A községben mindig nagy volt a takarmány termesztés. A lecsapolás előtt a fő jövedelmi forma az állattartás volt. Igaz, ekkor még a határ egy részén csak fűszéna termett.
A kaszálás és a gyűjtés májustól kezdve szeptember végéig, október közepéig tartott. A lápi széna nagyrészt csak a téli szánúton került haza, mert a lápi kaszálókat nyáron hajón közelítették meg. A megszáradt szénát bajos lett volna hajón hazahordani, mert sok időbe telt volna, és kétszer is át kellett volna rakni. Igaz, hogy az állatok részére nem is volt szükség annyi takarmányra, mint jelenleg, mert nagyrészt állandóan kint legeltek a legelőköi Volt olyan gyenge tél, amikor nem hajtották haza a gulyabeli marhát, mert volt annyi enn való a lápi kaszálókon, hogy az elég volt ezeknek a rideg gulyáknak.
A lovakat is nagyrészt legeltették. A régi öregek elmondása szerint a fiúk, amíg katoní nak nem mentek, egyebet nem is csináltak, mint legeltették a jószágot. A fogatos jószágo nappal dolgoztak, este pedig a legény fiú kivitte őket a kert alá, a kaszálóra legelni. Ott fiúk csapatokban összegyűlve hancúrozással töltötték az időt, a lovakra béklyót tettek, hog ne tudjanak elkalandozni.
A legények éjjel felváltva aludtak az ott levő boglya tövekben, és reggel jóllakva hozta haza az állatokat.
Ahogyan a láp kezdett összébb húzódni, kezdődtek a takarmány, a lucerna, lóhere vetések. Ezek a növények igen szerették a kissé keményebb talajokat, ezért a lecsapolás után ilyen takarmányokat a mély lápokra nem nagyon vetettek. A lucernát, lóherét rendesen felülvetették, azaz valamilyen kalászos vetésre vetették tavasszal. Aratásig a búza és árpa között jól erősödött és hajó időjárás volt, meg is lehetett kaszálni egyszer. Volt olyan idő, amikor a tarló lóherét magnak hagyták. Ha jó volt a szeptember, akkor többet hozott a lóheremag, mint maga a főnövény, a búza.
A lóherét többnyire csak egy évig hagyták meg. Egyszer kaszálták, a következő gyapját meghagyták magnak. Az apró magvak ára mindig magas volt. Ha a gazda úgy látta, hogy nem érdemes még egy évig meghagyni, akkor a mag lekerülése után felszántotta és búzát vetett utána, vagy pedig meghagyta tavaszra kapásnak.
A lucerna már jóval több ideig bírta. Ennek a gyökérzete mélyen behatolt a földbe és így tudott elég táplálékot szívni. Legalább négyszer megkaszálták. Hajó idő volt, még az ötödik kaszálás is lehetséges lett volna, de ilyenkor már a szárítás volt nehézkes, hiszen ősszel már hosszúak az éjszakák, nagyok a harmatok és így alig tudott száradni, ezért ilyenkor többnyire zölden etették meg. Nyáron a lovakkal zöld lucernát etettek. Alig várta a gazda, hogy annyira nőjön, hogy lehessen kaszálni, már kezdte hordani. Nyáron sokszor körülkötötték a lovakat a friss lucernás szekérnél és azok egész éjjel ettek. Szarvasmarhák részére nem volt szabad adni, ők csak félig szárazon kaphatták, mert a zöld növénytől könnyen felfúvódott az állat.
A szénaféléket rendre vágták, megszárították és összegyűjtés után télire tárolták az állatok részére. Egy ember kb. 1 köblös földet tudott lekaszálni, ezért a kaszáló nagyságánál a XIX. században meg találunk oly mérést, hogy ,,egy embervágó" ez egy köblöst jelentett. Mérték a kaszáló területét boglyával is, ilyenkor négy boglyatermő kaszáló volt egy köblös kaszáló, azaz 1200 négyszögöl.
A széna lekaszálása után bármi is volt az (réti széna, lóhere, lucerna) pár nap múlva kiment a gazda megnézni és ha a teteje már száraz volt, megforgatták. A forgatást favillával végezték.
A forgatás után pár napra megint megnézte a gazda, hogy megszáradt-e már annyira, hogy gyűjteni lehessen. Ezt úgy állapította meg, hogy a kezébe vett egy marék szénát és ha dörzsölve eltört, akkor száraz volt, lehetett gyűjteni. Ekkor az egész család kiment szénát gyűjteni. A gyerekek is tudták a szénát gyűjteni, mert nem kellett mást csinálni, mint a rendeken a száraz növényeket villával egymásra rakni, villa hegyekbe szedni. Innen a felnőttek hordták egy helyre, ahol először rudasokba rakták. A rudasok kb. 1 q-nyi szénát
jelentettek, amit a férfiak 2 rudashordó rúd segítségével a boglya leendő helyére hordtak össze, majd boglyazták.
A boglyarakás mindig körülményes volt, hiszen úgy kellett összerakni, hogy le ne dűljön és be ne ázzon. A boglyát először a földön állva rakták. Amikor már így nem érték el, a boglyarakó felment rá és a villás villával adogatta fel a szénát. Ilyenkor akkora boglyákat raktak, hogy azok egy szekérrel legyenek. A boglyákat szénából font kötelekkel lekötötték, hogy a szél ne tudja szétfújni. A lápi szénát sokszor kint találta a hó, ezek nem romlottak el, mert keményszárúak voltak a füvek, a lehullott csapadék lefolyt róluk.
A vetett takarmányokat, lucernát, lóherét, bükkönyt már az összegyűjtéskor hazahordták, hogy odahaza kazalba rakva jobban be tudják fedni, így az esőtől megvédeni. Ez oldalrudas szekerekkel történt, amit a gyerekek nagyon szerettek, mert azon lehetett kunkorózni, azaz az oldalrúd kiálló végére ráülni vagy belecsimpaszkodni és a szekér így vitte őket is. A szénaboglyának, illetve az udvaron levő szénakazlaknak az aljára előbb jó vastagon szalmát raktak, később pedig lefektetett fa rudakra rakták, hogy így a földtől való felnyirkulástól védjék.
A száraz szénát tavaszig feletették a gazdák. Ha nem volt szükségük az összesre, mindig tudták értékesítem, hiszen jöttek messziről, még a Nyírből is, lucerna szénát vásárolni a faluba. A háború előtti időkben az állam is sokat vásárolt fel lóherét, lucernát a honvédségi lovak számára. Ilyenkor a szénát préselték, bálázták és úgy szállították el vasúti kocsikban. A vasúti kocsik tetejét is természetesen vízmentes ponyvával letakarták, hogy továbbra is védjék az esőtől.
A kaszálás nehéz munka volt, ezért a kaszásnak mindig nagyobb volt a napi bére, mint bármely más mezei munkásnak. Egy kaszás napszám az 1930-as években 1 p. 40 fillér volt, amikor két pengőért egy pár bakancsot, 1 p. 20 fillérért egy zeig nadrágot lehetett kapni.
A lecsapolás előtt kevés kalászost termelek, mert egyrészt kevés volt a szántóterület, másrészt a gyakori árvizek elvitték a vetést, így aztán nemcsak a réten, hanem a fennföldeken is sok volt a kaszáló, amint azt a régi írásokból látjuk.
Kalászosok közül elsősorban a tavasziakat vetették, tavaszi búzát, tavaszi árpát. Kölest csak keveset termeltek, amennyi a konyha szükségletére kellett. A kalászosok nagyobb arányú termelése a láp kiszáradása után kezdődik, ekkor már nemcsak saját célra, hanem értékesítésre is vetnek búzát, rozsot, zabot. Búzából a székácsit és a bánkutit termelték leginkább. Zabot főleg a laposabb területen vetettek.
Magán a lápon búzát nem termeltek, mert könnyen kifagyott, hanem a fordulókban és a Farét, Sárosérhál. Peres, Kerekér nevű dűlőkben. A kemény földekben termelt búza valóban acélos volt, fajsúlva X2-1 is meghaladta. Ekkor úgy minősítették a búzát, hogy mennyit nyom egy hektoliter búza, az volt a fajsúlymérés alapja. A nagyobb fajsúlyú búza természetesen a kereskedelemben drágább volt, itt azonban a kereskedők rendesen csak egy árban vették a búzát.
Kalászost leginkább kapások után vetettek és ugarba. Az ugart minden évben búzával vetették be. Lóhere után is többnyire búzát vetettek. Szerették a vetés alá a földet legalább kétszer felszántani, ezáltal a gyommagvak jobban elpusztultak. A korai szántásba még kikeltek a gyomok, de már magot hozni nem tudtak, így ez is egyike volt a gyomirtásnak.
