Először a lápon található vízimadarakról kell szólni. A XIX. század végéig a láp tele volt vízi szárnyasokkal. A lápon található madárvilágról Lovassy Sándor „Az Ecsedi-láp és madárvilága" című könyvében kitűnő tanulmányt ír, itt arról részletesen nem szólunk.
A vízi madárvilág fontos táplálékot nyújtott a falu lakosainak, akik a láp minden zegét-zugát ismerték, így tudták, hol fészkelnek a vízimadarak. Tavasszal a lápi ember csónakjába szállt, és felkereste ezeket a fészkelő helyeket és ott összeszedve a különféle vadmadarak tojásait, hajószámra hordta haza a tojásokat. Ebben az évszakban szinte állandóan vadkacsa, vadliba tojást evett a tyukodi ember, sütve, főzve, de tésztagyúráshoz is ezt használták. Voltak olyanok, akik kikeltették a vadkacsa, vadliba tojásokat, ezek szépen kikeltek és felnövekedtek, de amikor szárnyra kaptak, elmentek a vízre. Amíg teljesen meg nem szokták a vízi életet, addig estére mindig hazajöttek, de azután később ezek a hazajövetelek teljesen elmaradoztak és a lápi vizeken úszkálva éltek. A költés idején szívesen vadászott rájuk a lápi ember. A vadkacsa, amíg nem tudott repülni, igen ízletes húst adott.
Ilyenkor még csak bottal vadásztak rá az emberek. Vittek magukkal egy darab botot és azt a csapatba úszkáló vadkacsák közé hajítva sokat eltaláltak, majd a hajóba összeszedve hazavitték, és otthon elfogyasztották. De nemcsak frissen fogyasztották, hanem tartósították is a húst. A vadkacsát, vadlibát megpucolták, de nem darabolták fel, hanem csak úgy egészben felfüstölték, mint a disznóhúst, és nyáron füstölt húsként fogyasztották.
A láp többi madarait, gólya, daru, sirály, stb. nem bántották, azokra nem vadásztak. Darut a tolláért lőttek, mert a férfiaknak kellett a darutoll a kalapjukra, a tyukodi ember egyik ismérve volt, hogy darutollas kalappal jár. A daru kedves madara volt a lápi embernek. A régi lápi öregek mindig mondták, hogy a daru, amikor a tollat hullatja, azt széttépi, valószínűleg azért, hogy tartózkodási helyének még a nyomát is eltüntesse. A XIX. század közepe táján a láp környéki falvak lakossága irtó vadászatot kezdtek a daruk ellen, mert a szatmári piacon jó pénzt adtak a tolláért, hiszen kellett a kalap mellé.
A láp lecsapolásával a vízimadarak is más hazába költöztek. Amikor jött egy-egy vizes esztendő, akkor a lápi mélyedésekbe megrekedt vizekben mindig megjelentek a vadkacsák. Az 1920-as árvíz után annyira elszaporodtak, hogy még a faluba is bejöttek, mivel itt is van tó és azon úszkáltak. A gyerekek sokszor szaladtak utánuk, de mielőtt még megfogták volna, felrepültek.
A vízimadarak közül legtovább a gólya maradt a községben és a fecske. A század elején, amikor még a házak náddal voltak fedve, szinte minden ház tetején található volt gólyafészek. Az emberek szerették és alig várták, hogy visszaérkezzen kéményükre a gólya. A gyermekeknek mindig azt mondták, hogy a nyár folyamán az lesz a serény, aki repülve látja a gólyát; aki ülve látja, az lusta lesz. Ezért igyekezett minden gyerek repülve látni a gólyát, mert nem akart lusta lenni. Ezek a gólyák lassan egész háziállattá váltak, sokszor leszálltak a baromfiak közé, nem bántották egymást. A gyerekek minden tavasszal nehezen várták a gólya hazaérkezését, főleg azért, mert csak akkor volt szabad lehúzni a csizmát.Az jelentette a tavaszt, amikor a gólya elkezdett kelepelni a háztetőn, ettől kezdve nem lehetett felhúzatni a gyerekkel a csizmát. Ma már alig található gólyafészek a községben, a nádas tetejű házak eltűntek.
Ugyanilyen kedves kis madara volt a községieknek a villásfarkú fecske, ezek a tornácokon, vagy az istállókban a gerendához ragasztották sárból épült fészkeiket és abba költötték ki kis fiókáikat. A gyerekek mindig figyelték, amikor a fecskemama hozza az élelmet kicsinyeinek. Különös látvány volt, amikor a fecske megérkezett és előbb egy kicsit repdesett a fészek körül, mire a kicsik kidugták kis csőrüket a fészekből és így rakta bele a mama a hozott legyet, szúnyogot. Ma már ezek is szinte eltűntek a faluból.
