A KURUC MOZGALMAKTÓL

AZ 1848—49-ES SZABADSÁGHARCIG

A gazdasági helyzet a török kiűzése után

Az a Veresegyház, amelyik a 17. sz. közepén még három és fél portával szerepel az összeírásokban, Érsekújvár eleste, 1663 után sorvadni kezd, 1668-ban már csak két portával írják össze és a felszabadító háborúk megindulásakor, 1683-ban már csak egy portát találnak benne. A 17. századi portális összeírások alapja az 1609. évi 62. te. volt, miszerint négy olyan jobbágygazdaságot kellett számítani egy portára, amelyik 120 pozsonyi mérő földdel rendelkezik, vagyis a gyakorlatban 480 pozsonyi mérő földet számítottak portánként tekintet nélkül arra, hogy ekkora vetésterület valójában hány jobbágygazdaság vetésterületéből adódott össze. Két pozsonyi mérő vetőmag kellett kb. egy magyar hold (1000—1200 □-öl) bevetéséhez, ennek megfelelően egy portára nagyjából 240 holdat számíthatunk. Ennek ellenére a porták számaiból szinte csak a községek gazdasági erejének arányaira következtethetünk, mert mérlegelés alapján, a beszállásolt katonaság, az áradások, a rét- és a legelőhiány miatt növelték az egy portára eső jobbágygazdaságok számát, illetve a jó kereskedelmi lehetőségek, a malmok stb. esetében csökkentették az egy portára számított jobbágygazdaságok számát.

Buda felszabadulásának évében, 1686-ban a hadak pusztításai elől elmenekült szinte az egész Pest megye lakossága, üresen állott Veresegyház, Szada, Szentmiklós stb. Bár a felszabadító háború színtere több száz kilométerrel helyeződött délre, a Duna-könyök, Vác és vidéke továbbra is a délre tartó császári hadak átvonulási területe maradt és ennek tulajdonítható, hogy a visszatelepülés csak nehezen indult meg. Másrészt olyan bizonytalan volt még a katonai győzelem és hihetetlen is, hogy a súlyos másfél évszázad után nem lesz többé török az országban. Pest megye közgyűlése még 1693. dec. 31-én is jónak vélte szabadságot adni az északi községeknek arra nézve, hogy török, tatár, vagy kuruc beütés és a császári sereg átvonulásakor jószágaikat áthajthassák védelem céljából bármely földesúr birtokára, mezővárosba és községbe.1

Sőtér Ferenc, Pest megye alispánja 1686-ban maga ment Bécsbe azért, hogy a megye adójának csökkentését kérje, útja azonban sikertelen volt, hiába hivatkozott az ország közepének elnéptelenedésére. Az 1690-es összeírás alkalmával lakott helységnek nyilvánították Szentmiklóst, pedig csak 4 „nyomorgó lakos" volt benne, Sződön ugyancsak 4, jóformán nincstelen család lakott, Veresegyházát épnek, sértetlennek találták ekkor, de „szerencsétlen lakókkal".2

A felszabadító háború terheit ennek ellenére az alig létező helységeknek kellett viselniük. Katonai élelmezési kivetés készült 1690. nov. 29-én a megye helységeire, amely portánként 100 komáromi mérő gabonát és 3 darab vágómarhát rótt ki. Veresegyház 50 mérő búzát és másfél vágót volt köteles adni, Szentmiklós pedig nem is szerepel a kivetési jegyzékben, mert ekkor még puszta.3 Az 1691. márc. 11-én hozott új élelmezési kivetési határozat szerint 5 00 forintot tartoztak fizetni portánként a helységek. Ennek megfelelően Veresegyházra esett volna 250 forint, azonban valamilyen okból jónak látták ezt az összeget lecsökkenteni 225 forintra.* Lassan azonban erőre kaptak a helységek, lakóik visszatértek sokszor egészen távolról, a felvidéki megyékből, hová korábban menekültek. A Sőtér Ferenc, Pest megyei alispán elnöklete alatt kiküldött bizottság munkájának eredményét, a porták reális megállapítását 1695. szept. 13-án mutatta be a megye közgyűlésén, ekkor Veresegyházát 1,5 portával, Szadát egy portával írták össze. Ez volt az utolsó portális összeírás hazánkban.

Frigyes Ágost 1696-os török elleni hadjáratakor a Széngroy-, a Nehemián-ezredek, valamint Herberstein „bagázsa" stb. számára a következő tételekből álló élelmiszer és pénz kivetést teljesítette Veresegyház: 40 bárány, 80 mérő zab, 132 szekér széna, 110,50 magyar forint, no rajnai forint és még néhány kisebb és egyéb tétel.6 Veresegyházon az új iskola alapozása közben talált nagy mennyiségű ezüstpénz minden bizonnyal a Pest megyén is keresztül vonuló császári zsoldosok kapzsisága elől került a földbe 1696-ban, hiszen a több száz pénz közül a legfiatalabbak verési ideje 1696 éppen.

Jellemző eset a kor viszonyaira, hogy amikor Badeni Lajos Szolnok felé indult seregével 1697-ben, Pest megye vezetősége ráüzent Nagykőrösre, hogy rejtsék el értékeiket az idegen zsoldosok elől, „mert ez igen csintalan nép".7

A századfordulóra az erőre kapás jelei egyre jobban mutatkoznak a helységekben, jól tükrözi ezt a váci járásnak 1699-es, első név szerinti összeírása.8 Veresegyház társadalmi tagozódása jól kikövetkeztethető; képet kaphatunk az állattenyésztés és a mezőgazdaság ágazatairól, a 16. században törzsökös családok nevei közül több ismét feltűnik és olyan családok jelennek meg az összeírásban, amelyek ma is élnek a községben. A paraszti előkelők, a módosabbak csoportját alkotják: a bíró, Balázs András és Szomju János, valamint Molnár András parasztpolgárok családjai. Egyetlen nemes, Horváth János szerepel az összeírásban, ő azonban vagyona tekintetében a szegényebb sorsúak közé tartozott.

A középső társadalmi réteget alkotta a 103 — családfőként összeírt — valamilyen telekkel vagy résztelekkel bíró jobbágycsalád. A legalsó rétegbe tartoztak a házas zsellérek — hazátlanok ebben az időben még nem voltak a faluban — szám szerint 15 család és az a 9—10 özvegy vagy egyedülálló asszony, akik közül kettőt ráadásul zsellérnek tüntetnek fel. Az 1696-os összeírás még nem talált a faluban iparosokat, de 1699-ben már 3 molnár, 1 csizmadia és 1 mészáros mutatható ki az összeírásból. Szerepelnek ezenkívül a falu fogadott pásztorai is: 1 csordás, 1 tehénpásztor, 1 borjúpásztor, 1 juhász és 1 kondás. A falu állatállománya ugyancsak felszaporodott erre az időre, mert 51 lovat, 217 igásökröt, 220 tehenet, 113 borjút, 325 juhot és kecskét, 71 bárányt vettek számba 1699-ben.

Az új iskola alapozásakor előkerült 17. századi kincsleletből

  A mezőgazdaság három fő ágazatra oszlott, a szemtermelésre, rét- és legelőgazdálkodásra — aminek kiterjedtségére az állatállomány jelentős nagyságából következtethetünk — és a szőlőművelésre. A búza vetésterülete a faluban összesen kb. 240— 250 magyar hold volt 1699-ben, ami lecsökkent kb. 200 holdra 1703-ra. Árpát vetettek mintegy 25 holdon 1699-ben és 1703-ban mintegy 50 holdon. Kölest 20—23 holdon vetettek 1699-ben, 1703-ban nem szerepel a tételek között. Viszont 1703-ban szerepel a zab, mintegy 37—40 holdon, ami korábban nem volt. Minthogy Veresegyházon ekkoriban a kétnyomásos gazdálkodási rendszer uralkodott, ugyanennyi ugarföldet kell még hozzászámítanunk, hogy a szántó területét megközelítően megkapjuk. Ezek szerint a 17—18. sz. fordulóján 570—600 magyar holdat fogtak szántóművelés alá a veresegyháziak.

Egy „Máriás" a 17. századból

A szőlőművelés, a bortermelés annál jelentősebb volt a mezőgazdasági ágazatok között, az 1699-es összeírásba a zsellérek egy részét is beleszámítva, szinte minden veresegyházi jobbágygazdaságnál tüntetnek fel bortermést. És valóban, ekkoriban csak Vác bortermelése előzte meg Veresegyházáét, mintegy másfélszer, Szadáé pedig időnként erősen a nyomában járt. Az 1699-es összeírás szerint 472 akó (213,5 hektó) bor termett Veresegyházon, 1703-ban pedig 1155 akó (522,5 hektó). Négy év alatt a bortermés tehát megkétszereződött, evvel a járásban Veresegyház mindvégig megtartotta második helyét és az egész váci járás bortermésének mintegy 18—20%-át adta. Nagyjából két-három akó termett ebben az időben egy kapás darab szőlőn (kb. 200 □-öl), ennek alapján 1699-ben kb. 30—40 magyar hold, 1703-ban 70—100 magyar hold szőlőterülettel számolhatunk Veresegyházán. Természetesen csak hozzávetőlegesen, hiszen az évi termésátlagok eltérhettek egymástól, ha számításba vesszük az időjárás ingadozásait, az elemi csapásokat vagy éppen az emberi kártételeket. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szőlő természetéből adódóan ilyen rövid idő alatt aligha növelhető telepítéssel termőterülete a kétszeresére, inkább tehát a régebbi — a harcok miatt elhanyagolt — szőlők felújításáról és a gondosabb művelésről lehet szó.

Ipari jellegű tevékenységnek tekinthető a községben és a környéken a szénégetés. A Szadáról Fótra tartó út keleti oldalán 1658-ban már és utána többször is említik a Szénégető nevű helyet. Modauer György pesti molnár és ács, akit Pesten mindenki csak „ezermesternek" nevezett, 1702 szeptemberében járt Veresegyházon szénvásárlás ügyében. Hazafelé tartva a Veresegyház—Fót útszakaszon megölte a feleségét, akivel már régen elmérgesedett viszonyban élt. Veresegyházon is égettek szenet, mert Modauer György perében veresegyházi tanúk bizonyították szénvásárlási szándékát.9

A község lakosságán belül minden pusztulás és hányattatás ellenére, szinte hihetetlen, de bizonyos jellegzetes nevek alapján kimutathatjuk a lakosság egy részének több évszázados folytonosságát. Ha hozzászámítjuk az állandóan előforduló Fekete, Horváth, Kis, Kovács, Molnár, Nagy, Pásztor, Szabó, Tóth, Varga családneveket, amelyek bizonyításra ugyan kevésbé alkalmasak, de mégsem tételezhetjük fel azt, hogy mindig más családokra vonatkoznak, akkor elég jelentősnek látszik Veresegyház törzsökös lakossága.

Tehát, csak a jellegzetes családneveket számba véve is előfordul a 18. sz. elejéig a Csete(i54Ó, 1559, 1562, 1578, 1668, 1699), a Demény (1546, 1559, 1699, 1720), a Feir (1559, 1562, 1699), a Máté (1562, 1699), a Serfőző (1661, 1699, 1715, 1720), a Szekeres (1546, 1559, 1562, 1699), a Szomjú(1578, 1699, 1715, 1720), a Szászkó (1654, 1699). A 16. sz. jellegzetes nevei, amelyek a 17. sz. végére már eltűntek, a Bakó (1546, 1559, 1562, 1578), a Bíró (1546, 1562, 1578), a Borsos (1546, 1559, 1562, 1578), aFile (1546, 1559, 1562), a Görgős (1546, 1559, 1562), a Házas (1546, 1559, 1562), a Kocka (1546, 1559, 1562), a Pergő (1546, 1559, 1562, 1578), a Pomázi (1546, 1559, 1562, 1578), a Somogyi (1546,1559. 1562, 1578)>a Turai(1546, 1559, 1562,1578)- Érdekes, hogy a Gódor (1546, 1562, 1578), a Rádi (1546, 1562, 1578), a Ványi (1546, 1562, 1578) családnevek nem fordulnak elő a 17—18. sz. fordulóján, pedig ilyen nevű családok ma is élnek a községben.

