A faluban a különféle mesterségeket szokás szerint jórészt háziiparszerűen űzték, mesteremberek viszonylag későn jelentek meg.
Korábban jelentkezett a száraz malom molnársága, azonban ez nem volt külön mesterség, mert a molnárok mindenféle famunkához értettek. Többnyire végeztek ács, asztalos és mindenféle fával kapcsolatos munkát.
Az építőipar sem volt önálló ipar, mert a falunak szinte minden lakója maga végezte az építkezést, maga munkálta meg az építkezéshez szükséges faanyagot. Szinte minden háznál megtalálható volt a vonószék, még egyszerű faesztergályozó is volt, hiszen a tornáctartó szulápokat is többnyire maguk esztergályozták ki.
Valószínű, hogy a kerékgyártó mesterség elég korán jelentkezik. Önálló főfoglalkozású kerékgyártó mesterekről csak a századforduló után tudunk, addig a szekereket vagy készen vették, vagy pedig maguk eszkábálták össze.
Szabó, csizmadia is csak a századfordulón jelent meg a községben. A XIX. században az emberek többnyire a saját maguk által készített ruhába jártak és a bocskorokat is maguk csinálták. A módosabbak a ruhát és a csizmát a városokban levő üzletekben vásárolták meg, vagy az ottani mesterekkel csináltatták.
Borbéllyal az 1920-as években találkozhatunk, addig mindenki maga borotválkozott, a hajat is egymásnak vágták le. A borbélyok házakhoz jártak, a műhelyt magukkal vitték egy kis ládikóban. Kommencióért végezték munkájukat, ami évente egy véka búza volt, azért hetenként egyszer borotválni és havonta egyszer hajat kellett vágni.
A századfordulón szabó mester Kertész Klein Sámuelek, azonban csak mellékesen foglalkoztak mesterségükkel, főfoglalkozásuk a kereskedelem volt. Önálló szabó mester 1920-ban jelenik meg a községben, Fodor Imre, aki Dobrán született, de édesanyja tyukodi volt. Amikor francia fogságból hazatért, a határ már le volt zárva, így haza nem mehetett, itt telepedett le.
A községnek volt kovács mestere, akit a község lakossága választott. Lakást biztosítottak számára a régi Kis utcán, a mai agronómusi lakás helyén. Mindenféle kovácsmunkát elvégzett. Az ekevasak élezéséért évenként egy véka búzát kapott.
Ugyancsak a húszas években jelentkezett a hentes, mint külön szakma. Ők az általuk levágott állatok húsát árusították. A sertéseket feldolgozták, húst, szalonnát, kolbászt adtak el. Volt, hogy három hentes is volt a faluban. Hetenként vágtak sertést, marhát. A húst sokszor hitelbe adták és a vevők csak ősszel fizettek terményben.
Építőmesterek a századforduló után már többen voltak. Nagy részük nem rendelkezett iparengedéllyel. Bár mesterségüket becsületesen ellátták, hiszen egész életüket ezen a téren töltötték el, de mivel nem voltak inasok, így nem szabadulhattak fel, iparengedélyeket nem válthattak.
Több embernek volt a faluban kézi darálója, ahol a darálást a daráltatok maguk végezték. Vámot nem adtak, vagy ha adtak, akkor egy kosár darálás után egy marékkal.
A száraz malomba való őrlés is hasonlóképpen történt. Ekkor a malom használatáért vékánként egy köpécével fizettek. Ha az őröltetőnek nem volt lova, a lovasgazdának egy véka őrlésért 12 kr. kellett fizetni.
A XIX. század végén az egyik szárazmalom tulajdonosa gőzmalmot akart csinálni, ez azonban nem sikerült, a malom többször volt rossz, mint jó. A malmos belebukott a vállalkozásba és a vagyona is jórészt elment. A malom gépésze Csombók volt. Nagyon sokat tréfáltak is vele, még nótákat is gyártottak róla, az öregek még dalolgatták, de ma már teljesen feledésbe ment.