A lápnak meg voltak a maga ragadozói is. Voltak szárnyas ragadozók, a lecsapolás előtt igen sok réti sast lehetett látni. Ma már csak elvétve lehet látni egyet-egyet, azok is a közeli erdőkből kerülnek a község fölé. Ma már talán csak a héja és a szarka van, de azok is elenyésző számban.
A láp nagyobb ragadozói voltak a farkasok és rókák. A lecsapolás előtt mindkettő nagy számban élt a lápon, hiszen sok, az ember számára szinte járhatatlan hely volt, ahol háborítatlanul szaporodhattak. Ezeket a ragadozókat irtották, mert sokszor nagy károkat csináltak. A farkasok csapatokbajárva, nagy tél esetén megtámadták a réten levő mindenféle háziállatot. A láp szinte a Szilágysági hegyekig nyúlt, ahonnan szabadon közlekedhettek ezek a nagyobb vadállatok. Sokszor elmondták, hogy a nádtörő, amikor törte a nádat, akkor vette észre, hogy ott van a farkas, amikor már látta csillogni a szemét. Az embert nemigen támadta meg, de az félt tőle. Ha nem volt nála puska, akkor tüzet rakott, mert a farkas attól félt és elmenekült.
Nagy télen még a faluba is bemerészkedett a farkas, és ha tehette, megszerezte a maga élelmét. A disznóólak előtt általában kifutók, karámok voltak. Télire a gazdák a karámok végét jó vastag léccel, vagy fákkal sűrűn belécelték, hogy a farkas ne tudjon bemenni. A lecsapolás után a lápon voltak kisebb tanyák, ott mindig résen kellett lenni, hogy a farkas a juhhodályokba be ne menjen, mert nagy kárt okozott, mivel mindég csapatosan jártak.
A réten élő vízi szárnyasokban a rókák okoztak nagy károkat. A nádasokban bőven volt belőlük. Amikor a vízi szárnyasok más vidékre költöztek, akkor a falu szélére is bemerészkedtek és a gyengébb baromfi ólakból elvitték a baromfit. Ezért tartottak nagy kutyákat a községbeliek, hogy védekezzenek a ragadozó nagyobb vadak ellen.
A faluban igen sok embernek volt lőfegyvere. A szabadságharc előtt ez szinte kötelező volt, mivel a nemeseknek harcolni kellett szükség esetén, és a tehetősebbek oda a saját fegyverzetükkel vonultak be, de rá is voltak kényszerítve, hiszen a láp belsejébe levő goroncokon gazdálkodást is folytattak és oda csak puskával mentek, hogy szükség esetén azt is használhassák.
Az első világháború után a fegyvereket be kellett szolgáltatni. Vadászfegyvereket csak külön engedéllyel lehetett tartani. Nagy sérelme volt ezután a gazdaközönségnek, hogy a saját földjeiken sem vadászhattak. A vadászati jog községi jog lett, azaz a 100 holdon aluli területeket vadászterületnek vették és azt a község árverésen bérbe adta. A bérleti összeg a községi pénztárba folyt be, ami eleinte elenyésző csekély volt, mert azt úgy állapították meg a kikiáltási árnál, hogy minél kevesebb legyen. Árverező nem akadt a faluból, mert csak az árverezhetett, akinek fegyvertartási engedélye volt. A vadászati törvény értelmében az egy tagban 100 holdon felüli ingatlannal rendelkező tulajdonos folytathatta szabadon a vadászatot a saját földjén, vagy azt mint önálló vadászterületet, bérbe adhatta.
A vadászterületet rendesen a környékbeli nagyobb birtokkal rendelkező birtokosok valamint a magasabb állásban levő közigazgatási tisztviselőkből álló vadásztársaságok bérelték, ők vadászták a határt. A községbeliek, a terület tulajdonosai csak mint hajtok vehettek részt ezeken a körvadászatokon. Egy ilyen körvadászaton történt, hogy a községbeli jegyző, Szűcs Elemér lövést kapott és 1921. nov. 17-én meghalt. A községben 1924-ben az iskolaigazgató bérelte a társasággal a vadászterületet 10 q búzáért.
