Közigazgatás, tisztségviselők, választások...

A község politikai vezetését ezután nem a nemesek hadnagya, főhadnagya gyakorolta, hanem az ugyancsak választott községi főbíró vezetésével az ún. községi elöljáróság. Az írásbeli teendőket továbbra is a nótárius látta el. A nótáriusnál a fő szempont az volt, hogy szép írása legyen, szerepük pusztán annyi volt, hogy írásba foglalta az intézkedéseket. A századforduló változást hozott ezen a téren, amikor a nótáriusokat felváltották a községi jegyzők, akiknek már megfelelő iskolai végzettséggel kellett rendelkezni.

1. SIGIL.EKETYUKOD 1806 = Sigil(lum) Eketyukod, 1806 = Eketyukod pecsétje, 1806
2. A pecséten kívül körben poncolt díszítés. A köriratban az évszámot egy ötágú és egy négyágú csillag fogja közre. Az élesen elválasztott pecsétmezőben primitív ábrázolatú pajzsban csoroszlya és ekevas, a pajzs két oldalán indás takarók. A pajzs sisakdísze tüzet okádó ülő oroszlán, mellső lábában karddal.
3. a.: homorú, b.: 21 x 24 mm. c: ovális, d.: sárgaréz
4. JAM.Ht. 64.71.1.

A községi jegyzői állások megszervezésével lassanként az intézkedés joga a jegyző hatáskörébe tevődött át. A főbíró papírforma szerint megmaradt ugyan továbbra is a község vezetőjének, de szerepe lassan pusztán csak az aláírásra szorult, ugyanis a község nevében a jegyző és a bíró írt alá minden okiratot. A községi főjegyző, jegyző állami alkalmazott lelt, fizetését ugyan a községi pénztáron keresztül kapta.

A bírói állás csak tiszteletdíjas lett, ami oly csekély, hogy azzal a tisztséggel járó kiadásokat sem igen tudták fedezni, ezért általában a tehetősebb gazdákat választották meg a bírói tisztségre. A főbíró tiszte a község politikai irányvonalának biztosítása. Az albíró, akit törvénybírónak is mondtak, intézte a község lakóinak apró-cseprő peres ügyeit.

A községi bíró évi tiszteletdíja még az 1930-as években is 100 P. volt, ami csak arra való volt, hogy év végén, amikor az utolsó gyűlést tartották az elöljáróság tagjai, akik 24-en voltak, 12 esküdt, 12 képviselő testületi tag, egy kis megvendégelésre elmenjen.

A községi bírói tisztség sok esetben azt eredményezte, hogy a bíróságot viselt ember anyagilag is alaposan ráfizetett a hivatalra. A tisztségével járó elfoglaltság sokszor akadályozta a munkája végzésében, ezért is választottak főként idősebb embereket, akiknél a család felnőtt fiú gyermekei el tudták végezni a gazdálkodással járó összes teendőt.

A bíróválasztást a járási főszolgabíró jelenlétében tartották. Előre be kellett jelenteni, ki kíván a tisztség elnyerésére pályázni. A kitűzött napon nyílt szavazással választották meg a bírót és az elöljáróság tagjait. A választást megünnepelték. Az újonnan megválasztott főbíró a választókat megvendégelte a házában.

A község ügyeinek intézésére nem volt külön épület. Egészen az 1848-as idők végéig a községi bíró lakása volt egyúttal az iroda is, az iratokat is ott őrizték. A szabadságharc leverése után különül el a vezetés, ettől kezdve önálló épületet építenek a községi ügyek intézőinek, ez volt a községháza. A jelenlegi községi tanács épületének a helyén állt a községháza. Telke a XIX. század húszas éveiben Szalay Sámuelé volt, a régi ún. puskaszin helyén állt a szárazmalma.

