Állattartás

Lótenyésztés

Községünkben a lótenyésztés valószínűleg még a honfoglalás korára vezethető vissza, hiszen a legkorábbi feljegyzésekben is azt találjuk, hogy a község lakói „lovasjobbágyok". A történelmi résznél láttuk, hogy sok peres ügyben tanúskodnak, ami megint csak azt bizonyítja, hogy több helyen jártak tyukodi nemesek és minden bizonnyal nem gyalogosan, hanem lóháton közlekedtek.

Az első összeírás, amit sikerült felkutatni, ugyancsak az egyházra vezethető vissza. Az 1823. évi adóösszeírás alkalmával a községben 58 négy lovas, 19 három lovas és 14 két lovas gazda volt. Ez azt jelenti, hogy ebben az időben összesen 317 hámozható ló volt, akkor, amikor a lakosok száma 700 körül mozgott. Figyelembe kell venni meg azt is, hogy abban az időben csak a 3-4 éves lovakat hámolták, tehát ennél jóval több volt a lóállomány, már ebben az időben is legalább a kétszerese a fenti számnak.

A következő adatunk 1870-ből való, amikor a legelőn 349 ló volt, aminél ismét valószínűleg jóval több volt, mivel a hámozható lovak nem jártak ki a legelőre, ménesbe, oda esak a növendék állatokat hajtották. A fogatolt lovakat este vitte ki a gazda nagyocska fia a közeli kaszálókra (kertalja) legelni.

1895-ben 487 lovat írtak össze, ebből 204 ló volt az 1 éven aluli, tehát 42%-át tette ki a növendék. Tovább figyelve az összeírásokat, azt kell látnunk, hogy 1911-ben már 627 lovat tartanak nyilván. A nagy növekedés magyarázata az, hogy a lecsapol ás után igen sok gazda kezdett lovat tartani. Ebben az időben a tanyavilág még nem alakult ki, így sok igavonó erőre volt szükség, hogy a nagy határt meg tudják művelni. Ekkor még tehenet egyáltalán nem jármoltak és ökörfogat is kevés volt, ráadásul ez lassú járású volt, ezért ragaszkodtak inkább a lófogatokhoz.

A lóállomány a háború alatt igen erősen megcsappant, mert besorozták a lovakat is. Berendelték a gazdákat a járási székhelyeikre lovaikkal együtt, és akinek a lovát megfelelőnek tartották, azt minden további nélkül igénybe vették. Katona lónak elsősorban a heréit lovakat szerették, de háború esetén igénybe vették a kanca lovakat is, hiszen akkor még nem volt gépesítve a katonaság és minden szállításra lovakat használtak.

A háború befejezése után ismét nagyobb arányban megindult a lótenyésztés, úgyhogy elég gyorsan megtörtént a veszteség pótlása. Az 1914 előtti időkben a községben ménes volt, mivel akkor még a 3 éven aluli csikókat nem hámolták.

Ebben az időben a ménesen a község tartott egy mént. A háború után egy ideig a községbeli gazdáknak voltak ménéi és a fedeztetést a gazdák végezték, a fedeztetési díj 1/2-1 véka zab volt.

A lótenyésztés fellendítése érdekében az 1930-as évek elején megkezdték a kancák törzskönyvezését. A lótenyésztési szakemberek kiszálltak a községben és megvizsgálták a lóállományt, amelyiket törzskönyvezésre alkalmasnak találtak, azokat törzskönyveztek és meg­bélyegezték. A törzskönyvezést megelőzően is már a debreceni méntelep parancsnokság adott ki méneket a községnek. A község biztosította az istállót és a takarmányt. A mének gondozására a Méntelep parancsnokság. méneskari katonái küldött ki. A mének kora ta­vasztól nyár derekáig voltak a községben, utána bevonultatták őket törzshelyeikre.

Az 1930-as évek közepére a lóállomány teljesen pótlódott, úgyhogy ismét felemelkedett a létszám 594, illetve 586-re. Ez a szám már állandó lett volna, azonban ismét jött a háború, ami újból alaposan lecsökkentette a lovak létszámát.

A láp lecsapolása után már nagyon kevés gazda járt négy lóval, áttértek a két lovas fogatokra. Ősszel, sáros időben fogtak 3 lovat a szekérbe - a 3-ikat lógóra fogták - mivel a mezei utak földutak voltak. Esős ősszel még három lóval is alig tudtak 3-4 q terménynél többet hazaszállítani a mezőről, ezért sok kint maradt a határon és csak a fagyon, vagy a havon jött haza.

