| |
|
A szerencsétlen és tragikus kimenetelű mohácsi csata, 1526. aug. 29-e után a szultáni fősereg szeptember 11-ére elérte a védtelenül hagyott Budát, azt megszállta és a gyorsan felépített hídon török csapatok keltek át a Duna bal partjára, hogy azt is kirabolják és feldúlják. A szultán maga és serege szeptember 11—30-ig tartózkodott a fővárosban, ezalatt portyázó török csapatok Vác alá is eljutottak, ahová a környék helységeiből sok fegyveres és fegyvertelen ember menekült. Brodarics István, aki a menekülő királyné hajójáról Vácnál kiszállt, a lehetőségekhez képest megerősítette Vácot és így a város a vidék népének segítségével visszaverte a rövid, de heves török ostromot.
Ferdinánd hadai pedig 1527 augusztusában dúlták fel — többek között — Vácot és vidékét Buda felé haladtukban. Ismét a török portyázók pusztították el a környéket 1529-ben, de Vác a török dúlástól még megmenekült, mert Brodarics István befolyására az egész város a kezdeti ingadozás után Zápolya János pártjára állt és 1540-ig ebben meg is maradt. Roggendorf, Ferdinánd havezére 1530-ban hosszú ostrommal rövid időre elfoglalta ugyan, de a közeledő török sereg hírére ki is ürítette.1
Miután 1541. aug. 29-én — a mohácsi csatavesztés évfordulóján — a török végleges szándékkal megszállta Budát, Vác is a kezére került környékével együtt. Egy 1542. jan. 9-én kelt levél szerint: „Pest környékén pedig, amelyet teljesen hatalmában tart a maga birodalmából több mint 40 000 embert telepített le, mindenféle iparosokat, kereskedőket, felosztván közöttük a földeket, a keresztény lakosságot pedig Törökországba szállította, hogy azon földeket művelje, amelyeket az idetelepítettek elhagytak."2 A szám mindenképpen túlzó, de jelzi azt a pánikot, amelyik jellemezte a török hódítás legelejét és utal a török telepítési politikájára is. A betelepített polgári lakosság természetesen csak kisebb részben volt török, nagyobb részben inkább délszláv kézművesek és kereskedők.
Újabb birodalmi sereg érkezett Pest felszabadítására 1542-ben, de szeptember 28-tól október 6-ig sikertelenül ostromolta Pestet, miközben a vidéket északra és északkeletre szintén feldúlta és teljesen kiélte. Medici János, pápai biztos, aki szemtanú volt, azt írta Farnese bíborosnak október 16-án: „A németek a visszavonuláskor felgyújtották Vácot és több falut, a magyarok pedig raboltak, ahogy tudtak. Nem büntették meg őket, mert nagy a zsoldhiány."3
A birodalmi haderő kártételeit csak tetőzte az, hogy a törökök Buda biztosítására újabb és újabb területekre terjesztették ki a megszállást. Ennek a folyamatnak volt a része, hogy a budai pasa 1543-ban elfoglalta Vácot, 1544-ben Nógrádot, Hatvant és ezzel a nógrád—hatvani vonaltól délre eső terület bekerült a hódoltságba, elkezdődött rajta a török adminisztráció. Pest megyében már csak egyetlen és nem is jelentős erősség tartotta magát a török ellenében, Csővár 1552-ig, amikor elesett Nógrád megyében is Drégely, Gyarmat, Hollókő és Buják.
Az állandó hadjáratokban szinte versengve pusztították a különböző haderők a Duna-könyöktől délre eső bal parti Pest megyét, amelynek jelentősége hadászati szempontból igen nagy volt. A 16. században a bal parti Pest megyében már 43 helység pusztult el a 163-ból és ez a pusztulásnak még csak a kezdete volt.4 A török hódoltság alatt Veresegyház környékén teljesen elpusztult Csornád — már az 1546-os török összeírásban sem szerepel, az 1559-esben pedig pusztaként—, Dunakeszi, Göd, Iklad, Mácsa, Cinkota, Hévízgyörk, Zsidó, Domony, Váchartyán, Vácbottyán stb.
A közvetlen környéken elpusztuló falvak vagy gyéren lakott puszták elnéptelenedését jelzi néhány ragadvány családi név is, amely hírmondóként őrzi egy ideig a falu emlékét. Ivacs Máté családtalanul él 1562-ben Veresegyházon, azután nyoma veszik. Sikátor János szintén 1562-ben tűnik fel Szadán egymaga és utoljára. A Szentjakabi család Szadán már valamivel szerencsésebb, összesen három felnőtt férfi tagja ismeretes 1546-, 1559-, 1562- és 1578-ból. Csornád az 1541—42-es hadjáratok során vált lakatlanná, a menekülő Csomádi György családjával 1546-ban még Rátóton él, de 1559-ben már azt írják róla, hogy több mint tíz éve Vác városában lakik.5 Szentmiklós, Veresegyház és Szada, ha nehezen is, de mindvégig lakott maradt.
Ettől kezdve magyar urat és magyar közigazgatást Pest megyében nem lehetett látni szinte másfél évszázadig. Azok a kisnemesek, akik a falukban maradtak, valóságos úrnak számításba sem jöhetnek, mert életszínvonaluk vagy azonosa jobbágyokéval, vagy néha még alacsonyabb is. A megyei hatóság a veszélyes helyszíni kiszállás helyett jobbnak vélte a hódolt területek parasztjait, a helységek szószólóit hívni magához Egerbe, Fülekre, Gácsra vagy ahol éppen tartózkodott. A felrendelt emberek aztán vagy megjelentek a hívásra vagy nem, attól függően, hogy érdekük és a félelem hogyan diktálta.
Lassan kialakult az a török birodalomban is egyedülálló helyzet, hogy a hódoltatott terület lakossága kétfelé adózott, a régi és az új hatalom követelései szerint egyszerre. Amikor 1547-ben Ferdinánd király öt évre békét kötött a törökkel, kifejezte reményét, hogy a török hatalom nem fogja gátolni a jobbágyokat az országos adó, a tized és a különböző földesúri terhek és tartozások fizetésében, valamint abban, hogy saját földesuraik és a király végvárainak régi szokás szerint eleséget hordjanak. Ennek fejében a Habsburg hatalom is méltányolta a török hatalom igényeit, amennyiben 1548-ban a hadiadó kivetésekor megengedte, hogy a töröknek adózó falvak az összegnek csak a felét fizessék.6
A Buda hódoltatása utáni első évtizedet túlélt veresegyházi lakosság még gyarapodni is képes volt a század második felében a kétfelé adózás ellenére, amint azt a továbbiakban tárgyalni fogjuk. Ezt a viszonylagos békét és munkálkodást szakasztottá ketté a tizenötéves háború a törökkel a 16—17. sz. fordulóján. A hosszan elhúzódó háború lényeges döntést és változást nem hozott az erőviszonyokban, csak pusztításaival ismét visszavetette az élő és termelő erőket. A Duna—Tisza közét 1594-ben a tatárok dúlták fel a szokásos alapossággal, hogy alig maradt meg utánuk valaki és valami. Vác és a környező falvak szinte évente cserélődtek attól kezdve, hogy Mehmet váci pasa 1595-ben Pálffy közeledő serege elől ingóságaival együtt Budára menekült, nem mulasztva el azonban Vác felgyújtását. A török ismét elfoglalta Vácot 1597-ben, de még ebben az évben elhagyni kényszerült, mikoris megint felégette a várost.
A Buda és Pest felszabadítására induló császári seregek elől 1602-ben a törökök ismételten visszavonulnak Vácról. Evlia Cselebi, török történetíró, — az 1660—64-es hadjáratokban szemtanú — munkájában e visszavonulás alkalmából tűnik fel a Sződ-Rákos-patak mente, mint amelyen áthaladnak a török csapatok: „Ezután az iszlám e vártól elindulván, keleti irányban kilenc óra alatt Vác és Pest síkságához hasonló tágas mezőn áthaladván, az iszlám sereg Pest vára alatt ütötte fel sátorát."7 A tizenötéves háború alatt a pusztulás az Esztergom—Székesfehérvár—Hatvan háromszögben volt a legnagyobb, ahol a hadműveletek leginkább folytak. Pest megye ekkor elveszítette lakosságának háromnegyed részét. A zsitva-toroki béke értelmében, 1606-ban Vác és Nógrád Habsburg-Magyarországhoz került, amelyben meg is maradt 1619-ig, ekkor Bethlen Gábor, erdélyi fejedelem foglalta el Vácot és vidékét Pozsony felé haladtában.
A 17. század közepére kialakult erőegyensúly viszonylagos nyugalommal járt, a század második felében azonban felborult a török birodalom belső válsága miatt. Az 1660-as évekre megújult a birodalom hódítási vágya és kísérlete, hogy belső bajairól külpolitikai sikerekkel terelje el a figyelmet. A várható török támadás felfogására 1663 tavaszán a Vác és Gödöllő közötti helységek, közöttük Veresegyház jobbágyait is Érsekújvár megerősítésére rendelték fel magyar részről. Hanvay Ferenc, Gödöllő földesura ekkor kieszközölte Gödöllő kuriális község mentességét.8 Érsekújvárt 1663. szept. 25-én mégis sikerült a töröknek elfoglalnia és megtartotta a kialakulóban levő szokást, hogy a vár erősítéséhez a Vác—Gödöllő közötti helységek lakosságát is felhasználja.