A község egységes társadalma a XIX. század vége felé megoszlott. A községbe került hivatali vezetők igyekeztek megtartani a távolságot maguk és a falu lakói között. A községi jegyző, pap és tanítók egy külön réteget képeztek a községben. A falu gazdálkodó népessége továbbra is egységes maradt. Nem tettek különbséget társadalmilag a vagyonosabbak és a szegényebbek között. Együtt éltek, együtt dolgoztak továbbra is. A község hivatalos vezetői még a gyermekeiknek sem igen engedték, hogy a paraszt gyerekekkel játszadozzon vagy barátkozzon. A hivatali vezetők gyermekei a négy elemi elvégzése után középiskolába kerültek, amikor már csak nyári szünidőben voltak a szülőknél. Új barátokat szereztek és ezzel az amúgy is gyenge baráti kapcsolatok teljesen megszakadtak. Valahogy, ahogy akkor mondták „urak" lesznek. Az uraságot a távolság tartásában látták. Tragikus az volt, hogy a parasztságból kikerülő iskolázott gyermekek is átvették ezt a magatartást, amit a szülők szintén igyekeztek istápolni. A családban elkülönültek az iskolázott és a nem iskolázott testvérek. Sokszor hallottuk, amikor a szülők dicsekedtek fiaikkal, lányaikkal, hogy fiam, lányom ilyen úr vagy olyan úr. Az „úr" szót soha el nem hagyták volna. Az ilyesfajta elkülönülés a kisebb és főleg a betelepített lakosságú községeknél tűnt ki jobban. Tyukod ebből a szempontból is kivált a környező falvak közül. Itt is megadták a megfelelő címzést a tanult embereknek, de a hivatalon kívül nem tekintették maguktól különbnek, ezt a legjobban azzal mutatták ki, hogy amikor a kapuban üldögéltek, beszélgettek és jött a jegyző vagy bármelyik tisztviselő, nem köszöntek nekik előre, megvárták, hogy odaérkezzen és amikor azok köszöntek, illedelmesen fogadták. Ha nem köszönt, ők sem köszöntek, hanem még mondtak is egy nem éppen megtisztelő jelzőt.

A község politikai vezetői közül néhány nevet felsorolunk itt az alábbiakban, akik 1848-ig a nemesek hadnagyai, főhadnagyai, utána pedig a község főbírói voltak: 1815 Bakó István hadnagy, 1820 Nagy Zsigmond hadnagy, 1832 Balogh Dávid főhadnagy, 1840 Pallay András főhadnagy, 1841 Bíró Ferenc főhadnagy, 1841 ifj. Balogh József segédhadnagy, 1845 Orosz Miklós főhadnagy, 1848 Balogh Mihály főhadnagy, 1851 Balogh Mihály főbíró.

Ezután már csak bírók, főbírók szerepelnek. 1858 Szigethi József, 1860 Szalay Sámuel, 1862 Domonkos Benjámin, Orosz Ádám, Farkas Sándor albíró, Szarvady László h.bíró, 1864 Balogh Zsigmond, 1867 Szalay Gáspár, 1869 Gyene Gáspár, 1868 Nagy Károly, 187 Orosz Lajos, 1873 Gyene Sámuel, 1883 Szalay Pál, 1884 Gyene Sámuel, 1892 Orosz Pá 1897 Szalay Kálmán, 1901 Nagy József, 1906 Kiss Károly, Orosz Pál, 1912 Gyene Gus, táv, 1918 Nagy Gáspár, 1923 Ráday Sándor, Belényesi Zsigmond. 1930 Balogh Miklú 1934 Kiss Gyula, 1938 Szarka Bálint. Az évszámok azoknak az okiratoknak a kelte, amelyekben előfordulnak a nevek. A községi iratok 1919-ben teljesen megsemmisültek, mivel a Tanácsköztársaság megalakulásakor kiszórták, elégették valamennyit.

A község lakói és a hivatali vezetők között az ellenszenv az I. világháborúban még jobban fokozódott, mivel a falu közvéleménye szerint a háborús események alatt a hivatali vezetők nem mindig igazságosan jártak el. Állítólag a kiutalt hadisegélyeket nem megfelelően osztották el, a rekvirálásokat is részrehajlóan intézték. A háború idején, amikor már az élelemtartalék fogytán volt, elrendelték a rekvirálásokat. Elmentek a házakhoz, megállapították a még szükséges terménymennyiséget, a felesleget pedig elvitték. Ezeket a rekvirálásokat pénzügyőrök végezték. Ha megjelentek a községben, a hír mint a futótűz terjedt el, mindenki igyekezett eldugni, amit csak tudott. A szemes terményt például az udvaron a pelyva csomó közepébe öntötték, amit nem találtak meg, mert hiába szurkáltak benne, a szemek nem akadályozták a szurkálást.

