Népmozgalmi adatok

A magyar korona országaiban az első népszámlálás az 1784-87 közötti időben volt. A következő népszámlálás 1881 év elején volt és ettől az időtől kezdve 10 évenként voltak mindenre kiterjedő összeírások.

A statisztikai adatok között az első összeírás adatait a megyei adattal, az 1881 utáni adatokat pedig a csengeri járási adatokkal együtt közöljük.

A táblázatból megállapíthatjuk, hogy megyénk lakosságának több mint fél százaléka lakott a községben. Ebben az időben is már jelentékeny város volt Szatmár és Nagykároly, valamint a bányavidék, Nagybánya és környéke. A történelmi Magyarország egyik legnagyobb vármegyéje volt Szatmár vármegye 1 059 080 kat. holddal (6095 km2). Községünk területe ekkor 10 819 kh. (618 km2).

A megye területének kb. 1 százalékát tette ki községünk területe. Lakossága az összlakossághoz viszonyítva 0,53 százalék volt, tehát azt mondhatjuk, hogy gyéren lakott terület volt. Ennek a magyarázata az, hogy a határ nagy része láp volt, így emberi településre, gazdálkodásra abban az időben még alkalmatlan volt.

Ha a népesség megoszlását vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a község nemes lakossága a megyei nemesség 2,61 százalékát tette ki, ami igen számottevő volt. Ugyancsak ez a táblázat mutatja azt, hogy ebben az időben a községben 1 polgár és parasztcsalád élt. Még a XIX. század végén élő emberek is mindig azt mondták, hogy a községben 1 parasztcsalád van.

A legközelebbi népszámlálás 1881. év elején volt. Községünk ekkor már az újonnan szervezett csengeri járásba tartozott, így az adatokat most már járási szinten vizsgáljuk. A csengeri járást 28 község alkotta. Tyukod a járásban a nagyobb községek közé tartozott. Lakosságát tekintve Csenger után következett. Csengéméi a lakosság felduzzadását a járási székhellyé való emelkedése okozta. Ugyanis a járási hivatallal együtt több intézmény, ipar és kereskedelem települt a községbe, így természetesen a lakosság létszáma is nagymértékben növekedett. Községünk lélekszáma a lecsapolás után emelkedett. Ekkor az eddig lakatlan, aránylag csekély jövedelmet biztosító lápi területek termőföldekké váltak, új tanyák keletkeztek. Többen megtelepedtek a községben, akik a lecsapolásnál, mint kubikus munkások dolgoztak. Nagy részük Békés megyéből jött és a munkák befejezése után nem mentek vissza szülőfalujukba, hanem kevés földet vásárolva a község határában telepedtek le. Az újabb betelepedések részben meg is változtatták a község felekezeti megoszlását.

Községünk felekezeti megoszlását vizsgálva megállapítható, hogy a lakosság 93,59 százaléka ref. vallású, 5,19 százalék gk., míg 1,87 százalék rk. vallású.

Az 1787-1881 közötti népszámlálási adatok hiánya miatt az egyházi anyakönyvek adatait vettük figyelembe a közbeeső időre. Az 1881-ik vallások szerinti megosztás alapján nyugodtan vehetjük az egyházi adatokat községi adatoknak is, mivel a községben más vallásúak csak 1870 után költöztek be. Ekkor Uray Bálint nagyobb terjedelmű birtokot kapott, az 1848-as szabadságharcban a császári ház erdekében kifejtett tevékenysége megjutalma zására. így a személyzete megnövekedett, akiket nem a községbeliek közül alkalmazott, hanem idegen helységekből hozott, akik más vallásúak voltak.

Az egyházi anyakönyvezés az 1760 év után kezdődött. Először ez is hiányos, jóformán csak a XIX században lesz általánossá, így az adatokat csak 1811 évtől kezdve tüntetjük fel, mivel ettől az időtől kezdve pontosak.