A kalászosokat nagyrészt kézzel szórták. Néhány gazda a harmincas években vásárolt vetőgépet. A kisebb gazdák olykor tőlük kérték kölcsön, de mivel nem szívesen adták oda, ezért inkább kézzel vetettek.
A korai vetéseket, ha nagyon kövér volt, meglegeltették a juhval. Tavasszal, ahogy elolvadt a hő, a gazda a vállára vett egy kis kapát és elindult megnézni a vetést, hogyan telelt. Egyúttal a vetésen levő vizet elvezette az árokba a barázdán keresztül. Igyekeztek minden földet jól felhátalni. Minden láb földet, illetve azok végét mindkét felől kiárkolták, hogy az összegyűlő felesleges csapadékvíz elfolyhasson.
Amikor már annyira nőtt a vetés, hogy látszott benne a gaz, tövis és egyéb gyomnövény, irtóval kimentek és a gyomnövényeket a földszint alatt kivágták. Ez kétféle volt, az egyik kis ásószerű, amivel mélyen a földbe lehetett szúrni, és a kaszairtó, amivel csak a föld felett levő gyomszárakat lehetett levágni. Irtáshoz esetleg alkalmaztak idegen munkaerőt is, főként 10-12 éves gyerekek jártak irtani. Egy irtó napszám eleinte 40-60 fillér, később 1 forint volt.
Májusban ismét ment a gazda, hogy az esetleges idegen magvú növényeket kihúzgálja. Ilyenkor választotta ki mindig a jövő évi vetőmagnak valót. Ezt mindig külön kezelték, külön aratták, külön csépelték, utána rostálták, triőrözték, mert azt mondták, hogy a vetőmagnak olyan tisztának kell lenni, mint amit a galamb összehordott.
A kalászosoknak a következő munkája az aratás volt. Korábban még a láp lecsapolása előtt az aratást sarlóval végezték. Kis területről még ezzel is le tudták a termést vágni. Az aratást a kisebb gazda maga végezte. A nagyobb területtel rendelkezők részes aratót fogadlak. Egy-egy arató csoport három emberből állt, úgy mint egy kaszás, egy marokszedő és egy kévekötő. Egy ilyen csoport naponta egy holdat learatott.
Aratás idején az aratók korán reggel kimentek a táblára. A munkát akkor kezdték, amikor már a harmat felszáradt, addig kötelet vetettek. Ezt abból a terményből készítették, amit arattak. Amikor a harmat felszáradt, megindult a kaszás, felfogott egy részt és elkezdte a kaszálást. A kaszás rávágta a terményt az álló növényekre, mert így a levágott búza szinte állva maradt és a marokszedőnek könnyebb volt felszedni, mintha a földre kellett volna lehajolnia. Általában két markos kévét kötöttek, a marokszedő két marék búzát tett egy kötélre, amit aztán a kötöző összekötött az előre lerakott kötéllel és a föld hátára tette a kévét, hogy a keresztelés könnyebben menjen.
A learatott búzát délután rakták keresztbe, kivéve, amikor úgy nézett ki, hogy eső lesz. Ilyenkor ahogy aratták, úgy keresztelték is a búzát. Nem szerették, hogy szanaszét a földön kévékbe ázzon meg a termés, mert akkor nehezen száradt ki, és ha nagyon megázott, még ki is kellett oldani, széthúzni és megszáradás után ismét bekötni. A keresztekbe 18 kévét raktak. Az alsó kéve volt a bujtató, melynek a fejét, a kalászát visszahajtották, hogy az ne a földön legyen, nehogy kicsírázzon. Utána négy-négy kévét raktak keresztbe egymással és négy sor magasságban, végül legfelülre tették a papkévét. A községben a lelkész akkor Gönczy Sándor volt, így sokszor mondták, hogy tegyük fel az öreg Gönczyt. Papkévének rendesen nagy kévét tettek és úgy, hogy azok a föld hosszában álljanak. A papkévét rendesen le is kötötték, hogy a szél ne tudja elvinni és megkezdeni a keresztet. Egy-egy arató csoport naponta 30-40 keresztet vágott.
A részes aratók a munka befejezésével búzakoszorút csináltak és elvitték a gazdának, aki a bejárati ajtó fölött a gerendába vert szegre felakasztotta, ami aztán egész évben ott volt. Ilyenkor egy kis ellátást, vacsorát adtak az aratóknak és természetesen italt, pálinkát.
Az aratás részibe ment - 10-14-es aratás is volt, azaz, hogy minden tizedik vagy tizennegyedik kereszt lett az aratóké.
Az aratás után vagy két hétig kint száradt keresztben az ,,élet", akkor kezdték a részelést, mely úgy történt, hogy a gazda ment a szekérrel és az aratók közül is ment egy személy, aki felhányta a szekérre a rész keresztet. A gazda a legtöbb esetben megengedte, hogy ha az arató akarta, akkor választhatott magának a rendes kereszt előttiből vagy utániból. Gyengébb termés esetén előre kialkudott bérért vágták le az életet, ilyenkor vagy búzában vagy pénzben egyeztek meg holdankénti összegben. Aratáskor egy háromtagú aratócsoport egy család évi kenyerének valóját meg tudta keresni, ha igyekezett.
Legelőször az aratórészt hordták össze és csépelték el. Jellemző volt, hogy a gazdának maradt keresztek sohasem adtak annyit, mint a részkeresztek.
A részes aratók kommenciót kaptak, melyek személyenként hetenként egy fél véka búza megőrölve, másfél kiló szalonna, egy liter pálinka és 1/4 kg só. Ezen kívül ha más faluból valók voltak, akkor lakást is kaptak. Ilyenkor, ha este főzni akartak, akkor a gazdaasszony adott tejet, tejfelt, zöldbabot, amit megfőzhettek a gazda konyháján is.
Bentkosztos aratók is voltak, amikor nem kommenciót kaptak, hanem kosztol. Ilyen akkor fordult elő, ha a gazda maga aratott és a család tagjaiból nem telt ki egy aratócsapat, ekkor fogadtak egy-két segítséget. A gazda minden szombat délután hazavitte az aratókat és hétfőn korán reggel értük ment. Az aratás szintén részibe ment, ugyanúgy elcsépelték az aratórészt mint előbb, csak ekkor a családnak való rész megmaradt.
Az aratórész elcséplése után a gazda hazaszállította az aratónak a szemet is és a szalmát, töreket, pelyvát is. Ha más faluból volt az arató, akkor oda nem vitték el a szalmát, töreket, pelyvát, csak a szemet szállította haza a gazda.
Az aratást követte a hordás vagy két hét múlva. Ügy mondták, két hét kell, hogy a szem száradjon és még a búzaszárban maradt táplálék is felhúzódjon a szembe. Ezt a munkát kalákában végezték. A rokonok, jó komák összeálltak annyian, hogy lehetőleg egy-egy gazdának egy nap alatt behordják a terményét. A hordás először kint a határban az ún. lógerekben történt. Amikor a gazdák leszerződtek valamelyik cséplőgéppel, kijelölték a lógerek helyét. A munka megkezdése előtt kimentek a kijelölt helyre és ott kapával kicsóvázták az asztagok helyét.
Az asztagokat egymással szemben helyezték el kb. 4 méter közt hagyva középen, egymás mellé 3-3 asztagot raktak. Ez volt egy állítás. Minden állítás között hagytak szalmahordó helyet, ami szintén kb. 4 méter volt. A szalmát, töreket, pelyvát két oldalt külön-külön csomóba rakták. A kazlakat úgy kellett rakni, hogy ne ázzanak be, ha jön az eső.
Amikor egy gazdának nem volt egy állításra való terménye, akkor összeálltak többen. A vetőbúzát itt is teljesen külön rakták, majd a cséplésnél is külön csépelték.
Amikor megkezdődött a hordás, a gazdák közül valaki mindig kint hált, nehogy felgyújtsák a lógert. A későbbi időkben, amikor elterjedtek a különféle motorral hajtott cséplőgépek, a lógerek megszűntek, mindenki igyekezett a saját udvarára behordani a kalászos terményeket, mert így a szalmahordástól megszabadultak.
A hordás befejezése után kezdődött a cséplés. A cséplés eleinte lóval történt, ezt nyomtatásnak hívták. Ez úgy történt, hogy eltakarították az udvar közepét, ott körberakták a nyomtatni valókat, a köteleket kioldozták. Amikor a szérűvel kész voltak, a gazda vagy más valaki a szérű közepére állva, két-három lovat összekötve, hosszú gyeplővel hajtotta körbe-körbe. Közben a többiek villával igazgatták a szérűt, hogy a lovak minden kalászt megtapossanak. Lóval csak szép napos időben nyomtattak. A múlt században azt még megtehették, hiszen akkor a jó gazdának is csak annyi forma búzája volt, hogy a családnak biztosítsa a kenyérnek valót.
