A város történelme

 

Túrkeve város neve két részből tevődik össze. A Túr elem a Berettyó régi nevét őrizte meg E szó eredetileg egy ősi állatfaj, az őstulok megnevezése. Ezt úgy értelmezhetjük, hogy olyan vízjárta terület, ahol ez az állatfaj honos volt. Anonymus is így emlegeti az itt kanyargó folyót, valamint a Budai káptalan 1326-ból származó oklevelében is Túr (Turu, Thur) szerepel. 1476-ban rögzítették a két folyónevet először együtt (Thúrvize alio nomine Berettyó).

A név második eleme a Keve, amely ősi magyar személynév. Tulajdonképpen   kő  jelentésű, amely azonos a törököknél a tas szóval. A mindennapi szóhasználatban a Kevi megnevezés az általános. Ez utalhat arra is, hogy a város belterülete tulajdonképpen azonos ma is az Árpád-kori Keveegyháza faluhellyel. Ezt a falut először 1261-ben említik a történeti források.

A határ K- DK-D részén található lelőhelyek (Póhamarán az Ötkövesút mentén, a Sártó-ér és a Határcsatorna találkozásánál, a Boroszló-ér partján, a Lénárt-balai útelágazásnál, azt mutatják számunkra, hogy a neolit korban (i.e. V-IV. évezred) lakott volt a vidék. Időszámításunk előtt, a III. évezred emberei alkották meg a ma kunhalomként számon tartott kiemelkedések nagy részét, melyben valószínűleg halottjaik nyugszanak. A régészek terepbejárás során, 1985-86-ban 20 létező halmot azonosítottak be. Rézkori leletet a túrkeddi szőlőben gyűjtöttek. A bronzkor városunk határában lévő lelőhelyei közül a Terehalom - a több évig eltartó ásatás eredményeként - nemzetközileg is ismert és számon tartott. A határ egyik legmagasabb pontjaként (91 m) nyilvántartott bronzkori település nemcsak lakóhelyet, de védelmet is nyújtott az itt élőknek. (Talán erre utalhat egyik megnevezése, a Várhalom is.) Ebből a korból (i.e. II. évezred) maradtak ránk a Lénárt-balai Kettős halmon, és a Pásztón talált leletek is. Szkíta településnyomokat a túrkeddi szőlők őriznek, amely a vaskor kezdetéről árulkodik. A római korban a szarmaták foglalták el e vidéket. Időszámításunk előtt kb. a III. században készült az az Alföldet átszelő védelmi rendszer, melyet Csörsz-ároknak nevez a nép. Túrkeve északnyugati határrészén ma is látható a több kilométeres sáncrendszer, melynek itteni megnevezése: Ördögárok, amely elsősorban a Szelesháton található. A szarmaták uralma után az V. században vette kezdetét a nagy népvándorlás. E kor első népének uralkodóját a szájhagyomány ugyan ide is köti (a Várhalmon lett volna Attila király vára), de ezt a régészettudomány nem fogadja el. Az őket követő gepida és avar lelőhelyek a város határának déli részén találhatók. A Hímesdi laposon és még négy telepen élhettek itt avarok, a honfoglalást megelőzően. 

A magyarok honfoglalásakor valószínűleg a Bor-Kalán nemzetség birtokolta a vidéket. Az államszervezés idején a Kér törzsbeliek ittlétére utal az Ecsegpuszta szomszédságban   lévő   Kérsziget. Több falu jött létre az Árpád-kor elején területünkön. Az első okleveles említés 1261-ből való, ami szerint még korábban Szent László Keveegyházát  és   négy szomszédos   falut (Póhamara,   Túrkeddi, Nácsaegyház, Nagytelek) az Egri Püspökségnek adományozott.   E települések a Berettyó partján feküdtek és kiváló halászhelyek   voltak. Az ugyancsak e korban népes hely Hímesegyháza, Nácsaegyházzal és Nagytelekkel együtt, minden bizonnyal a tatárjárás idején pusztult el. Árpád-kori eredetű volt Túrpásztó, Csudabala és Ecseg is. Valószínűleg 11 falu volt a mai határban ekkor és jelentős szerepe volt az Ecseg-tónak mint halastónak (a Váradi Regestrumban is szerepel). Kabát bár említik már a XIII. század elején is, topográfiailag bizonytalan a helymeghatározása. A XV. században nemesi birtokként ismert. A legkésőbbi falu Móric, melyet a XIV. században a kolbáz-széki kunok szállásbirtokként hoztak létre, de mint faluval csak a XVI. században találkozhatunk.  