A bérlet 1933-ban lejárt, akkor három községbeli kisgazda váltott ki vadászfegyver tartási engedélyt és vásárolt puskát. Ez a három kisgazda Balogh Zsigmond, Szalay Bálint és Szarka Bálint volt. Az árverés előtt Balogh Zsigmond és Szarka Bálint beléptek a vadásztársaságba, így amikor árverezésre került sor, akkor már csak Szalay Bálint árverezhetett, aki aztán Nagy József terménykereskedővel árverezett. Az árverezés vége az lett, hogy a községi vadászterületet megszerezte a régi vadásztársaság, de most már 100 q búza áráért. A határban akkor már nagyobb vadak nem voltak, csak nyúl, fogoly és kevés fácán. Ez a versenytárgyalás tulajdonképpen az úgynevezett középosztály és a falu parasztsága között folyt, és a győzelem a régieké lett, de - „ Legalább megfizették az uri passiót" - mondták a falusiak.
A lakosság egyik fontos foglalkozása a lecsapolásig a csikaszát volt. A láp tocsogós, sekélyebb vizeiben bőven nevelte a csikót, mely egyrészt a táplálékot adta, másrészt kereseti lehetőséget is biztosított, hiszen csak ki kellett fogni és lehetett értékesíteni.
A csikaszát, halászat általában földesúri jog volt. Községünkben földesúr nem volt, szinte valamennyi lakos nemesi jogokat bírt. A láp felmérhetetlen, sokszor járhatatlan volt. A dombosabb helyeken, a goroncokon ugyan mindenki tudta, hogy melyik darab az övé, de minden földdarabhoz tartozott egy nagy darab víz is, aminek a határa nem volt kijelölve, így az szinte szabad volt. Ezek között a goroncok között, de a szomszédos lápi községek között is a közlekedés főként hajóval történt, így szinte mindenkinek volt saját hajója, amit vagy ő maga vagy a faluban levő fúró-faragó ember készített. Faanyag volt bőven, hiszen a lápban nagy éger erdők voltak. A kertek alja tele volt kikötőkkel. A telkek egy része a sáncra nyúlt és a víz szinte eddig tartott.
A lápot és a mocsárvilágot legjobban a csikaszok ismerték, akik a lapos fenekű csónakjaikkal szinte egész életüket a láp rengetegeiben töltötték.
A csikót, a láp és az iszap szülöttét tavasszal a rekesztőhalászat egyik eszközével, a csikkassal fogták. A csikkas lényegében fűzvesszőből sűrűn font varsa volt, amelynek az egyik része tölcsérszerűen kiszélesedett, ebből egy öblös nagy has keletkezett, amit tömlöcnek hívtak. A másik vége hosszabban elkeskenyedett és a végén volt egy lyuk. A halászat alkalmával a csikkasnak a hátsó részét egy fűcsomóval bedugták, hogy a befogott esik ki nem tudjon menni.
A csikót ugyanúgy halászták, mint a többi halat. Ahol sekély volt a víz, ott a csikasz lerakta a csikkast, karókkal biztosította, hogy a víz el ne vigye. Amikor ezzel kész volt, vízi növényekből gátat rakott a csikkas körül, hogy az arra úszkáló esik el ne tudjon menni. Ezeket a csikgátakat is több helyen karókkal biztosították, hogy a víz árja el ne sodorja. A csikkast úgy rakták le, hogy teljesen a víz alá merüljön.
Sokszor a csikkasokat úgynevezett lápkutakba rakták, mely abból állt, hogy a lápmetszővel mélyen a víz alatt a vízi növényeket elmetszették. A lápmetsző egy gorzsa féle kaszahegy volt, melynek nyelet csináltak. Az így elmetszett vízinövényeket félrehúzta, ezzel egy kis sima víztükör keletkezett, ahova aztán beleállították a csikkast. A levágott vízi növényekből csinálták a gátat a kas körül.
Egy-egy csikasz egyszerre több csikkasssal is rendelkezett. Ezeket a csikkasokat úgy helyezte el, hogy köztük el tudjon menni a csónakjával. A csikkas a vízben a víz járásában úszkált. A csikkas körüli vízi növényekből álló gát a víz folyását nem akadályozta, mivel ritka volt és közte a víz el tudott folyni, de a esik nem tudott menni, ekkor kezdte keresni a kivezető utat. A csikkas körül tiszta víz volt és tölcsérszerű tetejéből az útkeresés közben belecsúszott a csikkasba, a tömlöcbe. Innen aztán nem volt menekvés. A kasokat a csikasz délután, este felé rakta le és másnap hajnalban ment felszedni. Amikor felvette a csikkast, kiöntötte a tartalmát a hajó fenekébe és ott mindjárt meg is válogatta. Az aprókat visszadobta a vízbe, hadd nőjjenek meg.
