A múlt század végéig épített lakóházak szinte kivétel nélkül paticsfalúak voltak. Téglából csak a templom és a lelkészlakás épült. A paticsfal rakáshoz szükséges minden anyagot helyben találtak. Égerfa bőven volt, rekettye, nád szintén termett a lápon, onnan mindenki annyit vitt, amennyit akart. A község lakossága a lápi részeket szinte oszthatatlanul bírta, mivel az nagyrészt víz alatt állott. Az építkezéseket a múltban is többnyire kalákában végezték.
A paticsfalazásnál nagy, vastag égerfákat négyszögletesre kifaragtak, majd több helyen kivésték, a vajatokba erős, oldalrúdszerű fákat raktak. A tartóágasokat jó mélyen leásták a földbe, és úgy tették közé ezeket a tartófákat egymástól kb. 2 méterre. Az ágasok közeibe rekettye suharcokat, nádakat tettek. Ezeket hozzákorcolták a kereszttartó fához. Amikor ezzel megvoltak, jó szalmás sárral kívül-belül betapasztották a falat. Azt mondták, annál melegebb a ház, minél vastagabb a fala, így az olykor az 50 cm-t is elérte.
A paticsfalú ház azért volt jó, mert a gyakori árvíz, a talajvíz magassága feláztatta ugyan a falakat, de a mélyen földbeásott cölöpök nem hagyták kidűlni a ház oldalát. így amikor elvonult a víz, a tapasztást pótolták és tovább laktak benne.
A tetőzet anyaga szintén helyből került ki. Fákat a lápi égererdőkből vágtak, nádat pedig előző évbe törtek. A régebbi időben fedélnek még a gyékényt is használták, amiből szintén volt bőségesen a lápon. A század elején élt nádfedő emberek mindig azt mondták, hogy gyékényből lehetett szép fedelet csinálni.
A tetőt sátortetősen csinálták, mivel így nem tudott a szél alákapni. Később különösen a szélesebb házaknál, elől kis tűzfalfélét csináltak. Az utca felől, a gerendától másfél méter magasan a szarufát összekötötték és többnyire bedeszkázták, de volt, amikor a falat is felrakták addig. Ezeket a tetőket mondták kontyos tetőnek. A deszkában vagy a felrakott tűzfalon hagytak két-két lyukat, egyrészt, hogy szellőzzön a padlás, másrészt, hogy ünnepi alkalommal legyen hol kidugni a zászlót.
A láp lecsapolása ezt az építkezési módot is elvitte. Megszűnt a bőséges fa- és nádanyag, így áttértek a vályogból való építkezésre. A községben lakó cigányok vetették a vályogot előre kialkudott bérért.
Csépléskor volt bőven törek, ezt dolgozták be a vályogvetők a sárba, amiből a vályogot készítették. A munka során először elsimították a területet, majd lehintették egy kis törekkel és így vetették sorba az agyagtéglákat. A formát egy kerettel adták meg, amelynek csak oldalai voltak, feneke, teteje lyukas volt. Amikor megszáradt a vetett vályog, gúlába rakták így kapták a fizetést.
A vályogból való építkezésnél is először alapot ástak. Leástak addig, amíg háborítatlan, azaz „szűz" földet nem találtak. Ebbe az alapba előbb terméskövet, később betont vertek és a falat csak a föld szintjétől kezdték rakni. Ha nem volt semmi, amit az alapba tegyenek, akkor is kiásták, majd a kihányt földet dürückölővel jó keményre döngölték, hogy meg nem szakadjon a ház fala.
Ekkor már a tető fedőanyaga is változott. Faanyagot a faraktárból vásároltak, ami most már nem égerfa, hanem fenyő volt. Fedőanyagnak nád helyett cserepet használtak. Korábban a nagyobb épületeket fazsindellyel fedték, pl. a templom tetejét 1795-ben. A cserépfedésnél már többnyire tűzfalas tetőt alkalmaztak, ekkor már csak hosszában lejtett kétfelé a telő. Az épület két végét, mint már előbb írtuk, bedeszkázták, vagy pedig a falat felrakták mindkét végén.
A házakat többnyire kétvégűnek csinálták, azaz elől-hátul volt egy-egy szoba, középen konyha, vagy ahogy itt nevezték pitvar. A gyengébb anyagi erővel rendelkezők csak egyvégű házat csináltak, ebben egy szoba és a konyha volt.
A házakat általában a két végükön és hosszában tornáccal látták el, amelynek szélessége többnyire 1 méter volt, vagy ahogy éppen futotta a gerendából. Külső szélére tölgyfából egy vastag gerendát tettek, tornáctalpnak és erre állították a szulápokat (tornácoszlopokat).
