Túrkevei népélet

Talpalló Piroska

 

Egy településen élők életmódját alapvetően az határozza meg, hogy az adott helyen a lakosság nagy százaléka (népe), hogyan, miből állítja elő azokat a termékeket, amelyek megélhetését biztosítják.

Vannak iparvárosok, bányavárosok, iskolavárosok, kereskedővárosok, stb. Ahol a népesség legnagyobb része a mezőgazdaságból él, az a mezőváros.

Túrkeve alföldi mezőváros.

Mivel egy ország életében a gazdaság fejlettségét az ipar fejlettségével mérik, mert a mezőgazdaság is csak ott tud fejlődni, ahol magas szintű az ipari termelés, ezért városunk bemutatását is az iparral kezdjük.

I. Ipar

Túrkeve ipara mindig jelentéktelen volt és ha átmenetileg ki is alakult, nem tudott igazán megerősödni és többnyire csak szolgáltató ipar volt: idehozták a feldolgozandó terméket és elvitték a készterméket. Ilyen volt a szövőipar a századunk első felében, s ilyen volt iparunk 1970-1990 között is: varroda működött (ez még ma is megvan), autójavító és autó alkatrészkészítő.

Az itt termelt termékek feldolgozására évszázadokig, csak a házi iparban került sor. A háziiparban feldolgozásra használt mezőgazdasági termékek közül egyedül a kendert termesztették, a többi nyersanyagot: a gyékényt, a füzet a határban vadon termő növényekből nyerték.

Háziipar

Igazolt szakképzettséget nem igénylő árutermelő ipari tevékenység. Családtagok űzik, szűk körű munkamegosztás alapján, hozzáértésük és ügyességük mértéke szerint.

A háziipar kialakulásának ott van meg a feltétele, ahol a mezőgazdaságban jelentős munkaerő felesleg mutatkozik és a szükséges nyersanyag nagy mennyiségben fordul elő.

Városunkban a gyékény, a szalma, a kukorica-csuhé és a fűz munkák feltételei voltak adottak. A len és a kender feldolgozása is háziipari munka volt.

Háziipari munka lehetett a házépítéstől kezdve a perec-sütésig sok minden, ha a munkát ellenszolgáltatásért végezték, de szakképesítés nélkül. Napjainkban a népművészeti termékek iránt megmutatkozó érdeklődés segítette elő a hagyományos háziipar feléledését.

A háziipar legrégibb és legfontosabb ága a kender feldolgozása volt.

A kender: A kender Magyarország legfontosabb háncsrosttartalmú ipari növénye, melyet a magyarok még az őshazából hoztak magukkal. A viszonylag melegebb éghajlatot kedveli, ezért az Alföldön terjedt el jobban a termesztése, míg Dunántúlon és az Északi mezőgazdasági területeken a lent termesztik, melyet a honfoglaló magyarok az itt élő szláv népektől vettek át. A két növény hasznosítása és feldolgozása hasonló.

A kendert kézzel vetették, úgy ahogyan a gabonát is, vállra akasztott zsákból szórva. Ha a friss szántásra került a mag, akkor elboronálták, ha pedig a már elsimított szántásra, akkor elkapálták. Mindig csak annyit vetettek belőle, amennyit egy család egy télen fel tudott dolgozni.

 

A sárgára érett kendert tövestől felhúzták, majd áztatták. A kender áztatásához soha sem a folyóvizet használták, mert azt szennyezte volna, s nem is volt olyan jó, mint a gödrökben megállott langyos víz. A kender szálai közül ki kellett a fás részt áztatni, s ez langyos vízben, hamarabb bomlásnak indult. A vízbe helyezett kendert 7-14 napon át áztatták, mélyen a víz alatt tartva, kévékbe kötve. A kellően megázott kendert összetörték, hogy az áztatás során megkorhadt rész kihulljék. Ehhez kendertörőt használtak, a tilót, amely rendszerint derékmagasságú lábakon álló keskeny vályú volt, amibe egy, az egyik végén rögzített, tengelyen járó farúd járt, ebbe helyezték el keresztben a kendert és végig ütögették, de előtte még lábbal is megtaposták, összehajtogatták. A munkának ebben a részében a gyerekek is segítettek. Ezután következett a kenderpuhítás, vagy dörzsölés. ez már a tiszta, rost nélküli kender megmunkálását jelentette, majd gerebenezték a szálakat, tulajdonképpen megfésülték. Az így elrendezett kendert motringokba szedték (a motring készítése: a nyers, még feldolgozatlan 1-2 méteres kender szálakat lazán csomóba fogták és összecsavarták, majd 20-30 cm-es nagyságúra összehajtották), mosták, szárították és fonták, majd gombolyították (a gombolyítás az, amikor a már megfont (összesodort) szálakat labda alakúra feltekerték) és szőtték.

Városunkban külön kenderföld területek nem voltak, mindenki a saját földjének legmélyebb, laposabb részén termesztette a kendert. Áztatásához azonban közösen használták a Bocskokert melletti gödröket, a Holt-Berettyó Kincses és Drágakert közötti részét és az Ecsegi úton levő nagy gödröket.

A kender termesztésére vonatkozóan több feljegyzés maradt fenn városunk történelmében, elsősorban a török adószedők nyilvántartásaiban az 1500-as évekből. Az 1591-92-es adóösszeírás szerint Túrkeve káposzta és kendertizedet fizetett, más termékekhez viszonyítva azonban viszonylag kis összeget. (Lásd a kimutatást a következő fejezetben!)

A kellően előkészített szálakat megfonták, ami tulajdonképpen a szösz összesodrását jelenti, egyes helyeken orsóval, vidékünkön inkább rokkával.

Rokkával nemcsak kendert és lent, hanem gyapjút is dolgoztak fel. A rokka Magyarországon a 18. században terjedt el, s főleg a 19. században használták. Lábmeghajtással működött, az orsó részt helyettesítette egy kerék, amelyre a már megfont fonalat feltekerték. A megfonandó anyagot, a szöszt, ha orsóval fonták akkor a guzsalyra, a rokkánál a rokkapáldára kötik fel.

* A fonás kizárólag női munka volt és a szövés is, de városunkban a kész fonalat már elvitték a takácshoz. Túrkevén az első takács (szövő) 1758 körül telepedett le a református egyház születési anyakönyvi bejegyzése alapján. A születési illetve keresztelési anyakönyvben ugyanis az újszülött neve mellett feltüntették az apa nevét és foglalkozását is.

Túrkeve ipartörténetében éppen a szövőipar vált nagyüzemi méretűvé a századfordulón, nagyrészt háziipari formában úgy, hogy az asszonyok otthon dolgoztak, varrtak, hímeztek, szőttek. Az anyag beszerzése és a késztermék eladása történt nagyüzemi módon.

* A len: míg kenderből a durvább szövésű háztartási ruhaféléket készítették - kenyérruhát, törlőket, törölközőket, lepedőket, abroszokat, zsákokat, köteleket - addig a finomabb ruhaféléket - ingeket, ágyhuzatokat, ruhaneműket - lenből készítették. A len termesztésével és feldolgozásával a Kárpát-medencében ismerkedtek meg a magyarok. Megmunkálása, valószínűleg kölcsönös hatásra ugyanúgy történik, mint a kenderé. A két növény is nagyon hasonlít egymáshoz: mindkettő hosszú rostokból áll, csak a len sokkal finomabb. A lenfeldolgozás is női munka volt. Mindkét rostnövény magját használták takarmányozáshoz, illetve táplálkozáshoz.

* A bőrmunkák készítése nem tartozik a háziipar körébe, csak annyiban, hogy az itt felsorolt bőrmunkák elkészítéséhez nem kellett iparengedély és szakképesítés. A bőrmunkák leggyakoribb előfordulása városunkban a pásztorok körében található, s a pásztorművészet körébe sorolhatjuk termékeiket:

* pásztorkészség (böszöre)

* karikás (karikás ostor)

Ugyancsak a pásztorok tevékenységéhez tartozott a bocskorkészítés is, de bocskorokat az egyszerű parasztember is készített magának.

Győrffy István néprajztudós szerint az alföldi és a dunántúli pásztorok között csak annyi a különbség, hogy az alföldi pásztor fa hiányában nem csinált fafaragást (tükrösök, borotvatartó, díszes doboz stb.), hanem bőrmunkákat készített.

Az alföldi pásztor legjellegzetesebb, legdíszesebb bőrmunkája a pásztorkészség, amit a Néprajzi Lexikon pöszörének említ, de Túrkevén a pásztorok egyhangúlag: böszörének nevezik. A böszöre egy acéldarabból, egy kicsi bőrzacskóból a tapló és a kova részére, és egy bicskatartó tokból áll, ezenkívül lehetett rajta egy úgynevezett: tőrök (csont a bőr kiszúrásához) és egy kis faragott lapocska: nyüvező. Az egész egy karikára volt felfűzve úgy, hogy a fent felsorolt részek egy-egy vékony bőrszíjon lógtak, amelyiken néha birka lábszárcsontból, faragott kupáncsok - díszek - is voltak. Az egészet feldíszítették még sallangokkal, kisebb nagyobb fodros szélű bőrdarabokkal. A pásztor ízlése, tehetsége, formakészsége jól érzékelhető volt egy-egy ilyen alkotás elkészítésében.

A böszöre használati eszköz volt és nemcsak dísz: az acél, a kova és a tapló tűzgyújtáshoz volt szükséges, mielőtt a gyufát feltalálták. Az acéllal és a kovával szikrát csiholtak, ami belekapott az acéllal együtt fogott szárított taplóba. Az eszközöket tartó szíjakat néha fonással díszítették.

* A karikás, vagy karikás ostor szintén nagyon fontos eszköze volt a pásztorembernek, de egy igazi, szép karikás díszére is vált a pásztornak. A karikás elkészítésének legfontosabb eleme a szíjból font ostorrész. "A karikás rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz" Két részből áll: az ostorból és a nyélből, valamint egy karikából, (készülhet bőrből is) és az ostor végén egy lószőrből vagy raffiából készített csapóval fejeződik be.