Községünkben a tényleges kereskedelem csak a XIX-XX. század fordulóján indult meg, a lakosság ugyanis a megélhetéséhez szükséges mindenféle terményt megtermelte. A konyhára són és cukron kívül egyebet nem vásároltak. Ezek beszerzését úgy oldották meg, hogy amikor bementek Szatmárra, vásároltak egy nagy darab kősót és süvegcukrokat, amiből a szükséges mennyiséget maguk törték meg. Cukorból viszonylag keveset vettek, aminek az volt a magyarázata, hogy sok embernek volt méhe. Amikor fogytán volt a cukor, megfojtottak egy kas méhet, mindjárt volt mivel édesíteni.
A szükségleteik feletti terményfelesleget kétféle módon értékesítették. Maguk szekérrel vitték árusítani Szatmárra, vagy onnan jöttek ki kereskedők és itt helyben vásárolták fel. Az utóbbinál fuvarost kerestek a faluban, aki elszállították a megvásárolt terméket. A tyukodiak ezt nem szerették, mert keveset kaptak, mintha maguk vitték volna eladni terményeiket. Ugyanis úgy a kereskedelmi haszon az övék lett, míg az utóbbi esetben a kereskedők sokszor többet nyertek a portékán, mint a termelők.
A múlt században a korcsma és mészárszéktartás földesúri jog volt. Mivel a faluban nem volt földesúr, így a jog a közösségé volt, amit hol az egyház, hol a község gyakorolt.
Az iparszerű kereskedés a szabadságharc után a XIX. század második felében indult fejlődésnek. A kereskedők többnyire Szatmárról és az Avasból jöttek, elég hamar meggyökeresedtek és vagyonra tettek szert. Talán az első kereskedő Edusné volt, Klein Edéné, akiknek kocsmájuk volt és valószínűleg fűszerfélét is árusítottak. A legnagyobb házakat a faluban ezek a kereskedők építették. A Nagy utcán az ő házuk volt az egyik legnagyobb épület, amit később Török Ágoston tanító vett meg, tőle pedig Fássy Árpád, ma már lebontották. Ugyancsak Klein Ede építtette a jegyzői lakást, amit a falu szolgálati lakásnak vásárolt meg, ma gyógyszertár van benne. Ezek mellett mezőgazdasági ingatlant is vásárolt, a lecsapolás alkalmával szerzett nagyobb földterületet. Lassan a kereskedést feladta és a gazdálkodásból élt. Később elkerült a faluból, majd az unokája, Klein Antal jött vissza az 1930-as években, aki szabó volt. Ezt a mesterséget folytatta itt is, a feleségének pedig szatócskereskedése volt. Üzletük a jelenlegi egészségház udvarán volt.
Második szomszédjukban lakott Herskovics Mór, aki kereskedett, majd később ő is földet vásárolt, és annak jövedelméből élt. A felesbe kiadott föld mellett az üzlete gyér forgalmat bonyolított le.
Hasonló volt Klein Ábrahám, akit a gyermekek csak Ábri bácsinak hívtak. Neki is volt kis üzlete, míg fia, Klein Sámuel a szabó mesterséget tanulta ki, így két foglalkozást űztek.
A második fúrott kútnál volt Stern Farkas és fia kereskedése, ez már jobban működött. Rajtuk túl volt Klein Farkas üzlete, akit görbe nyakú Farkasnak hívtak, mert a nyakát görbén tartotta.
A falu túlsó végén, a mai italmérés mellett volt a Braun testvérek boltja, itt is mindenfélét lehetett kapni.
A Kis utcán, a templom környékén volt a Berger féle vegyeskereskedés. Ezeknek a kereskedőknek a lakása együtt volt az üzlettel. Az utcai helyiség volt a bolt, utána a lakószoba. A bolt bejárata feletti csengő jelezte a vevő érkezését, a hangra a boltos kijött és kiszolgálta.
Ezeket a boltosokat 1944-ben deportálták. A falubeliek nagy részvéttel voltak velük szemben, de segíteni nem tudtak.