Miután a lovak többször körüljártak a szérűn, pihentették őket, azalatt a szérűt teljesen felforgatták, jól megrázták és még egyszer rámentek a lóval. Az állatok, mikor kezdtek éhesek lenni, lekaptak egy harapás takarmányért, ezért mondták azt, hogy ,, nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. "
Amikor így jól megjáratták a szérűt, a lovat bevitték az ólba és kezdődött ismét a férfiak munkája. Ekkor már nagyon alaposan kirázták a szalmát, hogy a szemek kihulljanak belőle, utána összekaparták nagy vasfogú gereblyékkel, közben-közben belerúgtak a gereblyébe, hogy a benne levő mag kihulljon. Mint gyermek mindig azon gondolkoztam, hogy hogyan tudják úgy rúgni, hogy a lábuk sohasem akad bele a gereblyébe.
Amikor mindezzel kész voltak, kezdődött a szelelés. Ez szórómalmon történt, ami megint minden jobb gazdának volt, akinek nem volt, az kért kölcsön. A búzát először nagy lyukú rostán engedték át, az így megmaradt törmelék volt a törek. Ha a nagyolással megvoltak, akkor jött a sűrűbb rosta, mellyel egészen tisztára szórták a terményt. A szórásnál mindig az volt az első, hogy megállapítsák, merről jön az ájer (szél), mivel a malmot ennek megfelelően kellett állítani, nehogy visszafújja a szél a szem közé a pelyvát. A szórómalmot kézzel hajtották. A szórólapátot vagy falapátot fából készítették, Szatmáron a piacon vették, később már jóformán csak hóhányásra használták.
A szórás végeztével megmérték a termést. A mérés vékával történt. Egy véka 25 liter volt. 4 véka volt egy köböl.
A lóval való nyomtatást később felváltotta a járgányos cséplőgép, ezt még ló hajtotta. Ez nem soká tartott, mert megjelent a tüzesgép. Az elsők szalmával hajtott gépek voltak, vagyis csépléskor a kikerülő szalmával fűtöttek. Később jött a magánjáró gőzgép. Majd mindezeket felváltotta a különféle villanymotorokkal hajtott cséplőgép, de az már bent az udvarokon csépelt.
A cséplőgép tulajdonosok már tavasszal igyekeztek biztosítani a cséplést, a munkát és keresetet maguk számára. Feljárták a gazdákat, magukkal vive az előre elkészített szerződést és aláíratták azzal, aki csépeltetni akart. A cséplésnél a munkabér a tüzes gépnél 7% (percenként) a benti cséplésnél 9% volt. Ezért a bérért a munkavállalónak minden a cséplésnél felmerülő munkát el kellett végezni - a takarmányt zsákba szedni, lemérlegelni, bent cséplésnél a magtárba behordani, a szalmát, töreket, pelyvát rendesen összerakni.
A csépléshez a géptulajdonosok munkásokat szerződtettek, általában 18 főt egy géphez. A cséplőgép munkások, a gépész, az etető és a fűtő minden 100 mázsa elcsépelt termény után 3 mázsát, minden mázsa után 6 fillért és hetenként egy-egy liter pálinkát kapott. A pénzt azért kapták, mert a gép karbantartását ők végezték és vasárnapi napokon is közülük került ki az őr, mert a termésre nagyon ügyeltek. Ha bent csépeltek, a gazda az asztagtűben hált.
Az udvaron való cséplésnél az etetőnek és a gépésznek kosztot is adtak. Ezt a gazdaasszonyok nem szívesen tették, mondván, hogy minden háznál más a szokás. Ha nem úgy főztek, mint ahogy ezek megszokták, akkor kritizálták őket. Elmondták a következő helyen, hogy előzőleg mit kaptak enni, ami a gazdaasszonyokat bosszantotta. A nyári munkák során vittek ebédet a határban dolgozóknak. A gyerekek nagyon szerették az ételhordást, mert akkor ők is mehettek a mezőre. Ez csak hordáskor volt, máskor mindig tarisznyát raktak és abból kosztoltak, nyáron főként szalonnát sütöttek. Ilyenkor a fő étkezés az esti vacsora volt. Mire hazamentek a mezőn dolgozók, a háziasszony vacsorával várta őket.
A láp lecsapolásával az egész termelési rendszer megváltozott. Az addig vízjárta területek helyét először a kapások foglalták el. Ekkor indult meg nagyobb körben a tengeri termelés és honosodik meg a krumpli.
A lecsapolás után mindenki igyekezett hasznosítani a neki jutott lápi területeket. Azokon a helyeken, ahol már lehetett valamit termelni, elsősorban krumplit kezdtek vetni. A vetőmagot a Nyírből szerezték be. A nyíri krumplitermelő helyek ismeretesek voltak, hisz a lecsapolás előtt a tyukodiak szekérrel mentek a nyíri falakba krumplit szedni harmadába. Amikor szedtek annyit, Jiogy egy szekérre való jutott, felrakták és hazahozták. így a krumpli munkái is ismeretesek voltak.
A krumplit tavasszal szántás után vetették, először a földön kereszt sorokba, majd később e század húszas éveiben már hosszan, mivel ekkor már kezdték lókapázni.
A vetés úgy történt, hogy egyik ember kapával vágott egy kis gödröt, a másik pedig egykét szemet a gödörbe dobott és a kapás a következő kapával ráhúzta a földet, rálépett. így folytatták, amíg nem végeztek a vetéssel. Aki a gumókat a gödrökbe rakta, kötőt kötött maga elé, vagy pedig zsákot vetett a vállán keresztül és ebből vette ki a krumplit.
Általában kétszer kapáltak. A lápon a növény indája derékig, sőt még magasabbra is megnőtt. Ősszel, amikor a krumpliszedés ideje megkezdődött, először kézzel kivájták a töveket, és úgy szedték ki a gumókat. Később villával vagy kapával forgatták ki. Volt, hogy egyszerűen kiszántották és a felszínre került krumplit szedték össze. A szedést mindig azon a helyen kezdték, ahova öntögetni akarták a kiszedett termést. Ilyenkor kapával elegyengették a területet. Este, a szedés befejezésekor mindig betakarták éjjelre, nehogy megázzon, ha éjjel eső lesz, vagy megfagyjon, ha fagy lesz éjjel, mert krumpliszedéskor már sokszor volt a lápon dér és gyenge fagy, úgyhogy a föld felszínén maradt krumpli megfagyott volna.
A munka végén a területet megboronálták, ezzel a földben maradlak is felülre kerültek, de az elszáradt szárakat, gyomokat is összehúzták, amiket aztán vagy tüzelőnek használtak - összegyűjtve hazahordták - vagy pedig ott elégették.
A krumplit a termőhelyről kasos szekérrel hordták. A csomóból gombos villával rakták a szekérre.
Hazahordás után az udvarokon hosszú sírokat ástak, azaz a földet egy kis ásónyomra kiásták és abba rakták a krumplit. Egy-egy krumplisír szélesség kb. 1-1,5 m volt. A föld felett annyit raktak össze, hogy prizmaszerűen megálljon. Utána a csomót jól beszalmázták és előbb vékonyán, majd vastagabban leföldelték. Minden 1-2 méternél egy-egy szelelőnyílást hagytak, hogy a krumpli tudjon levegőzni. Erre a célra napraforgószál szolgált, mely olyan hosszú volt, hogy 20-25 cm-re kiálljon a földből. Amikor nagy hideg volt, akkor még szalmás trágyával is betakarták a krumplisírokat.
Az 1920-as évek elején nagy krumplitermések voltak. A községbeliek nem tudták eladni. A faluban lévő szeszgyár a maga részére a saját területén termelt annyi krumplit, amennyit fel tudott dolgozni, így aztán a kisemberek vagy feletették - ha volt mivel - vagy pedig ott ment tönkre, mert azt nem lehetett tárolni egyik évről a másikra.
Több fajta krumplit termelnek, így a veres krumplit, nyári rózsát, gülbabát, kifli krumplit, melyet kifli alakjáról neveztek így. Ezek termése különféle volt. A legkisebb termésű, a nyári rózsa is megtermetté holdanként az 50-60 mázsát. A lápon bőven termett krumpli, 1 kh 150-200 q-t is hozott.
A második világháború előtt a községben mindig bőven volt krumpli. Gondot mindig az értékesítése okozott, ezért aztán lassanként a nagyarányú krumplitermeléssel fennhagytak, illetve csökkentették azt.
A lápi földeknek másik két fontos kapás növénye a tengeri és a napraforgó volt. Mindkettőt saját célra és értékesítésre is termelték.
