Előző fejezet

A FEUDALIZMUS A TÖRÖK HÓDÍTÁSIG

(10.—16. SZ.)

 

A magyarság betelepülése

A 9. századi magyar törzsszövetség létszáma a fejedelemmel kivonuló húszezer lovas, valamint a katonáskodó és termelő munkát végzők aránya (1:5) alapján százezer családra, azaz mintegy félmillió főre tehető. Ez a kiemelkedő katonai, politikai és etnikai erőt képviselő nép — kihasználva a Kárpátmedence politikai egységének hiányát, belső szervezetlenségét, amely az avar hatalom lehanyatlása, 803 után következett be — 896-ban megszállta a medencét, ahol viszonylag gyér, töredékes és kevert lakosságot talált, valamint nagyobb lakatlan vidékeket is.

A helynév kutatásból arra lehet következtetni, hogy a mai Pest megye területe a magyar honfoglaláskor szinte lakatlan volt. Csak a nógrádi részeken, a lombos erdőkben ért az Alföld pereméig a nyugati szlávok néhány szórványa a helynevek tanúsága szerint. Keletről nyugat felé haladva a Terenye—Verebély—Garáb—Herencsény—Debercsény—Nógrád—Verőce vonal jelzi a honfoglalás előtti és alatti szláv népesség déli határát, ettől délre a szláv helynevek igen ritkák. Csak a Börzsöny hegység északi lejtőin találunk a jelenlegi Pest megyében több szláv helynevet, amely a honfoglalás előttről származik.1

A szláv helynevű és köles jelentésű Szirákon nagy avar temetőt is találtak, amely a magyar foglalás korában már nem volt használatban. Ugyanakkor egy szobi ásatásból sejthetően a szlávok részben elhagyták telephelyeiket, legfőképpen a megszállás súlypontjához közel eső területeken, mert félreeső tájon kellett menedéket keresniük.2 Magyar—szláv együttélés a 10. század utolsó negyedében már létrejött, a magyar földművesek, pásztorok és szláv földművesek apró telepei egymás közelében húzódtak meg helyenként. Pest megye egész területére bizonyosnak vehető, hogy a fokozatosan kialakuló feudális társadalom kizsákmányolt és kizsákmányoló osztályának alapját egyaránt a magyar népesség alkotta, a betagozódott szláv lakosság nem volt számottevő.

A honfoglalók csapatai rövid idő alatt birtokba vették az egész országot, nyugati források szerint 900-ban már a Dunántúl is a kezükben volt. A pilisi és pesti részeket Kurszán kündü népe szállotta meg és a mai Óbuda területén létesített központot. A helynevek alapján következtethetjük ki a legkorábbi, a törzsi megszállás területét is. Az első megtelepülést ott kell feltételeznünk, ahol pogánykori leletek igen, de törzsi helynevek nem találhatók, mert a törzsi helynév már a felbomlás, a törzsből való kiválás, kirajzás és az egymással elkeveredés folyamatát jelzi. Ez a folyamat a honfoglalás után nemsokára megindult, mert országszerte találunk olyan területeket is, ahol pogánykori lelet és törzsi helynév együtt fordul elő — Pest megyében ezek alapján az első megszállás a Dunakeszi—Cegléd—Dömsöd háromszögbe tehető, a kirajzás — vagyis a pogánykori leletek és törzsi helynevek együttes előfordulása — a Dunakeszi—Pécel—Monor—Bicske—Irsa vonaltól északra, a minket érdeklő területen jól megfigyelhető.3

Veresegyház környékén eddig a következő helyekről kerültek elő honfoglalás és kora Árpád-kori sírleletek. A bagi Diósberek határrészben kb. 30 sírt tártak fel. Csornádon szőlő alá fordításkor kengyel, zabla és félgömbdíszes markolatú, kétélű kard került elő a földből. Alagról hegyesedő végű bronz karperecek és kissé domború lemezből készült gyűrűk származtak múzeumba. Gödöllőn — többek között — pödrött fejű bronztűt és ezüst, áttört korongokat leltek egy sírban. Mogyoródon ezüst veretek és apró boglárok kerültek elő szórványosan. A csörögi szőlőkben ezüst berakásos markolatú, kétélű kardot találtak.4

A kettős fejedelemség hamarosan megszűnt a betelepedés után, amikor 904-ben Kurszán kündüt a nyugati határszélen egy tárgyaláson a bajorok csellel megölték. Árpád fejedelem ekkor magához ragadta a főhatalmat, elfoglalta Kurszán várát Óbudán és az országban kulcsfontosságú Megyeri révet. Kurszán népét, a kend népet pedig részben széttelepíttette az országszéli gyepükre. Behódolt részét meghagyatta eredeti szállásterületén, akiknek utódai a 13. században Kartal vagy Koreán nemzetség néven tűnnek fel birtokaikkal Pest és Pilis vármegyék szélein.5

Veresegyháztól keletre Kartalt bírják ekkor. A helység az István király korában élő vagy későbbi Kurszán utód nevét őrzi, mivel a nemzetségnév általában az István király idejében birtokos ős nevét tartotta fenn. Ennek oka pedig az, hogy Könyves Kálmán I. törvénykönyvének 20. fejezete szerint csak a Szent István által adományozott birtokokat örökölhette az adományszerző egész nemzetsége, a később adott birtokok fiú és fiútestvér nemléte esetén visszaszállottak a királyra. A Kartal nemzetségre utal még Uzsa puszta, Kis Uzsa puszta és az Uzsai hegy Erdőkürt mellett, mert a Kartal-nembeli Uza fia Péter a 13. század második felében szerepel és a nemzetség akkor birtokolta is Uzahárshegyét, a mai Látó-hegyet Budán.6 Az Ecskendi erdő Kartal és Galgagyörk között szintén a kend nép egykori jelenlétére és a belőle származott nemzetség birtoklására mutat, amennyiben második tagjában a kend nevet őrzi.

Feltételezés szerint a Kurszán nemzetség elkobzott területeit legnagyobbrészt Árpád fiai szállották meg. Nemcsak abból következtethetünk erre, hogy Árpádot már itt temették el, valahol Óbudán, Anonymus szerint 907-ben — azonban valószínűleg néhány évvel később —, hanem abból is, hogy Árpád unokáinak, Taksonynak és Tasnak, továbbá az Árpádokkal rokon Téténynek, Horkának és Csanádnak neve fennmaradt helynevekben a megye dombos és sík területén. Valószínűleg evvel egy időben kezdődött a Kurszán várába áthelyeződött hatalmi központ körüli vidék betelepítése a különböző törzstöredékekkel is, amelyre csak néhány példát említünk főleg a Duna bal parti területéről: a hajdani Jenő a Margit-híd pesti hídfőjénél, Káposztás-Megyer Pesttől északra, Duna-Keszi, Zsidó — jelenleg Vácegres — (zsidó vallású kazár nemzetség), Mária-Besnyő, Megyerke Galgamácsa mellett, Kér-puszta ugyanott, Erdő-Kürt Sziráktól délnyugatra, Duna-Varsány (varsány a honfoglalás előtt a magyarsághoz csatlakozott alán népesség neve), Buda-Kalász (a magyarul káliznak nevezett, csatlakozott khoresmi, közép-ázsiai mohamedán, többnyire kereskedő réteg nevéből).7

Ezek szerint aránylag kicsi területen, a megye északi részén is együtt találjuk a jenő, a megyer, a kürt, a kér és a keszi törzs telepeit elkeveredve az alán, a káliz és a kazár csatlakozott népek helyeivel. Ezek a korai jövevények éppen úgy a fejedelmi hatalmat erősítették ekkor a Duna bal parti területein, mint Géza nagyfejedelem német lovagjai és nyugati papjai már az egész országban. Anonymus szerint a pesti izmaelitákat is már Taksony fejedelem telepítette meg központja erősítésére. A feudális rend legelső gócpontjai minden jel szerint a Pilis megyei részeken keletkeztek, szorosan kapcsolódva a római civilizáció maradványaihoz. Az itt berendezkedő fejedelmi, illetve királyi hatalom azután fokozatosan kiterjeszkedett a bal parti síkságra és dombvidékre, nyomon követte azon túl is — többek között— északkeletre a törzsi szervezetből kiváló szabadokat, hogy azokat is uralma alá vonja. A 10. század első felében élt Tétény, feltételezhetően fejedelmi vő vagy sógor volt. Fiának Horkának a nevéből alakultak Harkyan-Hartyán helyneveink a század közepén. Ezek a helynevek következetesen ott fordulnak elő, ahol a 11—13. században a tőlük leszármazott Gyula— Zsombor-nem birtokai fekszenek.8 Ezek szerint Nagytétény 10. század eleji téli udvarhely, Tétény fia Horka szállásai pedig — többek között — a Dunakeszi melletti Hártyán, a későbbi ,a jelenlegi Sikátor-puszta valamint Hártyán Sződ mellett, ez utóbbi helység a Gyula—Zsombor-nem központja a 13. században Pest megyében.

Ivacs falu 10. századi házainak lakógödrei

 

Római cserépedényből készített
orsógomb Ivacs egyik házából

Az Árpádok terjeszkedését ezen a területen még Fájsz és Tas helyneveinkkel tudjuk nyomon követni, melyek feltételezhetően Fajsz nagyfejedelem (?—955) idejében keletkeztek. Zsidó mellett tűnik fel egy Tas helynév Kér és Megyerke törzsi helynevek szomszédságában, egy másik pedig Gyöngyös közelében volt Fayzad mellett. Ügy látszik, hogy Fájsz nagyfejedelem és trónörököse szállást létesített a kabar eredetű Aba-nemzetség területén.9 Aránylag későbbi adat szerint Vác mellett, Verőce és Szokolya határában is találunk egy Tas helynevet Tassapuszta alakban.10

A fejedelmi és királyi birtokszervezet részét képezték az ún. szolgálónépek. Telepítésük a fejedelmi, királyi és hercegi szállások és központok közelébe már a 10. század első évtizedeitől megindulhatott. A szadai szőlőhegyek egyike jelenleg is a Csatár nevet viseli, melynek eredeti jelentése pajzskészítő, fegyverkészítő volt az Árpád-korban.11 A legközelebbi csatár helynév Csatári dűlő alakban tűnik fel Pécel határában. Sajnos egyikre nézve sem ismeretes okleveles adat. A szadai Csatár közelében ismeretlen eredetű földvár is található, amelynek területéről azonban 10—12. századi edénytöredékek, zablák, sarkantyúk stb. kerültek elő.12 Foglalkozásnévi eredetű még Sződ neve is a környéken, mely szintén bevonhatónak látszik a szolgálónépek körébe. Mindezek a szolgálónépek Fájsz fejedelem, Tas herceg, Tétény fia Horka szálláskörzetéhez kapcsolhatók vagy Csanád 10—11. századi szállásához, a mai Csornádhoz.13

A honfoglalást követő évtizedekben a sík vidéken a pásztorkodás igen jelentős foglalkozás maradt, amely alapját képezte a nemzetségi szervezet további fennmaradásának. A dombvidék patakokkal sűrű völgyekre szabdalt területén a földművelés már korán a magyarság fő gazdálkodási ágává vált. De a kalandozásokban azért erről a tájról is vettek részt, ezt bizonyítják a pestszentlőrinci leletek 10. század eleji észak-olasz pénzmellékletei és egy gödöllői sírban talált angliai Athelstan-érme (kibocsátási ideje: 925—941)- A kalandozások során hadifoglyok is kerülhettek vidékünkre, akiket a magyarok eleinte továbbadtak a közép-ázsiai muzulmán rabszolgakereskedőknek. Erre utalnak Szobon a honfoglaláskori leletekben talált arab dirhemek, amelyek mind a 10. század első két évtizedéből származnak.