Amikor tele lett a csónak csikkal, akkor a hajóval a sánchoz hajókázott és onnan esik puttonyokkal behordta a csikót a verembe. A csikvermek már a sáncon belül voltak, rendesen a csikasz kertje végében. Ilyen csikverem volt pl. az Orosz Lajos féle telken, ahol most Belényesi Gáspár háza van, a Kiss Gáborné féle telken, ahol Fássy Gyula lakik. Ezen kívül a dinnyeföldön is sok csikverem volt. A csikverem abból állt, hogy a gazda ásott egy mély gödröt a kertjében. Ezekben a gödrökben szinte az első ásónyom után feljött a víz, hiszen tőle nem messze már ott volt a láp. Ezeknek a csikvermeknek a vize ugyanolyan volt, mint a láp vize, tehát a belehordott esik vagy egyéb hal jól érezte magát benne. A puttonyt kobaktökből vagy pedig gyékényből fonták.
A csikaszát legeredményesebb tavasszal volt. Ilyenkor a csikasz egy-egy szerencsés éjjelen 30-40 vékával is fogott.
Tavasszal a csikón kívül aztán még sok más hal is bekerült a kasba. Ilyen halak voltak: ponty, csuka, kárász, compó, sügér, kelé, jászhal stb. A halakat és a csikót külön válogatták és külön vermekbe is rakták.
A csikasz lapos fenekű hajóval, egyedül járt. A hajón vitt magával egy 3-4 méteres tolórudat, mellyel ha a csónak megakadt, tovább tolta. Ez a tolórúd egy lehetőleg egyenes vékony fa volt, melynek a hegyéről az ágakat úgy vágták le, hogy kis csonkok maradjanak, mert így könnyebben lehetett tolni a csónakot. Ha ketten voltak a csónakban, akkor az elől ülőnek is volt egy kisebb tolórúdja, mellyel a hajó orrát irányította, ha az valamibe megakadt. Ezeket a tolórudakat csáknak nevezték.
A lápba menő embernek, így a csikasznak is az öltözéke házilag készített vászonruha volt, lábán bocskor. A bocskort is többnyire házilagosan készítették elnyűtt csizmaszárakból. A csizmaszárat elbontották, az egyik végét orrszerűen összefűzték szíjjal. A két szélén ugyancsak ilyen szíjfűzőt fűztek, mellyel a lábra kötözték a bocskort. A bocskoros ember a lábára először vékony vászondarabot tett, azt telerakta apró, finom szénával, ún. tippannal.
Amikor ezzel kész volt, nagy vászonruhával borította be, mely a lábfejtől térdig ért, ezt a lábára csavarta, a térd alatt megkötötte, így az nem tudott lecsúszni. A lábát így dugta bele a bocskorba, amit ugyancsak szíjjal vagy madzaggal kötött meg. Télen, amikor jég volt, a bocskorra kötötték a jégpatkót.
A nádvágók is így öltöztek. A bocskor azért volt jó, mert amilyen könnyen belement a víz, ugyanolyan könnyen ki is ment. A lábfej és a széna ugyan vizes lett, de a lábfej melegétől a vizes széna átmelegedett és melegen tartotta lábát.
Sokszor a külső vászonboríték megfagyott, de a láb melegben volt, így a lápi ember a lábáról sohasem fázott meg.
Visszatérve a csikaszaira. A esik megfogása után következett annak értékesítése. A szatmári kereskedők kijártak a faluba és a csikvermeknél vették meg a csikót, az ára vékánként 3-8 korona volt. A csikaszok nagy része azonban nem adta el helyben, hanem szekérrel elvitte Szatmárra, Nagybányára, Munkácsra és ott piacokon, de út közben a közbeeső oláh falvakba is értékesítette. Volt olyan csikasz, akinek saját szekere volt, ilyenkor ő maga vitte Ha nem volt szekere, akkor a községbeli fuvarosok, akiknek a szekerükön és lovukon kívül alig volt valamijük, fuvarba vitték el, ilyenkor terményért is adták a csikót. A fuvarosok mindig tele szekérrel jöttek haza. A csikót a szekérre tett nagy kádakba szállították.
A kádakba vizet öntöttek, amiből úgy merengették ki kis merővel a csikót az árusításkor. A vizet nem cserélték, mert amint mondták, volt, aki időközben kicserélte a vizet, és másnapra az összes esik megdöglött. Erre mondták: „A esik csak azt a vizet szereti, amelyben felnőtt." Egy-egy ilyen árusítás napokon keresztül tartott, mert addig mentek, amíg minden esik el nem kelt.