* A karikás nyele lehet faragott vagy berakásos, de legtöbbször igen egyszerű, kézhez alakított formájú. A fonott bőrrész, az ostorrész azonban igen sokféle. Fonhatták 8-32 ágból is, különböző mintájúra. A kenderkötél karikásnak nem jó, mert esőben elnehezedik. Az ostor nyelét és a fonás felső felét sallangokkal díszítették. A karika, mint jeleztük lehetett bőrből is, de inkább rézből volt. Erről nevezik karikásnak. Méreteit tekintve a nyélnek kb. ötszöröse volt az ostorrész. A fej fölött megtekert ostort hirtelen megrántva igen éles és gyors hangot keltettek. Tereléshez használták, de nem verték vele az állatokat.

A szövés egyéb formájaként tartjuk számon a gyékény, a szalma és a fűzmunkákat, melyeknek városunkban is igen nagy hagyományai vannak. Túrkeve elzárt település volt, s emiatt szükséges volt, hogy ellássák az itt lakók magukat azokkal a dolgokkal, amit el tudtak készíteni, s amiatt is, mert határát keleten egy hatalmas mocsár alkotta, amiben a gyékény, a nád és a fűzfa igen nagy mennyiségben volt megtalálható.

A gyékényt augusztusban vágták, a napon kiteregették és megszárították. Felhasználáskor fonták vagy szőtték. Fonáskor a gyékényből hosszú fonatot készítettek (lábbal rögzítették, ülve fonták, majd gyékényhasítékkal burkolták) s ebből készítettek spirálisan tekerve, kenyeres kosarat (szakajtót), lábtörlőket stb. Az egyszerű fonással székülőkét, papucsot és szatyrot is készítettek.

A gyékényszövésnél egyszerű, udvaron felállított szövőszéket alkalmaztak. Ez a kb. derékig érő, 4 karón álló 2 rúd az, amire a gyékény selyméből készített zsineget ráteszik, s aminek a hossza kb. 2 méter, szélessége 80 cm. Ezen a zsinegen bújtatják le-föl a gyékényszálakat, amit előzőleg felhasogatnak és benedvesítenek. Szövéssel készítik a gyékényponyvákat a szekerekre, a szőnyegeket és a szatyrokat.

A gyékény gumója a bengyele ínségesebb időkben emberi táplálkozásra is használt termék, de a pásztorok rendszeresen fogyasztották és az állatokkal is legeltették, a disznókkal kitúratták.

A szalmafonás ugyanolyan, mint a gyékényfonás, hosszú szalagokat fonnak belőle, amit körkörösen összeillesztve összevarrnak. Főleg szalmakalapokat készítenek belőle, de ezt városunk lakói inkább készen vették meg a vásárokon. Szalmából csinálták azokat a díszeket, amiket főleg lakások díszítésére használtak, de városunkban ezt sem űzték ipari méretekben.

Azokat a tárolóeszközöket, amelyeket manapság legtöbbször műanyagból gyártanak évszázadokig különböző növények felhasználásával állították elő. A legsokoldalúbban és leggyakrabban a vesszőfonást alkalmazták. A vessző lehetett valamilyen bokor vagy fa fiatal hajtása (fűz-, nyír-, mogyoróvessző). (Fonásnak nevezik, de technikája inkább a szövéshez hasonlít.) Városunkban a fűzfából vagy fűzfavesszőből készített tárgyak voltak a használatosak. Századunk húszas éveiig csak háziiparként volt ismeretes a vesszőfonás. Az első kosárfonó mester, aki ipari szakvizsgát is tett id. Sallai Károly volt, akinek jelenleg az unokája folytatja nagyszülei, szülei mesterségét. A református egyház idézett keresztelési vagy születési anyakönyve szerint 1754-ben már volt kosárkötő a városban, akkor ezt a foglalatoskodást még, mint más iparokat is cigányok űzték. A vesszőfonást azonban a magyarok már a honfoglalás idején is ismerték, a durvább, hámozatlan fűzfa feldolgozását a kaskakötést, a szakmát nem ismerő egyszerű falusi emberek is gyakorolták. A főzött és hámozott, finomabb munkát igénylő kosárfonás már kisipari munka és mint fentebb írtam, szakvizsgát igényel.

Városunkban jelenleg egy kft és 2 kisiparos foglalkozik kosárfonással, igen szép eredménnyel.

Sallai Károly kosárfonó, fonott bútoraival 1925-ben országos ipari kiállításon aranyérmet nyert.

A vesszőket felhasználás előtt beáztatják és a munka során is párás, nedves helyiségben dolgoznak.

A kerek tárgyaknak előbb a fenekét készítik el, ebbe szurkálják a bordákat, amelyek a formát és az alakot határozzák meg és tartják az egész szerkezetet. Legismertebb termékek: hámozatlan vesszőből a párszárító, (gyümölcs aszaló speciális formájú fűzfa kosár. Kb. 2 m átmérőjű, de lehet kisebb is, kb. 5 cm magas peremmel ellátott hámozatlan vesszőből készített füles eszköz, amiben az almát és szilvát a napon megaszalták.) a pévahordó kas (tulajdonképpen pelyva hordó, azokat a hatalmas fűzfakosarakat nevezték így, amivel aratáskor a cséplőgép mellől elhordták a pelyvát, mivel a pelyva igen kis súlyú volt, 1 méter magas és 2 m átmérőjű kasokat is meg tudott emelni két ember, ha tele volt.), a kocsikas, a méhkas, kupulyka (tojástartó), hámozott vesszőből a piaci kosár és mindenféle kerti bútor, kenyértartó kas stb.

 

II. Mezőgazdaság

A gyűjtögető életmód maradványa: a méhészet

A mezőgazdaság legősibb formája a gyűjtögető életmódban alakult ki, még az őskorban s ennek máig élő formája a méhészet. Évszázadokon át a cukrot pótolta és a viaszt szolgáltatta a gyertyákhoz. Túrkeve méhészetéről 1591/92-től vannak adataink. (lásd a táblázatot a 134. oldalon).

Az újabbkori méhészetről sok adat maradt fenn a tanácsi jegyzőkönyvekben, 1930-ban pedig már egyesületet is alapítottak az itt élő méhészek...

A Földműves szövetkezet megalakulása után 1948-tól az összes méhész a szövetkezet tagja lett. Még az ötvenes években is több mint 30 méhész volt Túrkevén. A kevesebb számú 5-10 méhcsaláddal rendelkező személyek nem voltak a méhészkör tagjai.

A szakcsoport legkiemelkedőbb eredményét 1967-ben érte el, amikor 750 q mézet adtak el egyetlen évben. A méhészet jól fizetett, több jövedelmet biztosított, mint az állandó munkahely, ha elég sok kaptár méhe volt a tulajdonosnak, de már 20 kaptár méhvel is jól lehetett gazdálkodni.

A méhek ellátása túl sok munkát nem igényel, kevés betegségük van és kevés kártevőjük. Évente rendszeresen vándorolni szoktak a méhekkel, hogy több mézet legeljenek. Az akácméz a legértékesebb, az akác itteni elvirágzása után, rendszerint a csehszlovák (ma szlovák) határ közelébe költöztek a méhekkel, mert ott a hegyekben 2 héttel később nyílott az akácvirág. Egy évben háromszor pergettek. Igen sok és jó mézet nyertek a tarlóvirágokból és a napraforgóból is.

A vegyes virágméz azonban alacsonyabb árú, mint az akác. A mézet pergetéssel nyerték ki a kaptárakból úgy, hogy amikor már a méhek az összes sejtet lefedték, a méhész óvatosan leszedte a viaszt róluk és egy kör alakú hengerbe helyezte őket, majd egy kis kerék segítségével megforgatta a hengert, mire a centrifugális erő hatására a méz az előzőleg alaposan kitakarított pergető oldalára csapódott, és az alá helyezett edénybe folyt. A pergetőbe egyszerre 3 vagy 4 négyzetalapú keretet tudtak elhelyezni.

A méz jelenleg is fontos élelmezési cikk, igen egészséges táplálék. Gyógyszerként is alkalmazzák a mai napig is, megfázás esetén különösen jó.

 

Pásztorkodás

II. József császár rendeletére készült 1782/83-ban a Jászkunság első katonai térképe és felmérése, mely pontosan kimutatta, hogy Túrkeve keleti és délkeleti határát a Berettyó mocsárvilága határolta és még Pásztó környékén is voltak mocsaras területek. Túrkevének ez a része a Nagy-Sárrét mocsárvilágához tartozott egészen a Berettyó szabályozásáig, az 1860-as évekig. Ez a térkép is bizonyítja, hogy mezőgazdasági művelésre alkalmas terület igen kevés volt, s ebből következett, hogy a pásztorkodás egészen a múlt század végéig a leghagyományosabb formában: a szilaj vagy rideg pásztorkodás alakjában határunkon fennmaradt.

A szilaj állattartás azonban nemcsak Túrkevére volt jellemző, hanem a Nagyalföldre, s környékünkön nemcsak a természeti adottságok konzerválták, hanem az egész Jász-Nagykun Hármas kerületre (Kiskunság, Nagykunság és Jászság) vonatkozó közigazgatási szabályok is.

1686-ban II. Lipót császár segítségével a törököket kiverték országunkból, s hogy a császár katonai kiadásait fedezze a Nagykunságot, a Kiskunságot és a Jászságot eladta a Német Lovagrendnek 1702-ben, amikor ez a hatalmas terület nagyrészt lakatlan volt. Amikor a régi lakosok visszaköltöztek elhagyott házaikba, szülőföldjükre, rögtön tiltakoztak a törvénytelen eladás ellen. Ezután a földek elzálogosításáról beszéltek, de csak hosszas huzavona után engedélyezte Mária Terézia királynő a földek visszaváltását, amiben szerepet játszott a poroszokkal vívott háborúja is. 1745-ben írta alá azt a rendeletet, amiben engedélyezte az elzálogosított földek visszavásárlását, ezt nevezzük Redemptionak (redempcionak) visszaváltásnak, megváltakozásnak.

Túrkeve eredetileg az Egri Püspökség jobbágyfaluja volt, csak 1630-tól kapta meg a kun kiváltságokat, s 1745-ben vált véglegesen a Jász-nagykun Hármaskerület teljes jogú tagjává, visszavonhatatlanul.

A redempció során Túrkeve megváltotta a város területét és közvetlen határát, Kaba, Móric, Póhamara egész területét (ezek a török időkben elpusztult kis falvak voltak), valamint Csorba egynegyed részét összesen 28.300 forinton.