Az átmenő rabszolgakereskedelem megszűnésének több oka is volt. Az első, hogy a hadifoglyokat vagyis rabszolgákat földművelésre is kezdték alkalmazni; a második, hogy 955-ben az augsburgi magyar vereség után a nyugati kalandozások megszűntek. Egy évtizeddel később a kazárokat sújtó orosz győzelem, 965 után a dirhem-forgalom teljesen elapadt. Taksony nagyfejedelem (955 ?—972) óvatossági szempontból még az óbudai fejedelmi központot is elhagyta, és a nyugati támadás ellen védhetőbb keleti Duna-partra, Taksonyba helyezte szállását. A keleti partot Géza nagyfejedelem otthagyta a katonai megerősödés és az újabb, már békés nyugati politikai tájékozódás kezdetén, hogy Esztergomban nagyszabású székhelyet alapítson.

Az Árpádok államszervezetének szívós kiépítését szolgálta az egyház megszervezése is. A püspökségek megalapítása, az új feudális állam ideológiai támaszának területi kiterjesztése mindenhol a fejedeimi-királyi család tagjainak oltalma alatt történt. Különösen érdekes megfigyelni ebből a szempontból a Csanád helynevek előfordulását a kalocsai, a váci és a győri püspökség közvetlen közelében a Duna bal partján. Kalocsa mellett Érsekcsanád (1391: Chanad) és a Szigetközben Csanád (1443: Shanad) jelzik Doboka fia Csanád partvonalát, melyen nomadizált, hossza vetekszik a hercegekéivel.14

Mindez erősíti Anonymus állítását, amely szerint Csanád, István király hadvezére a király unokaöccse volt, csak az marad homályban, hogy milyen réven. Csanád partvonalának szinte a közepén találjuk a mai Csomádot, egyformán közel Váchoz és a Megyeri révhez. A helység először 1219-ben fordul elő Sunad alakban, Anonymus 1200 körül írt gestájában Csanád vezér nevét szintén Sunadnak (olv. Csunad) írja. 1430-ban Chanad alakban írják le.15 Csornád azonban régebbi szállás föld, azt igazolja a helységben, a Dorezs nevű helyen talált — már említett — magányos lovassír kengyel, zabla és félgömbdíszes markolatú, kétélű kard mellékleteivel.16

A vezető réteg kiváltságának, a magányos, többnyire kiemelkedő helyen való temetkezésnek nem a halott elrejtése volt a célja, hanem a néptől való elkülönülés. A csomádi lovas előkelő mellékletei alapján középrendű volt, halála pedig a 10. század első kétharmadára tehető, mert a kétélű kardok a század harmadik harmadában már nem találhatók a sírokban, valószínűleg az uralkodói tilalom miatt tűnnek el, ami összefüggésbe hozható az új vallás felvételével és az értékes fegyverzet megóvásának szándékával.

A nagy gonddal és pompával, felszerszámozott lóval, fegyverekkel, pénzzel és élelemmel a másvilágra indított előkelők temetésének szokása a 10. század végére eltűnt, különösen a központi területeken. Hiszen a törzsi és nemzetségi arisztokrácia tagjai saját hatalmukat, vagyonukat és jogaikat átmentve elsőként iparkodtak alkalmazkodni az új rendhez, s feltétlen hűségük jeleként vették fel Krisztus hitét, lemondva pogány temetőhelyeikről. Tették ezt különösen és legkorábban a királyi hatalom közelében. Nem egy előkelő népével együtt királyi megbízásból az ország más vidékére is elkerült, hogy bizonyos küldetést ellásson, vagy feladatot végrehajtson. Legnagyobb részük azonban helyben maradt, élve a kialakuló új rend által megszabott életet. Valószínű, hogy a királyi család várain és udvarhelyein kívül az ő szállásaik váltak legkorábban egyházas helyekké, s ezután halottaikat már a templomban vagy a templom köré az ún. cinterembe temették.

A Duna—Tisza közén a keresztény hitre térítés formálisan befejeződött már I. István király életében. Az egyház fő jövedelmét eleinte a tized adta és csak később a saját kezelésében levő birtokok. A mostani Pest megye területének tizedén kezdettől fogva az esztergomi érsekség, a veszprémi és a váci püspökség osztozott úgy, hogy a bal part tizedjövedelme teljes egészében a váci püspökséghez folyt be. Az egyházi birtokok a 11—12. században szerények voltak, csak néhány falura, sokszor csak a falu részbirtokára korlátozódtak.

I. Istvánnak sokat idézett, második törvénykönyve (1030— 1038) első pontjában szól a király adományáról az egyháznak, a sorrenddel is hangsúlyozva a rendelkezés kiemelkedő fontosságát. Eszerint: „Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hét ökörrel és két tehénnel, 30 apró marhával. Ruháról és oltártakaróról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök." A falvak ebben az időszakban még nem állapodtak meg. A határhasználat követelményeinek megfelelően újabb kis települések alakultak. A telek, a mansus, a mansió sem jobbágytelket jelent ekkor még, csupán egyszerű szálláshelyet vagy házat, házhelyet. A települések még a 11. században is többnyire apró, legfeljebb néhány nagycsaládot befogadó szállások voltak. A honfoglalást követő időben kialakuló magyar falurendszer első rétegét a téli szállások alkották. A faluvá szilárduló téli szállásoknak nemzetségi szerkezete már a 10. században megbomlott.

A kevés számú 11. századi forrásban először feltűnő falvak már feudális szolgáló népek, szolga állapotú emberek kisebb-nagyobb közösségei és szomszédsági jellegű települései. A megtelepült magyarság eddigre jelentős gazdasági, társadalmi és politikai átalakuláson ment keresztül. A folytonos költözködés megszűnését, a falu helyhezkötődését elősegítette a templom építése, vagy az, hogy a földesúr közvetett kényszerrel rögzítette birtokán a népesség egy részét. Érthető, hogy sok, kis létszámú falu miatt I. István király nem tudott többet megkövetelni, mint hogy minden tíz falunak legyen egy temploma. Figyelembe véve a falvak kicsinységét, ez elég súlyos követelés lehetett. A század végén, sőt még századok múlva is sok falunak — elsősorban a kisebbeknek és újabbaknak — hiányzott a temploma. A templom nélküli falvak lakói a szomszédos templomos helyen temetkeztek.

Kora Árpád-kori kockajáték birkacsontból Ivacsról

A vidék 11. századi képe Kálti Márk 14. századi krónikájában tűnik fel. Géza és László hercegek seregeikkel Vácról vonultak fel Salamon király ellen és 1074. márc.  12-én érkeztek meg Cinkotára, amely akkor valószínűleg hercegi birtokközpont, udvarhely volt az államalapítás korától kezdődően.17 Salamon király serege délkelet felől érkezett. A két sereg között a Mogyoród nevű hegy feküdt. A sűrű köd miatt a seregek két napig várakoztak. A hercegek seregei győztek a csatában március 14-én, Salamon maradék híveivel Szigetfőnél átkelt a Dunán és nyugatra menekült. László herceg, a későbbi I. László király, a csata előtti fogadalmához híven a csatatéren bencés apátságot alapított Szent Márton tiszteletére, amelynek birtokába falut telepített, de az apátság ezen kívül jelentős tizedjövedelmet is élvezett — későbbről igazolhatóan Tarcsa és Fót tizedét is — a közvetlen környéken.18 A mogyoródi bencés apátság tevékenységével hozható kapcsolatba Mezőszentmárton, a korábbi Hartyán. Helyén ma Sikátor-pusztát találjuk, ahol templomromjai még láthatók.19

 

A faluszervezet megszilárdulása

A mindmáig erősen élő veresegyházi és szadai néphagyomány szerint mindkét helységnek őse Ivacs volt. A szájhagyományban és a naiv népi etimológiában valamilyen nagyobb csata és evvel együtt járó pusztulás emlékét is megtaláljuk. A különböző hagyomány-elemek azonban rendkívül töredékesek, néha ellentmondásosak; így nehezen illeszthetők össze. Mindenesetre, ha Ivacs falu létezett is már a mogyoródi csata idejében, 1074-ben; az itteni csatározást el kell vetnünk. A királyi sereg kisebb menekülő részei sem kelhettek át Mogyoródnál az akkor még sűrű erdővel borított Somlyón, még kevésbé kerülhették meg azt, egyébként is a patakokkal szabdalt és vizenyős terület gátolta volna a menekülést.

A hagyomány a községtől mintegy három dűlő-földnyire olyan nagyméretű csata emlékét őrzi, hogy a vér egészen a falu széléig folyt volna. A csata helye — egyesek szerint — Vaskapu néven ismert, már a múlt században is csak két homokbucka között haladó dűlő út volt a jelenlegi református temető és a Revetek között. A naiv népi etimológia Ivacs falu nevét a csata alkalmával elhányt ívekről, íjakról eredezteti. Harangját kútba vetették a tatárok hírére. A templom alapfalai az Ivacsokban — állítólag még a századfordulón látszottak. A régi kutat — amely száz évvel ezelőtt még megvolt — Harangkútnak hívták, mert a hagyomány szerint abba vetették bele a harangot.20

Ivacs nevének valódi jelentésével és eredetével kapcsolatban csak találgathatunk források hiányában. Lehetséges a szláv Iván vagy az egyesek által feltételezett magyar Iva személynévből való származtatása is. A régi, már használaton kívüli „cs" kicsinyítő képzővel alakulhatott az Iváncs, Ivacs. Az Iváncs alakból könnyen kieshetett a szóbelseji nasalis és lett Ivács, aminek második magánhangzója később, talán a múlt századi tagosítás után megrövidülhetett, amikortól a tagosított területeket többesszámban kezdték nevezni: Ivacsok, Hosszakok, Szentjakabok, Gőbősök, Revetek, Csibajok stb. Ha helyes nyomon járunk, akkor Ivacs valóban régi település lehetett, mert a személynévből vett helynevek a 10—12. századra tehetők. A korai Visegrád, utóbb Pest vármegye területe nem várbirtokokból, hanem a királyok és a hercegek közvetlen irányítása alatt állott. Iva vagy Iván személyében udvari tisztviselőt vélhetünk, aki egy ilyen birtok igazgatásával volt megbízva.