A középkorban minden bizonnyal három közigazgatási határ vonala a mai Türkévé határa. Az Egri Püspökség birtokai Külső-Szolnok megyéhez, Ecseg várbírtok Heves-Újvárhoz (a szomszédos Kisújszállás területével együtt Heves megyéhez), Bala pedig magánföldesúri birtokként Békés megyéhez tartozott. Az egyházmegyék találkozási pontja is volt ez a vidék. Tovább színezte a korabeli kultúrát a kunok betelepedése és fokozatos térhódítása. A török hódítást Keveegyház, Ecseg, Túrkedd, Pásztó, Póhamara, Kaba, Móric érhette meg. A XVI. században egyrészt az egri várkapitányság jobbágyfalvaiként adóztak, másrészt Eger elfoglalása után, a török a szolnoki szandzsák fennhatósága alá sorolta. A 15 éves háború (1593-1606) az Alföldnek e vidékén számos középkori falu eltűnését jelentette. A XVII. században Túrkeve, Ecseg, Túrpásztó, Póhamara, Móric, Kába és Bala népesül újra, aztán a török felszabadító háborúk idején végleg elpusztulnak.

Jelentős középkori régészeti leletek kerültek elő a településen. Elsőként említhetjük az Árpád-kori ezüst és vas tarsolylemezeket, amelyek Ecsegpuszta-Bokroshalom környékére lokalizálhatók. Értékes középkori ezüst dénárlelet is került elő a határban az 1950-es évek derekán. Móric falut a középkori faluásatások egyik legjelentősebbjeként tartják számon a régészek, amely a korabeli településrendre, háztípusra is jól tanulmányozható anyagként szolgál. E három osztatú ház belülfűtős, bögreszemes kemencéjével együtt, a néprajzosok által számon tartott közép-alföldi háztípus előképe.

 

A középkori falvak népessége:

  1551   1552    1571
Keve, Kevegyháza  49 család  16 porta     21 cs.fő
Túrkeddi  17 család 6 porta       21 cs.fő
Túrpásztó (1548:) 70 csfő       44 cs.fő
Póhamara      elpusztult        20 cs.fő
Móric      31 cs.fő
Kaba (Kis-, Nagy-)     34 cs.fő
Ecseg    (1549:) 19 kapu  19 porta   39 cs.fő

 

Túrkeve a XVII. században válik a Nagykunság részévé (1630,1674). 1697-ben még utoljára a török (tatár) 800 kunsági embert (köztük kevieket is) hurcolt rabságba a Temesi várba, így a Kamara 1699-ben, mikor a táj népességét összelratja, üresnek találja e pusztát. 1702-ben a fegyverjog jogán (neo-aquastica commisio) a Jászkunságot eladja a Német Lovagrendnek. Lassan visszaszivárog a lakosság egy része. A Rákóczi-szabadságharc idején a fejedelem oldalára álltak, így egy részük hadba szállt, más részüket a császári csapatok zaklatták. 1707-ben Rákóczi a kevieket is elköltöztette a rác támadás elől rakamazi birtokára, ahonnan csak 1712-ben jöttek vissza ismét. Először 12 család tért vissza, de már egy év múlva 26 gazdát, 7 cselédet, 28 özvegyasszonyt és két 15 éven felüli fiatalt írhatott össze az új földesúr hivatalnoka. A betelepülést engedték, sőt szorgalmazták a XVIII. század közepéig. 1715-ben 13, 1720-ban 29 név szerepel az országos összeírásokban. 1721-ben a földesúr nyilvántartásába 112 férfit (15 éven felüli) vesznek fel. Az 1731-es helyi gazdasági nyilvántartásban  236 állattulajdonos neve szerepel. A lakosok anyagi erejét ugyanis a XVIII. század közepéig kizárólag állatvagyonuk jelentette (főleg a szarvasmarha).