A lápi embernek másik munkája, jövedelemforrása a nádvágás volt. A láp sekélyebb vizein termett a nád. Azt a nádat szerették, amelyik sík vizén termett, mert azt mondták, hogy az a legjobb, legszebben nő egyenesre. A nádvágást télen végezték, amikor a jég már annyira megfagyott, hogy rá lehetett menni, megbírta az embert. A nád ilyenkorra már elhullatta a levelét, a közte levő más idegen gyom is összeroskadt, úgyhogy csak a tiszta nád maradt meg, melyet aztán gorzsával, vagy nádtolóval vágtak le. A gorzsa hasonlított a lápmetszőhöz, ezt is kaszahegyből csinálták. Nyéllel látták el, mely 50-60 cm. hosszú volt. Fontos szempont volt a hosszúsága, hogy ne kelljen nagyon lehajolni a nádtörőnek munka közben.
A nádvágó öltözéke ugyanaz volt, mint a csikaszé. A bocskor itt azért volt jó, mert a nádtorzs a bocskort nem szúrta ki, inkább elhajlott.
A nádtörő egy hónaljra való nádat összefogott és azt a jégen elvágta a gorzsával. A jó nádtörő egyszerre egy kéve nádat vett a hóna alá. Ezeket a levágott nádcsomókat aztán lerakták a már levágott helyekre, ahol a vágás befejezése után kévékbe kötötték. A kötelet aprónádból, aljnádból vagy az ott található sásból fonták. Egy-egy jó nádvágó naponta 80-100 kévét is vágott. Amikor a bekötözéssel végeztek, akkor kukba állogatták. A másik szerszám a nádtoló szintén kaszából készült. Egy 50-60 cm. hosszú kaszadarabnak mindkét végére egy kb. 2 méteres vékony rudat szereltek és ezt a jégen tolva egy-egy lökésre egy kévényi nádat vágtak le egyszerre. Az ilyen nádtöréshez két ember volt szükséges, egyik tolta a nádtolót, a másik pedig szedte kifelé a letört nádat.
A nádat rendszerint maguk vágták, hiszen nem volt más munkájuk és a jövedelmük egy részét is a nádból kapták. Akinek több törni való nádja volt, azok a törést kiadták harmadába.
A letört nádat igyekeztek még a tél folyamán, amíg a jég megbírta a szánt, hazahordani, mert amikor meggyengült a jég, akkor már kévénként kellett kihordani a szárazabb helyekre.
A nád a legényeknek is jó volt, mert páran összeszövetkezve este kimentek a rétre, egykét óra alatt annyi nádat vágtak, aminek az árából lehetett egy kicsit mulatni. Ilyenkor a magukkal vitt kis szánra felrakták a levágott nádat és vitték Edushoz, aki kévénként 10 fillért adott, akkor egy liter pálinka ára 20 krajcár volt. A nádat aztán a környező falubeliek hordták el fedélnek, akik szekérrel jöttek és a megvásárolt nádat mindjárt el is vitték.
A lecsapolás után is volt még keletje a nádnak, mert bár a házak tetejét már jobbára cseréppel fedték, de a melléképületek, dohánypajták, juhhodályok tetejét még soká nádból csinálták. Később azonban, ahogyan eltűntek a vizek, úgy eltűnt a nád, a káka, a gyékény is. Egy ideig volt még ugyan kevés nád, de az már meg sem közelítette az „igazi vízen nőtt nád" minőségét. A láp égésével a nád gyökerei is kiégtek, de még sokáig szívósan tartotta magát és ha volt egy csapadékos év, akkor a hajlatokba ismét csak felütötte a fejét, de már ekkor csak gyom volt, ami kárt csinált, mert elnyomta a földbe vetett és kikelt növényeket.
Az apró nádat, az aljnádat is letörték, hazahordták és tüzelésre használták. Amíg kívülről fűthető kemencék voltak, addig ezzel fűtötték a lakást is, később már csak kenyérsütésre használták, hogy aztán majd helyet adjon a szalmának és izékkórónak.
Meg kell emlékeznünk a község régi háziiparáról, a gyékényfonásról. A határ a lecsapolás előtt tele volt gyékénnyel. Akkor azt mondták, „ Tyukodon még a pap is tudja a kosarat kötni". Valóban szinte az egész falu tudta, ismerte a gyékény munkáit, iparszerűen azonban csak azok csinálták, akiknek a kis földjük már nem volt elég a család eltartásához, így a kosárfonásból pótolták a hiányokat.
