turai huszár az I. világháborúban

A requirálások (különösen 1917-1918-ban) napirenden voltak. Mindent összeírtak (még a vándorcigányok lovait is), mindent szabályoztak, mindent megadóztattak, a gazdasági élet szabad kibontakozását bürokratikus rendeletekkel gúzsba kötötték. Külön engedély kellett az áruszállításhoz, szigorúan szabályozták az új üzletek megnyitásának az engedélyezését, a lovak árának a becslésénél a legalacsonyabb összegeket állapítottak meg stb. 150 Egyes intézkedések annyira túlzóak voltak, hogy ezért 1918. február 1-én a Schossberger-uradalom összes cseléde (kb. 100 fő) beszüntette a munkát. A sztrájk azért robbant ki, mert amikor az amúgy sem nagy konvenciót mérték, egy részét felesleg címen elrequirálták. Még a közélelmezései miniszter is túlzónak találta az eljárást, és intézkedést követelt. 151

Az 1917-1918-as években a csendőrség már nem tudott gátat emelni a lopások, a betörések, a csalások, a sikkasztások ellen. A korabeli turai csendőrőrsi jelentések különösen az orosz foglyok és a cigányok törvényellenes cselekedeteiről számolnak be.

Amíg a háború első éveiben ezek száma a tíz esetet is alig érte el, az utolsó években már több tucat bűnesetről szóltak a csendőrőrsi jelentések.

A háború utolsó évében a katonai és gazdasági helyzet olyan mélypontra süllyedt, hogy az embereknek már elegük volt a háborúból, már békét akartak, sőt követelték azt. Egyre több tüntetés, sztrájk jelezte a lakosság elégedetlenségét. Ennek a hulláma elérkezett az Alsó - Galga mentére is. Amikor 1918 nyarán az országos általános sztrájk hatására Galga mente legnagyobb ipari üzemének, a Magyar Lloyd Repülőgép­ és Motorgyár RT aszódi gyárának a munkásai június 23-28-a között beszüntették a munkát, akkor Turán 120 MÁV pályamunkás (javarészt helybéliek) szintén megtagadta a munka felvételét, kijelentve „...ha golyóval tüzelnek, akkor sem dolgoznak. "152

Az emlékmű leleplezési ünnepsége 1919-ben. Középen Józseffőherceg, mögötte Sárkány Ernő főszolgabíró és b. Schossberger Viktor

Tura községnek a háború alatti utolsó hazafias felbuzdulása a hősök emlékének a megörökítésében tett intézkedés volt. A járási főszolgabíró e tárgybani felhívását magáévá tette a képviselő-testület és elhatározta, hogy a falu Fő terén, a honvéd emlékmű és a mázsa között egy impozáns emlékművet állítanak fel. E célból létrehozták az Emlékmű Bizottságot, amelynek tagjai voltak: Fekete Sándor, Tóth Mihály, Fekete József, Lakó Károly, Csősz Gábor. 153 Az emlékmű (Farkas Béla alkotása) felállítására a forradalmak után került sor.

Kálmán István nemzetgyűlési képviselő szoboravató ünnepi beszédét mondja

Pászti József

Amiképpen a hadsereg a frontokon egyre kilátástalanabb helyzetbe került, valójában a feltétel nélküli kapituláció felé rohant, az ország hátországában a közállapotok is teljes káoszba fulladtak. Hasonló helyzet állt elő Tura községben is, ahol a fegyverletétel és az őszirózsás forradalom híre felszabadította a gátakat. Ezt tükrözi a járás főszolgabírójának egy, az események után 1919. január 29-én keltezett jelentése: „A forradalom kitörése után a községek közönsége a községi elöljárók ellen általában nagy ellenszenvet tanúsított, mely ellenszenv a járásombeli Bag, Boldog és Tura községekben oda vezetett, hogy a községi jegyzők kénytelenek voltak székhelyeikről elmenekülni. Ezen ellenszenv egyszerű oka abban a körülményben leli magyarázatát, hogy a különféle requirálások, a felmentési, a hadisegély stb. ügyek az elöljárókat igen sok községi lakos szemében tették ellenszenvessé, s a forradalom kitörésével egyidejűleg a felszabadult népharag az elöljárókkal szemben nyilatkozott." 154 A falu jegyzője, Elefánty Kálmán tehát az őszirózsás forradalom másnapján, a népharag elől, családjával együtt Domonyba menekült. A pontos részletekről feljegyzés nem maradt fenn, a helyzetről csak következtetni tudunk. Ugyanis a forradalmak után, amikor az indulatok már mindenhol lecsillapodtak és visszaállt a régi rend, Elefánty visszajöhetett volna egykori munkahelyére, ám ezt meg sem kísérelte. Nem véletlenül, mert Tura népe hallani sem akart egykori vezetőjéről. Nagyon is elégedett volt az új jegyzővel, Volter Ferenccel, aki a háború alatt aljegyzőként emberséges viselkedésével kiérdemelte a falu megbecsülését. Egyébként Elefánty bizonyos, neki fizetendő járandóságért még hosszú ideig vitában, sőt perben állt Tura községgel. A képviselő-testület kezdetben hallani sem akart a követelés teljesítéséről, aztán hosszas huzavona és főszolgabírói rábeszélés után végül is megegyezés történt.

Az államrend, a helyi közigazgatási rend 1918. október végi felbomlása vérszemet adott azoknak, akik a zavarosban szerettek halászni. Napirenden voltak a zavargások, a betörések, a rablások, a lopások. A három fős turai csendőrőrs (joghatósága három községre terjedt ki) képtelen volt megbirkózni az eléje tornyosuló feladatokkal. Ezért aztán november első napjaiban létrehozták a nemzetőrséget, amelynek soraiba elsősorban a fegyverforgatáshoz értő, frontkatonákat fogadták szívesen. A községi jegyzőkönyv tanúsága szerint a csapat 44 főből állt, akik 20 korona napidíjért végezték rendfenntartó munkájukat. Bérüket november 11-ig az állam, attól kezdve a község fizette. 155

Az 1. világháborús emlékmű napjainkban

Rendszeres járőrözésük, határozott fellépésük olyan sikeresnek bizonyult, hogy november 19 -én a helybéli képviselő-testület a feloszlatásukat rendelte el „...mert községünkben a rend teljesen helyreállt és a kedélyek annyira megnyugodtak, hogy újabb rablásoktól, a személy- és vagyonbiztonság megzavarásától tartani nem kell..." 156 A turai nemzetőrségre azért sem volt már szükség, mert időközben megalakult az Aszódi Járási Nemzetőrség Feuerer Miksa főhadnagy vezetésével, javarészt lloyd-gyári szervezett munkásokból, akiknek a napidíjához (34 K/nap) Tura község 10 napig hozzájárult. (A megalakulásakor egyébként Tura községet Kálmán István képviselte.) 157 A járási nemzetőrség, a csendőrséggel együttműködve mindvégig megőrizte a rendet és biztonságot.

Az országos példa nyomán Turán is megalakult a nemzeti tanács, amelynek tagjai közé nincstelen földmunkásokat és napszámosokat is beválasztottak. Pontos összetételéről és munkájáról nem maradt feljegyzés. Annyit viszont tudunk, hogy más Galga menti községhez hasonlóan a községi közigazgatási hivatalban itt is kiterjesztették november 18-a után a munkásellenőrzést, azaz a nemzeti tanácsból két küldöttet delegáltak a képviselő-testület ülésére. Továbbra is hivatalban maradt tehát a képviselő­testület, csupán a jegyző személyében történt változás. Az elmenekült Elefánty Kálmán után az ügyeket Volter Ferenc aljegyző vitte. Bár a kormánybiztos 1919. január 14-én Notter Gyula tóalmási jegyzőt küldte Turára főjegyzőnek, a falu népe kitartott Volter mellett. A képviselők kivétel nélkül aláírták azt a jegyzőkönyvet, amelyben Volter Ferencet bízták meg a jegyzői tiszt ellátásával. 158

A közellátás megszervezésére létrehozták a Közélelmezési Bizottságot, amelynek tagjai voltak Basa László, Hubert István, Tóth János, Varjú József. 159 Turán az élelmiszerhiány mellett egyre nyomasztóbbá vált a lakáshiány. Ennek megoldására megkezdték a Lakáshivatal felállítását. 160

A sok véráldozatot követelő, gyűlölt háború ugyan befejeződött, ám a föld népének a gondja-baja ezzel még meg nem oldódott. Turán 1918 őszén a legnagyobb problémát az okozta, hogy elmaradtak az őszi vetések és nagyon rossz volt a szegény rétegek ellátottsága. Ezekben a napokban mondott le a még alighogy hivatalba lépett élelmezési bizottság ,,... mert egyesek részéről eljárásuk ellen bizalmatlanság és meggyanúsítások merülnek fel." Lemondásukat a képviselő-testület nem fogadta el, hanem vizsgáló bizottságot küldtek ki tájékozódás céljából. 161

A kormányzat felhívására requiráló bizottságot állítottak fel (egyébként az élelmezési bizottság négy tagját jelölték erre a feladatra), melynek feladata a helybéli gazdák feleslegének az elvétele, és a szegények közötti kiosztása volt.162 Roppant háládatlan feladatnak bizonyult, melynek veszélyeit már előre látták, amikor központilag elrendelték a bizottság mellé 2-2 képviselő delegálását, akiknek feladatául a nép felvilágosítását jelölték, továbbá ...... felhívandó segédkezésre a leszerelt katonák bizalmi testülete, a földmunkások helyi csoportja. " 163 Mivel a requirálás elsődleges célja a községi ellátatlanok megsegítése, és mindezt a leszerelt katonák, valamint a földmunkások helyi szervezete támogatta, a gazdák rétegét ez óhatatlanul szembeállította a szegény­parasztsággal, valamint annak forradalmi szerveivel.

Komoly nehézséget jelentett az egész gazdaközösségnek a határ őrzésének a megoldatlansága. Bár az október-novemberi zavargásokat a helyi és a járási nemzetőrség lecsillapította, a határbeli lopásoktól tartani lehetett és ezért fontos volt a mezőőrök foglalkoztatása. Csakhát a pénz inflálódása miatt a felajánlott díjért senki sem vállalta a felelősségteljes munkát. A képviselő-testületi ülésen ugyanis a következő összegeket ajánlották fel:

A sürgető problémát aztán ideiglenesen úgy oldották meg, hogy terményfizetéssel helyettesítették a pénzdíjat.164

A Galga vidék központjában, Aszódon a repülőgépgyár munkásai nem elégedtek meg a Károlyi-kormány intézkedéseivel. A Kommunisták Magyarországi Pártjának radikális agitációja támogatást talált a lloydisták között, Aszód a forradalmi változások következetes megvalósítására buzdította a környező falvak szegényparasztjait, földmunkásait. Agitátoraik a vidék falvait járva sok hívet szereztek a gazdagok ellen hozandó intézkedések megvalósítására. Ez történt 1919. februárjában Galgamácsán, amikor is „... a helybeli communisták az aszódiak támogatásával községünkben forradalom kitörését jelentették be..." -jelenti ijedten a főszolgabírónak a mácsai jegyző. A panaszra a csendőrök kivonultak a faluba és házkutatással, a fizikai erőszak alkalmazásával próbáltak gátat vetni a kommunista eszmék terjedésének. 165 Hasonló történt néhány nap múlva Galgagyörkön is. Kartalon, ahol a széles határ mind a Schossberger és a Hatvany-Deutsch bárók tulajdona, 1919. február 13.-án népgyűlést tartottak. Itt határozatot fogadtak el, mely szerint a földeket „... minden megváltás nélkül, forradalmi úton, tehát erőszakkal veszik el jelenlegi bitorlóitól, az úri naplopóktól. " 166

Kuti Mihály és jegyese 1919-ben

Ezekben a hetekben, hónapokban az egyik legfontosabb, a föld népét foglalkoztató téma, a földkérdés volt. Az Alsó-Galga mentén a Schossberger- és a Hatvany-Deutsch-családoknak több ezer holdas domíniumai terültek el, amelynek a szétosztását várták, különösen Károlyi Mihály kápolnai földosztása után. Erre nem került sor, hanem a kommunisták földprogramjának a megvalósítására, nevezetesen a nagybirtok szocializálására és szövetkezeti gazdaságokká történő átalakítására. Még Budapesten nem kiáltották ki a Magyar Tanácsköztársaságot, amikor Galga mente népe már a proletárforradalom útjára lépett. Az 1919. március 18.-án történtekről így számolt be a Vörös Újság: „Az Aszódi Munkástanács, melyben a szociáldemokraták csatlakoztak a kommunistákhoz, elhatározták az 5100 holdas báró Schossberger- és a Hatvany-féle 9500 holdas földbirtokok szocializálását megváltás nélkül, és a szociáldemokrata paktumos földosztó rendeletre való tekintet nélkül. Szándékukat nem jelentették be sem a kormánynak, sem a szociáldemokrata pártnak. Előre megállapított terv szerint hozzáfogtak a nagyszerű munkához... Ezen a napon vette birtokába Aszód, Kartal, Bag, Hévíz fegyveres népe báró Schossberger-féle birtokot. A Kommün emléknapját így Aszód és környéke szabadság ünnepévé avatták a gyönyörű forradalmi munkával. Március 18-át általános munkaszünettel ünnepelték Aszódon. "167

Figyelmet érdemel, hogy Tura népe nem csatlakozott Aszód, Bag, Kartal, Hévízgyörk népéhez, pedig a széles határ 1/3 része itt is a Schossberger-család kezén volt. Nincsen írásbeli dokumentumunk, amely erre magyarázatot adhatna, mint ahogyan nincsen olyan öreg turai sem, aki ezt hiteltérdemlően megmagyarázhatná. A Magyar Tanácsköztársaság idején keltezett jelentések azonban megvilágítják ezt a kérdést. A kommün alatt ugyanis a turai bérgazdaságokat is államosították, és szövetkezeteket hoztak létre, ám ezt Tura paraszti lakossága egyfajta kényszernek vette, ők másként képzelték el a paraszti életet „ ... nagyon szeretnék a földeket elosztani, hogy ők mindnyájan magok szeretnének gazdálkodni, és ezért a Károlyi-kormányt visszarendelni és azt hozsannával fogadnák..." írta jelentésében a megyei biztos. 168 Tura tehát az akkori forradalmi változás alaplépésének a nép évszázados földéhségének a kielégítését tartotta, vagyis a földosztást, és nem az akkor kommunisztikus utópiának számító szövetkezeti nagyüzemet. A község hangulatát július 7-én így fogalmazta meg a már említett megyei kiküldött: „... minden ember kisgazda akar lenni, ezért sem katonasággal, sem pedig a rendszerrel nem nagyon rokonszenveznek..."169

A turai nép rendíthetetlen konzervativizmusának gyökerét mély vallásosságában találjuk meg. A forradalmak idején elterjedt liberális, sőt vallásellenes eszmék és rendelkezések visszatetszést váltottak ki a hitükhöz évszázadok óta ragaszkodók körében, így aztán nem lehet csodálkozni még azon sem, hogy az aszódi lloydista agitátorokat egyszerűen lehurrogták a népgyűlésen, sőt szabályosan kizavarták a faluból. Ez 1919. március 31-én történt, amikor Juhos Pál lloydista a turai népgyűlésen több, akkor divatos antiklerikális és kommunista frázis mellett kijelentette, hogy az egész hatalom a népé és a községi elöljáróságnak a községházán helye nincsen. 170 A maga választott képviselőket a falu megvédte és inkább az agitátorokat tartotta feleslegesnek a faluban, mint saját véreit.

