A háziasszony kötelessége volt a télre való felkészülés, ezért már nyáron gondoskodott különféle befőzésekről, aszalásokról, hogy változatos legyen az étkezés.
Ősszel volt a káposzta taposása. A házigazda a káposztagyalun legyalulta a káposztát, a hordóban pedig valamelyik nagyobb gyerek taposta. Alulra raktak egy sor gyalult káposztát, rá egy sor fejest. A fejek torzsáját kikerekítették és egy kis sót tettek bele. Ezután megint egy sor gyalult káposzta következett. ízesítőnek sót, tölgyfalevelet, tormát, borsot, csöves tengerit, babérlevelet tett a háziasszony. Amikor kész voltak a taposással, a káposzta tetejére rárakták a deszkákat, a nyomtatóköveket, majd abrosszal letakarták. A hordó a konyhában állt, ott gyorsan megérett a káposzta, azaz megsavanyodott. Később a melegről kivitték a hideg házba.
A hordóskáposzta tetejét, deszkáit, nyomtatókövét több ízben lemosták, hogy ne kapjon semmi szagot.
Minden háznál voltak aszaló kasok. A kör alakúak, 1 m átmérőjűek voltak, a hosszúakat a kemencéhez hasonlították, hogy beférjenek és könnyen ki is lehessen venni őket. Szilvát, almát, somot aszaltak bennük. A kész aszalványt akkor vászontarisznyába tették és felakasztották a padláson száraz, szellős helyen. Ahol gyerekek voltak, ott a gazdaasszony többször csinálta azt, hogy a kemencében kas nélkül aszalt. Ilyenkor kicsit befűtötték a kemencét, az alját jól kikaparták a hamutól és csak úgy öntötték bele az aszalnivalót. Ezt azért csinálták a gazdaasszonyok, mert ilyenkor egy kis pernye ragadt a gyümölcsre, ez evés közben kellemetlen volt, így a gyerekek nem hurcolták el könnyen.
Augusztus végén, szeptember elején volt a lekvárfőzés, ami a fiatalság egyik szórakozási lehetősége volt. A lekvárfőzés egész nap folyt. Este voltak a kavarok, ahova a fiatalok szívesen mentek. A főzés többnyire az udvaron rakott katlanokon rézüstben történt, a kavaró fát mozgatva kavarta. A lányok, fiúk összegyűltek és dalolgattak, tréfálkoztak. Ha valaki elszunnyadt, azt a lányok bekenték ciberével, amin jót mulattak. Ilyenkor nem volt ellátás, aki akart, az ciberét evett.
Mindig volt kéznél friss, puha kenyér és az üstből kivett ciberét egy kicsit megborsozva fogyasztották. Télen a szilvalekvár fontos volt, mert használták sült tésztába, főtt tésztára. Lekváros kenyérnek is szívesen megették a gyerekek.
Ha a vetés között egy kis részen kivitte a víz a búzát, ilyenkor a gazda felkapálta a földet és bevetette kölessel. Ezt használták főzeléknek és levest főztek belőle.
Az aszalványokból készített ételeket mindig habarták. Tej bőven volt, így amit csak lehetett, mindent habartak. Télen-nyáron főzték a babot, zölden és szárazon egyformán, ez is többnyire habarva készült, egy kis disznóság is mindig került, bele.
A savanyú káposztát használták levesnek, egy kis disznólábat téve bele, töltött káposztának, puliszkához. Disznóvágás után reggelenként egy kis káposztát pároltak szalonnával, kolbásszal és megvolt a reggeli.
A lecsapolás előtt a lakosság egyik legfontosabb húsfélesége volt a esik, melyet szintén savanyú káposztával főztek. A háziasszony megtisztította a csikót, amikor kezdett a víz forrni, a esik is mozgott a vízben. Ha úgy mozdult, hogy az egyik vége a víz fölé ért, akkor a gőz a csikón keresztül mind távozott, ilyenkor sípoló hangot adott, erre mondták, hogy fütyül a esik.