A tyukodi ember büszke volt a lovára. Az idősebb apák mindig azt kérdezték a fiaiktól reggel, hogy kiverted már a harminckét sor port. Amikor reggel megpucolták a lovat vakaróval, kefével, akkor az így összekefélt port az istálló tiszta földjén a vakarával kiverték, ebből látta az apa, hogy a lovat rendesen megpucolták. Nyáron a községben levő tavakba minden vasárnap megfürösztötték. A fiatal fiúk úszni is úgy tanultak meg, hogy lófürösztéskor megfogták a ló farkát és úgy úsztak a ló után.

Szarvasmarha-tenyésztés

Községünk határának egy része legelő és kaszáló volt, így nagy volt a szarvasmarhatartás is. A legelső feljegyzés a szarvasmarhák számáról 1870-ben található, amikor összeírták az állatokat. Ekkor a legelőn 530 db szarvasmarhát találtak. Abban az időben nyáron a szarvasmarha állandóan a legelőn volt. Egy, a lecsapolás előtti időről szóló kimutatás szerint minden ember egy köblös szántóföldje vagy 1,5 köblös kaszálója után egy-egy szarvasmarhát hajthatott ki a legelőre. A fenti ingatlan után járt mindenkinek egy-egy legeltetési jog, ami 1-1 lóra, szarvasmarhára, 5 juhra, 3 sertésre vagy 10 libára vonatkozott.

A láp lecsapolása után ez a lcgeltetési rend megszűnt. A századforduló után, amikor a határt felmérték, tagosították, a község lakói ún. közös legelőt alakítottak ki. Ekkor egy-egy legelő jog 1000 négyszögölnek felelt meg. Előre összeírták, hogy ki mennyi legelő jogot akar, és annak a területét levonták a részükre jutott ingatlanból. Ezt a területet, mint Tyukodi Legeltetési Társulat telckkönyvezték. A tulajdoni lapon feltüntették a tulajdoni részarányt. A legelőjogot ezután lehetett értékesíteni egy nyárra, de lehetett véglegesen is. A legelő összterülete 291 kh volt, ami 465 legelőjognak felelt meg. Az így kimért legelőre inkább szarvasmarhát hajtottak ki. Az állattulajdonosok a lápi birtokosoktól is béreltek legelőket, évenként fizették a gulyabéli marhák vagy növendék csikók részére. A lápi legelőkön a szarvasmarha sokszor egész télen kint volt. Gyengébb tél esetén mindig volt valami legelni való - elszáradt sás, apró nád stb. Ilyenkor a legelőn csináltak nádból egy kis kalyibát, abba a rossz idő elől az állatokat behajtották. Ott nem voltak megkötve, szabadon mozoghatlak. Az elkalandozástól nem kellett félni, mert ezeket a téli szállásokat általában olyan helyen alakították ki, amelyik körül mélyebb víz volt, így onnan nem tudtak kiszabadulni. Nagyobb veszély egy-egy megjelenő éhes farkascsorda volt, amit sokszor csak tűzzel tudtak elriasztani.

A legeltetés itt nyáron is könnyű volt, mert az állatok nem kóboroltak el, a vízen keresztül csak akkor mentek, ha hajtották őket. A tavasszal kihajtott szarvasmarhát ősszel hazahajtották. A gazda olykor meg sem ismerte a saját marháját, csak onnan tudta megállapítani, hogy hazajött-e minden jószága, hogy minden kötélre vagy láncra került-e megköthető jószág.

A fejős tehenek a csordára jártak ki, minden reggel nagy ostorpattogtatással, amivel a csordás jelezte, hogy jön a csorda. Ez az ostorpattogtatás végig hallott a falun. Ekkorra már a gazdaasszony megfejte a tehenet, megitatta és úgy hajtotta ki. Ha későn kelt fel, és nem tudott megfejni, mire jött a csorda, akkor utána kellett hajtani, amit restelltek. így mindig hajnalban kellett kelni, hogy időben végezzenek a fejessel.

A kisborjúkat három hónapos koráig szokták szoptatni. A tej nem sok értékkel bírt, mert minden háznál fejtek. Felvásárlás nem volt, a felesleges mennyiséget a gazda a kismalacokkal etette meg. A kisborjút pár napos korában kezdték az evésre szoktatni. Kis vályúba korpát tettek, tejjel leöntötték, ezt ette a kis állat. Szálas takarmány mindig volt a borjú jászlában. Szokás volt, hogy amikor már az anyjuk kint a csordán legelt, akkor tojást ütöttek bele az ennivalóba. Azt mondták, 1 tojás 1 liter tejnek felel meg.

