Az emberi élet

Gyermeknevelés

Az asszonyra, amikor kisgyermeket vártak, akkor azt mondták, hogy áldott állapotban van, ezzel is azt akarták hangsúlyozni, hogy a gyermek Isten áldása. A községben házasságon kívüli szülés nem igen fordult elő. Olyan eset megtörtént, hogy a házasság megkötése után nem sokára megjött az első gyermek, ilyenkor azt mondták rá: „Ez ugyan idétlen, de azért ép egészséges, csak felnő mint az idejére született gyermek. " A második és a következő gyermek aztán mindig idejére született.

Amikor elérkezett a szülés ideje, akkor a férj elment a bábaasszonyhoz, aki eljött a házhoz és ott volt, míg a szülés be nem következett. A házból ilyenkor kiküldték a gyermekeket, bent a szobában csak a szülő nő, a bába és esetleg a leendő nagymama volt. Az apát is csak akkor engedték be, amikor a gyermek megszületett.

A gyermek születése után a bába elvégezte a szokásos munkákat, a kisgyermeket megfürösztötte, felöltöztette az előre kikészített ruhába és bekötötte a pólyába. Ekkor még nem voltak külön pólyapárnák, hanem egy rendes, nem nagyon kitömött párnába tették bele a csecsemőt, úgy, hogy a párnát átlósan fogva a csecsemő feje az egyik csücskén, míg a másik csücskét a lábára visszahajtották és a két oldalt lévőt felhajtva összefogva a gyermek testén, szalaggal körültekerték, így helyezték az anya mellé.

Az első napokban a kisgyermek az anya mellett feküdt az ágyon. Pár nap múlva beletették a bölcsőbe, mely az anya ágyához közel állt, hogy fekve is tudja ringatni, ha az sírni kezdett.

Pár nap múlva, amikor az anya annyira megerősödött, hogy fel tudott kelni, akkor kezdte maga ellátni a gyermek körüli teendőket. A bába addig járt a kisgyermekes anyához, amíg az egyedül el nem tudta végezni mindezeket.

Szokásos volt a kisgyermekes anyának az ételhordás. Minden barátnő igyekezett ebédet vinni a gyermekágyban fekvő asszonynak. Az ebédhordás 2-3 hétig tartott. Az ebéd főként szárnyashús leves, húshoz valamilyen mártás, tejbekása, tejbegríz és valamilyen tészta volt. Az ebédet komaszilkében vitték, mely egymásba rakható porcelán edényekből állt. A lábasokat egymásba rakva a komakendőbe kötve vitték. A komakendő házilag készített, szépen kivarrott négyszögletes kendő volt, melynek a négy sarkát összekötötték a lábas fölött és úgy vitték. A nagyobb gyermeknek nagy öröm volt, amikor mehetett az édesanyjával és vihette a kanalat. Italfélét soha nem vittek, különben sem volt divatos nőknél az italozás. A nőknél még társas összejöveteleken sem igen fogyasztottak szeszesitalt. A poharazgatás, koccintás nem volt tisztességes dolog a nőknél ebben az időben, úgyszintén a rövid haj sem. Ha a nők ilyeneket csináltak, akkor arra azt mondták, hogy „oroszfele". Italboltba nő semmi pénzért nem ment volna be. Szülés után, ha azt látta a bába, hogy a gyermek nagyon gyenge, csenevész, nem biztos a megmaradása, akkor sürgősen megkeresztelte. Azt mondták, hogyha keresztelés nélkül hal meg a gyermek, akkor elkárhozik és kisördög lesz belőle. Ez úgy történt, hogy a bába elmondta az egyház szerinti mondást:

„Megkeresztellek én Tégedet az Atyának, Fiúnak Szentlélek Istennek nevében......... -nak, ámen. "

Ha a gyermek erős, egészséges volt, akkor nem igyekeztek a kereszteléssel, hanem meg­várták, amíg az anya teljesen megerősödik és el tud menni a templomba.

A gyermek születése előtt már megbeszélték, hogy ki lesz a keresztszülő. Rendszerint a barátok, barátnők vállalták a komaságot. A múlt században még nagy megtiszteltetés volt, ha valakit komának hívtak. Ritka volt az olyan eset, amikor nem férj és feleség volt a koma, hanem nőtlen legény, hajadon lány, ilyen esetben legtöbbször házasság lett a komaságból.

A keresztelést vasárnap délelőtt istentisztelet keretében ejtették meg. Ha az anya olyan erős volt, hogy el tudott menni a templomba, akkor ő is ment, ha még nem vállalta, akkor a keresztmama és a bába vitte a kisgyermeket a keresztelőre. Amikor a kereszlelés történt, akkor a bába átadta a kicsit a keresztmamának, aki keresztvíz alá tartotta. Amikor a keresztelés megtörtént és a gyermek nem sírt, akkor visszaültek a rendes helyükre, de ha sírt, akkor keresztelés után kijöttek a templomból és hazavitték.

A keresztelés napjának estéjen volt a keresztelő megünneplése, amely mindig a szülők vagyoni állapotának megfelelően történ. Volt, ahol nagy lakomát csaptak, vacsora, iszogatás, még banda is akadt, de volt olyan is, ahol csak a szülők és keresztszülők vettek részt a vacsorán.

A komaságot nagyon tartották. A férfiak komának, a nők komaasszonynak szólították egymást. A gyermek is, amint kezdett nőni, nagyon megbecsülte a keresztapát, keresztanyát. A keresztszülők nem tudtak úgy vásárba menni, hogy valami ajándékot ne hozzanak a keresztgyermeknek, ami rendesen mézescsikó vagy mézesbaba volt. A gyermekek nem mulasztották volna cl a keresztapát, keresztanyát névnapjukon felköszönteni kis versmondással.

A gyermek nevelése is egyszerű volt. A kisgyermek általában bölcsőben feküdt, ha sírt, anyja, nagyanyja vagy a nagyobb testvér ringatta. Az üres bölcsőt nem volt szabad ringatni, mert azt mondták, hogy akkor meghal a gyermek.

Amikor annyira felnőtt a kicsi, hogy fel tudott ülni, kivették a pólyából és a nagyobb testvérek vagy a nagyszülők játszadoztak vele. Ahogy kezdett csúszkálni, letették a földre a szobában és ott csúszkált, amíg el nem álmosodott. Akkor betették a bölcsőbe, de most már nem pólyázták be, hanem a párnát csak rátették és a pólyakötővel lekötözték, hogy ne tudja magáról lerúgni.

Amikor már annyira nőtt, hogy kezdett álldogálni, akkor betették a lyukas székbe, ami olyan magas volt, hogy a gyermek csak állni tudott benne. Ez egy téglalap alakú, négylábú kisszék volt, melynek a közepét kifűrészelték, hogy a gyermek beleférjen. Ha elfáradt, elaludt a lyukas székben, kivették és bölcsőbe tették.

A gyermek alá pelenkának használt vászonruhát tettek, ami már megpuhult, így nem dörzsölte ki a kicsi testét. A gyermekruhákat is házilag készítették. Eleinte egyforma hosszú inget varrtak a fiúk és lányok részére. Amikor már közeledett az iskolába menetel, a fiú részére kisgatyát, majd nadrágot is varrtak, de a hosszúing még megmaradt. A kisnadrág hátul ki volt hasítva, a hosszúing a hasítékon kilógott, ilyenkor nevetve mondták, hogy „leng a zászló".

A szobatisztaságra való nevelést is könnyen megoldották. Akkor még nem volt éjjeli, így a gyermeket az édesanyák a kél lábfejükre ültették és mondták neki, ha nagy dolgot kellett csinálni „ÖÖÖ", vagy pedig „pispis", ha kisdolgot kellett csinálni. Amikor már a gyermek járni tudott, nyáron egy szál ingben szaladgált kint az udvaron, ilyenkor a hosszúinget hátul összekötötték és bármikor mehetett, aminek éppen menni kellett. A gyerek alsóteste nem sebesedett ki, mert szabadon volt és így meg is száradt. Ha mégis kisebesedett, akkor fürdetés után a sebes részt bekenték egy kis zsírral és tengeri liszttel behintették, ami aztán megszárította a sebet. A fürdetést este soha nem mulasztották el.

A kisgyermeket az édesanyja szoptatta. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy valaki ne szoptassa a gyermekét. Amelyik asszonynak nem volt elég teje, azt mondták rá „Na ebből is rossz tehén lett volna, még a saját borját sem tudja szoptatni." Az anyák a szoptatás idejét nem mérték. Addig szopott a gyermek, amíg neki jól esett. Ha megéhezett, rákezdett sírni, az édesanyja ölbe vette és megszoptatta.

Ha az anyának nem volt elég teje és esetleg volt a faluban szoptatós asszony, akinek volt felesleges teje, akkor az mint pótmama szoptatott, amiért külön juttatásban részesült. Ha nem volt pótmama, akkor tehéntejet felhígítva adtak. Ilyen esetben az anyák igyekeztek mielőbb evésre szoktatni a gyereket, először csak vízzel hígított tejet adtak neki, majd lassanként egy-egy kis grízt főztek bele és így hamarosan rászokott az ételre is. Sokszor már éves korára mindent megevett, mint a felnőttek.

Amikor még nem volt foguk, akkor az édesanyák megrágták az ennivalót és a megrágott élelmet tették a gyermek szájába. Amikor kezdett a foga jönni, azt hamar észrevették, mert akkor mindig nyálazott és mindent rágott, ilyenkor egy kis kanalat adtak neki, hogy azt rágja. Amikor kijött egy-két foga, a kezébe a kenyér szép piros haját adták és mondták: „ Rágjad, ettől leszel szép piros... "

A szoptatás különböző ideig tartott. Általában 8-10 hónapos korban már elválasztották a gyermeket, mert az anya megérezte, hogy már jön a kis testvérke és nem akarta, hogy a már meglévő elszopja a táplálékot az ezután születendő elől. Volt olyan eset is, hogy a gyermek még 6 éves korában is szopott.

Az evésre hamar rászokott a gyermek, mert nem külön szobában volt, hanem a felnőttekkel együtt. Amikor látta, hogy a felnőttek esznek, ő is odacsúszott vagy odament, amikor már járni tudott és kérte az ennivalót. A felnőttek nem tudták megtagadni, mert azt mondták, hogy ha a kicsi megkívánja, beteg lesz, ha nem kap.

A gyermekbetegségek is gyakoriak voltak. A gyermekeket nem tartották egymástól távol, hanem ha többen voltak a családban, együtt fektették le őket, hadd kapják meg egymástól a betegségeket, úgy gondolták, hogy azon úgyis keresztül kell esni minden gyermeknek.

Leggyakoribb gyermekbetegségek voltak a himlő, köhögés. Azt tartották, hogyha világra való a gyermek, akkor kiheveri ezeket a betegségeket, ha pedig nem bírja ki, akkor nem való erre a világra. Azzal vigasztalták magukat, „ Ha elvette az Isten, ad helyette másikat, ha akarja". Az emberek erősen hittek valami megfoghatatlanban. A halált sem tartották olyan rettenetesnek, mint a kultúremberek, hiszen előttük játszódott le az élet és halál törvénye, amikor évente látták a természetet megújulni, mivel a megújuláshoz először a pusztulás szükséges, így magát a halált nem is tartották olyan tragikusnak. A gyermekeknek szinte a fele 2 éves kor előtt meghalt. Ha 2 évet betöltötte, akkor már reménykedtek a szülők, hogy megmarad, megéri a felnőtt kort.

Amikor a gyermek már kezdett játszadozni, gyermekjátékot nem vettek nekik, hanem előbb a szülők csináltak, majd megtanították őket ilyen játékok készítésére. Nagy öröm volt a gyermeknek, hogy már nem csak játszani, de játékot is tud készíteni. Téli estéken, amikor a felnőttek tengerit morzsoltak, a csutkákkal játszadoztak. Ólat építettek belőle, a kisebb csutkát kinevezték disznónak és beletették az általuk készített kis disznóólba. Ha több gyermek volt együtt, akkor versenyeztek, hogy ki tud nagyobbat, szebbet csinálni. Ha összekülönböztek, elrontották egymás játékát, ilyenkor sírlak egy kicsit, de hamar megbékültek és újra kezdték a játékot.

Később kis hegedűt csináltak cirokszárból, tengerikóró szárából. Amikor már nagyobbak voltak, tavasszal a felnőttek sípot csináltak nekik fűzfavesszőből, később ők is megtanulták, akkor már maguk csinálták a sípot.