A kimutatás átvizsgálása után szembetűnik, hogy 1834-ben 31 fővel több halt meg, mint a születések száma. Ebben az időben nagy himlőjárvány volt. 63 elhunyt közül 44 halt meg himlőben. Járvány létezett 1819-ben is, amikor 34 5 éven aluli és 10 5-10 év közötti gyermek halt meg. Ebben az évben még nem jegyezték fel a halál okát, így azt csak feltételezzük, hogy bizonyosan az is himlő volt.

1841-ben himlőben 21 gyermek halt meg, 1847-ben ismét 22 gyermek volt az áldozat, ekkor már néhány halálesetnél ,,cholera" bejegyzés látható.

1846-47-ben hideglelés több esetben a halál oka. 1853-55 között ismét azt látjuk, hogy jóval több a halálozások száma, mint a születéseké. Ezekben az években is igen sok gyermek halt meg hideglelésben, himlőben. 1855-ben a 118 elhalt közül 79-nél van cholera bejegyzés.

1885 július, augusztus hónapban minden nap volt temetés, sokszor naponként 2-3 is. A cholerában elhunytak életkora változó volt, kisgyermektől kezdve egészen a 80 éven felüliekig szedte áldozatait. Volt olyan család, amelyik majdnem kipusztult. A cholerában meghaltakat a halál napján mindjárt el is kellett temetni. Volt olyan eset, amikor nem is tudták, hogy ki halt meg, mert a harang szinte állandóan zúgott.

1873-74-ben szintén volt egy cholera járvány, ez azonban már gyengébb lefolyású volt, mint a korábbi években, azzal a különbséggel, hogy az év első felében a himlő szedte áldozatait, míg a második felében a cholera. A járvány még a következő évre is átnyúlt, de lassanként megszűnt, úgyhogy 1875-ben már több volt a születés, mint az elhalálozás. 1876-ban ismét jelentkezik egy kisebb fokú himlő járvány, hogy aztán 1890-ben ismét nagyobb kiugrás következzen.

A halotti anyakönyvben különféle betegségek vannak feltüntetve a halál okaként. Ekkor még nem voltak szakképzett halottvizsgálók, halottkémek, ahogy akkor mondták. Az ilyen vizsgálatot egy idősebb ember végezte a községben, aki valamilyen kis tanfolyamon részt vett az egészségügyi szerveknél, de ott a legnagyobb súlyt arra helyezték, hogy megkülön­böztessék a halottat a tetszhalottól.

A halotti anyakönyvben a halál okaként a következő bejegyzések találhatók: himlő, hurut, hosszas betegség, száraz betegség, forró betegség, vízi betegség, cholera, hektika, tüdőlob, tüdővész, gyermekszülés, vérfolyás, vénség, öregség, ereszkedés, sinló'dő nyavaja, grippa, daganat, köszvény, vízbefúlás, bélfájás, pokolvar, szemfájás, gyengeség, toroklob, hideglelés, szélütés, mirigy melygyulladás, torokfájás, mirigy, belső nyavalya, torokgyik süjj, ráksüjj, belső támadás, betegség, daganat, gyomorrák, öngyilkosság, erőszakos halál, hagymáz, typhus, szamárhurut, nehézség, náthaláz stb.

Ahalálozások kor szerinti megoszlása az 1811-1895 években:

Összes halálozások száma: 1838. Életkor szerinti megoszlásban 0-5 éves korig 823, az egésznek 44%-a; 5-10 éves kor közöttiek 135, 7%; 10-20 év közöttiek 112, 6%; 20-30 év közöttiek 92, 5 %; 30-40 év közöttiek 102, 6%; 40-50 év közöttiek 125, 7%; 50-60 év közöttiek 187, 10%; 60-70 év közöttiek 120, 7%; 70-80 év közöttiek 103, 6%; és a 80 éven felüliek 39, 2%-a az összes elhunytnak.

A felsorolásból szinte ijesztően látszik a 0-5 év közöttiek halálozási aránya, azonban figyelembe kell venni, hogy abban az időben még nem volt terhesgondozás és a gyermekszülések száma is jóval meghaladta a mai szülések számát. Az édesanyák egészségesek voltak, mert nem vettek igénybe semmiféle művi beavatkozást, hogy meggátolják a gyermekszüléseket. A községben az a felfogás uralkodott, „hogyha megteremti az isten a nyulat, bokrot is ad hozzá".