Kőmozsár Ivacs faluból

A szájhagyomány úgy tudja, hogy a tatárok közeledtének hírére Veresegyházon — vagy Ivacson — nagy gödröt ástak a falu lakói és sokan közülük abba bújtak el, mások a környező erdőkbe menekültek. A tatárok a befedett gödör fölött járkáltak sokáig és nem vették észre a rejtekhelyet mindaddig, amíg egy csecsemő el nem sírta magát. Azután megöltek mindenkit a gödörben. Az ártatlan csecsemő sírása, amely egy egész közösség pusztulását okozza, elterjedt motívum.

A másik elbeszélés szerint a lakosok a kőtemplomba menekültek. A tatárok bevették a templomot, a szörnyű vérengzéstől vereslettek a falak, azóta hívják a helységet Veresegyháznak. Ennek variációja, hogy a dúláskor csak egy ház maradt volna meg, aminek szintén vereslett a fala a vértől. Ez a változat az egyház, azaz templom jelentésű szót egyetlennek értelmezi tévesen. Különösen ez az utóbbi etimologizálás teljes egészében a népi tudálékosság körébe tartozik. Mindezekből azonban — anélkül, hogy a tatár pusztítás mértékét eltúloznánk — kitetszik sok évszázad után is a menekülés és a szenvedés óriási mértéke, mely elevenen él mindmáig a vidék népének emlékezetében.

Bécsi dénár a 13. századból Ivacsról

A tatárjárás katonai menete és története vidékünkön a források szűkös volta miatt felderíthetetlen. Annyi látszik bizonyosnak, hogy Pestnél az 1241. márc. 15-én feltűnt, feltételezhetően Sejbán vezette tatár sereg megtévesztő hadmozdulatokkal a fősereg látszatát keltette, és maga után csalta észak felé Ugrin kalocsai érsek dandárát. Az érsek csapatait Pesttől északra valahol — egyesek szerint Sződ tájékán — mocsarakba szorították és lenyilazták.21 Vác készületlen városát a tatár sereg március 17-én, virágvasárnapkor az első rohammal vette be és gyújtotta fel, majd egy-két nap után visszafordult keletnek, hogy csatlakozzon a Batu kán vezette fősereghez a Tisza felső vidékén. Eközben dúlták fel a Vác felől nyitott völgyben sorakozó településeket és Mogyoródot, Gödöllőt, valamint a Galgamentét. A Sajó mellett, Muhinál azután az egyesült tatár seregek döntő vereséget mértek a király seregére az április 12-ére virradó hajnalon.

A népi tudat semmit sem őrzött meg a tatárjárás előtti időkből, a történelem evvel kezdődik a kétkezi ember számára. A mogyoródi csata emléke csak visszaszivárgott, iskolai kultúr-élmény. Veresegyház nevét természetesen temploma színéről kapta, vörös kőzet található az Alsóagyigácsóban, az Agyigban. Lehetséges, hogy éppen a tatárjáráskor elpusztult templom helyett építették az újat és valószínűleg a mostani katolikus templom helyén. Amelyről csak egy ásatás dönthetné el, hogy hány középkori építési szakasz és pusztulás nyoma rejlik alatta.

Korai okleveles adat hiányában Veresegyház község helyét és kialakulásának idejét közvetlen környékének okleveles és egyéb írott emlékeit vizsgálva következtethetjük ki. Legkorábbiak, 10—11. századiak — mint már láttuk — az Árpádok és rokonaik személyneveivel, a törzsnevekkel és a szolgálónépek foglalkozásneveivel jelölt helységek, szállások és helyek. Mogyoród helység létrejötte az 1074-et követő évekre tehető. Vácrátót falu neve azt bizonyítja, hogy a Könyves Kálmán király feleségével, Buzillával 1097-ben vagy a következő egykét évben bejött Rátold és Olivér lovagtestvérek gyéren lakott, esetleg üres területként kapták birtokaikat a királytól a Sződ-Rákos-patak mentén és azt maguk telepítették be. Rátót falu 1219-ben fordul elő először írott forrásban. A Rátót-nem birtokai közé tartozott már a 13. században Kisnémedi (1268: Superioris Neveg)22, Váchartyán (1227: Harkyan), Vácduka 1295 : Tuca)23 és a 14. században Fót is (1353: Folt).24 Veresegyház helytörténetével kapcsolatban mindezeket azért kell felsorolnunk, mert a Rátót-nem délkeleti irányú birtokszerzési politikáját mutatják és később látni fogjuk, hogy Veresegyház is a Rátót-nemből leszármazott család kezében volt a 14. században. Ugyanis a Rátót-nem 1283-ban felosztotta ágai között az addig közös nemzetségi birtokot, még Rátótot is. Rátót-nembeli Porcs I. István fiai azután még tovább osztoztak a rájuk eső részen és ez lett az alapja a későbbi Pásztói, Tari és Kazai Kakas családok kialakulásának.25

Rátót-nembeli Roland nádor pecsétje 1255-ből
Rátót-nembeli Mátyás pecsétje 1282-ből

Veresegyháztól északra Zsidó helység a Zsidó-nem ősi fészke. A feltételezhetően kabar eredetű nemzetség, itteni birtokát még I. István királytól kaphatta. Nemzetségi eredetű monostorát 1234-ben már a premontreiek bírták. A nemzetség legrégibb, névszerint is ismert tagja, Mácsa a 12. század második felében élt, az ő nevét viseli Galgamácsa, korábban Alsó- és Felső-Mácsa.26 Egy későbbi oklevél szerint 1284-ben a nemzetség birtokolta ezeken kívül még Vácbottyán, Tas, Páty és Kér helységeket. A Zsidó-nembeli István, királynéi tárnokmester ekkor kapta ugyanis adományul a Mácsához tartozó Tas pusztát, amelyen korábban királynéi szentséghordozók éltek.27 Ennek az Istvánnak testvére a Zsidó személynevet viselte, tőlük származtak a Becski, a Csáki és a Szántai-Petőfi családok, amelyeknek tagjai többször felbukkannak a Veresegyházzal kapcsolatos írott forrásokban.28

A Veresegyháztól keletre fekvő szomszéd település, Szada először 1325-ben tűnik fel oklevélben személynévként. Pardev Jakab özvegye, Erzsébet a férjétől, Zadai Jakab fia Domonkostól ráhagyott budai szőlőjét elzálogosította, amiről a budai káptalan állított ki oklevelet. A szád, száda szó jelentése: valamilyen tárgy, természeti alakulat nyílása, bejárata. Ahogy egyik régi népdalunk mondja: „Erdőszádba kivittem, / Nyírfák alá eltemettem." Szada Gödöllő felől valóban a Sződ-Rákos-patak völgyének a bejáratában fekszik. Tudjuk, hogy már a korai Árpádkorban is Hatvan—Gödöllő vonalán országos fontosságú út haladt a Megyeri-révhez a Rákos-patak völgyében. Ebből az útból éppen Gödöllő—-Szada irányában ágazott el Vác felé egy szintén jelentős út. Szada a völgység bejáratában földrajzi fekvése miatt nyerte a nevét.

A 12. században már megszilárdultak a vidék települései. Az oklevelekben megjelenő helységek feltűnésük idejében már templomos falvak, már réginek mondott határokkal elkülönítve. Összefoglalásul felsoroljuk a valószínű megtelepülés és az okleveles említés időpontjait:

Besnyő 10.  sz. 1249
Bottyán 12.  sz. 1332
Csornád 11. sz. eleje 1219
Hártyán 10.  sz. 1227
Ivacs 10.  sz. 1430
Mogyoród 1074 után 1235
Szada 11. sz. 1325
Szentjakab 12. sz. 1363
Szentmiklós 12. sz. 1344
Veresegyház 12. sz. 1375
Zsidó 11. sz. eleje 123429

A tatárjárás után feudális pártharcok dúlták ezt a vidéket is. Domokos visegrádi várnagy 1283-ban a veszprémi püspök birtokait pusztította, köztük Szentendrét. Tamás váci püspök a Margitszigetre akart menekülni, de útközben meggyilkolták. A 13. században három tényező hatott a nagymérvű falupusztásodás irányába: a tatárjárás, a korabeli földesúri prédiumos gazdálkodás hanyatlása és a földesúri magánháborúk állandósulása. Ivacs és Szentjakab elpusztásodását mindhárom tényező együttes hatása okozhatta.

Az az átalakulás, amely a régi arisztokrácia bukását hozta országszerte és új családok felemelkedését az Árpád-ház kihalása után, Pest megyét kevéssé érintette, mivel az itteni birtokosok, a Rátótok, Ákosok, Csákiak, Kompoltiak Vencel király mellől Károly Róberthez állottak 1304—1307 között. Pest megye északi része Rátót-nembeli Domokos hatalmi területéhez tartozott, aki jelentős szerepet töltött be az 1308-as országgyűlésen, amelyik elhatározta Károly Róbert királlyá koronázását. Csák Máté éppen ezért 1311-ben végig dúlja és majdnem a pusztával teszi egyenlővé a Vác és a Tisza közé eső területet, „a király szolgái"-nak birtokait és népeit.30

 

Falumag, faluhatár és puszták

A halászó helyeknél, folyóknál, lápok, tavak mellett a dombra épült téli szállások, már korábban mutattak bizonyos állandóságot, mint a sík vidékiek. A dombok és vizenyős részek, folyások találkozása különösen alkalmas volt téli szállás létesítésére, mert az állatállomány a réteken könnyebben kitelelt. A téli szálláson hellyel-közzel magányos házak és házcsoportok épültek, amelyeket oda telepítettek, ahol a talaj éppen arra alkalmas volt. A nemzetségi téli szállások aztán a határ feltörésével kezdtek faluvá alakulni. A legelső falvak apró szórványokból álló kis települések voltak. Lassú összeépülésükkel jött létre a zárt település, a halmazfalu. Veresegyház települési magja is halmazfalu.

Általában köztudott, hogy a falut létrehozó és fenntartó erők a helyi energia és a helyzeti energia. A helyi energiát a topográfiai fekvés nyújtotta előnyök: az éghajlat, a védettség, a talajviszonyok, az erdő és a folyók megközelíthetősége adja; a helyzeti energiát pedig a forgalmi fekvés előnyei. Mivel az ősi falvak nagy része még az úttalan korszakban keletkezett, a kialakuló úthálózatnak már a meglevő falvakhoz kellett igazodnia. Ezeket a tényezőket figyelembe véve Veresegyház egyik települési magját a Kis-patakon túl, a Vác felé eső, enyhén dombos területre tehetjük, a Bercsényi utca, a Luther utca és a Fő út által határolt háromszögbe.