Az újabb háborút lezáró vasvári béke után 1668-ban az uralkodó szükségesnek látta a törökkel folytatandó diplomáciai tárgyalásokra való felkészüléskor, hogy az ellenség vádjait ellensúlyozandó, összegyűjtse a török békebontásának adatait. Az ekkor készült megyei bevallások között jól jellemzi a helyzetet a veresegyháziak panasza a robotterhek növekedéséről, amit Csóty János, Borbély György és Csete István küldöttek adtak elő: „Az újvári szekerezés miatt ez falubelieknek elviselhetetlen iniuriájok vagyon, ugyannyira, hogy miulta Újvár török kéznél vagyon, veszett el ökrök 60 számú szekerestül, egy embereikkel együtt. Hallották Ujvárbul hazajött szekeres emberektül, hogy egyszersmind tizenegy keresztény munkás ember veszett el az munkán."9 Ugyanakkor a mogyoródiaknak 30, a rátótiaknak 20 ökre és lova pusztult el. Egy püspökhatvani ember szerint, amikor Újvárban a malom gátját elszakította a víz, akkor egy magyart vetettek bele és holttestével zárták el a rést.10
Az újabb hatalmi gyürkőzésben a császári oldalon sem maradtak el a terhek növelésében, Lipót császár 1671. márc. 21-én hozott adórendelete szerint mindig a megye jobbágyságának kellett eltartania a megyében állomásozó vagy átvonuló katonaságot. Ez az úgynevezett porciórendelet. Súlyosságának pa-naszolása a korabeli dokumentumokban, de még a kuruc költészetben is minduntalan visszatér. A török 1682-ben még elfoglalta Füleket — Pest megye hatósága ekkor Gácsra menekült — 1683-ban azonban már végleg megtört hódító ereje Bécs alatt, és elkezdődött kiűzése az országból. Lotharingiai Károly 1684. jún. 27-én legyőzte Kara Mehmed budai pasát Vác mellett, evvel visszavette Vácot és vidékét a töröktől, június 30-án már Pestet is elfoglalta, amelyet november 2-ig tudott csak tartani. Visszavonulása után a törökök Egerből és Nógrádból törtek Vácra és vidékérére. Ez az úgynevezett porciórendelet. Súlyosságának panaszolása a korabeli dokumentumokban, de még a kuruc költészetben is minduntalan visszatér. A török 1682-ben még elfoglalta Füleket — Pest megye hatósága ekkor Gácsra menekült — 1683-ban azonban már végleg megtört hódító ereje Bécs alatt, és elkezdődött kiűzése az országból. Lotharingiai Károly 1684. jún. 27-én legyőzte Kara Mehmed budai pasát Vác mellett, evvel visszavette Vácot és vidékét a töröktől, június 30-án már Pestet is elfoglalta, amelyet november 2-ig tudott csak tartani. Visszavonulása után a törökök Egerből és Nógrádból törtek Vácra és vidékére.
 |
| A reformátusok 17. századi török tálja |
Budavár visszavétele azonban 1686. szept. 2-án már végleges volt. Hazánk fővárosa és központi területei száznegyvenöt éves idegen uralom után felszabadultak. Az akkori őszön Ráday Gáspár alispán által készített portajegyzék szerint a váci járásban a 40 helység közül csupán Vác lakosságának kis töredéke maradt a helyén.11 Veresegyház lakossága is két-három évig szállingózott vissza az erdőkből, Nógrádból és Hevesből vagy még ki tudja honnan.
A török közigazgatás az 1540-es évek második felében épült ki a megye területén. A budai szandzsák első összeírását 15 46-ban végezték el. Ekkoriban a budai pasa és a pénzügyi defterdár után rangban a harmadiknak következő, Ali Cselebi birtokdefterdárnak adózott Veresegyház, Szada, Szentmiklós, Kerepes egyéb helységekkel együtt.12 Ali Cselebinek hivatali beosztása szerint 72 ezer akcse jöveledem járt, amelyhez Veresegyház 3430 akcsével járult hozzá.
Az 1546-os névszerinti török összeírás 80 veresegyházi személyt vett számba: „András pap, Bálint nőtlen, Váni János nős, Lőrinc testvére nőtlen, Szőke István nős, Varga György nős, Házos Petri nős, Csitár Mihál nőtlen, Kelester Matiás nős, Mihál Benedek nős, Somogyi Miklós nős, Goldor Anbrus nős, Alberd testvére nős, Máté testvére nőtlen, Máté (!) testvére nőtlen, Rádi György nős, Bertalan testvére nőtlen, Imre testvére nőtlen, Mészáros Imre nős, János nőtlen, Zsánboki Tomás nős, Kocka János nős, Toldi Anbrus nős, Tód Dimitri nős, Sebestyén apja nős, Bodó Jakab nős, Fazekas Lőrinc nős, Fazokas Imre nős, Somogyi Gergel nős, Kovács Bercsik nős, János fia nőtlen, Borsos Balázs nős, Alberd testvére nős, Bálind nőtlen, Diák Dimitri nős, Szekeres Menyhár nős, Zeke Gergel nős, Hánta György nős, Bíró Gergel nős, Pásztor Mihál nős, Pomázi Máté nős, Mihál fia nőtlen, Görgős Mikiós nős, Pál fia nőtlen, Görgős Mihál nős, Kovács Gergel nős, Vasas András nős, File Pétre nős, Alberd fia nőtlen, Balázs testvére nőtlen, Tód Pétre nős, Mihál fia nőtlen, Pergő János nős, Ferenc fia nőtlen, Pergő Gergel nős, Tód Kelemen nős, Riz Pál nős, Turai Gellérd nős, Tarnó Orbán nős, János testvére nőtlen, Alberd nőtlen, Mihál Benedek nős, Sérafi nős, Bakó Pál nős, Szabó Lukács nős, Tomás fia nőtlen, Hirvát István nős, Zadar Matiás nős, Csete Petre nős, Benedek testvére nőtlen, Dömjön Berta nős, Gáspár testvére nőtlen, Zsény Szaniszló nős, Budai János nős, Ferenci János nős, Sebestyén fia nőtlen, Rádi Márton nős, Bakó Balázs nős, Pásztor János nős, Fekete Gáspár nős."
Ezek közül 25 volt köteles dzsizje-adót, azaz fej adót fizetni a szultánnak, mivel ezek ingósága fejenként meghaladta a 300 akcse értéket. A 16. század közepén a 300 akcse kb. 6 magyar forintnak felelt meg. A dzsizje-adó évi összege 50 akcse volt személyenként, összesen tehát 1250 akcse. A dzsizje-adó fizetése alól mentesültek a papok, a falusi bírák és azok, akik híd-, út- vagy várjavítási munkákban vettek részt huzamos ideig. Mivel a dzsizje-adó alapja a „háne", a házon kívüli vagyon volt — feltételezve néhány mentesülőt, András papot mindenképpen — Veresegyházon legkevesebb 30—40 ház állott ekkor. Ugyanazok, akik dzsizje-adó alá estek földesuruknak kapuadó címén szintén 50 akcsét voltak kötelesek fizetni évente két részletben, Szentgyörgy napkor és Szentdemeter napkor. Az utóbbival együtt a tizedből és egyebekből még fizetett Veresegyház 3430 akcsét Ali Cselebi birtok-defterdánnak. A veresegyháziak összes fizetnivalója 4680 akcse. Ebben az időben egy ökör ára kb. 200 akcse, eszerint 23—24 igásökör árának felelt meg Veresegyház egy évi adója és ez csak a török részre való adózás volt.
A török földesúri terhek részletezéséből némileg következtethetünk a gazdálkodás állapotára és a termények mennyiségére is. Búzából 100 keresztet állapítottak meg tizedbe, árpából 70 keresztet. A török „kely" vagy „kile" megfelelt a „magyar fertál'-nak, ami 30,76 kilogramm. Ezek szerint a falu össztermése búzából 3 00 q, árpából pedig 210 q körül lehetett. Mustból 300 pintet állapítottak meg, ami kb. 450 liternek felel meg, az össztermés kb. 45 hektó lehetett. Volt a faluban 15 méhkas és összesen 80 egyévesnél idősebb sertés. Borsos Balázs molnárt és az egykerekű malmot külön rovatban tüntetik fel, adója 25 akcse, amiből világosan kitűnik, hogy csak fél évnél rövidebb időtartamig dolgozott a malom, mert ha egész évben járt volna, akkor az adója 50 akcse lenne. Ismerve a helybeli gabonatermést, őrleni valója ugyancsak nem futotta egy évre, máshonnan sem hozhattak őrletni, hiszen a környékbeli helységeknek is megvolt a saját malmuk. Veresegyház fizetett még a kincstári rét használatáért, 150 szekér széna, talán nád stb. után 150 akcsét. Büntetés pénz címén — ezt verekedés, veszekedés, testi sértés után szokták kiróni — utolsó tételként még fizettek a veresegyháziak 10 akcsét.