A gyékényfonáshoz legszükségesebb nyersanyag bőven volt, csak ki kellett menni a rétre és a lyukodi ember annyit vágott, amennyit akart. A gyékényvágást általában augusztus vége felé végezték, ekkorra már a gyékény megérett. A munkát vízbe állva végezték, mert akkor volt szép a gyékény, ha vízen nőtt. Amikor levágták, kihordták a szárazra és hazavitték az udvarukra. Itt a gyékénykévéket szétterítették, nehogy bepálljon, mert akkor nem jó a kosárkötéshez. Amikor teljesen megszáradt, ismét kévébe kötötték és ha volt hely, akkor szárazra, valahova fedél alá rakták, ha nem volt, akkor kukba állították az udvaron. A csomók tetejét összekötötték, így az esővíz lecsurgott róla, csak a külső kéve lett vizes.
Amikor a mezei munkák megszűntek, hozzákezdtek a kosárkötéshez. A munkához jóformán semmi más nem kellett, mint egy gyékény varrótű, ami egy nyeles ár volt, a vége lapos kilyukasztva, hogy a varró gyékényt bele lehessen húzni. A kosárkötés előtt a gyékényt leveleire szedték és a jó erős leveleket meghagyták varrónak, a többit pedig belevalónak. Gyékényből a legkülönfélébb használati tárgyakat kötötték, de legtöbb a kosár volt, amelynek először a fenekét kötötték meg, aztán az oldalát. Amikor a kosárkötő egy szekérre való gyékényterméket készített, felrakta és elindult vele faluról falura árusítani. Ekkor többnyire még csak terményért adták a gyékény árut, hol mit és mennyit kapott érte. A gyékenyárus a végén mindig szekér búzával, terménnyel tért haza, aminek egy részét odaadta a fuvarosnak a fuvarért, a másik részét pedig a családjával elfogyasztotta. Amikor megjelentek egy-egy faluban, a gyerekek már előre kiabálták: „Itt van a tyukodi kosáros bácsi".
A községben mindig akadt verselő ember, aki mindent versbe foglalt, így megörökítette a kosárkötéssel kapcsolatos dolgokat is, főleg az anyag szedését és hazaszállítását. Ebből közlünk itt párat:
Első kosárkötő Tyukodon Lévai
Céh mesterséget nem tud inditai
Nem mér hozzáfogni, mert nincsen rá költsége
Szabó, meg Szilágyi általveszi tőle
Csináljatok hát együtt nagy gyülekezetet
De ki ne hagyjátok Varjasi Józsefet
Pethe Sámuelt se hagyjátok ki a sorból
Mert az is sok gyékényt hordott a Bondérról
Szilágyi Ferencet hivja cimborának
Ha Bondérra mennek segítenek egymásnak.
A nagy Bakó köti a kast
Mert érzi, hogy korog a has
Gyékényért megyén a rétre
Szalonnát nem visz délére,
Kicövekeli a hajót
Ugy viszi Szilágyit, Szabót
Olyan terét rak magára,
Hogy meghajlik a lábaszára
Ó te hosszúlábú Bakó
Mért vagy vízparton lakó
Tudod a tanborát verni
De nem tudod a kaszát fenni
Mivel a tiz ujjad arra áll
Ahogy úszik a vízben a nadály.
Röviden foglalkoznunk kell itt a láp lecsapolásával is, hiszen ez legjobban a tyukodiakat érintette. A XIV. században a község határa 16.219 kh volt, mert ekkor még nem volt meg Porcsalma és annak a határa is tyukodi terület volt. Amikor Porcsalma kiválik, még akkor is Tyukod a legnagyobb határú lápi község.
Károlyi Ferenc, mint aki a Rákóczi szabadságharc után legnagyobb lápi birtokos lett, sürgette a láp leesapolását. Telepítései révén több új falu keletkezett, másrészt a régi falvak lakossága a betelepítések révén nagyon megduzzadt.
Károlyi a lápon keresztül végig csatornát tervezett, amit 1749-ben kezdtek megásni. Ekkor egy 6 km-es szakasz készült el. Ez a lecsapolási kísérlet azonban már a következő évben abbamaradt anyagi fedezet hiányában. Károlyi szatmári főispán volt, így a megyegyűléseken állandóan beszéltek a láp lecsapolásáról.