 Csatlakozva a többi jászkun településhez a keviek is több évtizedig tartó harcot vívtak a korábbi jászkun függetlenség és kiváltságos állapot visszanyeréséért. 1715-ben az országgyűlés (látva ezt az ellenállást) a terület eladását zálogosításra módosította. 1731-ben a Német Lovagrend - miután a várt bevétel elmaradt korábbi számításától - átadta a Jászkunságot a Pesti Invalidusok (rokkant katonák) házának. Az 1740-es években a külső és a belső feltétel megérett a Jászkunság és a király közötti-megegyezésre, így 1745-ben Mária Terézia beleegyezett abba, hogy a Jászkun Kerületek megválthatják önmagukat 500 ezer rénes forintért. Ezen túl azonban kötelesek a legfőbb méltóságuk (bírájuk), a nádor fizetését állni és 1000 lovas katonát kiállítani. A megváltási összegből Túrkevére 28300 rénes forint esett. (Túrkeve határán túl Móric, Kiskaba, Póhamara egész pusztákat és Csorba 1/4-ét váltotta magához). Attól függően, hogy a családok bekapcsolódtak-e ebbe a megváltakozásba (anyagilag mennyivel járultak hozzá) kerültek a birtokosok (redemptusok) vagy a birtoktalanok (irredemptusok) csoportjába. 228 család lett redemptus és kapott a befizetett összeg arányában kisebb-nagyobb földterületet. Móricon és Póhamarán alakultak ki ezek a magángazdaságok (tőkeföldek) a XVIII. század második felében. A határ többi részét közösen használták rét, legelő, kisebb évenkénti osztások (nád, kukorica stb) formájában. A XIX. század közepén a réti földeket, majd a végén a legelőket is felosztották az eredeti redemptus kulcs szerint a redemptus családok utódai között. Ez segítette a lakosság szaporodása ellenére a törzsökös családok birtokban maradását, tehát a XVIII. században kialakult társadalmi rétegződés megőrzését.

 A települést a XVIII. század elején a bíró 6, majd 12 tanácsnok segítségével irányította. Az itt megtelepedett gazdák (egy része őshonos volt, más része Szabolcs megyéből érkező kisnemes és jobbágy) önellátók lévén, kevés szolgáltatásra tartottak igényt. A boltoson (görög), kocsmároson, mészároson, molnáron kívül, csak néhány városi vagy egyházi alkalmazott volt a faluban (pap, jegyző, adószedő). Pontosan ismerjük a település középületeit (helység háza, quartélyház, Kőpince, mészárszék, református templom, torony, paróchia, granárium, iskola, római katolikus kápolna, Csillagos kocsma, Morgó kocsma, malmok stb). Az 1755-ben épített református templom (bővítették és átalakították 1828-ban), az ugyancsak XVIII. században épített református paplak, még ma is áll a főtér sarkán (Kossuth u. 1 .sz.). A templom mögött van az 1830-as években épült granárium (magtár). A barokk és klasszicista jellegű műemlékegyüttesbe jól illeszkedik az 1980-as évek végén megépített új paplak. Nemcsak írásos emlékei vannak ezeknek az épületeknek, hanem mivel 1774-ben a városban egy nagy tűzvész a házak nagy részét a lángok martalékává tette, így térkép is készült a belterületről. Tulajdonképpen ez a néhány utca jelenti ma is a városközpontot (Kossuth - Széchenyi - Petőfi - Petőfi tér). 1744-ben 300 ház volt a településen, amelyből a nagy tűzvész után csak 31 maradt meg. 1753-ban Túrkeve belterülete 3 tizedre volt osztva, amelyben 224 redimált porta volt. Az irredemptusok egy részének is volt háza, más része viszont lakóként lakott. A gazdákkal egy fedél alatt éltek a szolgák is. A társadalom XVIII. századi összetételére álljon itt néhány adat, az 1776-78 évi nyilvántartásból. Polgár - azaz gazda- (felnőtt fiaival, lányaival, testvérével): 611 fő (66,41%), zsellér (házas és hazátlan): 135, szolga, szolgáló 174. A birtokkal nem rendelkezők száma tehát 174 (33,59 %). A település határa már a XVIII. században szűkösnek bizonyul, ami arra kényszeríti a vezetőket, hogy Túrpásztót és Ecseget árendálják. (1789-ben a népességösszeírás 2627 lelket tart nyilván, amelyből 1806-nak van ugyan földje, de kevés. 821 léleknek egyáltalán nincs, ami indokolja a pusztaárendálás szükségességét.) E puszták megvásárlására csak a XIX. század végén, illetve a XX. század első felében kerül sor. Addig állandó és nem kis anyagi terhet jelent a településnek a bérletek folyamatosságának biztosítása.