A községben korán jelentkezett a szövetkezeti gondolat. A Hangya szövetkezet a századfordulón alakult meg. Megszervezője Dvorzsák József volt, aki 1875 augusztus 13-án született itt Tyukodon. Apja nyugdíjas őrmester volt, anyja Szalay Julianna, édesapánk nagynénje. így édesapánk is tevékeny résztvevője volt a szövetkezet alapításának. Dvorzsák József később Csengerbe költözött és ott halt meg.
A Hangya szövetkezet után hamarosan megalakult a Tyukod Hitelszövetkezet is mint az O.K.H tagja, ezt parasztbanknak is nevezték. Az első világháború alatt ez a hitelszövetkezet tönkrement, a betétesek elvesztették betétjeiket. Mivel saját vagyona nem volt, a háború alatti és utáni inflációban elvesztette forgó tőkéjét is, a háború után jogilag is megszűnt.
A Hangya szövetkezet szerencsésen túlélte az inflációt. 1919 őszén ugyan megsemmisült az egész raktárkészlete, csupán a berendezése maradt meg, de a tagok újabb üzletrészjegyzéseikkel ismét talpra állították. A harmincas évek elején a szövetkezet telket vásárolt és üzletet épített, amelyben italmérés működött és fűszerkereskedés.
Az 1920-30-as években nyitott üzletet Kádár Zsigmond, Boldizsár Lajos, Tokodi Sándor. Ezek szintén fűszer- és vegyeskereskedések voltak italméréssel összekötve.
Ugyanebben az időben nyitott üzletet Kiss Gyula, akit ezután Korcsmáros Kiss Gyulának neveztek, megkülönböztetve a többi hasonló nevűtől.
A Hangya szövetkezet üzletvezetői többnyire falubeliek voltak, akiket az igazgatóság választott, míg a nem helybelinek lakást biztosítottak. Az üzletvezetőnek meghatározott alapfizetése volt, és a forgalom bizonyos százalékát kapta. Könyvelője hosszú időn át Bajka Zoltán tanító volt.
Ismertető néhány alkalmaztatásról, azok bérezéséről: 1826. december 17. pesztrának alkalmaztam Gyula mellé Czibere Julist, fizetése:
Attam 1 pár csizmát, 2 surtzot, karton ruhát, fejér pamut kötőt ünneplő keszkenőt, egy pár csizma helyett 1 forintot, hétköznapi keszkenő helyett 2 forintot, egy pár csizma helyett 3 forintot, kesztyű helyett 1 forint 30 krajezárt.
Mint pcsztra természetesen teljes ellátást, lakást, kosztot kapott.
Cselédbérek:
Zsirospuszta (Forray Józsefné Schwartz Olga)
Ilonamajor (dr. Freund Ede)
Kálmán major
1 sertés tartás szaporulatával fél éves korig.
Az iparosok legalább 2 komenciót kaptak, állattartás nekik kétszeresen járt. A háború alatt többször megesett, hogy amikor a vezetőség látta, hogy nincs kenyér, akkor soron kívül méretett és vitette a malomba őrölni. Ha vásárra akartak menni és nem volt pénzük, akkor kaptak kölcsön, sokszor ezt nem is kellett megadni.
Mándy tanya (Staudinger József)
Bérek kb. ugyanazok voltak, mint a többi gazdaságoknál, azzal a különbséggel, hogy akinek nem volt tehene, disznója, azt nem alkalmazták, mert nem tartották rendes embereknek azokat, akik még annyira sem tudtak menni, hogy egy tehenük és egy kocájuk legyen.
A legtöbb gazdaságban volt külön béresgazda, kocsisgazda, akik többnyire 3 kommenciól kaptak. Szakképzett mezőgazdász csak a Kálmán majorban volt.
Zsíroson az intézőnek 4 középiskolája volt, rajta kívül volt még egy kulcsár, hasonló képzettséggel. A többi gazdaságban a tulajdonosok végezték az irányítást, legfeljebb egy gazda volt.