Az 1919. áprilisi munkástanácsi és direktóriumi választások is ezt igazolják, mert igaz, hogy a tagok sorában a nagyobb gazdák helyett több kisgazda, sőt földnélküli agrárproletár került, ám a falu tényleges közigazgatási vezetője továbbra is Volter Ferenc jegyző maradt.

A munkástanácsi választásra egyébként 1919. április 7-én került sor Turán. A megválasztottak: 171

Akinek 5-10 kh földtulajdona, esetleg háza, állata és gazdasági felszerelése van 5
Akinek 10 kh földtulajdona vagy annál több, esetleg háza, állata és gazdasági felszerelése van 2

Az Intéző Bizottság, vagy amiképpen akkor általában nevezték, a Direktórium tagjai a következők voltak:

Érdekes, hogy az elnök, Volter Ferenc jegyző (a lista szerint) nem volt tagja a munkástanácsnak.

A jegyzéket elemezve néhány általános megállapítást tehetünk. A tanács megválasztott tagjainak többsége a vagyonnal nem, vagy csak nagyon szerény tulajdonnal rendelkezők sorából verbuválódott. A helyi értelmiségieket (tanítók, orvosok, uradalmi tisztviselők stb.) vagy nem választották meg vagy nem vállaltak tisztséget, és így szóba sem került a jelölésük. Ez utóbbi a valószínű, hiszen mint a kommün előtti, úgy a kommün alatti választásokat is Volter jegyző irányította, és hozzá ilyen kéréssel, bizalommal fordulhattak az illetékesek. Hasonlóképpen figyelmet érdemel (és nem véletlen jelenség) az állami alkalmazottaknak számító MÁV dolgozók megfontolt és tüntető távolmaradása. Pedig a vasutasok ekkor már meghatározó réteget képviseltek a turai társadalomban.

Tura község „forradalmi" részvételének legjellemzőbb magyarázata, hogy a község vezetését továbbra is a jegyző, Volter Ferenc kezébe tette le. Ezzel mindenki elégedett volt. Nem is történt semmi szélsőséges cselekedet, akció, esemény a községben a diktatúra 133 napja alatt. Mindezektől a Volter Ferenc vezette direktórium józansága megóvta a községet. Ennek köszönhetően a Magyar Tanácsköztársaság leverését követő megtorlásban senkit sem internáltak, senkit sem börtönöztek be, senkit sem hurcoltak meg a forradalmak alatti magatartásáért, cselekedetéért. Csupán Szilvásy Gyula csendőrőrsparancsnokot (aki egyébként a kommün alatt a Vörös Őrség parancsnoka /!/ volt) váltották le, mégpedig csupán erélytelensége miatt, de a csendőrség állományában megtartották."174

A Magyar Tanácsköztársaság hónapjainak turai történéseiről kevés írásos dokumentum maradt fenn. Arról már tájékoztatást adtunk, hogy a szövetkezeteket dicsérő aszódi agitátorokat elzavarták a faluból, ám a hatalom ennek ellenére létrehozta az uradalomban a szövetkezeteket. A turai központhoz az alábbi majorok tartoztak: Haraszt, Monostorliget, Fekete, Margit. 175 A turai viszonyokról amúgy más vonatkozásban is nagyon negatívan nyilatkozó Polónyi András megyei biztos így írt: „Azután a szocializált nagy üzemekben, birtokokban még mindig benne vannak a régi tulajdonosok és gazdatisztek, és ezek meg úgy intézkednek, hogy (a) községből odajáró munkások ki legyenek játszva, és ez megint ellenszenvet támaszt és még az, hogy nagyon szeretnék a földeket elosztani... " 176

Hogy Tura népe nem szimpatizált a vörös uralommal, sőt ellenszenvvel viseltetett ellene, jó példa erre, hogy ellenállást tanúsított a Vörös Hadseregbe sorozáskor, 177 tiltakozott a requirálások miatt, sőt „ Turán pedig megtagadták a marhaállomány 5%-ának a beadását előíró rendelet végrehajtását. " 178 Amikor pedig tudomást szereztek a Lloyd-gyár törekvéséről, mely szerint Aszód és Hévízgyörk között egy petróleumfinomítót akartak létesíteni, akkor az Alsó-Galga menti falvak közül különösen Tura tiltakozott az új üzem megépítése ellen, féltve a Galgát és a község határában elterülő halastavakat a mérgezéstől. Tiltakozásukat a hatalom jellemző demagógiával söpörte le: „... mert a Schossberger báró háztartásának lehet, hogy szüksége van halakra, de a Tanácsköztársaságnak annál nagyobb szüksége van finomított petróleumra." Végül is a finomító nem épült meg.179

A Magyar Tanácsköztársaság alatt Tura gazdasági életében talán a legkedvezőtlenebb intézkedés a májusban lezajlott lórekvirálás volt, amikor is az állatok valós értékének csak egy részét kapták meg a tulajdonosok.180

Ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb kár érte Tura községét és lakóit a kommün leverése utáni román megszállás néhány hete alatt. Beszéljenek erről a dokumentumok:

- Kálmán Bertalan aszódi malmába került Faragó István Tura - Haraszt bérgazdaságából 9875 kg, Gróf János Tura - Haraszt bérgazdaságából 9389 kg búza, amelyet a román főhadiszállás rekvirált. 181

- Galyó István bíró, és Volter Ferenc jegyző 1919. október 30,-i jelentése a román katonaság rekvirálásáról az alábbi adatokat tartalmazza: 182

A helyi közigazgatás vezetőinek jelentést kellett készítenie 7 kérdőpont alapján a román katonaságnak 1919. november 9-én lefolytatott rekvirálásáról. A turai jelentést (a jobb megérhetés céljából) összevonva közöljük: 183

1. Volt-e... község területén ellenséges csapatok által véghezvitt requirálás? - Igen
2. A requirálás alkalmával mennyi gabona, takarmány, állat, mezőgazdasági gép, eszköz és anyag vitetett el, esetleg a mezőgazdasággal kapcsolatos ipari üzemekből történt-e requirálás s azok berendezése szenvedett-e
   
   

   1.	2004 q gabonát	370.740 K értékben
   2.	3493 q takarmányt	698.600 K értékben
   3.	81 db szarvasmarhát	810.000 Kértékben
   4.	50 db sertést	250.000 K értékben
   5.	57 db lovat	1.425.000 Kértékben
   6.	8 db kocsit	120.000 Kértékben
   7.	16 pár lószerszámot	32.000 K értékben
   8.	84 q káposztát	8.400 K értékben
   9.	12 q halat	24.000 K értékben
   10.	készpénzt	38.000 K értékben
   11.	Baromfit, gyümölcsöt, zöldséget, tojást stb. naponként.

   
   A fenti értékek összege: 3.776.740 korona, ellenértékül fizetve lett a románok által 80.700 korona, melynek levonásával tényleges veszteség 3.696.040 kor. Mezőgazdasági és ipari berendezések kárt nem szenvedtek.

3. A requirálás alkalmával gabonából, takarmányból, állatállományból történt-e a megszálló csapatok ellátására szükséges mennyiségen felül requirálás?
   - A gabona és takarmány vajon szükséges volt-e a csapatok ellátására, meg nem állapítható, mert vidékről ide érkezett csapatok részére történt a requirálás. Hely­ben csapatok állandóan beszállásolva nem voltak. A lovak azonban nem a csapatok részére requiráltattak, mert innét egyenesen Romániába lettek irányítva. A hintókat úgy látszik a román tisztek saját részükre szedték össze. A 10. alatti készpénzt erőszakkal vitték el egyik bérgazdaság pénztárából.
4. Vittek-e el oly anyagokat, mezőgazdasági gépeket, tenyészállatot, nemesített vetőmagvakat, mely a gazdálkodás folytatásához nélkülözhetetlen?
   - Mezőgazdasági gép, nemesített vetőmag, apaállat nem vétetett el.
5. Requirálásnál történtek-e erőszakosságok?
   -A 10. pont alatti rablás kivételével erőszakoskodás kifejezetten nem történt, de a requirálás túlnyomó részben sérelmes és mezőgazdaságunkat megbénító mértékig folytattatik.
6. Történtek-e visszaélések oly értelemben, hogy pénzváltsággal a megszállók eltekintettek volna a requirálástól?
   - Konkrét esetet nem ismerünk.
7. Hozzávetőleg lehet-e a requirálás által okozott károk értékét megállapítani, ha igen, mekkora összegre rúgnak körülbelül?
   - Felelet az 2. pontban van."

Az első világháború számos egyéni és családi tragédiát okozó vérzivataros évei és a forradalmak semmit meg nem oldó mozgalmas hónapjai után Tura 142 hősi halottat gyászolt; a szakszerűtlen és erőltetett hadigazdaság miatt a termelés visszaesett, a megélhetést biztosító termőföldek minősége sokat romlott, az állatállomány megritkult; a rekvirálásokkal és az idegen hódítókkal sanyargatott nép életviszonyai jelentősen romlottak; az infláció csillagászati magasságot ért el; a trianoni békével nemcsak az ország területének 2/3-át rabolták el, hanem megrendült a nép nemzettudata is. Ebből a kilátástalan helyzetből, erről az embertelen mélypontról kellet ismét (ki tudja hányadszor?!) hazánknak és Tura népének is felemelkednie.

A községi közigazgatás

A község vezetése

Mielőtt részletesen bemutatnánk a turai közigazgatás belső életét, rövid áttekintést adunk a megyei és járási hovatartozásáról és annak változásairól.

Tura falu mindig Pest megyébe (vármegyébe) tartozott. A megye az idők folyamán bővült és neve is változott: Pest-Pilis, Pest-Pilis-Solt, Pest-Pilis-Solt-Kiskun.

A középkori és a török kori közigazgatásról kevés ismerettel rendelkezünk, amiről tudunk azt a megfelelő helyen bemutattuk.

A XVII. század végén, a török kiűzése után a nemes vármegye visszaköltözött Pest városába. A főispán a mindenkori nádor volt, míg a megye tényleges vezetőjét, az alispánt, továbbá a többi tisztségviselőt a megyegyűlés választotta. A kiterjedt megyét több járásra osztották, amelyeknek élén álltak a szolgabírók, később főszolgabírók. Tura 1849-ig a váci járáshoz tartozott. A XIX. század elejére megszaporodott falvak és népességük igazgatását Vác központból már nehéz volt ellátni, ezért gyakorlati megfontolásból felső és aIsó járásra osztották fel. Tura a váci alsó járáshoz tartozott.

A szabadságharc leverése után a vármegyék független kormányzása helyébe az osztrák önkényuralmi közigazgatás vette át az irányítást. Kezdetben Tura az ideiglenes bagi járáshoz (Eckstein Rudolf szolgabíró), majd a terv szerint a gödöllői kerülethez, a provizórium időszakában (1851-1853) a gödöllői járáshoz tartozott. Az un. definitivum időszakában (1853-1860) a gödöllői cs. kir. szolgabírói járásba (szolgabíró Hörl Antal) sorolták. A Schmerling-féle provizórium időszakában Turát ismét a váci járáshoz vonták (főszolgabíró Hörl Antal - Vác központ; alszolgabíró Oberrecht Ferenc - Gödöllő központ - Tura ez utóbbi fennhatósága alá tartozott.)

Ez a beosztás lényegében mindaddig megmaradt, amíg a XIX. sz. végén a váci járástól különvált a gödöllői járás. Az új járás kb. az egykori váci alsó járás területére terjedt ki.

Aztán 1912-ben létrehozták a Galga menti településekből (Aszód központtal) az aszódi járást, melyhez Tura község is tartozott, egészen 1965-ig, amikor is az aszódi járást a gödöllőibe olvasztották. 184

A jobbágyvilágban a községi önkormányzatok jórészt a helyi földesurak alárendeltjei voltak. A helyben lakó uraság maga, a távol lévőnek a megbízottja gyakorolta a hatalmat. Ilyen vonatkoztatásban Turának a helyzete viszonylag kedvező volt, mert a földesúr sohasem lakott helyben. Tura úrbéres népének életét tehát az uraság helyi megbízottja, a tiszttartó irányította. Ezt az állapotot már oldották az 1848-as áprilisi törvények, majd pedig a fennálló állapotokat gyökeresen megváltoztatta az 1871. XVI-II. tc, a községek rendezéséről szóló törvény. 185 Ez rendelkezett a helyi önkormányzat vezető testületéről a képviselő-testületről, mely szerint a település 100-100 lakója után 1-1 fő, 20 éven felüli, választási joggal rendelkező férfi lakosát lehetett megválasztani. Ugyanakkor a legtöbb adót fizető lakosok vagyonuk után tagjai a képviselőtestületnek (ők a virilisek, virilisták). Ez utóbbiak tagságukkal járó jogaikat megbízottjaik útján is gyakorolhatták. A képviselő-testületet kezdetben három, majd hat, végül négy évenként választották újra. Gyakorlat volt, hogy a tagságnak egy-egy részét más időben választották újjá, így a folyamatosságot biztosították.

A település mindennapi vezetését az elöljáróság látta el. A választott testület élén a bíró állt. Tagja volt még a törvénybíró, helyettes bírónak is nevezték. A pénzügyeket a pénztáros, a szociális ügyeket az árvagyám intézte. Az elöljáróságnak tagjai voltak még az esküdtek.

A bíró és az elöljáróság tagjai nem fő állásban látták el feladatukat. Az 1886. XXII. tc. a bírójelölés jogát a főszolgabíró kezébe tette le, így a községi autonómia csak részleges volt.

A közigazgatás szakmai feladatait a községháza hivatala látta el, melynek az élén a választott jegyző állt. Ha az adott településben a feladatokat több jegyző (adóügyi, al-, segédjegyző) látta el, akkor vezető vagy főjegyzőt választottak, aki a hivatal (község­háza) első számú, függetlenített tisztviselője volt.

Tura község iratai sajnos csak részlegesen maradtak fenn és ezért 1871-től nem tudjuk nyomon követni a képviselő-testületi választásokat, a tagnévsorokat, de még a tisztségviselőket sem. Amikortól viszont rendelkezünk iratokkal - úgy gondoljuk - közölni kell a község vezető testületének megválasztását, a névsorokat, a munkáját, hiszen nagyapáinkról, őseinkről, az előttünk élőkről szólnak ezek a tudósítások.

Fennmaradt 1909-ből egy teljes kimutatás, amely részletesen bemutatja a község vezető testületeit.

