A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁSTÓL A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚIG

„Már robotot nem szolgálok"

Amikor 1847. február első napjaiban Petőfi Sándor szüleit Cinkotáról Vácra költöztette, elszekerezett a Margita-hegy alatt, lefelé a szadai Dobogón, keresztül Veresegyházon; olyan falvakat látott, mint szerte az általa bejárt országban. Földbe süppedt nád- és szalmatetős házak a szalagtelkes főutcán, mögöttük a patak árterében a kertek, melyeket sok fáradságos töltögetéssel és munkával kellett elhódítani a nádtól és a sástól meg a taracktól. A falu képét és lelkét uralja a két templom, mely között ádáz küzdelem folyik a hívekért. A valaha szín református helységben 1847-re az 1430 lakóból 440 a római katolikus és 990 a nem római katolikus, vagyis a református, ha eltekintünk attól, hogy néhányan egyéb vallásokat is követtek. A baj azonban nem ez, hanem az, hogy a zsellérség már a lakosságnak több mint a fele, mert a terjeszkedésnek útját állják Szentjakab és Ivacs felől a püspöki majorság, a hegyek felől a „tilalmas erdők", másfelől pedig a szintén földszűkében szenvedő csomádiak, szadaiak és szentmiklósiak. A robot pedig megcsapolja a munkaerőt annyira, hogy csak valóban embertelen munkával képesek egyesek mégis gyarapodni, amivel együtt jár a rokkantság, a megszakadás, a korai öregség és egyéb betegségek.

Négy évvel a forradalom és szabadságharc kitörése előtt a két egyházi földesúr alá tartozó jobbágyság rétegződése a következő volt a községben:

A valamilyen telekhányaddal bíró 98 jobbágy gazda mellett tehát ekkor már 115 házas zsellér él a faluban. A házatlanokat nem írták össze, pedig jó páran lehettek azok is.1

Ezen az országútjában fekvő vidéken az igás és gyalogos robot számított a legnagyobb sérelemnek. Megnőtt öntudatával ez a vidék Béres János fóti parasztköltő versében jelenik meg 1848-ban, tudva, hogy a robotos idők visszatértét fegyverrel kell megakadályozni.

Szántó vető ember vagyok, Féltelkű földdel bírok, Már robotot nem szolgálok, Az őrsereg tagja vagyok.

Az 1848. szept. 16-án hozott rendelet szerint minden 127 fő után kellett két újoncot kiállítani. Ennek megfelelően Veresegyházról 23 honvéd került volna ki, 15-ről tudunk. Az 1848. nov. 28-i Pest megyei közgyűlés hét nemzetőri őrnagyi kerületre osztotta a megyét, a negyedikbe tartoztak a Gödöllői-dombság falvai. A kiállítandó nemzetőrök számai a következők:

Veresegyház a kiállítandó nemzetörök tekintetében a negyedik helyen állt Pest megye települései között, a városokat nem számítva. Veresegyházról és a környék falvaiból mind gyalogos nemzetőrök kerültek ki.2

A fegyveres erőre pedig ekkor már égető szükség volt, mert a bécsi forradalom leverése után az osztrák ellenforradalmi erők Magyarország ellen indulnak. Polgár Mihály református püspöknek a forradalom és szabadságharc támogatására felhívó körlevelét csak a szadai egyház jegyzőkönyvéből idézhetjük, mert a veresegyházi könyvekből kivágták az összes 1848—49-es feljegyzéseket, minden bizonnyal Geringer 1851. aug. 31-i rendelete után, mely megsemmisítésre ítélte a forradalom idejében tett összes bejegyzéseket az egyházi könyvekben. A nemzeti érzelmű Környei István református pap Szadán, úgy látszik, hogy nem tett eleget a rendeletnek. Polgár Mihály püspök körlevele pedig keményen és világosan buzdított a harcra, az Országos Honvédelmi Bizottmány erőfeszítéseinek támogatására: „Itt a haza, törvény, s Szabadságról van szó, — ezt a templom szent boltozatai alatt nemcsak lehet, de kell is hirdetni. Különösen most a Buda Pest felé vivő útvonal vidékén van Lelkészre és népre szükség, mely meggátolja, hogy Ausztriából ki ne törjön és ha be tör is, elő ne haladhasson pusztító táborával a nép szabadságát le igázni törekvő Windischgratz."3

Windischgratz csapatai azonban 1849. jan. 5-én megszállták a kiürített fővárost. Eközben Görgey csapataival Vácott tartózkodott, majd tovább vonult északra. Miután Vác is Windischgratz kezébe került, Krenedics Antal, Veresegyház és Szada püspöki falvak ispánja és vállalkozó üzlettársaival együtt a Vácra beszállásolt császári katonaság ellátásán buzgólkodott, természetesen busás haszon fejében. A császári katonaság részére 1849. jan. 21—febr. i-ig Krenedics Antalék eladtak 2244 adag zabot, 1915,75 adag szénát, 1047,75 adag szalmát és az előfogatok számára 300 adag szénát. Mindezekről 1849. febr. 14-i ülésén adott ki igazoló iratot a váci városi tanács.4