A víz adott a Kis-patak és a Nagy-patak, a Sződ-Rákos-patak összefolyásánál. A falumag megállapításánál nyomravezet és bizonyíték a település szabálytalan alaprajzú része, a régi falurész mindig zsúfoltabb és minden rendszer nélkül épített házai, a zegzugos és szabálytalan építkezés. A településformáknak ezt az ősi típusát azért nevezzük halmazfalunak, mert a telkek nagysága és elhelyezkedése szabálytalan, valamint az épületek tájolása is. Ez a településforma mutatja, hogy a lakos

ság nem előre kimért utcákba települt, hogy az utcák csak a házak későbbi bekerítése folytán alakultak ki. Végül, de nem utolsósorban bizonyíték a falumagra a részek elnevezése is. Veresegyháznak ezt a halmazfalu jellegű részét nevezik Fölvégnek, Fővégnek mindmáig.

Felfedezhető azonban egy másik halmaz jellegű települési mag is a Fő út, a Temető utca és a Petőfi Sándor utca által határolt háromszögben. Ez a tulajdonképpeni Alvég. Jelentőséggel bír, hogy az Alvég és a Felvég kb. egyenlő távolságra van a középkori templomtól. A kettőt a szalagtelkes elrendezésű Fő út köti össze. A két halmazmag összeépülését a korai időre kell feltételeznünk, mert megmaradtak a „végek" állapotában, nem fejlődtek alsó és felső helységgé — ahogy az ország egész területén ez a jelenség előfordul — vagyis nem keletkezett Alsó- és Felső-Veresegyház. Természetesen az ilyen jellegű település is összeolvadhatott a későbbi időben. A közelben így keletkezett Galgamácsa Alsó- és Felső-Mácsából.31

A szalagtelkes elrendeződés fejlettebb és későbbi a halmaztelepülésnél és esetünkben az utak kialakulásával függ össze, valamint a nagyobb biztonság létrejöttével. Jellemzője, hogy keskeny és hosszú, szalag alakú telkek hosszanti oldalukkal érintkeznek és alkotnak sorozatot. A házak és kerítések az utcaszintben állnak többnyire homlokzatukkal kifelé. Alapformája: két sor ház az út mellett. Veresegyház esetében gazdagítja a képet, hogy a Fő út délnyugati során a telkek lenyúlnak egytől-egyig a patakig.

A szalagtelkes, soros falu utcája funkcionálisan ki szokott szélesedni, az ilyen kiszélesedést orsós utcának nevezzük. Veresegyház fő utcája két esetben szélesedik ki orsó formán, az első és a régebbi a templom körüli kiszélesedés, a második és két évszázadnál régebbre nem tehető kiszélesedés a Piac tér környéke.

Ugyanakkor Veresegyház települési alaprajzát vizsgálva felfedezhetjük a keresztutas falu jellegét is. Tiszta típusok ritkán fordulnak elő, különösen a nem telepített falvak esetében. A keresztutas falura két egymásra többé-kevésbé merőleges út a jellemző. Keresztutas jellege — a Csornád—Zsidó útszakasz, amely keresztezi a Gödöllő-—Vác utat — az 1760-as évek után alakult ki. Veresegyház a halmazfaluból növekedve, fejlődve a szalagtelkes elrendeződés típusán át jutott el a keresztutas településig, amely a nagyobb, erőteljesebb települések formája.

A 13—14. században a magyarországi mezőgazdálkodásra a szabályozott talajváltó művelés a jellemző, ami viszonylag fejlett portarendszert jelent. A szántógazdálkodásra kijelölt területet két részre osztották; az egyiket szántották, a másikat legeltették — amellyel természetes trágyázást is végeztek —; a területek váltása a telek kimerülésekor következett be, tehát nem évente. Ez a művelés az örökszántó nyomásos rendszernél nagyobb földbőséget mutat és átmenetet képez az állattenyésztés és a földművelés között. A telek ekkor még a legeltetés során a természetes trágyázással egy időre művelhetővé vált   föld.

Károly Róbert 1338-ban vert ezüstje Ivacs templomából

Ez a szabályozott talajváltás, már állandó helyhez kötötte a telket és megszüntette a települések vándorlását is. Állandó falvak alakultak, a parasztok a templom körüli belső telekről jártak ki a széles határba, melyen az addigi szabadfoglalás helyett már osztó földközösségben gazdálkodtak. A telek, amely a lakóhelyet és a vele egybekötött gazdasági telepet jelentette korábban, ettől kezdve magában foglalta már a faluban levő lakótelket és annak külső tartozékait; a szántóból, a legelőből, a rétből és az erdőből való részesedést. Ez a jobbágytelek.32

A fejlődés útja a szabályozott talajváltásból a nyomásos rendszer felé vezetett. Az ország hegyes-dombos vidékei a 14. század második felébe eljutottak a földszűkének arra a fokára, amelynél a nyomásos rendszer bevezetése, elterjedése már elkerülhetetlen. Pest megyében először az északi hegyes-dombos vidéken terjedt el a nyomásos rendszer, majd fokozatosan a síkvidékeken is. A telkes, szabályozott talajváltó és a nyomásos rendszerű gazdálkodást azonban a 14—15. században sokáig egymás mellett alkalmazták és a helyzet csak lassan változott a nyomásrendszer döntő fölényére.

A 14. század első negyedében a központi hatalom átmenetileg megerősödött. Az 13 20-as években a királyi hatalom már szinte az ország egész területét megtisztította a tartományurak ellenállásától. Ugyanakkor a királyi hatalom megszilárdulásával az osztályelnyomást is biztosította, amennyiben visszaszorította a parasztság harcát, kiszorította a vármegyei szervezetben helyenként elért befolyását. Avval azonban, hogy Károly Róbert felszámolta az ország termelőerőit legnagyobb mértékben pusztító feudális belháborúkat, magánháborúkat, megnyitotta az utat a termelőerők növekedése, a mezővárosi és városi fejlődés, az áruforgalom viszonylagos zavartalansága, az egyszerű árutermelés rendjének kialakulása előtt.

Az 1332—1337-i pápai tizedjegyzékekben a Vác és Gödöllő közötti helységek — amelyek korábban már léteztek, sőt oklevelesen is feltűntek — nagy része nem szerepel, annak jeleként, hogy gyér lakossággal bírnak vagy éppen pusztán állanak és emiatt megadóztatásuk a kereszteshadjárat céljára nem lehetséges. Mogyoród sem szerepel — pedig joggal elvárhatnánk, hogy hozzájárul az ügyhöz — újjáéledése azonban csak az 1340-es évekre tehető.33

Szentjakab először 1363-ban tűnik fel oklevélben, ekkor a mogyoródi apát jobbágyaival elfoglalva tartja a váci püspök itteni erdejét.34

Ivacs falu — a templomának maradványai között talált pénz, Károly Róbert 1338-ban Budán vert ezüst obulusa alapján — újra és még lakott volt ekkor. Amikor Ivacs először tűnik fel oklevélben, 1430-ban, már puszta. Később, 1461-ben, amikor Ryhel Sybold fejváltsága fejében birtokaiból 50 márkányi értékű részt zálogjogon átadnak bírói ítélettel Szilassy Vince váci püspöknek, akkor ezek között említik Ivacs puszta 32 jobbágytelekhez tartozó földjét és rétjét, valamint elhagyott templomát.35

A 15. század első éveiben Szántai Lack Dávid, szlavón bán és testvére Szántai Lack Jakab, aki 1403—1408-ig erdélyi vajda egyezség szerint elcserélték Pest megyei birtokaikat Zsigmond királlyal — többek között — Bihar, Valkó stb. megyei birtokokra.36 A Pest megyei birtokok: Veresegyház a Sarfew (Sárfő) nevű pusztával, az  1430-as határjárásból megtudjuk, hogy a szóbanforgó puszta a veresegyházi és a zsidói határt képező, ugyancsak Sárfőnek nevezett patak mellett volt. Ehhez a birtokhoz tartozott még Iklad, Iwancz (Ivacs), Zabadthelky (Szabadtelek) és Gardon (Gárdony). Szabadteleknek neve mutatja, hogy már régen megüresedett helyről van szó. Gárdony pedig hegy, az 1430-as határjárásból kiderül, hogy Szada, Szentjakab-puszta és Gödöllő hármashatárán állott.

A felsorolt puszták jól mutatják a pusztásodási folyamat méreteit a vidéken a 14—15. sz. fordulóján. Erre az időre a megye bal parti települései közül mintegy száz helység néptelenedett el, aminek csak kisebbik oka volt az apró falvak összetelepülése a megelőző századokban. A pusztásodás indítékait legfőképpen a háborús dúlásokban, a feudális magánháborúk pusztításaiban és a pestisjárványokban jelölhetjük meg.37

Már tárgyaltuk az 1241-es tatárjárás katonai eseményeit a környéken, de az utána következő elmenekülésről és éhínségről még nem volt szó. A már tavasszal a Dunáig előrehatoló tatár seregek lehetetlenné tették az aratást a Dunától keletre. Országszerte elmaradt a vetés 1242-ben, mert a Dunántúl elfoglalása után csak a nyár végén vonultak ki a tatárok az országból. Az első, az 1243-as termés nagy részét pedig sáskajárás pusztította el. A Duna pesti és váci oldalán — többek között — a megmaradtak nem tértek vissza feldúlt falvaikba a tatárok kivonulása után közvetlenül, hanem a folyó mentén halászattal és vadászattal igyekeztek az éhínséges időt átvészelni. Sokan a riasztó hírek miatt, tartva egy újabb támadástól a Dunántúlra költöztek.38

Ivacs templomának feltárása 1976-ban berajzolt alapvonalakkal

A Rátótok és Csák Máté feudális magánháborúja — amelyről már szintén volt szó — az 1310-es években végetért a környéken. A békésebb korban ismét gyarapodni kezdő lakosságot 1347—49., az 1360., az 1374. és az 1380—82. évi országos pestisjárvány sújtotta. Másrészt a 14. század végére már kibontakozófélben volt a jobbágy-paraszti osztályharc egyik új formája is, az elvándorlás, az elmenekülés, a feudális terhek elől a születő mezővárosok védelme alá való húzódás. Mindezek a folyamatok különböző mértékben ugyan, de együttesen a falupusztásodás irányába hatottak.