A váltság összegéből 1 forint esett 1 holdra, s a legkisebb terület, amit meg lehetett váltani 1 rovás volt kb. 22 hold föld. (Nem a föld volt nagyon olcsó, hanem a forint ért a jelenleginél jóval többet.)

A megváltásban 225 család vett részt, akkor Túrkevén összesen 300 család élt.

A megváltott földeket a tulajdonos három részben kapta meg: kapott házhelyet, szántóföldet és osztatlan közös legelőt. Mindhármat a megváltott földterület arányában, aki több földet vásárolt, mindenből többet kapott.

A legelőt azonban nem osztották fel, hanem mindenki a megállapított arányban küldhette jószágait - ingyen, vagy nagyon csekély térítésért - a legelőre. Aki nem vett részt a földváltásban, az fizetett a legelőhasználatért. A földváltásban résztvevők lettek a települések vezető emberei, s rájuk vonatkoztak leginkább a kun kiváltságok: főbírájuk a nádor volt, kisebb ügyekben a választott főkapitány bíráskodott ügyükben. Vámot sehol sem fizettek, előljáróikat maguk választották, a megváltott földeket szabadon használhatták, földesúri fennhatóság alá nem tartoztak, földjeiket azonban nem adhatták el. Az adózásban minden lakos osztozott, köztük a nemesek is. Tartoztak egy huszárezredet kiállítani és fenntartani.

Ez a rendszer 1875-ig volt érvényben, amikor Szolnok megye megalakulása után a Jászkun Hármas Kerület elvesztette önállóságát és a többi településhez hasonló jogokkal rendelkezett.

Több mint 125 éven keresztül azonban a fenti elvek alapján igen jelentős pásztorélet volt városunk határában is.

Ezt indokolta az is, hogy a rendkívül rossz közlekedési viszonyok miatt a megtermelt gabona vagy egyéb termék elszállítására nem volt lehetőség. Győrffy István néprajztudós a mezőgazdaság átalakulását a vasutak elterjedésével hozta összefüggésbe. S ha figyelembe vesszük, hogy a folyamszabályozások is ezután kezdődtek, láthatjuk, hogy az állattenyésztés volt az egyetlen termelési ág, ami nélkülözhetővé tette a szállítás legfontosabb feltételét, a jó utakat. A szarvasmarhákat, juhokat, sertéseket lábon el lehetett hajtani Ausztria, Olaszország és Németország városaiba is.

A fenti térképhez egy szöveges értékelés is társult: a felmérők - katonai célokból - megvizsgálták az utak állapotát, felmérték a települések egymástól való távolságát is. Feltárták hány óra alatt lehet gyalog átérni a környező településekre. Megállapították, hogy Mezőtúr felé az utak elég jó állapotban vannak, van egy szép száraz rét és legelő. A Ványára vezető út a Balai csárdáig szintén járható volt, de alacsony vízállás esetén "egy szekér elhúzásához 8 ló is kellett a további szakaszokon", amikor ez a vizes, mocsaras rész részben kiszáradt.

A pásztorkodáshoz Túrkeve a megváltott területein kívül hatalmas legelőterületeket bérelt: 1874-ig Pásztót az Orczy családtól, 1924-ig Ecseget a Vallásalaptól, azután mindkettőt megvásárolták.

Ezen a hatalmas területen foglalkoztak állattenyésztéssel az itt élők. Ezt annál is szívesebben művelték, mert már a honfoglaló magyarok hozták magukkal azokat a ridegtartást jól tűrő szarvasmarha - ló - és juhfajtákat, amelyeket közel 1000 évig ugyanolyan formában tartottak: ridegen vagy szilajon. Ennek az a lényege, hogy az állatokat egész évben kinn tartották a legelőn, többnyire csak a szél ellen védték egyszerű építményekkel. Ennek következtében az állatok télen eléggé lesoványodtak, de nyáron a jó legelőn feljavultak és az őszi Túri vásáron jó pénzért el lehetett adni őket.

Herman Ottó néprajztudós a múlt század végén 1894-ben még joggal állapíthatta meg: "Ecseg, az a puszta, még érintetlen őslegelő, s ami még ősibb zamatú pásztorélet akad, az leginkább itt található."

Herman Ottó nem saját elhatározásából járta a magyarországi pusztákat és legelőket, hanem azért, mert az akkori belügyminiszter őt bízta meg a honfoglalás 1000 éves évfordulójára készítendő világkiállításon a halászat és a pásztorélet bemutatásával. Amikor Herman Ottó Túrkevére érkezett, már ismerte a hortobágyi és kiskunsági pásztoréletet is.

Kontyos kunyhó

Az itt gyűjtött anyagot 1896-ban, a Honfoglalás 1000. évfordulója alkalmából rendezett millenniumi (ezredéves) kiállításon mutatta be Budapesten. A kiállításon a magyar pásztorokat Finta Miklós képviselte, akinek reprezentatív megjelenése (közel két méter magas, jó arcú férfi volt) méltóképpen szemléltette a magyarok egyik ősfoglalkozását a pásztorkodást és a pásztoréletet. (Fotója a fejezet végén)

A számadó a pásztorok között a legtekintélyesebb és legrangosabb ember, magának is nagy vagyonnal kell rendelkeznie, mert ha az ő hibájából keletkezik kár az állatokban, akkor neki kellett megtéríteni. A pásztorok, illetve az állattenyésztéssel foglalkozók között ismerünk: borjúpásztort, csikóst, csordást (aki nem telelt kinn az állatokkal, hanem tavasztól őszig naponta kihajtotta és este hazahajtotta a legelőről a teheneket), csődöröst (a lovak közül csak az apaállatokkal foglalkozó ember), csürhést (az a disznópásztor, aki naponta ki- és hazahajtotta a legelésző állatokat), fejős juhászt, gulyásbojtárt (a gulya mellett, a számadó segítője, a legtekintélyesebb az öregbojtár, a tanuló pedig a kisbojtár). A gulyásbojtárból (aki a szarvasmarhával foglalkozik) ritkánt lett juhász. Nevezik őket egyszerűen gulyásnak vagy juhásznak is. A nyáj-juhász több gazda kislétszámú juhaira vigyázott, a kondás az egész évben kinn legelő sertésfalkát őrizte, a kospásztor a juhok apaállataira vigyázott, az ökörcsordás pedig az igavonásra használt négy évesnél idősebb herélt bikákat gondozta, a sőrés meg a hízómarhákkal foglalkozott. A felsorolást a túrkevei református egyház születési anyakönyve alapján állítottam össze. Egy-egy nyáj, gulya 600 állatból állt, egy nyájat többen gondoztak és több tízezer állat legelt a város különböző legelőjén. Látható, hogy a pásztorok igen jelentős rétegét alkották városunknak.

A pásztorok szokásaikban, öltözködésükben és életmódjukban is különböztek egymástól, attól függően, hogy ridegpásztorok voltak-e vagy sem és attól is függően, hogy milyen állatot őriztek. A pásztorok élén a számadó állt, rangjukat illetően a csikósokat, a gulyások követték. A pásztorok az állatoknak nemcsak őrei, hanem gondozói és betegségükből kigyógyító orvosai is voltak.

A gangó

A rideg- vagy szilajpásztorok a szarvasmarhák, juhok, lovak, sertések nyári és téli legeltetését felügyelték a mocsarak, lápok és árterületek arra alkalmas részein, úgy, hogy lakott településeken egész évben meg sem jelentek.

A télen is kint lévő emberek és állatok a nád oltalmában húzták meg magukat: nádból készült a pásztorok kunyhója és az állatok enyhhelye. A pásztorkunyhó 4-5 méter magas nádkévékből készült, télen fűthető volt és főzni is lehetett benne. Kontyos kunyhónak nevezték a tetején összefogott nádbuga alapján. Itt volt az a nyílás, ahol a füst eltárvozott a kunyhóból s valahol a közepe táján volt keresztülszúrva az a rúd, amire a bográcsot akasztották. A keresztrúdon a gangót kötötték fel, melyre került a bogrács, éppúgy, mint a finneknél - írta Herman Ottó, aki a mellékelt rajzot készítette. (lásd előző oldal)

Amint megjegyezte a kunyhó mellett álló férfit (Finta Miklóst) csak azért rajzolta oda, hogy látható legyen a kontyos kunyhó tényleges mérete. A kunyhóban az ajtóhoz közel a tűz égett, hátul volt a szekrény, körül a csobolyó vizes edény, a láda, gyalogszék, vaczok (a fekhely) és kívül korcba tűzve a sok szerszám, a kolompok, a szikkadó szalonna stb. A pásztorok fa hiányában szárított marhatrágyát, vagy a juhport (juhtrágyát) használták a tüzeléshez.

Ugyancsak nádból voltak azok az enyhhelyek, szárnyékok, melyeket a pásztorok az állatoknak készítettek. Az állatokat főleg a szél ellen kellett védeni, mert az eső ellen és a hó ellen a hosszú bundájuk megvédte őket, de a téli és a nyári szél is ártalmukra lehetett. Az enyhhely nyáron a tűző naptól is védte az állatokat.

Az enyhhely tető nélküli kerítésszerűség volt, különböző alakban többnyire szöget zárt be, s mindig az uralkodó széljárással szemben építették fel, kb. 2 m magas nádból készült, melyet faoszlopokkal rögzítették és vesszővel, vagy dróttal erősítették az oszlopokhoz. A szárnyékok felülnézete vagy alaprajza sokféle lehet.

Hasonló a karám is, de a karámnak 4 oldala van és zárható bejárata, teteje ennek sem volt. Az aklok szintén fedetlen építmények, de ezek fából készültek, lécekkel és oszlopokból álltak.

A mai házaknál levő disznóólak fedett, deszkával körülkerített részét is akolnak nevezik, ez a fejlettebb formája, de ugyanazt a célt szolgálja, mint a korábbi ecsegi elődei.

 

A pásztorok öltözete

A szilaj pásztorok télen-nyáron rövid derekú inget, térd alá, lábszárközépig érő bő gatyát viseltek, amit télen térd alatt szíjjal bekötöttek. A lábukon bocskort hordtak, amit maguk készítettek, hajukat zsírozták és befonva viselték, fejükön kunsüveg volt. Ezeken kívül viseltek hátibűrt, vagy kacagányt (a tehetősebbeké vadállat prémjéből, az egyszerűbbeké birkabőrből volt) és viseltek subát is.