Dervis szegedi szandzsák bég 1559-ben egyszerre öt, a budai, a hatvani, a nógrádi, a füleki és a szécsényi szandzsák összeírását végezte el.13 Legfőbb törekvése volt megállapítani a népességben tizenhárom év alatt — az 1546-os összeírás óta — bekövetkezett változásokat. Ennek megfelelően feltüntette a meghaltakat, az elköltözőiteket, a megszökötteket és a beköltözőket a helységeknél. Az adókat nem részletezte — mint azt az 1546-os és 1562-es összeírásokban tették — hanem egy összegben tüntette fel. Veresegyház 1559-ben Abdulkerimnek, a budai vilajet szultáni kincstára defterdárának ziámet birtokához tartozott és 7884 akcsét fizetett, Szada ugyancsak neki 3517 akcsét. A dzsizje-adót fizetők száma 25-ről 31-re emelkedett.14
A két összeírás között meghalt 44 személy — csak 36-nak a nevét tüntetik fel — egy megszökött, egyre pedig már nem emlékeznek, mert ismeretlennek mondják. Az elhaltak közül néhánynak a vezetékneve többé soha nem szerepel a veresegyházi nevek között. Meghalt a nős Diák Dimitri utód nélkül, úgy látszik foglalkozása is diák, azaz írástudó volt, mert 1559-ben a nős Kelemen diák tűnik fel Mihály fiával. Veresegyház helység és a hozzá hasonló falvak ekkor már igényelték a leveleket illendően megfogalmazó és a jogban is némileg járatos emberek munkáját. Az 1559-es összeírásban sűrűn szerepelnek a falvak küldöncei: Bodor Benedek Rátót küldönce Veresegyházra, Becsi Antal Szentmiklós küldönce ugyancsak Veresegyházra, Kovács Dimitri Szada küldönce Gödöllőre stb. Ez a „hivatal" — akár szolgálatképpen, akár a falu megbízásából — a hírvivéssel és az írásbeliséggel függ össze.
Meghaltak nevükkel együtt: Hanta György, Riz Pál, Toldi Anbrus, Zadar Matiás. Mészáros János pedig megszökött. Az élő családok közül erőteljesen szaporodtak és rokonságuk beköltözésével is gyarapodtak a Bakó, a Biró, a Borsos, a Csete, a Fazekas, a Fekete, a Ferenci, a File, a Gódor, a Görgős vagy Györkös, a Házas, a Kocka, a Pásztor, a Pergő, a Pomázi, a Rádi, a Somogyi, a Tóth, a Turai, a Ványi és a Zsámboki családok, amelyek mind jelen vannak az 1546-os, 1559-es, az 1562-es és az 1578-as összeírásokban.
Az újonnan beköltözők közül a Feir család Domonyból és a Nagy család ver gyökeret Veresegyházon. Az 1559-ben jövevénynek feltüntetett Bodor, Csiger, Juhász, Kontós, Ság, Szélös családok hamar tovább álltak, mert már három év múlva, 1562-ben nem szerepelnek az összeírásban. Mozgékonyságukkal függ össze — többek között —, hogy a Csiger és a Juhász családoknak 100-100 juha volt, ami egész Veresegyház juhállományának majdnem a fele, mert ekkor 420 juhot vettek számba. De a réginek látszó veresegyházi lakosok is felkerekedtek alkalmasint, Zsény Szaniszlót (1546, 1559) m^r Szadán találjuk 1562-ben.
Beköltöztek még Veresegyházra az 1562-es összeírás szerint Alfődi Máté, Balaskó János, Márton Gergel, Salgó Pál családjukkal, egy-egy felnőtt fiukkal. A beköltözők Pest megye déli részéről vagy még messzebbről, az Alföldről érkeztek. A síkvidéki juhászok, a „birgések" húzódtak fel ebben az időben a biztonságosabbnak vélt Gödöllői dombság völgyeibe. A beköltözők közül Kis Jánosnak 100, Salgó Pálnak 60, Dezső Andrásnak —, aki 1559-ben már feltűnik, de juhok nélkül — 50 juha van. Rajtuk kívül csak egyetlen lakosnak, Pergő Gergelnek van 60 juha 1562-ben, aki már az 1546-os összeírásban is szerepelt, ott ugyan juhok nélkül. Az 1559—1562 között beköltözőiteknek összesen 210 juhuk volt, ami éppen a fele az 1562-es teljes juhállománynak. A juhászok északi irányú átvonulása Veresegyházon ekkoriban egyenletesen folyamatosnak mondható. Az állattartás jelentőségével függ össze, hogy kincstári rét bérlete címén 50 akcsét fizetnek a veresegyháziak, vagyis nem csak a saját rétjükön kaszálnak.
Az 1562-es összeírás már 73 főt kötelezett dzsizjeadó fizetésére, az 1559-es 31 fővel szemben ez több mint kétszeres növekedés három év alatt. Természetesen továbbra is a gabonatermesztés a fő gazdasági ág, de a szőlőművelés mutatja a legnagyobb fellendülést az 1546-os állapothoz képest. Búzából termett 1800 q, árpából 1050 q, borból 360—370 hektót írtak össze, ami a korábbi 45 hektóhoz mérten nyolcszoros termésemelkedés. A méhészet is tovább fejlődött, 125 kaptárral számolhatunk. Az állattenyésztés növekedését a már tárgyalt 420 juh és a 250 sertés darabszámai jelzik. A növénytermesztésben megjelenik a len és a kender, mert 1562-ben már lenmag, len és kender tizedet is kellett fizetniök a veresegyháziaknak. Hogy a káposzta is tized alá esett, az azt mutatja, nemcsak házi kertekben, saját használatra termesztették, hanem külső kertekben is nagyobb mennyiségben és piacra hordták. A szemtermelés növekedésével függ össze, hogy az egykerekű malom — adójából következően — már egész évben dolgozott. A tűzifa- és szénaadónak mintegy 9—10-szeres megnövekedése arra enged következtetni, hogy nemcsak saját szükségletre gyűjtöttek szénát és vágtak fát az erdőben, hanem kereskedés céljából is. Mint látni fogjuk, az épületfa és tűzifakereskedésre 1578-ból már biztos adatunk is van.
A budai szandzsák 1562-es összeírásakor Veresegyház az új hász, azaz kincstári, szultáni birtokok között szerepel. A már tárgyalt termények adója a hagyatéki bevételekkel, a büntetéspénzekkel stb. együtt ekkor 24965 akcse volt. A hász-birtokok a hűbérbirtokok előkelő csoportját alkották, jövedelmeik részben a szultáni kincstárba folytak be, részben a szandzsákbejektől felfelé, a magasabb tisztségek viselőinek osztották ki jövedelmüket. Veresegyház majdnem 25 ezer akcsét volt képes fizetni, ami igen magas jövedelemnek tekinthető. Összehasonlításképpen álljon itt a részletes adókimutatás akcséban 1546-ból és 1562-ből.
| 1546 | 1562 | |||
| kapuadó | 1250 | kapuadó | 3650 | |
| búzatized | 1000 | búzatized | 7200 | |
| árpatized | 350 | árpatized | 2100 | |
| musttized | 600 | musttized | 6125 | |
| méhkastized | 30 | méhkastized | 250 | |
| sertésadó | 15 | sertésadó | 500 | |
| kincstári rétért | 150 | kincstári rétért | 50 | |
| Borsos Balázs molnár | ||||
| adója | 25 | malomadó | 50 | |
| büntetéspénz | 10 | büntetéspénz | 950 | |
| báránytized | 630 | |||
| lenmagtized | 100 | |||
| káposztatized | 100 | |||
| len- és kendertized | 50 | |||
| tűzifa- és szénaadó | 1460 | |||
| elbitangolt jószág után | ||||
| illeték | 250 | |||
| hagyatéki bevétel, | ||||
| kincstári illeték | 1500 | |||
| Összesen | 3430 | Összesen | 24965 |
Emellett a gazdasági erő mellett szinte eltörpülnek a környező helységek.15 Szada adója is mintegy egyharmada Veresegyházénak 1562-ben. A szokásos adónemek mellett Szadán ekkor 50 akcsét fizettek hordóadó címén, valószínűleg egy hordókészítéshez értő parasztiparos, vagy kádármester készítményei után. Szada bortermése szintén kiemelkedő a környéken. Az adók összegét, a birtoktípust és a birtokost tükrözi a következő oldalon levő táblázat.