Ma már nem tudni, mi volt az igazság, de a község lakossága az igazságtalanságokért a községi jegyzőt tette felelőssé. A háború végén ezért sok vezető el is menekült a faluból. Az itt maradtak közül pl. az aljegyzőt megverték. A helyi lelkész lakására is felmentek és egy fakanállal a nagytiszteletű asszony kezét elverték, azzal a szóval, „ ezt a kezet kellett nekünk csókolgatni."

Ebben az időben az egyház vezetése teljesen a lelkész kezébe került, akinek a felesége, ha valaki odament, a kezét előrenyújtotta kézcsókra. Amikor az adófizető elment, a cselédlánynak le kellett súrolni a kilincset, mert a nagytiszteletű úrék nem foghatták meg azt a parasztok után. A falu lakosságában még erősen élt a régi kisnemesi tudat, mely demokra­tikus volt, nem tett különbséget ember és ember között. Soha nem találunk olyan ütközést, ami abból adódott volna, hogy valaki nemes vagy nem nemes származású. A községben a gyermekeket úgy nevelték, hogy mindenkinek, aki idősebb nála, köszönni kell. Nem volt szabad letegezni csak a fiatalabbakat. Mindenki tegezte egymást, kivéve az értelmiségieket, mert azok a falu lakói közül senkivel nem voltak tegező viszonyban.

Ez az állapot 1920 után tovább folytatódott. A vezetők még jobban elkülönültek, ebben a vezető szerepet a jegyző és a lelkész vitte. Megesett, hogy a paraszti származású jegyzőt a testvére vagy a szülei meglátogatták, azok nem mentek a lakására, hanem csak a hivatalában keresték, mert a feleség nem szerette a paraszti atyafiságot. Sokan azt hitték, annál jobban megbecsülik őket, minél inkább elkülönülnek a község lakosságától. Ez a helytelen nézet volt az oka, hogy a községi jegyzők nagy része 1944-ben a visszavonuló magyar és német csapatokkal együtt távozott a faluból.

A politikai elkülönülés már 1848 után kezdődött. A községben addig politikai pártok nem voltak. A község lakossága egyértelműen ellenzéki volt. 1848-ban a község egyik birtokosa Uray Bálint a dinasztia mellé állt, ezzel megbontotta a falu egységét. Ettől kezdve a községben a kormánypártot ő és a hozzátartozói, később az alkalmazottaik képviselték. Az Uray család korábban is jelentős szerepet játszott nemcsak a község, hanem a megye életében is. A reform országgyűlésen, ahova a megye Kölcsey Ferencet küldte követül, aki az ellenzék vezére lett. Amikor a megye új utasítást küldött neki, amit ő nem fogadott el, lemondott követi megbizatásáról és visszavonult. Uray Bálint lett az utódja, aki szembehelyezkedett az újításokkal. Ennek természetes folytatása volt, hogy 1848-ban Kossuth ellenségeinek táborába szegődött. Majd a szóbeszéd szerint 1849-ben a Kárpátokon keresztül ő és Kende vezették Debrecen alá az orosz hadsereget. Uray Bálint csak álruhában tudott elmenekülni. A szabadságharc leverése után a császári ház a szolgálatai megjutalmazásaképpen nagyobb birtok adományban részesítette, így még jobban elmélyült a szakadék közte és a falu lakói között.

1848 előtt a község lakói mindig az ellenzékhez tartoztak. Az akkori Krasznaközi járás székhelye Nagykároly volt és minden választásra oda kellett bemenni. A tyukodi kisnemesek lóháton rézfokossal, darutollas kalapban megjelenve az oda besereglettek nagy részét, akik a kormány oldalán voltak, kizavarták a városból és megválasztották a nekik megfelelő követet mind az országgyűlésbe, mind a megyegyűlésekbe. A járás megszűnése és a csengeri járás megszervezése után hasonlóképpen jártak el. Ekkor már Csenger volt a székhely, oda kellett menni szavazni. Itt ugyanaz folytatódott, mivel itt is a járás legnagyobb községe Tyukod volt.

1920-tól kezdve, amikor községenként adták le a szavazatukat a választók, Tyukodnak sohasem volt képviselője, mert mindig kisebbségben maradt. A megye és a járás teljes mértékben a Péchy család kezébe került, akik a szomszédos Porcsalma községben laktak, így a járás is teljes mértékben a befolyásuk alá került. A járásnál, a megyénél elsősorban az ő védenceik kerültek vezető állásba. A tyukodiak mindenütt hátrányba szorultak. Választások alkalmával, mivel tudták, hogy a legerősebb ellenfél Tyukod, katonaságot vezényeltek a faluba, hogy a választások zavartalanságát biztosítsák, azonban így sem sokat értek el.