Ebben az időben Veresegyház és Szada jelentős birtokok, amelyeket királyi kegy adományoz magas tisztséget viselő embereknek. Zadai Péter fia Tamás örökösök nélkül halt meg 1349-ben, Lajos király Szadát és Gödöllőt Pohárus Péternek, udvari vitézének, Abauj vármegye főispánjának adományozta. Zadai Tamás leányának, Erzsébetnek a leánynegyedét 1352-ben adták ki, olyan módon, hogy Szada és Gödöllő birtokokból megkapta Szada északi felét a Szent Tamás tiszteletére épült kápolna kegyuraságával együtt. A kegyuraság tehát tovább öröklődött leányágon. Az oklevél Zadai Péter fia Tamás „igazi határai és régi határjelei mellett" öröklött birtokáról szól és világosan kitűnik, Szadában addig részbirtokos nem volt. Mindezek azt bizonyítják: a nemes Zadai család régi, helyi eredetű és ők építtették Szent Tamás tiszteletére a szadai kápolnát. A család köznemesi rendű, Zadai Tamás leánya Erzsébet a köznemesi Ologhi Bachov fia Miklóshoz ment feleségül, 1361-ben már nem él a házaspár. Zadai Tamás özvegye, az anyós él még és Budán „a királynői házban lakik".39 Valamiért a Zadai nemesek a királynő kegyében álltak, bizonyítja az, hogy amikor Erzsébetnek kiadják leánynegyedét, a királyi emberek mellé, a nagyobb biztonság kedvéért a királyné saját káplánját, Gergely mestert, a fehérvári egyház kanonokját küldi ki „soron kívül".40

A leánynegyed kiadásakor, 1352-ben felsorolják a szadai haszonvételeket: jobbágytelkek, szántók — akár megműveltek, akár nem —, mezők, rétek, kaszálók, szőlők, kertek és erdők. Elénk tűnik a kifejlett feudális gazdálkodási rendszer. A szőlő ebben az időben a Duna bal partján még nem fordul elő sűrűn, de ettől kezdve Veresegyházon és Szadán nagy jövője lesz.

 

Birtokok és birtokosok

Szada régi határainak sőt határjeleinek emlegetése 1349-, 1352-és 1370-ben közvetett bizonyíték Veresegyház régi határára és határjeleire. Zadai Péter fia Tamás 1349-ben már nem él csak felnőtt leánya, Tamás atyai örökségként bírta Szadát és Gödöllőt teljes egészben. Zadai Péter fia Tamás 1341. ápr. 26-án szerepel Gyarman fia Petőnek birtokában való megerősítésekor.41 Mindebből az következik, hogy Zadai Péter születése a 13. század végére tehető, felnőtt kora pedig a 14. század első harmadára. Az sincs azonban kizárva, hogy Szadát és Gödöllőt már ő is atyai örökségként vette át, azok régi, megszilárdult határai mellett.

Veresegyház első okleveles említése 1375-ből való, Szepesi Jakab országbíró Zsidói István fia Domonkosnak Wereseghazi Lack fia Miklós elleni perében elengedi ekkor a felperesre kirótt 6 márkányi bírság kétharmadát.42 A Wereseghazi és Zsidói köznemesi családok egymás elleni hatalmaskodásairól és pereskedéseiről több oklevél maradt fenn ettől kezdve. Wereseghazi István fia János 1381-ben Bottyánra rontott jobbágyaival együtt és onnan a Zsidóiak egy jobbágyát Veresegyházra hurcolta. Zsidói István fia Domonkos sem volt rest, mert Wereseghazi Lack fia Miklós veresegyházi erdejére tört, abban Mihály és Beke nevű jobbágyait kifosztotta és Mihály nevű famulusát a nyílt országúton megtámadta.43 Wereseghazi Lack fia Miklós 1381. ápr. 29-én panaszt emelt a megye közgyűlésén a Zsidóiak ellen azért is, mert Veresegyházon Beke és Gergely nevű jobbágyait megsebesítették. Testvére, Wereseghazi Lack fia Tamás pedig jobbágyainak elhurcolása és egy rétjének jogtalan elfoglalása miatt emelt panaszt a Zsidóiak ellen ugyanakkor.44

Ezeken felül a Zsidóiak megsebesítették még három jobbágyát és elhajtották tizenkét ökrét a Wereseghazi családnak. Amiért Wereseghazi Lack fia Miklós és István fia János rövidesen elégtételt szerzett, amikor a Zsidóiak familiárisát, a Zodának nevezett Pétert és Jakus nevű jobbágyát, zsidói lakosokat, akik a pesti vásárról igyekeztek haza, az országúton megsebesítették és teljesen kifosztották.45 Még ebben az évben Wereseghazi Lack fia Miklós és atyafiai elfoglalták jogtalanul a Zsidóiak Iglod — jelenleg Iklad — nevű faluját is.46

Mint látjuk, Veresegyházról is eredt köznemesi család, akár a Zsidói, Zadai, Mácsai, Ologhi stb. családok a környező falvakból. A század utolsó negyedéből ismerjük Wereseghazi Lack fia Miklóst és testvérét, Tamást, valamint István fia Jánost, akinek rokoni kapcsolata nem derül ki az oklevelekből. Az ő apáik, Lack és István még a 14. század első felében születtek.

A helyi eredetű köznemesi családok villongásai éppen úgy nem kímélték a jobbágyi munkaerőt és a más termését, mint a hatalmasabbak magánháborúi, legfeljebb kevesebb kárt tudtak csak tenni benne. A jobbágyok elhurcolása, megsebesítése, kifosztása, kereskedésének akadályozása szinte napirenden volt.

A királyi kúriából kiküldött emberek 1399-ben ugyanilyen ügyből kifolyólag vizsgálatot tartottak Veresegyházon, mert Tari László főesperes apja, Tari István és testvére, Tari Lőrinc állítólagos biztatására 1399. márc. 2-a körül két négyökrös szekeret vétetett el Mácsai Bekcs fiainak, Bekcsnek és Tamásnak három mácsai és zsidói jobbágyától.47 A jobbágyok dolguk végeztével hazafelé hajtottak Veresegyházon keresztül. A vizsgálatot végzők Veresegyházon keresték fel Tari Lászlót, aki azt állította, hogy officiálisai— tiszttartói — tudta nélkül jártak el és végül megígérte, hogy az ökröket és a szekereket visszaadja tulajdonosaiknak.

Az oklevél nem mondja, hogy Tari László főesperesnek birtoka lenne Veresegyházon, de az, hogy officiálisai a helységben hatalmaskodnak és, hogy az ügy tisztázására a királyi kúria emberei magát a főesperest itt keresik meg, arra enged következtetni. A Tari család a Rátót-nemből származott le, őse Rátót-nembeli Porcs I. István fia László bán volt, aki 1325-ben bírta Rátótot és egyházának patronátusi jogát.48 Fót is a Rátót-nem kezében volt 1353-ig.

A Rátót-nem tagjai hű támaszai voltak az Anjou királyoknak, birtokszerzésükkel a 14. században egyre inkább Pest és Buda közelébe kerültek, aminek egyik célja volt a Budára járás megkönnyítése.49 A Rátót-nemből leszármazott családok: a Tariak, a Pásztóiak Pest megye északi részén még a 14. században is jelentős birtokokkal rendelkeztek. Tari László Pásztói Domokossal együtt 1369-ben önkényesen elfoglalva tartotta a nógrádi Láposd földet, ami ellen a Széchenyiek tiltakoztak.50 Az oklevélben megemlített Tari Lőrinc Zsigmond király rendíthetetlen híve, 1401-ben a király fogságba vetésekor egyedül kelt a védelmére és súlyosan meg is sebesült. Ő az, akinek írországi utazásáról, amikor meglátogatott egy mérges ki-gőzölgésekkel teli barlangot, fennmaradt egy középkori pokoljárás műfajú énektöredék.

Isaszeg új részbirtokosának beiktatásakor 1400-ban, Weres-egyházi Benedek litterátus királyi emberként vesz részt.51 A köznemesség élelmesebb tagjait a birtokaprózódást követő elszegényedés szorította a tisztviselői pálya és állások felé. A tisztviselői, a familiárisi szolgálattal nemegyszer újabb birtokokhoz lehetett jutni királyi adomány révén. Ilyen birtokadományként kapta Kerekegyházi Gellért, Hédervári Lőrinc nádor familiárisa Csanád-pusztát (valószínűleg Dunavecse határában) és Párdiegyházát (ez utóbbit a mai Rákospalota területén.)52

A királyi kézre került Pest megyei birtokok eladományozása 1420 után megszűnt, sőt nyilvánvaló, hogy Zsigmond király tervszerű és nagyméretű birtokszerzési politikába fogott a megye északi részében is. Kezdetben a csere eszközeivel igyekezett nagyobb összefüggő birtoktesteket kialakítani. A Zsidó-nembeli Csáky és Becsky családoktól cserélte el 1422-ben Zsidót, Mácsát, Bottyánt és négy pusztát a tiszántúli Margitta uradalmáért. Ekkor a Zsidó-nem, amelynek már nagy birtokai voltak a Tiszántúlon és a Délvidéken, végleg elköltözött Pest megyéből.53 A király azután elcserélte 1425-ben az Ákos-nembeli Micsk bán unokáitól Turát, Hévízt, Szentlászlót, Valkót, Nyíregyházát, Szörényt, Oszlárt, Felsőnémedit és Váchartyánt öt pusztával.54 Ugyanekkor már királyi kézen volt — többek között — a megye északi részében a Pohárus család magva szakadtával Szada és csere vagy vétel útján a Domoszlaiaktól Isaszeg, a Pásztóiaktól pedig Veresegyház. A tatárjárás óta egyetlen király sem tudott létrehozni ekkora birtokot a megyében.55

A királyi birtokok rohamos növekedése folyamatának azonban hamarosan vége szakadt a rendkívül költséges cseh és török háborúk miatt. Zsigmond király újszerzeményű birtokaiból is kénytelen volt elzálogosítani. Veresegyházát és Szadát, már 1426-ban az Alcsébi család, ettől pedig 1430-ban a Szepes megyei Ryhel Péter, királyi bányagróf vette zálogba, amikor a király helyett kezdte visszafizetni annak már 1400,— Ft-ra emelkedett adósságát.56 Állítólag a váci káptalan országos irattárának legrégibb iratai között található 1425-ből egy oklevél, amely Héderváry László bevallási adatait tartalmazza a váci káptalan számára az egész Hartyán helységről és Némedi, Szada, Veresegyház helységekbeni részbirtokairól.57

Zsigmond király 1430. aug. 9-én megparancsolta, hogy járják meg Macholfalvy Ryhel Péter és felesége, Katalin Veresegyház és Szada Pest megyei birtokait és tegyenek róla jelentést. Az óbudai káptalan el is végeztette a határjárást Bálint nevű olvasókanonokja által és az eredményről szóló jelentést szeptember 26-án meg is külde a királynak.58

A határjárást Sárfő pusztán, a Sárfő nevű patak (jelenleg Egres patak) partján kezdték a Révnek (Rew) mondott helyen, ettől nem messze említik a Kecskeszurdok (Kechkezwrdwk) árkát (jelenleg Szurdok), amely sarokhatár volt Veresegyház, Zsidó és Domony között. Eltekintve a határjárás következő szakaszától, amely ezután egy darabig nem vonatkozik Veresegyházra, csak azt említjük meg, hogy a Szada, Gödöllő és Szentjakabpuszta határán megjelenő birtokos szomszédok egybehangzóan vallották, miszerint a régi határjeleket még Pohárus Péter parancsára —, aki 1349-ben kapta itteni birtokát — lerombolták annak gödöllői jobbágyai.