A kisgyermeket tiltották a vágó és szúró szerszámoktól, mert azzal akár magukban, akár a másik gyerekben kárt is tehetnek, ezért mondták, hogy „kés, villa, olló nem gyermek kezébe való. " Ha ennek ellenére mégis elvették, megverték a kezét. Ilyenkor azt mondták, hogy „Inkább a gyermek sírjon, mint a szülő. " Tiltották őket a tűzzel való játszástól is. Azt mondták, „Aki tűzzel játszik, az éjjel bepisil", ezért pedig ki szoktak kapni, így óvakodtak tőle. A tűzzel való játékot azért is tiltották, mert az épületek teteje főként nádból készült, az udvar is tele volt gyúlékony anyaggal, így a tűztől féltek.

A kislányok babákkal játszadoztak, amiket igen egyszerűen készítettek. Az édesanyák egy csutkát felöltöztettek babának és a kezébe adták a gyermeknek, aki azt aztán babusgatta, ahogyan az édesanyjától látta, hogyan babusgatja a kisebb testvéreit.

Nyáron a fiúk az udvaron lovaztak. Egy kis vesszőt a lábuk közé véve szaladgáltak az udvaron, egy másik vesszővel pedig hátra-hátra csaptak és bíztatták a lovat, hogy „gyí te". Amikor többen voltak, madzagból hámot csináltak, a madzagot az egyikük vállán keresztül vetették és egy másik gyerek fogta, mint az édesapjuk a gyeplőt. Kis ostort csináltak ugyancsak madzagból és azzal hajtották egymást.

Ahogy nőttek a gyermekek, változtak a játékaik is. Az óvodáskor elérése már kötelességet jelentett a számukra, mert akkor minden nap menni kellett. Kevesebb idő jutott a játékra. Ilyenkor már nagyobb játékokkal játszadoztak. Ekkor kezdődött a fogócskázás, a sántikálás.

A fogócskázásnál többen összeálltak és egyet kineveztek kutyának, szétszaladtak és a kutyának el kellett valakit fogni. Ha az megfogott valakit, akkor az lett a kutya, ismét összeálltak és újra kezdődött a játék.

Sántikálásnál a földön rajzoltak egy négyszöget, melyet kockákra osztottak és a kocka elé állva, sorba a kisebb kockába kellett dobni a picunkát, ami egy kis darab cserép vagy valami hasonló tárgy volt.

Utána fél lábat térdben felhúzni sántikálva a kockákba ugrani és felenni a picunkát, utána visszajönni és újra kezdeni. Közben nem szabad két lábra állni, mert akkor elveszíti a játékot és a másik kezdi. Aki a legtöbbet dob, az lesz a győztes.

Ahol nagyobb hely volt a játékra, ott kezdődött a bigézés, a tekézés. Bigézni, tekézni nagyobb udvarokon vagy az utcán lehetett. A bige egy 20 cm hosszú kis, lehetőleg kerek fa volt, melynek mindkét végét egy kicsit meghegyezték. Az udvaron vagy az utcán a földbe vájtak egy kis mélyedést, melyen keresztül tették a bigét és a bigebottal fellökték. Aki ügyes volt, lehetőleg minél magasabbra fellökte. Amikor a bige esett visszafelé, akkor a bottal többször felütötte, majd jól megütötte, hogy a bigelyuktól minél messzebb essen. A bige felemelése után minden címerezés 10-et számított. Amikor leesett, a címerező az elért távolságot megbecsülte. Ha az ellenfél elismerte, akkor elfogadta a bemondást, ha nem, akkor kérte, hogy mérjék le. A mérce a bigebot hosszúsága, 50-60 cm volt. Ha a bemondott távolság megfelelt, akkor azt a távolsági pontot is hozzáadták a címerezéssel szerzett pontokhoz. Ha rövidebb volt, akkor azt nem vették figyelembe, ilyenkor csak a címerezéssel szerzett pontok számítottak. A játék így folytatódott, míg a csapat minden egyes tagja le nem játszotta a maga játékát. Ekkor az elért pontokat a csapat összeadta és a nagyobb pontszámmal rendelkező nyert. Utána ismét kezdték a játékot.

Amikor csapatban játszottak, a csapat tagjai kimentek a pályára és igyekezetek elkapni a bigét. Ha ez nem sikerült, akkor felkapták és igyekeztek bedobni, hogy a bige érintse a bigelyukon keresztül fektetett bigebotot. Ha érintette, akkor az a játékos kiesett. Ha az egyik csapat minden játékosa kiesett, akkor következett a másik csapat játékosa. Amikor mindkét csapat összes játékosa kiesett, összeszámolták a pontokat.

A tekézés is hasonló társasjáték volt, mint a bigézés. Itt a tekét kellett kiütni a tekelyuk­ból, amely egy kerek lyuk volt a földbe vájva. A csapatoknak egyenlő számúnak kellett lenni. A játék lefolyása a következő: a csapat egyik tagja a tekelyuk elé állt és az ellencsapat egyik tagja fellökte a tekét, amely fából faragott kerek golyó volt és ezt a bottal ki kellett ütni. Ha nem sikerült, jött a következő. A kidobott tekebot kint maradt. A következő ütő, ha ki tudta ütni a tekét, akkor szaladtak a kinti botokért. Az ellenfél csapattagjai kint voltak a pályán és igyekeztek elkapni a tekét, ha elkapták, akkor szaladtak vele, hogy előbb tegyék bele a tekelyukba. Ha a golyót előbb helyezték cl mint a botokat, akkor azokat vissza kellett vinni a kidobás helyére és következett a másik tag. Ha az egyik csapat tagjainak összes botjai elfogytak, akkor cseréltek a kiütésekkel. Amikor mindkét csapat minden tagja kiütöt­te a botját, vége lett a játéknak és az a csapat lett a győztes, amelyik több pontot szerzett.

A fogócskában több gyermek összeállt. Kisorsolták, hogy ki fog tűnni, amely abból állt, hogy a tűnő megállt, behunyta a szemét és számolt tízig. Ez alatt mindenkinek el kellett bújni. Amikor sikerült, kiáltották, „szabé" ekkor a tűnő elkezdte keresni az elbújtakat. Az udvarokon búvóhely volt bőségesen széna, szalmakazal, tengeri- napraforgókóró csomó, istálló, különféle épületek. Ha valamelyik búvót megtalálta, akkor kiállította és mindenki előjött, a megtalált lett az új tűnő és kezdődött a játék. Ez a játék addig tartott, amíg a társaság ki nem merült.

A lányok inkább babáztak, itt is az volt a legfontosabb, hogy maguk csinálták a babákat és a babaruhákat is.

A kockázást is inkább a lányok kedvelték. Kerestek 5 darab, lehetőleg egyforma kerekded kavicsot, ezeket később kis kerek golyók váltották fel, amelyeket boltban lehetett vásárolni. Az 5 golyót a tenyerükbe véve feldobták, kezüket gyorsan megfordították és a kezük fejével kellett felfogni a leeső kockákat. Ilyenkor az győzött, aki több kockát tudott elkapni.

A fiúknál a gombozás volt hasonló játék. Ilyenkor a földbe ástak egy kis gödröt. A gödröt körülállva a lyukba kellett dobni a gombokat, akinek nem sikerült a bedobás, az elveszítette a gombját. El is tűntek ilyenkor az ócska ruhákon lévő gombok.

Télen már nehezebb volt a játék, mivel a községben sem hegy, sem folyó nem volt, így aztán csak árkokban lehetett sikankózni, vagy pedig a vályogvető gödrökben lehetett korcsolyázni, amikor az jól befagyott. Az árokba való csúszkálás veszélytelen volt, mert ezek nem voltak mélyek. A korcsolyázás már veszélyesebb volt, mert a vályoggödrök nem egyformán fagytak be, mivel a mélységük változó volt. így ott könnyen el lehetett süllyedni, ha beszakadt a jég.

Volt is a községben olyan eset, amikor a gyerek a jég alá került és halva húzták ki.

A korcsolyát a gyerekek maguk csinálták vagy a felnőtt családtagok. Fűzfából faraatak egy kis háromszögű fadarabot, mely olyan hosszú volt, mint a csizma talpa. Azt két-három helyen átfúrták, abba madzagot húztak és ezzel kötötték fel a csizmára. A korcsolyának a hegyes oldalára egy vastagabb drótot feszítettek, hogy jobban csússzon a jégen. A jégen csúszkáltak, szaladgáltak ezzel a korcsoly ával. Olykor gusztonyt csináltak, ez egy hosszabb bot volt, amelynek az egyik végébe szeget vertek, melynek a fejét lereszelték, és ezzel a bottal hajtották magukat a jégen.

Amikor nagy hó volt, akkor szánkóztak és hógolyóztak. A szánkózás is nehézkes volt, mert nem volt magaslat, ahonnan lehetett volna ereszkedni, így többnyire csak abból állt, hogy egyik gyermek húzta a másikat és váltották egymást. Itt is az volt a fontosabb, hogy a szánkókat is maguk csinálták. Mindig találtak két kis görbe fát és arra szegeztek két-három deszkát és már meg is volt a szánkó.

Lakodalmi szokások

A falu lakói nem éltek zárt közösségben, amit bizonyít az is, hogy a házasságkötések nem korlátozódtak a falura. Ha megnézzük a házasságkötéseket, akkor azt látjuk, hogy azok nemcsak a megyében, hanem még a szomszédos megyékbe is áthúzódtak, melyet előbb táblázatban közöltünk.

A házasságkötést megelőzően volt az udvarlás, amikor a legények eljártak az eladó lányokhoz. A párválasztás már sokszor az iskolában megkezdődött, mivel az iskola osztatlan volt, vagyis egy osztályba jártak a fiúk és a lányok.

A legények az iskola elvégzése után először csoportosan, vagyis a barátok együttesen jártak a lányos házakhoz. Később, amikor már komolyabb szerelmek kezdtek fonódni, a barátok lassan elmaradtak, és ki-ki a maga részére kiszemelt lányhoz járt, most már egyedül. Ilyenkor is megtörtént még néha, hogy a jó barátok együtt mentek, de az eljövetelnél mindig az a legény maradt utoljára, amelyik komolyan kezdett udvarolni. A lányok kikísérték a legényeket és akkor a konyhaajtóban még egy kicsit beszélgettek, ölelgetőztek, csókolóztak.

Amikor már komolyra fordult a házassági szándék, kezdtek együtt járni a templomba. A lányok rozmaring ágat adtak a fiúknak, akik azt a kalapjukra tűzték és úgy mentek a templomba. A templomba menetelkor egymás mellett lépdeltek a fiatalok, az egymásba való karolás nem volt divat, még amikor összeházasodtak, akkor sem jártak karonfogva a házastársak, hanem csak egymás mellett egy vonalban, nem úgy, mint a cigányok, akiknél mindig a férfi ment elől és csak utána a feleség. A templomban a lányok a nők számára kijelölt családi padokban ültek, a fiúk pedig az ún. kiskarba mentek, mely szemben volt a nők részére fenntartott padokkal.

Az istentisztelet befejezése után a fiúk nem kísérték el a lányokat, hanem külön-külön mentek haza.

Amikor a legény elhatározta, hogy most már megnősül, ennek a legfontosabb kelléke az volt, hogy legyen hely, ahova költözni tudjanak az új házasok. Ez sokszor külön ház volt, ha nem, akkor a szülői háznak egyik szobája.

Ha a fiatalok elhatározták, hogy összeházasodnak, a fiú keresztapja elment a lányos házhoz és megkérte a leány kezét a keresztfia számára. A lánykérés után kitűzték az eljegyzés időpontját, ami szűkebb családi körben zajlott. Az eljegyzés után kijelölték a házasságkötés idejét, melyet legalább három héttel előbb kellett jelenteni, először a helyi lelkésznek, majd 1895-től, az állami anyakönyvezés bevezetése után az állami anyakönyvvezetőnek is. O a községháza falán lévő hirdetőtáblára kifüggesztette a szükséges hirdetményt, a templomban pedig a lelkész három egymás után következő vasárnap kihirdette a jegyespárokat, minden esetben áldást kérve a leendő házasságra.

Voltak rendkívüli esetek is, amikor nem várták meg a három heti kihirdetési idői, hanem úgynevezett dispensátióval, felmentéssel esküdtek. A kihirdetés alóli felmentést az egyháznál az esperes, majd az állami anyagkönyvezés bevezetése után az alispán adta ki. A felmentésnek külső oka mindig volt, legtöbbször a szülők ellenzése. Ha a házasulandók nagykorúak voltak és a szülők ellenezték a házasságot, titokban bementek az illetékes szervhez, ahonnan a kihirdetés alóli felmentést kérték. A legközelebbi időben elmentek az anyakönyvi hivatalba, sokszor még tanút sem vittek magukkal, hanem az úton vagy a hivatalban található alkalmi tanúk közreműködésével kötötték meg a házasságot. Volt olyan eset, amikor a fiatalok egy másik esküvőn, mint karolólegény és nyoszolyólány vettek részt és úgy álltak az anyakönyvvezető elé, aki köteles volt a házasság megkötését elvégezni, mivel felmutatták a kihirdetés alóli felmentést. Ilyen esetekben a lakodalom általában el is maradt. A házasság megkötését megelőzte a lakodalomra való készülődés, melyet a hívogatással kezdtek.