Tengerit már a lecsapolás előtt is temeltek, főleg a lápi goroncokon. Eleinte csak csinkánti tengerit vetettek. Ennek az volt az előnye, hogy a tény észideje rövid volt, ezen kívül jól is tudták értékesíteni, mivel a közeli szatmári piacokon a románok ezt keresték leginkább, mert ebből tudták a legjobb puliszkát főzni, nekik pedig az igen fontos élelmük volt. A lecsapolás után, amikor már nagyobb területek álltak rendelkezésre, a 12 lufogu tengerit kezdték termelni, majd a harmincas években a petendi aranyözönre tértek át. Ezek a fajták sokkal bővebb termésűek voltak mint a csinkánti, így ezekre tértek át. Ezek már köblösönként 100-120 zsákkal is hoztak.
A tengerit és a napraforgót is eleinte kapával, sarokkal, majd később alácsorgatással vetették, azaz szántáskor minden harmadik barázdába csorgatták a tengeri szemeket vagy a napraforgót. Ezek a növények munkái hasonlóak a krumplinál elmondottakhoz, itt is legtöbbször kétszer kapáltak. A második kapálás a töltögetés volt, amikor a növények gyökeréhez kapával egy kis földcsomót húztak, hogy az erős szél ki ne döntse őket. Napraforgót eleinte csak a tengeri, burgonya és egyéb kapásnövények szélére vetették. Az első háború után kezdték a táblás napraforgó vetéseket.
A tengerinél és a napraforgónál a komolyabb munkát a betakarítás jelentette. Mindkettőt ősszel kellett végezni. A napraforgónál igyekezni kellett, hogy az őszi esőzések előtt már kicsépelődjenek, mert a hosszan tartó esőzések következtében a napraforgó bugák elrothadtak és a termés tönkrement. Ezek közül a tarkaszeműt termelték, aminek erős szára volt, megnőtt 2 m magasra is, úgyhogy a bugát is csak úgy tudták leszedni, hogy előbb kis fejszével levágták a napraforgót a tövéről. A levágott szárakat lefektették, ezután mentek a bugaszedők, akik sarlóval levágva kosarakba szedték a bugákat, majd szekérre rakva hazavitték, vagy pedig a későbbi időkben, már kint a földön kicsépelték.
A napraforgócséplés a tornácon vagy fedett színekben, este történt. Minden gazda igyekezett napraforgót vetni, mert ősszel ezt lehetett leghamarabb eladni és így volt miből fizetni az adót. Egy 15-20 holdas gazda vetett egy köblös napraforgót és annak az árából kifizette az adóját, még egy kis pénze is maradt. A kóró pedig biztosította a téli tüzelőszükségletet.
A napraforgót, tengerit és általában minden kapásnövényt, aki nem tudta saját maga megkapálni, kiadta harmadába. A harmados kötelessége volt a kapásnövényt megkapálni, betakarítani és ezért megkapta a szemterménynek egyharmadát, a kóró pedig feles volt. A termés hazaszállítását minden esetben a gazda végezte, a harmados munkás csak a gyalogos napszámot adta.
A tengeritörésről is meg kell emlékezni. A tengerit először suskásan törték le a kórójáról és úgy hordták haza az udvarra. Az udvaron fedett helyre tették, mert a tengeri hántása csak este történt. Ősszel már az esték hosszúak voltak, így volt rá idő, hogy meghántogassák a tengerit. Ez is főként kalákában történt. Különösen ahol eladó lányok voltak, oda mentek a legények tengerit hántani, amikor már a sajátjukkal végeztek. A hántó jó alkalom volt, hogy beszélgessenek egymással az emberek. Ezek alkalmával a részt vevő felnőttek értesültek a falu minden dolgáról. A fiataloknak pedig jó alkalom volt a tréfálkozásra, dalolásra, udvarlásra.
A lehántott tengerit egy kijelölt helyre dobálták, a lehántott suskát pedig kosarakba szedve csomóba hordták. A fiatal fiúk itt kezdték először a birkózgatást, mert a suska tetején nagyszerűen lehetett birkózni és meg se ütötte magát, akit földhöz vágtak. A tengerit megválogatták, ha harmados volt, háromfelé rakták, két rész lett a gazdáé, egy rész a munkásé. A gazdáét felhordták a padlásra, vagy ha ott volt góré, akkor abba. A munkásnak járó részt pedig zsákba szedték és a gazda fogatával hazavitte. Az elmérést rendesen vesszőkosarakkal végezték.
A tengeribe köztesként vetettek sütőtököl, disznótököt, futópaszulyt. A sütőtököt saját célra használták, a disznótököt pedig az állatok ették meg. Itt is a fiatalabb fiúk egy kis mellékkeresetet csináltak maguknak, mert a takarmánytöknek kiszedték a magvát és azt eladták.
Ezenkívül termeltek még répát, először csak takarmányrépát, mert az állatoknak a téli száraz takarmányhoz kellett biztosítani egy kis zöldséget is. Művelése hasonló volt a többi kapás növényéhez. Itt is amennyiben a gazda saját maga nem bírta elvégezni a munkákat, akkor ugyancsak harmadába adta ki.
A községben dinnyét már a XIX. században termeltek, amit az bizonyít, hogy „Dinnyeföld" elnevezésű határrész is van. Dinnyét kizárólag saját fogyasztásra termeltek. A lecsapolás előtt még kevés föld állt rendelkezésre, ezért igyekeztek azt minél gazdaságosabban beosztani.
Dinnyeföldet először valamilyen közületi községi földből osztottak ki vagy egyházi, természetesen ilyenkor megfelelő haszonbért kellett fizetni a föld használatáért.
E század húszas éveiben divatba jött, hogy a község közelében levő egy-egy ún. nagybirtokos kiszakított pár hold földet és kiadta dinnyeföldnek. Kihirdették, hogy lehet dinnyeföldet íratni.
Amikor az íratás megtörtént, kijelölték és kimérték a területet. Egy-egy embernek 50 ölet mértek. A haszonbér az volt, hogy ugyanannyi területet kellett érte a gazdaságnak megtrágyázni és megszántani. A kimért részeken mindenki saját maga vetette el a magot. A kis parcellákat gyalogpaszollyal választották el egymástól.
Dinnyeéréskor a termelők csőszt fogadtak, fizetését a tagok fedezték. Csináltak egy kunyhót és a csősz, ahogy megkezdődött az érés, ott tartózkodott éjjel is kint hált. Augusztusban kora reggel az emberek zsákkal a vállukon mentek ki a dinnyésbe, hogy hazahozzanak néhányat, mert azt mondták, hogy akkor jó ízű, ha megesi a harmat. Ebből egyáltalán nem értékesítettek, akinek több termett, az adott annak, akinek kevesebb volt.
Szeptember végén, amikor felszabadult a dinnyeföld szekérrel hordták haza apraját-nagyját. A gyengét az állatok ették meg, az érett, jó dinnyék pedig rövid ideig a hideg ház földjén álltak. A kis dinnyéket üvegben elrakták és mint savanyúságot télen fogyasztották.
A kapás növényeket a határnak általában a nyugati és az északi oldalán termelték, részint azért, mert ezek a földek laposak voltak, könnyebben lehetett kapálni, mint a keleti és déli oldalon levő kötöttebb talajú földeket, részint mert ide soha nem hajtottak jószágot legeltetésre. A határ ugyanis fordulókra volt felosztva, és azokból egy rész minden évben ugarnak maradt, ahol disznók vagy juhok legeltek. A fordulós gazdálkodást a harmincas években szüntették meg.
Gyümölcstermelés valószínűleg a legrégibb időtől kezdve folyik. Az első feljegyzés 1503-ból származik, Uray vitázik a község szélén Sályi alatt levő kertjéről. A következő feljegyzést 1760 után találjuk, amikor új temetőhelyet jelölnek ki az 1778-ban bezárt református temető helyett, itt található a „szőlő" megjegyzés. Az utána következő földeket Nyilasok sorjának mondták és mondják még ma is. Valószínű, hogy ebben a szőlőskertben egy-egy nyílja volt a családoknak.
Egy másik záloglevélben látjuk 1820-ban a Hosszúszer nevű dűlőben, hogy „felső vége szőlő" ami megint valószínűsíthető, hisz a határnak ez a része kicsit dombosabb. Ettől kezdve nem találunk említéseket szőlőről vagy gyümölcsről, mint külterületi tábláról. A telkeken egy-két gyümölcsfa mindig akadt. A családok gyümölcsszükségletét ebből elégítették ki, vagy pedig a szomszédos Szamos parti kisközségekből hoztak. A múlt században és századunk elején még a gyümölcs fogyasztása kismértékű volt, főleg a gyermekek ácsingóztak utána.