A legelőn a gulya és a csorda külön legelt, mert így nem kellett minden délután külön választani a hazajárókat és a kint maradókat. Volt olyan eset is, hogy a tehén a gulyán ellett meg, az ilyet többször kint hagyták a gulyán és akkor csak a borjú szopta, esetleg a gulyás fejt belőle saját fogyasztásra. A legelőn volt két kút, hogy az állatokat meg tudják itatni. A hazajáró csorda részére a falu végén az úgynevezett méneskútnál volt egy nagy kút és előtte ugyancsak vályú. Reggel az egyik csordás a vályút meghúzta vízzel, hogy a legelőre menő jószág tudjon inni. A méneskúttól a legelő kb. 1-1,5 km-re volt. Ez az út kirónázódott, mert az állatok egymás után mindig ugyanabba a nyomba léptek. Erre mondták, hogy békarácsos az út.

A gulyás fizetése egy legeltetési szezonra minden jószág után fél véka búza, fél kenyér, fél kg. szalonna. A csordás fizetése darabonként 1 véka búza és egy vacsora. A vacsorát többnyire természetben kapták, azaz minden este más-más gazdánál vacsoráztak. Reggelenként megmondták a gazdának, hogy este jönnek vacsorázni, akkor a gazdaasszony mindig kifőzött, mire bejött a csorda, hogy azonnal tudjon vacsorát adni a csordásoknak, mert ilyenkor három vagy négy ember kapott vacsorát. A csordára kijáró tehenek száma mindig több volt, mint a legeltetési nap, így akiktől már nem tudták volna a vacsorát elfogyasztani, természetbe kérték. Mivel senki sem akart kevesebbet adni, mint az előtte való, így mindig a pásztor járt jól.

Pénzfizetésképpen a pásztorok az ún. bocskorpénzt kapták, amely eleinte 20 fillér volt, de az árak emelkedésével ez is emelkedett. Ezen kívül mindig kapott valamennyi pénzt a pásztor akkor is, amikor megmondta a gazdának, hogy tehene megfolyatott, amit a gazda feljegyzett, mert ebből tudta, hogy mikor kell megelleni a tehenének.

A legelőbirtokosság gondoskodott az apaállatokról, amelyeket szükség szerinti mennyiségben tartottak. Az apaállat árát a tehenes gazdák adták össze. A bikák részére a téli takarmányt a legelőből kiszakított fűből kaszálták, vagy vetettek egy kis zabosbükkönyt és télen ezt ették. Abrak takarmányt, zabot vagy tengerit, ismét a gazdák adták az apaállat részére. Téli gondozását a csordás látta el, akinek a birtokosság lakást adott, amely az istálló mellett volt. A közbirtokosság az apaállatok részére istállót és a gondozók részére lakást az 1920-as év közepe táján épített a mai Lenin utca elején. Ez elbontásra került.

A legelő karbantartását ugyancsak a gazdák végezték. Minden kihajlás előtt a birtokosság megszemlélte a legelőt, ahol kellett, megboronáltatta a lovasgazdákkal.

A pásztor szerződésében külön kikötötték, hogy köteles a mezőn található szamár tövist irtani, mert az könnyen megsebezte az állat száját és betegséget okozhatott.

A legeltetés ideje Szent György napjától Szent Mihály napjáig tartott. Voltak azonban kivételek. Ha a fű nagyon gyér volt, akkor később hajtottak ki, amit a birtokosság vezetősége határozott meg. Ha Szent Mihály nap előtt volt egy kis hó, akkor behajtottak, mert leesett a hó. A községben jászlon való marhahízlalással nem foglalkoztak. Az eladásra szánt állatokat kihajtották a legelőre, azon feljavultak, azután vitték a vásárokra, ahol a marhakereskedők felvásárolták a vágóhidak részére. A jászlon való hizlalás a Kálmán majorban kezdődött, ahol 1913-ban mezőgazdasági szeszgyárat építettek. A szeszt krumpliból főzték és az itt megmaradt moslékkal hizlalták az állatokat.

A lecsapolás előtt nem volt szükség külön hizlalásra, mert olyan legelők voltak, hogy az állatokat nem kellett külön hizlalni. A vásárokon mindig keresték a lápi marhát, amit meg lehetett ismerni, mert a szőre vöröses színű volt, amit a láp vize fogott meg. Sokszor hasig, meg feljebb is vízben járt a marha, így le sem lehetett volna tagadni, hogy lápi.