Veresegyház az 1560-as években nem lebecsülendő felvirágzást ért meg, amiben a törzsökös lakosság szívóssága volt a döntő tényező. A Bakó, Bíró, Borsos, Csete Fazekas, Fekete, File, Gódor, Házas, Kocka, Pásztor, Pergő, Pomázi, Rádi, Somogyi, Szőke, Szomj u, Tari, Turai, Ványi és Zsámboki családok jelenléte az egész 16. században több forrásból is kimutatható. A 16—18. században is felbukkan nagyrészük és közülük néhány család leszármazottjai jelenleg is itt élnek a községben.
| év | Veresegyház | Szada | Szent jakab | |
| adóakcsében | 1546 | 3430 | 2100 | 1920 |
| 1559 | 7884 | 3517 | 1882 | |
| 1562 | 24965 | 7084 | 1482 | |
| birtok-típus | 1546 | ziámet | ziámet | tímár |
| 1559 | ziámet | ziámet | tímár | |
| 1562 | hász | ziámet | tímár | |
| birtokos | 1546 | Ali Cselebi defterdárbudai | Ferhad Valkovar | |
| 1559 | Abdulkerim defterdárbudai | Haszán bin Ahmed | ||
| 1562 | a szultán Durmus bég | Ferid Bosna | ||
A 16. század közepén Veresegyház elöljárói és vezető társadalmi rétege a népes helyi jobbágycsaládokból került ki. Egyetlen nemes sem szerepel az összeírásokban, majd csak a 17. század legvégén. Bíró Gergel (1546, 1562), Bíró György (1562) és Bíró István (1562, 1578) személyében a bírót kell feltételeznünk, a török összeírások ekkor még nem tüntetik fel ezt a tisztséget. Az 15 78-as magyar összeírás szerint Tóth Lukács egésztelkes jobbágy a veresegyházi bíró. Apja, Tóth Kelemen szerepel 1546-ban, 15 5 9-ben már halott. Tóth Lukács maga 1559-ben már nős, szerepel 15 62-ben is felnőtt utód nélkül. András papot 1546—1559 között az élők sorában találjuk, de 1562-ben már nem szerepel és más papot sem említenek. A veresegyháziak papja vagy meghalt vagy a terjedő reformáció elől katolikusabb vidékre távozott. Borsos Balázs, a molnár népes családjával és 1562-ben már egész évben járó malmával feltétlenül a jelentősebbek közé számítandó. Kovács Bercsik (1546) első neve, ragadványneve szerint a falu kovácsa volt, 1559-ben Bercsik kovácsként tüntetik fel. Egy vagy két fia meghalt közben, mert 1562-ben már csak Benedek fiával írják össze. A diákok, Diák Dimitri és Kelemen diák tanultságukkal emelkedtek ki némileg a jobbágyok és zsellérek közül. Számítsuk még ide a küldöncöket — sajnos, a veresegyházi neve ismeretlen —, akik az elemi közigazgatási és kapcsolattartási teendőkben szolgálták az elöljárókat.
A magyar részre való adózás mértékét a portális összeírások és az urbáriumok tükrözik ebben az időben. Pest megye 1565 -ös portális összeírásában Veresegyház 19, Szada 12, Szentmiklós 7, Fót 11, Mogyoród 7 portával szerepel. Portánként egy aranyforint volt az adó, amit két részletben kellett fizetni Vízkeresztkor (január 6.) és Keresztelő Szent János napján (június 24-én).16 A váci püspökség, a pilisi és a ludányi apátság birtokairól közös urbáriumot készítettek 1578-ban, mert ekkortól kezdve ezeket az egyházi birtokokat a váci püspökség együtt kezelte.17 A váci püspökség jobbágyai már Pozsonyban keresték fel földesurukat, Veresegyház képviselője Tóth Lukács bíró volt, akinek bevallása alapján készült el a helység urbáriuma. A porták száma 1565-höz képest eggyel csökkent, már csak 18. A lakosság az urbárium szerint 63 forintot és 50 dénárt fizetett összesen adóként, tizedként és szolgálatként, mégpedig két részletben Szentgyörgy napján és Szentlukács napján. Az adó összege úgy oszlott el, hogy a zsellérek a felét voltak kötelesek fizetni annak, ami a jobbágyokat terhelte és az egykerekű malom tulajdonosa sem fizetett a földesúrnak külön, hanem a többi adózó között. Az ingyenes munkák, vagyis a robot megváltásáért minden összeirt évente a két fizetési határnapon adott még 40-40 dénárt, azaz évente fejenként 80 dénárt. Eredetileg ezt a pénzt a védelem jobb megszervezése címén követelték a helységtől.
Mindezeken kívül még fizetett az egész község „a nagyobb védelemért" Recsky György vitéznek Egerbe évente 2 forintot. Veresegyházon kívül az egri vitéz még Szada, Alsó-némedi, Felsőtarcsa, Mogyoród püspöki tiszttartója is volt. Tóth Lukács, veresegyházi bíró bevallásakor szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy Recsky Györgytől semmi bántódása nem esett a községnek, tőle semmi kellemetlenségük nem volt a veresegyháziaknak. Annak a köztudott helyzetnek a nyomát kell látnunk a bíró megjegyzésében, hogy a végvári vitézek által vállalt védelem a gyakorlatban sokszor kétes értékű volt és sokhelyütt már ekkor a falvak zaklatásához és fosztogatásához vezetett. Másrészt Recsky György és katonáinak, a „magyár iszpájáknak" zaklatásai nem biztos, hogy tisztesség miatt maradtak el; bármilyen messzire is elért az egriek keze és az egri végvár védelmi körzete. Veresegyház már eléggé távol esett az egriektől, sokkal közelebb volt a pesti és váci török csapatok hatalmához.
Az urbáriumból kibontható veresegyházi gazdasági kép szerint is két fő terménye volt a helységnek, a gabona — feltételezhetően rozs — és a szőlő. A szőlőhegyet csak Szőlőhegy (Zeleohegy) néven nevezte meg a bíró, minden bizonnyal az Öreghegyet, az Öreghegysort értette rajta. A már említett egy-kerekű malom a Széles vízen (Zőles wyz), nyilván a tó gátján állott. A gazdálkodási ágak közé tartozott még a fakereskedelem, a veresegyháziak a saját erdeikben vágott fát szállították Budára eladni. Tóth Lukács bíró úgy vallotta ekkor, hogy ha az erdő elégséges is, a föld és a rét azért kevés a megélhetéshez.
Az 158o-as budai szandzsák összeírás szerint Veresegyház egy birtoktestet alkotott Szilágy, Bottyán faluval, Újfalu és Garla-pusztával. Veresegyház ekkor összesen 30 875 akcse földesúri adót volt köteles fizetni.18 Haszonélvezői a már az 1578-as urbáriumban is említett váci janicsárok voltak, 23-an fejenként 1700 akcse jövedelemben részesültek évente. A birtok típusát nem jelölték meg.
Az 1590-es, újabb szandzsák összeírás szerint Veresegyház évi földesúri adója török részre 36 900 akcsét tett ki. Haszonélvezőjére és birtoktípusára nincsen adatunk. A részletes adókimutatás a korábbi, már ismertetett terményszerkezet továbbélését bizonyítja arányos gyarapodás mellett. Csak a 3100 akcse széna és tűzifa adó növekedése kirívó az általánosnak mondható adóösszegeken belül. A tűzifa és esetleg az épületfa-kereskede-lem növekedését kell látnunk benne.
Foglalkozásra nézve egy kovács, egy diák és két juhos gazda (összesen 290 juhhal) emelhető ki az 1580-as összeírásból. Ekkor már két malomkereket tüntetnek fel, 1590-ben is, amiből nem lehet tudni, hogy a korábbi malmot a tó gátján építették át két kerékre, vagy még egy malmot létesítettek. Ha az utóbbiról van szó, akkor az a középső malom lehetett, a csomádi szekérút mellett. Említenek négy szolgát is az 1590-es összeírásban, ez a legelső adat az egészen alacsony társadalmi helyzetre és Veresegyház lakosságának mélységes tagolódását mutatja.
A 16. századi török összeírások 44 év adatait tükrözik részletesen. Ennyi idő alatt a nyilvántartásba vettek száma 5 %-kal, ezen belül a családfők száma 10%-kal növekedett, a dzsizje-fizetők száma két és félszeresére emekedett. Az adóterhekből fenntartással kikövetkeztethető gazdasági gyarapodás pedig mintegy tízszeres volt. Ezt a jelentősnek nevezhető fejlődést törte derékba a századfordulón a tizenötéves háború.
| családfő | nőtlen fiai | nőtlen testvérei |
egyéb nőtlen |
összeírt összesen |
dzsizje-fizető | |
| 1546 | 58 | 8 | 8 | 6 | 80 | 25 |
| 1559 | 55 | 46 | 1 | 2 | 104 | 31 |
| 1562 | 73 | 33 | — | — | 106 | 73 |
| 1580 | 73 | 16 | 5 | 2 | 94 | 73 |
| 1590 | 66 | 12 | 2 | 4 | 84 | 62 |
Név szerint ismerjük Veresegyház három tímárbirtokosát az 1592-es hűbérdefterből. Husszein fia Ahmed vácvári vitéz nevére írták ekkor a meghalt Husszein Ahmed Diván nevéről az 1700 akcsét kitevő hisszát, ami a törzshűbértől elválasztható és a külön ajándék tárgyát képező részt jelentette, a másik tímár-birtokos Hasszán Cselebi, tezkere-emin, kincstári birtokok, vámok, révek bérletfelügyelője volt. Elméletileg — ettől függetlenül — még hász birtok is lehetett Veresegyház.19
A 16. század végére már általánossá vált, hogy a végvári kapitányok az elmaradt zsold fejében osztották ki a hódoltsági falvakat vitézeik között. A kettős birtoklás területén az adók és szolgáltatások behajtása mindenféle eszközzel a nép számára a legáldatlanabb vetélkedéssé fajult. Báthori István 1585-ben már saját mezővárosának, Turának vásárát rabolta ki. A török vásárőrség Báthori hadserege, kétezerötszáz katonája láttán szétfutott. A török kincstár ekkor olyan jelentős jövedelemtől esett el, hogy a budai pasának ez az eset az állásába került.