Az 5-10 cv közöttieket is még gyermeknek kell vennünk, akkor azt látjuk, hogy a születetteknek több mint 50%-a halt meg az életük első 10 esztendejében, utána pedig a 10 évenkénti átlag 6-10% között mozgott, ami természetes is volt. Meg kell állapítanunk, hogy abban az időben az emberek még természetes életet éltek.

Vizsgáljuk meg a házasságok termékenységét. Ezen idő alatt összesen 1007 házasság köttetett, melyből terméketlen volt 175, ami az összes házasságoknak 17,3%-át teszi ki. Ha megvizsgáljuk ezeket a házasságokat, azt kell látnunk, hogy ezeknek a nagy része már második, vagy harmadik házasság volt, amikor már a terméketlenség korszakát élték a házastársak, így ebből azt következtethetjük, hogy ezeknél a házasságoknál már nem a családalapítás volt a döntő tényező, hanem inkább az, „hogy könnyebb kettőnek viselni az élet terhét, mint egynek", ahogy akkor mondták.

A születési anyakönyvek átvizsgálásánál megállapítható, hogy 1811-95 között összesen 3037 bejegyzés történt. A születések száma ezen időn belül havonkénti lebontásban a következő: január 253, február 256, március 278, április 259, május 242, június 234, július 272, augusztus 262, szeptember 256, október 220, november 248, december 257.A házasságok gyermeklétszámának alakulását tekintve az alábbiakat állapíthatjuk meg: A vizsgált időszakban 1 gyermekes család 138, az összes házasoknak 13,7%-a, 2 gyermekes 108, 10,7%; 3 gyermekes 97, 9,6%; 4 gyermekes 126, 12,5%; 5 gyermekes 80, 7,9%

A tyukodi ref. egyház anyakönyvei szerint 1760-1890 közötti házasságkötések megoszlása, amikor az egyik fél más községbeli:

A táblázatból megállapíthatjuk, hogy a tyukodi ref. egyház anyakönyvének tanúsága szerint 191, illetve 106 olyan bejegyzés történt, amikor a házastársak egyike idegen községbeli volt. A fenti időpontban, ha az összes bejegyzéseket vesszük figyelembe, akkor azt látjuk, hogy 1767-1836 között 496 bejegyzés történt, míg 1838-1890 között 476 bejegyzés volt a házassági anyakönyvben. Összevetve a két adatot, kitűnik, hogy 1767-1836 között a házasságkötések 38.5%-ában, míg az 1836-1890 között kötött házasságok 22.3%-ában volt az egyik házastárs más községbeli.

Feltűnő a táblázatban, hogy ez a szám 1826-1890 között erősen visszaesik. A nagy szám magyarázata az, hogy községünk, mint minden nemes község lótartó volt, így a lakók könnyen és szabadon mozoghattak.

Az 1890 utáni anyakönyvi adatokat nem vettük figyelembe, mivel ebben az időben indult meg a nagyobb népvándorlás a községben. A láp lecsapolása 1895-ben kezdődött, de már előbb is többen kerültek a községbe, a lecsapolási munkák megkezdésével pedig egész kubikos brigádok jöttek az Alföldről, főleg Békés megyéből, akiknek egy része le is telepedett, ezzel megduzzasztotta a község lélekszámát. Nyugodtan mondhatjuk, hogy 1890-ig csak tősgyökeres tyukodiak laktak itt. A századfordulón többen beköltöztek részint mint az újonnan alakult nagybirtokok munkaerő szükséglete, részint a kubikos brigádok tagjai és hozzátartozói.

Az említett időben a község lakói teljes egészében reformátusok voltak, így a ref. egyház adatait vettük figyelembe. A századfordulón történt beköltözések megváltoztatták a község vallás szerinti megosztását, mivel az újonnan betelepedett népesség nagy része római katolikus és görög katolikus volt. De a betelepedés azért nem volt olyan nagymérvű, hogy a község vallás szerinti arculatát meg tudták volna változtatni.