Ennek a sürgetésnek lett az eredménye, hogy 1772-ben a megye ásatott egy kis csatornát, mely Tyukodtól húzódott Ököritó fele, ezt először Vármegyei ároknak nevezték, de a Tyukodiak egyszerűen csak „Kisvájásnak" mondták. Pár évvel később 1778 és 1782 között Károlyi Antal királyi biztos irányításával az eliszaposodott Kraszna meder mentén Domahidától kezdődően a lápon végig 63 km hosszú, 2 m széles és 1-3 m. mély csatornát ásnak. Elkészítenek még egy másik kb. 10 km hosszú csatornát, amely Nagyecsedtől húzódik Győrtelekig.
A csatornák elkészültek, azonban tovább nem törődött velük senki, karbantartásukról nem gondoskodtak. Száz év alatt a nagy költséggel épített csatornák teljesen tönkrementek, a nagy áradások betemették, a vízinövények benőtték.
1870 és 1881 között nagy árvizek voltak, ami ismét felkeltette az érdeklődést a láp lecsapolása iránt.
Ezek az árvizek községünket is súlyosan érintették. Talán legsúlyosabb egy korábbi 1865-iki nagy árvíz volt, amikor a sáncárkok nem tudták feltartóztatni a nagy tömegű vizet és azok a községbe is betörtek. A község lakossága kénytelen volt a magasabb udvarokra menekülni. A régi visszaemlékezések szerint tele voltak emberekkel. A kemencék kéményei állandóan füstöltek, mert a lakosságnak enni is kellett, így állandóan sütötték a kenyeret.
Tyukodot az árvizek ellen árok vette körül. Az elmúlt századokban is többször elöntötte a községet az árvíz, ezért 1790-ben a község lakossága saját erőből, saját munkával körülárkolta a falut. Az árok ásását úgy végezték, hogy a kikerülő földet mindig a belső oldalra hányták, ott egy 50-100 cm magasságú kis sánc keletkezett.
Ez a gát védte a falut a későbbi áradásoktól. Nyomai még ma is megvannak, bár már jelentőségét elvesztette.
A vármegye 1883-1884-ben a régi Károlyi Antal-féle terv alapján a Kraszna csatorna nyomán új csatornát létesített, mely a láp életére már érezhető csapás volt, mivel igen sok vizet elvesztett.
A lápi birtokosok ezzel nem elégedtek meg, hanem 1894-ben megalakították az Ecsediláp Lecsapoló és Szamosbalparti Ármentesítő Társulatot, melynek elnökévé gr. Károlyi Tibort, főmérnökévé pedig Péchy Lászlót választották meg.
Az új társulat szakítva a korábbi tervekkel arra a megállapításra jutott, hogy előbb a lápba ömlő kisebb vizeket kell eltéríteni. Ezért a lápot tápláló patakok Sóspatak, Homoród, Balkány vizeit még Szatmár fölött töltéssel ellátott mederbe szorítják és a Szamosba vezetik. A délről jövő vizekkel hasonlóképpen cselekednek. A Kraszna vizét a lápon kívül, annak nyugati széle mellett vezetik el, így megakadályozzák, hogy vize a lápba ömöljön.
Most már biztosítva volt, hogy a láp kívülről vizet nem kap utánpótlásra, ekkor már csak a bent rekedt víz elvezetéséről kellett gondoskodni. Ezeknek a bentrekedt vizeknek az elvezetésére kellett új csatornákat ásni. A korábban ásott csatornák medreit kitakarították, ezekkel sikerült a láp vizét elvezetni. Az ekkor ásott csatornát Keleti Főcsatornának nevezték, mely a községből kb. 1 km-re futott.
A lecsapolt lápi terület néhány év múlva jó termőfölddé vált. De amíg művelés alá tudták lógni ezeket a kiszárított területeket, még sok munkát kellett belefektetni. A víz elvezetése után nagy tőzeges terület maradt vissza, nagy zsombékok, melyek évszázadokon keresztül elhalt növényi anyagokból tevődtek össze. A különféle vízi növények gyökerei teljesen bcszőtték, olyan volt, mintha csepűvel lett volna összekötözve. Ezeket a lápi zsombékokat csak kézi erővel tudták szétverni. Kapákkal, csákánykapákkal szétvagdosták, hogy a legelő állatok tudjanak rajta menni.
A zsombékos részeket először legelőnek használták. Miután az állatok jól széttaposták a zsombékcsomókat, megindulhatott rajta a szántás-vetés. Amikor már tudták szántani és bevetni, a föld bőven termett. Kiszáradni sem száradt könnyen. Ontotta a tengerit, burgonyát, zabot, gabonát. A lápi vetések legnagyobb ellensége a korai fagy volt. Itt a hőmérséklet mindig egy-két fokkal alacsonyabb volt, mint a községben. Amikor ott még csak gyenge dér volt, itt már elég jól fagyott, ami a későn érő növényeknek ártott, ezért ide lehetőleg korán érő kapásokat vetettek.