A balassagyarmati békealkudozásoktól kezdve, 1625-től késztették a megyék a hódolt helységeket vallomástételre a török túlkapásairól, békebontásáról, hogy a diplomáciai csatározásokban az adatok ezreit vonultassák fel. Pest megye 1627-es panaszpontjai közül idézünk egyet, amelyik jól rávilágít az ázsiai despotikus török hatalom jellegére a 17. század első felében: „afféle dolgok is esnek falukon gyakorta, hogy a törökök sétálván a falukon ide s tova némely személyeket avagy gyermekeket megkedveltének s erővel visznek el.. ."20 A rabszolgaság rendszerének képe ez a tizenötéves háború befejeződése utáni évtizedekben.
A lakosság száma lecsökkent a 17. sz. első felére a 16. sz. közepéhez mérten. A budai szandzsák fejadó-deftere, azaz a dzsizjeadót fizetők összeírása nagyon gyér vagyonosabbnak tekinthető lakosságot vesz számba a tizenötéves háború után még két évtizeddel is, 1627-ben és 1634-ben. Bár a két dátum között némi gyarapodás mutatkozik, ami első jele a század közepére fellendülő életnek és gazdálkodásnak.21
|
1627 | 1634 |
| Veresegyház | 12 | 15 |
| Szada | 3 | 5 |
| Szentmiklós | 2 | 3 |
| Mogyoród | 4 | 7 |
| Zsidó | 3 | 3 |
Ez a két összeírás az utolsó török számbavétel, amelyben Veresegyház és környéke a jelenlegi ismereteink szerint még előfordul.
Magyar részre az adózás alapja továbbra is a porta volt, a megye időről időre megállapította, hogy egy-egy helység hány portát tesz ki és annak arányában vetette ki azután a fizetendő összeget. Az 1647. XXXVI. te. szerint 4 saját ekével vagy 8 fél ekefogattal rendelkező jobbágygazdaságot vagy pedig 16 zsellért kellett egy portára számítani. Ezek alapján Veresegyházát 3,5, Szadát pedig 2,5 és Szentmiklóst 1 portával írták össze ekkor.22
A következő portális összeírás 1661-ben készült oly módon, hogy a helységek megbízott embereket küldtek Fülekre a megyéhez, akiknek a meghallgatása után állapították meg az új portaszámokat. A veresegyháziak küldöttei ekkor Serfőző Tamás ötvenéves és Nagy Balázs harminchét éves emberek voltak. Az összeírás szövegéből kiderül, hogy megbízatásuk szerint a korábban megállapított 3,5 portának a csökkentését kérték, amit nem sikerült keresztül vinniük. Mert „Amint ezek hitük után elő számlálták falujokban lakos egész ekés, fél ekés, és sellyér Embereket nem láttuk méltónak, hogy szállicsuk portáját, azért abban hagytuk." — írja a jegyzőkönyv.23
Két év múlva elfoglalta a török Érsekújvárt, a korábbi viszonylagos béke és nyugalom ismét semmivé lett. Új terhek és pusztulások jöttek az országra és Vác—Gödöllő közötti helységekre is. Bár Érsekújvár messze van ide, eleste közvetlenül érintette az itteni falvakat, amennyiben a törökök újvári valamint nógrádi, hatvani és szécsényi építkezései mérhetetlenül megnövelték a robotterheket. A törökök gazdálkodásában lényeges változás állott be, az 1668-as Pest megyei bevallások szerint a Pest megyei helységek 30%-ában a török földesúr maga is gazdálkodtat, maj őrködik, köztük Veresegyházon, Szadán, Rátóton és Hartyánban.
Ugyanakkor a török földesúri birtoklás ideiglenes és katonai vagy közigazgatási szolgálathoz kötött jellegének gyengülését sőt megszüntetését jelenti az, hogy ebben az időben már adták-vették és elzálogosították a török földesurak birtokaikat. Éppen a veresegyháziak panaszolják ezt leginkább Csóty János, Borbély György és Csete István útján: „rendszerént való török urok sok ízben eladja őköt más töröknek, azon török pediglen mindaddig sarcoltatja s mindenféle munkára erőlteti őköt, valamig azon pénze ki nem telik, kit érettek adott, minden rend és szokás kívül való adózással terhelvén őköt... Jóllehet ez előtt való esztendőben is adtak halmi élést a török uroknak, úgymint vajat, mézet, bárányt, de most immár mindazzal sem elégszik meg, majd kétannyi élést kíván s vészen ezen falubelieken a török... Az dézsmával ennek előtte megelégedett a török, de most immár olyan hamisságot követ: vagy terem az búza, vagy nem, de mindenik keresztitül csak megkívánja az négy vagy öt kila búzát... Az magok török ura elveszi az portulát is az adóban, de császár adajában ezen falubelieknek az idén is aranyat, tallért kellett füzetniek, nem kicsiny károkkal."24 Bár a vallomások összeírásának kitűzött célja a török által okozott károk és sérelmek feltárása volt, az utolsó mondatban kitűnik a szultáni terhek növekedése miatti elégedetlenség is.
Pest megye északi részére, a dombságra délről érkezett az az erő, amelyik a középkori magyar állam bukása után erősítette az idegen hatalmak prédájává lett népet. Nem szükséges és nem feladatunk méltatni a reformáció nemzeti, kulturális, politikai és osztályharcos szerepét a 16—17. században, de Veresegyház történetében is nyomot hagytak az ország általános vallási küzdelmei. Mint látni fogjuk, talán az átlagnál élesebben is. Élesebben, mert Veresegyház és Szada püspöki birtokok lévén a 15. század végétől érezhették a püspöki kizsákmányolás súlyát, természetesnek kell találnunk tehát, hogy az első adandó alkalommal szabadulni igyekeztek az egyházi földesuraságtól. Ez az alkalom pedig a reformáció terjedésével jött el, aminek viszont történelmünk sajátos menete szerint a török hódítás nyitott szabad utat.
Brodarics Istvánnak váci püspöksége idejében, 1537—39-ig Mogyoródon és Szentjakabon rendezett gazdasága volt kellő felszereléssel és számos szarvasmarhával.25 A török 1541-ben először foglalta el Vácot és környékét, a váci püspökség és hivatalai ekkor menekültek el Nógrád várába, majd Nógrád eleste előtt, 1544-ben még nyugatabbra kényszerültek, később egészen Nagyszombatba. Az egyházmegye és a püspöki birtokok fokozatosan és majdnem teljesen kicsúsztak a püspökség kezéből. A váci püspökség tized, kilenced és egyéb jövedelmei 1549-re szinte teljesen elapadtak.26 Ekkortól új rendelkezés szerint az egri püspökség jövedelmének kétharmadát Eger várának védelmére kellett fordítani. Ebből az alkalomból új összeírást készítettek, amelyben egyszerre feltűntek a váci püspöki birtokok is: „Kálló, Püspökhatvan, Mogyoród, Szilágy, Csörög, Illye, Nemegy, Szada, Felső-Tarcsa, Tiszaság, Rékás, Alpár, Büd, Szentvid, Szentjakab községek nem fizetnek a váci püspök úr tizedére" — jegyzi meg az összeíró. Rögtön utána ez következik: „Ügyelni kell azonban arra, hogy az előbb említett Tiszaság és Büd Káthay Ferenc úr kezében vannak, tized fizetésére kötelesek." A váci püspökség osztozni kénytelen a végvári vitézekkel, a kisnemesekkel saját birtokainak jövedelmén. Veresegyháznál kiveszi az összeírás a váci püspök részét és csak a váradi káptalani részt tünteti fel, azaz 7 portát, aminek korábbi bérlete 15 forintra rúgott, de 1549-ben már csak 10 forint.27
A váci egyházmegyében 1528—30-ig nincsen nyoma a reformációnak.28 Pest megye legnagyobb térítője és prédikátora Szegedi Kis István az 1540-es évek elején kezdte működését. A budai szandzsák 1546-os és 1559-es összeírásában szereplő veresegyházi András pap minden valószínűség szerint még katolikus volt.29 A 16. század második felében a bal parti Pest megyében már 35 helységben voltak protestáns egyházak, ezek között Veresegyházán és Szadán. Amikor 1567-ben a debreceni zsinat Kálvin hitel vét fogadta el, Pest megye is ehhez csatlakozott.