A határ járók a szadai Berek (Beerch) oldalában ereszkedtek le, hogy megújítsák Szada—Szentjakab és Veresegyház—Szentjakab határait, a szemlén bizonyos nézeteltérés támadt, mert László, a váci egyház kanonokja személyesen jelen volt és János bíboros nevében, aki a megüresedett váci püspökség kormányzója volt ekkor, kiigazítást kért.

Tovább haladva elérték Veresegyház tavát, melyet halastónak írnak, délről szántóföldek terülnek el mellette és északról fűzfák állnak a partján. A tó neve pedig Lábastó (labasto). A régi gondolkodásban, a patakok völgyében gáttal felfogott halastavak lábon állottak vagyis a gáton. A hegy lába, a lejtős telek lába és a tó lába igen szemléletes kifejezések. A régi regősének szerint: „Ahol keletkezik egy ékes nagy út, / Amellett kerekedik egy halastó állás." Szinte látjuk a gát kerekedését, karéjzását, ívelt vonalát.

Álljon itt az 1430-as határjárásról keletkezett oklevél egyik értékes részlete:

„Azután magának a völgynek mentén északi irányba leereszkedve és magát Szentjakab (Zent-hiakab) birtokot baloldalon elhagyva nagy távolságon át elérkeztek ahhoz a közúthoz, amely az említett Szada (Zada) birtokból Buda (Buda) felé visz, amely út mellett tudni illik jobb felől határjelet csinálva magát a völgyet hosszában hátra hagyták határnak a két birtok, Szada és Szentjakab között. Ismételten az előbb említett Veresegyház (Wereseghaz) birtok és a Veresegyházhoz tartozó Ivacs (Iwach) puszta határait hozzácsatolva. Végül ugyanazon úton nyugat felé egy holdnyi föld szélességében előre haladva elérkeztek egy dombhoz, amelynek neve Dobogóhalom (doboghalm), amely dombon jobbkéz felől rendeltek egy földkupacot határjelül, ahol egy földből való határjelet helyeztek el, hogy elkülönítsék Veresegyház és Ivacs, valamint Szentjakab birtokokat, és így az említett Szada birtok határait az említett Gödöllő (Gwdw-lew) és Szentjakab birtokok részeitől is visszafelé menve elhatárolták. Mivel pedig maguk ezek a birtokok, tudni illik Veresegyház és Szada az említett Ivacs pusztával együtt az előbb mondott Péter és felesége úrnője tulaj

donainak tartatnak, ugyanazon birtokok között, amint ugyanazon két emberetek és emberünk állították, a határközek újra bejárását és megjelölését elmulasztva, Veresegyház birtok és egyúttal puszta további határainak törvényességét azon módon meghosszabbították, hogy az előbb említett közutat, amely az említett Szada birtokból Buda felé tart egy hosszú mocsaras rétben, és magán a réten átmenve, magán az úton át ugyanazon területre, hasonlóképpen messzire mentek, rábukkanva egy másik hosszú rétre, amely az előbbi rétnek hosszúságában fekszik, amely rét mellett tudni illik jobboldalt magához az úthoz közel kijelöltek egy határjelet földből. Végül magánál a rétnél észak felé jókora távolságra elmenve a szántóföldek mellett, és egy bizonyos Lábastó (labasto) nevű nádas halastónak a végén, amely halastó fűzfákkal szemben van, készítettek egy határjelet földből. Végül a halastó hosszában annak a másik végéig jobboldalt átmentek és itt is egy határjelet emeltek földből. Innét ugyanazon irányba menve kellő távolságban érintettek bizonyos szilfákat és mellettük határjelet tűztek ki. Azután ugyanazon irányba tovább haladva, hasonlóképpen meglehetős távolságban elértek egy dombhoz, és ennek tetején egy nagy fehér követ találtak, amely a régi helyett volt elhelyezve, itt szintén földből határjelet emeltek. Végül még ugyanazon északi irányba a hegyek felé, amelyek Csornád (Chamad) birtok tartozékaival szomszédosak, előre haladva és egy közutat, amely Szentmiklós (Zentmiklos) birtoktól Mogyoród (Monyorod) birtok felé tart, átugorva, kis távolságon belül elérték az előbb említett Csornád birtoknak a határait egy dombon, amely dombon tudni illik szőlőskerteknek régi árkai vannak, ennek az oldalában fölhalmoztak egy határjelet földből."

A 15. század közepének bonyolult és változatos eseményekkel teljes idejéből számtalan Veresegyházra és Szadára vonatkozó oklevél található. A Mátyás király uralkodása előtti meglehetősen zavaros és főúri harcokkal teli évtizedben gyorsan változtak a helység birtokosai. A Csőiek (Csőváriak), Nézsaiak és a Rozgonyiak között per keletkezett 1446-ban a zsidói földek miatt. A perben szükséges határjárást Moharai Vid fia János királyi jegyző és Zelewi Imre kanonok végezte el, amelyen többek között Ryhel Péter fia Sybold —, aki vagy a bécsi vagy a krakkói egyetemen végzett — veresegyházi és szadai gazdatisztjei, valamint Thatar Dénes, Alagi Miklós, Wersegdi Miklós és György, Fogachi Lukács, Legendi Ágoston és Pál, végül Chemeri János is részt vettek.59

Egy évtizeddel később V. László király Guthy Országh Mihálynak, főajtónállójának; néhai Guthy Országh János fiainak: Sebestyénnek és Lőrincnek, valamint Némai Kolos Jeromosnak adományozta Veresegyházát és Szadát. Az utóbbi a király budai várnagya volt, aki a csehek elleni háborúban tüntette ki magát. Az oklevél szerint a helységek „bizonyos nemesek kezén vannak", vagyis a király egyszerűen elvette ezektől és kevés számú hívei közül jutalmazott a birtokokkal néhányat.60 Guthy Országh Mihály beiktatása veresegyházi birtokába hamarosan megtörtént, a beiktatási oklevél említi még Sikátor, más néven Hartyán birtokot is.61

Miután 1460-ban Ryhel Sybold perét elvesztette Szilassy Vince, a váci püspök ellenében, a király az őt megillető két bírói részt a perben vesztes Ryhel Sybold veresegyházi és szadai részbirtokaiból vette ki és azokat is Guthy Országh Mihály nádornak adományozta érdemei elismeréséül, akinek itteni birtokai evvel növekedtek. A király adta pedig az említett birtokokat „a szántókkal, akár műveltek azok, akár nem műveltek, a szabad területekkel, rétekkel, legelőkkel, mezőkkel, erdőkkel, szőlőkkel és szőlőhegyekkel, vizekkel, folyókkal, halastavakkal és halászó helyekkel, vízlefolyásokkal, malmokkal és malomhelyekkel, általában pedig bármilyen haszonvételekkel és tartozékának teljességével, bármilyen néven neveztetnek is azok,.. ."62

V. László 1457-ben vert ezüst dénárja a katolikus templomkertből

A szőlőt oklevelesen említik 1352-ben Szadán. Veresegyház és Csornád határán 1430-ban „szőlőskerteknek régi árkai vannak", Ryhel Sybold veresegyházi és szadai részbirtokán 1460-ban — többek között — ismét megemlítik a szőlőket. A Csőiek, a Nézsaiak és a Rozgonyiak már említett, 1446-os osztozkodását rögzítő oklevélben két szőlőhegyet is említenek Zsidón: Zsidói hegy (Sydoyhegh) és Örmál (Ewrmal).63

A szőlő és a borkereskedéssel kapcsolatban tűnik fel először a főváros agglomerációs körzetének kialakulása. Veresegyház szempontjából elsősorban Pest és Vác mezővárosának piaca jöhetett számításba. A 15. sz. első felében keletkezett budai Jogkönyv — többek között — 208. fejezetében is tükrözi a piaci körzet nagymérvű kiterjedését, valamint azt is, hogy Buda és Pest Váccal kénytelen osztozni a piaci körzeten. A 208. fejezet ugyanis egy napi pihenő távolságon belül (kb. 17 km-t jelentett)) megengedi a borok bevitelét a városba, azon túl nem. Gyakorlatilag ez a Dunakeszi—Fót—Tarcsa—Rákoscsaba stb. vonalat jelenti, amin kívül esik Veresegyház.64 Az intézkedés a három város — Buda, Óbuda, Pest — szőlőtermelését és a polgárok boreladását igyekezett támogatni. Mivel a rendelkezés egy elérendő állapotot tükröz, egyik bizonyítéka annak, hogy ezen a körön kívül — az okleveles adatokat figyelembe véve — többek között Veresegyházon, Szadán és Zsidón is jelentékeny bortermelés folyt.

A Rozgonyiak 15. századi
címerének vázlatos rajza

Amikor 1464. júl. 22-én Ryhel Sybold kénytelen elzálogosítani Pálóczy országbíró előtt Budán „Wereseghaz és Zada nevű birtokainak éppen az egyenes felét..." Jenkei Miklós mesternek, Pakani Nagy Jánosnak, Gáspárnak, Boldizsárnak és Farnasi Bálintnak összesen 278 arany forintért; azt is megtudjuk, hogy a veresegyházi Rákos folyón működő malmát is elzálogosítja.65 Egy évvel később Ryhel Sybold már Rozgonyi Jánosnak, a királyi kincstárnokok mesterének és Rozgonyi Rajnaldnak zálogosítja el négyezer tiszta arany forintért veresegyházi és szadai birtokait teljes egészében.66 Ryhel Sybold 1465. máj. 24-én már összes birtokait, a Szepes megyeieket is, a Rozgonyiaknak adja, nyilván kifizethetetlen tartozásai fejében, de méginkább védelem keresése céljából, valamint örökösök hiányában.67

A védelem keresésére pedig azért szorult Ryhel Sybold, mert Giskra huszita vezér egyik hívével, Lévai Cseh Lászlóval szövetkezett, aki a Hont megyei Salgót birtokolta. Giskra szolgálatában Ryhel Sybold megszállta Csővárt és onnan pusztította a váci püspökség birtokait, köztük Verőcét és Kosdot.