A dicsőséges tavaszi hadjáratban a honvédség egyik legfényesebb győzelmét aratta Isaszegnél 1849. ápr. 6-án, aminek következtében Windischgratz Gödöllőnél álló csapatait legnagyobb részben Pestre, kis részben Vácra vonta vissza április 7-én. Kossuth Lajos az április 7-1 gödöllői haditanácson személyesen vett részt, április 9-én a Damjanich vezette III. hadtest Veresegyházára érkezett, hogy felkészüljön a Vácott tartózkodó ellenség megsemmisítésére. Ugyanebben az időben a Klapka vezette I. hadtest Csornádon és Dunakeszin állomásozott. Csomádon, ahol Klapka tüzérsége pihent, azt a helyet a mai napig is Agyúrétnek hívják. Gáspár VII. hadteste pedig Mogyoródon, Fóton és Dunakeszin képezte ekkor a tartalékot és zárta el egyben az ellenség előtt a Pestről Vácra vivő utakat.

A Gödöllőről Vác felé menetelés részleteit Lengyel Sándor, a 65. zászlóalj tizedese, aki mint hadnagy fejezte be a szabadságharcot, így beszéli el: „Mi azonban tovább haladva nem nagyon messze elértünk egy falut, (Szada) melyből kiérve, balra leértünk és ott a földeken szálltunk táborba. (Veres-egyház-Laposok, Pap-földek, Cinterem). Tudva levő dolog, hogy a katona minden szabad idejében kutatni szokott. Itt is alig, hogy megállottunk, a fegyvereket gúlába raktuk, már a fiúk széjjel szaladtak s az azelőtt nemrég elvetett krumpliföldet keresték fel, hamar megrakodva tértek vissza és volt sütés-főzés egész éjszaka. Még alig kezdett szürkülni, amikor szép csendesen felhajszoltak bennünket és a kászálódás közben közibénk keveredett Damjanich tábornok. Fehér posztóból készült, vörös zsinóros fölső kabátot viselt. Több főtiszt volt a kíséretében. Mikor a katonák észrevették, hosszas éljenzésbe törtek ki. Ennek lecsillapultával beszélgetni kezdett és fölemlítette, hogy Vácra megyünk. Ott a németek már hat hónapja készülődnek ellenünk és élősködnek a szegény polgárság nyakán. Mutassuk meg nekik — mondá —, hogy bár sok bajjal és fáradsággal küzdöttünk, mégis leverjük őket. Annál is inkább törekedjünk leverésükre, mert körülbelül hat hónapja dicsekednek a váciaknak, hogy csak jöjjenek azok a Kossuth kutyák, egyet sem hagynak közülük életben. Hozzátette még buzdításul, hogy vitézség által a közember is lehet hadnagy, főhadnagy, százados sat. Ekkor megérkezett lovásza s ő lovára pattant, mi pedig indultunk Vác felé."5

Damjanich III. hadteste április 10-én reggel 6 órakor indult Veresegyházról sűrű ködben, hogy menetből és arcból támadva megtisztítsa Vácot az ellenségtől. A hadtest délelőtt 9 óra tájban érte el a Gombás-patak előtt védelemre berendezkedett ellenség vonalait, amikorra megeredt az eső. Súlyos harcok árán áttört a Gombás-patak hidján és utcai harcokban megtörve az ellenség erejét, délután 3 órára visszafoglalta a várost.

A Veresegyházról váci győzelmére vonuló III. hadtest néhány súlyos sebesültet hagyott hátra a községben, akik valószínűleg Isaszegnél kapták sebüket. Két közvitéz halt meg Veresegyházon április 10-én és egy markotányosnő, április 12-én még egy közvitéz. A honvédseregre, de legalábbis a Damjanich-féle III. hadtestre jellemző, hogy szándékosan papi segédlet nélkül temették el ezeket a közkatonákat bajtársaik. Labuda Tamás, a veresegyházi katolikus pap halálukat csak hallomásból jegyzi be a halottaskönyvbe — sajnos nevüket sem tudja, úgy látszik —, és mentegetőzik, amiért az utolsó kenet nélkül temették el őket: „de nem a plébános gondatlansága miatt, mert a betegekhez meg nem hívatott." Az április 3-án Veresegyházon meghalt, a császári 21. gyalogezredbe tartozó, római katolikus Jika Albert, aki valószínűleg az előző napi hatvani ütközetből került a községbe, természetesen egyházi temetésben részesült.6

A második váci ütközet alkalmával a vidék ismét hadszíntérré vált. A cári csapatok megszállták az ország jó részét. Paszkevics, a cári főparancsnok július 12-én Gödöllőn tartotta főhadiszállását és megindult a Komáromból Vác felé tartó Görgey serege ellen. Paszkevics főerői az Aszód—Váchartyán— Vác vonalon, oldalvédje pedig Szada—Veresegyház—Sződ vonalon nyomult Vác felé.