A lápon egészen az 1930-as évekig csak a tiszta magyar marhát tartották. Ekkor úgy határozott a birtokosság, hogy a tagság kérésére az eddigi fehér magyar apaállat helyett magyar tarka apaállatot fog vásárolni. Ezeknek a magyar tarkáknak - vagy ahogy itt mondták svejczereknek - magasabb volt a tejhozama, mit a magyar fajtának, viszont a zsírtartalma jóval alacsonyabb volt.

Az 1930-as évek vége felé megkezdődött a tej felvásárlása. A tejcsarnok kezelője mérte a zsír százalékot, ha alacsony volt, nem vették át a tejet. Ilyenkor a tulajdonos hazavitte és otthon a malacokkal feletette.

A falusiak itt is igyekeztek segíteni magukon. 1938-ban Kárpátalja visszatérésekor több kecske került a községbe. A kecsketej magas zsírtartalmú, ha a kecsketejet összeöntötték a tehéntejjel így együttesen elérte a megfelelő zsírszázalékot. 1938 előtt a kecskét a faluban nem ismerték. Nem is szerették meg sohasem, mert fát rágott, itt pedig sok fa volt, hiszen minden darab földnek mindkét végét beültették fákkal, főleg akácfákkal. A fiatal fákat a kecske körülrágta, a fa kiszáradt, ezért a szabadon való legeltetést nem engedték.

Sertéstenyésztés

A tyukodi ember a láp sekélyebb partjai körül mindig folytatott sertéstenyésztést. A sertések a sárba turkálva összeszedték a legkülönfélébb mocsári növényeket és állatokat, sok apró halat, csikót.

A XIX. századi feljegyzésekben sehol sem találunk említést vagy utalást a sertések számára. Először a statisztikai feljegyzésekben találunk, amely szerint 1895-ben a községben 692 db sertést tartottak.

A sertéstartás akkor kezdett fellendülni, amikor a határfelmérés megtörtént. Ekkor a keleti és a déli részen 3 fordulót mértek ki. A fordulós gazdálkodásnál minden évben egyet pihenni hagytak és azt legeltetéssel hasznosították. Egy-egy ilyen forduló kb. 300 holdnyi volt.

Ennek volt köszönhető, hogy 1911-re már a sertés létszám 2471-re növekedett. Még szembetűnőbb növekedés mutatkozik 1935-ben, amikor már a sertéslétszám 6139 db-ra nőtt. Az 1940-es évek háborús eseményei nagyon lecsökkentették a létszámot, ami annak tulajdonítható, hogy nagyobb volt a fogyasztás, a felvásárlás, így 1942-re már ismét csak 2589 sertés volt a faluban.

A fordulós gazdálkodás azért hatott a sertéstartásra, mert most már nyájat tarthattak A kondás s nyájat minden reggel kihajtotta a legelőre. Reggel korán kezdte a tülkölést a falu végén és hajtotta maga előtt az állatokat. A legelőre mindenki kihajthatott, akinek volt legeltelési joga. A birtokosok a tulajdonukban levő földnek megfelelően 200 négyszögölenként hajthattak ki egy nagy sertést. Egy legelőjogra két süldő mehetett ki. Akinek nem volt ingatlana, az megvehette a legeltetési jogot attól, akinek volt ilyen, de nem használta fel. A sertéslegelőért minimális bért kellett fizetni, azt bárki könnyen megvehette.

A fordulós birtokosságnak kötelessége volt, hogy minden fordulóba kutat tartson, hogy a legelésző sertések ivóvize könnyen biztosítható legyen. Ezen túl a birtokosság kötelessége volt gondoskodni megfelelő apaállatokról, biztosítani a megfelelő pásztort. A pásztorfogadás mindig naptári évre történt. A pásztor részére lakást biztosítottak, ami a Lenin utca elején volt, a mai agronómus lakás helyén.

A pásztor bére minden kihajtott sertés után egy véka búza és eleinte 20 fillér bocskor-pénz volt. Ez még az 1930-as évek elején is érték volt, hiszen egy napszám 1 pengő volt, egy jó pár bakancsot lehetett 2-3 pengőért venni. A pásztorbért a pásztor mindig maga szedte össze. Emellett lakást is kapott. Tüzelő ugyan nem volt biztosítva, de a gazdák az akkori szokásnak megfelelően mindig ellátták, napraforgó, izékkóró, szalma mindenkinél volt bőven, és ha kért, minden gazda szívesen adott.