A szilaj pásztorok öltözete később mellénnyel egészült ki, bő gatyájuk a bokájukig ért, alatta csizmát hordtak és cifraszűrt, fejükön pedig széles karimájú kalapot.

A pásztorok öltözéke nagyon hasonlított egymásra, de más volt a mellény gombolása, a kalap formája, az ing színe stb: ez alapján jól elkülönültek egymástól.

Itt bemutatjuk a szilaj pásztorok, kunsági parasztok öltözékét és a Finta Miklós számadó gulyást cifraszűrben ábrázoló fényképet. (Lásd a fejezet végén)

A szűr és a suba a pásztorok legfontosabb felsőruházata volt.

A suba vagy bunda a racka juh bundájából készült, 5-7 birka bőrének felhasználásával, ujjatlan, palástszerű, bokáig érő felsőruha volt, de volt olyan, amelyet 12-24 bőrből készítettek. A subát szőrével kifelé (melegben) és szőrével befelé is viselték (esőben és hidegen), lehetett hímzett és hímzés nélküli.

A szűr szintén birkagyapjúból készült, de a birka nyírt szőréből, amit különböző iparosok alakítottak posztóvá, s amit szűcsök varrtak meg. A szűr formája vidékenként eltérő volt, legfőbb jellegzetességei: minden darabja egyenes, derékszögű (téglány) alakú volt. Részei: elej, oldal, négyszögletes gallér, ennek sarkaiban egy-egy csücskő, ujja és alja volt. Nem öltötték fel, csak vállra vetve (panyókára) viselték. Elől díszes szíjcsat fogta össze. Eleinte zsinórozással, a múlt század elejétől pedig szűcshímzéssel illetve rátéttel díszítették, cifra-szűr nevét innen kapta. Érdekes az ujjmegoldása, mivel nem vették fel, az ujjak vagy nagyon rövidek és befenekeltek voltak (különböző eszközöket tartottak benne), vagy leértek a szűr aljáig s ezért nem lehetett használni. Finta Miklós szűrének az ujja be van varrva, díszítés pedig rátétes, öltözékét hosszú pipa és pásztorbot egészíti ki.

A pásztorok reggel és este főtt ételt ettek, melyet rendszerint a számadó készített el, délben pedig szalonnát, kenyérrel, mert ilyenkor az állatokkal a legelőn tartózkodtak. Az állattartás, legeltetés legnehezebb feladata normális körülmények között - amikor nem volt vihar és nem támadta meg farkas a nyájat - az itatás volt. Hatalmas mennyiségű vizet kellett egy-egy nyájba tartozó 600 szarvasmarhának, lónak, juhnak felhúzni naponta 3-5-ször is. Ezt a munkát többnyire a bojtárok végezték. A különböző állatok különböző legelőkre hajtották ki, az állatokat elkülönítették egymástól, de a legelőket évenként másként osztották be, mert az állatok legelési szokásai és trágyája különbözőképpen hatott a legelőre.

Igen nehéz munka volt a nyájat összetartani pl. nyári zivatarok idején, éjszaka, amikor a dörgéstől, villámlástól megrémült állat a szakadó esőben össze-vissza nyargalt, s csak a villám világított a határban, de nem volt könnyebb télen sem a pásztorok dolga, amikor farkas támadta meg a legelő vagy pihenő állatokat. Ilyenkor is szükség volt a pásztorok bátorságára és a pásztorkutyák segítségére. A juhászok a pulit és a pumit kedvelték, a csikósok a gulyások a komondort és a kuvaszt, mindegyiket még az őshazából hozták magukkal.

A pásztorok eszköze a karikás ostor, a juhászkampó és a gajló volt. A gajlót Herman Ottó fedezte fel az ecsegi pásztorok körében, s amit már akkor sem használtak sehol Magyarországon csak még Kunmadarason és Dobrudzsában a pásztorok. A gajló egy hosszú nyélre köpüsen (a vas karikát úgy szerelték fel, hogy a bot végére egy fokozatosan keskenyülő vas tokot húztak, aminek a végére rá volt forrasztva a karika) felerősített vaskarika, amit a pásztorok nyeregben ülve használtak, s ha elhajították anélkül vették fel a földről, a vízről, hogy a lóról leszálltak volna.

 Gajló

Ugyancsak érdekes, hogy a pásztorok körében ismert úgynevezett kunkötés is Túrkevén maradt fenn. Győrffy István leírása alapján Túrkevéről ismeri a néprajztudomány. Lényege az, hogy az állat lábára vagy nyakára helyezett kötést az állat hiába rángatja, mert az egyre szorosabb lesz, de a kötél szabadon maradó végét a pásztor egyetlen rántással meg tudja oldani.

Kunkötések, Túrkeve.

a: hurkos kunkötés, b: bokros kunkötés, c: megszorított bokros kunkötés, d: kétszer bokros, könnyen oldható kunkötés, e: bokros, de a jószág által kioldhatatlan kunkötés, f: nyakló hurok

 

III. Hagyományos paraszti gazdaság

Győrffy István néprajztudós is ír arról, hogy a magyarok már a finnugor őshazában (isz. előtt 2500 évvel) is ismerték a földművelés kezdeti formáját. Ezt bizonyítja, hogy ebből a korból származik a kenyér és a köles szavunk. A magyarok vándorlása során pedig, a bolgár-török népekkel való találkozás és együttélés idejéből, ismét igen sok szó bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarok a kor színvonalának megfelelő mezőgazdasági kultúrával rendelkeztek. Ilyen szavaink az árpa, a búza, a tarló, eke, kéve, kepe, szérű, szór az ocsú és a polyva. Ugyanezen a módon bizonyítható, hogy kender- és borsótermesztéssel, valamint gyümölcs-, alma-, körte-, szőlőtermesztéssel is foglalkoztak, sőt bort is készítettek. A szűr, a bor a söprő szavak szintén bolgár-török eredetűek. A honfoglalás során a vándorló életmód alakította úgy őseink életét, hogy a pásztorkodás vált legfontosabb tevékenységükké.

A fentieken túl a honfoglaláskori sírleletek is tanúsítják, hogy őseink foglalkoztak földműveléssel, s nemcsak az itt lakó szlávoktól sajátították el azt. Az azonban kétségtelen, hogy a szlávoktól is igen sokat tanultak. Közös szavaink: a csoroszlya, a barázda, ugar, borona, kasza, asztag, csép, rozs, zab, tök és bab.

A honfoglaló magyarok és később az itt lakók is elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak, gabonát csak annyit termeltek, amennyit elfogyasztottak, mert a felesleget a járhatatlan utak miatt nem tudták volna elszállítani, eladni.

Az ekét már a honfoglalás előtt ismerte a magyarság, kezdetleges volt és fából készült. A termést sarlóval aratták, formája csak hasonlított a mai sarlóhoz.

A kaszát már a régi rómaiak is ismerték, használatát az itt élő szlávok tőlük sajátították el, a honfoglaló magyarok a szlávoktól tanulták meg. A levágott kalászok nyomtatták a szérűs keretben, s hogy ez volt az ősibb cséplési módszer bizonyítja, hogy szérű szavunk bolgár-török eredetű, a csép pedig, szláv.

A szérűskertben a learatott, s néha kévékbe kötött gabonát lovakkal vagy ökrökkel nyomtatták. A szérűskert egy kijelölt földterület volt, amit megtisztítottak a növényzettől, kapával, lapáttal, szérűnyesővel jól fellazították a talaját, majd megöntözték, pelyvával meghintették, agyaggal (többnyire marhatrágyás agyaggal) letapasztották. Lovakkal, kocsival addig járatták, amíg keményre nem döngölődött. Erre tették kör alakban a gabonát és lóval járatták, tapostatták, nyomatták. Közben a szalmát megforgatták, majd villával leszedték róla, a terményt lapáttal szélnek szórva kitisztították.

Mióta az 1860-as évek közepétől a Berettyó szabályozásával a pásztorkodást fokozatosan felváltotta a szántóföldi növénytermesztés, városunkban a búzatermesztés volt a leggazdaságosabb. A Nagykunságon termesztett búza rendkívül jó kenyérlisztet ad, magas sikértartalma egyedülállóvá teszi a világon.

A gabonásvermek alakja

A megtisztított gabonát földi vermekben tárolták. A vermeket kitapasztották, majd kiégették, és amikor teletöltötték gabonával, légmentesen lezárták. Veremcsőszöket a város vezetése még a szabadságharc után is alkalmazott, akiknek még ebben a szigorú időben is joguk volt fegyvert viselni.

Ma már városunkban senki sem emlékszik arra, hogy volt-e itt nagy, közös szérűskert, ami teljesen érthető, hiszen 1872-től a cséplést gőzcséplőgépek végezték, először a nagygazdaságokban, utóbb pedig mindenhol.

Túrkeve mezőgazdaságáról az első tételes adatok az adónyilvántartásokból maradtak ránk. 1492-ben Bakócz érsek adónyilvántartásában szerepel először Túrkeve, itt még nincs részletes felsorolás, de 1558-ból a törökök adóösszeírásában Túrkeve 19 egész-telkes jobbágya és 8 zsellér családja: tizedet adott árpából, gabonából, kétszeresből (egyszerre vetett rozs és búza, amit egyszerre arattak le), valamint bárányból és méhekből. Kötelesek voltak a malomgátat rendben tartani, az egri püspökség beszedett adóját a Tiszáig szállítani, a leveleket továbbítani stb.

Ennél is részletesebb adatokat ismerünk a törökök 1591/92-es adóösszeírásaiból. Ebben az időben 20 család élt a településünkön, s más, nagyobb lélekszámú településekkel összehasonlítva az adóösszeírásait, azt állapíthatjuk meg, hogy viszonylag gazdag település lehetett Túrkevei, mert arányaiban többet fizetett, mint más települések.