 E kun település önként vállalt kötelezettsége (a kunok a Magyarországra való betelepülésükkor kiváltságuk fejében vállalták, hogy mindenkor fegyverrel szolgálják a királyt) a katonáskodás. A redemptiós szerződéskor 42 lovas katona kiállítása esett Túrkevére. így a kevi fiatalok bekapcsolódtak az osztrák-porosz örökösödési háborúba, majd az 1800-ban megalakult Nádor huszárezred tagjaiként részt vettek a Napóleon elleni háborúban is.

A XIX. század első évtizedei minőségi változást jelentettek a város életében. 1808-ban a település megkapta a városi rangot, és egyúttal 4 országos vásár tartására az engedélyt. (A többi nagykun település - Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras- is ez idő tájt kapott vásártartási engedélyt). 1810-ben leteszik az új városháza alapkövét, és 1813-ra el is készül. Majd bővítik a református templomot, 1828-ban. Ugyancsak templomot épít a betelepülő és egyre erősödő római katolikus közösség. 1812-22. években épült templomuk ma is áll a Széchenyi és a Petőfi utca sarkán. Új mészárszék, városi istálló, cédulaház, boltok, malmok, iskolák, gyógyszertár és más közcélt szolgáló épületek építésére kerül sor. Ez mind jele a városiasodásnak, a fejlődésnek. A XIX. század első harmadának fejlődésében döntő szerepe volt a városban élő, a felvilágosodás európai műveltségű képviselőjének, Laczka Jánosnak (aki Bécsben Bessenyey György személyi titkáraként Voltairet fordított. Túrkevén jegyzőként kezdte az 1780-as évek derekán és 1829-ben mint nagykun kapitány halt meg.).

 Időközben az itt letelepülő iparosok száma is növekszik. 1800-ban 6 szűcs, 4 szabó, 10 csizmadia, 3 lakatos, 6 kovács és 2 szíjgyártó van. 1817-22-ben kapják meg a céhalakítás jogát. Legelőször 1817-ben közös céh alakul (ács, molnár, kőműves, asztalos, kerékgyártó, pintér), majd önállósodnak az egyes szakmák. Előbb a csizmadiák, aztán a lakatosok, szabók, szűcsök, majd a kovácsok alakítják meg a saját szervezetüket. Ez a szakmai és érdekvédelmi szervezet fokozatosan kiépíti a saját belső rendszerét, és működik a XIX. század utolsó harmadáig, amikor is átadja helyét az Ipartestületnek. A mesterek száma egyre gyarapodik és a szakmák száma is nő. 1828-ban 128 mestert vettek számba. 1852-ben már 58 csizmadia, 34 szűcs, 1 kőműves, 11 molnár, 4 lakatos, 12 kovács, 6 szabó, 3 asztalos, 5 kerékgyártó, 1 ács él és dolgozik a városban. A lakosság lélekszáma egyébként ekkor 9224 fő, amely 1786 házban él. Míg korábban a görögök kezében volt a kereskedelem, ekkor már kezdik átvenni szerepüket a beköltöző zsidók. Ők legelőször gyapjúvásárlás céljából keresték fel a várost. Még ekkor is jelentős a marhakereskedelem, amely egy része azonban örmény családok (főleg a Gajzágó) kezén van. Ők bérlik Túrpásztó jelentős részét is. Valószínűleg a Gajzágó család szerezte meg Laczka kapitány portáját, és építette fel rá az 1830-as években, a jelenleg is álló klasszicista kúriát, amelyet a helybeliek "jégpalota"-ként emlegetnek. Ez a műemléképület az egykori Berettyó-gát mellett található, a piactértől a második keresztutca sarkán.

 Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc helyi főszereplői közül Hajdú László, Vincze Lajos, Gajzágó Salamon, Hajdú Mihály és Hajdú József nevét kell megemlítenünk. A keviek a nagykun csapatokkal együtt harcoltak a Délvidéken, részt vettek a tavaszi hadjáratban és más csatákban. A szabadságharc első hadmozdulataitól az utolsóig küzdöttek, amely magatartásnak történelmi gyökerei voltak. A helybeliek és az aradi tizenhárom vértanú emlékére 1998 márciusában emlékparkot létesítettek Kelet-újvároson. Ugyanazon városrészben találhatók az ezen történelmi személyiségekről elnevezett utcák is. Túrkeve utcanévadása különösen figyelemre méltó, mivel kun szavak, ősi határnevek és családnevek őrződtek meg így.

 A XIX. század közepén a Túrkevéhez tartozó 26386 holdas határból a belterület 543 hold, a Berettyó pedig 173 holdat foglal el. 1852-ben a szántó és a kaszáló együtt 1 5753 hold, a legelő 9481 hold és van 273 hold szőlő is. A szántóföldön elsősorban búzát, kisebb mennyiségben árpát, zabot és kukoricát termeltek. Mivel ez idő tájt történt meg a Rét felosztása is, így célszerűnek látszott a tagosítás elvégzése. Ezt 1850-ben kezdték el. Ekkor újabb térképek készültek a településről, majd ezt követte az országosan elrendelt kataszteri térképezés a század utolsó negyedében. A térképek és a korabeli okiratok is mutatják, hogy hogyan hálózta be Túrkeve határát a tanyarendszer. A XVIII. századtól a XX. század közepéig növekedett a számuk. E tanyák eleinte csak az év bizonyos szakában voltak lakottak, mivel a belterületen lévő családi házzal, telekkel szerves egységet alkottak. A XX. században egyre inkább megszaporodott a tanyabérlők száma, akik állandóan ott éltek és nem volt a belterületen ingatlanuk, így váltak szükségessé az iskoláztatás szorgalmazásával a tanyai iskolák (1910-ben 3, majd azt követően 1934-ben a túrkeddi) és az ún. vándortanítói elemi iskolák kialakítása. Ilyen körülmények közé születtek és jártak tanyai iskolába a Korda- gyerekek Túrpásztón, a XX. század elején. Az innen elindult Korda Sándor,Korda Vince és Korda Zoltán a filmművészet világhírű személyiségei lettek. A másik neves túrkevei család pásztorősöket tudhat maga mögött. Ecsegpuszta híres pásztora volt Finta Miklós, akitől Hermán Ottó is többször gyűjtött a magyar pásztorkodásra, halászatra és a táj növényeire, állatvilágára vonatkozó adatokat. Ő készítette el a Millennium nagy kiállítására az alföldi kontyos kunyhót. Az ecsegi pusztai élet adta azokat a mély benyomásokat gyermekkorában Finta Sándornak, amelyek szobrászművészként és íróként az Egyesült Államokban a XX. század első felében alkotott műveit ihlette (A kisbojtár, A testvéreim és én stb). Szobrait testvéreivel együtt a szülővárosukra hagyták. Finta Gergely is szobrászként (Zádory Oszkár néven) dolgozott külföldön (Roden párizsi műhelyében) és itthon. Alkotásaikat 1967 óta kiállítás mutatja be a településen, a róluk elnevezett Finta Múzeumban. Az 1951-ben alapított múzeum egyébként történeti, néprajzi, numizmatikai és művészettörténeti gyűjteménnyel rendelkezik. A múzeum az Attila u. 1. sz. alatt állandó és időszaki kiállításokkal várja látogatóit.