Fatyiev orosz közkatona évtizedekkel később így emlékezett vissza erre: „De egyszerre hadosztályunk váratlanul letér az útról és oldalt hagyva egy Gödöllő nevű községet, pihenőre jut. Tüzet raknak, az üstökben főzik a kását, meg a húst, némelyek elindulnak, hogy egyet-mást beszerezzenek, mikor hirtelen megfújják a riadót. A tábornok is lovon van. Az üstöket feldöntik, a húst zsákokba rakják és nagy gyorsasággal rendbe jövünk és indultunk a falu felé, mely messziről látszott. (Szada) Semmi különös nem tűnt föl. A nép jött elénk, kérdeztük: van-e ellenség. Nincs itt senki. Régen volt erre magyar katonaság? Husvét óta nem láttuk. Erre aztán mindnyájan azt gondoltuk, mi az ördögnek háborgatnak minket? Még nem is lakhattunk jól! Valamivel távolabb ismét egy helységet értünk, a lakosok itt is mind az utcán ácsorogtak. (Veresegyház) Ugyanazt felelték. Mert már ki hinné el, hogy ők sem tudták, merre vannak az embereik. Menjünk tovább. Semmi nesz, híre sincs az ellenségnek. Minket ugyan felriasztottak! Szabakezdtünk lélegzeni. A tréfás őrnagyunk víg adomákat beszélt. Majd kártyát húzott elő a táskájából és játszani kezdett a tisztekkel. Már körülbelül 30 versztnyi utat tettünk állomáshelyünktől, fáradtak voltunk és még mindig tovább szólt a parancs. Egyszerre látjuk, hogy jó mesz-sze tőlünk mintha füstölögni kezdene a föld. Aztán egy nagy porfelleg emelkedik s megáll a táj felett, mintegy oszlop. »Valami nyáj jő a mezőről!« — mondogatják. De egyszerre szuronyok fénye villog. Csakhamar puskalövéseket hallunk, azután meg ágyuk bömbölése következett. Olyan pokoli lárma volt, hogy rezgett a föld alattunk."7

Az első összecsapások között, július 15-én a honvédek Vác előtt meghátrálásra kényszerítették Bebutov herceg cserkesz lovasezredét és Hartyánig — Rátótig szorították vissza. Ekkor már az orosz főerők, 52 ezer ember 125 ágyúval zárták körül Vácot délkeletről, hogy döntő csapást mérjenek Görgey seregére. Mivel Görgey belátta, hogy Gödöllő felé nem tud áttörni az ellenség gyűrűjén, elvonult Vácról a Rétság—Balassagyarmat útvonalon.

Az ellenforradalom megtorló intézkedéseinek előkészítésekor Haynau rendeletére országosan összeírták a szabadságharcban résztvetteket és mindazokat, akik bármi módon támogatták a forradalmat. A veresegyházi 15 honvéd nevét jelenti kényszerűen a község vezetése, a nemzetőrökről és másokról mit sem tudnak.8

A veresegyházi 15 honvéd társadalmi hovatartozása is mutatja, hogy milyen mélységesen átérezték a szabadságharc lényegét és céljait a legalsó osztályok és rétegek tagjai. A 15 honvédből 12 zsellér és szolga rendű. Az első bevonuláskor, 1848 szeptemberében elment ebből önként 4, akik közül egy zsellér és 3 szolga. A kötelező sorshúzás alapján vonult be ekkor két telkes, egy zsellér és 3 szolga. A második bevonulási időben, 1849 áprilisában sorshúzás alapján 5 újonc vonult be, akik közül két zsellér, két szolga és egy telkes. Vallási megoszlás szerint öszszesen 9 református, 5 katolikus, egy evangélikus. Valamenynyien közemberek voltak a seregben. Legtovább szolgált Nagy György, református szolga, önkéntes, pár nap híján egy évet, csak 1849. aug. 29-én jött haza, két héttel a világosi fegyverletétel után. Bagi János katolikus zsellér, önkéntes, szinte ugyanennyit volt távol a harcokban és ő is csak 1849. aug. 29-én tért vissza. Elbocsájtó levelük nem is volt. Az utolsó rovatba írt válaszok világosan mutatják a község vezetőségének álláspontját: telkesek, zsellérek, szolgák, ilyen vagy olyan vallásúak, harcoltak ennyit vagy annyit; de régebbi erkölcsi magaviseletük egyformán „jó", valamennyien tisztességes emberek. Tiltakozásszámba megy ennek a rovatnak ilyen kitöltése.

Vezsenyi Gábor szolga önként ment honvédnek

Vezsenyi Gábor szolga, önkéntes honvéd életének néhány adatából megrajzolható egy „közember" sorsa. Vezsenyi Gábor Hartyánban született. A családi hagyomány szerint 10—12 éves korában már tehenészként szolgált Veresegyházon, Tóth Andrásnál, a jelenlegi tanácsház mellett a Fölvég felé eső első házban. Amikor apja szolgának állította, a következő „eligazításban" részesült. Tóth András telkes jobbágynak azt mondta: „Üsd, verd, csak a csontját ne törd!" A gyerekének pedig: „Te, meg kölyök, ha szalonnát kapsz, ne edd meg; hanem kend a hajadra!" Ugyanezen szokás szerint, disznóöléskor kenték a zsírt a bekecsre, hogy szép fényes legyen. Urasági parancsra 1843-ban Tiszaföldvárra kellett mennie családjával együtt szolgálni, ahol a Vezsenyiek meg is honosodtak idővel. A szabadságharc idején már ismét Veresegyházon szolgált, ahonnan 1848. szept. 4-én az elsők között önként bevonult gyalogos honvédnek.