Elöljárók:

*nem tartozott a tényleges elöljárósághoz

Képviselőtestületi tagok

A kiegészítő képviselő-testületi választásra 1916. február 14-én került sor, amikor is az I. kerületben: Sára Ignác Mihályt, Tóth Máté Eleket, Tóth Mártont, Galyó Istvánt, Tóth Miklós Jánost; póttagnak: Tusor Jánost, Tóth Miklós Andrást; a II. kerületben: Gólya József Pétert, Fekete Józsefet, Tóth Mihályt (vízsori), Csősz Gábort, Pásztor Gábort (trincsi), póttagnak Maczkó Mihályt (papszögi), ifj. Jenei Mihályt választották meg. 186

A képviselő választás után, február 17-én az elöljáróságot választották meg. Minden tisztségre három jelöltet állítottak és közülük kellett 1-1-et megválasztani. Mivel ilyen pontos jegyzéket eddig nem tudtunk közreadni, ezért teljes terjedelmében közöljük. 187

*A megválasztottak nevét vastagon szedtük.

Az elkövetkező években természetesen folyamatosan történtek kiegészítő választások, részben a lejárt mandátum, részben lemondás és haláleset miatt is.

A következő elöljárósági választásra 1921. március 8-án került sor, ám csak részleges névsor maradt fenn:

Új elöljáróságot választottak 1924. július 10-én is: bíró Maczkó Péter, törvénybíró Sára Mihály (aki egyébként tisztségét haláláig betöltötte és 1933. október 17-én került a helyére Sára József), pénztáros Kurucz Mihály maradt.

Az 1924. és az 1928. évi választásokról pontos jegyzék nem maradt fenn. Azt viszont tudjuk, hogy mind a két esetben Maczkó Péter maradt a bíró, Sára Mihály a törvénybíró és Kurucz Mihály a pénztáros. Az 1932. évi választásról sem maradt fenn hivatalos dokumentum. Mindazonáltal sikerült a jegyzőkönyvnek névanyagából összeállítani a képviselői névsort. 188 Csakhát ebből nem tudjuk megállapítani, hogy ki volt választott és ki volt virilis képviselő.

A bíró és a törvénybíró személye nem változott, a pénztárosé viszont igen, Tóth L. Péter lett, aki ezt a tisztségét 1944-ig betöltötte.189

Az 1936. és 1940. évi helyhatósági választások alkalmával új képviselő-testületek kerültek a község élére. Részletes elemzésére nem törekszünk. Viszont mind a két névsort leközöljük.

Póttagok

Csupán az országos politikai változások és a zsidótörvények következményét közöljük, melyek szerint még a virilisek között sem szerepelhettek a zsidó származásúak. Az 1940-ben megválasztott új bíró vitéz Sára János, a törvénybíró Tóth Mihály, a pénztáros Tóth L. Péter és a közgyám Galyó István volt. Az esküdtek névsorát nem ismerjük.191

A korszak utolsó képviselőtestületi és elöljárósági választása 1944 tavaszán zajlott le. A képviselő-testületi tagok névsora egy gyűlésbe hívó jegyzéken maradt fenn. 192

Az 1944. április 29-én megválasztott elöljáróságnak a pontos névsorát ismerjük.

* A megválasztottak nevét vastagítva szedtük. A 2. és az 5. esküdt állásra megválasztottat feljegyzés hiányá­ban nem tudtuk megállapítani.

Községpolitika

Tura - mint történelme során általában - a két világháború között is a környék, sőt az ország módosabb települései közé tartozott. Dolgos, szorgalmas lakosain kívül ebben szerepe volt az ésszerűen, józanul és távlatokban gondolkodó vezetőinek, vezető testületeinek is. E században hosszabb ideig működő politikai szervezkedés csupán egy létezett, mégpedig a 48-as Függetlenségi (Kossuth) Párt helyi csoportja. Az e pártra jellemző szellemiség motiválta a század első harmadában a község vezetőit. Sajátos, öntörvényű, a község érdekeit mindenek felett szem előtt tartó községpolitika jellemezte őket. Nem engedték meg külső erők beavatkozását munkájukba. Nehezen tűrték pl. Gallovich Győző plébános, de még a megyei hatóságok beleszólásait is. Ha lehetett kijátszottak a kormányrendeletek ésszerűtlen túlszabályozásait, amire jó példa a hitoktatók fizetési ügye. Ugyanis kormányrendelettel megtiltották a káplánok hitoktatási díjazását, amit a képviselő-testület a maga módján oldott meg: „A rendelettel szembehelyezkedni nem lehet, de nincs megtiltva, hogy a két oktatónak a Haraszt pusztán lévő iskolába hitoktatásért hetenként kétszeri megjelenésért szabályszerű fuvardíjat adjunk."193 így aztán minden maradt a régiben.

A független szellemiség megnyilvánulását találjuk abban a nyilatkozatban is, amelyet az aszódi képviselő-testület felhívására küldtek. Az aszódiak megkeresték a járás minden községét és arra kérték a vezető testületeket, hogy tiltsák be a Pesti Hírlap, Az Est, Világ, A Nap, Pesti Napló, Az Újság és a Népszava lapokat. Tura válaszából kicsendül a 48-as, a múlt századot jellemző liberális gondolkodás, amikor elzárkóznak a javaslattól: tegye meg ezt a kormány, hiszen kezében a cenzúra lehetősége, a turai képviselő-testület nem tilt be semmit, mert „..senkit szabad akaratában és egyéni meggyőződésében befolyásolni nem szabad. "194

E tények mellett ugyanekkor szemléletes az a nyilatkozat, amit az új bíró fogalmazott meg, melyben a lokálpatriotizmus szép és talán még napjainkban is követhető példáját tapasztalhatjuk. „E helyről figyelmeztetem az urakat, itt nem lehet senki más érzéssel telítve, csak kizárólag a község érdekeinek a védelmével. Ha ennek ellenkezőjét tapasztalom a jövőben, minden esetben a népszerűséghajhászás és hatalmi vágy által diktált felszólalásokat a gyűlés jegyzőkönyveiben megörökíttetem, hogy azokból a választóközönség okulást, a felügyeleti hatóság tudomást szerezhessen. A közgyűlési tárgyalásoknál helye van az ellenvéleménynek, de nincs helye az ellenzéki pártok szolgálatának. "195

Mindezek mellett a két világháború között a községvezetés megegyezik a kormány­hatalom keresztény-konzervatív és irredenta politikájával, tulajdonképpen mást nem is tehet, hiszen ezek az eszmék illeszkedtek a lakosság nagyobb részét kitevő önálló parasztság, valamint az államhatalomtól függő és a község vezető rétegét képező közal kalmazott-köztisztviselő és vasutas réteg felfogásához. Ennek szellemében helyeslik a Magyar Királyság Pártja megkeresését, mely szerint Szt. István koronáját helyezzék vissza a címerre és az ország neve legyen Magyar Állam.196 Ugyanakkor közgyűlésen nagy ünnepség keretén belül emlékeznek meg a király nélküli királyság uralkodói jo­ gokat gyakorló kormányzójának, vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzónak 75. születésnapjáról. Rá egy évre pedig Volter Ferenc szép ünnepi beszédet mondott (ha­lálának 50. évfordulóján) Kossuth Lajosról. 197

Az akkori kor turai „levegőjét", politikai hangulatát idézi fel a Nemzeti Újság, 1925. július 7-i számában B-i S. szignóval jegyzett újságíró az alábbi cikkében:

„Katolikus nap a kincses Galga partján

„A templom és az iskola szerzi vissza egész Magyarországot! "

Tura, július 5.

(A Nemzeti Újság tudósítójától.) Budapesthez közel fekszik a váci alsó járás egyik legnagyobb községe, Tura. A piros cserepes házaiban 6000 magyar él és túlnyomó többségük katolikus. A turai határt - ami pedig elég nagy - a Kis-Galga és a Nagy- Galga, a „kincses-patak"-nak, a legnagyobb szárazság idején ki nem apadó vize öleli körül. Ez pedig nagyon fontos errefelé, ahol az eső ritkán barázdálja végig a földeket és megfeszített erővel kell pótolni azt, amit a természet elmulaszt: verekedni kell a földdel, mert különben a föld marad felül és az ember marad alul.

A turai nép maga a munkában, a nap tüzében sziklakeménnyé kovácsolt, csupaerő magyarokból áll, akik kétszer megrágják a szót, amit kimondanak. De azt is, amit hal­lanak, így fordult azután, hogy a Katolikus Népszövetség vasárnapi katolikus napján a felcsattanó éljenzés és taps, mélyről, a szívekből jött. A környező községekben mindenütt befészkelődött vörös szociáldemokrata méreg pedig minden mesterkedés árán sem tudott ide beszivárogni.

- Gyütt-mentek - intézik el az elvtárs-apostolokat egy megvető legyintéssel. Nagy szó ez itt, a főváros százféle rossz hatásának a gyújtóvonalába eső helyen, ahol az embereknek sokat-sokat kellett küzdeniök az élettel és az életért.

Mise után, fél 11 órakor tartották a katolikus gyűlést a Templom téren.

Kálmán István, a kerület képviselője üdvözölte meleg szavakkal a megjelenteket, majd Ernszt Sándor mondott nagy beszédet. Megköszönte az ünnepi fogadtatást - fellobogózott utcák, pompás lovasbandérium, a turai nemzeti viseletbe öltözött, csillogó leánysereg várta a vendégeket - majd rámutatott arra, hogy valamikor nem messze innen harcolt és elesett a tatárokkal szemben Ugrin kalocsai érsek. A magyar katolicizmus akkor is mindig egy volt a magyar hazával. A fényes koronák, amelyeken a gyémántos kereszt ragyogott, a hatalmas hadseregek, millió népek - mind-mind összetörtek. Egy maradt: az eszme, a hit, amely örökkévaló. Hegedűs György a nemzet ér

tékforrásának nevezte a falut. Szólott a turánizmusról, amelyben egy, a pogányság felé forduló reformációt lát. „Én nem azt - mondotta -, hanem az elmúlt katolikus ezer esztendőt sírom vissza!" A szociáldemokrácia aknamunkájára is rávilágított. Megélje- nezték.

Saly László dr. pápai kamarás, egyetemi helyettes tanár a szent évről, a zarándok- lásról mondott talpraesett beszédet. Haller István az Amerikába szakadt magyarok életéről beszélt. Megragadóan festette a nagy angol néptengerben itt-ott kicsiny szigetet alkotó magyarok küzdelmes, áldozatteljes ragaszkodását magyarságukhoz. Az ideg­őrlő munkában összekuporgatott centjeikből nőttek ki saját templomaik, saját iskoláik. „Itt is a templom és az iskola legyen az, amire a legbüszkébbek vagytok, ahova legtöbbet eljártok, mert csak így lesz nagy ország ebből a csonka hazából!" (Viharos éljenzés).

A közebéden Kálmán István köszöntötte a kormányzót. Nagy tetszés között beszélt Gallovich Győző esperes plébános, királyi tanácsos, majd Czettler Jenő mondott po­ hárköszöntőt, amelyben hangoztatta, hogy a magyar katolikusok legitimizmusa egyúton jár a kormányzó tiszteletével. Sárkány Ernő főszolgabíró után Hegedűs Györgyöt ünnepelték sokáig, lelkes, meggyőződéses szónoklatáért, amelyet a keresztény Magyarországról mondott.

Az ebéden résztvettek között volt vitéz Sándor József, a katolikus nap agilis főrendezője, vitéz Krassói Alfréd, Kalkmayer Mihály káplán, Lányi Adél, Bokor Rózsi, Kamakker Ilona tanítónő, Hayba Dezső tanító, Fazekas Mihály, vitéz Sára János, vitéz Sóti István, Urbán András, Lukács Mihály, Prokopovics Brunó, Tóth Péter, Fazekas Sándor, Ignácz János, Tóth Mihály, Krobót Jenő.

A délutáni gazdagyűlésen Láng János, Czettler Jenő és Haller István beszéltek. Körülbelül 2000 helybeli és környékbeli gazda hallgatta mélyenjáró, tartalmas beszédjüket. Különösen Czettler Jenő tetszett a gazdáknak.

- Mintha a szívünkből olvasta volna a nagyon tisztelt úr - rázta meg Czettler kezét az egyik turai földmíves a beszéd után.

Ezrekre menő sokaság vett részt a befejező körmeneten, amely méltó zárópontja volt a mindvégig emelkedett hangulatú, bensőséges katolikus napnak.
(B-iS.)

Külön figyelmet érdemelnek az országgyűlési képviselőválasztások turai története. Nem végeztünk részletes kutatást a monarchiakorabeli országgyűlési kerület területi változásairól, a képviselőkről, csupán az I. világháború utáni módosulásokat villantjuk fel.

A nemzetgyűlési választásokra készülve, 1919. december 1-én a helyi képviselő­testület három szavazókerületre osztotta a községet, a három szavazóhelység: a községháza, a felső szövetkezet és Hanófer Károly kocsmája. Ez a hármas kerületi beosztás érvényesült az ezt követő választások idején is. így pl. 1939-ben:

Csoór Lajos (ülő sorban világos ruhában) turai hívei között

Csoór Lajos (világos ruhában) turai korteskörúton

A képviselő-testület soraiból a választások idejére 2-2 tagot küldtek ki, 1939-ben a következőket:

A választások alkalmanként viharosaknak ígérkeztek. Ezért az 1935-ös választáskor a turai körzetközpontba 40 katonát vezényeltek ki, kiknek az ellátására pénzt is megszavazott a község vezető testülete. 198 Egyébként az 1920-as nemzetgyűlési választásokon a helyben lakó Kálmán István lett a kerület képviselője, aki ezt követően több cikluson át, egészen 1935-ig folyamatosan betöltötte ezt a tisztséget. Az 1920-as években Kálmánnak a turai Lakó Károly volt a főkortese. 199 Kálmán István rendszeresen tartott programbeszédeket, amikor is hatásos szónoklataival meggyőzte és maga mellé állította a választópolgárokat. Az 1935. tavaszi választásra a már koros és konzervatív elveket valló Kálmán Istvánt az egyre inkább jobbra tolódó kurzushoz igazodó, fiatal péceli Csoór Lajos váltotta fel.

A községháza épülete

A jelenleg is létező községházát 1902-ben építették. 200 Építője Persler Kálmán. Az impozáns, tekintélyes emeletes épület kiemelkedett az akkor még földszintes, többnyire nád- és zsúpfedeles házak sokaságából. Az épület elhelyezése nem véletlenül történt. Tura központja - már a múlt században is - a Bag-Hatvan törvényhatósági út tengelyében álló római katolikus templom és a Piactér által összekapcsolt terület. A templom, a közelében létesített plébánia és iskola a község életében évszázadok óta vezető szerepet betöltő egyháznak, a Piac tér sarkán létesített községháza pedig az ugyancsak évszázados világi vezetésnek nemcsak gyakorlati célokat szolgáló helyei, hanem egyben a szimbólumai is voltak.

Kezdetben a községháza nyújtott otthont a jegyzőnek, ám az idők múlásával a több célú hasznosítás miatt szűknek bizonyult, ezért külön jegyzői lakot létesítettek, jelenleg óvoda. A községházán azonban továbbra is létezett lakás, mégpedig a nem helyben lakó al-, illetve segédjegyző számára. így pl. Jónás Pál is a községházán lakott. Az ő távozásával a lakást felszámolták és irodává alakították át.