Majd tetejükre ugyancsak gerendát tettek és erre rakták a keresztgerendákat. A szulápokat kifaragták kocka alakúra, és középtájon cifrát tettek bele, ami abból állt, hogy 60-80 centiméter hosszúságban a négyszögletes fát kerekre esztergályozták és kicifrázták. A tetőt tartó gerendákat nem közvetlenül a szulápra tették, hanem egy gerendára, amelyet a szuláp tetejére helyeztek, így a teher megoszlott. Ez a gerenda kb. 50-60 cm. volt. Később még egy 20-310 cm hosszú deszkát szépen kicifráztak, és mint egy gyámnak a gerendatartó pótlékra és a szulápra rászegezték.
A századfordulóig a házak szabadkéményesek voltak, ami azt jelentette, hogy a két szobából a füst a falon keresztül a pitvari részbe ment, aminek nem volt padlása, hanem sátorszerűen a tetőig falazták és arra építették a kéményt, amely deszkából készült. Később a tetőn kívül téglából rakták.
A pitvar bejárati része 1,5-2 méter szélességben le volt padlásolva. Itt tettek keresztbe egy gerendát, ez tartotta a szabadkémény falát is. Egy kicsit elválasztották a pitvar első részét a konyhától, mindkét szoba felől 50-100 cm szélességben felrakták a közfalat, amit bolthajtással kötöttek össze.
Az épületek padlását különféle anyagok tárolására használták. A feljárás többnyire a ház végén volt az alsó tornácon, néhány helyen volt, hogy a pitvarból jártak fel a padlásra. Ilyenkor nappal kivitték a létrát, hogy ne akadályozza a járást.
A XIX. században külön tűzhely nem volt, hanem a szabadkémény alatt, a kemence előtt volt egy kis katlanszerűség, amelynek vas tetején főztek. A kemencében is főztek, így pl. a töltött káposztát cserépfazékba rakták, és amikor befült a kemence, bedugták a fazekat. A régi öregek emlegették, hogy akkor ettek jóízű töltött káposztát, amikor még a kemencében főzték.
Az udvar tartozéka volt az állatok részére készített ól. Istállókat szükség szerint építettek, külön lóistállót és marhaólat. Közöttük többnyire egy szabadon hagyott rész volt, amely nek legfeljebb a hátsó oldalát rakták fel, elöl nyitott volt, a szekér és a gazdasági felszerelések tárolására szolgált. Ezeket az épületeket ugyanolyan módszerrel csinálták, mint a házakat, csak többnyire alacsonyabb tetővel. A padlást itt is deszkával rakták le vagy pedig napraforgókóróval, amit letapasztottak és így nyugodtan lehetett járni rajta.
Az istállókba jászlakat építettek, ami deszkából készült. Ahol az állatok álltak, ott kiásták egy kicsit a földet, gerendákat tettek rá, lepadlózták hidlásnak. Ezekben a gödrökben összegyűlt az állatok vizelete, amit időnként kihordtak a trágyacsomó tetejére. Az állatok faránál 1,5-2 méteres rész volt, ezt szénatartónak képezték ki. Ide hordták be télen a répát, a szecskát, itt keverték össze, úgy tették az állatok elé.
A legények a szecskatartó fölé csináltak ágyat, ami magasan volt, úgyhogy éppen csak fel lehetett ülni rajta. Télen itt aludtak. Ez két szempontból is jő volt, egyrészt, mert mindig az állat közelében voltak, másrészt pedig, amikor kezdtek legénykedni, a szülők sohasem tudták, hogy mikor jöttek haza. Reggel csak elibe dobták az állatoknak a takarmányt, amit előző este bekészítettek és tovább folytatták az alvást, ha még álmosak voltak.
A sertések részérc külön ólat készítettek deszkából. Annyi fiókot csináltak bele, ahány féle disznót tartottak. A vályúkat is fából készítették. Egy nagy tölgyfának kivésték a közepét. Ez olyan nehéz volt, hogy az állat nem tudta az orrával feldönteni. Ezeket úgy helyezték el, hogy kívülről bele tudják önteni az ennivalót.
Csűr nemigen volt. Tengeri górét is csak a XX. század elején kezdtek csinálni.
|
|
| 10-11. kép. Tetőnádazás |
A lakóház földje döngölt föld volt. Amikor a házat kívül kitapasztották és megszáradt, a már korábban ledöngölt ház földjét is jó törekes, pelyvás sárral letapasztották. Ezeket a sármunkákat a községben lakó cigányok végezték. A ház földjét használat közben, többször kellett javítani. Évenként legalább egyszer lecsutkázták, ami abból állt, hogy a csutkázó két tengeri csutkát vett a kezébe és ezzel egyenesre dörzsölte a ház földjét. Nyáron, hogy ne porozódjon, kimázolták. A mázolást, csutkázást többnyire a falusi cigányasszonyok végezték mégpedig úgy, hogy a lovak alól hoztak be trágyát, azt vízben szétdörzsölték és ezzel kenték fel a ház földjét. A lemázolt vagy lecsutkázott földre aztán vékonyán pelyvát szórtak és addig hagyták rajta, amíg meg nem száradt. A későbbi időben lepadlózták „pádimentu-moztatták". Ilyenkor már csak néha súrolni kellett a padlót.