Az utolsó általános választáson is katonaság jött a községbe. Konyhájuk a mai zöldséges bolt helyén lévő ún. Simák féle kocsma udvarán volt, a szállás pedig az emeletes iskolában. A két épület között kb. 500 méter távolság volt. A katonák részére az élelmet két katona vitte nagy üstben, elől-hátul szuronyos fegyveres katona ment velük. A tyukodi választók kiálltak a kapuba és onnan kiabálták nekik: „Ne féltsétek, nem vesszük el, nem kell nekünk, van nekünk ".

A községben lévő kiküldött katonák és a falu lakói között összeütközés nem történt. Egy alkalommal, éppen a választás napján, amikor a géppuskát kellett volna összerakni, ezt a katonák nem tudták, a községből egy leszerelt katonát hívtak, hogy segítsen nekik. A géppuskát az emeletes iskola emeleti lépcsőfordulóján állították fel, szemben az ellenzéki választók gyülekezőhelyével. A kormánypárt gyülekezőhelye ugyanabban az iskolában volt, innen vonultak a választók a községházára a szavazatukat leadni, akkor még nyílt szavazás volt. A vezetők rendelkezése az volt, hogy csak 10-10 fő mehet egyszerre a szavazóhelyre, a többiek addig a gyülekezőhelyen vártak. A községben ebben az időben 800-1000 között volt a választásra jogosultak száma. A szavazatok megoszlása: 800-850 az ellenzéki kisgazdapártra, 100-150 pedig a kormánypártra szavazott. Az ellenzékiek már szinte a választás megkezdése előtt, a párt gyülekezőhelyén voltak. A kormánypárt úgy szedte össze a maga kevés választó polgárát, akik a tisztviselőkből és a tanyai cselédségből állottak, nagyon nehezen gyülekeztek. Sok időt kellett várni, míg a kormánypárt részéről 10 szavazó összejött, hogy az ellenzékből is 10 fő leszavazhasson. Emiatt igen erősen békétlenkedtek az ellenzékiek, amikor a bizottság megkapta az értesítést, hogy a járás többi községei már leszavaztak és megvan a biztos győzelem, akkor engedték az ellenzékieket szavazni. A rend biztosítására egy szolgabíró volt kint. Amikor a hangulat az ellenzék táborában anny ra erősödött, hogy kitöréstől kellett félni, a szolgabíró nem merte vállalni tovább felelősséget, átadta az ellenzéki főbírónak, akinek az utasítására a katonák félrevonultak simán lezajlott a szavazás.

Választások alkalmával a kormánypárt minden lehetőséget megkísérelt a szavazók megnyerésére, pl. amikor az egyik választónak gyermeke született, a szülők invitálására meghívták komának az akkori kormánypárti jelöltet, vitéz Mecsér Andrást, aki az OMGE elnöke, földbirtokos volt. A gyereket főispáni fogattal vitték a templomba a keresztelésre, utána nagy lakoma volt. Ugyanakkor a sógornak is született gyereke, ő az ellenzéki képviselőjelöltet hívta komának, vitéz Gyene Pál porcsalmai földbirtokost. Ez a keresztelő már nem volt olyan nagy, de itt is a képviselőjelölt kocsija vitte a templomba a gyereket. Ezen kívül az ígérgetésektől a megfélemlítésig mindent elkövettek a kormánypárt részéről.

Az utolsó választás alkalmával kettős listával választottak, azaz minden község illetve kerület megválasztotta a maga képviselőjét és ezen kívül a megyei lajstromon is választottak képviselőt. Az utolsó ilyen választáson lett képviselője Tyukodnak is, mivel a megyei lajstromon a kisgazdapárt szerzett annyi szavazatot, hogy megyei mandátumot kaphatott. Ez volt a községnek az első választott képviselője, azonban ekkor már nem sok eredményt érhetett el. Tudomásom szerint az első ilyen megyei lajstromon került a parlamentbe Bajcsy Zsilinszky Endre is.