A lakodalomba való hívogatást a két vőfély végezte. A nagy vőfély a vőlegény megbí­zottja volt, aki a vőlegény legjobb barátja volt, a kisvőfély a leány megbízottja, aki a közeli fiúrokonok közül került ki. A két vőfély ünneplőbe öltözve, szalagokkal feldíszítve, nádpálcával a kezükben, mellükön virágcsokor, fehér szalag indult el a faluba hívogatni. A hívogatást a házasulandók által elkészített névsor alapján végezték. Először a saját falubelieket hívták meg. Ha más faluból is kellett hívni, akkor előbb lóháton, majd később biciklivel mentek a szomszédos falvakba és ugyanúgy végezték ott is a hívogatást.

A hívogatás ünnepi verssel történt. Először a nagyvőfély mondta el a hívogató verset, utána a kisvőfély.

Nagyvőfély:

Szerencsés jó napot Istentől kívánok

Én...................... vőfélye vagyok

Aki jegyzé.......................el magának

Adjon boldogságot Isten az új párnak.

Szombaton lesz az új pár fényes menyegzője

Légyen e tisztelt ház ennek szemlélője

Teljes tisztelettel hívom mindnyájukat

Elfogadója nem leszek az üres kosárnak

Az esküvő szombat délután megy végbe

De ezzel dolgunknak nem lészen ám vége.

Mert vőlegényünk szerény hajlékába

Vigalom is lesz, még pedig javába

Etellel megrakva lészen ott az asztal

Tele kancsóból jó bor vigasztal

Kérem a háznak népét, hogy ott légyen

Vendégkoszorúm teljes csak úgy lészen.

Násznagynál:

Mint násznagyát és nyoszolyóasszonyát is

Kéri kedves vőlegényünk általam tisztelni

Hogy vele legyenek mint igaz tanúi

Hol őt és menyasszonyát eskü összeköti,

Mostan már azért engedelmet kérek

Hogy ily bátorsággal belépni merészlek

Eltávozok azon reménységgel telve

Hogy hívogatásom nem lészen megvetve.

Menyasszonyos háznál:

Jó napot kívánok ezen ház családnak

Egy szép szóra jöttem meghallgatnának

A páros élet azt mondja a világ

Olyan az miként a nyíló gyöngyvirág

S nem hervad le kelletne hirtelen

Hogyha szerelem nyílik a szívekben

.............. barátom is azt állítja

hogy a szerelem szívét vidámítja

arra készteti, hogy e gyöngyéletbe

ő is mielőbb résztvenni szeretne

s ím engedi is szíve parancsának

mert jegyet cseréle egy ifjú leánynak

akit itt hívának.................... -nak

Szombaton hűséget esküsznek egymásnak

A háznál én hát a kedves menyasszonynak

Valamint az ő egész családjának

Igaz szívvel teszem itten tisztem

Páros életünket kérem áldja Isten

De hogy annál nagyobb örömét találja

A tisztelt vőlegény és párja

Kérem lessenek megjelenni sorban

Velünk mulatni egy díszes csoportban.

Amikor a nagyvőfély elmondta a maga hívogató versét, utána a kisvőfély is elmondta, így jártak házról házra, amíg a hívogatást be nem fejezték. A hívogatást mindig úgy kezdték, hogy az csütörtök délután befejeződjön. Péntek reggel már korán munkához láttak a vőfélyek és a legények, hogy sátrat készítsenek és mindent biztosítsanak a lakodalomhoz. A sátrakat az udvar közepén állították lel, lehetőleg úgy, hogy ha más faluból hozták a menyasszonyt, akkor a sátoron keresztül tudjanak hajtani. A sátor közepe üresen maradt, körül a sátor fala mellett voltak elhelyezve az asztalok, ülő alkalmatosságok, melyeket többnyire csak úgy sebtében csináltak. A sátor teteje és oldala vászonponyva volt, melyet a háziak és a rokonok adtak össze. A sátornak pénteken el kellett készülnie, mert szombaton már nem volt rá idő.

Szombaton kezdődött a sütés-főzés, ez már nagyobb részt az asszonyok dolga volt. A hét előző estéin a rokonságban lévő asszonyok csigát csináltak, mivel a lakodalmi vacsorát csiga nélkül nem lehetett elképzelni sem.

Az asszonyoknak már pénteken is volt dolguk bőven, hiszen biztosítani kellett az anyagot az ellátáshoz. A hivatalos családok már ezen a napon hordták az ajándékot, melyben a csirkétől kezdve mindenféle élelmiszer volt, így aztán volt miből gazdálkodni a főzőasszonynak.

A főzés irányítására rendszerint egy idősebb, tapasztalt gazdaasszonyt kértek fel, aki általában a családból került ki. Ha a családban nem volt ilyen, akkor volt a faluban olyan asszony, aki ilyenkor segédkezett. Ha idegent hívtak gazdaasszonynak, annak sem fizettek külön, hanem meghívták vendégnek a családját. A főzéshez tűzhelyeket állítottak fel az udvaron, vagy ahol volt rézüst, abban főzték az ételeket, hiszen egy nagyobb lakodalomba 100-150 ház is hivatalos volt az egész háznépével, így egy-egy lakodalomba 400-500 ember is összegyűlt. A tehetősebbek egy hízót is levágtak, hogy bőven legyen miből főzni.

Péntek délután, vagy szombat reggel összeszedték a szükséges evőeszközöket is, melyeket szintén a rokonság adott össze. Szombat délre már mindennek készen kellett lenni, mert a kora délutáni időben már gyülekeztek a vendégek, akik elkísérték a násznépet az esküvőre. Ha a menyasszonyt más faluból hozták, akkor már délelőtt gyülekeztek. Amikor a vendégek együtt voltak, a legények hazamentek, befogták a lovakat, melyeknek kantárját, szerszámját színes szalagokkal díszítették fel. A lovak nyakába zörgő karikát akasztottak, az ostorukat is felpántlikázták és így indultak el a menyasszonyért.

Mielőtt elindultak volna a lányos házhoz a menyasszonyért, és a násznép már sorban állt, akkor következett a vőlegény búcsúztatója. A búcsúztatót a vőfély mondta, mint a vőlegény megbízottja:

Tisztelt háznép halljunk egy pár búcsúszót

Mielőtt még e házat elhagynák

Mert illő, hogy ilyenkor ily hosszú útra indulunk

Isten s ember előtt híven leszámoljunk.

Vőlegényünknek mondom hát búcsúját

Szeretettel kérem, hogy azt meghallgassák

Örömmel üdvözlém ártatlan szívemmel

De szívemet most mély érzelem fogja el

Mert a házas élet útjára lépek fel

Hosszú az én utam, melyre most indulok

Azért óh Istenem tehozzád fordulok.

Tőled buzgó szívvel kegyelmet esdeklek

 

Mert segélyt és áldást csak tetőled nyerhetek

Hosszú az az út, melyre most lépek

Bár a szerelem visz, attól mégis félek

Mert ma változik át életemnek útja

Vagy sírig örömre, vagy örökös búra

Édes jó szüleim, nehéz elmenésem

Mostani úttól függ egész életem

Hálás szívvel nyújtok szüleim nektek kezet

Ezt kívánja tőlem a gyermeki szeretet

Maradjatok itten kívánt békességben

Mi pedig induljunk, járjunk szerencsésen.

A vőlegény elköszön a szüleitől, testvéreitől és elindul a násznép. A násznép elején a vőfély megy, őt követik a nyoszolyópárok, nyoszolyólányok és karoló legények. Általában úgy válogatják össze, hogy mind a vőlegény, mind a menyasszony barátai, barátnői jelen legyenek. A fiatalok után mennek a házasok, a nyoszolyőasszonyok uraikkal. A sor végén megy a banda előtt a násznagy, aki a vőlegény keresztapja, egyben a házasságkötés tanúja is. így vonul végig a násznép a vőlegényes háztól a menyasszonyos házig. A menyasszonyos háznál a kis ajtót előre bezárják és a kis kapun belül van a menyasszony keresztapja, vagyis a násznagya. Amikor a násznép ideérkezik, ismét előáll a vőfély és elmondja a bekérő verset:

Mint fáradt utasok, kik eltévelyedve

Jártunk utunkat egy csillagtól vezetve

Ez a csillag a szeretet csillaga

Mely utunkat idáig mutatta

Mi most e házhoz azért jöttünk

Hogy egy kedves lányt innen elvihessünk

A mi vőlegényünk a magánosságot megunván

Választá a szent házasságot

Szerelmének célját a háznál fellelte

E ház lánya magát neki eljegyezte

Hogy ez a lány tehát az ő társa légyen

Mindkettő szivében a hit egyet tegyen

Ezt kérni jöttünk mi a szent esküvőre

Feleletet várunk ezen kérdésünkre

Arra kérem azért e háznak gazdáját

Ifjú menyasszonyunk itt tisztelt násznagyát

Hogy fogadjanak minket szeretettel

Hogy nehéz tisztünk végezzük békével

Mert akik velem együtt itten vannak

A hosszú út alatt igen elfáradtak

Fogadjanak be hát szeretettel

Hogyha megpihenünk, mehessünk békével.

A beköszöntő elhangzása után a menyasszony násznagya beengedi a vendégsereget. A házhoz érve ismét bezárt ajtókra találnak. Kérésre kinyitják az ajtót és hozzák a meny­asszonyt, illetve előbb öregasszonyokat, különféle maskarákat, mindig kérdezve, hogy ezt keresik-e, mire a nagyvőfély mindig tiltakozik. Végre a lakás ajtajában megjelenik az igazi menyasszony, akit aztán a nagyvőfély elfogad.

A szobában az asztalok meg vannak terítve különféle sült húsokkal, süteményekkel és italokkal. A násznép tagjai a háznál levőkkel együtt fogyasztják az asztalon lévőket, iszo­gatnak és a zene szól. Ez a vigadozás addig tart, amíg nem kell indulni az esküvőre, mivel az mindig pontos időre van kitűzve.

Mikor már úgy látják, hogy el kell indulni, a nagyvőfély kikéri a menyasszonyt:

Tisztelt násznagy urak és kedves vendégek

Azért kérek most egy kis csendességet

Hogy jövetelünknek célját előadjam

Melyért eddig sokat fáradoztam

Árva a madár bár van puha fészke

Ha nincsen aki bánatát megértse

Rideg, magány élet, akinek nincs párja

Ki bánatát értve, szeretettel várja

Bár oly keveseknek jut itt osztályrészül

Maga a boldogság, vérző tövis nélkül

Engemet megbízott............barátom (vőlegény neve)

Ki magánosán élt eddig a világon

Hogy most mikor elindult életpárt keresni

Legyek szószólója e háznál ő neki

Ezen tisztelt háznak kedves virágszála

Gonddal, szeretettel felnevelt leánya

Hogyha megosztaná véle élte terhét

Hogy együtt érezzék bánatát, örömét

Hogy együtt osszák meg annak búját, baját

Hogy hű társa legyen egész életén át

Azért azt kérem, adják ki hát őtet

Gonddal, szeretettel nevelt gyermeküket.

A kikérő elhangzása után válaszol a násznagy, melyben kiadja a menyasszonyt. Ezután a kis vőfély mondja el búcsúztatóját:

Tisztelettel kérem e kedves násznépet

Hogy amíg bevégzem e rövid beszédet

Kedves menyasszonyunk búcsúzása végett

Tartsanak egy kevés figyelmetességet

Feléd száll sóhajom magasság Istene

Elfogult bús szívvel szemem is könnyeze

Ha szent végzésed lett férjhezmenésem

Kísérjen áldásod egész életemen

18 tavasz (ahány éves a menyasszony) virult el felettem

fejem menyasszonyi koszorúval fedtem

ifjan indulok el azon hosszú útra

mely örömre vezet, vagy örökös búra

koszorúm letéve, véle múl lányságom

csak múló álom lesz röpke ifjúságom

mielőtt tőletek szüleim elmegyek

remegő ajakam köszönetet rebeg

hogy szüleim s testvéreim mostan idehagyván,

férjemmel indulok el éltemnek útján.