A Hunyadi-párt befolyásának növekedésével együtt nőtt a Rozgonyiak tekintélye is, akik Pest megyében a világi nagybirtokos osztályt fokozatosan a Hunyadiak oldalára állították. Az egyházi befolyást a megyében a váci püspökök biztosították, Kecsety Péter váci püspök (1440—1450), kancellár, az országos tanács tagja lelkesen támogatta Hunyadi János törekvéseit, palotájában többször tanácskoztak a párt tagjai, utódja Szilassy Vince (1450—1472) pedig egyenesen Hunyadi katonájaként kezdte pályafutását és a fontos beregi főkapitányságból Hunyadi János segítette a váci püspöki székbe. Továbbra is inkább katona maradt, mint püspök; sikeresen küzdött váraiból Giskra ellen, akinek Pest megye északi részében is voltak hívei. Szilassy Vince váci püspök megérte ellenfelei bukását és ügyének győzelmét, s abban a tisztességben volt része, hogy Vitéz Jánossal együtt mehetett Hunyadi Mátyásért Prágába. Azután 1462-ben Vácott megegyezett Mátyás király Giskrával. Ryhel Sybold javai, Veresegyház és Szada a Rozgonyiak kezére jutottak.68

Az ország jogszokása szerint a birtokok visszaváltása elsősorban a szomszédokat illette, ha arra eredeti birtokosa nem volt képes. Rozgonyi János, királyi tárnok mester és Rozgonyi Rajnald éppen a szomszédság jogán fizette ki a váci püspöknek a tízezer arany forintot 1466. jún. 11-én, melynek megfizetésére Ryhel Syboldot kötelezték az okozott károk miatt és a Rozgonyiak kifizették a fejváltságát is.69 Néhány nappal később, június 28-án a Rogonyiak visszafizették még Jenkei Miklós mesternek, Pakani Nagy Jánosnak és társaiknak is azt a 278 forint adósságot, amely Ryhel Sybold veresegyházi és szadai birtokait még terhelte egy budai ház fele részével egyetemben.70 Pest megye nemesi közgyűlése végül 1467-ben hűtlenség miatt levelesítette Ryhel Syboldot, vagyis a közgyűlés által kibocsátott oklevélben felsorolták azokat, akiket fej és jószágvesztésre ítéltek. Ryhel Syboldot azért: „mert idegen csapatokkal pusztított az országban", birtokait teljes egészükben a Rozgonyiaknak ítélték oda.71

Ryhel Sybold erős huszita kapcsolatainak mintha nyoma maradt volna Szadán — ha torzultan is — a szájhagyományban. Ugyanis a helység nevének szláv eredete — tudjuk, hogy nem szláv — bizonyítékául azt szokták felhozni, hogy első „rendes" lakói üldözött husziták voltak, akik meghonosították a vidéken akkor még ismeretlen gyümölcstermesztést. Ezzel szemben oklevelekben már száz évvel a huszitizmus keletkezése előtt előfordul Szada szilárd településként. Érdekes, hogy bár Ryhel Syboldnak Veresegyházon is volt birtoka, itt nyoma sincs semmiféle huszita hagyománynak. Lehetséges, hogy Ryhel huszita hívei közül néhány családot mégis magával hozott Szepesből vagy Hontból és letelepített Szadán.

A Rozgonyi család hatalma és befolyása a 15. század 60—70-es éveiben állt tetőpontján. Maga Mátyás király 1467. febr. 22-i meghagyásával kivette a bírák hatásköréből és személyes bíráskodása alá vonta a Rozgonyi-birtokok népeit. „Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királya, híveinknek, az összes és minden egyes praelatusnak, bárónak, főispánnak, várnagynak, nemesnek és ezek tisztjeinek, továbbá a városoknak, mezővárosoknak és falvaknak, meg ezek vezetőinek, bíráknak és községi elöljáróknak és minden más bármilyen állású és állapotú embereknek, akik a jelen sorokat látni fogják, üdvöt és kegyet. Mivel országunk régi és jóváhagyott törvénye és joggyakorlata azt kívánja, hogy bármelyik nemes és birtokos ember saját jobbágyait és birtoktalan familiárisait, bármelyik birtokukon éljenek is azok, bármilyen ügyben, kivéve csupán a lopás, gyilkosság, rablás és gyújtogatás eseteit és más nyilvános bűntényeket, saját maga gyakorolja az ezek feletti ítélkezést, azért tehát hűségteknek és közületek mindenkinek ezen sorok rendjében a legszigorúbban meghagyjuk és megparancsoljuk, hogy kedvelt híveinknek, nagyságos Rozgoni Jánosnak, a királyi tárnokok mesterének és Rozgoni Raynaldusnak, a székelyek volt ispánjának, továbbá a kiváló Rozgoni Lászlónak a néhai Rozgoni Sebestyén fiának és Jánosnak, a néhai Rozgoni Fekethew János fiának az Irswazegh, Túra, Gedele, Sydomacha, Kerekegyház, (!), Zada, Nyr, Zewren, Zenthlazlo, Walko, Bak, Monoros és Ozlar birtokokban és azok tartozékaiban laknak Pest megyében, semmiféle ügyben vagy azok bármilyen esetében, kivéve csupán a fent említetteket, bárkinek a kérésére ne merjenek ítélkezni, vagy arra kényszeríteni őket, hogy a ti ítélőszéketek elé álljanak és ne merjétek azok bármilyen dolgát vagy vagyontárgyát a ti birtokaitokon, a ti állástok helyén vagy működési területeteken vagy magatok közt zár alá venni vagy vétetni, sehol és semmi módon, különösen pedig nem másoknak az adósságáért, bűneiért és kihágásaiért."72

Miután a király maga vágta el a Rozgonyi szerzemények körüli igényeket és vitát, a Ryhel Sybold idejéből eredő esetleges kártérítési követeléseket; a Rozgonyiak rögtön újabb akcióra szánták el magukat és 1467. márc. 16-tól kezdve kölcsönös örökösödési szerződéseket kötöttek az Ónodi Czudar családdal. Ezekről az örökösödési szerződésekről a királyi jóváhagyó és megerősítő oklevelek egész halmaza maradt fenn. Ónodi Czudar Jakab fia Jakab hamarosan meghalhatott, mert egy 1471-es keltezésű oklevél már néhainak írja.73 Rozgonyi János, Rajnald és Osvald sem élt már 1481-ben, mert ekkor Rozgonyi István lépett előtérbe és a pannonhalmi Szent Mártonról nevezett kolostor konventje előtt arról tett bevallást, hogy „magára vette az összes atyjafia és rokonsága mindenféle terheit" és a sürgető szükség miatt kénytelen néhány birtokát Ungor János erdélyi vajdának elzálogosítani ezer forintért. A zálogba vetett birtokok a Heves megyei Lőrinci, a Pest megyei Veresegyház és Szada.74

Mivel Rozgonyi V. István az 1490-es évek legelején fiúörökös nélkül halt meg, az ősiség törvénye szerint birtokai ekkor a királyra szálltak vissza, a király azonban sértetlenül hagyta a leány-ágnak a leány-negyedhez való jogát, valamint az özvegyi és hajdani jogokat. Ebből az alkalomból Szapolyai István nádor számba vétette a hagyatékot. A hagyatéki felsorolásból kitűnik Veresegyház,  Szada, Gödöllő stb.  gazdasági képe.75

Veresegyház:

egytornyú kőtemplom,

21 lakott telek,

19 lakatlan telek épületekkel,

4 régen elhagyott telek,

vízben bővelkedő, kifolyó kút,

mesterséges halastó,

két fölülcsapó malom,

32 királyi ekealj szántó,

4 királyi ekealj és 30 királyi hold legelő,

120 „embervágó" kaszáló,

1,5 királyi ekealj és 16 királyi hold cserjés,

60 királyi hold szőlőhegy.

 

Szada:

tornyos templom,

10 lakott telek,

2 lakatlan telek épületekkel,

12 régen elhagyott telek,

1 elhagyott nemesi udvarház,

40 királyi hold szőlő,

bővizű, kifolyó kút,

1 királyi ekealj szántó,

1,5 királyi ekealj legelő,

75 „embervágó" kaszáló,

1,5 királyi hold erdő, más kivágott erdővel.

 

Gödöllő:

kőtemplom egy toronnyal,

5 lakott telek,

9 lakatlan telek épületekkel,

10  régen elhagyott telek,

20 királyi hold szőlő,

királyi ekealj szántó,

 

1,5 királyi ekealj legelő,

25 „embervágó" kaszáló,

királyi ekealj erdő,

bővizű kút.

A Rozgonyi-hagyaték összeírásakor nem tartották fontosnak megkülönböztetni az allodiális — saját földesúri kezelésben levő — és jobbágytelki földeket és a feltüntetett épületek között sem említenek majorházat. Igaz, hogy a felsorolt helységek között nem szerepel Tura, a Rozgonyi-birtokok Pest megyei központja, ahol ekkor már egészen biztosan állott majorház, hiszen 1484-ből Mácsáról Túrára robotolni járó Rozgonyi-jobbágyokról tudunk.76 Még régebben, 1446-ban Zsidón az urasági ekék számára fenntartott földekről van szó.77 Veresegyház és Szada közelében Ivacson, Sárfő-pusztán és Szentjakab-pusztán szintén urasági, majorsági földek lehettek, a veresegyházi és szadai Rozgonyi-jobbágyok az ivacsi, sárfői és egyéb majorsági földekre járhattak robotolni.

Külön tüntetik fel a lakatlan telkek közül a házzal, épületekkel üresen állókat és a régen elhagyottakat, amelyeken az épületek már nyilván leromlottak és a szántókat szinte újra kellene törni. Ez utóbbiakat később pázsitteleknek is hívták. Veresegyház, Szada és Gödöllő esetében, mindegyik helységben több a lakatlan telek, mint a lakott. Szadán különösen magas a lakatlan telkek között is a régen elhagyottak száma.

1492
lakott
lakatlan
pázsittelek
összesen
a lakottak
százaléka
Veresegyház
21
19
4
44
48%
Szada
10
2
12
24
41%
Gödöllő
5
9
IO
24

Veresegyház helyzete aránylag még a legkedvezőbb a három helység közül, mivel az sem mellékes körülmény, hogy a 23 lakatlan telekből 19-et nem régen hagytak el. Mindez azonban jól szemlélteti azt, hogy 315. század folyamán óriási mértékben haladt előre a pusztásodás folyamata és a zselléresedés. Az egyházi és világi földesúri kizsákmányolás, valamint az állami adóterhek fokozódása a jobbágyparasztság széles tömegeit szegényítette el. Az elszegényedő, állatállományát elveszítő paraszt nem tudta már tovább viselni a jobbágy telekkel járó terheket, és inkább feladta azt a falu közös legelőjének, erdejének használatával együtt. A földesúri majorságokban, esetleg gazdag parasztoknál bérmunka vállalásával próbálta magát fenntartani; de a legtöbbje mégis a fejlődő mezővárosokba tódult, azoknak napszámos, plebejus tömegeit szaporította.