Visszatérve az I. világháborús időkre, a község férfi lakossága nagyrészt katonai szolgá­latot teljesített. A községben csak öregemberek és fiatal legények maradtak. 1916-ban orosz hadifoglyok kerültek a községbe, akiket a házakhoz adtak ki munkára. Szökéstől nem kellett félni, mert még a frontvonal messze volt és a foglyok is nyugodtak voltak, hogy így nem halnak meg a fronton, hanem a háború befejezése után hazamehetnek családjukhoz. Tudomásunk szerint a község lányai, asszonyai és a hadifogoly orosz katonák között szerelmi viszony nem fejlődött ki. Nehezen tudták megérteni egymást. A hadifoglyok néhány magyar szót megtanultak. Sokat nevettek azon, hogy a hadifoglyok eleinte nem akarták megenni a zöldbabot, mert azt mondták, hogy a babcsöveket az akácfáról szedték, és azt főzték meg nekik. Valószínűleg, azon a vidéken, ahonnan ezek a hadifoglyok származtak, nem ismerték a babot, paszulyt. Az Oroszországban fogságba került magyarok közül is csak egy hozott orosz feleséget, aki az idők folyásával megtanulta a magyar nyelvet és beilleszkedett a falu társadalmába.

A hadszíntér változásával községünkön is keresztülvonultak a magyar csapatok. A tanácsköztársaság megalakulása után az antant rendelkezése értelmében vissza kellett vonni a magyar csapatokat és román csapatok követték őket. A községben nem volt semmi különösebb esemény, ha csak azt nem vesszük annak, hogy nagy mulatság volt, reggel leié összevesztek a legények, verekedni kezdtek. A verekedés nézésére az egyik gazdalegény kiment az utcára, kezében egy villával, mivel már etetni kezdett. A román katonák azt hitték, rájuk akar támadni, így agyonlőtték.

A községen átvonuló székely hadosztály, hogy mielőbb a Tiszához érkezzen, a továbbszállításra igénybe vette az összes fogatot. Bementek az udvarokra és kényszerítették a gazdákat, hogy vigyék őket a szekérrel.

Bár a szekereket elrejtették, de így is megtalálták és menni kellett. Emlékszem rá, édesapánkat is elhajtották. Akkor Kocsordig kellett vinni a katonákat. A kocsordi Krasznánál volt egy csata a visszavonulók és a román katonák között. Ez a fuvarozgatás egész napon át folyt. Amikor lerakták az egyik csoportot, visszajövet másik csoport kapaszkodott fel. Édesapánk is többször fordult már, az állatok éhesek voltak, nem akartak menni, de kényszerítették a továbbmenésre. Mivel a lovak nem akartak menni, azt mondja az egyik katona a másiknak: „ Szúrd keresztül, lökd le a szekérről és hajtsál! " Édesanyánkkal mi is ott voltunk, éppen enni vittünk édesapánknak - lepényt -, amikor ezt édesanyánk hallotta, nagyot visított, édesapánk pedig közévert a lovaknak, azok megindultak. Édesapánk akkor késő éjjel jött haza. Elmondta, hogy amikor lerakta a katonákat, visszafelé nem az úton jött, hanem a földeken keresztül, toronyiránt. Még világosan a Farétre érkezett, ahol éppen akkor lucer­navetésünk volt. Ott a lovakat megetette és este jött haza, amikor már elvonultak a román csapatok.

A megszállás ideje alatt nem volt semmi különös esemény a községben, pusztán csak annyi, hogy amikor visszavonultak a román csapatok, a határ a falu területén húzódott keresztül. A határnak egy része a báró útjától Ura felé és átjőve a Vajason a Kerekér és a Turmann Olivér tagját elválasztó árkot követve a legelőn keresztül ment Urának. A legelőnek egy része is odaátra esett. Ebben az évben a határnak az a része műveletlen maradt, mert nem engedték a románok az átjárást. Ez az állapot 1920-ban megszűnt, mivel a béke­szerződés után a határok kiigazítást nyertek és Ura, Csengerújfalu két szomszédos község visszakerült az országhoz. A határ Börvely és községünk között húzódott a lápon keresztül.

A községben a katonák 1940 nyarán jelentkeztek, amikor egy ideig itt állomásoztak a Szatmár felé nyomuló magyar csapatok. A bevonulásnál nem történt semmi atrocitás, a tyukodiak 1940-től kezdve megint megkezdték a szatmári piacra járást. A gyerekek közép­iskolákba most már Szatmárra mentek.