Apjától

Elsőbben is hozzád nyújtom én szavamat

kedves édesapám és búcsúzásomat

mert Isten után Te viselted gondomat

Sajnálom is mostan Tőled válásomat

Engedj meg jó apám ha megbántottalak

Hogyha téged sokszor szomorítottalak

Köszönöm atyai nagy szeretetedet

Mint meg nem érdemelt jószívűségedet

Az Isten áldjon meg mindezért tégedet

Terjessze hosszúra e földön éltedet

Majd szent országába vigye fel lelkedet

És most jó atyádnak add oda kezedet

Kedves jó atyám a hűségedet

Isten fizesse meg, csókold meg most őtet.

Anyjától

Kedves édesanyám most tehozzád térek

Míg új szállásomra tetőled elmegyek

Áldást Istenemtől én tereád kérek

Édesanyám voltál, engemet szerettél

Jóra tanítottál, a rossztól intettél

Mint anya lányával, vélem enyelegtél

Most pedig szárnyamra engem eresztettél

Látod édesanyám elvisznek mellőled

Bocsánatot mostan azért kérek tőled

Édes jó anyám el kell válnom tőled

Én elválásomat nehéz szívvel ne vedd

Tudom sajnálni fogsz engem, kit szerettél

Kebleden neveltél széltől is őriztél

De azért jó anyám ne emészd magadat

Bocsáss el engemet, kedves leányodat

Isten fizesse meg sok fáradságodat

Én mellettem tett dajkálkodásodat.

A vőfély ismét a lányhoz fordulva:

És most jó anyádnak add oda kezedet

Kedves jó anyám a hűségedet az isten fizesse meg.

(a menyasszony megcsókolja édesanyját)

Testvéreitől

Kedves testvéreim! Álljatok élőmbe

Mert forró könnyek áradnak szemembe.

De a sorsom hív, amely válni késztet

Páromat követem, ott vár egy új élet

Amikor testvéreim megválók Tőletek

Mint jó testvérek engem szeressetek

Kedves szüleinkért éljetek, haljatok

Parancsuknak mindig szót fogadjatok

Szívből legyen engedelmességtek

Boldogok lesztek így jó szívű testvérek

Bármerre is sodorjon életünk útja

Egymást szeretni ne szűnjünk meg soha

Ne férkőzzön közénk rút egyenetlenség

Maradjon meg köztünk a testvéri hűség

így szívünk e földön boldogságot talál

Lelkünk is egykor Isten trónusánál.

A vőfély ismét a menyasszonyhoz fordulva:

És most testvéreidnek is add oda kezedet:

Kedves testvéreim a ti hűségteket Isten fizesse meg.

Csókold meg testvéreidet.

Utoljára a leány barátaitól búcsúzik:

Kedves lány barátaim hozzátok fordulok

Ha reátok nézek szinte megújulok

De azért szívemben erősen búsulok

Hogy seregetekből már útnak indulok

Nincsen veletek többé maradásom

Férjemmel lesz majd ezen túl lakásom

Csak röpke álom volt az én ifjúságom

Ily hamar elmúlt az én lányságom

Az Isten nektek is jó hitestársat adjon

Akivel együtt soha el ne hagyjon

Áldása Istennek rajtatok maradjon

Végtére az égbe magához fogadjon.

A vőfély ismét a menyasszonyhoz fordulva:

Leánybarátaidnak is add oda a kezedet

Kedves leánybarátaim a ti hűségteket

Az Isten fizesse meg.

Megcsókolja leánybarátait.

Most már vége a búcsúzkodásnak, a násznép ismét összeáll, hogy elinduljon a házasságkötés színhelyére. Ilyenkor elöl megy a menyasszony a vőfélye karján, utána a vőlegény az egyik koszorúslánnyal. A menet aztán ugyanúgy folytatódik mint az előbb, elől a koszorúslányok a karolólegényeikkel, utánuk a nyoszolyóasszonyok férjeikkel és legvégül a násznagyok a zenekar előtt. így mennek az anyakönyvi hivatalig.

Az anyakönyvi hivatalhoz érkezve, ha olyan nagy a terem, hogy az egész násznép befér, akkor mindnyájan bemennek, ha nem, akkor az ajtót nyitva hagyva hallgatja az ünneplő közönség az esketést. Az állami anyakönyv vezetőnél tanúsítványt állítanak ki a házasság megkötéséről, amivel az egyik vőfély a lelkészi hivatalba megy, a násznép pedig ismét felállva az előbbi sorrendben a templomba vonul.

A templomba megérkezve elhelyezkednek a padokban, közben a kántor az orgonán a házasságkötéskor szokásos énekek dallamát játssza halkan. A lelkész palástosan bevonul a templomba, és az Urasztala elé állva felolvassa a bibliából a házasságkötéssel kapcsolatos részeket. Rövid imát mond, a házasulok az Urasztala elé állnak. A lelkész felteszi a szokásos kérdéseket, melyre az összeházasulandók megadják a szükséges válaszokat. A lelkész ezután az ifjú párt házastársaknak jelenti ki és megáldja őket. A házasság megáldása után az esküvői szertartás befejeződik. Ekkor már mint házastársak hagyják el a fiatalok a templomot és most már együttesen, karonfogva indul vissza a menet élén a fiatal párral a lakodalmas házhoz.

Ha a menyasszonyt a másik faluba viszik, akkor a lányos házhoz mennek, ott ismét egy kis ellátás következik. A fogatok előállnak, melyre a násznép tagjai felszállnak, hogy induljanak a vőlegény házába, előbb azonban a menyasszonyt elbúcsúztatják a falujától. Most ismét a vőfélyé a szó:

Mikor köd borul az őszi tájra

A vándormadár is elszáll messze más határba

Hol létre kelt, hol nőtt, hol tanult élni

Elmegyek én is innen más hazába

Es nem marad meg más csak édes emléke

Szülőföldemnek, mely nevelt kebelén

Hol a szeretet melegét érezém

Éltem az ifjúság szép vidám korszakát

Elértem annak kora hervadását

Mert végzetem hív, elmegyek, mennem kell

Amerre jó sorsom csillaga vezérel

Legyél megáldva szülőföldem tája

Legyél a boldogság örökös tanyája

Áldja meg az Isten minden lakosait

Kívánt békességben, akik lakoznak itt

Áldja az életbe, áldja a síron túl

Szülőföldem hantja akire ráborul.

Elvégeztem immár búcsúztatásomat

Induljunk tehát, induljunk már útnak.

Amikor a násznép hazaérkezik:

Jó estét kívánok e ház gazdájának

Végére jutottunk ím hosszú útunknak

Hosszú utat tettünk és el is fáradtunk

Azért egy kicsit pihenni akarunk

Az a sereg, amely a ház előtt vagyon

A reggel óta elfáradott nagyon

Fogadjanak azért minket szeretettel

Kötelességünket mi jól végeztük el

Nagy fáradozásunk nem esett hiába

Mert kedves menyasszonyt hoztunk hajlékába

Aki szerencsésen megérkezett

Tessék násznagyuram fogjon vele kezet.

Mielőtt az esküvőre indulnak a nagyvőfély kikéri a menyasszonyt:

 

Kedves apa, jó anya hív nevelő

Most kegyes színetek elé a végre állok elő

Hogy jól nevelt lánytokat kikérjem hajlékotokból

íme eltelt az idő most, hogy választott joggal

Összeköttessék ő a házasságnak szent láncával

Örökké tartó hűséget esküdjön jó fér jenek

Akit is az édesapa, jó anya el is fogad vejének

lm most már utunk a templomba vezet

Hol szerető szívek kötnek örök frigyet

Amíg mi ide onnan visszatérünk

Az ég ura legyen védelmünk, vezérünk

Csak egy kis időre veszünk búcsút innét

Aki eltávozik vissza is jön még

Induljunk tehát, járjunk szerencsésen

E rövid utunkban vezéreljen Isten.

A templomból visszajövet ismét beköszöntőt mond a vőfély:

 

Jó napot kívánok most násznagy uramnak

Végére jutottunk ismét az útunknak

Kérem alázattal a jelenlevőket

Hogyha hallgatnák az én szavamat

Az én kis seregem, mely oda kinn vagyon

A hosszú út alatt elfáradott nagyon

Eszközöljék nekik bebocsátásukat

Ők már bevégezték nehéz munkájukat.

A násznép tagjai a lakodalmas háznál ismét eszegetnek, iszogatnak. Az idősebb család­tagok hazamennek, hogy ellássák otthon az állatokat, a lovasfogatok is hazamennek és ellátják jószágaikat. A vőfélyek és a karolólegények, nyoszolyólányok ott maradnak, hogy a vacsorához előkészítsék az asztalt.

Volt olyan eset, amikor más faluból hozták a menyasszonyt, hogy az úton keresztül vastag szénakötelet húztak ki és nem engedték tovább a násznépet, amíg meg nem vendégelték őket. Ha a fogatokat hajtok bíztak lovaikban, akkor nekihajtottak a széna kötélnek, a lovak a kötelet elszakítva nem álltak meg, hanem mentek tovább a kijelölt útvonalon.

Szürkületkor kezdenek gyülekezni a vendégek. A családok az asztaloknál egymás közelében helyezkednek el. A gyerekeket a szülők maguk mellé ültetik. A fiatalok igyekeztek az asztalok külső oldalán elhelyezkedni, mert ott a ponyva alatt lehetett egy-egy darab sült húst kiadni a nem hivatalos cimboráknak.

Vacsora megkezdése előtt ismét a vőfélyeké a szó, ez a pálinka felköszöntő:

Kedves vendégeink legyenek csendesen

Hogy én a dolgomat végezzem rendesen

Annak szolgálok én e háznál szívesen

Aki szépen mulat és becsületesen

Mint ahogy a házaknál ígéretet tettem

Mert kedves gazdánktól itthon megértettem

Ételt, italt mindnyájuknak szívesen ígértem

Amelyet most már kezembe is vettem

Kezembe az üveg jó pálinka benne

Várja a menyasszony hogy ha rákerülne

Vőlegény násznagyok és tisztelt vendégek

Ezen jó italból azért részt vegyenek

Isten áldása ez azért bátorsággal

Ki-ki lásson hozzá örömvigassággal

Kedves házi gazdánk szívéből kívánja

Ki ebből részt vészen egészség utána

Hogy a hideg csömör ne essék hasára

Magam is kívánom, egészség utána.

A pálinka felköszöntő elhangzása után kezdték felhordani a vacsoráía készített étkeket, természetesen legelőször a csigalevest.

 

Érdemes uraim nem üresen jöttem

Etellel terhelve vagyon most a kezem

De mielőtt hozzányúlnánk e tálhoz

Buzgó szívvel mondjuk hálánkat az Úrhoz

De hogy én itten sokat ne papoljak

A forró táltól sebeket ne kapjak

Mert az ujjam rajta már tovább nem állhat
A hátam rnegett is több legény vagyon

Azoknak kezét is süti igen nagyon

Ne tántorogjon hát én előttem senki

Mert a nyakát könnyen leforrázom neki

Íme itt a leves, amelyben főtt tyúkhús

Azért senkinek szíve itt ne legyen bús

Nosza muzsikusok hadd szóljon a taktus

Ezzel dícsértessék az Úr Jézus Krisztus.

Ilyen köszöntőkkel hozták aztán fel a vacsora minden fogását.

Tyúkhúsnál:

Amelyik tyúk még tegnap kapargatott

Ma ennek a vére itt kiontatott

Azután egyenkint feltrancsíroztatott

Meg is főzték őket itt a jó levesben

Fogyasszák hát el most az a kérésem

Szívesen adja e háznak gazdája

Ételét, italát tőlünk nem sajnálja.

Sülthúsnál:

A magyar embert híressé az teszi

Hogyha egyéb nincs, a húst is megeszi

Eszi sülve, főve vagy akár mártással

Azért osszák ezt is széjjel egymással

Ha elfogyasztották igyanak bort raja

Gyomornak és szívnek úgy válik javára.

Töltöttkáposztánál:

Itt van a káposzta telerakva hússal

Meg van eszkábálva, mint a szekér gúzsai

A töltöttkáposzta a felséges étel

Aki ebből eszik, tovább él egy héttel

De nem is lesz annak semmiféle baja

Eltávozik tőle minden rossz nyavalya

A magyar embernek ez a híres eledele

Vendégeinket is megtisztelem vele.

Tejbekásánál:

Ne hagyjuk el öreg apáink szokását

A lakodalomban együnk tejbekását

Tekintsük ezt úgy, mint az Isten áldását

Nem ehetünk mindig tepertős pogácsát

Itt van hát uraim a jó tejbekása

Az asztalra teszem, hogy mindenki lássa

Szakácsnénk vigyázott, nem főzte kozmásra

Akinek nem tetszik, nézzen a padlásra

Hogyha elfogyasztják nyissák meg az erszényt,

Mert a konyhában igen nagy baj történt

Szakácsasszonyunk orvoshoz megy tüstént

Kezefején láttam a konyhakötényt.