A szabadságharc leverése után, 1851. máj. 20-án megházasodott, elvette a csomádi Deák Máriát, aki ekkor tizenhét éves volt. Mind a ketten szolgák lévén, semmivel nem rendelkeztek. A házasságból két gyermek született: András (1860) és Zsuzsanna (1871); ezek házasságából pedig tizenkét unoka. Vezsenyi Gábor a tagosításkor némi földhöz jutott és ezzel a kisparasztok sorába emelkedett. A jelenlegi Húszai utca 10-ben lakott a család, itt épített egy jó pincét a régi ház mellé 1883-ban, majd efölé egy újabb házat is később. Fúró-faragó ember volt, mint korában minden más osztályos társa. Szerszámnyeleket csinálni, tökgyalut, nem esett nehezére. A keze alól kikerült munkákba belevéste, beleégette nevének kezdőbetűit. Meghalt 1889. jún. 27-én, sírja a református temetőben még ma is látható.9

A föld sorsa

A levert 1848—49-es magyar forradalom és szabadságharc után 42,5 telek úrbéri állomány volt Veresegyházon, földesurak még mindig a váci püspök háromnegyed és a nagyváradi káptalan egynegyed részben. A lakosság — 835 református, 410 katolikus és 100 evangélikus, összesen 1345 ember — ezen a másodosztályúnak minősített földön élt meg. A szabadságharc leverése ellenére sem volt tovább fenntartható a jobbágyság intézménye, úr és paraszt korábbi viszonya. Ezt az alapvető osztályviszonyt kívánta korszerűsíteni I. Ferenc József császár nyílt parancsa, amely 1853. márc. 2-án jelent meg „Az úrbéri kapcsolatból s az ezzel rokon jogállapotból eredő viszonyok szabályozása iránti határozatokról" címmel. A császári pátens csupán az „úrbéri földbirtok"-ot ruházta fel „teljes tulajdoni s szabad rendelkezési joggal", ekkor lényegében a Mária Terézia-kori telki állomány vált csak a kialakuló szabad paraszti földtulajdon alapjává.                                                            

Az összeírások, a fölmérések,  az úrbéri perek,  valamint Ausztria külpolitikai nehézségei miatt a volt úrbéreseknek szabadparasztokká válása egy évtizedig is elhúzódott. Amikor Paiter Antal, a váci püspök egyezség alapján egy egész telket, 42 holdat a veresegyházi református lelkésznek és fél telket, 21 holdat a tanítónak adományozott 1862-ben, a szinte használhatatlan „vízjárta laposi és büdösi dűlőkben", a veresegyháziak nagymérvű irigységét és elégedetlenségét keltette fel.10 Sőt, 1864 februárjában a szentmiklósi határ melletti püspöki földön területeket foglaltak el már a veresegyháziak, amint jelenti Schréder Norbert uradalmi erdőmester. Az uradalom ekkor egyik mérnökét küldte ki a helyszínre, hogy a földeket visszamérje és a megsemmisített határjeleket helyreállíttassa.11

A földínség, az úrbéri terhek lerázásának vágya mély és makacs nyomokat hagyott a veresegyházi parasztságban. A tagosításra egészen 1864-ig kellett várnia, amikor is az megtörtént egyezség alapján a váci püspökséggel és a nagyváradi káptalannal. A volt úrbéres állomány mellett községi föld volt még 367,75 hold, 1200 □-öllel számítva. Ettől kezdve a járás legren-dezettebb vagyonállású községei közé emelkedett Veresegyház, évtizedeken keresztül nem volt szükség községi pótadó kivetésére, ami ritkaságszámba ment ebben az időben.12

Földbérletek a vidéken: erdei irtásföld 115,— Ft. (1200 n-öl); gyengébb, homokos: 8,— Ft. A gabona-, kukorica-, krumpli-földeket feles bérletbe adták, de olyan egyezséggel, hogy a bérlők a behordáson kívül még minden hold bérlet után egy kaszás, vagy két kaszás napszámot is tartoztak szolgálni. Veresegyháziak más határban nemigen béreltek, csak elvétve a szadaiban; a csomádiak pedig bérletre rendszeresen átjártak a veresegyházi és a szentmiklósi határba. A szőlőt egy évre holdanként 5—6 Ft-ért osztották bérbe.