A település életet a korábbi évszázadokban nagyban befolyásolta a Berettyó. Még a XVIII. században is jelentős mennyiségű halállománya volt, melyet Pestig is elszállítottak. A folyó éltető és romboló hatásának rendszeresen ki voltak téve a XIX. század második felében végzett ármentesítésig. 1878-ban alakult meg a Hortobágy-Berettyó Belvíz-mentesítési Társulat, amely szervezte, irányította a város határában folyó munkát. (Ez sok kubikosnak adott kenyérkereseti lehetőséget.) A folyószabályozással a város alatt egy szakaszon levágták a kanyart és új medret ástak a Berettyónak, így ma a belterület szélén folydogáló Kis-Berettyó elsősorban a horgászok számára jelentős. Az élővíz egy-másfél km-rel kijjebb van a határban, ahová a Bála (tanyaközpont) felé vezető kövesúton lehet eljutni. Itt kezdődik a település természetvédelmi területe, a híres Ecsegpuszta is. Az egykor oly jelentős mennyiségű állatot eltartó pusztán ma már kevés (elsősorban szarvasmarha és juh) nyáj legel. A tanyai életbe enged bepillantást, lovagolási és hintózási élményeket nyújtva, a város szélén található Györffy-tanya. 

A XIX. század időjárási krónikája több, a gazdálkodásra kedvezőtlen eseményt jegyzett fel. 1815-ben volt a nagy fergeteg, a század közepén pedig egymást követték az aszályos esztendők (1837-1841, 1847). A legínségesebb esztendő 1863-ban volt, amikor a Nyírségbe és Érmellékre szegődtek el a keviek, hogy egy kis élelmet keressenek a családjuknak. Nagy állatvészekről elsősorban a XVIII. század végéről, a XIX. század közepéről van említés. A népességet sújtó országos járványok ugyancsak tizedelték a kevieket (1739-es és az 1830-as pestis, az 1873-as kolera stb.). A közegészségügy javulásával azonban (főleg a XX. században) csökkent a járványban elhunytak száma csakúgy, mint a gyermekhalandóság.

Ez utóbbi különös jelentőséggel bír azért is, mert az I. világháború idején elkezdődött a születések számának csökkenése. A XX. század elején a 3-4 gyermekes család-ideál, majd a II. világháború után a 2 gyermekes családtípus lett az uralkodó.

 1872 elsősorban azért jelentős a település történetében, mert ekkor nyilvánították rendezett tanácsú várossá. Hosszú évtizedekig tartó egyeztetés és vita után 1876-ban végleg megszüntették a Jászkun Kerületeket, így akkortól Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közigazgatása alá került a település. A települést polgármester és a választott, valamint virilisekből álló képviselő-testület irányította. Ez idő tájon már mutatkoznak a polgárosodás jelei a városban. Ebből a szempontból különösen jelentős a vasúti közlekedésbe való bekapcsolódás. Az első artézi kút fúrása (1893), a villanyvilágítás (1925), a millennium idejében felépített - ma is álló - új városháza, a Takarékpénztár beindítása, a Polgári Iskola felépítése mind-mind, minőségileg már egy városiasabb életet biztosított az ittlakóknak. Az oktatás területén az 1860-ban a főtéren felépített Nagyiskola játszott fontos szerepet. Megemlíthetjük azonban, hogy már 1881-ben beindult az óvoda is. A kulturális élet szempontjából az Ipartestület, az olvasókörök, kaszinók játszottak fontos szerepet. Az első olvasókör 1868-ban alakult meg, majd 1951-ig 38 különböző egyesület követte. A XX. század első felében jelentős szórakozóhely volt a Liget és az ott működő mozgóképszínház. A sportéletben jelentős sikereket értek el a TAC (Túrkevei Atlétikai Klub) atlétái, futballistái, teniszezői a két világháború között. A városnak saját újságjai is megjelentek (Túrkeve, Túrkevei Hírlap), melyeket a kevi nyomdában nyomtak. Kupa Árpád, Kenéz Zoltán és Farkas Imre hírlapírói tevékenysége volt jelentősebb.