Bornál:

Hogy tele üvegek vannak a kezembe

Rövid beszédem vegyék figyelembe

Hogy a szomjúság senkit ne gyötörjön

És vidámsága mindenkinek nőjjön

Azért hoztam a bort, melynek az a jósága

Hogy a bánatnak legjobb orvossága

Amikor szomjat olt, szívet is vidámít

Azért azt ajánlom, igyák ezt halálig

Aki 80 évet eltölt borivással

Bátran néz az szembe majd a nagy kaszással

Arról elmondják, hogy ez élt eleget

Meg is itta azt, ami reá esett

Azért a vőlegény mutasson jó példát

Ürítse párjáért fenékig poharát

Násznagy uram és kedves vendégek

Kívánok utána friss jó egészséget

Nemcsak megdicsérem, de én meg is kezdem

Kívánom mindenkit áldjon meg az Isten.

Süteménynél:

Uraim itt a jóféle sütemény

Nincs benne sem ánizs, sem kapor, sem kömény

Csak tegnap sütötték így nem nagyon kemény

Aki ebből eszik nem bántja a köszvény

Az egészségnek ez bizony meg nem árt

Mert megadták ennek a borsát, a savát

Ezzel aztán lészen a vacsorának vége

Váljék mindenkinek friss egészségére.

Ezután a felszolgálók lehordták az asztalokról az üres tálakat, tányérokat. A süteményeket, sülthúsokat hagyták csak az asztalon, hogy akinek kedve esik, abból bármikor vehessen. A lakodalmi vacsorából azok is részesülnek, akik nem hivatalosak, mert ilyenkor ott álldogálnak és egy-egy darab sülthúst, süteményt kapnak a felszolgálóktól.

A vacsora végeztével a zene elhal és a zenekar részére is terítenek. Ők ugyanazt a vacsorát kapják, mint a többi vendégek, csak a felköszöntők nem hangzanak el.

Vacsorájuk után ismét felhangzik a zene és megkezdődik a tánc. Leginkább a csárdást járják lassan és gyorsan, ahogy a zenekar húzza, illetve ahogy a vendégek kívánják. A lakodalom jobbára a fiatal házasemberek mulatsága volt. A táncot a násznagy kezdte a menyasszonnyal és a karolólegények mind a nyoszolyólányokkal.

A táncok között szüneteket tartottak, amikor minden legény visszavezette táncosát az édesanyjához. Tánc közben való lekérés nem volt szokásban. így folyt a mulatozás éjfélig, amikor kezdődött a kontyoló.

Éjfélkor a menyasszony eltűnt és a leánybarátai átöltöztették. A menyasszonyi ruhát levetette, a fátylat letette és átöltözött másik ruhába, fejét menyecskésen bekötötte. Amikor ismét visszatért a sátorba, akkor a zene rákezdte:

Asszony, asszony az akarok lenni

Nem parancsol nekem abból senki...

Ezzel tovább folytatódott a tánc, a mulatás reggelig, sokszor egész másnap délig.

A kontyolő megkezdése előtt volt a menyasszonytánc. Menyasszonytáncot nem tartottak minden lakodalomban, csak ott, ahol az ifjú pár akarta. Azzal kezdődött, hogy a vőfély táncoltatta a menyasszonyt és elkiáltotta magát, hogy „eladó a menyasszony". Ekkor min­denki igyekezett a menyasszonnyal táncolni és ki-ki zsebéhez mérten fizetett a táncért, melyet egy kalapba szedtek össze.

A menyasszonytánc végével összeszámolták a pénzt, ami a fiataloké lett. Sokszor az egész lakás berendezéséhez szükséges pénz összegyűlt ilyen alkalommal, így ezzel is könnyítették az új házasoknak az új élet megkezdését.

A lakodalom befejeztével, vasárnap délelőtt a fiatalok együtt mentek a templomba. A fiatalasszonnyal mindig ment a férj családjának egy nő tagja, aki bevezette a fiatalasszonyt a családi székbe. A községben ugyanis minden családnak meg volt a maga széke, padja.

A templomajtóba való érkezéskor a fiatal férj előre engedte az asszonyokat és a családhoz tartozó nő vezette a fiatalasszonyt be a családi padba, vagyis ő ment elől, utána a fiatalasszony. Amikor a padhoz ért, akkor előre engedte a fiatalasszonyt és utána ült be ő is. A fiatal férj pedig ezután a férfiak padjába járt.

Az istentisztelet végeztével a fiatalok nem a saját házukba mentek, hanem a fiatalasszony szüleihez, ahol megebédeltek és ebéd után mentek haza. Délután a fiatalok nem mentek ismét templomba.

Ha a fiatal pár még egy ideig egy kenyéren volt a szülőkkel, ez alatt az idő alatt a fiatalasszony átvette a családi szokásokat. Amikor oda jutottak, hogy önálló életet kezdhettek, akkor külön kosztra mentek, vagyis a fiatalok már külön gazdálkodtak. A fiatalasszony maga sütött, főzött és végezte a házi munkákat, a férj pedig ellátta a családot a szükséges élelemmel, pénzzel.

Amikor a fiatalok megkezdték az új életet, mindkét szülő adott valami kis birtokot a fiataloknak - ha volt miből - és a fiatalok azon kezdtek gazdálkodni. Ahol nem volt ingatlan, ott a fiatalok közös kétkezi munkájukkal szerezték meg a megélhetéshez szükséges javakat. A fiatalok különösen addig igyekeztek, amíg nem köszöntött be a gyermek, ami nem igen szokott magára váratni. A házasságkötés után egy éven belül a legtöbb családban jelentkezett az első gyermek, akit aztán a többi követett.

Az első gyermek korai szülése legtöbbször arra volt visszavezethető, hogy a szülők ellenezték a házasságot. Amikor a fiatalok egyike még kiskorú volt, akkor azzal kényszerítették a szülőket a házassághoz való hozzájárulásra, hogy előlegeztek egymásnak. A szülők szégyelltek volna, hogy a lányuk megesett, beleegyeztek a házasságba.

Megesett azért, hogy a szülők semmiképpen nem járultak hozzá a házassághoz, ekkor megszületett a gyermek. A házasságon kívül született gyermeket még a XIX. században is az egyházi anyakönyvben „tilalmas ágyból" születettként anyakönyvezték. Ilyen esetekben a fiatalok többnyire csak titokban lalálkozgattak, de a legtöbb esetben az ilyen kapcsolatokból is házasság lett. A szülők mindig igyekeztek az iskolába való beíratás előtt megkötni a házasságot és a gyermeket törvényesíteni, hogy ne hordja egész életén át, hogy „zabigyerek".

Ritkán előfordult, hogy a megesett lányt nem vette el a gyermek apja, ilyenkor anyagilag rendezték a dolgot egymás között. Gyermektartási perre csak ritkán került sor. A megesett lány, amikor kezdett látszani a gyermekáldás bekövetkezése, az utcára se nagyon ment ki, olyan erős volt a szégyenérzet. Ilyenkor már hajadonfővel nem járhatott, mert így csak a lányok járhattak, a fejét pedig be nem köthette, mert nem volt még asszony.

A megesett lánynak siralmas volt az élete, mert szinte mindenkitől elszigetelődött. A családja szégyellte, ezért elég mostohán kezelték még a szülők is. Ennek az erős visszahatásnak volt a következménye, hogy igen kevés törvénytelen gyermek született a községben.

A legtöbb esetben csak olyankor történtek ilyen gyermekszületések, ha a fiatal lánynak el kellett menni valahova szolgálni háztartási alkalmazottnak és nem volt mellette az édesanyja, aki szemmel kísérte volna lánya viselkedését. Volt több eset, amikor a szülők akarata ellenére gyermek született. Ez akkor történt, ha nagyobb vagyoni és társadalmi különbség volt a fiatalok családjai között.

A templomban is csak hátul a kar alatt ültek az ilyen megesett lányok. A múlt század végén és századunk elején olyan erős volt az egyház nevelésének hatása - 1915-ig egyházi iskola volt - hogy a templomba való járást nem tudták sokáig nélkülözni az emberek, így a megesett lányok sem. Ezért mentek a templomba a hátsó bejáraton, és ott mindjárt helyet foglalva az istentisztelet befejezése után elsőként távoztak a templomból.

Temetési szokások

Községünk lakói szinte teljes egészében a református vallást követik. Meg kell azonban azt is állapítanunk, hogy van a lakosságban valami ősi hit, ami túlmutat az egyházi kereteken. Papírforma szerint a református egyháznak voltak hű tagjaik, adóikat megfizették, de azért megvolt mindenben a saját elképzelésük. Ennek volt tulajdonítható, hogy az egyházközség tagsága sokszor került ellentélbe az egyház lelkészi vezetésével, amit a hivatalos szervek engedetlenkedésnek, pogánykodásnak tartottak és mindenképpen igyekeztek gyökerestül kiirtani.

Ez a külön utas hit nagyban megmutatkozott a halotti kultusznál is. A túlvilágot a tyukodiak nem az egyház tanításai szerint képzelték el, hanem amint az a pogány népeknél szokásban volt, az e világi élet szerves folytatásának, ezért rakták oda a koporsóba az elhalt kedves tárgyait. Még a XX. század elején is odatették pl. a pipát, a jó ivó embernek a feje alá tettek egy üveg pálinkát, hogy a másvilágon se szenvedjen a szomjúságtól. A kisgyermek mellé odatették a kedves játékait, hogy ott is legyen mivel játszadoznia.

Az egyház hivatalos vezetői és a község lakói között az ellentéteket talán az is befolyásolta, hogy nem tudtak egyházi keretek között gondolkozni. Nem tartották azt, hogy egyedül csak az ő vallásuk idvezítő, hanem mindig azt mondták, minden vallás jó, csak a kárvallás nem. Amikor mint kisgyermek először hallottam ezt a szót, nem értettem, milyen vallás a kárvallás, míg apám meg nem magyarázta.

A faluban ugyanúgy mint általában az egész keleti részen a református vallást tartották „magyar vallásnak". Ez a tudat abból is táplálkozott, hogy a környéken, ahol más vallásúak is voltak, azok szinte teljesen más nemzetiséghez tartoztak. A szomszédos Porcsalma görög katolikus vallású lakói eredetileg oláh telepesek voltak. Vállaj, Mérk római katolikus vallású lakóit a Károlyiak telepítették be. A községben cigány lakosság nagyon kevés volt, náluk ilyen eset nem volt, mivel ők olyan vallásúak voltak, mint a falu lakói, amely­ben éppen laktak.

Mielőtt a temetési szokásokra térnénk, először álljunk meg egy 1819-ben keletkezett temetési számla ismertetésénél.

Folyó 1819-ik év Nemes Nagy Klára édesanyám halála alkalmával költöttem ezeket u.m.

A forint még ebben az időben is 60 krajcárral számolódik. Hogy el tudjuk képzelni, mit jelentett akkor 17 forint, ebben az időben 1821. április 1. napján hat évre átad Szalay Erzsébet Tivadarfalvi Veres Istvánnénak és Kállai Nagy Józsefnek 1 negyed rész telket, valamint a Kenderszerben egy 6 vékás földet 40 forintért. Ebből az összehasonlításból is láthatjuk, hogy komoly összegbe került akkor is egy-egy temetés.

A koporsót a községben csinálták. Volt olyan fúró-faragó ember, aki még életében megcsinálta a saját koporsóját. Emlékszem olyan idős emberre, aki amikor a koporsóját megcsinálta, utána még hosszú ideig élt. Amikor megkérdezték tőle, hogy hol van a koporsó, mindig azt mondta, hogy a padláson és paszulyt (babot) szokott benne tartani.

A koporsók nagy részét még a XX. század első felében, az 1920-as, 30-as években is a községben csinálták. A koporsóhoz csak a hozzávalót vették meg a városi boltban, így a szemfedőt, mely fehér csipke anyag és a bakacsint, mely fekete vékonyabb szövetféle volt és a koporsószeget. A koporsót kívül bevonták bakacsinnal.

A szemfedőt úgy tették a halottra, hogy az jól kilátszódott még akkor is a koporsóból, amikor már a koporsó fedelét rátették a koporsó aljára. Később az 1940-es években aztán már mindinkább a vásári koporsó lett divatossá, mivel az már olcsóbb volt, mint a házilag készített.

Amikor a koporsókat gyengébb deszkából csinálták, akkor először padmalyt készítettek. Ez abból állt, hogy amikor kiásták a sírt, egy 10-15 cm-es négyszögletes akácgerendát tettek a sír mindkét szélére, ebbe két lábat csináltak becsapolva olyan magasra, mint a koporsó. Felülre ismét két akácgerenda került, ezekre keresztbe helyben fűrészelt akácfa deszkákat tettek, hogy a földet megtartsa, ne nyomja össze mindjárt a koporsót.