Amikor a esik és a káposzta is megfőtt, berántották és úgy fogyasztották.
Néhány ma már elfeledett főzelékféle:
Tökpép: a sütőtököt (bécsitök) megtisztították, apró kockára vágták, amikor megfőtt, akkor leszűrték, utána egy kis lisztet keverve hozzá, még kicsit főzték, cukrot tettek bele tetszés szerint és úgy fogyasztották.
Pép lisztből: a lisztet tojással eldörzsölik és sós vízben megfőzik úgy, mint a puliszkát, amikor megfőtt, zsírral és tejjel fogyasztják.
Laskoda (pászka): a tésztát meggyúrják, elnyújtják, darabokra vágják és forró vason megsütik. Amikor megsült, akkor kis darabokra tépik, leforrázzák és tejfellel, túróval összekeverve fogyasztják. Pászkát olyankor sütöttek, amikor a kenyér fogytán volt, ez egyúttal a kenyeret is pótolta.
Télen a tengeri liszt, máléliszt fontos táplálék volt, ebből főzték a puliszkát, melyet tejjel, zsírral, lekvárral, túróval, káposztával fogyasztottak.
Máléédes készítésénél a málélisztet leforrázták, cukrot, fahéjat tettek bele, sütés előtt egy kis sütőport és citromhéjat kevertek hozzá, zsíros vagy olajos tepsibe téve a sütőben megsütötték, utána felvagdalták és mint süteményt fogyasztották.
Málépalacsinta: ugyanúgy csinálják, mint a búzalisztből, a lisztet a tejjel leforrázzák, állni hagyják egy ideig. Sütés előtt kevés búzalisztet kevernek hozzá és palacsintasütőben megsütik.
Málcpogácsa: a málélisztet leforrázzák, élesztőt tesznek bele, a tepertőt vágókéssel apró darabokra összevagdalják és belekeverik a máiéba. Sütés előtt egy kevés búzalisztet adnak hozzá, mert ez tartja össze, utána tepsibe teszik és sütőben megsütik.
Pite: a búzalisztet tejjel, tojással összekeverve gyengén megkelesztik és tepsibe téve megsütik. Sütés után megcukrozva fogyasztják, vagy pedig megöntik, mint a pászkát.
Kedvelt volt a sommártás, amelyet hús mellé készítették. A somot megfőzik, cukrot tesznek bele bőven, mert savanyú, sűrű habarással behabarják.
Paradicsom mártás: érett paradicsomból, télen befőtt paradicsomból hasonlóan csinálják, mint a sommártást. Cukrot is tetszés szerint tesznek bele. Húsok mellé befőtteket is készítettek. Legjobban szerették a szilva befőzést, mert ez volt a legkönnyebb. A nem egészen érett szilvát leszedték, jól megmosták, belerakták az üvegbe egy kis szalicilt tesznek a tetejére, forró vízzel leöntik és lekötik. Tartós, hús mellé kitűnő.
A kenyeret komlóval, vagy komlóskorpával sütötték. Komló szinte minden házi kertben volt a kerítésre felfutva. Virágját leszedték és azt megszárítva leforrázták, majd forrón a búzakorpára öntötték. Amikor lehűlt, szitán keresztül beleöntötték a teknőbe és így kovászoltak.
Ha a kovász megkelt, bedagasztották. Annál jobb volt a kenyér, minél jobban kidolgozták. Édesanyánk sokszor mondta, hogy amikor legelőször kenyeret sütött 12-13 éves korában, azt mondta dédnagymamánk, hogy addig kell dagasztani, amíg a padlás nem izzad. Ó dagasztja, dagasztja a tésztát. Nézi keservesen a padlást, hogy mikor fog izzadni, de az bizony nem izzad, de izzad az ő homloka. Akkor mondta dédnagymamánk, hogy akkor izzad a padlás, ha a dagasztónak izzad a homloka.