Az 1560—70-es évekre a megyében kialakult a kettős adóztatás rendszere. A váci püspökök igyekeztek minél kisebb mértékben osztozni a végváriakkal; köznemesi, néha pedig paraszti gondviselőket neveztek ki hódoltsági jószágaikba, hogy érdekeiket azok képviseljék. Csohán András volt a környék tizedszedője a váci püspök részéről 1568-ban. Az 1670-es években a váci püspök jobbágyai már rendszeresen felkeresték földesurukat Pozsonyban a falusi bírák vagy más szószólók által. Tóth Lukács, a veresegyházi bíró 1578-ban tett bevallása szerint Veresegyház „a nagyobb védelemért" Recsky György egri vitéznek adott évente 2 forintot, amely összeg annyira csekély, hogy csak valami korábbi szokás maradványának látszik, csak szimbolikus. A váci püspökségnek tehát sikerült alaposan visszaszorítania a végváriak igényeit a század végére.30
Amikor Bocskay István erdélyi fejedelem 1605 novemberében Vácott táborozva felállította a váci református egyházkerületet — amelybe Veresegyház és Szada is tartozott — nagyjából az egész vidék már ezt a vallást követte.31 A 17. sz. elején Marussy János a veresegyházi református lelkész, 1626-ban és 1628-ban a kevei, 1629-ben a patai és 1630-ban szintén a Kevén tartott, 1631-ben pedig a vecsei zsinaton vett részt.32 Marussy János energikus működésének kell tulajdonítanunk, hogy 1631-ben a reformátusok tanítani kezdtek Veresegyházon. Mire az ellenreformáció elindult Pest megyében Barsi György volt Veresegyház lelkésze, 1632-ben a dömsödi református zsinaton képviselte a falut.33
Az ellenreformáció első hulláma Draskovich György váci püspök idejében bontakozott ki, az 1630-as évek elején. Az „akié a birtok, azé a vallás" elve, legkevésbé a katolikus püspöki birtokokon tűrhette a reformátusokat. A váci püspök 1631-ben a váci, a kosdi, a szadai és a veresegyházi egyházakat zaklatta, némelyik jobbágyát 10 forint büntetéssel sújtotta és egyeseket fejvesztés terhe mellett arra kényszerített, hogy a református templomokba erőszakkal behatoló katolikus papok szimata. védlevelet szerezzenek a budai pasától.34 Az 1640-es évek elején Vácott, Kosdon, Veresegyházon és még más helységekben is a váci püspök tisztjei elvonták a protestáns lelkészektől a tizenhatodot.35
Buday Pál Nógrád, Pest, Pilis, Heves, Solt és Csongrád megyék táblabírája árendálta 1643-ban a váradi káptalannak Pest és Nógrád megyében levő jószágait, névszerint Lőrincit, Kerepest, Szadát és Veresegyházát és vállalta hogy „az árendát pedig a szokott accidentiákkal Rosnay János uram kezéhez Nagyszombatba a jobbágyokkal felszolgáltatom.." Mivel a váradi káptalan időközben feloszlott, birtokai a váci egyházmegye területén ideiglenesen a váci püspök kezébe kerültek. A török alóli felszabadulás után a káptalant újra szervezték és ekkor eredeti birtokai között szadai és veresegyházi részbirtokát is visszakapta.36 A 17. század közepén a váci püspökök egy-egy plébánost bíztak meg birtokaik, vagyonuk kormányzásával és kezelésével, 1654-ben Szegedi Császár János, nógrádi plébános volt a püspöki jószágkormányzó.37
Az egész országban megtermett az 1650-es évekre a töröktőli szabadulás reménye és ezzel párhuzamosan a Habsburg-ellenes közhangulat, amit csak erősített a protestáns köznemesség politikai szerepének növekedése. A pozsonyi országgyűlés elé terjesztett protestáns tiltakozó iratok 1655-ben sűrűn sorolták fel a sérelmeket, amelyeket a Habsburg-politikát támogató katolikus klérus okozott. Az iratokban többször is előfordul Veresegyház Váccal együtt, mint ahol a váci püspök tiszttartói elvonták a tizenhatodot a protestáns lelkészektől és a tized beszedése körül is állandó bonyodalmakat okoztak.38 Ezt a járandóságot már alig lehetett néhány községben szépszerével beszedni, hiszen katolikus helységek már csak az egyházmegye legészakibb csücskében voltak és maga a váci püspök vallotta 1655-ben, hogy nem tudja „mely helyen és hány plébánus lehet azon provinciában."39 Ebben a nehéz és bonyolult időszakban Rozgonyi Mátyás volt a veresegyházi református lelkész, 1652-ben részt vett a patai református zsinaton.40
Mióta a török tisztek, hűbéresek maguk kezdtek el gazdálkodni, majorkodni; kirívó esetekben a papokat sem kímélték, ellentétben a korábbi jogszokással. A veresegyháziak követei Csóty János, Borbély György és Csete István felrendelve Fülekre, a megyéhez 1668 áprilisában vallották többek között, „hogy az egyházi emberekhez is az régi szokás ellen beszáll a török és gazdálkotat velek." Ugyanakkor jelentették a szadaiak is „Hallottók, hogy az nemesekre is reá száll az török az régi szokás ellen s gazdálkodtat vélek, sőt ezen falubelieknek az papjához reá is szállott s keményen gazdálkodtatott is véle, azzal meg nem elégedvén, erősen meg is verte."41
A Wesselényi-féle összeesküvés lelepleződése kitűnő ürügyet szolgáltatott a Habsburg-abszolutizmus és a katolikus klérus újabb támadásához. Az ország katonai megszállása, a sorozatos kivégzések valóságos rémuralmat teremtettek az 1670-es években. A félelem azonban a dolog természeténél fogva kétoldalú volt. Cseke Mihály ecsegi plébános, a váci püspök megbízottja, amikor 1673. nov. 6-a és 1674. jan. 14-e között kánoni látogatását végezte, inkább csak közvetítők útján érintkezett a váci egyházmegye legnagyobb részével, maga nem merészkedett a helységekbe. Veresegyház ekkor színtiszta református helység, lelkésze Váczi János.42 Nincs adatunk arra nézve, hogy Váczi Jánost 1673—74-ben a pozsonyi törvényszék elé megidézték volna, amikor egyébként Habsburg-Magyarország többszáz protestáns prédikátorával ezt tették.
Tassy Ferenc, a váci püspök tizedbérlője személyesen járta be Pest megye egyes részeit, bár délre ő sem merészkedett, csak Fót és néhány más helység tizedét tudta begyűjteni, de avval nem sokra ment, mert a Bécs ostromára vonuló „török s tatár és erdélyi hadak minden mezejeket el élték."43 A török seregnek Bécs alatti döntő veresége, 1683 után már csak idő kérdése volt Buda, Pest felszabadítása, Balogh Miklós, váci püspök az idők szelét érezve energikusan fogott hozzá a püspökségtől elbitangolt jószágok rendbeszedéséhez. Új tizedbérlöt nevezett ki Vadász Ferenc, nyitrai kanonok személyében, amiről 1685. máj. 7-én írt körlevelében értesítette a helységek elöljáróit, elcsapva ugyanebben a korábbi árendátort, a lévai Diósi Mihályt, aki — úgy látszik — Thököly híve volt.44
„Isten sok jókkal áldgyon megh benneteket Váczi, Kozsdi, Veresegyházi, Szadai, Mogyoródi, Üllei, Némedi, és más, Váczi Püspökségemhez tartozandó Bírák, Esköttek, és Polgárok.
Az mely véghre mighlen más rendeléseket nem teszek, azon Jószághnak mind árendálását, mindhpedighlen rendelését Tiszteletes Nitrai Custos és Canonok Vadász Ferencz Uramra eő Kegyelmére biztam. Azért minthogy megh nevezett Lévai Harminczados az ő Felsége Klmes donatiojával, sem pedigh Tekéntetes Posoni Kamarának parancsolatival nem gondolván, vakmerőséghtül viseltetvén, rajtatok élődik, hatalmaskodik, hihető hogy vagy maga konyhájára, vagy pedighlen régi Kegyelmes Ura ugymint Tököly Uram számára azon jószágomat értetlenül akarja megh tartani, csak valahogy ma vagy holnap megh ne bánnya. Annak okáért hagyom és parancsolom, ezen Levelemnek ereje által, felül megh nevezett és az egész jószágomban Városi és Falusi Bíráknak Eskötteknek és polgároknak, hogy ennek utánna 40. for birságh alatt, valamint fejeteket, kevés jószágotokat szeretitek, azon Lévai harminczados Diósi Mihálynak senki semmiben, legh kissebbik dologhban is szavát ne fogadgya; kezeiteknél levő Restantiátokbul és jövedelmekbül egy Fillért ne adgyatok.