Figyelemre méltó a láp lecsapolása után a község lélekszámának szinte ugrásszerű emelkedése, amit a mellékelt táblázat mutat összehasonlítva a csengeri járással és a saját növekedésével:

Az összehasonlításból kitűnik, hogy a község lélekszámának növekedése 1900 és 1930 között több, mint háromszáz %-os volt, a lélekszámban 1950 után csökkenés állt be, ami a tsz. szervezések miatt a községből elvándoroltak nagy számával magyarázható.

A lakosság kapcsolata a szomszédos községekkel

A község lakói, mint már mondottuk, mint nemes emberek lovon, nemcsak a szomszédos, de a távolabbi községekbe is eljártak, amint azt a mellékelt jegyzőkönyvek is bizonyítják. Itt a szomszédos községekkel való kapcsolatokról szólunk. Az egyik szomszéd Porcsalma, mellyel az utóbbi időkig zavartalan volt a kapcsolat. Talán a megértés onnan is ered, hogy eredetileg Porcsalma is Tyukod határába tartozott. A XIV. század végén az egyik birtokos Csaholyi a Sós nevű határrészen új falut alapított, melyet Porchalmának neveztek el. A falu lakói részben Tyukodról kerültek, részben más vidékekről telepítették be őket a későbbi időkben. A szoros kapcsolatot mutatja az is, hogy a házassági kimutatás szerint több esetben történt tyukodi és porcsalmai lakosok között házasságkötés. Az anyakönyvekben több helyen találunk születéseknél is bejegyzést, hogy lakóhely Porcsalma. Valószínű, hogy amikor ott nem volt lelkész, akkor áthozták a gyermekeket megkeresztelni. Több porcsalmai és tyukodi család között a múltban is és jelenleg is szoros családi kapcsolatok voltak, így a sok rokonsági kötelék is összekötötte a két falu lakosságát.

Az ellentét csak a század elején kezdődött. Első ütközés az volt, amikor a vasutat építet­ték. Költségkímélés szempontjából a vasútvonalat úgy vezették, hogy a két falu közölt haladjon és egy állomása legyen, ami már szálkát hagyott a tyukodiak szemében, mert a vasútállomás Porcsalma-Tyukod lett. Itt a tyukodiak mindig arra hivatkoztak, hogy Tyukod jóval nagyobb területileg és lélekszámban is, mint Porcsalma. Az állomás épülete is tyukodi területen van, így hát hogyan lehet, hogy mégis csak Porcsalma neve van elöl.

A trianoni béke után a két falu között újabb nézeteltérések voltak. Az 1920 után szerveződött Szatmár-Ugocsa-Bereg vármegyében a Péchy család jelentős szerepet játszott. Volt közülük főispán, képviselő, felsőházi tag, így minden kedvezményt Porcsalma kapott. Porcsalma vásárjogot, gyógyszertárt kapott. Igaz, hogy a főközlekedési út Mátészalka-Szatmárnémeti között Porcsalmán vezetett keresztül, és talán ez is okozta fejlődését. Hozzájárult az ellentéthez, hogy a két világháború között Tyukod mindig ellenzéki volt, Porcsalma pedig kormánypárti. Azt mondták a tyukodiak, hogy az azért van, mert Tyukodnak nincs olyan földbirtokosa, aki a községben lakna és képviselné a falu érdekeit, ugyanakkor Porcsalmán ott laktak a Péchyek, akik a csonka megyében 1920-44 között mindig vezető szerepet játszottak.

Sokszor a megyei hatóságok is tapintatlanok voltak, így pl. amikor az utak mellé kirakták a községjelző táblákat. Tyukod utolsó házához tették a Porcsalma táblát.

Igaz, hogy a tyukodi traktoros „véletlenül" nekiment és felborította, így elvitték. Sok ehhez hasonló apró-cseprő dolog volt, ami sértette a tyukodiak önérzetét.