Az egész vidéken az ingatlanforgalom csekély volt, eladó birtok alig fordult elő. Éppen ezért egy közönséges parasztház belső telekkel 500—1000 Ft volt, egy negyed külső telek ára 1600—1700 Ft, egy hold jó termő szőlő ára 180 Ft. Az 1870-es években a Margita, a Csatár, az Öreghegy és a Hársas hegy „kellemes fekvése a főváros lakosai közül a nyári időszakban is számos látogatót vonz magához és többen birtokolnak itt a fővárosiak közül saját szőlőt is, melyet csinos lakokkal látnak el."13

A földbirtokok sorsa pedig két irányba mutatott: egyrészt a kisparaszti birtokok elaprózódása már a század 70—80-as éveiben megtörtént, amit a rokonok, sokszor első unokatestvérek közötti házasságokkal sem sikerült megállítani. Az ilyen házasságokból születő utódok gyakran nyomorékon jöttek a világra, vagy ha ép tagokkal is, de gyenge értelmi képességekkel. Egy anekdota szerint a fóti körzeti orvost Szőri János volt jobbágy fuvarozgatta egyik faluból a másikba. Egy alkalommal az orvos, látva a határokban a nadrágszíjparcellákat, megkérdezte a fuvarosát: János bácsi, miért ilyen keskenyek ezek a földek? Mire János bácsi azt felelte: Hát, doktor úr, ezeket a földeket az ágyban hasogatják.14

A régi, még középkori eredetű Szentjakab-puszta 1500 holdas püspöki majorsága szántóföldjeivel, erdeivel, de legfőképpen juhászatával továbbra is fennállott a szabadságharc után.15 A Krenedics-földek eredete a Malomközekben és a Tó túlsó felén még visszanyúlik a szabadságharc előttre, hiszen Krenedics Antal a 40-es évektől püspöki ispán volt Veresegyházon és Sza-dán. Krenedics Béla és Ede nevű gyermeküket 185 r-ben temették el Veresegyházon.16 Krenedics Miklós pedig uradalmi kul

csár volt a 60-as években. A század 80-as éveiben több száz holdas birtokuk szétosztódik az örökösök között. Krenedics Sándor és Krenedics Elek katonatiszt az egyenesági örökösök közül birtokol még szántókat, ez utóbbi földjét Kapitány-földeknek is hívják rendfokozatáról.

Morlin Zsigmond, a váci püspökség szentjakabi ispánja volt hosszú ideig, akinek nevéből keletkezett a Molling-földek helynév. Nagyobb birtokosok még Bary Krisztina a csomádi úttól a Tóig terjedő részen, az ő nevét viselik a Bari-földek; Polgár Ferenc a Kutyatejes-dűlőben birtokolt földeket, nevéből származik a Polgár-földek elnevezés, a Rónay Ottó örökösei között szétosztódott és helyileg is szétszórt Rónai-földek és a Rónai-Gőbősök szintén személynévi eredetűek.17

A Rudnyánszky-földek a Delelő és a Kígyóstó, Kijjóstó között terültek el, Rudnyánszky Ferenc váci püspöki uradalmi ügyvéd a 60-as évektől, 1876-ban 559,— Ft. állami adójával előkelő helyet foglal el a veresegyházi adózók névsorában.18 A Vi-czián-telep 1889—1893 között keletkezett a Rudnyánszky-földek egy részén Viczián Antal ügyvéd nevéből.19

A nagyváradi káptalan veresegyházi és szadai erdőit a Margi-tán megvásárolta 1891-ben a gödöllői magyar királyi koronauradalom 51353 forintért. Ekkor szűnt meg a káptalan középkori eredetű itteni birtoka és keletkezett a Korona-erdő helynév.20

A száz hold feletti birtokok a következőképpen oszlottak meg 1893-ban.21 Legnagyobb birtokos még mindig a váci püspökség 1876 holdjával, amelyből 922 legelő, 639 erdő és 244 szántó. A nagyváradi káptalan 321 holdjából 163 erdő és 121 szántó. Veresegyház községi földje 419 hold, a gazdák legelőbirtokos-ságának a tulajdonában 196 hold legelő van, a volt úrbéresek erdőbirtokossága 165 hold erdővel és két hold legelővel rendelkezik. Rudnyánszky Ferenc 337 holdjából 115 szántó és 119 legelő. Krenedics Antal örököseinek a kezén összesen 261 hold van, a Rónay Ottó örökösei között pedig 136 hold oszlik meg, amelyből 107 szántó. Az utóbbi két földbirtokot részben bérlik, illetve részesművelésben dolgozzák. A századforduló után a nagyobb birtokok közé lépett még Palotay Andor 659 holdja Fekete-pusztán és Faludy Ivor 108 holdja a Gőbősökön.22

Üjvári András bíró is aláírta a kérvényt a földművelésügyi miniszterhez

Németh János és barátai Kanadában 1908-ban

A váci püspökség veresegyházi birtokából megvásárolt 1905-ben 1135 holdat egytagban Roheim Samu, a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Rt. főrészvényese.23 Holdanként 200 koronáért vette meg, a 2 korona 40 fillér kataszteri jövedelem nyolcvanszorosáért. Egy vevőtársaság ebben az időben megvett még 248 hold legelőt a püspökségtől. Ezzel a váci püspökség több évszázados veresegyházi birtoka megszűnt.24 Roheim az Uraságitag és a Magospart területén egyrészt erdőirtásba, másrészt szőlőtelepítésbe kezdett, ami kezdetben jó munkalehetőséget adott a veresegyháziaknak. A későbbiek során azonban megromlott a viszony a parasztság és Roheim között. Roheim nagyjából függetlenítette magát a veresegyházi és környékbeli munkaerőtől, mert szőlőiben a váci fegyház rabjaival és a későbbiekben hadifoglyokkal is dolgoztatott.