Sőt azoknak is az kik Dézmáimot szokták esztendőnkint árendálni, világosan megh mondgyátok, hogy pénzének vesztése alatt senki arendát, Szent György Censust, vagy akármi néven nevezendő adót, fizetést, ennek utánna megh nevezett harminczadostul ne végyen, hanem az én Árendátoromnak megh nevezett Tiszteletes Vadász Ferencz kezéhez assignál játok. Hozzá adván azt is, hogy ha Lévai harminczados vagy maga személye szerint, vagy mások által benneteket akármi módon úton, vagy lakó helyeitekben zaklatna, háborgatna, károsítani akarna, azonnal minden tehettséghtek szerint, nem úgy mint Kglmes Koronás Király Urunk ő Felsége igaz híve, sem pedighlen Tekéntetes Posoni Kamarának harminczadosa, és szolgája, de mint Váczi Püspökségemnek pusztítója, és károsítója ellen, bízvást támadgyatok, üssétek, verjétek, jószágombul kivessétek, de megh ne öllyétek, az illyen cselekedetekrül adok én számot a hol kívántatik." A körlevelek pedig gyorsan követték egymást az említett helységekre, nem fukarkodva a különbnél különb fenyegetésekkel. Vadász Ferenc nyitrai kanonok körlevele 1685. máj. 11-én íródott: „Nem soká közitekben megyek, azért is az Sz. Gy. adaját megh készítsétek, Tóth György siessen, ne késsen egynéhány böcsülletes emberrel Szombatba menni ő Nghoz minden késedelem nélkül. Az én szolgálatpénzemet pedigh kiki megh hozza, mert máskint is megh vészem; az Vácziakon, Kozsdiakon kívül senki megh nem adta,..." Tehát a veresegyháziak, a szadaiak sem nagyon igyekeztek az adózással. Hát hogyne, amikor Diósi Mihály 1685. máj. 15-én írott levele ismét magát jelentette ki bérlőnek és a már ismert fenyegetések mellett tiltotta a helységeknek, hogy az adókat más kezébe adják.45
A 17. század második harmadában a török hódoltság peremén, a kettős hatalom bonyolult viszonyai között kialakult a parasztvármegye, a parasztság, a nép, a társadalom alsó osztályainak önvédelmi szervezete. Önként vállalt feladata volt a közbiztonság helyreállítása, megteremtése, a „latrok" üldözése. Ennek végrehajtása érdekében a parasztvármegyék, hadnagyságok szoros kapcsolatot tartottak egymással, bár több példa adódik arra nézve is, hogy időnként az összefogás elé helyezték a hadnagyságok vagy egyes községek saját érdekeiket. A magyar és a török hatalom természetesen igyekezett saját érdekeinek megfelelően felhasználni a parasztság sajátos fegyveres szervezetét, többnyire sikertelenül. Hol egyik, hol másik tett kísérletet a szervezet megszüntetésére és máskor egyik fél sem nézte jó szemmel a parasztvármegyét, amely nem volt mentes a paraszti osztályharc jegyeitől. A nehéz körülmények között a parasztvármegye többször válságba került vagy funkciói bővítésére, szűkítésére kényszerült; a legális és féllegális állapotok között ingadozott és nem tehetett mást, mint hogy — a reális erőviszonyokat tekintve — szőrmentében közeledjen a két hatalomhoz. Magatartása a kor rendkívül bonyolult és változékony viszonyai között széles skálán mozgott, aminek főbb okai között kell megemlítenünk a korabeli parasztság nagymérvű társadalmi, tagozódását is, hiszen a parasztvármegye vezetősége nyilvánvalóan a tehetősebbek, a parasztság előkelői közül került ki.
A parasztvármegye közigazgatási előzménye Pest megyében a négy járás kialakulása volt élükön egy-egy szolgabíróval, amely beosztás nagyjából fenn is maradt 1791-ig. Mivel a nemesi megye alsó fokon képtelen volt ellátni feladatát a területen, ehhez több-kevesebb sikerrel az 1638-ban megalakult parasztvármegyét igyekezett felhasználni. A parasztvármegye szervezetének a csúcsán a kapitány állt; akit a parasztság négy jelöltje közül az alispán nevezett ki, melléje a hadnagyságok hadnagyokat állítottak, a falvak pedig tizedeseket rendeltek alájuk. A nemesi megye éberen őrködött afelett, hogy a kapitányok, hadnagyok, tizedesek a feudális megyétől független hatalmat ne szerezzenek, ne kapjanak és hogy ki ne vonják magukat jobbágyi kötelezettségeik alól azon a címen, hogy a közbiztonságot és a vásárokat védik.46
A parasztvármegye elöljáróinak volt tiszte fegyverbe hívni bírság terhe alatt a parasztságot „a dúlók", „a prédók" ellen s a parasztvármegye gyűlésének joga volt bizonyos esetekben az elfogott bűnöst büntetni sőt halálra ítélni is és a halálos ítéletet végrehajtani.47 A parasztvármegye igazságszolgáltató tevékenységére ritka és érdekes dokumentum világít rá Veresegyházán 1654. jan. 30-ról keltezve. Pest vármegye parasztkapitánya, a rákoscsabai Uri Mihály vezetésével Veresegyházán ültek össze tanácskozni a parasztvármegye vezetői, előkelői a turai paraszthadnagy tettei felett. A jelenlevők még az üllői Takács Gergely, Balassa István, a tarcsai Kocsis János, Gajdos Mátyás, a gödöllői Takács András, Mellyes Pál, Varga István, a szadai Polyák János, Tóth Illés és a veresegyházi Varga András törvénybíró, Farkas Mihály, Szászkó Gergely, Szászkó György. Ők alkották a parasztkapitány mellett kialakult testületet és valószínűleg ők voltak a hadnagyság legjelentősebb községeinek paraszti előkelői.
A turai paraszthadnagy túlkapását kellett az összegyűlteknek megvizsgálniuk. Tanácskozásuk eredményéről így számolnak be az alispánnak küldött levelükben: „Ezek az emberseges emberek jo Lelkj Ismerettel mjnd fejenkjnt megh vjsgal-tak igaz törvjn szerjnt, megh lattuk az mjnt jobban tudtuk, Illjen forman azert az mj törvinjünk aszt talalta mjnt hogj Laczko Gjörgjnek az mjnemü sok Njomorgatasa volt az Bagjak mjat, Azert mjndenekben megh Bizonjosodott hogj Laczko gjörgjnek semmj vettke nem volt mert soha ellene irjak egj Tanú sem volt, hanem mjnt írjak való vadolas volt szegjn Jámboron, ugj Annjra kjnzotak Lanczoltak Hurcoltak Bírsagoltak igaz ember leven, mjnt Latrot es tolvajt, ugj annjra hogj Ugjanannak az Latornak az kjvel kereskedesben volt, Annak mint hite hagjotnak mjnden szovat, mjnd Aszodon es Bagon es Mjnd Turaj Hadnagj el hittek es Igj az igaz embernek Jobagj ember Léven semmj szovat be nem vettek, Hanem ugjan ket forintara bortis arra ittanak, törvjnt Csinaltak arra, igja-kart Lacko Gjörgj bjzotta magat mjnd Urara s mjnd Urasagodra, szasz forintra, de Annakis semmj heljt nem adtak, hanem ugj bantak vele az melljet nem hallot volna Cselekednj, Az melljért mjnt hog Urasagtokra bjzotta magat s Annak sem Adtak semmj helljt, Arra az mj tör-vjnjuk Urasagtok hatalman marasztotta valakjk mjnd az dologhban vétkesek voltanak, Turaj, Bagjak, Azonkjvül mjnt hogj Jambor ember Leven, eszt az Gjalazatot, rajta tették, mjnden Attjok fjanak s magának eleven djan, marattak,.. ,"48
Mivel a meghurcolt Laczkót ártatlannak találták az orgazdaságban, kötelezték a hatalmaskodókat, hogy az okozott kárt (60 ezüst tallért) és a vérdíjat (40 forintot) megfizessék. Az ítéletlevél megállapítása: „Jobagj ember Léven semmj szovat be nem vettek", azt mutatja, hogy a parasztvármegye szervezete sem volt mentes a paraszti társadalmi rétegek közötti feszültségektől, hogy az egyes tisztségviselők — maguk is jobbágyok — fölébe emelkedve osztályos társaiknak, hajlamosak voltak hatalmukkal visszaélni. Az idézett levél helyesírási és nyelvi színvonala semmiben sem marad el a kor átlagos, sőt a nemesi megye levelezésének a színvonala mögött sem.
Az 1660-as évekre megbillent a viszonylagos egyensúly és béke időszaka. A magyar nemesi rend és megye egyre kevésbé elégedett meg a hódoltsági területeken a másodiknak kijáró szereppel és egyedül akart úr lenni hátában a Habsburg hatalommal, amely 1671-től már nyíltan támadott a magyar rendi kiváltságok ellen. Ugyanakkor a török hatalom is — mielőtt végleg elveszítette volna magyarországi hódításait — utolsó erőfeszítéssel áttért a kemény, újabb területek meghódítását célzó politikára.
A két hatalom élesedő viszonyai és szaporodó összeütközései között a parasztvármegye helyzetét jól megfigyelhetjük Somogyi Lőrinc, szadai parasztkapitány felfedhető dolgaiban. A rendkívül tevékeny tisztségviselő szinte egyszerre veszélyes helyzetbe került a magyar és a török hatalommal. Somogyi Lőrinc a török tilalom ellenére is ellátta a parasztvármegye fegyveres szolgálatát a kóborlók, sarcolók, tolvajok stb. ellen. Maga a nemesi megye nem vette olyan szigorúan, a végvári katonaság és tisztjei pedig egyenesen megtorolták a parasztvármegyén.