Az 1890 után megszervezett községi közigazgatás alkalmával Tyukodot kisközségnek minősítették és Csengeni jfaluval és Urával együtt alkottak körjegyzőséget. Ez a körjegyzőség 1922-ig állt. A körjegyzőség székhelye Tyukod volt. Erősebb kapcsolat mégsem tudott kifejlődni a tyukodiak és a társközségek között, ami minden bizonnyal annak tudható be, hogy községünk egységes volt, még a század elején is élt egy erős kisnemesi tudat. A szomszédos két község származásilag, felekezetileg vegyes volt, így azonban nem tudott olyan erős összetartozási tudat kifejlődni, mint nálunk. Gazdaságilag is gyengébbek voltak ezek a társközségek, mint Tyukod. Megközelítésük is nehézkes volt, földúton 2-3 km, míg kövesúton 5-6 km. A történelem folyamán Tyukod és Ura között voltak határvillongások, de azok mindig kiegyezéssel végződtek.

A szomszédos Pátyoddal nem voltak különösebb kapcsolataik a tyukodiaknak. Ennek oka elsősorban a távolság és az, hogy Pátyod vegyes, római katolikus és görög katolikus vallású. így házasságok sem igen kötődtek, mert mindkét falu lakói ragaszkodtak hitükhöz. Az összekötő kapcsot az jelentette, amikor a háború után a Pátyodra vezető földút mentén egy-két család házat épített, de azok többnyire úgy költöztek be a faluba és az első háború alatt vagy utána vásároltak ingatlant ezen a részen és oda építkeztek. Ezek a házak a régi Jánosi nevű község területén keletkeztek, de annak megszűnése után a terület Tyukodhoz került.

Közigazgatási szempontból Tyukodhoz tartoztak, a gyerekek iskolába ide jártak, de a fiatalok inkább a szomszédos Pátyod községbeliekkel cimboráskodtak, hiszen hozzájuk voltak közelebb. Vasút szempontjából is Pátyod-Csengerjánosi vasútállomásra jártak. Ez a vasútállomás is tyukodi határon volt. Házasságkötések a két falu között csak 1920 után történtek, az ide települt néhány tyukodi és pátyodi család között.

A történelem folyamán szoros kapcsolat fejlődött ki Ecsed és Tyukod között. A kapcsolat a kuruc harcokkal kezdődik, amikor a tyukodi nemesek teljes egészükben a fejedelem mellé állnak. A lápon keresztül jóformán csak a tyukodiak ismerték a hajóutakat, amelyek az ecsedi várba vezettek. Az ecsedi vár nemcsak a Báthoriaknak, hanem később a Rákócziaknak és a környék nemességének is erőssége volt. Háború esetén a tyukodi ne­messég is ennek a várnak a gondjaira bízta értékeit.

Nemcsak a pénzüket, hanem az értékesebb holmijaikat is bevitték és ott vagy hivatalosan helyezték el, vagy pedig a várban lakó családoknál. így volt ez a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc idején is.

Családi hagyomány szerint őseink is bevitték értékeiket a várba a harcok idejére, mivel a férfiak katonai szolgálatra vonultak. A szatmári békekötés után a császári hadak a felkelők várait lerombolták, felgyújtották, így járt az ecsedi vár is.

Elmondás szerint ősünk, Szalay Ferenc éppen az égerben volt, amikor meglátta, hogy füstöl a vár, otthagyott mindent és rohant a várba, hogy mentse a család értékeit. Mire odaérkezett, a családi letétből pusztán egy serleget talált, amit hazahozott és odaadta az egyháznak, mondván, „hogyha csak ennyi maradt, az ősi értékekből, akkor ez meg legyen az Istené." Az egyház úrvacsorai kehelyként használta és használja még ma is. Ez volt a nagy pohár, amivel az úrvacsorát ettől kezdve a lelkészek osztották és osztják még ma is.