Mi is mint kisgyerekek szerettük az almát. Udvarunkon csak szilvafa és meggyfa volt, anyai nagyapánk telkén volt egy-két, akkor szentiványinak mondott nyári alma és batul őszi alma. Mindig mentünk oda almát enni.
Apai nagyanyánk Gyügyére való volt. Édesapáméknak is volt ott földjük, így valószínűleg volt kertjük is. A gyügyei földek azonban a századfordulón eladásra kerültek, így gyümölcs nélkül maradt a család. A gyügyei rokonságnak voltak kertjeik, ősszel édesapánk szekérrel elment hozzájuk és hozott egy szekér almát, körtét, amit az egyik szobában a földre leöntöttek, és úgy jártunk rá gyerekek, amíg tartott belőle.
Az első világháború után dr. Uray Endre, aki Szatmáron ügyvédeskedett, de itt a községben is volt földje, 1920 után hazaköltözött. A falu szélén, az ún. harmadik fordulóban megvett egy darab földet és oda kezdett építkezni. Az építkezés megkezdése előtt telkesíteni kellett, így a szomszédos földtulajdonosok is csatlakoztak hozzá és utána még vagy kilenc darab földtulajdonosa kérte a telkesítést. így ezt a területet „befogták", ahogy akkor mondták. Ez abból állt, hogy kivették a területet a fordulóból, utána ez a terület nem lett ugar. A föld végén és az utolsó darab föld hosszában levertek karókat, két szál drótot kihúztak, ez jelezte azt, hogy ez már telek. Édesapánk területén gyümölcsfákat telepített. Gyügyéről a rokonoktól hozott gyümölcsfa hajtásokat és azokat elültette. A terület egy részét pedig felrigolirozták és abba szőlő került. Volt itt aztán szilva, alma, körte, meggy, birsalma. A húszas évek derekán, amikor kezdett a megyében a gyümölcstelepítés megindulni, Ujfalussy Lajos Pusztalakon faiskolát létesített, ebből látták el facsemetével a megye lakosságát. Amikor a mi kertünk teremni kezdett, egy-két kisgazda szintén követte édesapám példáját, így a vasút mellett Nagy Gergely és Orosz Bálint. Amikor az ugargazdálkodás megszűnt, akkor az általunk telepített gyümölcsöstől egy kicsit távolabb Orosz Menyhért és Szigethi Zsigmond telepített gyümölcsöst.
A harmincas években a lápi birtokosok is kezdtek ültetni, így Kaufmann az ún. Kófman tagban, Staudinger József a saját 190 holdas gazdaságában, majd Czibere nevű porcsalmai ember a Farét nevű dűlőben. A Vadasba is telepítettek, majd a dinnyeföldnek nevezett beltelki részt is beültették az ottani tulajdonosok. így terjedt el a községben a gyümölcstermelés.
A termés egy részét a család fogyasztotta el, a felesleget a községben értékesítették, többnyire csere útján. Ebben az időben még nem okozott nagyobb gondot a fák gondozása sem, ami annyiból állt, hogy a száraz ágakat levagdosták és ha nagyon sűrű volt, akkor ritkítottak rajta egy kicsit. Permetezés nem volt. A fák alját szántották és vetettek bele mindenféle növényt.
Nagy esemény volt a szüret. A szüretelést a családok maguk végezték, a közeli rokonok segítettek. A fizetség a gyümölcs volt.
Az 1930-as években a megyei kövesutak mellé a kivénhedt, öreg eperfák helyére gyümölcsfákat, főleg szilvafákat ültettek. Ma már nem tudni, hogy mi volt ezzel a megye vezetőségének a szándéka, lehet, hogy az indítóok pusztán az volt, hogy a faiskolában felgyűlt a sok eladatlan csemete, a megye felvásárolta és az útkaparókkal elültette. A gondozás az útkaparók dolga volt, a termés is az övék lett volna, ha megérték volna a fák, hogy megnőjenek és teremjenek, de nagyrészt az 1940-es évekre ki is pusztultak.
Amíg nem voltak szilvafák és eperfák álltak az út szélén, amikor kezdett az eper érni, a gyerekek mindig az útszéli fákon csüngtek, epreztek. A gyümölcstelepítési láz nemcsak a mi községünkre volt jellemző, hanem az összes Szamos menti községre. Mindig azt mondták, hogy legjobb ízű a szamosháti gyümölcs, amire mindig büszke is volt az itteni ember.
Az I. világháború előtt még szabadon termelték a dohányt, mint kerti veteményt. A háború után még csak a kiskertekben ültettek 50-100 tövet, ami a család férfi tagjainak az évi dohányszükségletét kielégítette. Ilyenkor engedélyt kellett kérni, melyet a községi elöljáróság javaslata alapján a pénzügyőrség adott ki. Évközben a fináncok ellenőrizték a dohánytermést, vagyis szálanként megolvasták a kertben, hogy nem termel-e többet a gazda. Ha valaki észrevette, hogy finánc jött a faluba, akkor mint a futótűz elterjedt és gyorsan mindenki kiszedte a többlet töveket, azokat eltette, megszárította és a többivel elhasználta. A dohánytermelési engedélyért külön kellett fizetni az engedélyezett töveknek megfelelően.
A dohányt, amikor a levelek megértek, letörték. A dohányszüret általában július végén, augusztusban volt. A letört leveleket megszárították, és három ágban összefonták, karikába tekerték. Használat közben a karikából vágtak egy-egy megfelelő nagyságú részt, amit megvágtak és elszívták pipában, cigarettában, vagy éppen szivart sodortak belőle.
Tyukod község lakói minden időben igyekeztek mindent megtermelni, ami szükséges volt a háztartásban saját ellátásukhoz. így termelték a kendert is, mivel a ruházkodásuk egyik fontos anyaga volt a vászon.
Minden gazda annyi kendert igyekezett termelni, amennyi a saját szükségletét biztosítja, ez családonként 100-200 ölnek megfelelő területen megtermett. Ahol több volt a lány, ott ennél nagyobb területet jelentett, hiszen a lányoknak adni kellett hozományban, zsákokat ponyvát, lepedőt, kendőket.
Tavasszal, amikor a fagyok elmúltak, a gazda kiment és a jól elmunkált területen kézzel elvetette a kendert. Először csak szösznek termelték, de később már magnak is vetettek.
A szösz kendert igyekeztek jó sűrűn vetni, hogy az vékony, egyenes szárú legyen. Ha ritka volt a kender, akkor ágas-bogas lett és azt nem szerették szösznek használni. A kender jó földbe 2 méterre, vagy még magasabbra is megnőtt, amit nem is bántak, mert így legalább sok szösz lett belőle.
A kendert korán elvetették, ha jött egy fagy, a kendernek nem ártott, az nem fagyott ki, legfeljebb amikor törték, a fagyos rész letört.
Június hónap végén július elején a gazda kiment megnézni, hogy nem lehet-e még nyűni. A kendert mindig akkor kezdték nyűni, amikor már porzott, azaz virágzott. Ha a kender nyüvésre érett volt, akkor a gazda a család összes tagjaival kiment a kenderföldre, hogy felnyűjjék a kendert. Férfiak, nők vegyesen végezték ezt a munkát, mégpedig úgy, hogy megfogtak egy-egy marékkal és azt tövestül kihúzták a földből. A felnyúlt kender tövét kicsit odaütögették a talajhoz, így a gyökerek között levő föld nagy része kihullott.
A felnyúlt kendert kévékbe kötötték. Kötélnek az apró kenderből csavart köteleket használták. Amikor a nyüvéssel készen voltak, akkor a kévéket felállogatták. A kötelet egy kicsit feljebb húzták és a tövét sátorszerűen széthúzták, hogy így hamarabb száradjon meg. A kiterített kendert néhány napig száradni hagyták, hogy a leveleket le tudják csépelni a szárakról.
Néhány napi száradás után kimentek a kenderföldre és bottal vagy villával megverték a földre terített kévéket, hogy a megszáradt leveleket, virágokat leverjék róla. A kicsépelés után a kivert lomot kirázták és a kévéket ismét felállogatták, most már kukba, vagy pedig szekérre rakták és vitték áztatni a kenderáztatóba.
A kenderáztatás először a községen levő hol folyó, hol álló vízben történt. A lecsapolás előtt voltak olyan vízerek a határban, amelyekben mindig volt víz, így könnyű volt az áztatás. Még az 1900-as évek elején a Jakab-rétnek nevezett terület laposabb részeibe is áztattak kendert (jelenleg tsz központ.), az Ecsedi láp.