A századfordulóra ezek a nagybirtokok és az állami erdők, a Korona-erdő, valamint az állami tartalékföldek vették körül a volt úrbéresek nadrágszíjparcelláit. Az állam 1898-ban 478 hold földet egytagban vásárolt meg a váci püspökségtől a Roheim-birtok mellett, azzal a céllal, hogy a veresegyháziak számára fogja parcelláztatni, ez azonban tíz év múlva sem történt meg. Mindössze legelőnek bérbe adta a veresegyháziak és a zsidaiak számára. Egyéb bérleti lehetőségek is szűkösen voltak, nem hogy föld. A földínség nagyságát mutatja, hogy Faludy Ivor 108 holdjára — melyet bérbe szokott adni — 1907-ben annyian jelentkeztek, hogy kielégítésükhöz kb. 1500 holdra lett volna szükség. A feszültség csökkentésére a katolikus plébániai föld 1909-ben két-két holdas felesbérletbe osztatott ki püspöki engedéllyel.25 Ekkoriban már általános volt, hogy a felesbérleti szerződéshez még 4—5 napi szolgálatot is kikötöttek.

A földinség, mely a magyarság egy részét kivándorolni kényszerítette Amerikába és máshová, a környék falvait tekintve Veresegyházát sújtotta leginkább. „A vármegyei alispán úrnak hozzám intézett átiratából megdöbbenéssel arról értesülök, hogy Veresegyháza községből havonta mintegy negyvenötén is Amerikába szóló útlevelet kérnek." — írta Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye királyi tanfelügyelője 1906. nov. 19-én a veresegyházi református iskolaszéknek. A kivándorlás meggátlására azonban többet nem tud javasolni, mint gazdakör és ifjúsági kör létesítését, amely szervezetekben felvilágosítással volna elérhető, hogy a magyarok hazájukban maradjanak.26

A kepe-kancsó, evvel szedték a református pap járandóságát borból

A lényegi megoldást azonban csak a földszerzés, a parcellázás jelentette volna. Tudta ezt mindenki, itthon és Amerikában is, ezért írták a veresegyháziak a földművelésügyi miniszterhez 1908 januárjában: „A parcellázás végtelenül áldásos lenne községünkre. Tetterős munkásnépünk jórésze künn van Amerikában. Megfeszített munkával szép összegeket takarítanak meg és küldenek haza. A veresegyházi postahivatalhoz Veresegyház s a szomszédos két kisebb község: Örszentmiklós és Csornád számára kb. 80 000 Kor. érkezik haza évenként Amerikából. Szívesen jönnének haza fiaink, testvéreink, csak volna föld, amit összegyűjtött pénzecskéjükből megvásárolhatnának. De eladásra kerülő föld az egész határban nincs, sőt még a környéken sincs!"27

Amikor 1911-ben elrendezik, hogy a katolikusok a párbért végleg pénzben fizetik, akkor három osztályba sorolják a lakosságot. Gazdáknak tekintendők a hat holdnál több földdel bírók, házas zselléreknek nevezik azokat, akik hat hold földnél kevesebbel rendelkeznek és végül a házatlan zsellérek, a cselédek és a napszámosok.28 Hol vannak már az egész, a fél, vagy akár csak a negyed telkek; a 42, a 21 vagy akár csak a tíz holdak a parasztság többsége számára. Elérhetetlenek. A századforduló falucsúfoló ja kibeszéli a helyzetet:

Selyem Palota, bársony Fót,

Gidres-gödrös Mogyoród,

Tejfölös a Csornád,

Kenyeretlen Veresegyház.

Munkák, termények, piacok

A szabadságharc leverését követő két évtized alatt nem növekedett Veresegyház lakosságának létszáma. Az egyházi összeírások alapján 185 i-ben 1241 és 1869-ben 1238 lakója volt a falunak.29 A természetes szaporulatot elapasztotta a nagymérvű csecsemőhalandóság mellett az 1852-es kolera- és náthajárvány és az újabb, 1854—55-ös kolera. A Bach-rendszer szándékosan mulasztotta el a legszükségesebb óvintézkedéseket is az ország területén, ezért a két járvány pusztítóbb volt, mint a korábbiak.30 Ekkoriban, 1852-ben választották szét Veresegyházon a köztemetőt, a reformátusok számára újat jelöltek ki, a mostanit.31 Ferenc József, amikor megszemlélte a „walesi tartományt", ahogy Arany János nevezte a leigázott Magyarországot, átutazott Veresegyházon is, 1857. szept. 5-én délután három óra tájban. Az erősen élő hagyomány szerint a hintóját húzó lovak egyikéről leesett a patkó és a jelenlegi katolikus temető előtti kovácsműhelyben verték a lóra az új patkót. Az esemény időpontját pedig beleégették a műhely mennyezetébe. Jelenleg a több ujjnyi korom alatt ez a jelzés fel nem található.