Túrkeve és a környező települések adójának összehasonlítása az 1591/92 évről.

adónemek Túrkeve Ványa Körösladány Ecseg (+)
családok száma 20 100 42 21
jövedelem 8.340 30.000 11.000 8.000
kapuk száma 1.100 5.000 2.400 1.550
búza kile 2.100 7.850 2.800 2.100
árpa kile 816

1.640

1.600 2.000
kevert kile 120 440 80 1.200
juhadó 800 2.500 500 100
méhkasadó 145 700 200 145
menyasszonyadó 90 300 60 90
hordóadó (++) 30 500 45 60
sertésadó 500 1.200 100 160
tüzifa és szénadó 1.500 5.995 2.850 272
bosztánkert adója (+++) 60 270 50 -
malom, kétkerekű adója 50 50 100 (++++) -
fokhagyma és vereshagyma tized 20 165 10 150
káposzta és kendertized 10 270 20 150
vetésbe gázolt jószág bírságpénze 60 300 100 125
jövedelem a vándorlóktól és a szultáni dzsizje adón kívül 50   30 450
esetleges büntetéspénzek fele 500 2.000 100 95

 

(Fizetés pénzbeni adók és atermények után tizedet illetve az állatok után vagy tizedet vagy megadott összeget (akcse, 300 akcse=6 forint) fizettek a darabszámtól függően.) (18)

+ Ecseg a Berettyó mellett feküdt, a törökök után elnéptelenedett falu volt, romjai a Templomzugban láthatók

++ a faluban eladott, nem ott termelt, hanem odaszállított bor adója

+++ a gyümölcsöskertek, a zöldségkertek adója

++++ 4 kerekű volt a malom

Figyelembe kell azonban azt is vennünk, hogy ez a kimutatás a feltételezett és tervezett adókat tartalmazza. Alkudni lehetett, ha a kivetett adót a lakosság semmiképpen nem tudta teljesíteni.

Szokták mondani, hogy a hagyományos paraszti gazdálkodás ökológiailag a legtökéletesebb üzem, mert nem termel káros anyagot, s gazdaságilag is igen jól szervezett, mert a család minden tagjának ad megfelelő elfoglaltságot, öt éves kortól: a libapásztorkodástól az aggkorig, amikor már csak kukoricát morzsolt, vagy a tűzre ügyelt a munkában, betegségben megöregedett férfi vagy nő. A földműveléssel kapcsolatos feladatokat a férfiak végezték, az állatok közül pedig a lovak ellátása tartozott a feladatuk közé, valamint az igavonó egyéb állatoké bivalyok, ökrök és esetleg a szamarak gondozása. Városunkban nehéz teher hordására, igavonásra, szántásra nem a lovakat használták, hanem az ökröket. A lovakat elsősorban katonai célokra tenyésztették, valamint közlekedésre és kisebb terhek szállítására.

A férfiak dolga volt a legelőn levő állatok után járó teendők elvégzése, de már a naponta hazajáró teheneket az asszonyok látták el. Ugyancsak a nők dolga volt és a háztartási munkák részét képezte az aprójószágokkal való törődés, a ház körüli kert gondozása. A távolabb fekvő kerteket a férfiak és a nők közösen gondozták. Minden munkában segítségükre volt a gyermek az életkorának megfelelő feladatok ellátásában.

Így fokozatosan beletanultak a felnőttek munkájába: egy 16 éves lány már kenyeret sütött és egy ugyanolyan idős fiú már kaszált.

A paraszti munka legnehezebb része mindig az aratás volt, amit feljegyzések tanúsága szerint Túrkevén kaszával végeztek. E munkát csak két személy végezhette, mert a levágott gabonát azonnal össze kellett gyűjteni, s néha kévébe kötni. A cséplőgépek megjelenése után mindig kévébe kötötték a gabonát. Ezt a munkát - holott nehezebb volt, mint maga a kaszálás - mindig nők végezték. Ők voltak a "marikverők", a kaszás rokonságából, vagy családtagjai közül kerültek ki.

A gabonát vagy rávágással - a még álló gabonára dőlt a levágott szár- vagy rendrevágással végezték. Ez esetben levágott gabona a földre dőlt. A "marikverő" szempontjából a rávágás volt a kényelmesebb, nem kellett hajolnia, és a szemveszteség is kisebb volt ennél a módszernél. Győrffy Lajos szerint azonban városunkban a rendrevágás maradt meg hosszabb ideig. Dr. Győrffy Lajos szerint nem volt rá magyarázat.

A learatott gabonát 1872-től cséplőgéppel csépelték ki, ez azonban csak meggyorsította a munkát, de nem könnyítette meg. A kévéket villával a cséplőgép tetejére kellett rakni, ott a kéveköteleket elvágni, és a gépbe rakni. Igen veszélyes munka volt, s nagy figyelmet igényelt. Nehezítette a munkások dolgát a nagy meleg és a rengeteg por. A gép etetésénél nők is dolgoztak, a balesetveszély miatt többnyire nadrágban.

A learatott gabona után maradt tarlót rendszerint legeltették az állatokkal, sőt néha a méhekkel - ezt is legeltetésnek nevezték, nevezik -, majd ősszel felszántották.

Legkorábbi adatunk az ekék számáról 1750-ből maradt fenn: 250 gazdának volt összesen 107 ekéje.

Ennyi ekével kényelmesen felszánthatták azt a kevés szántóföldet, amin abban az időben gazdálkodtak. Az előljáróság rendszerint megszabta a munkavégzések idejét. Aratást, kukoricatörést, szüretet csak akkor lehetett kezdeni, amikorra annak az idejét a bírói testület kidoboltatta.

Ugyanígy meg volt határozva a szénagyűjtés, a nádvágás stb. ideje is. Mivel a legelők, rétek és a nádasok is közös tulajdonban voltak, az igazságos elosztást csak így lehetett biztosítani.

A paraszti gazdálkodás másik nagy része a háztartási munkákhoz tartozott, s nagyobbrészt az asszonyok végezték.

Túrkeve külterülete a Berettyó szabályzása után, a határnevekkel

 

IV. Háztartás

A túrkevei ház

Túrkeve legrégibb belterületi térképe az úgynevezett "tüzes térkép" 1774 után készült, s a város jelenlegi telekbeosztásának alapjait képezi. Az 1783-ban készült II. József császár által elrendelt katonai térkép azonban egészen más telekelrendezést mutat, mint a tüzes térkép. Ennek pedig az lehet az oka, hogy az 1774-ben keletkezett nagy tűzvészben, amikor a városban levő kb. 300 lakóházból 269 leégett, tulajdonképpen csak a tetők égtek meg, s a falak valószínűleg megmaradtak. Az 1783-as katonai térképen még az eredeti helyükön álló házakat térképezték fel.

1783-as katonai térkép

A város térképében az igazi változást 1802 után az a rendelkezés hozta, amit a jászkun kerületek fogadtak el az építkezésekre vonatkozóan. A rendelet előírta, hogy házat építeni és eladni az előljáróság engedélye nélkül ne lehessen. Az új házaknak katonai szállásra is alkalmasnak kell lenniük. A házak 7 ölre (kb. 14 méter, 1 öl = 1,89 m) legyenek egymástól, belmagasságuk ne legyen kevesebb 7 sukknál. (Ez a méret vidékenként változott: két egymás mellé tett ököl szélessége volt 1 sukk). A házak két oldalán kihajtható ablakokat írtak elő, a kéményeket kőből kellett építtetni stb.

A házak már három osztatúak voltak, szoba, konyha (pitvar) és kötelező volt kamrát is építeni. A rendelet javasolta, hogy az építkezést tavasszal kezdjék meg, hogy télig rendesen kiszáradjék. Szabályozta a belső terek mázolásának rendjét és intézkedett afelől is, hogy a házak köré fát is ültessenek, akácot és eperfát és legalább 6 darabot. Egyéb hasznos intézkedések mellett azt is előírta, hogy a sertésólak ne az utcafrontra kerüljenek, hanem az udvar végére építtessenek. A rendelkezések be nem tartóit az épületek lebontásával fenyegették.

A korabeli lakásviszonyokról akkor kapunk pontosabb képet, ha elolvassuk a salétromfőzés rendjére vonatkozó előírásokat. Győrffy István néprajztudós a következő megjegyzéseket fűzte a rendelet e pontjához: "Ez utóbbi pont magyarázatához meg kell említenünk, hogy száz év előtt még nagy divat volt a salétromfőzés. (A cikk eredetileg 1922-ben jelent meg.) A salétromot a puskaporgyártáshoz, szappanfőzéshez stb. használták. Ma már vegyi úton állítják elő. A régi falusi házak földesek lévén, a lehulló, bomlásnak induló szerves anyagokból, de főleg az apró gyermekek köztisztaság elleni vétségeiből a szoba földje lassanként salétromossá vált. Ezt ásták ki a salétromosok, s azután kifőzték belőle a salétromot. Ezért természetesen fizettek a gazdának, aki aztán, hogy gyorsabban elsalétromosodjék a szoba földje, nem friss földet hordott be a kiásott szobába, hanem egyenesen trágyát." A rendelet ezt is megtiltotta. Természetesen mindig voltak, akik törődtek gyermekeik és saját egészségükkel és lakásukat tisztán tartották.

A túrkevei ház alaprajzának változását, az épületben levő helyiségek elhelyezését és számának növekedését Győrffy István néprajztudós rajza jól szemlélteti:

A lakóház legfontosabb eleme a tűzhely, melyrégebben cserépkályha volt, amint az a móriczi ásatások is bizonyítják. Móricz középkori falu volt a török idők után már nem települtek vissza lakói, 1951-ben Méri István ásatásokat végzett a falu helyén.

Mivel a fa időközben teljesen eltűnt vidékünkről, a cserépkályhát a kemence váltotta fel. A kemencét a pitvarból fűtötték s ez meghatározta az épület alaprajzát.

Az építkezések a kútásással kezdődtek, mely vízzel szolgálta a házépítést és később a ház lakóit. Vidékünkön főleg vályogból építkeztek, kő hiányában, s emiatt a legszebb házakra sem építettek bolthajtást - kivéve a ref. parókiát -. A házak külső megjelenését egyébként is a megrendelő ízlése, a rendelkezésre álló pénz és a mester szaktudása határozta meg.

Városunkban a házak többnyire téglalap alakúak voltak, tetőjük nyeregtető. A tetőszerkezetet egy mestergerenda tartotta, a tetőt vagy fából készült vértelek, vagy kőből épült tűzfal zárta le mindkét végén.