Amikor a lecsapolása megtörtént, már a határban nem lehetett áztatni, akkor a községben levő ún. földhordó helyeken keletkezett tavakban áztattak. Ezekbe a mélyedésekbe egyrészt a lehullott csapadékból folyt össze a víz, másrészt pedig talajvízből gyűlt össze. A Hajdán (ma Ady közben) levő földhordó helyen keletkezett tóban áztatták a kendert. Itt volt egy csősz is, nehogy idegenek is kivessék a kendert. A csősznek az őrzésért egy-két kéve kendert adtak, így annyi kendere mindig összejött, hogy fedezte a szükségleteit. A csősz rendesen az ott lakók közül került ki.
A kenderáztatást többen végezték. Kivittek annyi hosszú karót, amennyi az áztatáshoz szükséges volt.
A karókat mélyen leverték a vízbe, úgy, hogy a víz sodrása el ne vigye a kendert. A kender nagyságához mérten két-két karót vertek egymás mellé kb. 1 méterre. A kenderkévéket lefektetve sorba belerakták a vízbe. Több sort raktak egymás fölébe mindig váltakozva tővel, heggyel, hogy így jobban tartsa egymást. A magasságot mindig a víz mélysége határozta meg. Úgy kellett belerakni, hogy még a legfelső kévét is jól belepje a víz, hogy az a sor is jól meg tudjon ázni. Amikor így belerakták a karók közé, akkor a felső sort leföldelték, azaz a víz fenekéről vett sárral lenyomták, nehogy a víz sodra a felső sort elsodorja. Az volt a fontos, hogy a víz jól át tudja járni a kévéket. Mindenki megjegyezte a maga kenderét, rendesen a kiálló karók hegyére kötöttek valami ismertető jelet.
Az áztatás rendesen 6-8 napig tartott, attól függően, milyen volt az idő. Meleg napokon gyorsabban ázott, mint a hűvös, esős napokon. Itt tulajdonképpen az volt a fontos, hogy a vízben a kenderszárakon maradt levél és virágmaradványok lerothadjanak és a rostszálak a fás szárról elváljanak. Az áztatás után 5-6 nap múlva kimentek „ látót" venni, azaz a kévékből több helyen kihúztak néhány szárat, azt kimosták, hazavitték, kiterítették, és ha jól kifehéredett, a szösz levállott a fás részről akkor következett a kender kivetése.
A kender kivetését ugyancsak többen végezték. A férfiak megkezdték a csomókat és már ott helyben egy kicsit a kiázott, lerohadt részeket kirázták és kihúzták a víz szélére, majd az asszonyok a kévéket kibontották, jól kimosták és utána ismét kévébe kötve a férfiak kivitték a szárazra. Ott mindjárt felállították, a kévék alját széthúzták, hogy a víz csurogjon le róla, amikor aztán kész voltak a kivetéssel, akkor szekérre rakták és vitték haza az udvarra, ahol aztán szétrakva megszárogatták.
Az áztatást, vetést a férfiak lábravalóban, mert derékig és még mélyebb vízbe is bele kellett menni, a nők pedig ingben, alsószoknyában végezték. A munkák befejezése után levetették a vizes ruhát, felvették a száraz ruhát és úgy mentek haza.
Amikor megszáradt a kender, akkor hozzákezdtek a töréséhez. A kendertörést rendesen az asszonyok-lányok végezték, vagy az idősebb, erősebb fehérnép.
A törés megkezdése előtti napon a megszáradt kendert ismét kiteregették, hogy jól megszáradjon. Ha elborult, vagy esteledett, a megszárított kendert összerakták. Ha lehetett fedél alá rakták, ha nem volt, akkor az udvaron kukba állogatva hagyták - a hegyinél összekötötték - és még egy vagy két sort raktak fölé mindeniknél a kévék hegyét összekötötték, így kúpok keletkeztek, melyekről az eső vagy harmat lefolyt, így csak a legkülső kéve lett vizes.
A kendertörés a kendertörőkkel történt. Kendertörő volt egyes és kettős, másfél-két méter hosszú rendesen akácfából készült munkaeszköz volt, ennek a közepe lyukas, azaz a fát hosszan fűrészelték és bele egy nyelvet tettek, melynek egyik végét fogónak képezték ki, azaz lekerekítették. A másik végét pedig a törő másik végébe egy faszeggel rögzítették, így ezt a nyelvet fel, s le lehetett mozgatni. A jó száraz kenderből a törőasszony egy-egy marékkal felvesz és azt először a törő állán kisebb darabokra töri, hogy könnyebben bele tudja tenni a törőbe. Ekkor a törő nyelvét felemeli és a törő állára rátette a kendert és a törő nyelvével addig ütögette - amíg a szösz közül a fás rostrészek ki nem hullanak, közben többször kézzel is kirázta, hogy a kisebb pozdorjadarabok is kihulljanak.
Amikor egy-egy jó marokra való szösz összegyűlt, akkor azt összerakják fejekbe. Csepüből sodortak egy kis kötelet, azt a földön szétterítették és arra rakták a szöszfejeket. 5 fejet raktak egymás mellé és fölébe még 4 sort raktak, így összesen 20 fejet raktak egybe, amit aztán az alátett csepümadzaggal összekötötték, a szösz fejek végét is egy kicsit összecsavarták és így tárolták, amíg a szöszözés ideje el nem érkezett.
Az így összekötözött csomókat ,,kita"-nak nevezték.
Amikor a kendertörés befejeződött, a pozdorját villával összegyűjtötték és tüzelésre használták. Az aszalás, lekvárfőzés egyik tüzelő anyaga a pozdorja volt, mely gyorsan - nagy lánggal égett.
A szöszhúzásnál aztán az asszonyok a szöszt osztályozták fej, kocs, aprószösz és csepüre. A fej volt a leghosszabb, melyet középen összefontak és a végét megbunkózták. A kocsszöszt ismét összegyűjtve félmaréknyit, mindkét végét megbunkózták. Az aprószöszt pedig összegyűjtve kis csomókba összesodorták, rendesen annyit, hogy azt egyszerre a guzsalyra fel is tudják kötni.
A munka következő fázisa a dörzsölés, amelyet rendesen kalákába végeztek, még pedig a lányok - a lány barátnőiket meghívták dörzsölni. A dörzsölést rendesen a tornácoszlopokhoz - szulápokhoz - kötött rudakat fogva a lábukkal végezték a lányok. A dörzsölőkbe a legények is mentek, akik elvégezték a bunkózást, mely abból állt, hogy a szöszfejek két végét külön-külön összecsavarták és bunkót tettek rá, visszahajtva az összecsavart végeket körültekerték jó erősen, hogy dörzsölés közben ki nem bomoljon. Ha kibomlott, akkor volt mit hallgatni a legénynek, aki bunkózott, „hogy még annyit se tud, akkor hogyan tudná megölelgetni a lányokat?".
Azok a legények, akik nem voltak elfoglalva a bunkózással, rendesen a tornácon kívül szembeállva a lányokkal egy ideig dörzsölgették a lábukkal a szöszt. Vitték megmutatni az idősebb asszonyoknak, akik megállapították, hogy jó-e már. Ha kész volt, másikat kaptak, melyet hasonlóképpen csináltak. A dörzsölésnek az volt a célja, hogy a kendertörésnél a szöszszálak között maradi kisebb pozdorjadarabokat még jobban összetörjék, hogy így könnyebb legyen a szöszhúzás.
A dörzsölés befejezése után volt egy kis ellátás. A dörzsölés napján sütöttek egy kemence kalácsot, volt egy kis itóka is, melyet közösen elfogyasztottak, dalolgattak egy kicsit és utána a lányok hazamentek. Természetesen a legények igyekeztek hazakísérni őket, ami egyik módja volt az udvarlásnak.
Későbbi időkben aztán a dörzsölést kezdték gépesíteni, azaz fadörzsölőn végezték a munkát.
A katiguzsaly kis állványba erősített egyenes rúd volt, már nem igen volt díszítve, főleg az asszonyok fontak rajta. Később jött a kerekes guzsaly, mely ismét többféle volt.
Fonó alkalmával a lányok, asszonyok körülültek a szobában. A lányok rendesen úgy helyezkedtek el, hogy az udvarlók mögöttük ülhessenek, így beszélgettek, nevetgéltek, dalolgattak. Amikor a lány nevetgélés közben kiejtette az orsót a kezéből, azt a mögötte ülő legény felkapta és az orsó kiváltása csók volt. Amikor az orsók megteltek, akkor a legények motólálták fel a fonalat a motólár A motóla kicifrázott kb. 120-150 cm. rúd volt, a két végén egy-egy 20-25 cm-s vékony léc volt keresztüldugva átlós irányban, erre a telefont orsóról motólálták fel a fonalat. Amikor a motólálással megvoltak, akkor megszámolták a szálakat. Három szál volt egy \ge, az így összeszámolt igékből lett a pászma, mely 50-100 igéből állt. Négy pászma volt egy darab. Amikor egy darabra való fonal a motólán összegyűlt, lehúzták a motóláról és összeszedték, ebből lett egy darab. Az összeszedett darabok két végét összekötötték és felakasztották, rendesen a szoba sarkában a gerendába vert szegre.