Az említett századforduló ideje, a kuruc mozgalmak befejeződése után a korábbi állapotokhoz mérten stabilizálódott Veresegyház lakossága is, az általános, az országos folyamatban. Ekkoriban tűnnek fel az új családnevek, a Barsi (1699, 1715), a Bódis (1699, 1715), a Cene (1720), a Csányi (1699), a Holló (1699, 1715), a Hangya (1699, 1715), a Kapcsos (1699, 1704, 1715, 1720), a Kazi(i(>99, 1715, 1720), a Pribéli (1699), a Pintér (1699, 1704, 1715, 1720), az Ujvári (1699, 1715, 1720), amelyek korábban egyszer sem fordultak elő és amelyek nagy része ma is megtalálható a községben. Ha a Béli—Péli (1699) és a Készek—Peszeki (1699, 1704) nevek azonosságát elfogadjuk, ami nagyon valószínűnek látszik, akkor még két családnevet sorolhatunk a 18. sz. legelején meghonosodott és máig viselt nevek közé. A jelenleg igen kiterjedt Ujvári család a veresegyháziak 1670—80-as évekbeni érsekújvári „szekerezései" révén költözött be a községbe.

„Szabó Máté uram seregében"

Pest megyében 1703. szeptember elején tűnnek fel az első nagyobb kuruc seregek. Kezdetben a nemesi megye a szervezkedő kurucságot rablóknak, tolvajoknak, kóborlóknak igyekezett beállítani a parasztok előtt, amire látszólag némi alapot szolgáltatott, hogy a kurucok soraiban, sőt alsóbb vezetőik között is számos, név szerint is ismert, korábban a parasztvármegye által üldözött kóborlót, fosztogatót lehetett találni. Azokban a napokban, amikor Rákóczi kiáltványban szólította fel Pest megyét a csatlakozásra, a parasztság előtt még nem világosodhatott meg a szabadságharc célja, mert idő kellett ahhoz, hogy elváljék a korábbi latorból, sarcolóból, ki lesz az igazi kuruc vitéz.

Borbély Balázs füleki, majd szendrői katona már az 1670-es években hírhedt volt gaztetteiről Pest és Heves megyékben különösen, 1679-ben Heves megye egyszer már halálra is ítélte.10 Éppen ő az, aki az első nagyobb kuruc katonai egység élén megjelenik Pest megyében, Szentmártonkátán 1703. szept. 15-én. Távozása után Barát István szentmártonkátai bíró levélben jelenti a történteket Petrovai László labanc alispánnak, aki a budai császári helyőrség védelme alá húzódott, miután a korábbi alispán, Sőtér Ferenc Rákóczihoz állt. „Reák szálván tizenegy zászló allya Szikszai János deák és Borbély Balázs hada, az kik minémő csint rajtunk tettek csak az egy Isten tudná meg mondani. Mind az által az mint lehet Uraságtok eleiben teriesztyük. Elsőben is takarékosan minden lovainkot elviték. Nyergeket és minden némő fegyvert valahol kap-hattanak mind el vitték. Embereinket vagták némellyeket lőttek és verték. Ruhát az mennyit elvittek Isten tudgya. Azomban az Vármegyénket ugy mint az Boldogi Hadnagyságot és Gödölleit utol érte, azoknak fegyvereit ruháit és lovaikot mind el vitték. Ezen alapot aránt még minyárt akkor hogy bé szálot hirt adtunk volna, de csak egy lelket sem bocsáitottak ki a falubul, minden közökön és uczákon strasaltatott, azontul ezen két hadnagyságbeliek közül az kiket elfogtanak azokat meg sarcolták egy egy pár karmazin csizmában, még csak a jo inget és lábravalót is le huzták szegényekrül, az első is maid csak nem elszenvedhetet-len kár követközőt raitunk és ez után Isten tudgya ha szakad vége, ezek által következhető kárainknak. Az ki költözéssek pedig ezen a szombaton csak későn este volt."11

A levélből világosan kitűnik, hogy a parasztvármegyével már évtizedek óta hadilábon álló Borbély Balázs első dolga volt a paraszti hírszolgálat megbénítása, mivel egy lelket sem engedett ki a faluból. A tényleges katonai helyzet diktálta óvatosság aztán arra is jó volt, hogy mellékesen a boldogi és a gödöllői hadnagyság alá tartozókat megsarcolja, régi gyakorlatát folytatva ekkor is.

Buda felszabadítása után a parasztvármegye is újjáéledt, 1689-ben a veresegyházi hadnagyság alja már kézre tudta keríteni három német lovas segítségével a váci börtönből megszökött Nagy Albertet.12 A lassú megelevenedéssel párhuzamosan — szervezetileg csak 1697-re épült ki újra a Duna melléki parasztvármegye — vezetése fokozatosan nemesi kézbe került. Nemes Zsíros Mihályt váltja nemes Patay István Pest megye parasztkapitányi tisztében 1689-ben. Nemes Beretvás Jánost 1692-ben pedig már a főkapitány cím illeti meg.13 A berendezkedő Habsburg-hatalomnak természetesen útjában volt a parasztvármegye, ezért 1698-ban a nép általános lefegyverzését kísérelték meg. A nemesi megye nem mert a parancsnak ellene szegülni és a szolgabírók összeszedették a fegyvereket nemcsak a jobbágyoktól, de a prédikátoroktól, tanítóktól, volt katonáktól és hajdúktól is, már amennyire ez lehetséges volt.14 Ez a katonailag legyengült, a Buda felszabadítása után alapvetően megváltozott viszonyok közötti parasztvármegye szenvedett vereséget Borbély Balázs kurucaitól 1703 szeptemberében. Bár a kuruc erők sem voltak jelentékenyek ekkor még a megyében, lappangva igyekeztek elérni a Duna vonalát.

Október első napjaiban maga Bottyán János — ekkor még labanc tiszt — mért csapást Ócsánál a Pest és Vác felé húzódó kurucokra, a kétórás harcból mintegy százötven zsákmányolt lóval és néhány fogollyal térve meg Esztergomba. Bottyán 1703. okt. 9-én kelt levelében jelentette Koháry Istvánnak az eseményeket, többek között azt is, hogy katonái „Más rendbeliek megint, husz lovas, Veresegyházáról ennihán kuruczot fölvervén, négyet elevenen hoztak és ennihán paripát . . . Eleget huzzuk — vonjuk mindenfelől őket, — tovább sem szűnöm meg rólok ... Isten ugy segéljön, egy tikmon-süt-tig való nyugodalmom nincsen, épen kifáradtam. Én az Dunát Váczig és Komáromig megőrzöm, hogy által nem győnnek ... Itt valóban rosszól van az dolog, sőt jó lilökkel Írhatom: ha eddig itt e tájon nem lőttem volna: az kuruczság általjött volna, mivel mint az Istent ugy várják az innetső félön."15 Talán ennek a kuruc-labanc csetepaténak az emlékét őrzi a Csata, Csaták helynév a veresegyházi—szentmiklósi határon.

Bottyán János erőfeszítései ellenére 1703 novemberétől a Duna mentén már állandó védelmi szolgálatot láttak el Szabó Máté kuruc ezeres kapitány zászlóaljai. Első jelentősebb győzelmük sem váratott soká magára, 1704. jan. 13-án az Üllő és Ócsa közötti Pakony-pusztán Szabó Máté serege „Őt zászlóallya ráczot összve tört", ahogy a nagykőrösiek írták.16 Az általános sikerek hatására 1704 első hónapjaira megerősödik a kurucság Pest megyében is. Szabó Máté hatvani kapitány seregében egy valószínűleg 1704 májusában készült kimutatás szerint a váci járás 48 helysége közül már 43 szerepel, összesen 669 katonával.17 Veresegyház és a két szomszéd helység kuruc vitézeinek név szerinti összeírása a következő:

Szabó Máté ezredének nagy része 1704 májusától a Felvidéken, illetve a Dunántúlon harcolt és csak 1705 februárjában került vissza Pest vidékére. Ekkor a kuruc szabadságharc katonai súlypontja a Duna—Tisza közére helyeződött át. Kecskemét, a solti sáncok és a dunántúli Bottyánvára kurucsága délről ölelte körül Pest-Budát, hogy kiszorítsa belőle a labanc katonaságot. Pest környékén március elején váltakozó szerencsével folytak a harcok.

Jellemzően festi meg az állapotokat Bottyán János tábornok Kókáról 1705. márc. 13-án a fejedelemnek írt levelében. „Kegyelmes Uram, láttam én az ellenségnek több voltát: de mivel magam is bene-animtus voltam s velem lévő katonaságot és hajduságot is jól animáltam, — kedvünk lévén, megegyezett akaratbul mentünk rajtok; s bizony meg is vertük volna Isten által: de az katonaság megfutamván, meg nem fordult, Borbély Balázsnak penig én nem tudom micsoda ijedtséges constituciója volt, — az faluig ő sem fordult meg; hogy teljességgel vétek nélkül lett volna, nem írhatom: mert engem azzal biztatott, hogy ha csak ezer lovas lészen is, — mindjárt általvágja magát rajta az ő katonáival, kihez bíztam is, és avégre meghadtam volt, hogy hátunk megé menjen, mikor megfordul; de abban semmi sem tölt, mert ha az lett volna: immote megtartottam volna az hajduságot; mivel penig már öreg ember és elérte a második gyermekséget, — annak lehet inkább vétkét tulajdonítani. Bizony, ha látná Kegyelmes Uram Nagyságod, soha nem élt ő ollyan disciplinában, mint én tartom, tud is félni! — Szabó Máté és Zsámboki Uram hadai hét zászlóval háltak azon étszaka Szadán és Gödöllőn, s reggel az mint hallom, azon szadai, gödöllei emberek referálják, — Herit (jelenleg Heréd) felé nyomultak bé, noha én Szabó András Uramat tudósítottam volt: de minekünk bizony nem succuráltak. Azután, midőn már az ellenség bement: Szabó András Uram monda, hogy Pest felé mentek ő Kigyelmek is, de semmit se láttak, — láthattak volna penig, ha arra lettek volna: mert az ellenségnek ollyan ijedtsége volt, hogy mind marhát s gabonát az utón, szekerekkel együtt hagyott el."18 Nyilván a Szabó Máté zászlai alá tartozó veresegyházi kuruc vitézek a szadai éjszakázást felhasználták arra, hogy annak legalább egy részét Veresegyházon, a rég nem látott családjuk körében töltsék el.