A túrkevei házak legszebb eleme a tornác, mely végig nyitott, nincs könyöklője s igen szép oszlopok tartják, melyek között legszebbek a kettős kőoszlopok. Ilyen volt a Finta utca 22. sz. alatti lakóház is, melyet azóta lebontottak.

Finta utca 22. sz.

Az ötvenes években a közel 150 éves lakóházak zöme a vízvezeték hálózat és a fürdőszobák kiépítésével megemelkedett talajvíz miatt tönkrement. A 60-as évektől lakóházaink több mint fele újjáépült úgynevezett típustervek szerint, majd a hetvenes évektől ismét nagyobb választék alapján kifejezetten szép, ízléses, egyedi tervek alapján készült épületek is díszítik városunkat.

Lakóházainkat régen náddal, zsindellyel fedték. A nádtető ma ismét divatos, zsindelytető azonban már egy sincs Túrkevén. A zsindely faragott falapocska, hosszabbik oldala 40-80 cm. Ez jóval vastagabb, mint a másik oldal. Ebbe egy kis vágatot vágtak, amibe beillesztették a másik lap keskenyebbik oldalát, majd faszeggel a tetőléchez erősítették. Nem volt hosszú időtartamú. Csak módosabb emberek, valamint középületek és templomok építtetői használták. Az egyszerűbb emberek házait zsúp (rozsszalma) és nád fedte. A cserép megjelenése teljesen kiszorította az építkezésekből.

Épületeink díszítésére szolgál a házvégeken elhelyezett, a tetőt összefogó házoromdísz, mely különböző állat és növényfigurákat ábrázolt és kovácsoltvasból készült.

Házainkat kerítések vették körül, a házhoz tartozó telkek 3-4 részből álltak: a ház a virágoskerttel, a gazdasági udvar, gyümölcsös és veteményes udvar, illetve kert, mindegyiket kerítés választotta el egymástól.

A háztartási munkák nagy részét a család nőnemű tagjai végezték, a férfiak legfeljebb a tüzelő behordását vállalták sütés előtt. Kifejezetten női munka volt: a gyermeknevelés, a főzés, mosás, takarítás, élelmiszertartósítás (befőzés, aszalás), a füstölést azonban a férfiak végezték. Nők fontak, ők gondozták a betegeket, varrtak, foltoztak és kézimunkáztak, gondozták az állatokat és a kerteket. Munkájukat csak nagyon kevés és nagyon egyszerű gép segítette: mákdaráló, diódaráló stb.

Férfiak részére daráló és tengeri morzsoló a módosabb házaknál.

Házoromdíszek

Napjainkban a legszegényebb család is gazdagabb, mint régen a leggazdagabb, háztartása felszerelését illetően.

Társadalmi rétegződésének megfelelően változott a lakások berendezése, a bútorok száma, elhelyezése. Az iparosok és a nagyobb gazdák házai, több szobából álltak, a lakások berendezése polgári ízlésre vallott. Ruháikat, bútoraikat, eszközeiket a korabeli európai ízlésnek megfelelően válogatták ki. A lakosság nagyobb rétege azonban szoba, konyha, kamra beosztású házban lakott, ahol a szobák berendezése, a bútorok elhelyezése hagyományos volt. A befelé nyíló szoba ajtaja mögött állt a hitvesi ágy, mellette ablak, majd a sarokban elhelyezett kanapék, előtte asztal, ismét egy ablak következett, amellett a komód (fiókos szekrény) fölötte a tükör, szék, majd végig a fal mellett 2 ágy, s a bejárati ajtó mellett a másik oldalon a kemence. Székek voltak körben az ágyak előtt elhelyezve. A szoba fala fehér volt, padlója pedig döngölt agyag, amit rendszeresen újramázoltak.

A konyha berendezése még egyszerűbb volt: egy stelázsi (néhány polcos állvány) az edényeknek, egy kiskaszli, szintén edénytárolásra, beépített kályha, kemenceajtó, esetleg mindkét oldalon, s néhány tál a falon, egy kanapé és asztal.

A kamrában nagy tárolóládákban tartották a különböző minőségű lisztet, polcokon a befőtteket, a falon a nagyobb edényeket, eszközöket s a plafonról lógatva a szalonnát, sonkát, valamint rúdon a kolbászt. A kamra tisztaságára különösen ügyeltek és arra, hogy légy ne kerüljön be. Az élelmiszereket füstöléssel és sózással tartósították.

A kamrák hőmérséklete rendszerint alacsonyabb volt, mint a lakóház többi helyiségéé, csak kis szellőző ablaka volt, lehetőleg olyan helyen, ahol a nap nem érte. A konyha és a kamra rendszerint köves volt.

A házkörüli mindennapos munkák szinte azonosak napjainkban is. A nagyobb eszközigényű munkákról a naptári és családi ünnepek fejezet végén lesz szó.

 

Hagyományos túrkevei ételek:

A túrkevei birkapörköltöt elkészítésének módját a lakosság a pásztoroktól vette át, s ma is főleg férfiak főzik.

A birkát felhasználás előtt 1 nappal le kell vágni, megnyúzás után szikkadni hagyják. A fejét és a lábszárait megperzselik és megtisztítják, később a többi húshoz rakják. A fejéről levágják az orr-részt, a koponyát kétfelé fűrészelik, a velőt sóval és borssal ízesítik, majd a két részt spárgával összekötik, s a felkészített hús közepébe rakják. A húst sohasem mossák, csak tiszta ruhával törölgetik. 18-24 óra szikkadás, hűlés után felaprítják, a csontosabb részeket és a megperzselt lábakat fűrészelik, mert a birka csontja igen szilánkosan törik. Egy közepes birka megtisztítva 16-20 kg. Ehhez 1 kg fehérszalonnát aprítanak a bográcsba, és azt elolvasztják. A szalonna mennyisége növekedhet vagy csökkenhet attól függően, hogy a birka mennyire faggyús. A faggyúból le kell szedni a felesleget.

A szalonna zsírjába hagymát aprítanak és azt sárgára fonnyasztják. A szaft minőségét a hagyma mennyisége szabja meg, kilónként 1 közepes nagyságú hagymát vesznek. A hagymát ezután leveszik a tűzről, kicsit hűlni hagyják, ezután beleteszik a paprikát ezt jól megkavarják, majd hozzáadják a birkahúst úgy, hogy a bogrács aljára teszik a csontosabb részeket, azért, hogy forgatásnál a hús ne törjön. A húst ugyanis nem kavarják, hanem csak a bogrács két szélét megfogva megrántják, forgatják.

A birkahús sok vizet tartalmaz, ezért a bárány vagy fiatal birka főzésénél nem használnak vizet. A közepes vagy öreg birka főzéséhez annyi vizet öntenek, hogy ellepje a húst. A sózás kg-ként 2 - 2,5 deka sóval történik. Minden birkát külön bográcsban főztek meg, mert minden hús másféle főzést igényel (kor, nem szerint). Ellentétben a halászlével, itt csak 1 féle birka fő egy bográcsban. A főzéshez keményfát használnak. Lassan kell főzni, egy öreg birka 4-5 órás főzést igényel. A birkapaprikáshoz legjobb a 3-4 éves ürü húsa. A birkahús ősszel a legízletesebb, de egész évben vágják és fogyasztják a mai napig is.

A juhhúsos kása

A neve alapján ez a régebb keletű étel, mert a racka juh volt a juh, a merinói pedig a birka. Az apróra vágott csont nélküli birkahúst húslevesként felfőzték, zöldségelték, majd a zöldésget kiszedték és az előre megmosott köleskásával összefőzték. Ez is ünnepi ebéd volt.

Hogy ez volt a régebbi étel azt bizonyítja az is, hogy nincs a fűszerek között paprika, tehát még Amerika felfedezése előttről ismert. A köleskása már a honfoglalás előtt is magyar étel volt.

Hasonlóan régi recept az alábbi, melyhez szintén nem kellett olyan fűszer, amit Ázsiából hoztak be: pld. bors, vagy amit Amerika felfedezése után kezdtünk használni, mint pl. a paprika, paradicsom, talán még az Ural táján is ismerték őseink: a karimás kását.

Hozzávalók: köleskása (1 személyre fél marékkal számítva), víz, tej, kevés só. Elkészítésének módja: edénybe tesszük az előre megmosott fél-fél marék kölest, majd felöntjük a köles mennyiségének háromszorosnyi vízzel, megsózzuk és hagyjuk jól megfőni. Ezután hagyjuk kissé meghűlni, majd tejjel felöntjük s ezután már fogyasztható is.

 

V. Ünnepek

Naptári és családi ünnepek

A naptári ünnephez kapcsolódó népszokások elég szegényesek városunkban különösen az egyházi ünnepeket illetően. Ennek részben az az oka, hogy a lakosság az 1600-as évektől a puritánabb, református egyházhoz tartozott, részben pedig az, hogy településünk a 150 éves török uralom alatt többször leégett, elnéptelenedett, az 1699-es Pentz-féle összeíráskor teljesen lakatlan volt.

Az 1700-as évek elején a környéken található kis falvak közül egyedül Túrkeve lakossága költözött vissza. Megszűnt Ecseg, Póhamara, Csejt, Móric, Túrkedd, lakott hely lenni, lakói vagy Túrkevére költöztek, vagy elpusztultak. (Hogy miért csak Túrkeve települt újra arra a kérdésre Hagymási Sándor néprajzkutató azt válaszolta, hogy Túrkevének volt a legjobb búzatermő határa.) A lakosság tehát nem volt egységes és megszűnt a kontinuitása (folyamatossága) is. 1745 után pedig, amikor a Redemptióban visszakapta kun kiváltságait, az ország minden részéből települtek ide emberek. A naptári és vallási ünnepek köréből azokat tartották meg az itteniek, melyeket a református egyház írt elő: Karácsony, Húsvét, Pünkösd, Halottak Napja voltak a megült ünnepek. Az egyéb vallások ünnepeit számon sem tartották. Túrkevén a múlt század közepén 1851-ben 8237 református, 212 katolikus és 23 zsidó vallású ember élt.