Ujabban már bárkát csinálnak, mely foszni deszkából készül, ezt már faraktárakból vásárolják. A bárka alsó részét már a sír megásásakor beleteszik a sírba, a tetejét pedig amikor a koporsót leeresztették. A két részét összecsapolják, hogy el ne mozduljon, amikor a földet ráhúzzák.

Fejfát, vagy ahogy itt mondják „fütül való fát" szintén a községben csinálták és csinálják ma is ács vagy kerékgyártó mesterek. Akácfából faragták, először kézi faragóval, amikor már voltak szalagfűrészek, kifűrészelték a megfelelő méretre, legyalulták és utána rávésték a nevet. A fejfa kissé előrehajlott, a teteje csónakorr formára kifűrészelve, a név előtt kb. 1 cm-re bemélyítve volt. A név fölé egy szomorúfűzfát rajzoltak, mely a gyászt, siralmat jelezte. Amíg csak a református temető volt, addig a katolikusoknál a szomorúfűzfa helyére keresztet rajzoltak.

Jellemző a falu hagyományőrzésére, hogy még a 30-as években is mindig odaírták, hogy itt nyugszik néhai nemes N.N., a születés idejét és a halál napját. Volt, aki még életében meghagyta, hogy mit írjanak a fejfájára, egy ilyen felírás volt pl.

„Itt nyugszom én, Olvasod Te, Nyugodnál Te, Olvasnám Én. "

A fejfákat a név felírása előtt megperzselték. Az udvaron, vagy ahol készítették, raktak egy kis szalmatüzet, lehetőleg zabszalmából, vagy ha ez nem volt, akkor apró gyaluforgácsból. A fejfa a perzseléssel fekete színt kapott és nem is rothadt hamar. Újabban már fekete festékkel festik be a fejfa föld feletti részét.

A mesterembernek úgy kellett elkészíteni a fejfát, bárkát, hogy azok a sírásás befejezésére kint legyenek a temetőben, mert akkor még volt, aki levegye a szekérről.

Természetesen előfordult a múlt században is, hogy készen vett koporsóban temetkeztek, így pl. Uray Bálint érckoporsóban, Farkas Benedek volt lelkész szintén. Az egykori krónikaíró is megörökít egy ilyen temetést az alábbiakban

„Az 1863-ik év mártius 25-ikén oly igen nagy havazás adta elő magát épen gyümölcsoltó boldog asszony napján, milyen a legnagyobb télben is számot tett volna mert reggeltől fogva estig széllel együtt mindig fújt, esett, ezen a napon temetődött el Szalay Gáspárnő két koporsóba. "

Ezek után térjünk át a temetésre. Amikor a halál bekövetkezett, akkor hívták a „halottkémet" vagy halottlátót, aki mint már előbb írtuk, eleinte öreg ember volt. Az 1930-as év után már ezeket a teendőket a helyi orvos látta el. Amikor a halottkém megvizsgálta a halottat, az erre a célra rendszeresített nyomtatványt kiállította. Ezzel a halott hozzátartozója előbb az egyházhoz, majd a világi anyakönyvezés bevezetése után az állami anyakönyvvezetőhöz ment, aki bevezette az anyakönyvbe.

Az anyakönyvezés megtörténte után a kiállított igazolással az egyházhoz mentek, bejelenteni a halálesetet és megrendelni a harangozást. A harangozást mindig külön bérért végezték a harangozok. Eleinte az egyháznak a harangozásért és a sírhelyért nem kellett fizetni.

Később az egyház vezetősége harangozási díjat állapított meg és ugyancsak megszabta a sírhelyek árát is, melyet az egyház pénztárába kellett befizetni. Aki családi sírhelyet akart, az előre megvásárolta a szükséges sírhelyeket.

A toronyban két harang volt, egy kis- és egy nagyharang. Ha gyermek halt meg, aki még nem vette fel az úrvacsorát, akkor annak a kisharanggal harangoztak, másoknak minden esetben a nagy haranggal. Harangozásnál is volt 6-, 12-, és 24-es azaz hatot, tizenkettőt, vagy huszonnégyet húztak. Egy-egy harangozás ideje 5-10 perc volt, közte ugyanannyi szünetet tartva. Minden harangozást összével fejeztek be, ami azt jelentette, hogy egyszerre húzták mindkét harangot. A harangozónak vittek enni, mely egy darab kenyérből, szalonnából állt és természetesen italból. Ezen kívül pénzben fizették a megállapított harangozási díjat.

A halottat a halál bekövetkezését követő másnap temették el, kivétel a nagy járványok ideje volt, ilyenkor az elhalálozás után mindjárt temettek.

A temetés előtti nap délutánján volt a koporsóbetétei, akkor is harangoztak. Ekkor a közeli hozzátartozók, rokonok megjelentek, ugyancsak megjelentek az iskolás gyermekek a kántor vezetésével, amíg egyházi iskola volt. A hozzátartozók bent voltak a szobában, ahol addig a halott az ágyon feküdt, amelyben meghalt. A családon kívüliek, az iskolás gyerekek a pitvarban állva énekeltek két halottas éneket, majd a kántor vagy valaki más egy kis köszöntőt mondott és elmentek haza. Az ének és a köszöntő elhangzása után a hozzátartozók közül valaki meghívta a virrasztóra a megjelenteket.

A virrasztás a temetést megelőző este volt. Vacsora után összegyűltek a rokonok, falubeliek és éjfélig, sokszor reggelig énekelgettek, közben szüneteket tartva, amikor az üveg járt körbe, ilyenkor bort és pálinkát ittak. A virrasztás alatt szinte minden jelenlevő mondott valami esetet a halottal kapcsolatosan, úgyhogy minden ilyen alkalommal meg lehetett volna írni az élettörténetét az elhunytnak, ha lett volna valaki, aki feljegyezze.

A virrasztásnál a szobából kiraktak mindent és a szoba közepére tették az asztalt, arra tették a koporsóban nyugvó halottat, aki le volt takarva szemfedővel. Akik akarták, a szemfedőt felhajtották és úgy nézték meg, utána visszaengedték. Ha gyerekek nézték meg a halottat, utána megfogatták velük a halott lábujjhegyét, hogy álmában meg ne ijedjen tőle.

A temetés napjának reggelén a családtagok tarisznyába beletettek egy friss búzakenyeret, egy nagy darab szalonnát és egy fonott korsót kézbe véve mentek ki a temetőbe.

Mielőtt elindultak, egy karóval vagy egy nádszállal megmértek a koporsót és azzal a mérővel jelölték ki a sírhelyet.

A község férfi lakossága minden hívás nélkül ment sírt ásni. Egy-egy sírásásnál 60-80 férfi is összegyűlt, akikből egyszerre csak egy-két ember tudott dolgozni a sír készítésénél, a többiek pedig beszélgettek, eszegettek, iszogattak.

A sír elkészülte után szépen kitakarították, a hozott mérővesszőt beletették, belehelyezték a jármokat, később a bárka alsó részét. Ezután körülállták a sírt és elénekelték az 52. dicséretet. (Jézus, ki a sírban valál). A család valamelyik tagja megköszönte a megjelenteknek a segítséget, meghívta a temetésre a jelenlevőket. A szerszámokat, melyek a sírásásnál szükségesek, egyrészt hazavitték, másrészt ott hagyták, beletették a sírba, hogy legyen mivel behúzni a koporsót.

Átemelés délutáni időben történt, mindig úgy, hogy még a jószágok hazaérkezése előtt befejeződjön, mert a csordára és a nyájba járó jószágokat be kellett engedni.

A temetés megkezdése előtt összét húztak, vagyis egyszerre húzták mindkét harangot majd szünet után húztak még két egyest, ez volt a gyülekezésre hívás. A harangozás kezdetére a család tagjai összegyűltek és mindnyájuk jelenlétében lezárták a koporsót. Ilyenkor a szemfedőt az arc felett kivágták, hogy lásson a halott.

A koporsó tetejét összeszegezték az aljával és így vitték ki az udvarra.

Az udvaron szintén felállított asztalra tették a koporsót. A koporsó elé két-három lépésre tettek egy kis asztalt és egy széket a lelkész számára. A halottat mindig fejjel az utca felé tették. Amikor az udvaron elrendezték a koporsót, akkor a családtagok visszamentek a szobába és ott várakoztak, míg meg nem kezdődött az éneklés. A temetést XC. zsoltár éneklésével kezdték, amikor a pap megérkezett.

Az ének első sora után kijött a rokonság a szobából, körülállták a koporsót. Először mindig a férfiak jöttek, azután a nők, akik a koporsóra borulva siratták a halottat. A kijövetel mindig a halotthoz való rokonsági fok szerint történt. Volt olyan eset, amikor sirató asszo­nyokat alkalmaztak, ilyen volt pl. Uray Bálint temetése, amikor pénzért siratták el az elhunytat.

Amikor a jelenlévők együttesen elénekelték a megkezdett ének egy vagy két versét, akkor a szertartást végző, ha az lelkész volt, prédikált, mint ahogyan a templomban szokott, ha tanító, a rektor volt, akkor csak egy imát mondott. Elbúcsúztatták a halottat a hozzátar­tozóktól, majd a lelkész imával befejezte a szertartást. A gyászoló közönség ismét elénekelt egy temetési éneket és így vitték a temetőbe a halottat. Az 1930-as evek előtt az egyháznak dalárdája volt, ha a dalárdatagok rokonságaiból volt a halott, akkor a dalárda teljes létszámban megjelent és egy temetési éneket adott elő.

Amikor befejeződött a szertartás, akkor a lelkész előrcment, követték a férfiak, ezután hozták ki a halottat az udvarból. Itt mindig a legközelebbi hozzátartozók vitték a koporsót. A koporsó után mentek a családtagok, először a nők és utánuk a férfiak, lehetőleg mindig betartva a rokonsági sorrendet.

Az úton a koporsóvivőket váltogatták. Énekelve vitték a koporsót, közben a harang szólt. A temetőbe érkezésig az énekeket diktálták, melyet korábban az iskolás gyermekek, majd később pedig felnőtt férfiak diktáltak. A diktálás hol zsoltárból, hol kézzel írott énekeskönyvekből történt. Volt olyan diktáló, aki kívülről tudta az éneket, ilyenkor fejből diktáltak.

Ahogyanr a menet a sírhoz közeledett, akkor ismét átvettek a koporsó vitelét a legközelebbi hozzátartozók és azok vitték a sírhoz, ahol már négy férfi várta kezében kötéllel. Amikor a halottvívők a sírhoz érkeztek, a sír két oldalán álló négy férfi kötélre vette a koporsót és lassan beeresztették a sírba. Utána elrendezték, a padmaly deszkákat rárakták, a bárka fedelét leeresztették és félreálltak.

A lelkész a sír elé állva imádkozott, felolvasta a bibliából a megfelelő részt, megáldotta a sírt, majd megkezdődött a sír behantolása. Először a családtagok dobtak egy-egy marék földet a koporsóra és csak azután kezdték a jelenlévő férfiak behúzni a sírt. A gyászoló közönség, amíg a sír teljesen el nem készült, vagyis a kihányt földet mind rárakták, szépen elsimogatták, a fejfát beállították, a koszorúkat elhelyezték, addig énekelgették a megfelelő temetési éneket. Ezután a család egyik férfi tagja ismét megköszönte a jelenlévőknek a megjelenést és meghívta a megjelenteket a torra, mely a halottas háznál az udvaron volt.

Amikor a halottat az udvarról kivitték, valaki a családhoz tartozók közül otthon maradt és előkészült a torra. Ez abból állt, hogy az asztalokat kirakták az udvarra, házi szőttes abrosszal leterítették. Felrakták a fél kenyereket, nagy darab szalonnákat és az italokat, bort, pálinkát, hogy mindenki annyit egyen és igyon, amennyit akar. A gyászoló közönség sokszor sötétedésig ott volt. Először temetési énekeket énekelgettek, később aztán megesett, hogy az ital hatására indítványozta valaki, hogy dalolják el az elhunyt kedves nótáit.

A sírt a hozzátartozók gondozták. Beültették virágokkal, ezért volt a temető tele ibolyával, nárcisszal, orgonabokorral. Amíg közeli hozzátartozók éltek, addig ők gondozták a sírt, karbantartották, de ahogy azok is elmentek, a sírok is elhanyagoltak lettek. A temetőket lassanként magról kelt fák nőtték be, melyet az egyház kitermeltetett szükség szerint.

A tehetősebbek a fejfák helyére sírköveket állítottak, hogy maradandó legyen elődeik sírja, mivel a fejfák csak kirothadtak, kitöredeztek, majd el is hordták tüzelőnek.