A szülőföldön való harc nem sokáig tartott Szabó Máté katonái számára, mert a fejedelem Barkóczy Ferenc generálisnak 1705 áprilisában a következőket írta: „Szabó Máté kapitányunkat alatta való hadakkal külgye által a Dunán, az hova már Szekeres István kapitányunkat praemittáltuk, hogy Pálfi motusira vigyázzon s annak obsistállyon, ezek is azokkal magokat conjugállyák."19

A szabadságharc katonai helyzete 1705 nyarára kedvezően alakult, néhány kisebb vereség ellenére is. Rákóczi fejedelem július 1-én Ócsáról keltezett országgyűlés-meghívójában a Rákos mezejére hívta a rendeket, szem előtt tartva a magyar országgyűlési hagyományokat és remélve, hogy Pestet hamarosan sikerül felszabadítania. Ócsárol azonban egy nyolcezer főből álló hadtest élén Rákóczi mégis Vác felé vonult július 3—12-e között, ezalatt — valójában július 6—10-ig —Veresegyházon táborozott.20 A hadihelyzetről már innen tájékoztatta Ráday Pált, a fejedelmi kancellária igazgatóját Rákóczi 1705. júl. 6-i levelében, okát adva ugyanakkor, hogy a Dunántúlra való átkelést miért halasztotta el. A császáriak sikerei Bottyánváránál arra késztették, hogy a Csallóköz felé vonuljon, ahol remélte, hogy döntő vereséget mérhet az ellenségre. „Veresegyházárul táborunkból 6 Julii 1705. Minekutánna (az minth Kegyelmednek megh irtuk) Dunán levő imsódi híd iránt ellenségünk operatiot tett volna, láttatik tul Buda felé nyomulni, mi penigh Isten kegyelmébül alkalmas táborral ide Vácz ellenében szállottunk, vigyázván az ellenség motusira .. ."21

Kíséretében volt ekkor Des Alleurs márki, a francia követ, akinek feladata az volt, megakadályozza a békekötést a Habsburgokkal és katonai tanácsaival segítse a kurucokat. A veresegyházi táborból 1705. júl. 8-án maga Rákóczi is megköszönte a francia királynak az új pénzbeli segítséget és közölte, hogy mégis össze fogja hívni az országgyűlést. „Mivel a császár halála után a római király (I. József) úgy látszik, mindent megígér, amit a nemzet kívánhat, a körülmények arra kényszerítenek, hogy megtartsam az országgyűlést, hogy megismerjem a rendek szándékait. Igaz, hogy vigasztalan lennék, ha ez az összehívás ellenkező eredményt hozna, mint amilyen célokra akarnám felhasználni azt a segélypénzt, amelyet nekem adni méltóztatott, de Felséged meg lehet győződve arról, úgy fogom intézni a dolgot, hogy egy részét Bonac úr kezénél hagyom Danzikban (a régi és az új összeg közötti különbözetről van szó), arra az esetre, ha akaratom ellenére a békekötésre mégis sor kerül, hogy másutt tudja felhasználni."22

Rákóczi veresegyházi táborának emlékét őrzi a Táborhely név, amely a múlt században még egybefüggően jelölte a Nagypatak déli oldalát, szinte a szentmiklósi határtól egészen a Tóig. A tó felőli rész azóta jócskán beépült és már előbb is más nevekre hallgatott a birtokosok szerint: Bari-földek, Polgár-földek stb. A Táborhely középső részén újabb és újabb nevek keletkeztek, ezért egy 1883-as térképen már szétszakadt a Táborhellyel jelölt rész és két Táborhelyet találunk; az egyiket a veres-egyház—szentmiklósi határon, a másikat a csomádi útnak a Tó felőli oldalán. Rákóczi 8000 fős hadserege itt táborozott, a Sződ—Rákosi-ér déli partján, szemben az akkor kb. 700—800 lakosú Veresegyházzal.

A hadak oszlása és kapcsolataik elsorvadása tünete volt a mindjobban növekvő alapvető nehézségeknek. A fejedelem 1705 áprilisában küldte át a Dunántúlra — többek között — Szabó Máté zászlóaljait. Bottyán János, mielőtt a szorongatott Dunántúlra indult, 1705. november elején úgy tájékoztatta a fejedelmet: „Balogh Ádám Uram ezerinek, Kegyelmes Uram, hirit sem hallom; Bezerédy Imre ezere penig, — az ki is Szabó Mátijé volt — mind eloszlott, most küldöttem hadnagyokat összvegyüjtésekre."23 Bottyán János ekkor legyőzte Heister császári tábornokot Szentgotthárdnál és tökéletesen megtisztította a Dunántúlt az ellenségtől. Szabó Máté ezredéről — amelyben a Gödöllői-dombság falvainak kurucai harcoltak — nem tudunk többet.

Az is előfordult néhányszor, hogy a parasztvármegye vonakodott teljesíteni a kurucok élelmezési kivetéseit, követeléseit a Gödöllői-dombság vidékén, mivel ez a terület a mindvégig labanc kézen maradt Pest-Buda és a kurucok által állandóan felszabadított területek határán feküdt. Jócskán kiélték a falvakat az ide-oda vonulgató különböző hadak. A szabadságharc harmadik-negyedik évében a kétoldalú követelések már meghaladták a parasztság teljesítőképességét. Bottyán János írja a fejedelemnek 1705. júl. 29-i levelében Vácszentlászlóról: „Heves, Pest vármegyinek is currentaliter ugyanazon órában pa-raszt-vármegyinek tudtára adtam, hogy minden háztul külemb kenyirrel ma délig legyen Valkónál és egyezzik velem, — de semmisem lött belőle."24

Az ónodi országgyűlés 1707. jún. 13-án kimondotta a Habsburgok trónfosztását, az ország függetlenségét és ezzel a szabadságharc politikai sikereinek tetőpontját érte el. A szabadságharc gazdasági, katonai elgyengülésének, a társadalmi osztályszövetség felbomlásának azonban ekkorra már egyre több jele mutatkozott.

A kuruc Pest megye 1707. nov. 23-i boldogi közgyűlése a decemberi kassai megbeszélésre készülő Darvas János és Pataky Gáspár küldötteket arra utasította, hogy a dika csökkentését kérjék, mert számos helység elpusztult, üresen állt ekkor a környéken Szentmiklós, Vácbottyán, Váchartyán, sőt maga Vác is. Darvasék a panaszokhoz még azt is hozzátették, hogy a dikális összeírás után „a tassi lakosoknak marháját az ráczság elhajtotta, Pestrül ki jővén az veresegyháziakat felverte s az vármegye paraszt hadnagyát is el vitte."25 Hogy ki volt ekkor a veresegyházi hadnagy, nem említik s azt sem tudjuk, mi lett a dolog vége. Feltételezhetően váltságdíj fejében később szabadon engedték, az emberrablásnak, a sarcolásnak ez a módja jóval korábban is általános volt.

A következő évben a megyében már odáig súlyosbodott a szabadságharc ügye, hogy Rákóczi a Pest közelében fekvő községek behódolását elkerülendő, 1708 októberében a Gödöllő-Aszód—Bicske körüli mintegy húsz község népét telepíttette át ideiglenesen a Gyöngyös—Pásztó körüli falvakba.26 Nem biztos, de lehetséges, hogy Veresegyház is áttelepült. A paraszti ellenállás példája, hogy 1709-ben a zsidói Varga Pál késszúrásokkal megölte Rákóczy Gábor kuruc tisztet, mert az az ökreit akarta elhajtani. A megye alapos vizsgálatot rendelt el és a tanúk kihallgatása után Varga Pált halálra is ítélte.27

A kuruc szabadságharc hanyatló szakaszában fellépő országos pestisjárvány, mely ezerszámra szedte áldozatait, csak tovább csökkentette az ellenállás erejét és növelte a keserűségeket. A védtelen lakosság jobban ki volt téve a pestisnek is, mint a katonaság. Az uralkodó szegénység, az általánosan elégtelen táplálkozás miatt az alsóbb osztályok szenvedtek a legjobban. Amikor Bottyán János 1709. aug. 22—25-e között Isaszegről Vácra vonult seregével, így jellemezte az állapotokat a fejedelemnek írt levelében: „Pestis e tájon a falukon és városokon grassál, de a militiában csak egy sem holt még tudtomra meg; beteg sincs köztünk — tovább mi lészen? Isten tudja!"28 A rácok 1709 decemberében már Vácot is kifosztották.29

Pest megyében 1710-ben — egy évvel a szatmári békekötés előtt — már szilárd volt a Habsburg-hatalom. A kor viszonyaira jellemző, hogy Pataky Gáspár, korábban a kuruc Pest megye küldötte Darvas János oldalán, 1710. okt. 14-én alispáni körlevélben szólítja fel a helységeket, hogy a kurucok javait „kemény hit alatt összeírják" és elkobozzák.30 Sokan voltak, akik nem tudtak ilyen könnyen hitet váltani és a bujdosók ismét benépesítették az erdőket.

A szadai bitó panaszlevele 1711-ből.

Mágocsy Mihály szadai bíró 1711. szept. 18-án kelt levelében Laczkovics László megyei nótáriusnak már az idegen katonaság okozta károkról és beszállásolásának terheiről panaszkodott. Már többször jelentették a szadaiak, hogy a „császár szekeressei" rontani, hordani kezdték a káptalani erdőket, melyektől a veresegyháziakat és a szadaiakat számtalan tilalom zárta el. Majd így folytatja a bíró: „Kerem szeretettel Kegyelmedet, ha lehetséges orvosollya, hogy ne csak egy hatart bito-nyollyanak, ha eő Felsége szolgalativa ugy kivanya... Mind az itt való, mind veresegyházi lakossok panaszolkod-nak a Nemes varmegye katonai ellen, egy hét alatt már kétszer voltak nálunk hihető a bor hija ide eőket, a miért el nem mulattyok annak a kérését is, a mennyire lehet masut is gvartélyozanak."31 Ilyen volt az ősz 1711-ben, a kuruc szabadságharc utolsó évében Veresegyházon és Szadán dorbézoló labanc katonákkal.

Maga a hosszan elhúzódó szabadságharc a magyarság egyik súlyos, véráldozatokkal járó erőpróbája volt. A harcokban jelentős emberveszteségük a környék falvainak nem lehetett, mert ennek nincs nyoma. Annál nagyobb mértékben szedte áldozatait a hadak által éhínséges vidékké tett tájon a mintegy két évig tartó pestis.

A családfők számának alakulása a kuruc korban

A kuruc szabadságharc idején ugyancsak elfogyott a lakosság a Gödöllői-dombság falvaiban, amint azt a három helység példája is mutatja. Pedig ez a terület mindig csak mellékhadszíntér volt. Igaz, hogy a rácok kifejezetten pusztító jellegű támadásai többször is érték. Veresegyház és Szada majdnem arányos terheket vállaltak, mint az már többször megfigyelhető volt és lesz. A két helység lakossága ebben a rövid, de korszakalkotó időben a felére csökkent. Szentmiklós egészen apró falu lévén, amelynek lakossága ráadásul az állandó cserélődés állapotában volt, nem tekinthető jellegzetesnek.32

Az úrbéri állapotok

A Rákóczi-szabadságharc bukása után az 1715-ös és 1720-as országos összeírások mérték fel Magyarország népességi-társadalmi-gazdasági helyzetét. Az általános kép szerint a mohácsi csatavesztés, az 1526 körüli állapothoz mérten fejlődés alig volt tapasztalható. Az ország lakossága nem növekedett, mert a két vérzivataros évszázad háborúi megapasztották a magyarságot, amelynek helyére idegenek vándoroltak be. Ez a két évszázad odázta el a társadalmi fejlődést is, amennyiben megakadályozta a feudalizmusból való kibontakozást, amely a Rákócziszabadságharc bukása után az állami önállóság és a nemzeti függetlenség hiányában a 18. században is csak nehezen és lassan indult el.

Gazdaságilag tekintve a volt hódoltság lapos, mocsaras területein a primitív halászó-madarászó-pákászó életformában éltek továbbra is. A rideg állattartás szinte uralkodóvá vált az ország más részein, azon belül is a szarvasmarha tenyésztése jóval meghaladta a ló, juh és sertés tenyésztését. A szántóföldi gazdálkodás egyre jobban visszaszorult az óriási legelők, a terjedő erdők és nádasok ellenében. A békés mesterségeknek sem kedveztek a háborúk, az összeírásokban kevés a mesterember.