A megünnepelt ünnepek is nagyon puritánok voltak: az ünnepnapot templomba menéssel különböztették meg a vasárnapoktól. Vasárnaponként csak a gyerekek és az öregek voltak templomban. Érdekes megjegyezni, hogy az állami ünnepeket is templomi istentisztelettel ünnepelték meg, mind például a március 15-ei ünnepeket. A templomi megemlékezéseket követően a család ünnepi ebédet fogyasztott. Ezt társadalmi rétegződéstől függetlenül szinte azonosan állították össze: tyúkhús vagy más szárnyasleves, sülthús vagy pörkölt. Az olyan rendezvényen, ahol legalább 50 fő megjelent, rendszerint birkapörkölt volt az ünnepi ebéd vagy vacsora.

A kevés számú katolikus hatására, nemcsak katolikusok jártak betlehemezni városunkban még az ötvenes évek elején is, hanem a reformátusok is. Kis dobozban saját készítésű Betlehemet mutogattak. A betlehemezők kizárólag gyerekek voltak. A karácsonyi ünnepkörhöz egyéb népszokás nem kapcsolódott. A lakosság nagyobb része még karácsonyfát sem állított, a karácsonyi ajándékok pedig kizárólag hasznos ajándékok voltak: új ruha, cipő, vagy a nagyobb lányoknak a stafírunghoz (stafírung a lányok hozományának része, tartalmazza a nő ruhaneműit: pl. 6-12 db ingváll, nadrág, alsó és felső szoknyák, zsebkendők stb. valamint a háztartáshoz szükséges anyagokat: abroszokat, törölközőket, függönyöket, konyharuhákat stb. sőt az ágyneműket: dunyhákat, párnákat, derékaljakat stb.) adtak valamit: abroszt, törölközőket stb. A karácsony kifejezetten családi ünnep volt, s a reformátusoknál a legnagyobb egyházi ünnep is. Délelőtt templomban voltak, délután pedig a rokonok felkeresték egymást és megkínálták az ilyen alkalmakra sütött kelt tésztákból, gyümölcsökből. Szaloncukrot nem vettek, később is többnyire saját maguk főzték az asszonyok. Karácsonykor rendszerint baromfit főztek, sütöttek. Újévkor azonban sosem tették ezt, mert úgy tartották, hogy a "baromfi kikaparja a szerencsét, a disznó pedig befele dúrja". Ekkor tehát rendszerint sertéshúst ettek, különösen a sok János és István nevű családfő miatt, akiknek a névnapjára rendszerint levágták a disznót, aminek a hideg beálltával különben is itt volt az ideje.

Templomba újévkor is elmentek, sőt az év végi hálaadásra is még azok is, akik különben nem voltak nagyon templomosok.

A felnőtt lakosság a szilvesztert a kaszinókban ünnepelte meg: a birkavacsorákat bál követte, amin részt vehettek nagyobb lányok is, de csak ez édesanyák kísérete és felügyelete mellett.

A bálozás ideje a farsang volt, ahova a lányok ugyancsak az édesanyjuk kísérete mellett mehettek el.

A századfordulótól a lányok már tánciskolát végeztek, mielőtt a bálokba kezdtek volna járni. A tánciskola egységes volt és az ipartestületben került megrendezésre. (A kaszinókba csak azonos társadalmi helyzetű emberek jártak, külön az agrárproletárok, külön a kis és nagyobb birtokosok, iparosok stb.) Szalontáncokat tanultak: keringőt, van steepet, fox-trottot és csárdást is.

A tánciskolát vizsgabál zárta, ahol a lányok bokáig érő rózsaszínű ruhában jelentek meg. A lányok rendszerint 17 évesek voltak, a tánciskola nyáron volt, s az első alkalom, ahol megjelenhettek, az őszi szüreti bál volt. azután a karácsonyi szilveszteri, a farsangi bálokba jártak, mindenki a saját kaszinójába.

Nyáron bálok nem voltak, a farsangot követően csak szüretkor volt ismét bál.

Farsang után a tél végén városunkban semmiféle lánycsúfolódó vagy télbúcsúztató népszokás nem alakult ki.

Nagyböjtben betartották a pénteki böjtöt, de nem kifejezetten vallási okokból: szokás volt, hogy pénteken főtt tésztát ettek a reformátusok is. Húsvétkor divat volt a locsolkodás, a fiatal gyerekek idegen helyekre is bemehettek, de csak kölnivízzel locsolkodtak.

Nagypénteken és Húsvétkor elmentek ismét a templomba, utána ünnepi ebédet ettek, amit húsvéti sonkával tettek változatosabbá.

A naptári ünnepek között április 24-e volt a legnagyobb esemény városunkban, Szent György napja: ezen a napon tartották a kiverést. A növendék marhákat, lovakat, birkákat ezen a napon hajtották ki Ecsegre, s ettől a naptól jártak ki a jószágok a legelőre: Pásztóra és Ecsegre. A kiverés napja ünnep volt, de inkább a férfiak részére, a szabadban felállított asztaloknál, pásztorok-főzte birkát szolgáltak fel.

Nem volt különösebben nagy ünnep városunkban Péter Pál napja, a katolikusok búcsúja, sem pedig augusztus 20-a, Szent István ünnepe.

Október 31-e és a november 1-jei egyházi ünnepek is kisebb ünnepeknek számítottak: a reformáció ünnepe és a halottak napja nem volt kötelező ünnep a reformátusok számára. A temetőbe kimentek, de gyertyát nem gyújtottak és nem vittek ennyi virágot, legfeljebb, ami a ház melletti kiskertben még megtalálható volt.

A családi ünnepek között a születéshez kapcsolódó szokások közül fontos volt, hogy a gyermeket 8 napon belül megkeresztelték. A keresztelő után a szülők ünnepi ebéddel vendégelték meg a keresztszülőket és a bábát. Az ebéd ilyenkor is csigaleves volt és kelt tészta, valamint sülthús. A szülőnők szülés után hathétig nem keltek fel az ágyból, ez ideig az újszülöttet és az édesanyát is teljesen kiszolgálták. Az anya 6 hét után először a templomban jelent meg nyilvánosan.

A lakodalom volt a legnagyobb családi ünnep, ahova meghívták a rokonokon kívül a fiatal pár barátait is, 60-200 fős lakodalmakat tartottak. A lányok a bálokban is köthettek ismeretséget, bár többnyire azokkal táncoltak, akiket már előzőleg is ismertek, de ezekből a báli ismeretségekből ritkán lett házasság. Házasságot általában egy idős, rendszerint a vőlegényjelölt kérésére, vagy annak szülei kérésére, rokon nő ajánlására kötöttek, aki rendszerint felkereste a lányos házat és elmondta, hogy kinek a megbízásából és miért van ott. Ha a szülők jónak látták az ismeretséget, meghívták a fiatalembert, akit a közvetítő mutatott be, majd a szülők is kölcsönösen felkeresték egymást.

A választásba a lányok nem szóltak bele: "a lányoknak bele kellett nyugodni a választásba." Így is sok jó házasság jött létre.

Az esküvőt háromszori kihirdetés előzte meg a templomban. Ez idő alatt a vőlegény kétszer egy héten meglátogatta a lányt és a lány kikísérhette a kapuig a fiatalembert. Ezt nem ellenőrizték, de nem illett túl sokáig a kapuban állni, mert a szomszédok viszont figyelték a lányokat.

A templomba hintóval mentek, menetkor a vőlegény az első kocsiban ült, a menyasszony pedig az utolsóban, mindketten saját násznagyukkal. Templomból jövet az ifjú pár az első kocsiban ült. A lovak és a kocsik fel voltak kendőkkel díszítve.

A násznagyok a rokonságból kerültek ki, a család egy tekintélyes tagját kérték meg rá, de lehetett násznagy, rokon vagy barát is. Az asztalnál az ifjú pár ült a fő helyen, mellettük násznagyaik és szüleik, illetve rokonaik majd barátaik. A vacsorát és az egész szertartást a vőfi (vőfély) vezette le, ő szervezte meg az ünnepséget, ő hívta a vendégeket, köszöntötte az érkezőket stb. A vőfély nem rokon volt, hanem egy ezzel rendszeresen foglalkozó férfi.

Lakodalmat szürettől böjtig tartottak, s mindig a templomi esküvő volt a jelentősebb esemény. Napjainkban már igen kevesen tartanak templomi esküvőt, az ifjú pár a polgári esküvőre öltözik fel esküvői ruhába. Régen a polgári esküvőre csak polgári ruhába, "kosztümbe" mentek, s a templomban viselték a fátylat és a koszorút. A múlt század végétől az ifjú pár a szertartás után lefényképezkedik.

A lány hozományt kapott és stafírungot. Ő vitte a szobabútort és az összes kelmét: abroszokat, ágyneműt, függönyt, törölközőt stb. A férfi adta a házat és a konyhabútort. A lányok hozományként üszőborjút és csikót is kaptak, esetleg földet.

A stafírunghoz tartozó ruhaféléket a lány nagyrészt maga készítette vagy gyűjtötte. Az édesanya a saját földjükön termesztett kendert feldolgozta, majd takáccsal megszövette. Az ágyneműt boltban vették, de a lány hímezte bele a monogramokat vagy díszeket. A kenderből szakajtó és kenyérruhákat, lepedőket és abroszokat, törölközőket készítettek. A lakodalmi vacsora ünnepi menü volt: birka, tészták és sülthús. A sülthúst éjfélkor tálalták, és rendszerint szárnyas volt. Utóbbi időkben a szárnyasok aprólékjából csigalevest főznek, de régen nem volt szokásban, hogy a birka előtt levest tálaltak volna: "nagyon szegíny hely volt az, ahol levest is adtak", mert akkor a levessel laktak jól a vendégek.

A lakodalmakban a legjellegzetesebb túrkevei sütemény a kevi perec, amit már előzőleg elkészítettek, más aprósüteménnyel együtt. Süteményeken kívül tortákat is vittek a lakodalomba, de ezt a násznép vitte, a süteményt pedig az örömszülők készítették. A tortákat cukrászok készítik és a vendégek kölcsönösen megkínálják egymást. Ha a lakodalomban rétes is volt, azt mindig aznap készítették, és melegen tálalták föl.