Az épület száz éves fennállása alatt számos átalakítást, felújítást, tatarozást élt át. Az első ilyen rendezés 1924-ben történt, amikor is külön bírói, külön kisbírói szobát alakítottak ki. Az eddig a főépületben lévő börtönt (!) az udvaron álló cselédházba telepítették ki. A villanyvilágítást 1922-ben vezették be a községházára és a jegyzői lakba, mégpedig a Kálmán-féle malom áramfejlesztőjéről, majd a fatelepi generátor szolgáltatta az áramot. Nagyobb külső renoválásra 1942-ben került sor, amikor is a kőműves munkára 1792, a festésre 957 pengőt fordítottak.

A községháza udvarán létesített épületek (istállók stb.) is szerepet játszottak a település életében, ám erről más helyen teszünk említést.

A községi közigazgatás a XX. század első felében

A közigazgatás irányítói

A falu közigazgatásának az irányítását a XX. század első felében három vezető jegyző végezte: az 1908-ban bekövetkezett haláláig munkálkodó Pászkay István, az 1918-ig tevékenykedő Elefánthy Kálmán és az 1919-1944 között hivatalban lévő Volter Ferenc.

A század első évtizedéről kevés dokumentum maradt fenn, így nehéz a községháza és ezen keresztül a helyi közéletet reprodukálni. Az 1913-1924, valamint az 1933-1944 közötti képviselő-testületi ülések jegyzőkönyvei viszont biztos támpontot nyújtanak a turai köztörténet megírásához.

A községházán folyó sokrétű munka ellátását a XX. században már egy jegyző nem láthatta el, ezért al-, és segédjegyzőt (-jegyzőket) alkalmaztak. A gyakorlatban sokszor összekeverték az utóbbi két fogalmat, mert bár mindkét esetben a jegyző alárendelt segítőjeként szerepeltek, ám az aljegyző már idősebb, a jegyzői munkában járatos valaki, akire egy-egy részfeladatot (pl. adóügy) teljesen rábízhatott a vezető jegyző; a segédjegyzö viszont általában fiatal, kezdő pályatárs volt, aki a vezető jegyző utasítása szerint kisebb jelentőségű dogokban járt el, illetve adott esetben helyettesítette a főnökét.

Mind a jegyzőt, mind pedig az al- és segédjegyzőt a település képviselő-testülete választotta, mégpedig a járás tisztviselője (főszolgabíró, szolgabíró) jelenlétében. A pályázatot a sajtón keresztül meghirdették és bizony sokszor 5-10 reménykedő jelent­kezett az állásra. A turai jegyzői állások pályázataválasztása általában zökkenőmentesen zajlottak le, kivéve a főjegyzői váltást. Más helyen már jeleztük, hogy 1918. október 31-én, a népharagtól való félelmében Elefánthy Kálmán, családjával együtt Domonyba menekült. Távozása nem jelentett törést a közigazgatás irányításában, mert hiszen Volter Ferenc aljegyző jól ismerte a falut, tizenötéves szakmai gyakorlat állt mögötte, és ami fontos: a turai nép kedvelte, nem úgy mint Elefánthyt. A felső hata­lomnak azonban más terve volt a turai vezető jegyzői állás betöltésére. A kormánybiztos Notter Gyula tóalmási jegyzőt küldte Turára Elefánthy helyére. A község képviselő-testülete ez ellen tiltakozott és 1919. január 14-i ülésükön mindenki aláírta a jegyzőkönyvet, amelyben hitet tettek Volter főjegyzősége mellett. Az ügy ezzel még nem zárult le, csak a közbejött kommün 133 napja elodázta a dolgokat. Színezi egyébként az eseményeket, hogy a helyi direktórium egyik vezetője éppen Volter Ferenc jegyző volt.

Tura község vezetői az 1920-as évek elején. Ülő sorban középen Golyó bíró és Volter Ferenc főjegyző

A politikai események rendeződése után került ismét sor a turai jegyzőválasztásra. Az eseményt levezető Sárkány Ernő főszolgabíró határozott fellépése ellenére sem voltak hajlandók a turaiak más főjegyzőt megválasztani. Sárkány ezért „... mivel a turai lakosok zavarták a szabad választást..." - későbbi időpontra halasztotta a döntést. 201 A két hét múlva esedékes jegyzőválasztást Kiss Tibor helyettes főszolgabíró vezette le, amikor is Volter Ferenc, Bruckner Jenő boldogi helyettes jegyző és Bugár János galgamácsai jegyző közül a képviselő-testület egyhangúlag Voltert választotta meg turai főjegyzőnek.

A községi közigazgatásnak nehéz évei voltak az I. világháború időszakában. A szakképzett jegyzők közül sokan a frontokon harcoltak, ezért a folyamatosan növekvő feladatok ellátására fiatal gyakornokokat, illetve kisegítő munkaerőket alkalmaztak. Ezek a napidíjért vagy szerény havidíjért dolgozó tisztviselők nők voltak. Ekkor kezdtek a közigazgatásban női munkaerőt alkalmazni.

Sára István aljegyző

A háborút követő inflációs, rossz gazdasági viszonyok között nagyon felértékelődött a havi fixet biztosító jegyzői, tisztviselői munka. A jegyzői pálya tehát a tanult fiatalemberek számára vonzónak bizonyult. Ez történt Turán is. - Az 1920-as évek elején nehezítette a közigazgatás helyzetét, hogy a trianoni békediktátum miatt sok menekült hivatalnok lepte el az anyaországot, állás után kutatva. Turán ekkor létesítették a főjegyzői állás mellé az adóügyi és a II. aljegyzői állást. A vármegye ugyan megpróbálkozott a községi alkalmazottak létszámcsökkentésével, e célból még bizottságot is szerveztek Turán (tagjai: Újfalussy Sándor, Galyó István, Tóth Márton, Tóth Máté Elek), a próbálkozás a fellendülő gazdasági viszonyok között azonban zátonyra futott. 202 Az 1920-as évek első harmadában alakult ki a községháza hivatali rendszere, amelynek élén a főjegyző állt, aztán az aljegyzők, végül az irodatisztek következtek. Figyelemre méltó, hogy az irodatisztek mind, az aljegyzők közül többen helybéli, tanult fiatalok voltak. Természetesen ez utóbbiak ezt csak úgy érhették el, hogy választáskor a képviselő-testület a helybélit (egyébként nagyon helyesen) mindig előnyben részesítette. A második világháború időszakában a községházán már többségben voltak az 1920-as, 1930-as években középiskolát, szakképesítőt, sőt egyetemet végzett helybéli fiatal értelmiségek.

Jegyzők

A község vezetőinek egy csoportja 1937-ben (balról-jobbra) Csányi József, Sára István, Dr. Király János, Jónás Pál, id. Várkonyi József, N.N., N.N., Kreskay József

A község gazdálkodása

A község életét tehát a választott elöljáróság (élén a bíróval) és a választott, az e munkából élő, szakképzett hivatalnoki testület (élén a főjegyzővel) irányította.

Számos feladata közül kezdjük a legfontosabbal, a pénzügyekkel. A fél évszázad alatt nemcsak a pénz neme (korona, majd pengő), hanem az értéke is több ízben változott, ezért pontos összehasonlítást végezni nem tudunk. Az arányok azonban önmagukért beszélnek.

A hivatal minden esztendőben összeállította a bevétel (a fedezet), a kiadás (szükséglet) összegét, és mivel az utóbbi minden esetben nagyobb volt az előzőnél, meghatározták a hiányt is. A költségvetés szorosan összefüggött a kor adózási rendszerével, ugyanis a bevétel jelentős részét az adókból biztosították. A hiányt pedig kifejezetten csak az ún. pótadóból tudták fedezni. Természetesen adót minden turai parasztgazda, iparos, kereskedő, háztulajdonos stb. fizetett. Turán 1913-ban az összes állami adó 31308 K volt, amelynek jelentős részét a földadó (14999 K) képezte s mely összegnek csak egy része maradt a községnél. 203 Számot tevő volt a hús- és a borfogyasztási (kezdetben külön kezelték, majd később fogyasztási néven összevonták) adó, amelynek beszedési jogát a község évente a Magyar Királyi Pénzügyigazgatóságtól megegyezéses úton szerezte meg. így pl. 1913-ban, miután 1911-, 1912-, 1913-ban rossz volt a bortermés, kevesebb adóra lehetett számítani, ezért a község csak 7000 koronát ajánlott fel. Az Igazgatóság 9000 koronát kért és azzal fenyegetőzött, hogyha nem kapják meg az összeget, akkor a beszedési jogot árverésre bocsátják. 204 Végül 8500 koronában megegyeztek. A háborús viszonyokra való tekintettel 1916-ban csak 6000 K-át (1000 K hús-, 5000 K borfogyasztás) ajánlott fel a község. Aztán az állam - látva a község nehéz anyagi helyzetét - 1922-ben az általános forgalmi adót átengedte a községnek úgy, hogy 45% az adminisztrációé, 55% pedig a községé. A következő esztendőben pedig a fogyasztási adót is a községnek engedték át. 205

Természetesen a fogyasztási adót fizetők (különösen a kocsmárosok) állandóan panaszkodtak a magas összeg miatt és a borfogyasztási adó csökkentését kérték. Az 1932. évinek éppen az 50%-os csökkentését szerették volna elérni, ám a képviselő-testület megtagadta a kívánságukat. 206 Pedig nem mindegyik kocsmáros állt anyagilag jól. Sőt! Többen éppen azért, mert képtelenek voltak a fogyasztási adójukat (adóhátralékukat) és italmérési illetéküket kifizetni, tönkrementek. A képviselő-testület ilyen esetben nem tehetett mást, mint törölték az adóhátralékukat. A falu sokszínű történetéhez az árnyék is hozzátartozik, ezért tekintsük át, hogy 1935-ben kik jelentettek csődöt és mennyivel tartoztak a községnek.

Nekik pedig továbbá még italmérési-illeték tartozásuk is volt 207

A kérdés rendezetlensége miatt alkotta meg Tura képviselő-testülete az új fogyasztói adó szabályrendeletét.208

A helyi adók beszedése a második világháború romló gazdasági viszonyai között élénkült meg: „Tekintettel a község súlyos háztartási helyzetére..." bevezették a vigalmi-, a szikvíz-, és az ásványvíz adót, amelyeknek a beszedését külön-külön szabályrendelettel határozták meg. 209

Az „adókitérés" után vizsgáljuk meg Tura éves költségvetését. Az 1913. évi költségvetés teljesítését járási számvizsgáló elnök, Micsinay Ernő (az Aszódi Takarékpénztár vezérigazgatója) ellenőrizte.

Ezek szerint bevétel 68899 K kiadás 68889 K

Egy-két tételt részletezve:

A község cselekvő vagyona 133.356 K volt.

A fenti kimutatásban nem találjuk a legfontosabb tételt, az ún. háztartási költségvetést, amely minden évben az évi bevétel és kiadás nagyobb részét képezte és amely a tényleges községi feladatok fedezetét biztosította. Más forrásból azonban megtudhatjuk, hogy a jelentkező hiány pótlására pótadót kellett kivetni és ebből tudták biztosítani a fent közölt egyenleget. Pótadónak nevezték az állami adó minden koronája után kivetett adót. Ez 1913-ban 73 fillér volt (=73%-os pótadó!). Létezett továbbá az ún. községi pótadó is, amelyet a mindenkori földadón kívüli összes többi adó minden koronája után vetettek ki. A jelzett esztendőben, tehát 1913-ban a községi pótadó 4,3% volt, ebből fizették a mezőőröket. 210

Miképpen változott az ezt követő esztendőkben Tura éves költségvetése és a vele szorosan kapcsolódó pótadó?
1916 - Rendes- és közmunka költségvetés
szükséglet 66.934 K
fedezet 37.349 K
hiány 29.585 K Az állami adó 30.500 K - a hiány pótlására - 97%-os pótadót vetettek ki.

Itt jegyezzük meg a közmunka nagyságát és értékét:
A kivetés
622 kétfogatú munka á 2 K=1244 K
1108 kézimunka á 0,5 K = 554 K 211

A közmunkával végezték általában az egész községet érintő feladatok ellátását (pl. útépítés, árvízelhárítás stb.). Ez a fajta adó a régi feudális időkre emlékeztető közteher volt.

A költségvetés ilyen nehézségei miatt a település közterületi része bizony keveset fejlődhetett. Amikor a fejlődés lassúságáról teszünk említést, akkor a közpénzből való fejlesztésekre, az utakra, az egészségügyre, a közvilágításra, középületek létesítésére gondolunk.

A község bevételeinek egy részét a községi földek bérbeadásából szedte be. A községi földek területének nagyságát ismerjük:

1925-ben 276 kh;
1935-ben 285 kh, ám ebből 198 kh beépített vagy más okból nem adózó, tehát 87 kh-t lehetett árendáltatni.

Arra vonatkozóan, hogy ezekből mennyit adtak árendába, csak egy 1936-os részadatunk van, ezt alább majd közöljük. Nyilvánvaló, hogy csak a szántót adták bérbe. Az árenda időtartama 6 év, kiadható volt egybe és részletekbe. A föld után fizetendő adó a bérlő kötelessége, akinek a bérleti összeg 1/4 részét a szerződés megkötésekor kellett kifizetni, a többit részletben fizethette. Kötelessége volt még a községi apaállatoknak meghatározott mennyiségű alomszalmát adni, valamint a bérlet lejártakor a földet megforgatva átadni.216

Az 1913-1919-es árendálási szakaszra a községi földek kikiáltási ára 400 K volt. 217 Az egészet Kálmán István vette bérbe, mégpedig 1272 K-ért. Az ezt követő időszak földbérlőit nem ismerjük, ám nagy valószínűséggel Kálmán legalább még egy ciklusra bérelte a földeket.

1936-ban az alábbiak bérelték a földeket (e listából megtudhatjuk a földek határbeli elhelyezkedését és nagyságát is):

*Nincs megjelölve, hogy magyar hold vagy katasztrális hold.

Ezeken kívül a határ más részén is léteztek községi földek. Ezt az alábbi adatok bizonyítják: a képviselő-testület döntése szerint a Farkasváron elterülő 5,5 holdas községi földek javítását a bérlő végezze el és ezért kedvezményben részesül. 219 A Farkasváron fekvő községi 10 kh nagyságú földet 1940-ben Csörgi Mihály vette bérbe. 220

Amikor a község újabb földterülethez jutott, bérlet útján azonnal hasznosította. Ezt bizonyítja az OFB ún. iskola föld (5 db 4 holdas parcella!) árendálása. 1943-ban a 6 éves ciklus lejárt, tehát új pályázatot írtak ki, mégpedig „feles" hasznosításra. Tehát egy új, egyébként általánosan elterjedt formát (feles-bérlet) alkalmaztak a községi földek hasznosításánál. 221

Az árendálók bizony alkalmanként nehéz gazdasági helyzetbe kerültek és a szerződésben vállalt bérleti összeg részletét nem tudták fizetni. így járt 1941-ben Lakatos Lászlóné is, aki teljesen tönkrement, a házát is elárverezték. Ilyenkor - általános gyakorlat volt - a bérletet más vette át. Ez történt Lakatosné esetében is, amikor a bérletét Szilágyi János vette át. 222

A község egyik bevételi forrása a vadászati haszonbérlet volt. A feudalizmusban ez a földesúri kiváltságokhoz tartozott. Az uraság engedélye nélkül senki sem vadászhatott az adott település határában. Az úrbéresség felszámolásával ez a jog is a föld tulajdonjogához kapcsolódva megosztódott.