Az 1920-as évekig nem volt szokás a halottak napi gyertyaégetés, sírok rendbehozatala, mert azt tartották, hogy nem egy nap kell évenként gondolni az elhaltakra, hanem állandóan emlékezni kell rájuk. A halottas napi szokásokat a közsegbeliek a szomszédos Porcsalmától vették át, ahol ez már korábban is szokás volt.

A katolikus egyháznál hivatalos egyházi ünnep volt a halottak napja, így ezt a szokást a falu lakossága a szomszédos katolikus vallásúaktól vették át.

Az utóbbi időben lett szokássá, hogy a halál napjának évfordulóján harangoztattak az elhalt hozzátartozói, ezek voltak az emlékharangozások, mely abban különbözött a halotti harangozástól, hogy ilyenkor nem húztak összét.

A temető misztikus volt. A közsegbeliek éjjel nem szívesen mentek keresztül a temetőn, mert féltek a szellemektől. Gyermek sötétedéskor nem mert a temetőn keresztül menni, ilyenkor kikerülték és úgy mentek a kijelölt helyre, ha az éppen a temetőn túl volt.

Amint már korábban is említettük, a községben a temetés először a templom körüli úgynevezett cintetemben történt. 1760-ban Mária Terézia királynő által kiadott rendelet értelmében kellett a temetőt a falun kívülre helyezni. Ekkor jelölték ki a most bezárt református temető helyét, amely akkor még a falun, a sáncon kívül volt. 1925-ig csak református temető volt. A földreform során az OFB. juttatott a katolikusok részére temetkezési helyet. A temetkezés azonban továbbra is sokszor együttesen történt, mert voltak vegyes családok, akik a halottaikat egy helyre kívánták tenni. A zsidók részére ugyancsak itt a református temető egy különálló részében jelöltek ki temetkezési helyet.

Ma már községi temető van halottas házzal, így megszűnt a virrasztó, temetési tor, ezzel is szegényebb lett a falu egy közösségi alkalommal. A temetésre a gyászoló közönség feketében öltözötten ment. Kivéve a kisgyermek és a hajadon lányok temetését, amikor a koporsóvivők fehér ruhába öltözve vitték a koporsót. Kisgyermekeknél a koporsóvivő lányok nem oldalt mentek, hanem elől-hátul fogták a halottvivő fát.

Az eladólányokat a lánypajtásai vitték itt is fehér ruhában, ha ilyen nem volt, legalább fehér szalagot kötöttek a karjukra.

Ha koporsó súlyos volt, nem négy, hanem hat ember vitte. Ilyen alkalommal a harmadik fát hosszabbra csinálták, hogy tudjanak egymástól lépegetni a halottvivők. Ezt a harmadik fát beletették a sírba a koporsó mellé.

A XIX. szazad végéig, amíg egyházi iskola működött a községben, a tanítók, vagy ahogy mondták, a rektor írta a búcsúztató verseket. Itt közlünk néhány ilyen búcsúztatót, szerzőit nem ismerjük.

Az igaz keresztyén úgy él, hal e földön

Hogy az. ítéltetés akármikor jöjjön

Elmondhassa bátran, tettem amit tettem

A bűnön diadalt aratott a lelkem

Az igaz keresztyén hisz Jézus Krisztusban

Tudja, hogy minekünk csak egy megváltónk van

S hogy ez a megváltó az, aki megöletett

Hogy visszaszerezze nekünk az életet

Jézus példát adott, hogy miként kell élnünk

Milyen élet mellett kell üdvöt remélnünk

Hálátlanság volna Jézust nem követnünk

Amikor oly igen tudott 0 szeretni

Az igaz keresztyén szeret mindenkiket

Nem hordoz szívében undok gyűlöletet

Az igaz keresztyén sohasem kíván rosszat

S jót adni jóért nem soká várakoztat

Nincs az ó" szívében irigység, rágalom

Nem ver tanyát lelkén a bűnös bántalom

Nem sérti akarva sem felebarátját

Sem azokat, kik őt szóval, tettel bántják

Az igaz keresztyén mindig mértékletes

A mértéktelenség tudja, mily veszélyes

Ez a boldogságnak, nyugalomnak sírja

Ezt a szentírás is rossz ördögnek hívja

Elveszi ez a szív becsületességét

Az arcznak rózsáját, a test egészségét

Es megrontja ez a lelkiismeretet

Megöli a szívben a fakadó hitet

Az igaz keresztyén nem hirtelen gerjed

Haragra a mások tévedése felett

De útba igazít, fedd, dorgál, tanácsol

Boldog, ki el nem tér e szíves tanácstól

Az igaz keresztyén atyja az árváknak

Az igaz özvegyek hű védelmezője

Ügyefogyottaknak hű gondviselője

Nincs zárva ajtaja az üldözött előtt

Es nem ereszti el éhesen az éhezőt

Minden jónak, szépnek igaz pártfogója

Es nem tántorodik el hitétől soha

De ez az igaz keresztyénnek képe

Ilyen van itt e gyász koporsóba téve

Ti ismertétek őt, ti tudjátok vajon

Igazat szólok-é? Én hinni akaromOh be szép név az a keresztyén nevezet

Hogy keresztyén lettem áldom Istenemet

S teljes értelemben azon igyekezem

Hogy e dicső nevet én megérdemeljem

Ti keresztyén anyák, s ti keresztyén atyák

Mind akik tőlem e gyászbeszédet hallják

Tegyetek fogadást, óh tegyetek kérlek

Legyetek lélekkel, szívvel keresztyének

Gyermekeiteket is úgy neveljétek

Hogy legyenek ők is igaz keresztyének

Tanítsátok őket istenfélelemre

Tanítsátok őket Istenbeni hitre

Hogy legyenek ők is szelídek, jámborak

Szenvedések között is Istenben bízók

Tanítsátok Őket az Isten nevére

Oktassátok őket a szelíd erényre

Hogy legyenek Jézus igaz követői

Hogy a kegyességben tanuljanak nőni

Nem mind keresztyén az, akit úgy neveznek

S az üdvösségre még kevés a nevezet

Hanem keresztyén az, aki úgy él lent

Hogy egykor jutalmat várhat érte ott fent

Jó anya ki itt a koporsóba fekszel

Elröpülvén lelked - meghidegült testtel

Megmutattam, milyen volt szíved és lelked

Hogy boldogságodat kegyességben lelted

S ki a koporsóba örömtelve mentél

Örömmel várt vendég légy Istennél!

Most pedig mielőtt felvennék tetemedet

Hogy örök lakodba, a sírba vigyenek

Szólj kedveseidhez, szólj legutoljára

Nyújtsd megmerevedett karjaid áldásra.

Unokáktól

Szeretett gyermekeim, kedves unokáim

Égő könyüt látok szemetek pilláin

Ti szerettek engem s emez égő könnyek

Szemetekre kínos fájdalomból jönnek

Óh boldog én, kiért ennyi könnyű pereg

Irigyeljétek e szép sorsot emberek

De ne, ne. sírjatok kedves gyermekeim

Csak álomra vannak csukódva szemeim

Menyországot látok - látok ott egy helyet

Mely nekünk lakozó helyül rendeltetett

Ott várlak titeket, szeretett magzatim

Szíves ölelésre kitárva karjaim

Hát míg itt a földön éltek, mit kívánjak

Áldását vegyétek az égi atyának.

A sírnál mondott búcsúztatók:

Ily szomorú a sors, hozzánk ily mostoha

Nem szűnik meg ajaj miközöttünk soha

Nem, mert az, aki született anyától

Nem menekülhetik a bűnnek zsoldjától

Akár légyen öreg, akár pedig ifjú

A halál nem nézi, hogy ki lesz szomorú

A házaspárokat ragadja egymástól

A gyermeket szintúgy az édesanyától

Elviszi, bár nincs több csak egy kis lánykája

Zokog keservesen, a. halál nem bánja így teve ím ezzel, ki e sír fenekén

Nyugszik életének, de még csak a reggelén

Nyugodj is ifjúság kezdődő virága

Kísérőidre szám te helyetted mondja

Az úr éltetekben soká gyönyörködjön

Úgy, hogy szemetekből könnyű ne gördüljön

Majd a sír, ha testetek veszi magába

Juttasson el ama boldogabb hazába

Hogy leikeitekkel a test egyesüljön

S a szent angyalokkal vég nélkül örüljön.

(Szívesen kívánom)

Minden rendben karban idegyűlt halandók

Ádám léniáján hozzám tartozándók

Végtiszteletemet legyetek meghallok

Halandó társaim mindnyájan kik ennek

Az Úrban boldogult kimúlt keresztyénnek

Mint atyánkfiának tisztességet tenni

Felsereglettetek ide kikisirnek

Karotokra vévén nem sajnállottátok

Itten pedig szépen eltakaríttatok

Bár kötelesség volt a mellyel tartoznak

Az élők földében járók a holtaknak

Emberek halandók lévén egytől egyig

Akik nem élhetünk örökké mindétig

Hanem előbb-utóbb ide kisirtetünk

Egy ily setét boltba mi is temettetünk

Bár kötelesség volt mondom mindazonáltal

A szomorú felek alázatossággal

Köszönik általam, hogy megtiszteltetétek

E megholtnak testét a földnek megadok

A temető kertbe hogy fel kisirtétek

Hideg tetemeit a sirba tettétek

A föld hantjaival szépen befedtétek

Ha eljön a Jézus tudom, hogy felkölté

Lelkét a testével viszont egyesíti

Az örök halálban tudom, nem helyezi

Felkel, mikor eljön Krisztus itélleti

Nektek is megfizet az. Úr minden jókkal

Akik jót tettetek most ezen megholttal

Megtisztelvén Őtet a próféták által

Isten beszédéből szép ének mondással

Kívánom, hogy majd midőn ti is meghaltok

E világtól midőn sentencziát kaptok

Fogják bé lelketek az égi kárpitok

A serafimokkal együtt vigadjatok

Te pedig roncsolt test amely rothadásra

Betétettél immár bebóltó sírodba

Pihenj míg az élet adónak szavára

Ujj életet vészen fel tested magára

Te meg boldog lélek menj fojtasd utadat

Örvendj a menyekben tisztelvén uradat

Ki letett testedet megeleveníti

Ama napon vélle újra egyesíti

Felviszi oda, hol fény lik dicsősége

Hol az örömöknek soha nem lesz vége.

(szívesen kívánom)

Sírnál mondandó:

Igaz az a szava Jób pátriárkának

Aki elképzelvén a halált magának

Nevezé félelmek erős kirájának

Kijelentésére rettentő voltának

Ugy is van, mert akit megragadott keze

Felforrott mérgében annak nem kedveze

Ez erős kirájjal aki ellenkeze

Halálos sebeket szívében érezze

E sírban tétetett ennek egy példája

Kinek életének ragyogott fákjája

De már most a halál szele fújt raja

Égőfákjájának elaludt szikrája

De boldog lelkének nincsen semmi kára

Mert nyugovó heje a magas ég vára

Ide jutunk mi is mindnyájan végtére

Amikor érkezünk az egek egére

Aholott a dicső szentek táborával

Dicsérjük az Istent szent allelujával

Te pedig porban tért kis test már nyugodjál

E behantolt sirba csendesen aludjál

Ama vég trombita szó kölcsön fel innen

Örök dicsősségre a mennyekben Ámen.

Farsangi szokások

Új év után a fiatal fiúk elindultak farsangot hirdetni. Ez abból állt, hogy zörgőkkel, csengőkkel, harangokkal felszerelten végigvonultak a falun és kiabálták: „Eljött a farsang ideje, szabad a farsangolás". A farsangolás ideje újévtől hamvazó szerdáig tartott. Szombat és vasárnap este nem volt farsangolás. Farsangolni csak fiúk jártak. Ha lány elindult farsangolni, akkor arra már azt mondták, hogy „rossz féle". Mivel a lány anyja nem ment velük, így nem is engedték a lányos anyák, hogy lányaik farsangolni menjenek. A leleményesebbek a legkülönfélébb módokat találták ki, hogy bejárják a falut. Egyik fontos kellék volt, hogy nem ismerjék fel a farsangost, mert akkor olyan dolgot is csinálhatott, amit különben, mint ismert személy, nem csinált volna meg. Afarsangosok különféle ruhába öltöztek fel, ilyen volt a medvének öltözés, mely abból állt, hogy a fiú magára vett két fekete, szürke gubát, egyiket alulról húzta magára, a másikat felülről, így a keze is és a lába is szőrös lett. Nyakába akasztottak egy láncot és egy másik fiú ezzel a lánccal vezette be a házba. Amikor beléptek, a medve a fejét is eltakarta. A vezető körüljárva a házat, táncoltatni kezdte a medvét. A fiúk daloltak, a medve táncolt. Amikor vége lett a táncnak, akkor négykézlábra állva körüljárt a házban és a lányok előtt meg-megállva igyekezett a ruhájuk alá kapkodni, a lányok visítoztak, szaladtak előle. Volt olyan eset, amikor a lányok a bevetett ágy tetejére menekültek. A háziak egy kicsit acsarkodtak, de azért nem bánták, hisz jót mulattak.