Veresegyház lakossága a 18. sz. legelején majdnem egységes jobbágyi közösség. Nincsenek nemesek, parasztpolgárok, még cigányok sem a helységben; az 1715-ben összeírt 47 háztartás mindössze két csoportba sorolható: 40 jobbágy és 7 zsellér.33 Ez a közösség ekkor 175 köblös szántóföldön (1 köböl = 1100—1200 □-öl) gazdálkodott kétnyomásos rendszerben, csak őszi gabonát vetettek, az átlag terméshozam két-két és félszeres volt, ami országosan közepes termésnek számított.34 A kétnyomásos rendszer helynevei: az Elsőtag és a Másodiktag máig élnek az idősebbek emlékezetében. Az Uraságitag szintén, amelyik a váci püspökség saját kezelésében levő majorsági földjeit jelölte. Ugyanakkor összeírtak 264 kapás szőlőt (1 kapás = = 94 □-öl). Egy családra jutott tehát kb. négy magyar hold szántó és fél magyar hold szőlő. Rétet nem tüntettek fel az összeírásban és irtványt sem. Két malom működött, bár a községnek jövedelme sem ezekből, sem iparból és kereskedésből nem volt. Mindössze csak a kocsmából évi 20,— Ft.

Az 1718-as országos revíziók, de még inkább az 1720-as újabb országos összeírás már árnyaltabban tárta fel a társadalmi-gazdasági viszonyokat, és a néhány év alatt bekövetkezett tetemes változást. Az 1720-as összeírás alkalmából Veresegyházon 77 háztartást vettek számba, melyből csak 9 volt zsellér, ezen belül kettő házatlan. A szinte kétszeres növekedés ellenére a zsellérek száma tulajdonképpen azonos maradt 1715-höz képest. A szántóföldi művelést kiterjesztették a 175 köbölről 209,5 köbölre; 18,75 kaszás rétet is összeírtak (1 kaszás = 800—1200 □-öl), ami korábban nem szerepelt a felsoroltak között. Legtöbbet a szőlő területe növekedett 264 kapásról 562 kapásra. Ez utóbbinak több mint a kétszeresére való növekedése a felújítás, telepítés óriási mértékét mutatja, amelynek kedvezett a lakosság hagyományokon nyugvó szőlőművelő tudása és kedve, valamint a kialakuló konjunktúra. Ugyanekkor Szadán is majdnem kétszeresére növelték a szőlők termőterületét, Zsidón pedig, ahol korábban nem is volt szőlő, 1718—20 között mintegy 19 kapás területet ültettek be. A község háztartása is jócskán megnövekedett anyagi eszközökben, kocsmából 30,— Ft és mészárszékből 11,— Ft folyt be 1720-ban.35

Külön figyelmet érdemel a szőlő területének gyors növekedése több szempontból is. Egyrészt éppen a szőlőföldek és az irtványok — de ez utóbbi nem szerepel a veresegyháziak kezén — mint a kialakuló jobbágyi örökbirtokok kikezdték az újraosztó paraszti földközösséget. A földközösség háttérbe szorulása pedig ennek révén már a 18. század elején jelentősnek mondható a vidéken, hiszen Veresegyházon 1715-ben a 47 családból csak Izsák András volt kurucnak, egy jobbágynak és egy zsellérnek nem volt szőlője. Az 1720-as összeírás szerint a 77 családból csak hatnak nincs szőlője, öt jobbágy közülük, egy házatlan zsellér és az 1715-ös szőlőtlenek közül csak Kápai István szőlőtlen továbbra is, bár közben szerzett egy negyed kaszás rétet. A kuruc Izsák András korábbi 4 köblös szántója mellett 1720-ra már egy negyed kaszás réten és 6 kapás szőlőn gazdálkodott. Az 1715-ben szőlőtlennek feltüntetett Farkas István, aki akkor csak 6 köblös szántóval bírt, 1720-ra — úgy látszik — a jövedelmezőbb szőlőművelésre adta a fejét, mert a szántóföldje csak 3 köblös ekkor, de szőlője már 7 kapás és van még egy negyed kaszás rétje. Az 1720-ban szőlőtlennek feltüntetett hat családfő a már előbb említett Kápai István kivételével nem szerepel az 1715-ös összeírásban, tehát bevándorló. Csak összehasonlításképpen, 1720-ban Szadán 58 jobbágyból 54-nek és Szentmiklóson 25 jobbágyból 17-nek volt szőlője.36

Amíg a szántók és rétek tekintetében az újraosztó paraszti földközösség keretei között egy-két kivételtől eltekintve alig mutatható ki jelentősebb vagyoni differenciálódás az 1715— 1720-as években, addig a szőlők nagyságának vizsgálata, ezek százalékos megoszlása a lakosság körében már jóval tagozottabb közösségre enged következtetni. Pap István bíró 15 kapás szőlővel rendelkezik 1715-ben, őt ekkor csak Nagy András és Borbély István közelíti meg, fejenként 10 kapás szőlőbirtokkal. A szőlők megoszlásának vizsgálata 1715—1720 között azt mutatja, hogy a termőterület nagymértékű kiterjesztése mellett előrehaladt a társadalmi tagozódás is. Minden birtokosnak legalább négy kapás szőlője volt 1715-ben, 1720-ban már egy-három kapás kis szőlők is előfordulnak és a 4—6 kapás szőlővel rendelkező középső réteg jócskán csökkenő százalékot mutat, ugyanakkor kevéssel nőtt a lakosságon belül a szőlővel nem bírók száma. A hat kapás vagy ettől több, tehát mintegy 500 □-ölnél nagyobb szőlővel rendelkezők aránya továbbra is változatlan maradt.

Az 1728-as összeírás ennek a folyamatnak a továbbhaladását tükrözi. A lakosságnak több mint az egyötöde már semmilyen szőlőt nem birtokol ebben az időben, ezek legnagyobb része zsellér. Az 1—3 és 4—6 kapás szőlővel rendelkezők együttesen sem érik el a lakosság tíz százalékát. A szőlő termőterületét az eltelt nyolc év alatt óriási mértékben kiterjesztették: 385 kapásról 720 kapásra. Az 1728-as összeírás ezen felül még külön rovatban feltünteti azokat a szőlőket is, amelyek négy évnél fiatalabb telepítésűek, vagyis még nem teremnek ekkor. Pap István — aki 1715-ben bíró volt — 22 kapás szőlőjével az első a veresegyháziak között. Utána következik sorrendben Beleczky Márton nemes, Hangya András és Nagy Mihály, fejenként 20 kapással. Az 1728-ban veresegyházi bíró Újvári István 15 kapás szőlőt bír, ami mellett összeírták még a 10 kapás és hároméves szőlőjét is. A következő években tehát az ő termőterülete lesz a legnagyobb.37

A szőlők megoszlása a lakosság százalékában

Az 1715-ös összeírás még nem, de az 1720, 1728-as összeírások már feltüntetik a nem veresegyházi lakosok szőlőit is a veresegyházi határban. Nagyság szerint az első három — 10—10 kapás — birtok a Kandó családé, Fejér András péceli és Molnár Lőrinc szintén péceli lakosoké 1720-ban. Lakóhely szerint 4 aszódi, egy-egy hartyáni, zsidói, kerepesi, rákoscsabai stb. birtokos tűnik fel és még néhány a lakóhelyük megnevezése nélkül. A Kandó családnak Szadán is volt még 14 kapás szőlője és a hartyáni Pintér Györgynek is a veresegyházi 4 kapáson kívül 8 kapás ugyanott.

Az 1728-as összeírásban szereplő legnagyobb birtok 37 kapás, az aszódi Mészáros Jánosé. Neki 1720-ban Veresegyházon csak 7 kapás szőlője volt. Sorban az utána következő Tóth István mogyoródi lakos 20 kapás szőlője, 1720-ban csak 8 kapás szőlővel írták össze. A Kandó család 1728-ra eladta veresegyházi szőlőjét. A termőterület megnövekedése mellett megfigyelhető.

Az 1728-as összeírásból pedig kitűnik, hogy a veresegyházi szőlőhegyeken nem csak a közvetlen környéken, hanem a távolabbi vidéken lakók is vásároltak és fenntartottak szőlőket. Aszódról 9, Hévízgyörkről 8, Szadáról 4, Szentmiklósról 3, Mogyoródról, Hartyánból, Palotáról és Pécelről két-két, Domonyból, Mácsáról, Kis-Vácról, Tótgyörkről, Tótalmásról, Valkóról, Tápióbicskéről, Bagról és Ceglédről egy-egy szőlőbirtokos nevét ismerjük. Máshonnan pedig azt is tudjuk, hogy pestieknek is volt szőlője Veresegyházon és Szadán a 18. század közepén.38

A bortermés akóban39

A 18. sz. elején írják össze először az iparosokat, a kereskedőket, néha még a kontárokat vagy valamilyen mesterséghez konyító embereket is megjelölik. Olyan egységes jobbágyfalvakban, mint amilyen Veresegyház is volt, nem sok mesterséget űző ember akadt, kivéve a molnárokat és a kovácsokat a feudalizmus klasszikus, a jobbágyi közösség számára nélkülözhetetlen iparosait. Amennyiben ezek mesterségük gyakorlásából éltek és tartották el családjukat legalább nagyobb részben, taksásoknak számítottak, vagyis olyan fejadót fizettek évente, amelyet a jobbágyháztartásoktól eltérő adókulcs alapján állapítottak meg. A falusi elöljárókkal együtt a taksások képezték a közösség elejét. Vagyonuk és gyarapodásuk lehetősége erőteljesebb volt általában, mint a jobbágyoké, foglalkozásukkal pedig gazdagabb tapasztalatokra és tágabb szemhatárra tettek szert. Többnyire tiszteletben álltak. Veresegyház dikális, rovásadójának összeírásakor 1718-ban, először tűnnek fel a taksások, 3 molnárt, egy mészárost és egy kovácsot írtak össze, ekkor még név nélkül.40 Ezek között a legvagyonosabb a mészáros volt, 6 rovással terhelték meg, ekkor rovásonként 4 forinttal számolva 24 forintot volt köteles fizetni egy évben, a 3 molnár együttes adója is csak 30 forint volt. Ezekben az években a molnárok jövedelme rendszeresen gabonában folyt be, egy köböl gabona egy forintba került.

A következő összeírás 1724-ben már a molnárok neveit is feltünteti: Molnár Pál, Molnár György és Molnár Márton.41 A nevek világában ekkor még — mint látjuk — foglalkozás és a név jelentése egybeesett. A mészáros neve ekkor még nem szerepel, de a taksások 1726-os összeírásából kiderül, hogy őt Mészáros Jánosnak hívják, szintén foglalkozása után.42

Az 1727, 1729—1730-as összeírásokból kitűnik, hogy három malom működött már akkor Veresegyházon, mert három molnárt tüntetnek fel: Molnár György, Molnár Márton és Kovács Márton — neve már eltér foglalkozásától — személyében, akiknek társaik Molnár Pál és a két Molnár János. A taksások 1730-as összeírása szerint taksássá lépett elő az ifjabb Molnár György, akinek társa Molnár István, Kovács Márton molnár társa Molnár Pál, az idősebb Molnár György társa pedig Molnár András. A veresegyházi mészáros továbbra is Mészáros János. Ha hihetünk nevének, akkor Sörfőző János, taksás ember sört főzött 1730-ban.43 Ennek a társadalmi rétegnek szőlői nagyrészt együtt voltak a Taksás-szőlők néven ismert helyen, a mostani erdőkertesi vasúti sorompótól fölfelé a hegyoldalban.