Továbbmenve a Tyukod és Ecsed közötti kapcsolatok vizsgálatában megállapítható, hogy a tyukodi és az ecsedi elöljáróság szervezetileg is többször érintkezett a szabadságharcig. Egy ilyen útról közöljük a következő jegyzőkönyv másolatot:

„Alól irt Ecsed városa két rendű hites Elöljárói megkerestettünk Tyukodi lakos Ns. Gyügyei Gerson ő kigy elmétől az eránt, hogy törvényesen vizsgálnák meg és hivatnánk meg azon becsületes lakos társainkat, kik midőn a Tyukodi Elöljárók nálunk voltak és hazafelé mentek barátságosan elkísérték és mit beszéltek légyen azon érdemes Elöljárókkal halgatnák ki és részeire hitelesen adnánk írásba. Mi tehát ön elbeszélése és elő adása után Ns. Gyügyei Gerson őkigyelmének kérését teljesíteni készek valónk meg is hivattuk Nemes Szántó Mihályt, Némedi Andrást és Fejér Sándort, kik barátságos elkisérője valónak az Tyukodi Elöljáró Uraknak is kik jó lelkiismerettel mindnyájan beszélgetéseiket el beszélték de annyit mind hárman hitelesen, hogy midőn az Egreshez értek Ns. Bartha Mihály illetlenül károm­kodva szólott, melyre mindnyájan dorgáltuk, különösen Némedi András azt mondja ne szidja Bartha Uram az Ecsedieket, Bartha Uram pedig azt feleli nem is szidom én mert tudom én azt, hogy lopja ezt még a Tyukodi ember is (:de ezen szavakat még köztünk létekor is nyilatkoztatták az érdemes Elöljárók meg azt is hozzá téve, hogy keményen szokták büntetni.)

Ami pedig azt illeti mellyel Gyügyei Gerson ad elő, hogy azt beszélették volna, hogy Őtet úgy adták elő, 400 szál Egret is levágott és rakta volna a más hajójára igy biztatta légyen ne féljetek mert én Esküt ember vagyok erről semmit sem tudtak, azt hittel is készek erősíteni, melyet hogy a fentirt három becsületes emberek a fent irt módon jó lelkiismerettel és tellyes hitelű módon mint hiteles emberek e szerint adták elő előttünk bizonyítjuk Etsedben 845. 5-ik Januáris.

Nemes Urak főhadnagya:	Sarkadi Nagy Lajos Város Eő Bírája
	Szántó Mihály és hites társai
	Pataki György
Előttünk: Ns. Szántó Sámuel
s többek

Az elöljárók előtt szorul szóra az előadás után írtam le a törvényes jelelevők és mások előtt.

Nyiri József Város hites jegyzője, "

A két község között a kapcsolat továbbra is megmaradt, de nem fejlődött annyira, mint már községbeliekkel, amit bizonyít az is, hogy alig van családi szál a két község lakói között, hiszen az itt közölt kimutatás szerint csupán 5 esetben történt házasságkötés közöttük.

A lecsapolás előtt azért is volt szoros kapcsolat a két község lakossága között, mert az Éger nevű határrész Ecsed központjától alig 1 km-re van. Ez a határrész magasabb fekvésű volt, tehát itt már a lecsapolás előtt is gazdálkodtak, tengerit vetettek a tisztás területekre. Sokszor hallottuk a régi öregektől, hogy amikor kimentek az Égerbe tengerit vetni, és ha még nem lehetett, mert lágy volt a talaj, akkor a vetőmagot belelökték a vízbe, bementek Ecsedre. Ott elbeszélgettek, mulattak egy kicsit és két-három nap múlva, amikor gondolták, hogy már lefiet vetni, jöttek vissza, amikor az a meleg vízben jól kicsírázott. A család sem volt megijedve, mert máskor is történtek ilyenek.

Ezen kívül komoly kapcsolatot jelentett, hogy Ecscdnck nagy vásárai voltak és ezekre a vásárokra mindig sokan jártak Tyukodról.