A dagasztás befejezése után a tésztát abrosszal betakarták. Az abroszt közepén kicsit visszagyűrték és a tetejét korpával behintették. Amikor a tészta megkclt, akkor az abrosz a hajtásnál megszakad. Ezután kiszakították a szakító kosárba, amelybe előzőleg beletették a szakítókendőt kicsit belisztezve. A kenyeret felül is meglisztezték és a kendő sarkait ráhajtották.
A szakítással egy időben megkezdték a kemence fűtését. Mire a kemence befüllik, akkorra a tészta a kosárban megint megkél, így kétszer kelesztették. Amikor már félig bemelegedett a kemence, a piszkafával megkaparták a fenekét, ha az jól szikrázott, akkor sütötték benne a lángost. Ehhez a kenyértésztából kivesznek egy kis darabot, azt laskanyujtóval elnyújtják úgy, hogy a sütőlapátra ráférjen. Ezzel a lángostésztát beteszik a kitisztított kemence fenekére, ahol az szépen megsül. A megsült lángosról a ráragadt hamut tollseprűvel leseprik, megzsírozzák, megtejfelezik, vagy lekvárt tesznek rá és úgy fogyasztják el. A lángos egyúttal kenyérpótló is.
A gyerekek számára általában madarat sütöttek. Ez úgy történt, hogy egy kis tésztát kivettek, megnyújtották, göböt kötöttek rá, az egyik végét egy kicsit meglapították, a másik végét hegyesre húzták, ez lett a feje, a másik a farka. A fejére két oldalt egy-egy tengeriszemet nyomtak szemnek, majd megsütötték.
Amikor a kemence forró, a kenyeret bevetik. A kosárból a kenyeret a sütőlapátra ráöntik, egy kicsit megkerekítik és beteszik a kemencébe.
Amikor minden kenyeret betettek, a kemece ajtaját, illetve az elültöt beteszik, hamuval körülrakják, hogy a meleg ne távozzon el. Kb. fél óra múlva beteszik a lepényt is, mely jóval kisebb a kenyérnél. Amikor a gazdaasszony a sütőlapátra önti, az ujját néhány helyen belenyomja a tésztába, így ott lyuk keletkezik, ami még a sütés után is meglátszik.
A kenyér kb. 2 óra alatt sül meg. A lepényt már előbb kiveszik. A megsült kenyeret kiveszik a kemencéből és a tetejét egy kis vizes ruhával letörlik.
A jó gazdaasszony nyáron mindig elkészíti a télire való komlós korpát, amelynek készítése a következő:
Kenyérsütésnél kivesznek a megkelt tésztából egy keveset és azt összekeverik korpával. Ezután ezt a masszát a kezük között szétdörzsölik és komlóskorpa szárítón megszárítják, majd a padláson felakasztva kis tarisznyában tárolják. Télen, amikor sütni akart a háziasszony, felment a padlásra és a száraz komlóskorpából annyi marékkal vett, ahány kenyeret akart sütni. Minden kenyérhez egy marék komlóskorpát számítottak. A komlóskorpát aztán beáztatták és tovább úgy csinálták, amint azt már előbb leírtuk.
A tél fontos tennivalója a disznótor. Minden falusi ember igyekezett disznót hizlalni, hiszen biztosítani kellett a zsírozót. A községben egészen a harmincas évekig szinte teljes egészében csak mangalica sertést tartottak, ez volt a legigcnytelenebb és legedzettebb.
Ősszel a novemberi jánki vásárról már azzal jöttek haza, hogy lehet disznót vágni. A gyerekeknek úgy mondták, hogy a vásáron kikiáltották, szabad a disznóvágás. Ilyenkor már hideg volt és nem romlott el a friss hús.
A disznótorra a gyermekek készültek a legnagyobb izgalommal. Előző nap már elkérezkedtek az iskolából, hogy a nagy eseményen ott lehessenek. A vágás napján a gyerekek , hajnalban felkeltek, hogy már a leszúrásnál jelen lehessenek, mintha nélkülük nem is tudták volna megcsinálni a felnőttek. De készültek erre a háziak is. Napokkal előbb szemelték a lencsét, mert lencse nélkül disznótoros vacsorát el sem tudtak képzelni. Ebbe a munkába a gyerekeket is bevonták. Előző nap a háziasszony tésztát sütött, tyúkot vágott, mert a tyúkhúsleves ilyenkor is elengedhetetlen volt.