A 18. sz. közepére tovább gyarapodik a mesterséghez értők száma, az 1760-as összeíráskor Veresegyházon 3 molnárt, egy-egy mészárost, kovácsot, takácsot és szabót vettek számba, ez utóbbi zsellér rendű volt.44 A Mária Terézia által elrendelt úrbéri rendezés előkészületeikor, 1768-ban vallották Veresegyház elöljárói: „Két emberünk hordóknak abroncsolásához tudoss lévén, azok szüreti alkalmatossággal tek. uraságnak hordóihoz robotképpen applicáltattván, más egyéb mindennemü robottokból a végett általunk ki szoktak hagyattatni."45 összevéve tehát mintegy 9—10 mesterséget űző lakos volt a faluban ekkor a két kádársághoz értő emberrel együtt.

A Rákóczi-szabadságharctól a Mária Terézia-féle úrbéri rendezésig tartó korszakban a község jobbágy-paraszti társadalmának tagozódásában lényeges változás, arányeltolódás nem következett be. Ez a fél évszázad szükséges volt ahhoz, hogy a jobbágycsaládok száma mintegy megkétszereződve, a lakosság kitöltse a meglevő gazdasági-társadalmi kereteket szinte minden akadályoztatás nélkül.

A parasztság tagozódása 1715—176046

A Mária Terézia-féle úrbéri rendezés az állami adóalanyokat volt hivatva védeni a mértéktelen földesúri kizsákmányolás ellen azzal, hogy egységesen kívánta rögzíteni és megosztani az úrbéri terheket. A rendezéshez először fel kellett mérni a tényleges helyzetet, ami 1768-ban történt meg a parasztság elöljáróinak bevallásai alapján. Veresegyház bevallását Bánóczi János bíró és Spaics József jegyző írták alá és pecsételték le a falu pecsétjével.47

Veresegyház földesurai a váci püspök 3/4 részben és a nagyváradi káptalan 1/4 részben, mindkettőnek a „régi bevett szokásbul" adózott a helység, urbárium tehát, amely rögzítette volna a szolgáltatásokat, nem volt — nem is tudnak róla, hogy lett volna! —, mindössze a váci püspökkel kötöttek egy szerződést 1764-ben, mint mondják „eönnön magunk jóvoltábul, gazdaságunknak nagyobb hasznára való nézve, mellynek esztendőnkint gyarapodását is érezzük." A váci püspökkel 1764-ben kötött szerződés tulajdonképpen a különböző szolgáltatásoknak pénzbeli megváltása volt az alábbiak szerint:

Ezeken kívül tényleges robot fennmarad a veresegyházi erdőben 110 öl & kivágása és elszállítása Szentjakab-pusztára, valamint 8 öl kő kitermelése a Naszályban és annak Vácra hordása az épülő új templomhoz. Ez utóbbi „hálaadás képpen".

A nagyváradi káptalan részére szokás szerint az alábbiakkal tartoztak ekkoriban:

A feudális kori községek nem lebecsülendő közjavai közé tartoztak a földesúrtól bérelt, árendált kocsmák, mészárszékek stb., Veresegyház bérletei és a bérleti díjak:

A bevallásból kiviláglik, hogy a bérletek jövedelmezőek a jobbágyközösség számára. Itt kell megemlíteni azt is, hogy a káptalan részén valóknak egy közös szőlőjük is volt, amelyik évente 4—5 akót szokott teremni és ezt a káptalan részén valók fordítják közös szükségükre. Ha a közösségnek fára van szüksége, akkor a püspöknél előzetes bejelentés után ingyen vághatnak kívánságuknak megfelelően. „Tűzre való harasztot" szintén ingyen vághattak a veresegyháziak. Két darab közös réten is megterem nedves időben 15—16 szekér széna, amit lekaszálva a falu saját hasznára fordíthat szintén. A „beneficiumok", a javadalmak között említik azt is, „hogy mindennemű marháinknak elégséges pascuumja vagyon." A páskom, a legelő pedig az Egervári-malomtól délre a szentmiklósi határig a Páskomoknak nevezett helyen volt, ahonnan a csorda átjárt delelni a patakon északra a Delelőre.

A bevallásban felsorolják a fogyatkozásokat is, mindenekelőtt azt, hogy a határ homokos és csak egy része alkalmas szántásra. Károsnak érzi a helység „megye ország utyában lakván" a katonák kötelező fuvarozását és a katonaság beszállásolásakor keletkező terheket, melyek sokszor mértéken felüliek. A helység elöljárói 1773. ápr. 20-i keltezéssel — például — igen mérges hangú szerződést kötöttek négy katonával a kiszabott ellátást meghaladó fizettségről: „Vörösegyháza Helység reaja repartialt négy katonának mindenikének titulo beneficy regulamentum szerint való Competentiaján fölül fizet egy forintot és huszon ött denarit, azon okbul, hogy békességben nem lehetünk mégnem meg nem egyesztünk vélek."48

Veresegyház jobbágysága a 18. sz. közepén az újraosztásos földközösség keretében már a háromnyomásos művelési rendszer szerint gazdálkodott, őszi és tavaszi gabonát vetettek és csak a harmadik részt hagyták szántatlan. A gabona mellett jelentős a már tárgyalt szőlőgazdálkodás és a káposztatermesztés. Az 1760-as években tölti ki a lakosság a meglevő kereteket és helyeket: „Határunkban semmi puszta ház helyünk nincsen, sőt inkább mind a két uraság alatt szaporodunk." — írják a bevallásban. Az 1741-es szörnyű pestist, amikor Veresegyházon, Szadán és Mogyoródon a vásárokat is betiltották, sőt Veresegyházon minden élelmiszert is el kellett égetni, már kiheverte a lakosság.49 A zselléresedés még nem jelentős a megyében és Veresegyházon sem. De a következő évtizedekben már két nagyon eltérő vagyoni és jogi állapotú részre osztja a jobbágyparasztságot. Veresegyház népe 42,5 úrbéri teleknek megfelelő területen gazdálkodott, aminek megoszlása 1770-ben és 1828-ban jól szemlélteti a paraszti osztály mélységes tagozódását.

Egésznél nagyobb telekkel rendelkező jobbágy Veresegyházon nem volt. Az úrbéri rendezés után gyorsan aprózódnak a telkek, a demográfiai hullám is a fokozott zselléresedés irányában hatott.

Az úrbéres népesség telki állomány szerinti megoszlása50

A társadalmi tagozódásban — az országos folyamatnak megfelelően — az 1770-es évekre következett be a mélyreható változás, ekkorra ugyanis befejeződött a földek művelésbe való bevonása. Pest megyében 1730—1760-ig több mint kétszeresére növelték a művelt földek területét, ezután azonban földszűke keletkezett és megindult a telkek gyors aprózódása. 1770-től már megállíthatatlan volt a zsellérség arányának a növekedése, s a 19. sz. elején már feltűntek a hazátlanok is. A 92 veresegyházi zsellér közül 5 már nem rendelkezik semmilyen háznak nevezhető ingatlannal 1828-ban.

A lassan kibontakozó polgári fejlődés, az egyre szélesedő belföldi piac és kereskedés, különösen az ország fővárosához közel, aránylag kedvező körülményeket biztosítottak a gazdálkodás fellendüléséhez a 19. sz. elejétől. Már 1785-ben említik, hogy a veresegyházi és szadai borokat messziről is megkeresik és nagyobb tételben vásárolják,51 Vályi András geográfus egy évtizeddel később Veresegyház leírásakor nem mulasztja el megjegyezni, hogy „vagyonnyainak eladására alkalmatossága jó", lévén, hogy egyenlő távolságra fekszik Váctól és Pesttől.52 A 19. sz. legelején jelentős munkamegosztás jött létre a fő termények tekintetében Pest megye északi részén. A Galga, a Tápió és a Zagyva völgyeiben a fekete földön áttértek a tiszta búza termesztésére, Gödöllő és Vác között továbbra is a szőlőművelés jelentősége volt kiemelkedő, valamint a lassan előrenyomuló kerti növények.

A 19. sz. közepén is tartották jó hírüket és keresettségüket a veresegyházi és szadai borok. „A szadai, csömöri borok kemények s tökéletes megérésükre több esztendő kívántatik: de akkor felette becses italok, s szamatjukra sokat hasonlítanak a somlyaihoz."53 Ebben az időben a veresegyházi és szadai borok „szadai fehér" néven együtt kerültek országos forgalomba. Veresegyházról azt írta ekkor Fényes Elek: „Ezen helységnél emelkedik fel azon dombsor, mely Szada felé nyúlik, s melly híres fejér bort termő szőlőtőkéktől boríttatik."54 Máshol ugyancsak ezt a bort részletesebben dicsérik: „tulajdonságára kemény, állandó, s messzivitelre különösen alkalmatos; megérésére 4—5 esztendő kívántatik. Egyéb iránt az ó hegyen jobb terem, mint az új hegyen melly nem régi ültetvény: mind a kettőt pedig számtalan gyümölcsfa lepi el, nem kis kárára az esztendei bortermésnek."55 Ferenczy József 1844-ben szinte költői képben ragadja meg Veresegyház szőlőit: „A Veresegyháziaknak jó Szöllő termő hegyeik vagynak, egész nap estig a Nap melegének lévén ki tétetve."56

A visszatért földesúri hatalom

A váci püspökség sértetlenül mentette át óriási birtokállományát a 18. századra. Veresegyház, Szada, Mogyoród és Szentjakab-puszta összefüggő területén a váci püspök volt a földesúr és a nagyváradi káptalan még a 15. sz. végétől. A török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc alatt is a váci püspökség és a káptalan szinte képtelen volt érvényesíteni földesúri jogait ezen a területen. Még 1768-ban is azt vallják a veresegyházi elöljárók, hogy „Lehet 50 esztendeje, miulta helységünk határábul őszi, tavaszi gabonábul, borbul, káposztábul kilenczedet szoktunk adni mind ekkoráig; az előtt pediglen öregeink-tül hallottuk, hogy kilenczed nem lett volna." A bevallás pontos, mert az 1710-es évek végére szilárdult meg annyira a püspökség földesúri hatalma, hogy a földesúri szolgáltatásokra rákényszerítse a helységeket. Eközben összeütközésbe került többször a községekkel, a papi dézsma megtagadása miatt Rákoscsaba, Dunakeszi, Aszód, Alag, Palota, Gödöllő, Csővár stb. helységeket kellett a püspökségnek beperelnie 1719-ben, amit természetesen a püspökség meg is nyert.57

Ugyanakkor a váci püspökség hosszadalmas pereskedést folytatott a szomszédos világi földesurakkal is Szada, gödöllői, illetve babati határaiért, amelyeket azok jócskán elfoglaltak. Alapvetően meghatározta a helyzetet és kiélezte azt, hogy a váci püspökségnek földesúri alattvalói ezen a vidéken mind protestánsok voltak.