A vadászati haszonbérlet rendszerének turai bevezetésére nincsen adatunk. A XX. század második évtizedében 6 évre, nyilvános árverésen lehetett elnyerni a bérletet. 1912-1918 között Lakó Károly volt a bérlő. A képviselő-testület a lejárt bérletre 1917. augusztus 5-re pályázati árverést hirdetett a 4000 kh nagyságú vadászterületre (tehát a község és lakosainak a földjére, a földbirtokost a vadászati jog saját földjén továbbra is megillette!). A kikiáltási ár 1918-1924-re 500 K. Az árverésen a jogot ismét Lakó Károly nyerte el, mégpedig 4950 K-ért. 223

A fiatal Kovács László turai kántortanító vadászöltözetben

Az 1924. június 23-i árverésen a kikiáltási ár 100 q búza volt. Ismét Lakó Károly lett a bérlő, 107q búzával. 224 A bérlet akkor 10 évre szólt, ami 1934-ben lejárt. Nemcsak a helybéli vadászok száma szaporodott meg, hanem sok budapesti lakos is szeretett volna vidéki vadászbérlethez jutni, vagy vidéki vadászok közé bekerülni. Ez a helyzet Tura község számára új körülményeket, több bevételi lehetőségeket teremtett, így került sor az addig egy vadászbérleti terület kettéválasztására:
I. terület (Feketéi oldal, Galgán túli Beke, Paskom) 2875 kh - kikiáltási ára 600 P
II. terület (Homoki oldal, Kónya, Kenderföld, Farkasvár, Szőlő­hegy, a Galgán inneni Paskom) 2360 kh - kikiáltási ára 400 P 225
A vadászbérletet elnyerték: 226
I. terület Balázs László 1055 P-ért 227
II. terület Tóth L. János 1450 P-ért 228

A vadászterületek kisebb földterülettel bővültek, amikor az OFB földekre is kiterjesztették a vadászati jogot;
I. terület 53 kh-val á 40 fillér = 21,20 P
II. terület 358 kh-val á 1 P = 358 P 229

Az 1934-ben megkötött vadászbérleti szerződés 1940-ben lejárt. Nem írtak ki újabb pályázatot, hanem a meglévőt meghosszabbították 1945. július 31-ig. Mivel jelentősen csökkent a vadállomány a bérlet összegét csökkentették, mégpedig az I. területnél 1076 P-ről 807 P-re, a II. területnél 1808 P-ről 1356 P-re. 230 Időközben a II. terület bérlője, Tószeghy Emil lemondta a bérletét, tehát nem élt a meghosszabbítással, hanem 2000 pengőért átadta a „Turai Társaságnak" (tehát az I. területet bérlőknek). 231

Kezdetben a haszonbérleti díj teljes összege a község pénztárába folyt. A parasztgazdákat tömörítő közbirtokosság azonban úgy ítélte meg a dolgokat, hogy (mivel a földjük is lényegében vadászterület) az összeg 50%-a őket illeti. A képviselő-testület az érvelést elfogadta, ám csak 10%-ot ítélt meg. 232 Az elkövetkező években a gazdaközösség hivatalos tömörülése a Legeltetési Társulat kapta a vadászbérlet 10%-át. 233 A község és a Legeltetési Társulat közötti feszült viszonyra és részbeni feloldására vezethetők azok a javaslatok, amelyek szerint a vadászbérleti díjat (2800 P) szétosztják az érdekelt gazdáknak; az újabb javaslat szerint nem ezt teszik, hanem a díjat a mezőőri fizetésekre fordítják. 234 Végül is ez utóbbi megoldást választották 235, mindazonáltal a Legeltetési Társulatnak és a Hegyközségnek is juttattak ebből az összegből 250-250 P segélyt.236

Turai vadászok

A vadászat Turán is, akárcsak más községben, úri passziónak számított. A fegyverek, töltények, a ruházat beszerzését, a bérleti díj fizetését csak a jobb keresetűek engedhették meg maguknak. A turai vadászok javarésze az intelligencia (földbirtokosok, malomtulajdonosok, tanítók, orvosok, tisztviselők stb.) soraiból verbuválódott.

A halászati jog bérléséről kevés adattal rendelkezünk. Természetesen a Galga halászati bérletéről van szó, hiszen az alsóréti tavak b. Schossberger tulajdonát képezték és ott ő intenzív haltenyésztést folytatott.

A Galgára a halászati jogot évente, szintén árverésen adták ki. A képviselő-testület döntése értelmében 1938-tól a szerződést 3 évre kötötték meg. 237 Az év őszén a bérleti szerződést László János kókai lakos nyerte el. 238

Napjainkban talán csodálkozunk ezen a bérleten, hiszen a Galgában alig található érdemleges hal. Ez valóban így van. Ugyanis az 1970-es évek folyószabályozása részben megszabadította ugyan a községet az árvíztől, ugyanakkor az egykor kanyargó, gidres-gödrös, bokros, nádas-gyékényes folyócskából egy puszta vízlevezető csatornát alkotott, amelyben jelentősebb halpopuláció és más állatvilág (pl. hüllők, kétéltűek) alig találja meg az életfeltételeit. Ezt a helyzetet tetézte az 1975. évi ciánszennyezés.

A községi alkalmazottak fizetésénél is jelentős változások történtek az idők folyamán. Általánosságban megállapíthatjuk: a községi alkalmazottak sohasem voltak túlfizetve, mindazonáltal a Monarchia idejében, majd pedig az 1920-as évek közepétől a községháza tisztviselői (nyilvánvalóan a beosztásuktól függően különböző mértékben) az akkori átlagos fizetésekhez, jövedelmekhez képest jobban díjazottak voltak, kedvezőbb viszonyok között élhettek. Ez tette vonzóvá a tisztviselői állást, és ez, valamint iskolai végzettségük emelte őket a turai intelligencia sorába.

Először a hivatalnokok fizetését tekintjük át. Jegyző: 1913-ban 1200 K/év + a jegyzői földek jövedelme, ami bizonytalan volt, azért 1000 K jegyzői pótlékot szavaztak meg, amely a nyugdíjba is beszámított.

Pászkay István 1908-as elhalálozása után meghirdették a turai jegyzői állást, amelyre hét községi jegyző és két segédjegyző nyújtotta be a pályázatát. 239 Nem véletlen a nagy érdeklődés, mivel a szakmában köztudott volt: „A turai jegyzői állás a gödöllői járási jegyzői állások közt egyike a legjobb javadalmazásúaknak..." 240

A turai jegyzői javadalmat szabályrendeletben határozták meg, amelyet még a XIX. században (pontos idejét nem ismerjük) alkottak meg.

Ezek szerint:

• 500 Ft készpénz
• 13m 3 kemény tűzifa
• a 485-488. számon álló belső telek, azon a 109. sz. ház + melléképületek, összesen 1220nöl-Kónya dűlőben káposztás 300 nöl
• Kenderföld 811 nöl
• Farkasvár dűlőben 7 kh 593 nöl szántó és rét
• Fekete dűlőben 11 kh 593 nöl szántó
• Palántásban és alsó káposztásban 1172 nöl
• Hamari dűlőben 10 kh 1205 nöl szántó és rét
• terménybehordási váltság fejében 60Ft
• az adókat és mindenféle terheket a község fizeti.

Ez bizony tekintélyes jövedelem, ebből „úri" módon lehetett élni. Ezt egészítette ki az 1898. évi pótszabály-rendelet, amely az 500 Ft (=1000 K) készpénzt 600 Ft (=1200 K) emelte. Ezt a felemelt fizetést élvezte először Pászkay István és ezt kapta Elefánthy Kálmán 1908. évi megválasztása után. 241

Ugyanekkor a segédjegyző fizetését 700 K-ról 800 K-ra emelték fel.

A háború alatt a fizetés vásárlóértéke csökkent, az inflációs időkben minden bérből, fizetésből élő nehéz helyzetbe került. A pengős világban aztán megállapították a közalkalmazottak osztálybesorolását, amely biztos és jó megélhetést biztosított a turai főjegyzőnek. A fizetéséhez megfelelő lakás is tartozott. Egyébként a jegyzői lakot 1926- ban tatarozták, majd 1935-ben alaposan felújították. 242

Az aljegyzőknek természetesen kevesebb bér járt. Lakás helyett lakáspénzt kaptak (300 K), amely 1918-ban már kevésnek bizonyult megfelelő lakás bérlésére. Az ő helyzetük szintén a pengős világban javult.

A segédjegyzői állást 1910-1918 között a hihetetlenül alacsony bér (800 K) miatt nem tudták betölteni, ezért írnokot (írnokokat) alkalmaztak. Az írnok fizetése 1300 K + 1 szoba a községházán. A háború alatt alkalmazott írnoknő 800 K fizetést kapott, amelyből természetesen nem lehetett megélni, ezért 1918-ban még 400 K „drágasági pótlékot" is kapott. A Bruckner Ilonát követő Tóth Erzsébet 1920-ban 1300 K évi fizetést és kevéske kiegészítést kapott. 243

A hivatalnokok fizetése mellett figyelmet érdemel a többi községi alkalmazott fizetése. Az elöljáróság élenjáróinak a fizetése:

Bár Balázs László képviselő-testületi tag a béremelést „... a község nehéz anyagi helyzetére való tekintettel..." nem tartotta időszerűnek és a testület első menetben sem szavazta meg, a pénz romlása miatt hamarosan mégis kénytelenek voltak megadni a magosabb éves tiszteletdíjat.

Az elöljárókon kívül másokat is fizetett a község. Fontos szerepe volt a kisbírónak. Galyó Márton 42 évig szolgált kisbíróként Turán, 1916-ban megbetegedett, dolgozni nem tudott. A község - hálából (!) - a hosszú szolgálatért a 200 K/év fizetését kegydíjként élete végéig megszavazta.248 Amikor pedig 1920-ban megtért teremtőjéhez, a község temette el.

A négy éjjeliőrnek olyan kevés bért tudtak csak fizetni az I. világháború idején, hogy nem voltak jelentkezők. A problémát úgy oldották meg, hogy kettőt alkalmaztak a négy béréért.249

Az első világháború utolsó évében rendezték az alkalmazottak bérét. A jegyzékből nemcsak a béreket, hanem az alkalmazottak számát is megtudhatjuk:

A tehénpásztor az eddigi pénzfizetés helyett kenyeret (gabonát) kapott.

Az inflációs idők fizetését nem érdemes bemutatni, hisz félévenként változott.

A háborús években aztán a fizetések sokat változtak.

A szegődményesek bére 1944. szept. 4-től:

Csőszkunyhó a turai szőlőben

Egy javaslat szerint az éjjeliőr-kérdést soros őrszolgálattal a lakosok oldják meg. Egy adott időben 10 fő legyen. 254
Az 1930-as évek fizetési változásáról kevés adat maradt fenn. A csőszök 1934-ben 15 q rozsot, az éjjeliőrök 1940-ben az addigi 15 P/hó fizetés helyett 20 P/hó fizetést kaptak.255

A község alkalmazásában álltak a szülésznők (bábák), ám ezzel a témával majd az egészségügynél foglalkozunk.
Kiegészítő fizetés (napidíj, útiköltség) járt a szabályrendelet értelmében az utazásért: jegyző a járásban 10 K, máshol 16 K; elöljárók a járásban 6 K, máshol 10 K; két községben adóvégrehajtás, összeírás: jegyző 6 K, elöljárók 4 K, becslések 4 K. A községi alkalmazottak napidíja: járásban 30 K, azon kívül 50 K, útiköltség 3 K.

Az 1920-as évektől a napidíjat a tisztviselők az osztályba sorolásuk alapján kapták. Az 1940-es években a napidíj (8 óra után) 6 P, kevesebb időért 3 P.256

A bizottságok szerepe a község életében

A községi képviselők nemcsak a képviselő-testületben fejtették ki tevékenységüket, hanem a különböző célból létrehozott bizottságokban is.

A választások alkalmával tevékenykedett a már említett előkészítő bizottság, melynek tagjai a választói névjegyzéket állították össze. Hasonló szerepe volt az igazoló választmánynak.
A bizottságok jellege, neve, száma a fél évszázad alatt természetesen változott, mindegyiknek a közlésétől eltekintünk. Egy-egy időpont kiválasztásával azonban keresztmetszetét adjuk a helyi közigazgatás egy jellemző szeletének.

Az 1921. márc. 16-i ülésen hozták létre az alábbi bizottságokat:

Útügyi bizottság: Kálmán István, Fekete Sándor, Tóth Márton
Építkezési bizottság: Maczkó Péter, Tóth Márton, Kurucz Mihály, Volter Ferenc, Sima Ferenc, póttag: Meleg Sándor, Tóth Máté Elek, Galyó István
Lakásügyi bizottság: tagjait a főszolgabíró nevezi ki, helyi javaslat: Fekete Sándor, Sára I. Mihály, Nagy Lajos, Klopfer István
Házhelykijelölő bizottság: Sándor József, Franc Jakus, Dr. Hajdú Sándor, Morvai János, Fekete József, Tóth Márton, Csombor Mihály

Az elkövetkező években más bizottságok is alakultak, így pl. 1934. január 19-i képviselő-testületi ülésen létrehozták a

Földbirtokrendezési bizottságot: Várkonyi József, Csörgi Mihály, Szilágyi József;
Ingatlanforgalmi bizottságot: Sára József, Várkonyi József, Tóth L. Péter;

Az 1934. március 31-i ülésen az

Egészségügyi bizottságot: Benke Gábor, Morvai János, Csörgi Mihály;

Kulturális bizottságot: Fekete Sándor, Tóth L. János, Sára József, Gólya József,

Csörgi Mihály;

Testnevelési bizottságot: Kálmán István, Várkonyi József, Sára József. Természetesen az építési bizottság tovább működött, de pl. az útügyi-, vagy a lakásügyi bizottság okafogyottá válva megszűnt.

Fontos szerepet játszott a falu életében a községi bíróság, amelynek tagjai a mindenkori bíró, valamelyik jegyző és egy esküdt, mindhárom személy mellé helyettest is állítottak:

Az 1930-as évek második és az 1940-es évek első felében új bizottságok alakultak: Népművelési bizottság: ifj. Várkonyi József, Porpáczy István, Dr. Molnár Pálné 257 Földbirtok- egyben nyilatkozó bizottság (továbbá az ingatlanforgalmi ügyekben ez a bizottság írt alá): Tóth L. Péter, Tóth Gábor, Benke Mihály.