Ezen kívül minden ünnepnap alkalmával kapott annyi kalácsot, hogy mire kihajtott, zsákkal vitte haza.

A községben egészen a harmincas évekig a fehér mangalica sertést tartották főleg, mert ez volt a legigénytelenebb, legedzettebb. A sertések részére az ólak is ennek megfelelően deszkából készültek.

Az apaállatokat a gazdák maguk vették. A birtokosság vezetősége megvásárolta a szükséges mennyiséget, a vételárát szétosztották a sertéstartók között, amelyet mindenkinek be kellett fizetni a birtokosság pénztárába.

Az apaállatok részére ólat építettek. A pásztor kötelessége volt az apaállat gondozása. A szükséges abrak takarmányt az állattartók adták össze.

Minden 6 hónapot meghaladó koca után egy negyed véka abrakot kellett adni, ami zab, tengeri vagy árpa lehetett. A takarmányt az egyik birtokossági tagnak a kamrájába tartott hombárban tárolták és onnan a pásztor hetenként vagy rövidebb időközökben vitte el a szükséges takarmányt. A hombáron levő lakat kulcsa egy másik birtokossági tagnál volt, így aztán nem történhetett semmiféle eltulajdonítás, mert mindenki megbecsülte a közvagyont. Amikor a birtokosság szuszékja ürülő félben volt, a falu sorjába hajtottak egy szekeret és megkezdve a falu egyik vegén házról házra mentek, hogy beszedjék az apaállatnak járó takarmányt.

A község lakosságának növekedésével a birtokok elaprózódásával felmerült az a kívánság, hogy megszüntetik a fordulós gazdálkodást, azaz már nem tudták nélkülözni egy-egy forduló termésének kiesését, ezért a község lakossága úgy döntött, hogy sertéslegelőt vásárolnak. Az 1930-as évek közepén vásároltak 20 kh földel sertéslegelőnek, itt már 100 öl jelentett egy legelőjogot. Itt is hasonló volt a helyzet, mint az ugarlegelőnél. A legelőre járó sertések száma változó volt. Volt olyan év, amikor a községben 600-800 db sertés járt ki a legelőre. Ezen felül minden gazdaságnak külön nyája volt, részint a tulajdonosé, részint az alkalmazottaké, mivel a munkavállalói szerződésben benne szerepelt mint járandóság egy koca disznót szaporulatával évenként tartani, amikor is a legelőt és a takarmányt a gazdaság biztosította.

A fordulós gazdálkodásnál, amikor a kihajtásra kerülő sertések száma nem töltötte ki az egész területet, a birtokosság a fennmaradó részt juh- vagy libalegelőnek értékesítette.

Juhtenyésztés

Tyukodon a juhtenyésztés nem volt divatos. A községben két-három gazdának volt néhány száz darab juha. Akiknek a lápon nagyobb terjedelmű birtokaik voltak, csináltak egy kis házat, mellé egy juhhodályt és ott tartották a juhokat. A juh tejét nem értékesítették, legfeljebb a juhász csinált gomolyát belőle és abból értékesített valamennyit.

A fő cél a gyapjúnyerés volt, ami eléggé kifizetődött, mert a juhok főként a dűlőutakon, árokpartokon legelgettek, ezért nem kellett használati díjat fizetni, így a takarmányozás jóformán díjtalan volt. A gazdának a kiadás a juhokra úgyszólván csak a juhász bére volt és tavasszal a nyírás, amit főként idegen községbeliek végeztek. A nagyobb tanyákon is voltak juhnyájak, ahol ugyanaz volt a helyzet, a juhok tartása ott nem jelentett különösebb kiadást, mivel a juhok a tarlókon mindenütt összeszedegették az elhullatott takarmányszálakat. A gazdaságoknál is a gyapjúnyerés volt a fő cél.

Baromfi

Minden háznál megszámolatlanul voltak a baromfiak. A tyúkok egész nap kint kapirgáltak az udvaron. A községben két artézi kút volt, amelyek állandóan ontották a vizet, így mindig volt az árokban víz. A régi földhordó helyek, vályogvető gödrök tavakká váltak. Három nagyobb tó volt így a faluban, melyen folyton úszkáltak a libák, kacsák. A baromfiakat többnyire saját fogyasztásra tartották. Ősszel, amikor fogytán volt a zsír, a hízott kacsa és liba biztosította a zsír és hússzükségletet.

Az állatállomány alakulásának statisztikai adatai