A váci püspök, Althán Frigyes éppen földesúri hatalmát érvényesítette 1718 pünkösd előtti hetében, amikor kitiltotta falvaiból a protestáns prédikátorokat és tanítókat és azokat erőszakkal elűzette. Veresegyházról Ceglédi András prédikátornak és a tanítónak — akinek nevét nem tudjuk — kellett távoznia, ekkor szakadt meg a protestáns oktatás folyamata, mely 1631-ben kezdődött a községben. A templommal együtt az összes egyházi épületeket is elvették a protestánsoktól. A prédikátor háza a mai katolikus plébánia helyén állott. Ez utóbbit 1757-ben építették, miután a régi épületet lebontották.58 Ugyanakkor vették el az iskola épületét is, amely a mellette levő telken állt.59

A protestáns egyház iratait és könyveit elkobozták és valószínűleg megsemmisítették, elkobzott egyéb értékeikből később visszakaptak néhány óntányért és kelyhet. Althán Frigyes 1719-ben Katona Pál plébánost helyezte Veresegyházra és a szadai és szentmiklósi leányegyházakba is, mert 1718 pünkösd hetében Szadáról is elűzték Morsányi János prédikátort és fiát, a tanítót, ettől kezdve Szadán semmilyen rendszeres oktatás nem volt 1784-ig. Az csak természetes, hogy a lakosság szívvel-lélekkel az erőszakos püspöki behatolás ellen volt és addigi prédikátorai mellett állt. Jól jellemzi a nép hangulatát a kép, ahogyan Szadáról távozik a kitiltott: „Azon ki küldetett Prédikátorát az Ekklésia ki kisérte Kerepes felé a határ szélire, és ott utollyára prédikállott egy körtvély fa alatt."60

Az erőszakosan felszámolt protestáns vallásgyakorlás miatt napirenden voltak az összeütközések a lakosság és a püspökség emberei között. Maga Katona Pál katolikus plébános leplezi le a közállapotokat, saját maga nemkívánatos voltát Veresegyházon és a vallási türelmetlenség — ami mögött a püspökség jól felfogott anyagi érdekei húzódtak meg — által előidézett tragikus eseményeket: „A protestánsokat bántotta, hogy elvették tőlük a templomukat. Az ide helyezett plébánost nemcsak otthon, hanem a templomban is üldözték, nem csak a férfiak, de az asszonyok is. Megtörtént, hogy földühödött kálvinisták, míg a plébános az istentiszteletet tartotta, megkísérelték fejszékkel betörni az ajtót, de az annyira erős volt, hogy ez nem sikerült. Közben a katolikusok is segítségül jöttek. A plébánost azonban minden áron agyon akarták ütni és csak nagy nehezen lehetett őket eltávolítani."61 A püspöki és egyéb falvakból tilos volt átjárni is más falukba a jobbágyoknak vallásuk gyakorlására; a tilalom megszegőit Veresegyházon, Szadán és Kosdon többek között 6—12 forint büntetéssel sújtották, Váchartyánba egy jobbágyra 100 botütést mértek, Szentmiklóson egyet pedig nyakánál fogva pellengérhez kötöttek.62

A váci egyházmegyében az anyagi érdekeltség — hacsak a stoláris jövedelmeket nézzük is — tetemes volt és 1718-tól a következőképpen jellemezhető. Esküvő alkalmával 50 dénár járt a papnak a katolikustól, nem katolikustól már szabadon egészen 1 tallérig, ha nem volt vagyonos, ha igen, akkor még feljebb. A házasság anyakönyvi bevezetésekor egy kendő és egy pecsenye vagy egy kakas és bor. A keresztelésnél egy kenyér és egy kakas, a születési anyakönyv kiállításakor ugyanez mégegyszer. Egyszerű temetésnél 50 dénár, temetés beszéddel már 1 forint, temetés beszéddel és énekes misével 1 tallér és mindez csak a szegényekre vonatkozott, mert a tehetősebbektől ennek a kétszeresét vagy még többet követeltek.63 Mindezek az egyházi jövedelmek a tizeddel, vagyis a dézsmával, a püspöki falvak esetében a kilenceddel együtt összességükben jóval meghaladták a korábbi időszak református egyházi adóztatásának mértékét.

A katolikus klérus nagymérvű támadása következtében elszenvedett sérelmek kivizsgálására Pest megye külön bizottságot hozott létre 1721. márc. 15-én, mivel azonban a bizottság öt hónap alatt sem jutott egyről kettőre, augusztus 10-én feloszlatták azt. Az ügyben a megyei törvényszékhez folyamodtak a protestánsok 1723-ban, név szerint Szentmártonkáta, Alsó-némedi, Mogyoród, Szada, Veresegyház, Üllő, Szentmiklós, Váchartyán, Kisújfalu és Kisvác sérelmeinek orvoslásáért: „említett egyház községek elvett templomait, elűzött papjaikat és tanítóikat, visszaadni és vissza rendeltetni, valamint a Stola követeléséről a rom.kath. plébánusokat letiltatni, melyei mind az ágost., mind pedig a helv.hitvallás követői kegyetlenül zaklatva vannak, a tekintetes nemes vármegye közönsége kegyesen mélóztassék."⁶⁴ A megyei törvényszék kitért a bajok orvoslása elől, annyira bonyolultnak ítélve a helyzetet 1724. jan. 19-i határozatában, hogy az csak „egyedül ő felségének bölcs belátására tartozik."⁶⁵ Ezek után mi sem természetesebb, az említett falvak protestánsai egyenesen III. Károly királyhoz fordultak, aki 1725. aug. 7-én meghagyta a megyének, hogy tartsa be végre szigorúbban a királyi rendeleteket.66

Valóban, Veresegyházon is előfordult, hogy a protestánsoknak házi összejövetelekért és éneklésért a törvény ellenére is büntetést kellett fizetniük, a sérelmek egy része tehát a helyi túlkapásokból eredt.67 Csomádot 11 jobbágy népesítette be 1729-ben Beniczky Tamás földbirtokossal kötött egyezség alapján, melyben a többnyire evangélikus betelepülők szabad vallásgyakorlatuk biztosítását, sőt iskolamester tartását is kikötötték, mégis akadályozták őket ebben. Tiltakoztak is a megyénél 1730. febr. 6-án kelt levelükben és a további zaklatások esetére elköltözéssel fenyegették meg a megyét, azzal, hogy pusztán hagyják Csomádot.68 A vallási kérdéseket III. Károlynak 1731-ben kiadott uralkodói rendelete, az úgynevezett Carolina Resolutio volt hivatva rendezni, mely valóban tompítani és mérsékelni igyekezte a protestánsok ellen folytatott harcot, a királyi rendeletnek azonban éppen a váci püspök, Althán Frigyes állt ellen, megakadályozva annak végrehajtását egyházmegyéjében. A király ekkor zárlatot rendelt el a püspökség összes birtokaira, a püspöki falvak, Veresegyház, Szada, Mogyoród stb. jövedelmeit sem kaphatta kezéhez a püspök. Egy év múlva született meg kettőjük között a megegyezés a pápa közbenjárására és a király csak akkor oldotta fel a váci püspöki birtokokra vetett zárlatot.

Ettől az időtől kezdve maradtak ránk a váci egyházmegye és benne a püspöki falvak lakosságának községenkénti és vallásonkénti összeírásai. Ezek jól mutatják, hogy az állandó nyomásnak kitett protestáns lakosság szívósan ragaszkodott vallásához. A 18. században az éles ellentétek miatt nem az áttérések apasztották a falvak protestáns népességét, hanem a katolikus beköltözők miatt csökkent az arányuk. Veresegyházon mintegy száz év alatt e folyamat a következő:

A lakosság vallási megoszlása 1731—1849-ig69

A pestisjárvány utáni időben kevés vád is elégséges volt ahhoz, hogy a népi orvoslást folytató vagy egyéb hagyományok, babonaságok alapján szertartást végző egyéneket hosszadalmas vizsgálatnak vessenek alá a 18. sz. közepén. A veresegyházi Kiss Jánosné, született Pásztor Erzsébet boszorkánypere 1743-jun- 10—1744. jún. 2-ig tartott helybeli kihallgatással, szembesítéssel a váci úriszéken és végül felmentő ítélet hozatalával ugyanott. Kiss Jánosné Pásztor Erzsébetet felmentették, de a tárgyalás anyagából kiderül, hogy a népi gyógyászat és babonaságok körébe tartozó cselekményeket végzett, vagy ajánlott másoknak. Gugoly Márton feleségének ajánlotta arcápolásra „ás kilencz Pemete fő gyükerit" főzet készítésére, hogy disznótorba csinosan mehessen. Pásztor Erzsébet természetesen tagadta az ártó szándékot, vagyis a boszorkányságot, és maga vallja mentségül, hogy neki is szüksége volt a boszorkányok elleni védekezésre: „az Tehenem Farkába Tömjént kötöttem, hogy az hasznát el ne vehessék a rosszak." Ügy látszik, hogy ez a mondata volt a hatásos, mert a bíróság itt lezárta a vádlott kihallgatását, szembesítést rendelt el, majd felmentette Pásztor Erzsébetet.70

A két vádló közül az egyik Aszódi István, kosdi „közönséges orvos", valószínű tehát, hogy a szakma becsülete késztette, hogy előálljon a boszorkányság vádjával. Gondoljuk meg, hogy mindez a pestisjárvány után két-három évvel történik, amikor Veresegyház lakosságának majdnem a fele pusztult el. Nyilvánvaló, hogy a korabeli orvosi ellátás nem állott Veresegyház és a hozzá hasonló falvak rendelkezésére, ebben a légkörben könnyen lábrakaptak a babonás hiedelmek és a védtelen lakosság körében a „védekezés" misztikus és a népi orvoslás különböző módjai.

Az egyház hatalmának és erejének demonstrálására katolikus barokk templomok sora épült Vácott és környékén. A veresegyháziak 1768-ban vallják, hogy a váci püspökséggel kötött szerződés szerint robotban: „hálaadásképpen 8 öll követ, melly mélt. uraságunk Nagyszáli pusztáján mások által vágattatik, Váczra, az új templomnak épületére szoktunk esztendőnként hordani."71 A környéken a templomépítkezéseket szorgalmazó és anyagiakkal ellátó Migazzi Kristóf, váci püspök építtette át 1777—78-ban a veresegyházi középkori eredetű templomot is késő barokk stílusban.

Veresegyház középkori temploma a mintegy százötvenéves református használat alatt átalakult a reformáció jegyében. A régi templom, amelyet 1492-ben már említenek a jelenlegi templom tengelyére merőlegesen állt és szentélye a mai sekrestye volt három régi ablakocskával. Ez a szentély és az akkori sekrestye — amelyet kápolnává alakítanak át közben — boltozatos fedésű, ugyanakkor a hajó sík mennyezetű volt. A hajóban körül karzat vonult színesre festett fából — amilyeneket ma már csak a Tiszántúlon és Erdélyben találunk. Főoltárán kívül még két mellékoltár is díszítette. Bejárata nyilván a szentéllyel szemben volt. A torony pedig egy haranggal a szentély jobb oldalán állott. Ezt a középkori templomot bontatta le nagy részben 1777-ben Migazzi Kristóf váci püspök, hogy újat építtessen a helyére. A jelenlegi főoltár képe Szent Erzsébetet ábrázolja, jó színvonalú olajfestmény ismeretlen mestertől a 18. század második feléből.72

A katolikus és a református templom

A kényes és elmérgesedő vallási ügyeket II. József 1781. okt. 25-én kiadott türelmi rendelete igyekezett megnyugtatóan rendezni. Ennek alapján a helytartótanács a veresegyházi és szadai reformátusoknak 1783. okt. 2-án kelt rendeletében megengedte a vallásgyakorlatot, „mivel semmiképpen sem akarják a vallásuk gyakorlatát abbahagyni és megvan a két községben az elegendő számú és tehetségű református család is."73

Csiszár András prédikátort ezután hozták Alsó-Dabasról, ahová visszatért nyugdíjaztatásakor 1808-ban. A kántor és az iskolamester tartására ez az engedély még nem terjedt ki, arra nézve Veresegyház és Szada református lakossága 1784. máj. 11-én kelt beadványában folyamodott. Büszkén írták: „A miket mi az Investigatio idején Mester tartására Ígértünk, elégséges az a Cantor tartására, mellyet meg is adhatunk minden magunk erőltetése nélkül." Pest megye hatósága 1784. máj. 16-án már helyt adott a kérésnek. Ennek alapján érkezett a községekbe Krekut György kántor Losoncról, 1784. jún. 6-án.74

Veresegyház református lakosságának megélénkülő aktivitását mutatja, hogy a kedvező egyházpolitikai helyzetben rögtön templom építésébe fogott. A helyi torzsalkodást pedig az jellemzi, hogy az építendő templom helyét a falun kívül, a juh-aklok között jelölték ki, ajtaja nem nyílhatott az előtte álló szabad térre, hanem csak a déli oldalon a prédikátor kertjére. Tornya sem épülhetett, csak fából harangláb előtte, amelyet 1789-ben szereltek fel egy haranggal. A templom és a paplak építését 1784. jún. 21-én kezdték el.75 A türelmi rendeletnek és a megváltozott egyházi felfogásnak tudható be, hogy Kámánházy László váci püspök bőkezűen adakozott a veresegyházi református templom építkezésére. Elrendelte, hogy a püspökség mogyoródi kőbányájából a szükséges 63 köböl követ; a haranglábhoz erdeiből a fát ingyen; a szükséges meszet és 9700 db téglát pedig előállítási áron szolgáltassák ki gazdatisztjei. Ebben a kedvező légkörben, 1784. okt. 16-án II. József magyar király átutazott Veresegyházon, a lakosság térdhajtással üdvözölte végig a Fő út két oldalán.