A közdűlő utak fontos szerepet játszottak a parasztfalu életében, ezért azok gondozása már régtől fogva a gazdaközösség feladata volt. E munkálatok irányítását régebben a törvénybíró látta el, most külön felelőst (Várkonyi József) választott a képviselő­testület (közdűlő utak felügyelője). 258

Az 1940-es helyhatósági választások után újjáalakultak a bizottságok: 259 Építési bizottság: Benke Sándor, Benke Péter, Herczeg Vilmos, Lukács Mihály Testnevelési bizottság: főispáni jelölés alapján: Dóra Ernő, Maczkó Péter, Pásztor Mihály, községi jelölés alapján vitéz Sára János, Kálmán István, Tóth L. Péter Ingatlanforgalmi bizottság és aláírók: Tóth L. Péter, Benke Mihály, Tóth Gábor Egészségügyi bizottság: Benke Gábor, Sára I. András, Kuti István Becsbizottsági (elemikár becslő) tag: Tóth Gábor

Iskolánkívüli népművelési bizottság: vitéz Sára János, Kálmán István, Tóth L. Péter
Közmunka-felügyelő: Tóth Mihály tbíró Hidak felügyelője: Tóth Mihály 260
Katonai kárbecslők: Mezey István, Kuti István
Kulturális- és szépészeti bizottság: Kovács László, Dr. Molnár Pálné, Kuti István, Batta Mihályné, Pásztor Mihály, Tóth Mihály. 261

A bizottságok tagjait általában három évre, egyeseket csak egy évre választották.

Nem kívánunk a bizottságok tagjainak, alkalmasságuknak elemzésébe belemerülni, csupán felületesen azt azért megállapíthatjuk, hogy ezekben az évtizedekben is nagyobb szerepet kapott a „hatalom" embereinek a szerepeltetése, mintsem a szakszerűség, a hozzáértés kérdése. Különösen vonatkozik ez a megállapítás az olyan bizottságokra, ahol speciális ismeretek kellettek (pl. kulturális, egészségügyi, testnevelési). Csupán mutatóban találunk egy-egy „szakembert" (Porpáczy, Kovács László, Dr. Molnárné). S hol voltak a többiek: tanítók, tanárok, orvosok stb.?!

A közigazgatás feladatai

A helyi önkormányzat számos feladata közé tartozott a községi utak és hidak gondozása. Az ún. törvényhatósági út/utak, amelyek a települést a szomszéd községekkel összekötötték, a vármegye hatáskörébe tartozott.

A század elejére már kiépült a Turát Galgahévízzel és Hatvannal összekötő út. Ez köves, akkor úgy nevezték: makadám út volt. E század második évtizedében kezdődött meg a Valkó-Vácszentlászló-Tura és a Tura-Boldog törvényhatósági út építése, amely közel egy évtizedig tartott. A munkálatok megkezdését 1915-re tervezték. A község a földek átengedésével és 10266 K hozzájárulás megszavazásával járult hozzá, b. Schossberger, valamint Faragó bérlő 2000-2000 koronát ajánlottak fel a nemes ügyre. 262 Az útépítés természetesen közügy, ám ugyanakkor mindenkinek (földbirtokosoknak, árutermelést folytató parasztgazdáknak, vásározó iparosoknak) egyben gazdasági érdeke is volt. Az I. világháború, majd a forradalmak késleltették a munka megkezdését. Erre csak 1920-ban került sor. 263 Az építkezésben a község közmunkával vett részt. Kőszállítást, homokszállítást végeztek a gazdák. Az évekig folyó munkában való ingyen részvételt azonban kezdték megelégelni. Amikor aztán az alispán ismét kőszállítási ingyen munkát kért, a testület nem zárkózott el a feladat teljesítésétől, de csak pénzért vállalta. 264 A megye vezetőjének megújított kérését a pár hónap múlva lefolytatott (két ízben is kiprovokált) szavazás mindig elvetette. 265 E munkálatok folyamán került sor a Bag-Zsámbok és a Tura-Vácszent lászló közötti törvényhatósági utak összekötésére, amelyhez Tura pénzt ugyan nem adott, ám a területet ingyen átengedte.

A faluban 1934-ben 7 km hosszúságú műút volt, vagyis az átmenő törvényhatósági utak és a vasúthoz vezető kövesút. 266 Ez utóbbi mellett a szilárd burkolatú járda építését a képviselő-testület 1923 végén a „kutyavasút" felszedése után határozta el. 267

Az ismertetett építkezéseken kívül a század első felében más jelentős útépítés nem történt. A község vezetése számára a falu és a határ útjainak (községi utak, dűlőutak) a gondozása is sok, alkalmanként szinte megoldhatatlan feladatot jelentett. így pl. a Kenderföldön és a Homoki határrészben a dűlőutak elszűkültek. Új, mérnöki karózás kellett, amit Somló Dezső mérnök végezett el 1200 K-ért.268 E feladathoz tartozott a hidak, átereszek javítása is. így a Felsőkertek, a Papszög, a Hévízi út, a Harasztra vezető út hídjait kellett javítani.269 A község bővülésével, új területek parcellázásával egyidőben újabb és újabb utcákat kellett megnyitni.

A mezőgazdasági termelés megkövetelte a dűlőutak karbantartását. Ez ugyan az elöljáróság egyik megbízottjának az irányításával és javarészt a gazdaközösség közmunkájával történt, mindazonáltal a községnek is jelentős pénzösszeget kellett e célra fordítani. Egyébként a község határában az alábbi dűlőutak léteztek: 270

Tura életében mindig is jelentős szerepet játszott a Galga és ezzel kapcsolatban az árvízvédelem. A kis folyó , inkább patak időszaki vízfolyásnak számított, amely tavaszi hóolvadáskor, sőt nyári felhőszakadások alkalmával is kilépett medréből és tengerréváltoztatta a falu és a vasúti töltés közötti területeket. 271

Kiöntött a Galga

A folyócska régtől fogva malmokat hajtó energiájával, a vizében fogható halaival, jól termő rétjeivel, vízi szárnyasokat bújtató és építési anyagot szolgáltató nádasaival áldást jelentett a mellette sorjázó települések lakóinak; amikor viszont mindent elöntve és eltiporva kilépett medréből, nagyon sok kárt s emberhalált is követelő bánatot okozott Galga mente népének.

Árvízvédelmi szempontból különösen hibás döntésnek bizonyult, amikor 1769-ben (Grassalkovich Antal gróf szorgalmazására) a Pest-Hatvan országutat új nyomvonalra helyezték. Az addig Aszódon és a város határában létesített több, nagy nyílású hídon átvezető utat a Bag-Hévízgyörk határában megépített gátra terelték át. Itt viszont nem vették figyelembe a Galga alkalmankénti áradásait és csak szűk s kevés átereszt építettek a töltésbe. Ezt a hibát a megye érdekelt vezetői hamarosan felismerték és 1794-ben felvetették a Galga átfogó regulációját, ám jelentős változtatásra nem került sor. Embernek kellett az árban elpusztulnia, hogy a Grassalkovich herceg birtokán áthaladó országos út visszahelyezésével javítsanak a helyzeten.

Az történt ugyanis, hogy 1814-ben a gát által felfogott hatalmas víztömeg hirtelen átszakította a töltést és a kocsijukra menekült nőket, a határban dolgozó aszódi Chugyik János feleségét és leányát elsodorta. Csak a lányt tudták a hömpölygő áradatból megmenteni. Ezt követően hiába küldte el drámai hangú jelentését Adonyi Mihály főszolgabíró, a vármegye lassan és fontolva haladó apparátusa csak a reformkori lendület hatására, 1837-ben látott hozzá a Galga rendezéséhez, ami együttjárt a főútvonal visszahelyezésével és a Galgavölgyön átvezető töltés elbontásával. A munkálatokra 1847-1849 között került sor, melynek tervezésekor 5 híd és 3 vízáteresztő megépítését írták elő. A Galga menti falvak határában létező vízimalmok víztárolására létesített mellékágak és gátak, zúgók felszámolása is sokat segített az árvizek kivédésében. Az is igaz, hogy ez pedig a vízimalmok felszámolását jelentette, ám a XIX. század végétől ezt megoldották az aszódi, majd a turai és a bagi gőzmalmok beüzemelésével.

A vízimalmok felszámolása sem szüntette meg teljesen a Galga állandó árvízveszélytjelentő problémáját. Ezért aztán 1876. április 9-én Aszódon gyűlést szerveztek a környék érintett földbirtokosai és képviselőinek részvételével, mégpedig egy vízszabályozási társulat létrehozására. A döcögő szervezkedésnek nyomatékos lendületet adott a Galga, ugyanis 1885 februárjában ismét kilépett medréből és tengerré változtatta a tájat Mácsa és Tura között. Ezután gyorsan peregtek az események. Még ez évben, Aszód székhellyel megalakult a Galgavölgyi Víztársulat, melynek hatásköre 4530 kh- on Püspökhatvan északi határától Jászfényszaruig terjedt. A víztársulat átfogó munkába kezdett: mélyítették a folyómedret és védműveket építettek. A Galga első, átfogó szabályozása a XX. század elejéig tartott és 180.000 koronába került. A társaság, munkája befejezése után, 1903-ban feloszlott.

Az 1940. évi turai árvíz

S most egy érdekes tervet elevenítünk fel, ami a Galgát, a mellette lévő falvakat, így Túurát is érintett. „Ezekben az évtizedekben fogalmazódott meg egy ma már ábrándnak tűnő, de lényegét tekintve nagyon is figyelemre méltó terv. E szerint a Dunát és Tiszát egy csatornával kell összekötni, amely Vácról indulna ki és Aszódon-Jászfény szarun át Szolnoknál torkolna a Tiszába. A csatorna megépítésének a legkritikusabb szakasza a Duna és a Galga közötti, mert innentől kezdve a Galga és Zagyva völgye önmagát kínálja a terv sikeres megvalósításához. A tervezők jövőt fürkésző szemei már a galgai hajóforgalmat is látni vélték, amely az országrészek közötti olcsószállításával hazánk gazdasági fellendüléséhez járulhatna hozzá. Ez akkor is és talán ma is utópiának tűnik, ám ha rátekintünk a térképre, akkor azt láthatjuk, hogy pl. Franciaországot keresztül-kasul szelik a mesterséges csatornák és sokszor az országutaknál méterekkel magasab­ ban haladnak a vízen az önjáró uszályok. A közelmúltban megnyitott Rajna- Majna-Duna csatorna pedig szintén azt bizonyítja, hogy a Duna-Tisza csatorna nem csupán ábránd. Legfeljebb nekünk kevesebb pénzünk, még kevesebb hitünk s akaratunk van a merész tervek megvalósításához."272

A XIX. század végi Galga reguláció csak a folyóra korlátozódott és nem szabályozta a belé ömlő patakokat, időszaki vízmosásokat. Ezért aztán csapadékosabb években a hegyekben, dombhátakon a nagyobb tömegben felhalmozódott hó ismét áradásokat okozott. Ez történt 1924-ben Turán is. Rolf Camilló bérelt földjeit elöntötte az ár, ezért kártérítésért folyamodott a községhez. A képviselő­testület elutasította a kérést mondván: a tavaszi ár Turán általánosan kicsap.273

A sorozatban fellépő árvizek újólag felvetették a Galga és vízrendszerének teljes szabályozását. Erre azonban nem került sor, mindig megelégedtek a Galga „tisztogatásával". Igaz, ezeket a munkálatokat az 1930-as évektől már az állam is támogatta. Járási összehangolás eredményeként 1937-ben, Domonyban lezajlott érdekeltségi tárgyaláson a munkák bekerülési összegének 60%-át a FM, míg a fennmaradó 40%-ot az érdekelt községek biztosítják. A kiszámítási mód: az árvízveszélyes terület kh-ként 9,- P-őt fizettek a települések. így tehát Turának jelentős összeget kellett e célra fordítani. A szeszélyes folyón ez sem segített. A tavaszi áradat 1940-ben elmosta Turán a gátakat. A képviselő-testület pedig szomorúan állapította meg, hogy a helyreállításhoz nincsen elegendő pénz. 274

A Galga átfogó rendezésére az 1970-es években került sor.

Az utak-hidak-vizek feladatsorhoz tartozott még a vizenyős területek lecsapolása is. A Kőkút-lapos lecsapolása először 1937-ben merült fel, amikor is megállapították, hogy ezt csak érdekeltségi hozzájárulással lehet megvalósítani. 275 Aztán 1943-ban az előmunkálatokra 700 P-őt jegyeztek, ám a hamarosan bekövetkezett harci cselekmények a terv megvalósítását elodázta. 276

Az útépítéshez, különösen pedig a házépítéshez használták az agyagot. A régi agyagos (Kónya sor) kimerülőben volt. Ezért aztán a képviselő-testület a házhelypar­ cellázásokkal egyidőben, a várható építkezésekkor felmerülő igény biztosítására új agyagost (Hatvani út mentén) jelölt ki. Meghatározták a tarifát is; 1 kocsi = 20 K 277, majd a pengő bevezetésével és a pénz értékváltozásával folyamatosan módosították: 1 kocsi = 10 fillér - 20 fillér - 40 fillér - a II. világháború alatt már 1 P. 278

A törvényhatósági utakat az ún. útkaparók tartották rendben. Külön foglalkozásnak számított és a XX. század első felében a fix fizetés, valamint a mellékes jövedelem­lehetőségek miatt keresett állásnak bizonyult. A mellékjövedelemhez tartozott az utak melletti árkok füvének kaszálása, illetve értékesítése. Az élelmes útkaparók a kezelésükben lévő árkokat felparcellázták és szabályos árverésen adták ki a gazdáknak. Nagyon érdekes volt az ún. útkaparék hasznosítása. Ezt az útkaparók azoknak adták (nyilvánvalóan valamilyen ellenszolgáltatásért), akik elszállították. Mivel akkoriban a motorizáció sem az útszéli füvet, sem a kaparékot nem szennyezte, mindkettőt jól hasznosíthatták a földművelők. Az útkaparék értékét felismerte a községi képviselőtestület is, amikor kijelentették: a község útjain képződött kaparékot a község hasznosítja. 279

Napjainkban sokak számára a kéményseprő már csak a szerencsehozás babonás megtestesítője. Egykoron a rendszeres kéményseprés a gyakran előforduló tűzvészek megelőzését szolgálta. Kötelező feladatvégzésnek számított, ami alól sem a község, sem a falu lakói nem vonhatták ki magukat. Egy 1913-as adat szerint kéményenként 1,20 koronát kellett a községházán befizetni. 280

A háború utolsó évében a kéményseprői díjat a községre vonatkoztatva 400 koronával emelték. 281 A kéményseprői szerződést a járásnál, Aszódon kötötték, mégpedig Galyó bíró és Volter aljegyző jelenlétében. 282 A járás két kéményseprői kerületre oszlott. Az egyiknek Aszód volt a központja, a kéményseprő mester Walla Ákos, aki egyébként 1911-1932 között Aszód nagyközség bírói tisztét is betöltötte; a másik a turai kéményseprői kerület, amelyhez Turán kívül Hévízgyörk, Galgahévíz, Boldog (akkor az aszódi járáshoz tartozott!), Kartal és Verseg tartozott, a mester pedig a háború előtt özv. Bakos Károlyné (nyilvánvalóan meghalt férje után) az első világháború idején Hergott Károly (szolgálatának kezdetén nem ismerjük), 1918-tól Mongyi János volt. 283