Disznóvágáskor korán, még világosodás előtt gyülekeztek a fogók, szomszédok, rokonok, hogy megfogják a levágásra szánt hízót. Amikor megszúrták az állatot, tálat tettek a szúrás alá, hogy abba folyjon a vére, mert ebből készült a véres hurka. A disznót aztán az első háború előtt feltették a mosószékre, hogy a vére jól kifolyjon. Sokszor annyi disznófogó volt, hogy közel sem fértek a disznóhoz, de nem is az volt a fontos, hanem inkább, hogy a körbejárt üveget meghúzzák és mondogassák a háziaknak, hogy „egészséges koporsót a halottnak."
Amikor az ölest befejezték, kevés szalmát terítettek a földre és erre fektették rá a disznót, lábait jól kihúzták, hogy megálljon. Majd villával bőven raktak rá szalmát és meggyújtották az orránál. A perzselést addig folytatták, amíg az meg nem perzselődölt. Ha közben kicsattant az állat bőre, bekenték egy kis sárral, hogy nem égjen tovább. Ez alatt a gyerekek dolga volt a kis tűz ápolása, azaz a félrehúzott parázsra állandóan rakni egy kis szalmát, hogy ki ne aludjon, nehogy gyufával kelljen gyújtani, ha tűzre van szükség.
A perzselés végeztével kezdődött a mosás. Ebben megint részt vettek a gyerekek is, körömmel, csutkával kellett tisztára mosni a disznót. A kezük nem fázott, hiszen a disznó teste meleg volt. Mire a mosással végeztek, a disznónak se füle, se farka nem volt, mert azt már a gyerekek megették. Ezután az állatot egy ajtón felbontották és részenként hordták be a házba. Reggeli csak bontás után volt. Ahogy megkezdték a bontást, a hentes mindjárt adott sütni való húst és azt megsütve, párolt káposztával fogyasztották reggelire.
A többi munka a házban folytatódott. A húsokat megszedték, a zsírnak valót, a kolbásznak valót különrakták. Az asszonyok megkezdték a belek tisztítását. A vékonybelet kimosása után meghurkolták, kés fogával lekaparták, hogy csak a vékony bél maradt meg. A hurka anyagát, a tüdőt, májat fazékba vagy üstbe tették, megfőzték. A kását megfonnyasztották, hogy mire tiszta lesz a bél, már kezdhessék a hurka töltését, mert annak is meg kellett főni vacsorára.
A férfiak hozzáláttak a kolbász készítéséhez. A kolbászhúst az első háborúig húsvágó bárddal vagdalták össze apróra, akkor még nem is igen volt húsdaráló. Amikor a húst kellően összeaprították, megfelelően fel fűszerezték, kezdték tölteni a meghurolt húrba.
Az első háború előtt még kézi töltővel töltötték. Ez is alkalom volt a tréfálkozásra. A lányok a töltőbe titokban beletettek egy darab meghámozott krumplit. Amikor nyomni akarták kifelé a húst, a krumplin megakadt és nem bírta tovább nyomni a legény, míg végül kiszedték belőle a krumplit. Hogy ki tette bele, arra nem akadt gazda.
Amikor mindezzel végeztek, akkor kezdődött a vacsora. Egy-egy ilyen vacsora kis lakodalom volt, tele házzal, hiszen akkor még nagy családok voltak. Disznótor elképzelhetetlen volt toros káposzta nélkül. A lencsét különösen a lányoknak kínálgatták nagyon, mondták, hogy ettől lesznek szépek. A zsírolvasztás másnapra maradt, úgyszintén a kóstolók küldése, amit aztán később visszakaptak.