A fonással igyekeztek az asszonyok, ugyanis tavaszra már a szövést is be kellett fejezni, mert akkor már kezdődött a kinti munka. Karácsony és újév között nemigen fontak, mondván, hogy akkor elhullik a baromfi. A fonást úgy igyekeztek végezni, hogy este felkötött szösz ne maradjon a guzsalyon. Ha tovább is a guzsalyon maradt a szösz, amikor ismét kezdték a fonást, tréfásan mondták, „ na már ebbe már biztosan kolbász is termett. "
Amikor a fonás befejeződött, következett a szapulás. A fonal szapulása ugyancsak kalákában történt.
Fadörzsölő a faluban Halászi Józsefnek volt. Oda elvitték, belerakták a szöszt és két-három ember hajtotta a dörzsölőt, mely földbe vert karókból állt, középen egy tengellyel -melynek a feje keresztül volt fúrva. Azon keresztül dugtak egy oldalrudat, amit aztán körbejárva forgattak.
Amikor a kendertöréssel és dörzsöléssel végeztek és szép idő volt, akkor a már korábban megdörzsölt szöszökkel kezdték meg a szösz húzását, mely gerebenen történt. A gerebeneket dagasztóteknő lábra tették, rákötötték, hogy ne mozduljon el, ha húzzák rajta a szöszt. Rendesen két asszony egymással szemben húzta a szöszt, külön-külön gerebenen. Ha csak egy szöszhúzó volt, akkor a dagasztólábra tettek egy nehezéket, amely rendesen a káposztás hordó nyomtató köve volt, vagy ha ilyen nem volt, valamilyen más nehéz tárgyat, hogy magukra ne rántsák a törőasszonyok a gerebent.
Amikor a szöszhúzás megtörtént, a mezei munkák befejeződtek, kezdődött a fonás, mely a téli esték munkája, szórakozási lehetősége volt.
A fonást végezték családonként külön-külön, de kalákában is. Ilyenkor a lányok összehívták barátnőiket és egy este a vendéglátó ház részére végezték közösen a fonást. Ekkor a vendégek csak a guzsalyt hozták magukkal. Guzsaly volt talpas és katiguzsaly. A talpas guzsalyt rendesen a legények készítették a lányok részére. A szépen kiesztergályozott kb. másfél méteres vékony rudak több darabban szétszedhetők voltak és csapokkal lehetett összeilleszteni őket. Ez azért volt jó, mert így a fonóba menetelnél nem is látszott, hogy guzsalyt visznek. Az ilyen guzsalynak kis vékony talpa volt, mely ki volt díszítve, amelybe bele lehetett állítani az összerakott guzsalyt és a székre téve ráült, aki fonni akart rajta, amely így erősen állt.
Összejöttek a szomszédasszonyok és a fonaldarabokat a szapulókádba rakták. A szapulókád rendesen tölgyfából készült, kb. 500-400 literes volt, rajta egy lyuk, melyet vesszővel dugtak be. Ez a vessző hosszabb volt a kád magasságánál és a kád falán egy kis járatot készítettek neki, hogy könnyen tudják kezelni. Amikor a szapuló kádba belerakták a fonalat, a tetejét letakarták egy lepedővel és fahamut tettek rá, rendesen akácfa hamut. Majd vizet melegítettek üstben és a forró vizet ráöntötték a fahamura. A szapulókádat egy 60-80 cm magas kád alatt valóra - állványra - tették és a lyuk alá egy edényt helyeztek, - melybe kifolyt a lecsepegő víz, a lúg. A lecsepegő lúgot felmelegítették és ismét ráöntögették a kádba rakott fonalra, így a hamuban levő hamuzsír kilúgozódott és ezzel kifehérítette azt. A kádban benne hagyták másnap reggelig a fonalat, akkor vitték kimosni.
A fonal mosását legtöbben a tóban végezték. Ha olyan jég volt, hogy megbírta az embereket, akkor léket vágtak rá minden egyes mosószéknél és ebbe a lékbe mártogatták a fonalat és a mosószéken súlyokkal kisulykolták belőle a vizet, ezt többször megismételték. Ha már tisztának látták a fonalat, akkor jól kiöblítették és az ott levő legények jól kicsavarták. A mosáshoz nagy fazékban vittek ki meleg vizet és egy kis forralt bort is. A nők, ha fázott a kezük, a meleg vízben megmelegítették, a borral pedig belülről fel melegítették maguka! Amikor a mosással végeztek, akkor hazavittek és a tornácon a kifeszített szárító kötelek kiteregették, jól széthúzták a vásznat, így hamarabb megszáradt. Azt mondták, annál fehérer lesz, minél többször megszívja a fagy a kötélen.
A fonal megszárítása után kezdődött a fonaltekerés. A fonal tekerő egy igen egyszerű alkalmatosság volt. Egy kb. 80-100 cm magas kis állvány felső végét tengelyszerűre képezték ki. Erre a tengelyre tették rá a tekerő levelét, mely kb. 2 m hosszú vékony, lapos léc volt. A tekerő levelét átlósan tették az aljára a középen kifúrt lyukkal. A levelek végét ugyancsak kifúrták, 2-3 lyukat fúrtak bele és ebbe helyezték bele a tekerő címerét, egy ugyancsak kis vékony lapos arasznyi lécet, melyet díszesen kifaragtak.
Ennek az volt a rendeltetése, hogy a tekerőre tett fonalat kifeszítve tartsa. A tekerőasszony leült egy székre és kezébe vette a tekerőfát, mely kb. 50-60 cm hosszú és 2-3 cm átmérőjű, henger alakú kis sima bot volt, erre feltekerte a fonalat.
Minden darabot külön-külön gombolyagba tekerték.
A tekerés befejezése után következett a fonal felvetése. A fonalvető ugyancsak egymást keresztező kb. 3 méter magas és 2 méter széles téglalap alakú keret volt, melyet középen egy tengely tört keresztül. Ebből is kettő volt. A szobában rendesen a gerendába bőrből egy kis tokot szegeztek, amelybe beletették a tekerő tengelyét, alul pedig egy kis székre, vagy deszkára tették az alsó tengely végét és körbeforgatva rávetették a felmenő fonalat. Amikor a fonal felvetése megtörtént, feltették a fonalat az osztovátára, amelyet már előbb elhelyeztek a szobában. Azosztovátakb. két méter hosszú, kb. 10x10 cm-es talpon állt. A talp két végét kivésték és egy deszka vastagságú lábat tettek mindkét végébe, melynek a tetejét kifűrészelték annyira, hogy a buzogány belemenjen és forogjon benne. A buzogány kb. 100-120 cm-es vastagabb fából készült, melynek az egyik végén egy arasznyit meghagytak teljes vastagságában, a többi részét legyalulták annyira, mint a lábon kifűrészelt lyuk. Ezt a vékonyított részt hosszában középen kifűrészelték, hogy legyen mibe húzni a fonalat. A buzogánynak a fejét ugyancsak kifúrták, rendesen négy lyukat fúrtak rajta keresztül, melybe egy botot tettek, azzal lehetett ereszteni a fonalat és felcsavarni a vásznat. A fonal felvetésekor az egyik buzogányt, a hátsót, feltették a lábra, a fonalat erre a buzogányra szálanként elkülönítve felcsavarták.
Egyik ember csavarta a buzogányt, közben egyengette a szálakat, egy gyerek közben a sorok közé nádszálat és golyabugyot rakott, hogy a szövésnél könnyebben lehessen leereszteni a fonalat. Amikor a felvetéssel készen voltak, akkor a buzogányt feltették az osztováta vállára és a fonalat szálanként befűzték a nyüstbe és utána a bordába, ugyancsak szálanként. Nyüst volt kettős és négyes. Az erősebb célra való vásznat négynyüstön keresztül szőtték. A nyüst az osztováta vállára fürgettyüvel volt felerősítve. A nyüst a fürgettyü kis csigáján függött és alsó ina összeköttetésben volt a lábitóval, ennek segítségével a szövő a lábával váltogatta a fonalat. Amikor a fonal felvetése megtörtént, kezdődött a szövés, melyet a szövőasszonyok vagy lányok végeztek. A vászonba valót a csüllőre felcsüllőzték és a tele csüllőt beletették a vetélőbe, a vetélőt aztán a fonal között dugták egyik oldalról a másik oldalra. Hogy a szövés könnyebben menjen, a fonalat kenték. A kenőt tengeri lisztből és sonkolyból (a kaptárból, illetve kasból kivett kicsurgatott lép) főzték, egy kis olajat és egy kis hamut tettek hozzá. A fonal kenését egy kis cirokseprűvel végezték, melyet ugyancsak házilagosan készítettek.