A kisdedóvó-mozgalom országos szinten a XIX. század közepén indult meg. A Galga vidéken először Aszódon, az 1850-es évek elején vetődött fel az óvoda felállítása, amelynek érdekében hozták létre a Kisdedóvó Alapító Társulatot. Hosszú, több évtizedes szervezkedés eredményeként végülis 1893-ban nyílt meg az aszódi óvoda, az első ilyen jellegű intézmény a Galga mentén. Az egyleti óvodát 1902-ben állami kezelésbe vették. 284

Általánosan jellemző a XX. század első évtizedére, mely szerint a kultusz- és az egészségügyi kormányzat igyekezett az elemi oktatást és különösen a kisdedóvókat állami kézbe venni. Egyben szorgalmazták a települési óvodák létesítését ott, ahol ennek még a gondolata sem vetődött fel. Turán is hasonló folyamat játszódott le. A központi szorgalmazásra reagált a képviselő-testület, amikor fellépett az óvoda szervezése ellen. 285 Nem az óvoda, a gyermekek nevelése ellen tiltakoztak, hanem az anyagiak hiánya, a szegénység miatt, hiszen az éves, legszükségesebb költségeket is csak pótadó kivetésével tudták biztosítani. Ennek ellenére az óvoda létesítésének az ügye nem zárult le. A vármegye közigazgatási bizottsága 1910. február 11-én határozatban mondta ki, hogy Tura községnek óvodát kell felállítani. A község e feladat ellen már többször tiltakozott, az indokok között szerepelt: nincs a faluban gondozatlan gyermek, felesleges pénzkidobás, a régi szokásrend miatt a kisgyermekeket a szülők amúgy sem adják ki a kezükből. 286 Aztán 1910-191 l-ben mégis több alkalommal az intézmény építésével, egy ízben pedig az óvónő választásával is foglalkozott a képviselő-testület. 287 Végül 1913-ban határozatot hoztak: az óvoda felállítását nem ellenzik, de mivel a községnek erre semmi pénze nincsen, a létesítéshez teljes államkölcsönt kérnek. 288

Az első világháború aztán több évtizedre levette a napirendről a turai óvoda felállítását. A téma legközelebb 1943-ban vetődött fel, amikor is a megyei tiszti főorvos, ígérvényében 15.000 P segélyt helyezett kilátásba, egy 10x20 m-es szabványos napközi otthonos óvoda felállítása esetén. A felajánlást a község nem fogadta el. Az elutasításban a háborús körülményekre és a 140%-os pótadóra hivatkoztak. A turai óvoda felállítására csak 1945 után került sor.

A XX. század nagy találmánya a közvilágítás Turán kicsit későn, az 1920-as évek végén valósult meg.

Kezdeti próbálkozások már az évtized elején léteztek, amikor a Kálmán-féle malomban, valamint a fatelepen kisebb teljesítményű áramfejlesztőket üzemeltettek.

Az átfogó községi villanyvilágítás bevezetésére Hévízgyörk kezdeményezésére, Tura központtal, három község (Hévízgyörk, Galgahévíz, Tura) részvételével részvénytársaságot szerveztek. 289 Adatok hiányában nem ismerjük ennek az RT-nek a működését. Azt sem tudjuk, hogy a falu 1929. évi villamosításakor honnan kapta a település az áramot. Aszód esetében éppen ebben az évben adta át (a település vezetésének megkérdezése nélkül) a világítással és fejlesztéssel kapcsolatos jogot a Ganz Villamossági Rt a Phoebus Villamos Műveknek. A járási székhelyen aztán ezt követően egy sajátságos helyzet alakult ki: a község nagyobbik fele Gödöllőn keresztül a Phoebustól kapta az áramot, míg az ún. újtelepi rész a délnógrádi erőműtől, amely a Hungária Villamossági Rt érdekeltsége volt. 290

Véleményünk szerint tehát az 1929-ben villamosítását megkezdő Tura kezdetben a Phoebussal állt üzleti kapcsolatban és az áramot is Gödöllő-Bag-Hévízgyörk-Tura vonalon kapta. A Hungáriával ugyanis a község 1933-ban kezdett tárgyalni. 291 A megegyezés hamarosan megszületett. E szerint a közvilágításért a község 3240 P/év átalányt fizetett. A rövid lejáratú szerződést egy 20 évre szóló pótszerződéssel akarták kibővíteni. A Hungária ennek megkötése esetén 80 fillérre szállította volna le az áram KWo-kénti árát, a község még további csökkentést akart elérni. A Hungária azonban kiváltságos helyzetben volt és a további alkudozásoktól elzárkózott. 292 A tárgyalás eredményeként aztán 1937-ben 10 új közvilágítási lámpát helyeztek ki. 293

Az utolsó békeévben Tura közvilágítási helyzete a következő volt: a faluban 7000, a külterületeken 350 lélek élt; a beépített terület roppant nagy 3,5 km2, azaz 1 lakosra 500 m2 jut; a törvényhatósági út 7 km, egyéb út 16 km, az utcák hossza összesen 23 km, erre a területre jut összesen 60 (!) közvilágítási lámpa, vagyis 1 lámpának 58.333 m -t kellett bevilágítania. Úgy gondoljuk mondani sem kell, bizony ez nagyon szerény közvilágításnak számított. 294 Ez a helyzet mindössze 60 évvel ezelőtti állapot. Az 1929- től kiosztott házhelyeknél, az újonnan beépített falurészeknél kellett volna még további közvilágítási lámpákat elhelyezni. Ám még 10 új lámpaoszlop felállítása is komoly gondot jelentett - a szegénység miatt - a községnek.

A tiszta, egészséges ivóvíz fontosságát már régen felismerték, ezért a zavaros folyók, patakok, tavak vizét emberi fogyasztásra nem használták fel. Kutakat ástak vagy a hegyek tiszta vizű patakjainak a vizét vezetékeken juttatták el a településekbe. A középkorban általánosan elterjedt a szőlő termesztése s a bor fogyasztása, javarészt a rossz ivóvíz által terjesztett járványok megelőzését szolgálta.

Tura ásott kútjai a felszínhez közeli talajvizet tartalmazták, amelyek bizony szenynyezettek, a betegségek melegágyai voltak. A jó ivóvíz biztosítására a század elején, a falu tanult embereiből 1905. augusztus 9-én végrehajtó bizottság alakult, mely összefogás eredményeként megkezdték az artézi kutak fúrását. Nem volt könnyű dolguk, mert a község vezetése ahelyett, hogy segítette volna a törekvésüket, akadályozta azt. Szerencsére Dr. Heyder Ödön járási főszolgabíró az akadékoskodók ellenére megadta a fúrási engedélyt, sőt még az eljárási költségek megfizetése alól is felmentette a társadalmi csoportosulást.

A fennmaradt iratokból megtudjuk, hogy kik voltak a jó ivóvizet megkeresni szándékozó végrehajtó bizottság tagjai:

elnök: Molnár Jakus gyógyszerész
tagok: Dr. Homonnay Ferenc ny. körorvos, Fekete Sándor tiszttartó
jegyző: Dégi Bertalan segédjegyző. 295

A kút fúrását a Barina téren 1906. április 20-án kezdték meg és hamarosan (május 12-én) Molnár elnök és Dégi jegyző jelenthette a főszolgabírónak „... a kút fúrását a legszebb eredménnyel befejeztük." 296

Ezt követően a falu más helyén is fúrtak mélyrétegű (artézi) kutakat, amelyek egészséges ivóvizet biztosítottak a lakosságnak.

A nagyobb településekben a század első felében vágóhíd mindenhol létezett. Hivatalos húsvizsgáló pedig még a legkisebb faluban is volt, ezt törvény írta elő. Ahol viszont állatorvos működött, ott az ő feladatai közé tartozhatott ennek ellátása.

Turán is létezett vágóhíd 297, ám a higiénás követelményeknek - az idő múlásával - nem felelt meg. Erre utal az a levélváltás, ami 1908-ban Suba István járási állatorvos és az éppen hivatalba lépett Elefánthy Kálmán jegyző között történt. Suba a közvágóhidat sertésvágásra alkalmatlannak minősítette, amit Elefánthy szakmailag megalapozatlannak tartott. Ezt Suba kikérte magának. Végül a főszolgabíró tett rendet. Kötelezte a községet a vágóhíd rendezésére és szabályrendelet megalkotására. 298

Az 1930-as évek végén megindult az új vágóhíd létesítésének a folyamata.299 A tervet Szabó István ceglédi mérnök készítette el 600 pengőért. A tervek szerint Benke András I. 203. sz. alatti tulajdonát veszik meg erre a célra (300 nöl 1200 P-ért). 300 Az 1940. szeptember 23-i ülésén a telekmegvételről döntöttek, ám a vágóhíd tervét, mint annyi jó kezdeményezést elsöpörte a II. világháború nemzetpusztító szele.

Az árusításra szánt állatokat a húsvizsgálónak vagy helyettesének (pl. 1944-ben Mezei Sándor Hangya könyvelő volt Várkonyi doktor helyettese!) be kellett mutatni és csak az ö vizsgálatuk, engedélyük után adhatták el, mérhették ki a húst. A vizsgálatért természetesen díjat kellett fizetni. A díjak nagyságára két adat áll rendelkezésünkre:

A későbbiekben is kb. ezt az arányos értéket állapították meg. Mind a vágóhíd működését, mind a húsvizsgálati (vágatási) feladatokat, mind pedig a vizsgálati díjat a képviselő-testület által elfogadott szabályrendelettel szabályozták. Ezeket alkalmanként, a kor követelményeihez újra fogalmazták. Ezt tették 1913. szeptember 29-én, 1935. december 19-én, 1943. szeptember 1-én. 303

A községi képviselő-testület hatáskörébe tartozott az illetőség kimondása. Békeidőben ennek nincsen különösebb jelentősége, legfeljebb egy kis utánajárást igényelt. Más a helyzet a háborúban vagy kirekesztő törvények alkalmazása esetén.

Az első világháborúban az illetőség megállapítása a nem magyar állampolgárok esetében volt fontos. Amennyiben az illető ellenséges állam polgárának minősült, úgy azokat az ország minden településében kiszűrték és internálták. Az igazsághoz tartozik, hogy az antant szövetséghez tartozó államok ugyanezt tették a központi hatalmak (tehát a magyar) állampolgárokkal is.

A turai képviselő-testület és a jegyzői hivatal fennmaradt irataiból számos ilyen illetékességi vizsgálatról tudunk. Eleinte a szerbek (e nemzethez tartozók közül sokan éltek akkor Magyarországon) felderítésével foglalkoztak, majd pedig főleg a katonaköteles férfiak honosságát kellett igazolni, mert ennek alapján hívták be őket a különböző ezredekbe. 304

A hovatartozás (ország, település) megállapítására a háború utáni évtizedekben is folyamatos feladatmegoldást jelentett, ám ennél sokkal izgalmasabbak és tanulságosabbak azok a vizsgálatok, amelyeket a zsidótörvények miatt kellett lefolytatni. Nem kívánunk e kérdéscsoportba elmerülni, mindazonáltal fontosnak tartjuk megállapítani: a kirekesztő törvények meghozatala szégyenteljes cselekedet volt. Ám mindezek csak úgy válhattak szomorúan szégyenteljessé, hogy a jogalkalmazók - nyilvánvalóan az országban létező egyfajta diktatúra hatására és a több évtizedes antiszemita buzdítás eredményeként - tehát a megyei és városi törvényhatóságok, a községi önkormányzatok is behódoltak és az esetek jelentős részében megvalósították a törvény célját: a kirekesztést. Ne áltassuk magunkat: ez a kirekesztő politika is hozzájárult a magyarországi zsidó, sok esetben a cigány holocausthoz.

A turai képviselő-testület 1939. április 6-tól kezdve foglalkozott a helyi zsidó lakosság honosítási ügyeivel. Természetesen minden üggyel nem foglalkozhatunk, ám néhányat kiemelünk. A hosszú életet megélt Kovács Imre esete több szempontból figyelemre méltó. Személyét mindenki ismerte a községben, hiszen 1906-ban ebben a faluban látta meg a napvilágot. Apja, Kohn Mór, édesanyja Friedmann Laura szintén turai lakosok voltak, az apának hentes-mészáros mestersége és kis szatócs boltja volt. Kovács Imre mindvégig a faluban élt, megnősült, leánya született, ennek ellenére a község vezető testülete (igaz csupán 7:6 arányban) elvetette a kérelmét és nem igazolta turai honosságát. Feltehetően a testület kevésbé szélsőséges tagjainak kellemetlen lehetett ez a döntés, mert a megújított kérelem nyomán megismételt tárgyaláson 19:5 arányban elismerték Kovács Imre turai honosságát. 305

Dr. Hajdú Sándor nyugdíjas orvos honosságának elismerése könnyebben ment, bár maga a tény, hogy a Turán élő és a falu népét évtizedekig gyógyító orvosnak külön kérvénnyel és mindenféle dokumentumokkal kellett igazolni turai honosságát, bizony elszomorító és a magyarországi közállapotok sötét korszakát vetíti elénk. 306

Dr. Krémer Lajos esete még lehangolóbb. A foglalkozására nézve ügyvéd, kamarai tag Krémer Hugyagon született 1891. december 9-én (szülei: Krémer Mór - Schönfeld Berta), 1927-től megszakítás nélkül Turán élt. A községben praktizáló, folyamatosan adót fizető ügyvédtől 16:8 arányban megtagadták a honosság elismerését, nyilvánvalóan a zsidó származása miatt. 307 Sajnos a testület e tette miatt nem moshatta le magáról az antiszemita és a hatalmat gátlástalanul kiszolgáló jelzőt, mert hát más, nem zsidó kérvényező esetében egyáltalában nem volt aggályoskodó. Pl. a Magyarnándoron, 1897-ben született MÁV állomásfőnök, a szlovák nemzetiséghez tartozó Kramlik (Kerényi) József (bár csak 1936-tól élt Turán!) turai honosságát mindenféle kritika és ellenszavazat nélkül elfogadta. 308

A község postahivatalát a kiegyezés után nyitották meg, akkor, amikor már jártak a vonatok Pest és Hatvan között. Tehát a postai szállítás vasúton történt. A turai posta első vezetője az állásra már 1867-ben kinevezett Rayko László volt. A hivatal azonban csak 1868-ban nyílt meg. Ekkortól kezdve a különféle küldeményeket gyalogosküldönc szállította a postahivataltól a pályaudvarra (és vissza), ahonnan aztán a postavonat vitte (és hozta) tovább.