 A fejlődés ellenére ható tényezők is egyre erősebb szerepet kaptak a város életében. Túrkeve a XVIII. században a Nagykunság második legnagyobb településének számított. Népessége fokozatosan gyarapodott és 1900-ra elérte a 14 ezret (14074), de ez már csak a 3. helyhez volt elég, azóta pedig a népesség csökkenésével a XX. század második felében még hátrább csúszott a ranglistán.

Túrkeve népessége 1855 - 1980 között

összlakosság száma  

ebből külterületi lakosság

száma               aránya (%)

1855   9183   170  2,4
1869   10969 20381  8,7
1910  13097 2733  20,8
1930   13320      3132  23,5
1949   13301    3316  24,9
1960 12493     2155    17,2
1970 11377  1294    11,4
1980 11398 618      5,4

 A XX. században is a mezőgazdaság jelentette a település számára elsősorban a megélhetést. 1935-ben a határ döntő részében szántóföldi

növénytermesztés folyt (26244 k.hold). A több mint 10 ezer holdas legelő területe legkevesebbre éppen ekkor csökkent (2662 kh), majd ez megkétszereződött a század közepére (1957: 4950 kh). A 3718 kh nagyságú rét XIX. század végi felosztása után 1935-ben 758 kh-ra zsugorodott, majd 1957-ben 576 kh lett. A növénytermesztésben a XX. században is megmaradt a gabona túlsúlya. 1930-ban a vetésterület 56 %-a kalászos, 35 %-a kukorica. A XX. században is megmaradt jellemző birtoknagyságnak az 5-50 hold. 1935-ben 1000 hold feletti birtoka csak a városi közbirtokosságnak volt.

 A második világháború után következő új társadalmi rendszerben 1948-ig 6645 k.hold földet osztottak ki 782 igénylő között. Hamarosan létrejöttek az első mezőgazdasági csoportosulások. 1951. február 18-án az ország első termelőszövetkezeti városává nyilvánították a települést. 1952-től 1961-ig öt termelőszövetkezetben folyt a munka, melyet ekkor hárommá vontak össze, majd 1975-ben eggyé. 1953-ban szövetkezeti keretek között 21749 k.hold földet 3346 tag művelt meg. 1961-ben 27041 k.hold föld volt termelőszövetkezeti tulajdonban, melynek keretei között 2554 dolgozó dolgozott. Napjainkban a Vörös Csillag Tsz jogutódja mezőgazdasági szövetkezetté alakult át, s a város határának nagyobbik hányadát bérelve működik. Az 1950-es években jelentős volt a gépállomás, mely később autójavító vállalattá nőtte ki magát.

 Birtokviszonyok a XX. század első felében

birtoknagyság birtokosok/birtokok száma
  1910 év
0-10 kh 581
10-100 kh   577
100 kh felett   48
   
  1935 év
0-1 kh   673
1-5kh  687
5-50 kh   849
50-100 kh   79
100-500 kh 38
500-1000 kh  1
1 000 kh felett  1
   
  1949 év
0-1 kh  280
1-5 kh  890
5-10 kh  789
10-25 kh   510 
25 kh fölött  216

 Az 1980-as években már meghaladta az ott foglalkoztatottak száma az ezer főt. Az évtized végén bekövetkezett piacvesztést azonban nem élte túl. Az 1990-es évek elején felszámolták. Jelenleg több kisebb kft. működik a helyén. Jelentős volt még az 1970-es évek alföldi ipartelepítésébe beletartozó női munkaerő bevonására épített Május 1. Ruhagyár és az Armafilt Vállalat helyi egységének a létrehozása. E munkahelyteremtések révén az aktív keresők száma öt ezer fő körül mozgott.