Az államvasút is megkezdte a vasúti pálya korszerűsítését. Az volt a cél, hogy Nyíregyházán keresztül gyorsvonattal is összekössék Szatmárnémetit a fővárossal. Ebből csak annyi valósult meg, hogy a töltést megcsinálták. A nyírségi homokdombokból hordtak töltést az új vasútvonalnak, azonban megépítésére már nem került sor.

A vasúttal kapcsolatosan meg kell még említeni azt, hogy a községtől a lápi tanyák Erzsébet tanya, Klára major 8-10 km-re voltak, így vasútállomástól is. Ez a földutakon nagyon megnehezítette a szállítást a gazdaságoknak. A gazdaságok kérésére a községi képviselőtestület hozzájárult ahhoz, hogy keskeny vágányú lóvasutat építsenek. Meg is épült, az útvonala az állomástól a kövesút baloldalán, a község belterületéig - a jelenlegi orvosi lakásig -, onnan az újsorosi telkek végén egy akkor még szántó területen haladva a méneskút irányában, tovább a báró útjának jobb oldalán haladva ért el a Kálmán majorba, a végállomásra. Az út hosszúsága kb. 10 km. volt.

A szántóföld tulajdonosának - Somlyai Ferencnek - a földhasználatért a lóvasutat üzemeltetők haszonbért fizettek. A lóvasút 1945 után megszűnt, még a vasúti síneket is felszedték és elhordták. A község szempontjából is jó volt, mert megkönnyítette a közlekedést a község és a Szalmaváros között. A Vajason keresztül a közúti híd mellett egy tahidat építettek a lóvasútnak, ami 1945 után szintén megszűnt.

Meg kell még itt emlékeznünk a két háborúban elpusztult katonákról. A község férfi lakossága szinte minden fronton harcolt. A hősi halált holtakra való megemlékezésül a község lakossága emlékművet állított a templom előtti szabad területen. A templomtéri iskola melletti területet parkírozta és körülkerítette. A hősök terének és kiépítésének a gondját legfőképpen Nagy Gergely vállalta magára, akinek az egyetlen fia halt hősi halált a II. világháborúban. Ő éltében gondozta, ápolta a teret, halála után azonban ez is eléggé pusztulásnak indult. Az emlékmű egy téglalap alakú oszlop, melyen négy sorban vannak felsorolva a hősi halottak nevei.

Emlékül, akik életüket a hazáért adták. Balogh Miklós, Bíró András, Bocsi László, Bum János, Czégényi Sándor, Csatári Bálint, Csatári Pál, Dani János, Farkas Zsigmond, Fássy Bálint, Fráter Menyhért, Gerzsenyi Sándor, Gyene Bálint, Gyene Pál, Harsányi Bálint, Kádár József, Kiss Gusztáv, Kiss Lajos, Kormos József, Kocsi Zsigmond, Kocsi Ferencz, Lakatos Gábor, Magda Bálint, Nagy András, Nagy Antal, Majorics Pál, Milák László, Nagy Ferencz, Nagy József, Nagy Lajos, Németh András, Németh Géza, Németh Miklós, Orosz István, Orosz Miklós, Ozsváth Lajos, Pallay Lajos, Pon Bálint, Rácz Ferencz, Rácz Gábor, Rácz Zsigmond, Somlyai Menyhért, Somlyai Sándor, Szabó Bálint, Szatmári Ferencz, Szedlák Sándor, Tóth Bálint, Tóth Sándor, Tösmag Imre, Vass Sándor, Veres János, Balogh József, Domokos Pál, Bodó József, Nagy Ferencz, Nagy József, Nagy Lajos, Németh András, Tóth Zsigmond, Varjasi József 1914-18-ban

Bakó József, Balogh Gyula, Balogh Zsigmond, Belényesi Gyula, Belényesi Sándor, Bocsi Zsigmond, Bódi József, Bődi Sándor, Bozsó Ferencz, Dancs Imre, Farkas Áron, Farkas Gyula, Farkas Miklós, Ferenczy József, Fodor Sándor, Fráter Lajos, Gyügyei Pál, Gyene Gusztáv, Harsányi Imre, Herskovics Mór, Kiss Gyula, Kiss József, Kosztyu György, Majorics János, Makai Bálint, Margitai Imre, Margitai István, Nagy Bálint, Nagy Béla, ifj. Nagy Lajos, Nagy Miklós, Nagy Pál, Nagy Sándor, Németh Gábor, Németh Gyula, Orosz Áron, Orosz Gusztáv, Orosz Pál, Orosz Sándor, Pongó Zsigmond, Salánka József, Sepa Miklós, Sinka Endre, Szabó Sándor, Szilágyi Lajos, Szórádi Ferencz, Tóth Zsigmond, Tóth Gedeon, Tóth Endre, Tüzes András, Varga László 1937-45.