A lecsapolás után alig jártak össze az ecsediekkel. A tyukodiak nem szerették őket, mert kapzsiaknak tartották az ecsedieket. Azt mondták rájuk, hogy nem tisztelik mindig a tulajdonjogot. Sokan közülük hívők, mindig imádkoznak, de azért hiába mondják, „Tudja az Úr, látja az Úr" azért amit csak lehet, elvisznek. Az ecsediek dolgos emberek hírében álltak. Igyekeztek minél több földet összevásárolni a szomszédos határokból, mivel az ecsedi határ lakosságához képest kicsi volt. így a tyukodiaktól is mintegy 2000 kh.-at vásároltak meg, mivel az igen közel volt hozzájuk. Az Éger alig 2 km-re volt a falutól. A tyukodiak igyekeztek szabadulni a falutól távol eső földjeiktől, mivel annak művelése nehézkes volt, ez az ecsedieknek igen jól jött.

Kivándorlás

A láp lecsapolása nagy változást okozott a megélhetésben. A lakosság szinte máról holnapra válaszút elé került, fel kellett hagyni a szabad élettel. Ez azonban még kisebb baj lett volna, a nagyobb az volt, hogy a nagyhatárú község tekintélyes része idegenek kezére került. Most már csak a napszámos élet vagy a másoknál való szolgálat biztosíthatta volna a megélhetést, ehhez pedig a szabadsághoz szokott tyukodiak nem tudtak alkalmazkodni.

A korábbi években néhányan egy-egy este elmulatták a vagyonukat, mert az nagyrészt víz, nádas, kákás, mocsaras hely volt és el sem tudták képzelni, hogy abból pár év múlva jó termőföldek lesznek. A vállalkozó szellemű, főleg idegen községbeliek fillérekért megvásárolták ezeket a földeket. Elsősorban a kocsmával rendelkezők jártak elöl, mert ők a mulatozó emberektől egy-egy liter pálinkáért nagy területeket vettek meg.

Országos viszonylatban akkor kezdődött a nagyobb tömegű kivándorlás. Az emberek abban a hitben mentek ki Amerikába, hogy ott pár év munkával szereznek egy kis pénzt és utána hazatérve vásárolnak annyi földet, hogy megélhetésüket biztosítani tudják. Minden tyukodi ember szeme előtt a szabad gazdái élet volt az álom. Mondták is sokszor a falusiak, hogy tulajdonképpen ők az urak, mert „Nekik csak az Isten parancsol", de a jegyzőnek, tanítónak már a magasabb beosztással rendelkezők parancsolnak, ezért nem nagyon igyekeztek értelmiségi pályára.

Sokan pénzzé téve a még meglévő kis ingatlanukat vagy kölcsönpénzzel elhajóztak az újvilágba. Ilyenek voltak: Belényesi Pál 1882, Gyügyei Lőrinc 1882, Orosz Menyhért 1883, Berecky Mária 1885, Berecky Miklós 1877, Fássy Gizella 1885, Fodor Sándor 1887, Csatári Sándor 1889, Németh József 1887, Tóth Zsigmond 1887, Tóth Ida 1891, Kiss Károly 1893, Orosz Ferenc 1892, Földvári Sándor 1894, Fodor Sándor 1887.

Az évszámok a születés évét közlik. Ők még az első világháború előtt vándoroltak ki, úgyhogy a háború már ott találta őket és nagyrészt ott is maradtak. Látogatóban többen voltak idehaza, de visszamentek, mivel ott jobb körülmények között éltek.

A felsoroltak közül Gyügyei Lőrinc és Orosz Ferenc vásároltak annyi ingatlant, hogy abból meg tudtak élni itthon.

A községben a megélhetés az I. világháború után súlyosbodott, hiszen elvágták a terményeit felvevő piacától. Eddig minden terményt beszállítottak Szatmárnémetibe, ez már az I. világháború előtt jelentékeny város volt, piacain cserélték ki terményeiket a hegyvidékiek és a sík vidéken lakók.

A békeszerződés ezt a várost Romániának juttatta. Eleinte még volt valami kis kapcsolat a két hely között, amit az mutat, hogy az 1925. június 20-án tartott községi képviselő testületi gyűlésen 2 millió segélyt szavaznak meg a szatmári ref. főgimnázium részére. Abban reménykedtek, hogy amint 1920-ban, egy határkiigazítás alkalmával, a község határának egy része és a szomszédos két község is visszakerült az országhoz, úgy fog járni Szatmár is.