Az egyházi terhek továbbra is nehezedtek a lakosságra, ezek rendezését 1865-ben Göcze József plébánossal kötött szerződés rögzítette, melyet a püspöki helynök is megerősített. A robot megváltása, az egyházi munkaváltság volt az első, nyilván ez volt a legégetőbb. A teljes váltság összege 150,— Ft volt — Demka János későbbi plébános szerint evvel 500,— Ft értékű munkát váltottak meg —, de ezt sem lehetett beszedni. A váltság kivetésének alapja: gazda pár 2,— Ft, zsellére pár 1,— Ft. A veresegyházi parasztság ekkor már régen nem teljesítette az egyházi munkaszolgáltatásokat és 1866-ban már fizetni sem akart semmit. Az általános elégedetlenséghez hozzájárult, hogy „nagy szükség, drágaság, uralkodott csak nem egész hazánkban, mellyet okozott nemcsak a május 24-diki nagy fagy, és roppant szárazság, hanem az osztrák-burkus háború is."32

A lakosságot mégis rákényszerítették a váltság fizetésére úgy-ahogy. „Csak is gr. Ráday Pál főszolgabíró kitartó erélyességének köszönhettük, hogy hivatkozott szerződés alapján annyira amennyire sikerült a hívek nagy részének ellenzéke dacára rendezni ezen örökké kellemetlen ügyet." Demka János katolikus plébános, aki egész működése alatt 1866—1907-ig harcban állott a parasztsággal, még 1882-ben is panaszkodik a fuvar és a munkaváltság miatt: „Mai napig megkívánják a veresegyházi hívek, hogy a plébános és kántor saját, vagy fogadott kocsijukat küldjék időnként házról-házra a párbérért, azonban ez nagy visszaélés, mert a párbér szedési fuvar nincs megváltva, valamint nincs a plébániai épületnél való gyalognapszám sem."33

A robot elleni makacs ellenálláshoz feltétlenül hozzájárult, hogy a vidék lakossága a forradalom és szabadságharc után kezdett áttérni a szőlő mellett a munkaigényesebb mezőgazdasági kultúrákra. A paradicsom még a század elején kezdett elterjedni a környéken, bizonyos jelek szerint a Duna melléki szerb lakosság közvetítésével. Fóton az elsőként termesztett fajtát rác paradicsomnak nevezték, Veresegyházon pedig a 19. század közepén tűnik fel a Szerviánycene vagy Bulgárcene ragadványnév, hagyomány szerint viselője termesztette a paprikát először a községben.

A külső káposztáskertek ekkorra már egész táblákat foglalnak el a veresegyházi határban, a Káposztások vagy Malomközi csücskös kertek néven jelölt helyeken, a Sződ-Rákos-patak két partján rengeteg káposztát termesztenek. A kelkáposzta, a karaláb, a spenót, a sóska és a salátafélék az 1850-es években már elterjednek a vidéken. A hüvelyesek közül a vajbab, a különféle borsók is ekkor terjednek el. A sárgarépa, a cékla, a petrezselyem, a zeller, a retkek fajtái és a torma is mindenhol megtalálható, a veres- és fokhagyma különböző nemei szintén. Ennek ellenére a helységek között bizonyos specializálódás kezd kialakulni. Veresegyház parasztsága paradicsom, káposzta, uborka, zöldségfélék termesztésében ér el eredményeket Fóttal, Mogyoróddal és Dunakeszivel együtt. Szentmiklós és Szilágy majorannát termeszt főképpen, Mácsa szárazhüvelyeseket, Szada főleg cseresznyét, szilvát, barackot és aknát.34

Az 1870-es években országos hírű még a „szadai fehér" néven forgalomba hozott szadai, veresegyházi, szentmiklósi, sőt fóti és mogyoródi bor, amíg a 80-as években a filoxérajárvány és egyéb körülmények többé fel nem támaszthatóvá teszik a vidék borkultúráját. Szentmiklós ekkor egy ideig jó minőségű, szállítható asztali szőlőt is termeszt, ami a nagymarosi kiviteli szőlőkereskedés útján jut el Ausztriába.35 A filoxérajárvány idején — 1882-ben a megyében már 92 község volt filoxéralepett —-Nagykőrösről Fótra származott Zsoldos Imre nevű tanító és kertész, aki egy babfajtát hozott a vidékre, amit ma is „zsoldosbabnak" neveznek Fóton, valamint ő honosította meg a környéken a spárga termesztését. A veresegyháziak és a fótiak maguk tapasztalták ki, hogy a filoxéra által lepusztított szőlők helyén eredményesen lehet spárgát és paradicsomot termeszteni.36 Ugyanekkor, hogy a szőlőművelés hanyatlását megakadályozzák Veresegyház, Szentmiklós és Vác határában állami kézben levő immunis homokterületeket parcelláztak fel és azokat előnyös feltételek mellett kisgazdáknak juttatták.37

A veresegyházi bor minőségére ismerünk egy vegyelemzést 1903-ból, amikor a község kétféle borát vizsgálták meg, egy „veresegyházi fehért" és egy „veresegyházi rizlinget".38 Mindkettőt a hegyi borok közé sorolták.