Háromféle vásznat készítettek. Aprószösz vászonból zsákokat, surcokat, ponyvákat készítettek. Vékony vásznat ruhavarrásra használtak és házi kendőknek. A pamutos vászonból alsóruhaneműt készítettek és finomabb háziruhákat csináltak. A pamutos vászonnak a felmenője pamut volt, melyet boltból vásároltak és csak amit belcvertek, az volt házilagosan font vékony fonal.
Szövéskor különféle mintákat szőttek bele a vászonba, így voltak makkos, rozmaringos, labdarózsás és még több féle mintákkal ellátott vásznak, ezekből kendőket, abroszokat varrtak.
Ezek szövésénél felszedték a csikókat, vagyis az egyik lány az osztováta padján ülve szedte a csíkot a mintáról deszkára, majd a deszka helyére madzagot húztak, utána a deszkát kihúzva folytatták a következő sor szedését. Amikor a szedéssel kész voltak, azután kezdtek a esik szövését. A csiksorokat a nyüstön kívül fonallal jegyezték meg, a fonalat felül összekötötték, nehogy kihúzódjon, mert akkor újra lehetett volna kezdeni a szedést. Egy-egy mintából annyit szőttek, amennyit éppen akartak. Ha vége volt egy minta szövésének, akkor a mintát jelző fonalakat kihúzták.
Amikor, a szövés addig ért, hogy a buzogányról már több fonalat nem lehetett leengedni, akkor a fonalat kihúzták a buzogányból és laskanyutót húztak a fonalba, melyet aztán ismét a buzogányra feltekertek a laskanyutó végére erősített két kötéllel. Utána folytatták a szövést, mindaddig, amíg lehetett ereszteni a fonalat. Amikor már elfogyott a fonal, tovább már nem lehetett szőni, akkor a fonalat kivágták és kihúzták a nyüstből, bordából. Ha volt még más szőnivaló, akkor feltették a következő darabot.
Minden végnél a felmenőből egy 50-60 cm-es darab megmaradt. Hogy ezek a fonaldarabok se menjenek semmibe, odaadták cigányasszonyoknak, akik abból kasornyát készítettek, vagy pedig egy kis vászondarabot vágtak hozzá és néhány szálat egybefogva összefonták és a zsák szájára varrva zsákmadzagnak használták el. Ugyancsak ezekből a fonalvégekből készítették a gatyamadzagot is, amire szintén szükség volt. A vásznat singgel és rőffel mérték. A sing hossza 65 cm, a rőfé 75 cm volt.
Amikor a fonással elkészültek, akkor a csepüt is összesodorták, kalantyuzták és ezeket használták a pokróc szövésénél bélnek.
Pokrócot szőttek rongyból és csepüből. A csepüpokrócot az állatok letakarására használták, ezért ezeket lópokrócnak nevezték. Lópokrócnak kb. 180-200 cm hosszú darabot székében összevarrtak, így annak a szélessége 130-150 cm lett. A rongypokrócot is hasonlóképpen varrták össze. A rongypokrócba belemenőnek használták a háztartásban elhasznált ruhadarabokat, melyeket először laskára szabdaltak, aztán feltekerték és beleverték a felmenőbe. A pokrócoknál különféle csíkokat szőttek, de ezek már csak abból álltak, hogy színes rongydarabok jelezték a csikókat. A csikókra azért volt szükség, mert így mindenki megismerte a magáét. A ruhapokrócokat a kiságyak letakarására, nyáron takarónak, később pedig a ház földjére szőnyegnek használták.
A zsákvászonból csinálták a ponyvát, mely három vagy négy szélből állt és 3-4 méter hosszú volt. A ponyvát a kendermag cséplésénél használták és babot, borsót, lencsét szárítottak rajta.
A lóval való nyomtatás idején is ilyen ponyvákat tettek a szóró malom alá, hogy a tiszta mag erre hulljon, mert innen könnyen fel lehetett szedni a zsákba. Ezen kívül még ilyen ponyvákat használtak a lakodalmi sátrak készítésénél is, kisebb esőtől nem áztak át.
A finomabb vászonból készítették az inget, gatyát. A nők a maguk részére alsőruhát, szoknyát is csináltak belőle, többnyire az idősebb asszonyok. Ilyenkor aztán befestettek, mert a fehér vászon nagyon piszkolódott volna.
A XIX-XX. század fordulóján a tyukodiak ráncos gatyába és lobogó ujjú ingben jártak. Mindkét esetben jó bő volt a gatya szára és az ing ujja. A gatyát ráncolták, ami olyan volt, mint a rakott szoknya.
Amikor mentek a férfiak, akkor a ráncolt gatya úgy hullámzott, mint a harmonika. Ha a gyermekek járni kezdtek az iskolába, ilyen kis ráncos gályában jártak. Vasárnaponként ez volt az ünneplő viselet. A ráncolást rendesen a család idősebb tagjai végezték, többnyire a nagymamák. Abból állt, hogy a kis gatyát egy fához odakötötték és az ujjak között egyforma szélességű berakásokat csináltak rajta. Majdhogy megmaradjon, a körmükkel többször végighúztak a ráncokon, így aztán úgy néztek ki mint a rakott szoknyák.
A századfordulóig nadrág kevés volt a faluban, úgyhogy a legények nyáron még ünnepre is ráncos gatyát vettek fel.
A századforduló után, amikor a láp kiszárítása, lecsapolása megtörtént, ezen a téren is változás következett be. A ráncos gatyát lassan felváltotta a szűk gatya, csak térdig - esetleg kissé lejjebb ért, annyira, hogy a térdkalácsot eltakarja. Ekkor kezdték a borjúszájú inget is varrni. Ennek már az ujja szűk volt, mint a mai ingeknek és vége felé beszűkült, ezért nevezték „borjúszájú"-nak. Készítettek kézelős ujjú inget is, amelyre kézelőt csináltak és gombot varrtak rá, és így hordták.
Az első háború után, amikor már az emberek jobban öltözködtek, külön voltak nyári ruhák. Ekkor már pamutos vászonból varrattak ünneplő ruhát, nadrágot, rendesen csizmanadrágot, mert akkor még mindenki csizmában járt és kabátot hozzá. Akkor ez volt a divatos nyári ruha.
A ráncos gatya és vele a vászonból varrott alsó- és felsőruhanemű kiszorult a divatból. A világháború után már csak ünnepélyes alkalomkor öltöztek fel a férfiak bő gatyába, lobogós ujjú ingbe. Ilyen ünnepélyes alkalom volt, amikor 1926-ban Nagyccseden Rákóczi-emlékművet avattak a volt vár helyén - egy oszlop tetején volt egy turulmadár -, melynek az avatására az akkori államfő, a kormányzó is megjelent.
A tyukodiak lovasbandériummal képviseltették magukat, sarkantyús csizmával - darutollas kalappal. Ez aztán igen sokáig emlékezetes volt a falu életében.
A lecsapolás után nemcsak községünkben, de az egész láp környékén nagyban megindult a kendertermelés, ezért már az első világháború előtt Börvelyben, a szomszédos községben kendergyárat építettek a kender ipari feldolgozására. A békeszerződés ezt a községei is Romániához csatolta, így megint itt maradt a láp kenderfeldolgozó üzem nélkül.
Az 1930-as évek végén itt a községben épült fel egy kendergyár, ami aztán, nagy lendületet adott a kendertermelésnek. Ez a kendergyár szerződéses alapon termeltette a kendert a gazdákkal. Itt a községben csak a kisgazdák vállalkoztak a kender termelésére, akik, a megtermelt kendert a helyi kendergyárnak adták át a szerződésben kikötött árért. A gyár a kendert mázsára vette, megvette a kendermagot is, majd megvette a magvas kender kóróját is, így a falu ezen a téren komoly jövedelemhez jutott. A gyár később bevezette azt a szokást, is, hogy vászonneműt adott a szerződő gazdáknak, aminek az árát természetesen bele tudták a kender árába, de még így is olcsóbba került, mintha boltból kellett volna megvásárolni. Főleg kendőket, konyharuhaféléket és zsákokat adtak a termelőknek. A helyi kendergyár csak a kender eltörésével foglalkozott. A szöszt elszállították a szegedi kenderfonó gyárba, ahol feldolgozták. A kendergyár a mai Konzervgyár helyén volt. A területet a tyukodi gazdák, Szarka Bálint és testvére, valamint a mellette elterülő gazdák földje biztosította, amiért a gyár haszonbérletet fizetett.