Az ünnepi és lakodalmi húslevesekbe főtt száraztésztát 1 évre, vagy fél évre előre készítették a család tagjai és a rokonok, esetleg a szomszédok. A csigatészta 1x1 cm nagyságú igen vékony és soktojásos tésztából készül orsóval és bordával, úgy, hogy az apró kis kockatésztákat felsodorják az orsóra és a bordán összenyomják, hogy ne főjön szét és szép, csiga formája legyen. Az orsó ugyanaz volt, amivel a fonalat is fonták. Különösen akkor, ha lakodalomra készítették a csigát, a munka végeztével kis házibált, úgynevezett csigataposót rendeztek, ahol a család egyik tagja citerált. Ezt a csigát főzték az ünnepi ebédek levesébe, a névnapok és disznótorok levesébe is.

Csak a férfiak neve napját ünnepelték meg nagyon sokáig, közös vacsorával, borral és közös énekléssel. Ez egyébként minden közös vacsorára jellemző volt, hogy énekeltek és olykor táncoltak is.

A disznótorok egész napon események voltak, amire már előző nap készültek, s még harmadnap is dolgoztak, mire befejezték, a kölcsönkért eszközöket visszavitték és a zsírt kisütötték, a szalonnát lesózták, kellő szikkasztás után a kolbászokat és egyéb füstölnivalókat megfüstölték. A disznótor kora hajnalban kezdődött a disznó leszúrásával, amihez több erős férfi segítsége kellett. A vért hagymás zsíron megsütötték és reggelire föltálalták. Ez az asszonyok dolga volt. Az asszonyok készítették fel az ebédet, s ők tisztították az állat beleit, bendőjét is, ám az ebédet főző asszony a belekhez nem nyúlt. Ebédnél szokás volt valamilyen asztalt gyümölcsből levest készíteni, de gyakori volt az orjaleves is a szokásos csigatésztával. Ehhez sülthúst tálaltak. estére töltöttkáposztát vagy hurka kolbászt kínáltak. A disznótorokban nem sok rokon vett részt, de illett mindenkinek kóstolót készíteni, sőt a szomszédok közül is néhánynak. ez a szokás különösen enyhe teleken igen hasznos volt, mert a gyorsan romló disznótoros ételeket elosztogatva, megkímélték azokat a megromlástól, ugyanakkor, amikor visszakapták a kóstolót, ismét friss disznótorost ettek.

Az ünnepek sorába tartozott a temetés is. A temetési szertartást követő toron szolgáltak fel borokat is, aminek következtében néha jobb hangulatba került a rokonság, mint illett. A szertartáson azonban a közvetlen hozzátartozóknak mély fájdalmat kellett érezni és mutatni.

A beteget a háznál ápolták, és ha meghalt, ott ravatalozták fel. A rokonok értesítését, a hivatalos teendőket az ún. "funerátor" látta el, aki lehetett rokon, vagy ezzel foglalkozó hivatalos ember. Ő hozta a fekete drapériákat, amivel az ajtót, az ablakokat, a tükröt letakarták. Ő köszönte meg a szertartás végén a temetőben a megjelenést és a részvétnyilvánításokat. A halott mellett gyakran virrasztottak sirató asszonyok is, de többnyire a hozzátartozók búcsúztak ilyen módon is az elhunyttól. A temetési szertartás ünnepélyességét a ráfordítható költségek nagysága szabta meg, míg a temetésen megjelentek nagy száma az elhalt társadalmi és emberi értékeit mutatta.

Fejfa minták

Győrffy István néprajztudós századunk harmincas éveiben a temetők fejfáit vizsgálva megállapította, hogy a Nagykunságban a legszebben díszített fejfákat a túrkevei temetőkben lehet látni. Tanulmányában több ábrát is közölt, melyek közül hármat bemutatunk. A fejfákat Rokkás Nagy László készítette. Napjainkban a fejfán látható díszítés egy szomorúfűzfát ábrázol, de a betűk ugyanolyan szépek, mint Győrffy István idejében.

A szokások között igen jelentős helyet foglaltak el azok a házimunkák, amelyet több rokon nő, vagy szomszédasszony közösen végzett, részben a munka nehézsége, részben eszközigénye miatt. Ilyen volt pl. a szappanfőzés, a lekvárfőzés, de a disznótor is, ugyanis az eszközöket kölcsön kellett kérni. Üstöt, üstházat, kavarókat, sózókádat stb.

A szappanfőzésnél felhasználták az egész évben keletkezett zsírokat, azokat, amelyeket disznótorkor kapartak le a belekről, s azokat is, melyeket többszörösen kisütöttek. Semmit nem dobtak el. Főzéséhez lúgkövet használtak, de ezt a századfordulót követően fokozatosan kivonták a forgalomból, mert erősen mérgező volt. Ezzel viszont megszűnt az otthoni szappanfőzés is, ami eléggé balesetveszélyes tevékenység volt.

Hasonlóan nagy munkát jelentett a lekvárfőzés. ez is sok balesettel járt, ugyanis a félig kész lekvár gyakran felcsapódott a kavaró karjára. Abban is hasonlított a szappanfőzéshez, hogy igen fáradságos, egy évben csak egyszer elvégzendő munka volt.

Minden héten, de legalább kéthetente kellett a kenyeret sütni. Ez is a nehéz női munkák közé tartozott. Előző délután kezdtek hozzá és másnap délutánra sült ki az a 4-5 darab, 4-5 kilós kenyér, amire egy öt tagú családnak 1-2 hétig szüksége volt. A kenyeret kovásszal készítették, a kovászt is maguk gyártották nyaranta, úgy, hogy egész évben jó legyen. A kovászba 5 kg korpát tettek, 5 fél "marik" (marék) egy kézben elférő lisztet és ezt leforrázták forró komlóvirággal. A komlót szintén mindenki magának termesztette, csak a virágját használták fel. Az egészet a sütőteknőben készítették, kis gombócokat, gombótákat gyúrtak belőle, és ezt a szellős padláson megszárították. Egész évben ezt használták még akkor is, amikor már az élesztőt is alkalmazták.

Előző nap megáztatták a kovászt, majd a kemencetorkon megkelesztették. Délután fogtak hozzá és este 8-ra lett kész. Ekkor bekovászolták a 3 szakajtó lisztet, a kovászt, az élesztőt, vizet, sót - jól összegyúrták. Kb. 20 kg lisztet kellett másfél óráig dagasztani. Éjfél után 1 órára kelt meg, ekkor kiszaggatták (a tésztából 4-5 kg-os kenyereket formáztak) és kosárba kelesztették tovább. Míg a tészta kelt, a háziasszony felfűtötte a kemencét. A tüzelőt előző este a férj behordta. Kenyérsütésnél jobban befűtöttek, s ha nyáron nem volt nyári kemence, akkor a kemence padkáját hidegvizes vedrekkel körberakták, ami részben hűtötte a levegőt, részben párásította, s ezáltal elviselhetőbbé tette.

A századfordulótól városunkban éltek pékek, de a mai napig is van, aki szereti maga sütni a kenyeret.

Bencsik Sándor birkát főz (Így kell "kavarni"!)

 

Felhasznált irodalom:

1. ÁGOSTON GÁBOR 1988. A szolnoki szandzsák 1591-92. évi összeírása I.=Zounuk 3. A Szolnok megyei Levéltár Évkönyve, Szolnok 1988. szerk.:BOTKA JÁNOS

2. ÁGOSTON GÁBOR 1989. A szolnoki szandzsák 1591-92. évi összeírása II.=Zounuk 4. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve, 1989. Szolnok, szerk.: BOTKA JÁNOS

3. BAGI GÁBOR 1995. A Jászkun kerület településeinek leírása: Zounuk 10. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve, Szolnok 1995. szerk.:ZÁDORNÉ ZSOLDOS MÁRIA

4. BALASSA IVÁN 1971 Herman Ottó Túrkeviben =Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának huszadik évfordulójára, Túrkeve, 1971. szerk.: DANKÓ IMRE

5. CSEH GÉZA 1995. A Jászkun kerületek és Külső-Szolnok Vármegye és katonai leírása 1782-1785. Szolnok 1995. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei I.

6. CSEH GÉZA-SZABÓ LÁSZLÓ 1989. Túrkeve = Adatok Szolnok megye történetéből II. Szolnok, 1989. Szolnok megyei Levéltár. szerk.: BOTKA JÁNOS

7. DANKÓ IMRE 1961. A túrkevei ház = Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának tizedik évfordulójára. Túrkeve 1961. szerk.: GYŐRFFY LAJOS

8. FÉNYES ELEK 1851. Magyarország Geográphiai szótára. Pest 1851. I-II. köt. Reprint 1984.

9. GYŐRFFY ISTVÁN 1983. Alföldi népélet. Válogatott néprajzi tanulmányok. Bp. 1983. szerk.: GYŐRFFY GYÖRGY

10. GYŐRFFY ISTVÁN Nagykunsági fejfák Bp. 1907. Néprajzi Értesítő klny.

11. GYŐRFFY LAJOS - VERESS ÉVA: Túrkeve története. Túrkeve, 1956.

12. GYŐRFFY LAJOS 1961. Marokszedők, félrészesek = Emlékkönyv a Túrkeve Múzeum fennállásának tizedik évfordulójára. Túrkeve, 1961. szerk.: GYŐRFFY LAJOS

13. HAGYMÁSY SÁNDOR 1986 - 1987. Túrkeve juhászata I-II. köt. kézirat a Városi Könyvtár tulajdona

14. HERMAN OTTÓ 1899. A magyar ősfoglalkozások köréből = Természettudományi Közlöny 1899. május 224-271.

15. Magyar Néprajzi Lexikon 1-5 köt. Főszerk.: ORTUTAY GYULA Bp. 1977-1982. Akadémiai Kiadó

16. MISKOLCZY LÁSZLÓ-VARGA LÁSZLÓ: A Nagykunság vidék népének építészete Bp. 1943.

17. Szolnok megye népművészete 1987. Szerk.: Bellon Tibor-Szabó László Bp. 1987.

18. VARGA SÁNDOR FRIGYES 1935. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye területének története 1876-ig. = Jász-Nagykun Szolnok vármegye múltja és jelene. Pécs 1935. Szerk.: SCHEFTSIK GYÖRGY.

 

Néprajzi adatközlők

- TÚRI JÁNOSNÉ, Túrkeve Április 4. út 14, 86 éves

- Z. SZABÓ ISTVÁNNÉ, Túrkeve Arany János út 15., 80 éves