A névsor alatt „ Ember szeresd az Istent, szeresd hazádat, mint ők szerették. " Az első világháború után megalapították az ún. vitézi rendet. A vitézi rend tagjai azok voltak, akik az I. világháborúban nagy arany, kis arany, nagy ezüst érmet szereztek. Községünkből többen szereztek ilyen vitézségi érmet és azok közül a következőket avatták vitézzé: Berecky Gábor, Bereczky József, Németh Károly, Tóth Sándor.

Ugyancsak vitézzé avatták a községbe került Szeibel György állami iskolai tanítót, aki a vitézzé avatása előtt vette fel a Majthényi nevet.

A vitézi rend tagjai kisebb-nagyobb juttatásokban részesültek. A legénységi állományba levők 15 kh, a tiszti állományúak 25 kh ingatlant kaptak azzal a kikötéssel, hogy ezt az első fiú örökölheti, aki az ingatlannal együtt örökli a „vitéz" címet is. Községünkben föld vitéztelekre nem volt, így a tyukodi vitézek a szomszédos Ura község határából az eredeti gróf Tisza István-féle birtokból kapták meg a nekik járó területeket, amit 1945-ig használtak is.

Az I. világháborús kitüntetések között szerepelt még a „Károly csapatkereszt". Községünkben ilyen éremmel rendelkezők aránylag elég sokan voltak, ők az évi adójukból kaptak 2% engedményt életük végéig.

2. kép.
Képes levelezőlap Tyukodról.
A képen báró Uray Bálint kastélya

3. kép.
Az I. és II. világháborúban elesett hősök emlékműve

4. kép. A község elöljárósága 1935-ben. Állnak (balról jobbra): Nagy Gyula, Bíró Mihály, Belényes Bálint, Kiss Károly, Bíró Jenő, Domokos Sándor, Belényesi Lajos, Németh Zsigmond. Ülnek: Nagy Gergely, Tóth Dávid, Farkas Gergely, Makay Bálint, Kiss Károly, Osváth Gáspár. Gyermekek: Tóth Bálint, Tóth Gáspár (testvérek), Makay Zsigmond és Makay Bálint (testvérek)

Kimutatás

Tyukod község birtokosainak megoszlása Szatmár-Bereg-Ugocsa vm. illetve az országos adatokhoz viszonyítva

A táblázatból megállapítható, hogy a megyei és az országos átlag nem sokban különbözik a községi átlagtól. Más lett volna a helyzet, ha az idegen községbeliek ingatlanát is figyelembe vesszük, mivel nagyrészt 100 holdon aluliakból tevődik össze.

A község földbirtokmegoszlása 1944-ben

A község határa a telekkönyvi adatok szerint 10 819 kh. Azonban meg kell állapítanunk, hogy a község lakói 100 holdon aluli birtokosként összesen 3490 kh ingatlant birtokolnak. A 100 holdon felüli birtokosoké 3.312 kh. volt, akik a következők: Forray Józsefné Schwartz Olga 974, Magyar Földbirtok és Mezőgazdasági Rt. 638 kh., dr. Turman Zoltán és Turman Olivér 763 kh., Staudinger József 180 kh, Tyukod község 154 kh, Tyukod legelő és birtokosság 291 kh, Tyukod ref. egyház 112 kh.

A község tulajdonát képező terület nagyrészt út és árok, az egyház ingatlana pedig lel-készi és tanítói javadalom. A legelő birtokosság földje a község lakóinak közös tulajdonát képezi. A telekkönyvbe a részarányok vannak feljegyezve.

A kimutatásból megállapítható, hogy a község határából más községben lakók többet birtokoltak, mint a községbeliek. A 100 holdon felüliek közül is Forray Józsefné és a Magyar Földbirtok R.T. budapestiek.