A községben három embernek volt kocsisa. A községbeli gazdák maguk is úgy dolgoztak a földjeiken, mint a kocsisok, azzal a különbséggel, hogy az állatok gondozását az alkalmazott végezte. A községben levőknek ugyanazok voltak a juttatásaik, mint a Kálmán majoriaknak a különbség csak az volt, hogyha nem volt fejős tehenük, akkor rendszeresen kaptak tejet. Ezen kívül természetesen még sok apró-cseprő juttatásban részesültek, ami nem volt kikötve, de a közvetlenség hozta magával, hogy mindenkinek legyen mindenből.
A tanyai cselédeknél 6-8 gyermek volt, akik míg kicsik voltak, nehéz volt a megélhetés, de ahogy növekedtek és dolgozni akartak, munkát a gazdaságtól mindig kaphattak. Kapálni való volt bőségesen, amit előbb harmadában, majd később a lókapálás megkezdése után negyedében kaptak. Tavasszal már a 12 éves gyerekek is mehettek irtani (vetés közül a töviseket szedni.) Az irtó napszám az 1930-as években 40-80 fillér volt, ugyanakkor egy fejős tehenet lehetett venni 50-70 pengőért.
Egyes tanyákon volt felesleges lakás, ezeket kiadták taksásnak. A feles dohánykertészek laktak ilyen taksás házakban. A ház használati díja fejében 25 napot kellett dolgozni a gazdaságnak. A taksás is tarthatott jószágot, de arról a gazdaság nem gondoskodott, legelőt is csak bérbe kaptak. A feles dohánykertész kötelessége volt a dohánynak mindenféle kézi munkáját elvégezni. A gazdaság végzett minden fogatos munkát, így a beszállítást is a gazdaság végezte. Ebben az időben a dohányt Vásárosnaményba kellett beszállítani. A dohányos feles volt, ha év közben szükség volt pénzre, a gazdaság hitelezett neki, amit csak a termésből kellett megadni. Az ilyen hitelek kamatmentesek voltak.
Szezonmunka idején a nagyobb gazdaság hónaposokat alkalmazott, akiket summásoknak neveztek. A summás fizetése havonta 1 q búza, 4 kg szalonna, 4 kg hús, 15 kg nullás liszt, 30 kg kenyérliszt. A summásoknak közös szállást biztosítottak, főzési lehetőséggel, főzhettek, ha akartak. Szombatonként hazavitték őket és hétfő reggel értük mentek. A sommás napfeljöttétől szürkületig volt köteles dolgozni. Sürgős munkák esetén este is kellett dolgozni (pl. gyűjtés), ezért külön díjazás járt. Szinte minden este vacsora után dalolgattak és táncoltak a fiatalok. Summásnak rendszerint a fiatalok mentek. A faluban a Kálmán majorban voltak summások.
Tyukodról Halmosra mentek summásnak, gr. Károlyi gazdaságába. Itt már sokkal rendezettebb körülmények között laktak az állandó alkalmazottak. Mindenkinek szoba, konyhás lakása volt, a bejárat előtt virágos kiskerttel. A rendetlenek egy évet sem igen bírtak ki ott.
Az alkalmazottaknak kötelességük volt a lakások tisztántartása, meszelése. A ház külső falának tatarozását a gazdaság végezte, de belül mindenkinek magának kellett gondoskodni a karbantartásról. A gazdaság a meszet és az egyéb szükséges anyagot biztosította, a llakóknak csupán a munkát kellett adni.
Nehezebb volt az élet a községben. Itt nem volt munkaalkalom. A kevés kapálnivaló, az aratás nem merítette ki a földnélkülieket, így azok sokat üldögéltek kint a kapuban. Az 1930-as évek elején igyekeztek ínségmunkával enyhíteni ezen a helyzeten, ekkor árkolták ki a Kis utca fél oldalát és ekkor készítettek egy csatornát a külső Peresről a Vályásba. Itt a munkálatok közben sok épületmaradványt találtak, ezekre senki nem emlékezett, a hivatalos hatóságok sem kutatták eredetüket, pl. kemencét pernyésgödörrel ástak ki.