A reformátusok pecsétje az 1784-ben épített templom képével

Amikor 1787-ben felépült a református iskola is, akkor jött a községbe tanítani Veres András Pécelről, ugyanekkor indult meg a rendszeres református tanítás Szadán is, ahová Mészáros István érkezett tanítani Szentmártonkátáról.76 A gyakori tűzesetek közül az egyik alkalomkor az emberi helytállás, a pedagógiai hivatás magasrendű példája született. A katolikus iskola mellett álló épület, Szakmári János háza kigyulladt 1794. ápr. 14-én, a tűz pillanatok alatt átterjedt az iskolára, amelyben tanítás folyt. Fabricius József tanító — aki néhány nappal előbb érkezett Veresegyházra tanítani Rákospalotáról — megmentette a gyerekeket az utolsó szálig és a felszerelést is igyekezett menteni, amikor az égő tető rászakadt. Fabriczius József ott halt meg a tanteremben. Emléke mindmáig fennmaradt a veresegyházi hagyományban.77

Írók, szőlők és zsellérek

A polgári átalakulás kezdetei, a nagy francia forradalom hatására fellépő Martinovics-féle mozgalom híre és mindaz, ami a 18. sz. legvégén Magyarországon is elindult a nemzeti és társadalmi bajok felszámolására, hogy végül a magyar népforradalom nemzeti háborút vívjon Európa legreakciósabb és legerősebb hatalmaival, először — sajátos módon — éppen a hatalom, a feudális rendszer szervezeti útjain és „jóvoltából" jutott el a szalmatetős falvak jobbágynépéhez.

Csiszár András, a veresegyházi református prédikátor, aki 1783-ban jött Alsó-Dabasról II. József türelmi rendeletének engedményéből, 1802 augusztusában olvasta fel a veresegyházi és a szadai gyülekezet előtt I. Ferenc osztrák császár és magyar király rendeletét, mely akaratlanul is felfedi az országos feszültséget : „Kedvetlen megilletődéssel esett értésünkre, hogy némelly uradalmaknak lakosi ... némelly rossz indulatú Nép ingerlők és csábítók által ösztönöztetvén, némelly idétlen álmodozásokkal ketsektetvén magokat, hogy a Törvényes terhektől megszabadhatnak, s azok alól kivétetnek, a tulajdon földes Uraik és közönséges Tisztségekben a Hivatalokban levő Elöljáróknak tartozott tiszteletet és engedelmességet kivetkezték a Fels. Rendeléseknek megvetésével, mellyen a Magyar Királyi Helytartótanács által kihirdettettünk, és még most is titkos összve gyűléseket tartani, a csendesebb adó fizető népnek erőtlenítésével össze szedett pénzt gyűjteni, sőt még a Földesuraságnak vagy az Urbárium Törvény, vagy a különös kötések, Contractusoknak ereje szerént tartozók robot munkának tételétől és egyéb adónak megadásától vonogatyák magokat, s a vármegye közönséges Rendeléseinek sőt a Fels. Parancsolatoknak is ellene szegezni bátorkodnak."78 A császár és király nem fukarkodott rendeletében a fenyegetésekkel sem, tömlöcöztetést, várbeli munkát és legvégül halált helyezett kilátásba a „nyakaskodóknak".

A társadalmi változások azonban, ha lassan is, de feltartózhatatlanul érlelődtek és haladtak előre. A felvilágosodás által támasztott társadalmi eszmék, a2í irodalom és a művészetek felvirágzása a reformkor világában, Buda és Pest elmagyarosodása, az, hogy a nép meghódította saját fővárosát, mind-mind a magyar nemzeti születés egy-egy lépése volt. Pest-Buda környékének magyarsága különös módon, éppen közelségével támogatta a zsenge magyar értelmiséget, a nemzeti eszmék érlelőit és hirdetőit. Az ekkor még többnyire idegen levegőjű fővárosból órák alatt lehetett elérni a Gödöllői-dombvidék hangulatos, szinte dunántúli derűt árasztó táját és dolgos falvait. A reformkor jelesei közül Karacs Ferenc rézmetsző, Karacs Teréz pedagógus, Fáy András, Döbrentei Gábor, Szemere Pál író, Szentgyörgyi János festő és nem utolsósorban Kölcsey Ferenc fordultak meg a vidéken és Veresegyházon, sőt szőlőket is vásároltak Fóton, Szadán és Veresegyházon. Közülük Fáy Andrást hivatala hosszabb ideig Veresegyházhoz is kötötte.

A megyei tisztújító közgyűlés 1810. nov. 13-án Fáy Andrást alszolgabíróvá választotta Adonyi Mihály főszolgabíró mellé, a pesti járásba. Mindkettőjüket 1812-ben áttették a váci járásba. Ügy látszik, Adonyi Mihálynak, aki Domonyban lakott, így volt kedvezőbb.79 Megyei rendelet szerint az alszolgabírónak is járásában kellett laknia, Fáy András Gombáról ekkor költözött át Veresegyházba és a megye tulajdonában levő házban lakott hivatalnokoskodása idején egészen 1818-ig.80

Ez az évtized nagy jelentőségű volt Fáy András írói pályája, de a magyar irodalom szerveződése, az áramlatok és írói csoportok létrejötte tekintetében is. Ekkor zajlottak a nyelvújítással kapcsolatos harcok, határolódtak el a táborok, és ekkor fedezik fel egyre többen a népdalt, a népköltészetet mint a születő nemzeti irodalom táptalaját. Karacs Teréz még fél évszázaddal később is emlékezik kislány korára, arra az esetre, amikor Pesten apját látogatta meg Döbrentei Gábor és ő házuk előtt a kertben énekelt: „-mielőtt bemék, kérdem kegyedet (a kegyed szót Döbrentei hozta gyakorlatba) hol tanulta ezen tőről metszett magyar dalt? — a szőlőkötözőktől Veresegyházán. (Veresegyházán Budapest mellett szőlőnk volt, s én az akkor divatos, németes szellemű epedező dalok helyett jobban kedveltem a még akkor nagyon mellőzött népdalokat) Döbrentei megjelenésekor épen az ily kezdetűt dallám tele torokból:

Nem anyától lettél

Rózsafán termettél

Piros pünkösd napján

Hajnalban születtél, stb.

Párbeszéd közben felvezetem a tisztelt férfit szülőimhez, kik előtt csakhamar nyilatkozott, hogy mennyire óhajtana azon eredeti népdalokból néhányat leírni, aminőt általam hallott dalolni, mivel mi sem jellemzi jobban a népet, mint nemzeti dalai."81

Karacs Ferencnek két szőlője is volt Veresegyházon 1815-1846-ig, sógora pedig Szadán volt református lelkész. Az 1810-es években Fáy András mellett — aki Veresegyházon lakott — szinte mindennaposok voltak Karacsék is Veresegyházon, különösen tavasztól őszig, gyümölcséréstől szüretig. Az ő szerető vendéglátásuk, politikai és irodalmi eszméik vonzották a közös ügyben járó barátokat aztán Veresegyházára. Mindenekelőtt Szemere Pál, Kazinczy Ferenc leghívebb tanítványa biztatta Fáyt a szorgalmas irodalmi munkára. Kezdetben Fáy megelégedett a népies ízű alkalmi versek gyártásával, melyek a szándékukban sem emelkedtek túl a korabeli bökverseken vagy harsány nevetésre ingerlő lakodalmi rigmusokon és mondókákon. A zajos pesti társaságból Veresegyházra haza-hazatérő Fáy András aztán komolyabb és érdemesebb dolgokat kezdett írni a csendes, az elmélyüléshez alkalmas és szép falusi környezetben.

Legnagyobbrészt Veresegyházon írta az 1818-ban megjelent Friss bokréta című kötetének verseit. A kötet ugyancsak hamar elfogyott és Fáynak jól csengő irodalmi hírnevet szerzett.82

Fáy András hosszabb ideig lakott Veresegyházon

Fáy András Veresegyházra költözése után, 1813-ban megvette az itteni kántor szőlőjét, amely jól termő gyümölcsfákkal volt beültetve. Amikor 1814 kora nyarán Szemere Pál és Kölcsey Ferenc — aki akkoriban hosszabb időt töltött Szemeréék-nél Pécelen — a jóbarátot, Fáy Andrást meglátogatják Veresegyházon, ez a szőlő látja őket vendégül. Az irodalmi harcok Kazinczy Ferenc körül szinte ekkor tetőznek és mi sem természetesebb, mint hogy a barátok is csatasorba állnak. „Szemere és Kölcsey épen akkor nagy munkába fogtak, hogy Kazinczyt megvédjék a hírhedt Mondolat gúnyos támadásai ellen. Természetes, hogy a napi kérdés képezte a beszéd fő tárgyát. Majd kivezeti őket Fáy a szőlőjébe, hol javában érett a cseresznye, s csak úgy mosolygott le a fákról. Pár perc múlva három egymás mellett levő fán ül a három literátor, s oly dévaly kedve kerekedik, hogy a komolyabb kedélyű Kölcseyre alig lehet ráismerni." — írja Fáy András egyik múlt századi életrajzirója.83

Kölcsey, S2emere és Fáy veresegyházi cseresznyézése mély élménnyé kerekedett és tovább erősítette a barátság szálait. Kölcsey már régen nem él, amikor 1853-ban Fáy András a Divatcsarnok című, előkelő szalonok közönségének szánt lapjában még mindig csak felsőfokon tud írni az esetről. „A baráti véletlen találkozás, tanútlan fesztelenség, nyájas légmérséklet s gyermeki ártatlan örömeink visszasugárzása az ízes gyümölcs koppasztásában — fölnyitották a víg kedély erejit. Egymást űzte köztünk az élez; a lelkes, de ártatlan évődés s literaturánknak akkori vitái bő anyagot szolgáltattak a legmulattatóbb csipkedésekre és satírai megjegyzésekre, mik ezen napot legderültebbjeink egyikének varázsolták."84