A szobák berendezése egyszerű volt. A szoba közepén volt az asztal és körülötte voltak a székek. A bejárattal szemben volt a falitükör, előtte a kaszni vagy kredenc, melynek felül volt egy kihúzható fiókja, amelyben ruhaneműt tartottak, alul pedig többnyire kétfelé nyitható ajtaja, benne két polc, amire az edényneműt rakták. A ház két oldalán volt egy-egy vetett ágy, amibe az ágynemű volt bevetve nappalra. Az egyik ágy végén volt egy kiságy, melyben nem volt ágynemű, hanem szalma lepedővel és pokróccal letakarva, ez nappal ülőalkalmatosság volt. A szabad falak mellett különféle hosszúságú ládák álltak, melyeket ruhák tárolására és nappal ülésre is használták. A kéménylyuknál kályha vagy tüzelő.
A tiszta szoba berendezése is kb. ugyanilyen volt, azzal a különbséggel, hogy itt már volt ruhaszekrény, amit akkor siffonnak mondtak, ebben az akasztós ruhákat tartották. Az ajtók tömör, erős fából készültek. Fogas volt rajtuk, vagy pedig szeget ütöttek beléjük és arra akasztották a téli külső ruhát, gubát, nagykabátot. A későbbi időkben a szoba földjét leterítettek rongypokróccal, így védték a portól, piszoktól.
A konyha, a pitvar berendezése is igen egyszerű volt. A fal mellett volt a vaskonyha. Eleinte, amíg szabadkéményesek voltak a lakások, addig nem is volt külön vaskonyha, hanem a kemence szája előtt levő kis katlanon főztek. Később, amikor megszűntek a szabadkémények, a vaskonyha elvált a kemencétől. Ezt a tűzhelyet is eleinte vályogból rakták, csak a tűzlér ajtaja, a teteje és a sütője volt vasból vagy pléhből. A hamu lehullott a hamutartóba, aminek már nem volt ajtaja. Az alja általában nyitott volt, ide rakták a bekészített fát.
Később megszűntek ezek a földből, téglából készített sparheltek és átvette helyüket a csikóspor. Ezeket már készen vették, vagy ha volt bádogos a faluban, akkor az csinálta. A konyhában még asztal, szék, karszék, gyalogszék és egy stelázsi állt, amire az edényeket rakták. A konyha falába több helyre szeget vertek, ezekre akasztották az edényeket. Dísztárgyak nem voltak a falra aggatva.
A szabadkémenyek eltűnésével a kemence bekerült valamelyik szobába, de a fűtése a pitvarból történt. A boglyakemence körül kis padkát hagytak, amire le lehetett ülni, de a fal felőli részen a gyereknek ágyat is lehetett vetni. A család élete nagyrészt a konyhában folyt le, ott főztek, ott étkeztek, csak ünnepeken terítettek a szobában. A lakásokat a háziasszony meszelte ki fehérre, évente legalább kétszer, tavasszal és ősszel. Év közben akkor meszeltek, ha halott lett a háznál, mert temetés után az első dolog volt a ház kimeszelésc. A falakat kívül is mindig fehérre meszelték. Alját kb. fél méter magasan felhúzták, valamilyen festéket teltek a mészbe és ezzel festették be. Nem szerettek a rikító színeket.
Takarításhoz a meszelőt, seprűt maguk csinálták, a meszelőt a ló farkából kihúzott lószőrből, a seprűt pedig a maguk által termelt cirokból. A tengeri közé vetettek néhány tő cirkot, amikor megérett, levágták, a magot fésűvel kiszedték, a szárát pedig olyan hosszúra vágták, amilyen hosszúnyelű seprűt akartak készíteni. A falak portalanítására is cirokból készült seprűt használtak. Különleges volt a csörgős nyelű seprű, amelyet a lányoknak készítettek. A kötéskor a nyél közepéből pár szálat kivágtak, ezzel kis üresség keletkezett, ebbe beletettek néhány szem tengerit és úgy kötötték meg a seprű nyelét. Amikor megrázták, a tengeriszemek zörögtek benne. A legények ilyen seprű készítésével is igyekeztek kedveskedni.