A 60 királyi holdra terjedő szőlőhegy Veresegyházon és a 40 királyi hold szőlő Szadán ugyancsak sok napszámos munkát igényelhetett időszakosan. A veresegyházi mesterséges halastó és a két fölülcsapó vízimalom — amelyikből az egyik biztosan a tó partján épült, mint legalkalmasabb helyen — szintén adhatott munkát néhány nincstelennek. A 15. század fordulójára a parasztság mélyen differenciálódott a zsellérrétegtől fölfelé a több telekkel, nagy állatállománnyal rendelkező, esetenként zsellérmunkást is foglalkoztató parasztokig, akik nem egyszer jobbmódúak voltak, mint egynéhány nemesúr. A feudalizmus legjellegzetesebb ipari berendezésén, a malmon kívül más ipari-feldolgozó létesítményről a vidéken nincs adat ebből az időből. Egyedül az Alagi-család sikátori kenderáztatóját említi oklevél 1494-ben.78

A jobbágy-paraszti osztály pedig már harcra készülődött a 15. század végén. A viharnak — mely 1514-ben a Dózsa-féle parasztfelkelésben tört ki — egyik kicsi előszele volt, hogy 1507-ben az isaszegi jobbágyok a falujukon átutazó Szilassy Mátyás nemesurat véresre verték.79 Jóval korábbi, jellemző eset az is, hogy Báthori Miklós váci püspököt kegyetlenkedései miatt Mátyás király a Dunába akarta dobatni.80

Veresegyház középkori templomának
ábrázolása a 18. sz. első feléből

A Rozgonyi-birtoktömb — az egyetlen világi nagybirtok a megyében — sem volt hosszú életű, a 15—16. sz. fordulóján teljesen széthullott. Nagyobb részt csak a Báthori-család tudott belőle megszerezni a Rozgonyiakkal kötött 1519. évi kölcsönös örökösödési szerződése alapján. Az utolsó Rozgonyi,VII. István halálával 1523-ban Isaszeg, Tura, Valkó, Szentlászló, Hévíz, Bag a Báthoriak kezére kerültek. A Rozgonyi-birtokok többi része szétszóródott. Veresegyház és Szada birtokában ekkor már a váradi és a váci püspök osztozott, Gödöllő, a Zsidói, Csáki, és Becski birtokok pedig köznemeseké lettek.81 A váradi püspök már a 15. sz. közepén bírta Kerepest, II. Ulászló 1492. nov. 9-én kelt oklevelében Farkas (Wuk) Bálint nagyváradi püspöknek (1490—1495) adományozta a Rozgonyi-hagyatékból Lőrincit, Veresegyházát és Szadát; mivel a püspök — mint írja az oklevél — „Fönségünk és országunk szent koronája iránt uralkodásunk kezdetétől fogva nagy fáradozással és költségekkel, valamint kitartó hűséggel, mindig serényen viselkedni törekedett."82 A szóbanforgó püspök II. Ulászló meghitt bizalmasa volt, amiben nagy szerepet játszott, hogy azok közé a kevesek közé tartozott, akik a király környezetében tudtak csehül.

Farkas (Wuk) Bálint nagyváradi és az egri püspök dandárai képezték a királyi sereg előcsapatait 1494-ben, amikor a fontos Újlak várát Valkó megyében nem sikerült a török ellenében megtartani. II. Ulászló bizalmasa, ez a harcos, művelt reneszánsz egyéniség 1495-ben meghalt, és megbízottai az aradi káptalan előtt tollbamondták a püspök végrendeletét. Sokrendbeli javai közül Veresegyházát, Szadát és Lőrincit a váradi székeskáptalanra hagyta avval a kérelemmel, hogy a kápolnában, ahol teste nyugodni fog, mondassanak érte naponta egy misét. A hitbuzgó püspök végrendeletét még abban az évben jóváhagyta és megerősítette II. Ulászló király egy igen szívélyes hangú oklevélben.83 A váradi káptalan így jutott tehát Veresegyház és Szada részbirtokába.

A Rozgonyiak leányágának birtokaira vonatkozó oklevelek kibogozhatatlan rokonsági és zálogjogon emlegetik továbbra is Veresegyházát és Szadát egyéb helységekkel együtt. Rozgonyi Dorottya és leánya, Klára hálásan emlékezik meg Bakócz Tamás érdemeiről és átengedi neki részbirtokait — többek között — Veresegyházán és Szadán egy 1496-ban, húsvétkor kelt oklevélben.84 Bakócz Tamás ettől kezdve a Rozgonyiak leányági birtokainak a megszerzésére törekedett nyilvánvalóan. A budai káptalan 1504. máj. 18-án már azt jelentette II. Ulászlónak, hogy amikor Bakóczot be akarta vezetni ezekbe a birtokokba — a felsorolásban Veresegyház és Szada —, akkor Rozgonyi István embere az egész beiktatásnak ellene mondott; Kubinyi Antal, budai várnagy Mácsa; Győri Pál, deák pedig az ő zsidói birtokrészének az elfoglalása miatt tiltakozott. A budai káptalan ezért megidézte őket, és mivel Rozgonyi István nem jelent meg, őt ismételten elmarasztalták. Amikor Bakócz Tamás 1517-ben óriási birtokainak egy részét felosztotta családtagjai között II. Lajos beleegyezésével — amely által az első magyarországi hitbizomány megalapítója lett —, a felosztott birtokok között nem szerepelt Veresegyház és Szada.85 A nagybeteg Bakócz Tamás szóbelileg végrendelkezett 1521-ben a még fel nem osztott birtokairól. Ezért nem tudjuk, hogy mi lett a sorsa Bakócz veresegyházi és szadai birtokrészeinek.86

 

JEGYZETEK

  1. Makkai L.: Nógrád megye története 1849-ig. Bp., 1954. 35—36.,
    Kniezsa I.: Magyarország népei a XI. században. Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulójára. I—III. Bp., 1938. II. 379.
  2. Maksay F.: A magyar falu középkori településrendje. Bp., 1971. 23.
  3. Makkai: 60.
  4. Fehér G.—Éry K.—Kralovánszky A.: A Középduna-medence magyar honfoglalás- és kora Árpád-kori sírleletei. Bp., 1962. 21, 29, 33, 38, 54, 76.
  5. Győrffy 1959: 151.
  6. HOkl 61., Karácsonyi: II. 306—307., Győrffy 1973: 266.
  7. Győrffy 1959: 155—156.
  8. Győrffy 1970: 232.
  9. Heckenast: 44—45.
  10. Káldy-Nagy 1973: 532.
  11. Galgóczy: III. 130—132.
  12. Benyovszky Sándor (1903—1974) gyűjteménye Szadán. Dr. Márton Lajos szóbeli megállapítása emlékezet szerint.
  13. Heckenast könyvében csak a péceli Csatári dűlőt említi, a szőni igéből keletkezett helynevekkel pedig nem foglalkozik.
  14. Győrffy 1959: 102., Győrffy 1970: 235.
  15. Regestrum: 233., Bártfai: 160—164.
  16. Régészeti tanulmányok. I—II. Szerk.: Szőke B. Bp., 1962. I. 84.
  17. Győrffy 1970: 204.
  18. Chobot: 69.
  19. Kubinyi A.: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig.
  20. Budapest története. II. Szerk.: Gerevich L. Bp., 1973. 31. 20    Pesty F.: Helységnévtár. Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár 1114/Fol. Hung. XXXIII. 557—563.
  21. Borovszky: II. 509.
  22. Bártfai: 11.
  23. Chobot: 135.
  24. Bártfai: 62.
  25. ÁUO XII. 382—283., Karácsonyi: Ill/i. 11.
  26. Makkai: 70—72.
  27. ÁUO IV. 265.
  28. Karácsonyi: 111/1. 160—161.
  29. Besnyő: Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. I—XI. Budae, 1829—1844. IV/2. 4$., Bottyán: Chobot:   7., Csornád: Regestrum: 223., Hártyán: ÁUO  VI. 445., Ivacs: Bártfai: 160—162., Mogyoród: ÁUO I. 341., Rátót: Regestrum: 2i2.,Szada: OLD1 2480. Szentjakab: OLDl 56 746,Szentmiklós: AO IV. 454. Veresegyház: OL Dl 64 941., Zsidó: Makkai: 172.
  30. Makkai: 75
  31. PmL, Váci Püspöki Gazdasági Levéltár térképei: 86. A térkép Veresegyház belterületét ábrázolja az 1760-as években.
  32. Makkai: 64—65.
  33. Karcsú VI. 153.
  34. OL Dl 56 745.
  35. OL D1 15 531.
  36. Bártfai: 168.
  37. Szabó I.: A falurendszer kialakulása Magyarországon (X—XV. század). Bp., 1971. 184.
  38. Győrffy 1973: 295, 309.
  39. OL Dl 5082.
  40. OL Dl 4104.
  41. AO IV. 84.
  42. OL Dl 64 941.
  43. OL Dl 64 950, 64951.
  44. OL Dl 64 952, 64 953, 64 954.
  45. OL Dl 64 955, 64956.
  46. OL Dl 64 957.
  47. ZsOI. 635.
  48. AO II. 179. 49 Makkai: 85.
  49. Nagy I.: Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal.
  50. I—XII. Pest, 1857—1868. XI. 137.
  51. Bártfai: 111.
  52. Bártfai: 181.
  53. CsOI. 3x4.
  54. Bártfai: 151.
  55. Bártfai: 61, 137, 153, 159, 168.
  56. Bártfai: 158—159.
  57. Karcsú: VI. 125. Ezt az oklevelet csak Karcsú ismeri.
  58. Bártfai: 160—164. A Ryhelek nevét a különböző oklevelek más-más alakban írják. Az egyszerűség kedvéért a határjárást rögzítő oklevélben található alakot tartottuk meg.
  59. Bártfai: 191.
  60. Bártfai: 212.
  61. OL D1 15 131.
  62. Bártfai: 221.
  63. CsO I. 383—388. 04
  64. Kubinyi: 23.
  65. Bártfai: 235.
  66. OL Dl 16 192.
  67. Bártfai: 237.
  68. Makkai: 94.
  69. OLD1 16 365.
  70. Bártfai: 242.
  71. Bártfai: 249.
  72. Bártfai: 243.
  73. Bártfai: 224.
  74. OL Dl 18 547.
  75. Bártfai: 301.
  76. Bártfai: 287.
  77. CsO I. 387.
  78. Bártfai: 305.
  79. Bártfai: 322.
  80. Kardos T.: A magyarországi humanizmus kora. Bp., 1955. 166—167.
  81. Bártfai: 173, 179—180, 182, 183, 198, 205, 206, 249.
  82. Bunyitay: I. 327—328.
  83. Keresztury Jos.  Aloys.:   Compendioria  Descriptio  Fundationis Ac Vicissitudinum   Episcopatus   Et   Capituli   M.   Varadiensis.  Magno Varadini, 1806. I. 254—256.
  84. Bártfai: 313.
  85. Bártfai: 318.
  86. Török J.: Magyarország prímásai. II. 93,  101. Bakócz Tamás  1517. máj. 25-i bevallása és II. Lajos 1520. szept. 4-i megerősítő oklevele.

 

   
Előző fejezet