Másik öltözék volt, amikor gólyának öltöztek fel. Ekkor egy fehér lepedőt vettek magukra, úgyhogy a fejüket is eltakarja és fából egy gólyafejet készítettek hosszú orral. Körbe, körbe járva igyekeztek a lányok kezére ütni, hogy abból az orsó kiessen, amit aztán az ott lévő legény gyorsan felkapott. A kiváltás ára csók volt. Ha nem váltotta ki az orsót a lány, akkor elvitték és behálózták vele az utat. A kapuhoz odakötötték a fonal végét és addig húzták, amíg az el nem fogyott. Egy nagyobb orsó fonallal szinte a falut behálózták, az orsót pedig otthagyták.

Felöltöztek násznépnek, a fiúk egy része lánynak öltözve, egyik menyasszony volt, a többi nyoszolyólány. Volt egy vőlegény, utánuk húzta a cigány. Vitték magukkal a papot is. aki egy fekete kendőt terített magára, mint a pap a palástját és összeadta az ifjú párt, felolvasva a bibliából az ide vonatkozó részt és jó sikamlós beszédet tartott, teletűzdelve kétértelmű szóval, amin aztán megint jól mulattak a házban levők.

A temetési menetbe egy kitömött szalmabábut vittek. Az asztalon kiterítették, mint a halottat, koporsóbatétel előtt. Ott is halotti beszédet tartoltak, egy-két fiú pedig siratta a halottat, állandóan azt hajtogatva, hogyha már el is mentél drága feleségem, csak a hasad végét hagytad volna itt.

Az 1920-as évek vége felé tiltották a csendőrök a farsangolást, ekkor már nem öltöztek fel, hanem csak két-három jóbarát indult el együtt. Ilyenkor csak egy-egy pokrócot vetettek magukra, és mielőtt bementek volna a házba, azt a fejükre húzva egy-egy tréfát elengedve járták végig a falut. Ha jött a csendőr, így könnyű volt elszaladni.

Ha a legények azt látták, hogy a háziak nem nagyon szeretik a farsangolókat, akkor mentek szeges bottal és a ház földjét jól összeszurkálták, hogy hadd legyen mit dolgozni a háziaknak.

A farsangolás a téli esték egyik jókedvű időtöltése volt. A lányos házaknál szerették a farsangosokat, mert abból látták, hogy a falu legényei nem kerülik el a házukat. A legényeknek jó alkalom volt, így esténként akár az egész falu lányos házait végigszaladhatták és mindig tudták, hogy a barátok közül ki hol van. Azok a legények, akik már kikötöttek egy helyen, nem nagyon jártak farsangolni, hanem esténként elmentek a kiválasztott lányhoz és ott töltötték az estét a lány mellett.

Az udvarlás legfontosabb része az elmenetel volt. Amikor eltelt az este, kezdtek haza­menni a legények. Olyan sorrendben távoztak, ahogy jöttek. Ha többen jöttek egyszerre a házhoz, akkor együtt is mentek el, ilyenkor mindig az a legény maradt hátra, aki udvarolt a lánynak. A legényeket a lányok kikísérték a pitvarajtóba. Ott nem volt világítás, a szobaajtók pedig tömörek voltak, így a sötétben könnyen lehetett ölelgetőzni, csókolózni. Az anyák azonban mindig résen voltak és ha sokáig beszélgettek kint, akkor kikiáltottak, hogy ,,Kisszéket ne vigyek ki. "

A farsangolás arra is jő volt, hogy a haragban lévők kibéküljenek. Ilyenkor három-négy fiú összeállt, vittek magukkal citerát, hozzákezdtek citerázni és felkérték a lányokat táncolni, így megtörtént a kibékülés is.

A farsang kb. 6 hétig tartott. Ez alatt az idő alatt a fonás is nagyrészt befejeződött, ezzel a téli társas munkának vége is lett. A lányok, asszonyok kalákába jártak fonni. Amikor a háziak részére fontak, a farsangosok szórakoztatták a fonókat.

A farsang nagy zenebonával ért véget. A fiatalabb legények összeszedelőzködve húshagyó kedd este végigmentek a falun, a lányos házak előtt meg-megállva kiabálták: „Húshagyó, a lányok itt hagyó", „Akinek itthon maradt a lánya, hajtsa ki a falu gulyára". A farsang végét követte a böjt, amikor már nem lehetett nagy összejöveteleket tartani.

Névnapozás

A téli esték jó alkalmai voltak a vigadozásra a névesték és azok köszöntése. A legények a névestéket a kocsmában tartották, az idősebbek odahaza a háznál. A lányok is tartottak névestét ugyancsak a házuknál. A községben lévő zenészek mindig tudták, hogy hol lesz néveste, és amikor gondolták, hogy együtt vannak, elmentek a házhoz, az ablak alá állva egy-két nótát elhúzva köszöntőt mondtak. Ennek az lett a vége, hogy behívták őket és legalább hajnalig daloltak, táncoltak. A zenekarnak ilyenkor nem volt kialkudott bére, hanem ki-ki annyit adott amennyi éppen telt a zsebéből. Ezek mindig jó alkalmak voltak a zenészek számára egy kis pénzkeresésre. A gyermekek a névnap reggelén elindultak, hogy felköszöntsék a közeli rokonokat, jó barátokat. Kopogtatva, illedelmes köszönés után a szoba közepére állva, vagy ha bent volt az ünnepelt, akkor elébe állva elmondták a névnapi köszöntőt:

Felderült a hajnal ragyogó fényével

Vágtatja az, eget arany kerekével

Nékem sem szűnik meg ez pennám kezemben

Míg áldást nem mondok......... -fejére

Amennyi víz lefolyik a Tiszán

Annyi áldás szálljon............. -fejére

Szívesen kívánom.

A kisebbek pedig:

Egy kis tinta cseppent a csizmám orrára

En is megkérdeztem....... -nek napjára

leljék meg arannyal, ezüsttel ládája

Szívesen kívánom.

A gyerekeket megkínálták tésztával, telerakták a zsebét az útra is, és még egy kis cukorra való pénzt is csúsztattak a zsebébe. Elsősorban a nagyszülőket és a keresztszülőket köszöntötték és csak azután a család többi rokonát.

A községben néhány cigány család is volt, ők is minden névnapon, kettős ünnepen végigjárták a falu házait nagy tarisznyákkal, abba gyűjtve a kapott élelmet, amit hazavive a családdal együtt fogyasztottak el.

A községben lakók mindig megtalálták a módját az egymás megtiszteltetésének. Ilyen megtiszteltetés volt a kántálás.

Kántálás

Nagy ünnepek estéjén jártak a kántálók, hogy megtiszteljék vele egymást, húsvét, karácsony, és ó-esztendő utolsó napján. Ekkor 5-6 férfi összeállt és elindultak kántálni. Este vacsora után megálltak az ablakok előtt és elénekelték a szokásos éneket. Amikor végére értek, egyikük megkérdezte: Szabad az Istent dicsérni, utána elmondták a beköszöntőt. A köszöntő elhangzása után kijöttek a háziak és behívták a kántálókat, vagy pedig pénzt adtak nekik. Ha bementek, akkor ellátásban részesültek, enni-innivalót kaptak bőven. Amikor befejezték, összeszámolták a kapott pénzt és még aznap este el is itták.

Húsvéti kántáláskor mondott versek:

Húsvéti múzsáknak hallgató serege

Kiknek ez ünnepben jöttem elébe

Elmondom, halljátok együgyű versemben

Mint történt Jézussal e húsvét ünnepén Meghala!

De megnyílván sírjának szája Kilépett belőle az egeknek királya

Ezzel megmutatván, hogy lészen feltámadás

És örök élet!

Szívemből kívánom.

Gyászt öltött magára az egész természet

Midőn Krisztus Urunk keresztfán szenvedett

Jámbor tanítványt, zokogva siratták

Mint a jó gyermek a jó édesanyját

Harmadnap múlva megnyílt a sír szája

Kilépett belőle az egek királya

Ezzel megmutatván, hogy lesz feltámadás

Lesz a síron túl is örök jutalmazás

Szívemből kívánom,.

Karácsonykor:

Betlehem városában szép dolgok történtek

Az éjszaka a menyből követek jöttek

Ékes éneket zengedezett szájuk

Melyet nem hallottak soha többé azok

Ma virágzott meg a szent szűznek méhe

Ma lesz a Messiás Krisztus születése

Ma gyümölcsözött meg az álom vesszeje

Elszáradt vesszőknek megújult gyökere

Első szövetsége ez volt a pásztoroknak

Hogy őket küldjék el a született királyhoz

Ki a szép világra jó békességet hoz

Szerettem volna látni, akkor a juhokhoz

Oh mily szép fényesek voltak az angyalok

Kiket menyből menni láttak a. pásztorok

De mivel az álom velem elmulatta

Szemem vigyázásra magát nem adhatta

Eljött a Messiás, amint megláthattam

Nyelvem, hogy beszéljek elébe adtam

De többet már nem szólok

Szívből óhajtom, hogy sok

Karácsony napokat éljenek kívánom.

Újévkor:

Új esztendő vígság szerző, most kezd újulni

Újuláshoz víg örömet akar hirdetni

Hirdeti már a megváltónknak

Eljöttnek lenni

Legyetek az úr istennek

Mind oly hívei

Alsó képét, felső képét

Dicsérd Uradat

Urunk áldjad, magasztaljad

A megváltódat

Angyalok és szent angyalok

Ennek hozsannát mondjatok

Mint szent allelujah

Szívemből kívánom.

Amíg az egyházi dalárda működött az 1930-as évek végéig, a dalárda tagjai egyetlen ünnep alkalmával sem mulasztották el, hogy meg ne kántálják a vezetőjüket, aki kántortanító volt. Egymást is megkántálták, így is tiszteletet adva egymásnak.

Húsvétkor elmaradhatatlan volt a hímestojás. Tojás minden háznál volt bőven, de azért már nagypénteken a fiús anyák elvitték a tojásokat a kislányos házakhoz, hogy azokat megfestve odaadják a kisfiúknak. így nem került semmibe a hímestojások ajándékozása sem.

A tojást mindig nagypéntek délutánján festették. Minden asszony, lány értette a tojásfestést. Többféle festési mód közül a legegyszerűbb volt, amikor a festékes vízben főzték meg a tojást. A régi öregek mindig azt mondták, hogy a börzsönyben festett tojás volt a legszebb. Amikor már nem börzsönyben festették, a boltban vettek tojásfestcket, mely különféle színű volt. Házilag is festettek, ha vereshagyma száraz héjában főzték meg a tojást, halvány piros színű lett. Volt, hogy különféle mintákat festettek a tojásra. A lányok azon versengtek, hogy ki tud szebbet festeni.

A húsvét szokása volt a locsolkodás. Az ünnep másnapján, korán reggel elindultak a kisfiúk tojást szedni. Az anyák egy kis tarisznyát akasztottak a fiúk vállára, beletéve a rózsavizet, mellyel a kislányokat kellett meglocsolni. Amikor még nem volt parfüm, szagos mosdószappant mostak bele és ezáltal a víz egy kicsit illatos lett. A kisfiúk a szobába lépve illedelmes köszönés után elmondták a köszöntő verset:

Úgy hallottam

Húsvét van

Én is ide pottyantam

Megérdemlek egy pár tojást

Vagy egy pohár pálinkát

Boldog húsvétot kívánok.

Vagy:

Jó reggelt, jó reggelt, kedves liliom szál

Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál

Kerek erdőn jártam

Piros tojást láttam

Bárány húzta rengő kocsin, mindjárt ide szálltam

Nesze hát rózsavíz gyöngyöm, gyöngyvirágom

Hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom.

A locsolkodás a felnőtteknél is szokásban volt.

Húsvét másodnapján a lányok, asszonyok féltek elmenni a kútra vízért, mert soha nem tudták, hogy melyik palánk mellől zúdítanak rájuk egy veder vizet. A legények lehúzódtak a deszkapalánk belső oldalánál és várták, hogy a lányok közeledjenek. Ha odaértek, az előre elkészített vödör vizet a nyakuk közé öntötték. Még a templomba sem mertek menni a lányok a locsolkodások miatt.

Húsvét harmadnapján a nők locsolkodtak, de ez meg sem közelítette a legényekét.