A veresegyházi Horváth János obsitja 1817-ből

Karács Teréz — aki a cseresznyézés alkalmával hat-hétéves kislány volt — visszaemlékezéseiből kiderül, hogy Fáy a tanútlan fesztelenséget nem úgy értette, mintha mások nem lettek volna a szőlőben, hiszen éppen cseresznyeszedés ideje volt, hanem úgy, hogy idegen, nem közéjük való nem volt jelen, de ott voltak a veresegyháziak. Az ekkoriban már sokat tépelődő, vívódó Kölcseynek is ritka jó napja lehetett a lányok között. A zordságig fokozódó komolyság prózában merevítette meg a Himnusz költőjét a szabadságharcban elbukott nemzet keserűsége. Akik szűkebb baráti köréhez tartoztak, tudták, hogy nem mindig volt komoly, ha nehezen engedett is fel kedélye. Karács Teréz Kölcsey Ferenc árnyaltabb jellemképének megrajzolásához még 1885-ben is a veresegyházi látogatást hozza fel például: „Ki valaha az üde vidékű veresegyházai hegyeken volt, az értheti, hogy legszelídebb lelkületű Kölcsey féle komoly költők is felmásznak ama óriás cseresznyefákra, melyen néha négy-hat szép karcsú leány is szedi a nagy-szemű cseresznyét, levegőt hasító dalolás közben. — Kitűnő, szép növésű nők vannak e vidéken. — Nekünk két szőlőnk volt Veresegyházán 1815—1846-ig, tehát nagyon ismerem az ottani kedvteléseket, sőt pajkosságokat, melyet a Pestről kint időző uracskák űztek. Ilyes, ártatlan, a szabad természetben űzött tréfáknak bizonyosan nem volt ellensége a csupa szelíd érzelmekből szőtt lantos Kölcsey."85

A veresegyháziak „levegőt hasító dalolása", s a Karacs Teréz által lejegyzett népdal adatai mellé sorolhatunk egy másik esetet is, mely a veresegyházi nép jellemére, humorára világít rá. Fáy Andrást már az 1810-es évek legelejétől foglalkoztatták a nőnevelés különböző kérdései. Ide vonatkozó eszméinek és terveinek már kezdetén kísérleteket is tett és éppen Veresegyházon. Karacs Teréz írja erről: „Veresegyházai hivataloskodásakor egy gyönyörű, hat éves kisleányt fogadott gyámsága alá, mint többekkel közié, meg akará mutatni, hogy a nép egyszerű sarja, célszerű nevelés által valódi művelt nővé fejleszthető. Az akkor külföldies nőnevelés undort szült keblében, melyet jobbára hazánkba bevándorolt francia kalandornők kezeltek, kik inkább rangos úrnőket, mint gondolkozni képes nőket tudtak és akartak formálni ... A Fáy András által felfogott kisleány hamar megunta a szabályokat és egyre azt hajtogatta: »Nem akarok kisasszony lenni«. Fáy visszaadta szülőinek. Én ezen gyönyörű nőt menyecske korában ismertem, férjét Bandornak hívták, (András). Vezetéknevére nem emlékszem, minden nyáron, pontos, szorgalmas munkások voltak atyám szőlőjében. A takaros Bandor két lovacskáján sok putton gyümölcsöt és minket Karacs lányokat számtalanszor bevitt Pestre. Bandornéval sokszor kötekedtek szőlőt kötöző társnői emlegetvén egykori kisasszonykodását."8 Pestre. Bandornéval sokszor kötekedtek szőlőt kötöző társnői emlegetvén egykori kisasszonykodását."86

Peterdy Gábor születésének bejegyzése az anyakönyvben

Fáy András aztán második nőnevelési kísérletének alanyául Fótról választotta Sziráky Zsuzsikát, egy bíróságot viselt földműves leányát, akit bizonyos idei felemás viszony után — a lány gyereket szült tőle — Karacs Ferenc rábeszélésére végül is feleségül vett. Az akkor eldugottnak számító szadai református templomban esküdtek meg, a már említett Karacs-sógor előtt 1832-ben.

Fáy András, Vörösmarty Mihály és Ferenczy István szobrász 1832-ben Fóton vásároltak egymás mellett fekvő, jelentős nagyságú szőlőbirtokokat. Az 1830-as, 40-es évek sok irodalmi összejövetelének és tervezgetésének volt színtere szőlőjük és a ma is álló Fáy-présház. Az ő körükhöz tartozott az a veresegyházi— fóti Peterdy család, amelynek tagja, Peterdy Gábor Veresegyház jegyzője volt Fáy András veresegyházi idejében. Fia, ugyancsak Gábor, 1817. ápr. 19-én született és gyerekeskedett Veresegyházon.87 Jogi tanulmányai elvégzése után Székesfehérvárott folytatott ügyvédi gyakorlatot. Városi tanácsnok lett 1847-ben és Székesfehérvár forradalmi polgármestereként nagy része volt abban, hogy a városi népfelkelés 1848 szeptemberében lefegyverezte Jellasic ottani helyőrségét.

Természetesen nem volt az élet mindenki számára idillikus és irodalmi. A feudális rend régi épületét már kikezdte az új idő. Kezdetben még a törvényes fórumokon keresték igazságukat az urak, ispánok, intézők stb. részéről sérelmeket szenvedők, de mint ekkoriban leírták a gödöllői úriszékről: „aki ott igazságot keresett, az hóttik az igazságtól koldult."88 A nagymérvű zselléresedés, a már a 18. század közepétől fokozódó földszűke a váci püspökség szigorú és jól szervezett felügyelete alá tartó falvakban — így Veresegyházon is — csak növelte a társadalom belső feszültségeit. A tehetetlenségbe belefásult, keserű közöny, vagy az úri vagyon pusztulásában reménykedő titkos öröm és hátsó szándék magyarázata nélkül aligha érthetnénk meg a szalmatetős falvakban oly gyakori tűzesetek alkalmával a lakosság többszöri passzivitását, pedig a sajátjuk is égett. A forradalmi tűz fellángolása előtt egy évvel, 1847. márc. 13-án Szadán nagy tűzvész pusztított, melyről Környei István lelkipásztor azt jegyezte fel: „ha Veresegyházi ispán Ntes Krenedics Antal Ur a Veresegyházi lakosokat be nem parancsollya — kik is szekereken szinte maguk lotsolták a tüzet, Szadai alig egy-kettő — tán az egész helység és Templomunk, s paplakunk elégtek volna. A mit panaszképen jelentvén nevezett ispán és Szadai számtartó szinte pirultam hallani."89

JEGYZETEK

1. Makkai: 122.
2. PmL Kgyj 1690—1695. 199.
3. PmL Kgyj 1690—1695. 223.
4. PmL Kgyj 1690—1695. 235.
5. Kosáry: 17—18.
6. PmL Kgyj 1695—1703. 138—139.
7. Makkai: 126.
8. PmL CP. II. 26. 66—69.
9. PmL Kgyj 1657—1664. 86., Bónis Gy.: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686—1708. Bp. 1962. 139—140.
10. OL Filmtár 3363. Heves vármegye Kgyj V. 395, 1679. jun- I4-. Szakály: 82.
11. PmL Litterae missiles. 1703. No. 4.
12. PmL Kgyj 1680—1695. 139—140.
13. Szakály: 94.
14. Makkai: 126.
15. Thaly: 124.
16. Hornyik J.: A ráczok ellenforradalma 1703—1711. Századok 1868. 610., Borovszky: I. 364.
17. Kosáry: 50, 71—74.
18. Thaly: 173—174.
19. Esze: 220, 247.
20. Borovszky: I. 369, 371. Szerinte Rákóczi Veresegyházon július 7—8-ig táborozott. Esze: 552. Szerinte Rákóczi Veresegyházon július 9—12-ig táborozott. Ennek ellene mond Rákóczi levele a francia királyhoz 1705. júli. 8-án keltezve a veresegyházi táborból. Valójában Rákóczi seregével júli. 6-án délután érkezett és júli. 10-én délelőtt távozott Veresegyházról és még ezen a napon letáborozott Vácott.
21. Benda K.—Esze T.—Maksay F.—Pap L.: Ráday Pál iratai I—II. Bp., 1955—61. I. 274.
22. Köpeczi B.: A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország. Bp., 1966. 94.
23. Thaly: 259.
24. Thaly: 203.
25. Kosáry: 57.
26. Soós I.: Heves megye benépesülése a török hódoltság után. Eger, 1955. 7.; Szakály: 106.
27. PmL Kgyj 1707—1710. 276—280.
28. Thaly: 720.
29. Chobot: 59.
30. Borovszky: I. 371.
31. PmL Litterae missiles. 1711. No. 19.
32. Kosáry: III. táblázat.
33. PmL CP. I. 1. 143—145.
34. Kosáry: 82.
35. PmL CP. I. 3. 396—399.
36. Wellmann: 137, 144.
37. PmL CP. I. 4. 1347—1360.
38. Nagy L.: Mezőgazdaság Pesten a XVIII. században. Tanulmányok Budapest múltjából XII. Bp. 1957. 168.
39. PetróciS.: Pest megye újjátelepülése 1711—1760. Pest megye múltjából. Bp. 1965. 117.
40. PmL Kgyj 1718—1724. 71.
41. PmL CP. II. 87.
42. PmL CP. II. 102.
43. PmL CP. II. 108, 117, 139.
44. Wellmann: 141.
45. Wellmann: 143.
46. PmL, CP. I. 1. 143—145; CP. I. 3. 396—399; CP. I. 4. 1347—1360.
47. Wellmann: 141—143.
48. PmL Községi pecsétek gyűjteménye. 466.
49. Odrobenyák: 183.
50. Spira Gy.: A Pest megyei parasztság 1848 előtti rétegződéséhez. Századok 1958. táblázat.
51. Karcsú: II. 155.
52. Vályi A.: Magyar országnak leírása. I—III. Buda, 1796—1799. I. 570.
53. Fényes E.: Magyarország statisztikája. I—III. Pest 1841—1843. II. 303.
54. Uo. II. 370.
55. Uo. II. 369.
56. Ferenczy J.: Tekintetesn nemes Pest Pilis és Sóit törvényesen egyesült vármegyékben található minden helységeknek névtára. Buda, 1844. 170.
57. Karcsú: V. 193.
58. Szabó: III. 215.
59. Földváry: 300.
60. Szadai református anyakönyv 1783—1802. 2.
61. HD 1—2.
62. Makkai: 136.
63. Karcsú: V. 33.
64. Csuthy  Zs.:  Magyar  Protestáns  Egyháztörténet a  szatmári békétől a türelmi rendelet kiadásáig. 1712—1782. Debrecen, 1878. 72.
65. Uo. 72—73.
66. Borovszky: I. 372.
67. Zsilinszky M.: A magyarhoni protestáns egyház története a művelt közönség számára. Bp. 1907. 393.
68. PmL Kgyj 1727—1730. 459.
69. Petróci: táblázat.
70. PmL Váci püspöki gazdasági levéltár. Üriszéki iratok. 1744.
71. Wellmann: 141—143.
72. Dercsényi D.: Pest megye műemlékei. I—II. Bp. 1958. II. 392.
73. Szadai református anyakönyv 1783—1802. 4.
74. Uo. 3-4.
75. Erdélyi: 5.
76. Szadai református anyakönyv 1783—1802. 4.
77. HD 9.
78. Szadai református protokollum. 1—2.
79. Badics: 73.
80. Uo. 80—81.
81. Sáfrán: 192.
82. Badics: 118.
83. Uo. 85.
84. Fáy András: Irodalmi és művészeti tarlóvirágok. Divatcsarnok 1853. 51. szám.
85. Sáfrán: 308—309.
86. Uo. 181—182.
87. Magyar Életrajzi Lexikon Bp., 1969. II. 398.
88. Zsemley O. (szerk.): Rákospalota és Rákosvidék. Bp. 1938. 39.
89. Szadai református jegyzőkönyv 1847—1875. 86.