A megye közgyűlési jegyzökönyvében olvashatjuk az eset leírását és a hozott határozatot: „Publicaltatott Szadan lakozó Somogyi Lőrincz Paraszt kösség kapitannya levele, melly-ben nagy panasszal exponallya, hogy valami latrokat küldött volna az el múlt napokban ide Filekre, s el vettek tölök, csak nem mind eöszve vagdaltak az Paraszt kössé-get, kire nézve mostanában az minemö három tolvajt fogtak, azokat nem mervén ide hozni, Nógrádban vittek büntetesre. Vegezte az Nemes varmegye, azt a dolgot tudassara kel adni meltosagos Fő Ispan es Palatínus Urunkk, es instalni hogy az az gonosz dologh Fülekben megh fojtassek, meltosztassek eö Ngsa erös Parancsolatot adni az vegbeli Kapitanyokra, interdicallyak az vitezlő rendnek, azon tul megh ne haboritsak az Nemes Pest varmegyebeli Paraszt kösseget affele latrokk ide Filekre hozasaban. Azonban vice Ispan Ur hozassa ide azon latrokat Nogradbul az Paraszt kösseggel, es büntesse erdemek szerint azon latrokat."49
A megye közgyűlése 1662. nov. 9-én már azt közölte, hogy a parasztvármegye kapitányát, a szadai Somogyi Lőrincet elfogatta a budai pasa a parasztság fegyverkezése miatt és 413 birodalmi tallérra meg is sarcolta. A nemesi megye a váltságdíj megfizetését teljes összegben a hadnagyság községeire hárította. A magyar parasztság fegyveres szervezetének elnyomására, lefegyverzésére irányuló török törekvés ekkor már a következő évek török támadásait igyekezett előkészíteni.50
A dunamelléki községek 1663 ápr. z-án a Feketahalom nevű dombnál felélesztették ugyan a kettős nyomás alatt válságba került parasztvármegyét, az újabb török hódítások azonban egyidőre megakasztották a működését.51 Köpröli Ahmed nagyvezér 1663—64-es hadjáratai után az alispán jelentette hivatalosan Pest megyéről: „az pogány tele ültette és letelepedett benne és ha akarja, csak egy embert sem bocsát ide ad obendientiam s lopva sem jöhetnek, mivel oda Szécsén és Nógrád, onnét úgy vigyázhat a török az utakra, hogy akár csak egy embert se bocsásson ide .. . Annyira vagyon már a dolog, hogy a magyar földesurak már fel sem vehetik ezen vármegyékbeli jobbágyokat, mivel azt intendálja a török, hogy ne legyen magyar földes ura a parasztságnak."52
Érsekújvár eleste, 1663. szept. 25-e és a vasvári szégyenletes béke, 1664. aug. 10-e után fokozódtak a török robotterhek Veresegyházon és környékén is. Nógrád megyében 1665-ben már elbocsátott végvári katonák és jobbágyok közös zendülése zajlott le. Az összefogás tényei mellett szaporodtak az ellentétek ugyanakkor még a parasztvármegyén belül is. Csővári és acsai parasztok 29 ökrüket vették vissza a korponai katonáktól, de az ökröket szerencsétlenül a török kezébe „ejtették". A katonák bosszúból elfogták Szabados Jánost, a hadnagyukat és csak 400 tallér váltságdíj ellenében engedték szabadon. Acsa és Csővár lakói a pénzt lefizették gondolván, hogy a parasztvármegye többi községe legalább felerészben átvállalja utólag a kár megtérítését, ez azonban minden fáradozásuk ellenére sem történt meg 1672-ig.
Ekkor „Csővár alja" képviselői kijelentették, hogy földesuruk, Szelepcsényi György, esztergomi érsek utasítására elszakadnak a parasztvármegyétől. Az alispán maga elé rendelte a feleket vizsgálatra Fülekre, ahol megjelent — többek között — a veresegyházi Vincze György parasztkapitány és a turai hadnagy, Tóth Máté. A parasztvármegye gyűlése úgy döntött, hogy a már korábban felajánlott 30 tallért hajlandó megfizetni, de mivel a csőváriak és acsaiak az összegnek továbbra is legalább a felét követelték, semmilyen megegyezés nem jöhetett létre. Az acsaiak és csőváriak elszakadása 1674-ben meg is történt.53 A nemesi megye tekintélyének megingását jól példázza, hogy a parasztvármegye gyűlése az alispán szándékát figyelmen kívül hagyó határozatot hozott, amikor elzárkózott a kár felének átvállalásától és korábban is a többszöri alispáni ráüzenésre sem fizették meg az acsaiaknak és a csőváriaknak az általuk kívánt összeget. A helyi események hátterében az 1672-es dunamelléki „konspirációt" és a kurucok első felvidéki támadását kell látnunk.
A parasztvármegye belső összetartozásának lazulására további adatot találunk 1674-ből, amikoris a galgagyörki hadnagy panaszkodik a nemesi vármegyénél, hogy a parasztkapitány ugyanannyi összeget vet ki rájuk, mint a saját hadnagyságára, a veresegyházira, „amely Tizenkét ió faluból áll".54 A közös terhek aránytalan elosztása vagy nem vállalása jól bizonyítja a paraszti összetartás szálainak szakadozását, a parasztvármegye szervezetének válságát.
A parasztvármegye lehanyatlásának legfőbb következménye azonban a korábbi viszonylagos közbiztonság ismételt felborulása lett és a parasztvármegye fegyveres erejének egyre többszöri veresége. Magyarország német megszállása, 1670 után számos végvár magyar katonáit eresztették szélnek és az üldözések, kegyetlenkedések megszaporították a bujdosóknak azt a részét is, akik csak tolvajlásból, rablásból és fegyveres erőszakkal tudták fenntartani magukat. A lévaiak 1678-ban négy lovat loptak el Veresegyházról „mert ugyanis csak a két szemeinket nem lopják ki az sok tolvaj rabok" írta ekkor Tóth Pál parasztkapitány Esterházy Pál hercegnek Gödöllőről, aki 1681-től, mint nádor Pest megye főispánja volt. A gödöllői hadnagyság alja ekkor egészen Tápiószeléig üldözte a tolvajokat ; ott azonban mintegy ötven portyázó lévai katonával találták szembe magukat és vereséget szenvedtek. Az összecsapásban egy rátkai ember halt meg és tizennyolcan megsebesültek a gödöllői hadnagyság aljából. A parasztok ruháit, lovait elvették, puskáikat összetörték, elégették, vagy a szelei tóba dobták. A parasztvármegyének összesen 772 forint kára származott.55
 |
| A község 1715-ben vésett pecsétje, szőlőfürt alatt csoroszlya és ekevas |
Az 1680-as évek elejére megélénkülő török hódító politika közepette a budai pasa már egyre inkább a saját területének tekintette Pest megyét. Amikor 1683-ban a szultáni sereg Bécs meghódítására indult, a pasa a nagyobb helységek gulyáit, méneseit áthajtatta fegyvereseivel a biztonságosabb Dunántúlra a közeledő tatár hordák elől. Ugyanakkor azt sem tűrte el, hogy Darvas János szolgabíró portánként 20 forint hadiadót szedjen és egy-egy gyalogos katonát állíttasson ki a szultán szövetségese Thököly Imre fejedelem számára.56 A szultáni sereg veresége után kibontakozó felszabadító háború eseményei között a parasztvármegye szinte teljesen elenyészett.
A parasztvármegye szerkezeti felépítésének kifejlett korában az 1660—70-es években a veresegyházi hadnagysághoz 12 helység tartozott: Sződ, Vácrátót, Váchartyán, Őrszentmiklós, Szada, Gödöllő, Kerepes, Mogyoród, Fót, Dunakeszi, Rákospalota és Veresegyház. Annak megfelelően, hogy melyik helységből kerül ki a hadnagy, hívták időnként szadai és gödöllői hadnagyságnak is ezeket a községeket. A paraszti tisztségviselők, gondviselők származása szerint megállapítható, hogy Veresegyház, Szada és Gödöllő volt mindig a központ, nyilván mert ezeknek a falvaknak paraszti társadalma volt a legerősebb. A tisztségviselők legnagyobb része innen került ki, néhány kivételével, mert 1680-ban Rákospalotáról is volt hadnagy. Veresegyház és Szada kapitányokat is adott, akik a „Pest elejin" való három — az üllői, a turai és a veresegyházi — hadnagyságnak voltak a kapitányai.
| 1662 | Somogyi Lőrinc | (Szada) | kapitány |
| 1672 | Vincze György | (Veresegyház) | kapitány |
| 1674 | ? | (Veresegyház) | kapitány |
| 1678 | ? | (Szada) | hadnagy |
| 1681 | Tóth Pál | (Gödöllő) | kapitány |
| 1689 | ? | (Veresegyház) | hadnagy |
A parasztvármegye mozgósításkor saját pecsétjével ellátott leveleket küldött szét működési területére. A legkedveltebb pecsétmotívum az ekevas és a csoroszlya volt a megnövekedett paraszti öntudat büszke jeleként. Szada községi pecsétjében 1710-ben egy ekevas és három keresztbe tett búzakalász látható. Veresegyház község 1715-től olyan pecsétet használt, amelyben a szőlőfürt alatt az ekevas és a csoroszlya fekszik. A pecsétnyomók — bár korábbiakat sajnos nem ismerünk — a parasztvármegyét idézik. Jelentőségükre, eszmei értékükre, nemzeti és egyben osztálypolitikai tartalmukra erősen rávilágít az, hogy 1719-ben, amikor a templomot elvették a reformátusoktól, irataikat elkobozták, a prédikátort és tanítót kiűzték Veresegyházról, néhány embert bilincsbe verve a váci börtönbe hurcoltak; akkor „a pecsét átadása megtagadásáért többeket durván megkínoztak" a veresegyháziak közül.57 A 19. sz. közepén új pecsétnyomókat vésetett Veresegyház és Szada, de a motívumokat és azok elhelyezését pontosan megőrizték. A környező helységek egykorú pecsétjein ezek a jelképek ritkán szerepelnek.
| |
|