Kiszáradás után a tűz lett nagy ellensége. A láp feneke kék agyag, vizet át nem eresztő réteg volt. Az elláposodás is ennek a következménye volt. Az évszázadok alatt elhalt növényzet ott maradt a fenekén és ebből keletkezett a tőzeg. Ennek vastagsága változó volt, néhol csak 20-30 cm, máshol még az 1-2 m vastagságot is meghaladta.
Amikor a vizet elvezették, ez a tőzegréteg kiszáradt, a legkisebb tűz hatására meggyulladt és égett. A láp felszíni lánggal nem égett, csak olyan helyen, ahol száraz növényi részek voltak rajta. A felszín alatt parázslóit és úgy égett tovább. A lápon sokszor voltak forgószelek, egy-egy ilyen forgószél felkapott egy égő csomót, 1 km-re is elvitte és ott gyújtotta meg a lápot, ezért volt nehéz az oltása is. Sokszor lehetett hallani még éjjel is a félrevert harang zúgását, mely tüzet oltani hívta az embereket.
A láp oltását nem vízzel végezték, hanem az égő részt körülárkolták és hagyták, hogy a körülárkolt rész kiégjen. Ilyenkor a terület mélyebb lett, volt, hogy 40-50 cm-re is lesüllyedt. Itt hamar összegyűlt a víz is és termetté a nádat, kákát, gyékényt. A kisgyermekek kimentek a lápra nyáron és barangoltak a lápi égésekben, ahol nád, káka, gyékény között különféle apró víziállatok voltak. A felnőttek mindig azzal ijesztgették a gyermekeket, hogy „elvisz benneteket a bölönbika."
Amikor nem volt víz az égésekben, ezeket is lehetett használni, csak gyakrabban kellett trágyázni, hiszen az égés minden szerves anyagot elpusztított.
A még ki nem égett részeken mindig vigyázni kellett a tűz rakásával, hogy meg ne gyulladjon a föld, amit szinte el sem hittek a más vidéken lakók, hogy a föld ég. Tüzet ezért az égésekben raktak, ott már nem kellett félni, hogy meggyullad.
A krumpliszedők sokszor munka közben sütöttek krumplit, az égő tőzegbe beletették és megsült. Este mindig vigyázlak, nehogy égő tüzet hagyjanak, mert az egész éjjel égett volna. Ilyenkor a tüzet leföldclték vagy villával elvertek.
Nagy lápi égés volt községünkben 1919-20 telén. Ekkor kivezényelték a tűz oltására a katonaságot is. A katonák nem ismerték a terepet és nyugodtan menve azon vették észre magukat, hogy térdig belesüppedtek az égő tűzbe. Sok katonának megégett a csizmája.
Az 1863. évben nagy szárazság volt. Ekkor szinte az egész lápot lel tudták mérni. A terület szétosztása, egyénenkénti kimérése azonban csak a lccsapolás után történt meg. A kiszárított területeket telkenként mérték szét.
Ebben az időben keletkeztek a nagyobb birtokok a község határában. Az ügyes emberek előre összeszedték a földeket a kis emberektől. A községbeliek el sem tudták képzelni, hogy a lecsapolás után azok jő termőföldek lesznek, ezért potom pénzért eladták lápbeií részüket. Volt olyan eset, hogy egy búzakenyérért egy hold földet lehetett venni. A községben levő kocsmárosok egy-két liter pálinkáért vették meg a lápi földeket az italt szerető emberektől. így keletkezett a lápon a legnagyobb birtok a Zsiros, amely az Okányi Schwartz családé volt, eredeti területe 3000 hold. így mért magának Péchy László társulati főmérnök is a lápból 390 holdat.
Hasonlóan szerzett az akkori főjegyző Hadady József 91 kh-at, Kaufmann Antal 90 kh-at, Sámuel Jakab és neje 70 kh-at, Herskovils Mór és neje 40 kh-at, de még a szomszédos faluban lakó Lőwi Béla malmosnak is jutott 90 kh, ugyanakkor a községbelick közül soknak el kellett menni Amerikába a megélhetésükért.
A községben beszélték az emberek, hogy amikor a láp felmérése még nem kezdődött meg, de a községhatárokat kijelölték, akkor két-három öreg tyukodi magyart csónakba ültetve, jó melyen beeveztek a lápba és esküt tettek. Előzőleg bocskort köttettek és abba otthon egy marék földet tettek, így megesküdtek, hogy tyukodi földön állnak.
|
|