A fogatosoknak került egy kevés munka nyáron, a közeli nagyobb gazdaságokban, a hordás. A szomszédos Ura községben levő Bálint majorban kevés volt az igaerő, így aratás után a keresztek összehordására fogadtak szekereket. A fogatok nem jártak minden nap haza, hanem ott háltak. Nyáron ugyanis lehetett kint aludni a szekéren, ilyenkor a lovakat a gazdaság látta el élelemmel. A fogatos minden kereszt összehordásáért kapott 1 kg búzát. A kereszteket a táblán hordták össze, egy fogat naponta 100-120 keresztet is össze tudott hordani. Az asztag rakását a gazdaság emberei végezték. Két fogatos mellé 1 kévehányót alkalmaztak, akiknek a napi bére 1.20-1.50 volt.
Aközségben az első üzem egy szeszgyár, 1913-ban létesült a Kálmánmajorban. A tulajdonos először bérelte, majd az egészet megvette a Magyar Földbirtok és Mezőgazdasági Rt. Az üzem 1944-ig működött, akkor a vissszavonuló német csapatok felrobbantották. A falu gazdaságára nem volt nagy hatással, mert egyrészt kevés munkást foglalkoztatott. A szeszgyárhoz gazdaság is tartozott, amelyet burgonyatermelésre állítottak. így a gyár számára szükséges nyersanyag innen került ki, ezért nem vásároltak a faluból krumplit. A szeszt a Kisvárdai szeszfinomítóba szállították, aminek a tulajdonosa egy időben bérlője is volt ennek a szeszgyárnak és a hozzátartozó gazdaságnak is.
Az 1930-as évek végén jelentkezett a községben az ONCSA (Országos Nép és Családvédelmi Alap) által létesített szénporos téglaégető és betoncserép készítő üzem, azonban ez is kevés munkást foglalkoztatott és azok is inkább a szomszédos Porcsalmáról kerültek ki. Később kendergyár létesült, amiről a kender termelésnél megemlékezünk.
A lecsapolás előtt nem volt külön mezőőr, hiszen a község még aránylag kicsi volt, mindenki tudta, hogy a másiknak hol, milyen termése van. Másrészt többnyire rokonságban is álltak egymással, így mezei tolvajlások nemigen fordultak elő. Voltak határviták, különösen a kevés szántóföldűeknél. A szomszédok sokszor vitáztak, hogy elszántották egymás földjét, de a legközelebbi szántáskor igyekeztek visszaszántani.
A lecsapolás ezen a téren is nagy változást hozott. Most már mindenkinek kimérték a földjét, a községtől 10-12 km-re fekvő termőföldek termésére már vigyázni kellett, ekkor kezdték a mezőőrök alkalmazását.
A gazdák évenként választották a mezőőröket, akik többnyire idősebb emberek voltak. Egy kerek jelvényt kaptak, amit kalapjukra tűztek, kezükben bottal járták a határt. Fizetésüket a gazdáktól kapták, kalászosok esetén holdanként egy kéve búzát, zabot vagy árpát. Tengerinél egy véka csöves tengerit, később 100 csövet. Egyéb terményből egyezéssel azzall fizetett a gazda, amit a mezőőr kívánt. A gazdaságok külön alkalmaztak mezőőröket, akiknek fizetését is saját maguk rendezték.
Ha mezei lopás történt, akkor a mezőőr jelentette a gazdának. Az elfogott személy vagy kiegyezett a gazdával, vagy pedig a törvénybíró (albíró) kötelezte a tolvajt a kár megfizetésére.