A turai postamesteri állásra csak postatiszti képesítésű hivatalnok pályázhatott,
mégpedig 100 Ft biztosíték letétele mellett. A kezdeti években a fizetése a következő
összegekből tevődött:

140 Ft fizetés
20 Ft irodai átalány
300 Ft szállítási átalány

Ez abban az időben tisztes fizetésnek számított, még akkor is, ha ebből az összegből kellett a hivatal bérleményét és a küldöncöt is fizetni. Ekkor a turai postaállomás még nem minősült kincstári hivatalnak, hanem a postamester „magánvállalkozásának". Roykó postamestert hamarosan Kapitány Géza váltotta fel, aki szintén rövid ideig állomásozott a községben. Aztán 1875-ben új vezetője lett a turai postának, mégpedig Lakner Sándor, aki több évtizedig betöltötte megbecsült hivatalát. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Lakner postamester egész munkás életét Turán töltötte le, hiszen anyagilag is megtalálta munkahelyén a számítását. Az 1875-ben meghirdetett pályázat szerint a turai postamester évi járandósága a következő:

300 Ft fizetés
40 Ft irodai átalány
360 Ft szállítási átalányHogy fogalmuk legyen a jövedelem nagyságáról, álljon itt néhány korabeli viszonyítási adat:

• a tanítók minimálbére 300 Ft, a turai tanítók (a kántortanítót kivéve!) ekkor 300-400 Ft közötti javadalmazásban részesültek;
• egy kaszás napszám 1 Ft körül mozgott;
• egyéb árak: 1 akó bor 8 Ft, 1/2q hús 10 Ft, 1 öl kemény tűzifa 21 Ft. 309

A turai postamester évi jövedelme tehát megfelelő, tisztes megélhetést biztosított, iskolai végzettsége pedig a helyi intelligencia sorába emelte.

Az idő múlásával a postahivatal szolgáltatásai bővültek. Távírdával 1885-ben szerelték fel, miután Lakner Sándor elvégezte a távírászi tanfolyamot és így annak kezelésére is képesítést szerzett. Aztán 1908-ban távbeszélő állomással (központtal) is felszerelték, melyet követően egyre több alállomást létesítettek a faluban.

Fennmaradt a XIX. századvégi (1896.) forgalmat bemutató adat is, mely szerint a II. osztályú turai hivatal naponta 6-szor indított és 6 alkalommal fogadott postát, egyszer kézbesítettek és az 1 levélszekrényt naponta kétszer ürítették. A kézbesítési kerület a falun kívül kiterjedt még 2 pusztára, 1 majorra és 1 telepre. Az év folyamán a hivatal az alábbi forgalmat bonyolította le:

Ugyanekkor a postamester járandósága a következőképpen alakult:

580 Ft évdíj
70 Ft irodai átalány
360 Ft szállítási átalány

Nem találunk adatot Lakner Sándor turai távozásáról, feltehetően innen ment nyugdíjba. Az viszont tény, hogy 1920-ban a ceglédi 2. sz. hivataltól - ideiglenes jelleggel - Holczer Antalt helyezték Turára. Csupán egy évig állt a hivatal élén, mert 1921-ben Balázs István segédtisztet nevezték ki postamesterré. Az új vezető a Balázs tanítói „dinasztia" tagja volt, aki pontosan 10 évig töltötte be állását. Működésének utolsó esztendejében a turai hivatalt II. osztályúról I. osztályúra emelték. Balázs István közkedvelt tagja volt a helyi társadalomnak, jól érezte magát szülőfalujában, ám gyermekei továbbtanulása érdekében olyan állomáshelyre kérte áthelyezését, ahol gimnázium is működött.

Ezekután 1931-ben így került Turára Burgics Béla postamester, aki jó állása és jövedelme mellett b. Schossberger Viktortól még 3 hold kaszálót és 1 hold szántót is kapott. Burgics szintén családi okok miatt Pécs- vagy Balaton környékére pályázott, mely törekvése az 1930-as évek közepére sikerre vezetett. Őt Szentandrássy István követte, aki 1961-ig állt a hivatal élén.

A postahivatal belső életéről keveset tudunk. Ami ismeretünk van, azt a ma is jó egészségnek örvendő és életének nagyobbik felét a turai postának szentelő Erdélyi Istvántól tudjuk.

Hogy hol volt a XIX. században a postahivatal? - azt bizony nem tudjuk. Az 1910- es években (elképzelhető, hogy már előbb is?!) az ún. Csorba-féle házban (a Bartók Béla Művelődési Ház mellett) létezett. Innen 1920-ban, tehát Holczer működésétől kezdve vagy pedig (ez a valószínűbb!) 1921-ben, Balázs István szolgálatba állásakor, a Kaszinó melletti épületbe helyezték át. Egészen 1938-ig itt volt a hivatal és a mesteri lakás. Aztán a jelzett időben átköltözött a Petőfi térre, a Fischmann-féle házba. Itt korszerű telefonközpontot szereltek fel, amelyet 1944-ben a németek - távozásuk előtt - felrobbantottak. A pusztítás olyan mértékű volt, hogy a harcok elmúltával nem lehetett a hivatalt működtetni. A hivatalvezető is nyugatra távozott, úgyhogy a posta ideiglenesen Erdélyi István Puskin tér 16. szám alatti házába költözött. Amikor Szentandrássy visszaérkezett a községbe, akkor a hivatalt a Községházán helyezték el. Itt működött egészen 1947-ig, amikor is megvásárolták néhai Francz Jakus állatorvos lakóházát és itt alakították ki a turai postahivatalt. Napjainkban is itt találjuk. A II. világháború utáni postaszolgálat ismertetése nem e könyv feladata.

Turai postamesterek és hivatalvezetők

A turai közbiztonságra a XX. század első felében a csendőrség vigyázott.

vitéz Kis és Tóth József

Az elmúlt századokban a községben nem volt olyan - mai fogalmaink szerint - karhatalmi szervezet, amely a „rendre" ügyelt. Azért ez nem jelenti azt, hogy a közbiztonság rosszabb lett volna, mint napjainkban. Az uraság és a megye pandúrjai rendelkeztek olyan hatáskörrel, hogy a bűntettet elkövetőt börtönbe vessék és átadják az illetékes hatóságnak. Tura község is rendelkezett börtönnel (a mindenkori községházában, továbbá az uradalomban), ahová gondolkodás nélkül elzárták a bűntettet elkövetőt, aki fölött kisebb ügyekben - első fokon - a község bírája, komolyabb esetekben az úriszék ítélkezett. Kétségtelen tény, hogy a valláserkölcsi szellemben nevelt nemzedékek számára az isteni parancsolatok betartása magától értetődő követelménynek számított, amely egyetértésre talált a fennálló társadalmi-gazdasági rend elvárásaival. Ennek következtében a bűn útjára tévelygők száma lényegesen kisebb volt, mint a liberalizmus szellemével átitatott későbbi korokban. Tura faluban alkalmazott csőszök, éjjeliőrök, továbbá a helyben, azonnal hozott ítéletek és azok végrehajtása elegendőnek bizonyultak a kisebb bűnözők megfékezésére. Amikor pedig nagyobb bűnesetek (mert azért ilyenek is történtek) veszélyeztették a falvak békéjét, a megyei hatóság szigorúan eljárt a tettesekkel szemben és nem riadt vissza a súlyos testi fenyítéstől, a börtönbüntetés, sőt a halálbüntetés kiszabásától. Azért a legnagyobb visszatartó erő a társadalom értékrendszere, értékítélete volt, mely szerint lopni, csalni, rabolni, gyilkolni bűn, aki ilyen cselekedetre vetemedett, azt megvetették. Különösen a kisebb közösségekben, így a falvakban nem sok babér termett a bűnözőknek, kizárták a faluközösségből és minden segítséget megadtak elfogásuk érdekében. Aki a bűn útjára tévedett, menthetetlenül kizárta magát a tisztességes emberek sorából. Kegyetlen törvények voltak ezek, mindazonáltal a társadalom természetes védekezéseként jelentkezett a megélhetést biztosító magántulajdon védelme érdekében.

A feudalizmust felváltó kapitalista gazdasági-társadalmi rend fejlődése két irányba vitte el a társadalom értékítéletét, így a bűnözés és az ellene folytatott küzdelem elméleti és gyakorlati lépéseit. A magántulajdon és annak védelme fokozottabb követelményként szerepelt a társadalom részéről. Ugyanakkor a szabadversenyes kapitalizmus liberális eszmerendszere kevésbé volt kényes a bűnesetek megítélésében. Amit nem tiltott a törvény, az szabad volt - és bizony e folyamatban számos esetben a bűnt elkövetők, sőt bűnözők megmenekültek az igazságszolgáltatás elől, bűnnel szerzett vagyonukkal a legmagosabb körökbe emelkedve már ők is befolyásolhatták a törvényalkotást, az igazságszolgáltatást. E kétarcú világ mély gyökereket eresztett, zöld lomjai száz év múlva is virulnak.

A valláserkölcsi felfogás lazulását tehát az új, sok esetben a tudományra támaszkodó eszmék, a társadalom felfogása eredményezte. Mindezekhez közrejátszott a népességszám robbanásszerű növekedése, amely - kétségtelenül - komoly megélhetési gondokat eredményezett a szegényebb néprétegek között. E gondok megoldására lett egyre élénkebb a munkásság és parasztság szervezkedése (pártok, sztrájkok, tüntetések), másrészt pedig gyarapodtak a bűnesetek, növekedett a bűnözők száma. Mivel mindezek veszélyeztették - mindenekelőtt - a gazdagok uralmát, de az egész társadalom békéjét is, szükség volt a fékező, a hatalmi erő növelésére.

E hosszú bevezető magyarázza meg a Magyarországon 1881-ben létrehozott csendőrség felállítását, majd ennek országos megszervezését. Ekkor már a városok biztonságára ügyelt a rendőrség, de a falvak békéjének megőrzése még megoldatlan feladat­ ként jelentkezett. A csendőrség tagjai katonai kiképzésben részesültek, fegyverhasználatuk is tág teret biztosított a kemény fellépésre. A megszervezésüket követő jó fél évszázad alatt a kakastollas csákójú csendőrök a fennálló társadalom szilárd őreinek bizonyultak. A falvak népe ugyan tartott a marcona, a köznéppel nem keveredő, határozott fellépésükkel már eleve félelmet kiváltó csendőröktől, ugyanakkor jól tudták: a rend, a nyugalom, a széles határ biztonsága, a magántulajdon védelme tőlük függ. A föld népének a konzervatív felfogása, amely továbbra is a valláserkölcsi eszmékre, az isteni parancsolatokra támaszkodott; s kicsit ugyan félt tőle és ezért nem szerette, mindazonáltal fontosnak tartotta a vidék békéjét vigyázó csendőrséget. Fontos szempont: a közcsendőrök szinte kivétel nélkül a falusi lakosság soraiból verbuválódtak.

A Galga vidéken az első csendőrőrsöt Aszódon állították fel 1885-ben. 311 A 6 főből álló őrs kerületét igen nagyra szabták, ezért kellett újabb őrsöket felállítani. A turai őrs felállításának pontos idejét - dokumentumok hiánya miatt - megállapítani nem tudjuk, feltehetően a XIX. század végén történhetett. Mindenesetre egy főszolgabírói irat 1899- ben a turai csendőrlaktanya felügyelete tárgyában keletkezett. 312 A laktanya - idős turaiak visszaemlékezése szerint - egy uradalmi épületben, a Trincsen kapott helyet. Az őrs kezdeti létszámáról és működéséről igen kevés adattal rendelkezünk. Szervezett működésükre utal az 1910-es őrjárati beosztásuk dokumentuma és számos intézkedésükre utaló jelentések. 313 Amikor 1912-ben létrehozták az aszódi járást, egyben járási parancsnokságot is létesítettek. Ide tartozott a turai őrs is, melynek újraszervezett körzete Tura, Boldog, Galgahévíz falvakra terjedt ki. Az őrs élén tiszthelyettesi rangú csendőr állt, aki mellé 4-6 főből álló közcsendőrt osztottak be. Egy adat szerint a turai őrs létszáma az 1930-as években 12 főre emelkedett. Ha ez valóságos adat, akkor a három falu közel 14000 lakosára, 2500 házára megnyugtató létszámú erő vigyázott. Hosszú ideig (az első világháborútól az 1930-as évekig ) a turai őrs élén Szilvási Gyula tiszthelyettes (törzsőrmester) őrsparancsnok állt, aki - érdekes módon - még az 1919-es kommünt is (mint vörösőr parancsnok!) átvészelte. Igaz egy rövid ideig felmentették - erélytelenség miatt - parancsnoki állásából, ám aztán ismét visszahelyezték. Az 1930-as évek második felében és a 40-es évek elején Farnady törzsőrmester a turai parancsnok.

A már ismertetett okok miatt a XX. század elején országosan élesedett a társadalmi feszültség, romlott a közbiztonság. Ennek jelei Turán is megmutatkoztak. A század első évtizedeiben számos csendőri jelentés szól a kisebb lopásokról, betörésekről. A háború éveiben aztán a bűnesetek megszaporodtak, alkalmanként a határozott csendőri fellépés sem tudott megbirkózni a feladatokkal. A napirenden lévő lopások, sőt alkalmanként bandák által végrehajtott fosztogatások elleni fellépés mellett, az internáltak, a folytonosan szökdöső orosz hadifoglyok, az árdrágítók, az engedély nélkül működő kereskedők megfékezése hatalmas munkaként nehezedett az őrs tagjaira. S akkor még a csendőrség feladatai közé tartozott az agitátorok munkájának, a tűzesetek, az öngyilkosságok, a halálos balesetek stb. kivizsgálása is.

Az első világháborút követő években amiképpen rendeződött az ország gazdasági helyzete, úgy - ezzel párhuzamosan - a közbiztonság is szilárdult. Az 1920-as, 1930-as években a lóháton is közlekedő turai csendőrök megnyugtató közbiztonságot teremtettek körzetükben, így Tura faluban is. A ma élő idős turaiak ezekre az időkre (fiatalságukra!) visszaemlékezve többek között a biztonság, a tisztességes és becsületes viselkedés szép emlékét őrizték meg, melynek őrei a zöld posztó egyenruhás, kakas tollal díszített kemény kalpagos csendőrök voltak.

A csendőrség második világháborús szereplése túlmutat e könyv keretein, azzal nem foglalkozunk.

Vadászteríték a turai határban - csendőrjárőrrel

Az életviszonyok alakulása

Lakáshelyzet

Hogy egy adott településen milyen házak épültek az elmúlt korokban, azt mindene­kelőtt a természeti környezet határozta meg. A fában gazdag erdős vidéken fából, a hegyvidéken kőből, a síkvidéken sárból és vályogból építették a házakat. Tura esetében nyilvánvaló volt, hogy a lakóházak falai a helyben korlátlan mennyiségű és így olcsó sárból, agyagból épültek fel, tetőzetét a szintén kimeríthetetlen, a Galga árterében dúsan termő és mindenki által hozzáférhető náddal fedték be. E természeti adottságok az építkezés olcsóságát biztosították, mindez ugyanakkor egyben nem jelentette azt, hogy ezek megfelelőek is az emberi egészség és más körülmények számára. így tehát egy település lakóházviszonyai az ott lakók életmódjára, szociális és egészségügyi helyzetére is betekintést nyújtanak. Ilyen szempontú vizsgálataink egyrészt bizonyítják, hogy 80-100 évvel ezelőtt mennyivel rosszabb körülmények között éltek elődeink, ugyanakkor azt is megtapasztalhatjuk a számok igazolásával, hogy az idő múlásával ezek az állapotok fokozatosan javultak.