A pénz teljesen elértéktelenedett, megjött a nagy gazdasági válság. Mindezek arra kényszerítettek több embert, hogy útra keljen a nagyvilágban. Ekkor Kanadába mentek, mert Amerikába már nem nagyon lehetett bevándorolni. Megint csak a kisbirtokos családok utódai voltak, akiknek már alig-alig jutott valami az ősi birtokból: Bereczki Jenő 1904, Belényesi Milós 1899, Bozsó József 1904, Bozsó Vilma 1901, Gyene Zsigmond 1901, Bódi Ferenc 1900, Bódi Ferencnc Makai Eszter 1903, Kiss Bálint 1900, Németh Béla 1902,

Németh Béláné Bódi Juliánná 1914, Németh Eszter 1902, Orosz Lajos 1900, Orosz Pál 1899, Orosz Gyula 1902, Őry Elek 1899, Nagy József 1900, Nagy Józsefné Ozsváth Rózsa 1902, Nagy József 1901, Nagy Bálint 1889, Tokodi Miklós 1896, Tóth Gyula 1895.

Páran hazatértek: Belényesi Miklós, Gyenc Zsigmond, Őry Elek, Tokodi Miklós, Tóth Zsigmond és Orosz Menyhért. A felsorolásból megállapítható, hogy többen maradtak kint az új világban, mint akik hazajöttek.

A kint maradiaknak egy része komoly vagyont szerzett, másik része pedig ott is csak tengette életét. Egy ideig a rokonsággal leveleztek, de lassan az is megszűnt. A kivándoroltak nagyrészt már eltávoztak az élők sorából, az ott született gyermekek pedig teljesen elveszítették a kapcsolatot, úgyhogy ők már végképpen elvesztek nemcsak a községben lakó rokonok, de a magyarság számára is.

Belső kivándorlás is volt, amikor az emberek idehaza költöztek más városba vagy községbe, ahol jobban tudtak biztosítani a maguk számára megélhetést, mint a szülőhelyükön. Ez elsősorban a főváros felé indult, ott és a környező kisebb helyeken telepedtek meg, ahonnan könnyen elérhették a fővárosi munkahelyeket.

Ez már sokszor nem is annyira a megélhetés könnyebbsége miatt, hanem inkább azért történt, hogy szabaduljanak abból a megvetett helyzetből, amelyet a „falusi, paraszti" származás jelentett. A városi altiszt, rendőr vagy csendőr, ha a községbe jött, könnyen tudott feleséget szerezni, mert a helyileg módos szülők is szívesen adták leányaikat városi emberhez, mondván, hogy „neki legyen már jobb az élete, mint nekem volt".

Az volt a legn agyobb baj, hogy a fizikai munkát szinte hivatalosan lenézették. A falvakban az értelmiség nem tudott arra a magaslatra emelkedni, hogy a munka nem szégyen. Magatartásukkal és gyermekeik életének irányításával szinte megutáltatták a paraszti életet.

így sikerült csődbe juttatni magát a paraszti életformát, mert a falusi lakosság csak azt látta, hogy bármennyire is kiemelkedik vagyonilag, jövedelme meghaladja az értelmiségiekét, de mert falusi, paraszti foglalkozású, nem veszik egyenrangúnak.

A tyukodi embert ez. még jobban sújtotta, mert még voltak olyanok, akik emlékeztek arra az időre, amikor még nem volt meg az elkülönülés az értelmiségi és a kétkezi dolgozó között. Ezért volt az öröm, hgy egy leány férjhez ment egy vasúti fékezőhöz, vagy egy városi munkáshoz vagy altiszthez, mert így kikerült a lenézett, megvetett helyzetéből. Az ilyen városba került embereket a falu értelmisége is jobban megbecsülte, szinte egyenrangúnak tekintette. Most már beszélgettek, leültek vele kártyázni is, amit azelőtt meg nem tettek volna, pedig lehet, hogy korábban anyagilag jobban állt, de paraszt volt.