A nádas házaknak és magának a mezőnek is a tűz volt az egyik legnagyobb ellensége. Egy tűzesetet az egykori krónikaíró így ír le:
„Szomorú megjegyzés a jövőre, ezen szomorú jegyzet általam írásba tétetett bár a késő maradékot az Isten örökre őrizze, hogy ezt a veszedelmet, melyet mi értünk soha senki se érhesse, hanem az Úr őrizze meg az ilyenektől még azt is ki néked megölő ellenséged. Az 1863 május 12-én oly szomorú tüz vész adta elő magát, milyenre még a legidősebb emberek sem emlékeztek soha, hogy kiütvén magát az iszonyú tűzvész egy óra eltelése alatt 29 ház minden rajta találandó épületjeivel együtt lett láng martalékjává, a dühöngő tűznek és egy száraz malom, éppen azon a napon, midőn az alispányi bíróság is itt bent volt az arányosító per végre hajtására, ilyen tűzvészre emlékeztette egy iromány a késő maradékot, mely itt annak előtte két századok eltelésével történt". Tovább egy másik feljegyzés: „Ismét az 1866-ik év május 10-én tűzvész támadt Beretzki Istvánnál a Kis utcán e az erőt nem vehetvén megvétetett, de harmadnap eltelésével ismét tüz támadván Nagy Tamásnál iszonyú erőt vett s a sikátortól elkezdve Kiss Ferentzis 212 család minden udvaron található épületjeivel semmivé lett, ismét harmadnap eltelte után újra tüz adta ki magát Uray Józsefnél, az semmi hibát nem okozott, de már akkor oly ijedelem volt mindenfele a faluban, hogy senki a házába nem, hanem erre arra kiköltözött, mivel ezen szerencsétlenségek mind egy rossz ember által történtek, aki azt tagadta, de elfogatott, elfogása után a tűzvész megállóit. "
Feltehető, hogy a többszöri gyújtogatás késztette a lakosságot arra, hogy lakóházát és egyéb épületeit biztosítsa tűz ellen. Egy biztosítási kötvény, mely a 169. szám alatti fa és paticsból készült, 10 öl hosszú és 5 öl széles lakóház gyékénytetejére, valamint összes eléghető részeire terjedt ki 400 frt. Értékben, ugyanott a fából és paticsból épült, náddal fedett 9 öl hosszú 3 1/2 öl széles istálló egész építési értékére öt év biztosítási díj 52 osztr. értékű forint és 73 garas. Ez a lakóház az Árpád u. 27. alatt volt. Ez a biztosítási okirat bizonyítja, hogy már több mint száz évvel ezelőtt is igyekeztek a község lakói biztosítani magukat a rendkívüli csapásaiktól. A biztosítást a „Victoria" Biztosító Társaság sátoraljaújhelyi kirendeltsége vállalta.
Valószínű, hogy ekkortól kezdődött a községben az éjjeliőr alkalmazása, akinek kötelessége volt őrizni a község éjjeli nyugalmát. Fizetése házanként 5 liter búza volt.
A községi elöljáróság már a századfordulón tűzoltó fecskendőt vásárolt, önkéntes tűzoltóságot szervezett.
A tűzjelzés az volt, hogy aki észrevette a tüzet, azonnal szaladt a toronyba és a harangot félreverte, ami abból állt, hogy az ütőt megfogta és a harangnak csak a féloldalához verte. Aki meghallotta, szaladt a füst felé. A szervezet tagjainak kötelessége volt a harang félreverésekor azonnal a tűz helyére menni, ott a tűz oltásánál segédkezni.
A tűzoltó fecskendő a községháza udvarán állott, nyitott színben. Tűz esetén a legközelebb fogható lovasgazda befogott és ment a tűz helyére a fecskendővel. Ez még kézzel hajtott szivattyú volt, később motoros szivattyút vásároltak. Az önkéntes tűzoltók kiképzését a ménes kút környékén végezték. Az 1920-as évek végétől a csapat parancsnoka Kocsi András volt. A tűzoltók évenként egy bál tartási engedélyt kaptak és ennek a jövedelméből fedeztek kiadásaikat. A fecskendő karbantartási költségeit a községi elöljáróság fedezte. Ez az állapot tartott 1944-ig.