Díszített tokmány, fenőkőtartó a 19. századból

A szőlősgazdák a szőlőművelés előmozdítása, valamint a jobb értékesítés érdekében a 80-as évektől sorra alakították a hegyközségeket a vidéken is, mint a megye más részein. A századfordulóig azonban csak kevés tudta átvészelni a nehézségeket, amit a filoxéra és a tőkés kereskedelmi viszonyok támasztottak. A század elejére már csak Csömör, Aszód, Szentmiklós és Vác öt hegyközsége tartotta fenn magát, a többiek nem tudtak megfelelni feladatuknak.39 A veresegyházi szőlősgazdák önálló hegyközségének nincs nyoma. Ahogy korábban is, az itteni borok a veresegyházi, a szadai és a szentmiklósi termés együttesen került forgalomba. Ekkor vágták azokat a pincesorokat a domboldalakba, amelyeknek már csak halvány nyomai láthatók a szadai Illéstetőn és a veresegyházi Sejtes-part löszfalában.

A Gerhát család a századfordulón

Az 1870-es években terjedt el az ország középső vidékén a javított háromnyomású gazdálkodás. Fekete ugart már alig hagynak, az ugart is kezdik trágyázni, de már az ugar szakaszban bükkönyt, lóherét és csalamádét is vetnek. A század közepétől főleg az Erzsébet-híd melletti piacra jártak a veresegyháziak, a csomádiak, a fótiak stb., de eljutottak a Széna téri és a Márvány utcai piacokra is.40 Az 1870-es években felfutó mezőgazdasági termelés némi túltermelést eredményezett, emiatt egyre jobban estek az árak. Az első válságjelenségek közé tartozik, hogy ekkor a járásban éppen a Gödöllő—Vác közé eső falvakban mutatkozott legalacsonyabbnak a napszámbér. Nyári munkánál is az átlag 50—60 krajcár volt az aratás idején, a legszorgosabb kaszáláskor is csak 80—100 krajcár, koszt nélkül, koszttal már csak 70—80 krajcár. A napszám átlagos alakulása Veresegyházon és vidéken a következő volt:

Ugyanakkor a szőlőmunkáknál, kötözéskor, metszéskor, takaráskor, valamint szénagyűjtéskor a nők rendszerint 5 krajcárral kevesebbet kaptak, mint a férfiak. Veresegyházról, Szentmiklósról sok belső került ki Fótra és Budapestre. Urasági szegődményes (konvenciós) cselédet is bőven adott a helység és a vidék.

Egy béres évi szegődménye:

Egy kocsis évi szegődménye:

Egy belső nőcseléd szegődménye:

Az idénymunka természetbeni fizetése Veresegyházon és Szentmiklóson: aratás-cséplés tizedért, de már sarjú-, szénakaszálás harmadában, Csornádon is. Ugyanakkor Szadán aratás tizenharmadában.

Az 1860-as években Fóton lakott egy orvos, akinek működési körzete kiterjedt Veresegyházra, Szadára, Szentmiklósra, Csornádra és Mogyoródra, hogy csak az északi részt soroljuk fel. Az újabb, 1873-as kolerajárvány után az egészségügyi közellátást igyekeztek a környéken is magasabb színvonalra emelni. Gödöllőn 1875-ben egy uradalmi orvos volt, két állatorvos, két gyógyszerész, négy okleveles szülésznő, Foton egy orvos, Mogyoródon egy okleveles szülésznő — ennyiből állott a vidék egészségügyi személyzete. Az egészségügyre vonatkozó 1876. XIV. te. 142. §-a alapján alakították ki vidékünkön is az orvosi körzeteket. Az új rendelkezés szerint a 46. orvosi körzet székhelye Veresegyház lett és kiterjedt Szada, Szentmiklós és Botytyán helységekre.41

A régi viselet nincs többé

A gyakori tűzesetek továbbra is pusztították az anyagi erőt a faluban, mivel a házakat még az 1870-es években is náddal vagy szalmával fedték, szeles időben könnyen lángra kaptak a kéményekből hulló szikráktól, ilyenkor nem lehetett meggátolni a tűz terjedését és egész sorok égtek le. Nagyobb tűzvész pusztított Veresegyházon 1871-ben, ami után a község 450,— Ft-ot irányozott elő kézi tűzoltó fecskendő vásárlására.42 Ekkor kötöttek biztosítást tűzkár ellen a plébániára, de nem kötöttek egyetlen iskolára sem. Az iskolák még 1882-ben sem voltak biztosítva.43 A következő jelentős kárt okozó tűzeset 1892-ben volt, amikor a református iskola és a tanítói lakás porrá égett a templom előtt álló haranglábbal együtt. A lezuhanó harang — amelyet 1799-ben öntettek — ekkor szétrepedt. Az iskolát és a tanítói lakást még abban az évben újjáépítették, jelentős társadalmi összefogással.44

A lakosság lassan gyarapodó anyagi erejét és a modernizálódó pénzviszonyokat jelzi, hogy az országosan alakuló hitelszövetkezetek sorában 1886-ban Szadán alakult szövetkezet 239 taggal, 422 üzletrésszel és 42 200 koronával. Veresegyházon 1889-ben alakult meg a hitelszövetkezet 401 taggal, 558 üzletrésszel és 27 900 korona tőkével. Szentmiklóson pedig valamivel később, 1894-ben 217 taggal, 300 üzletrésszel és 91 800 koronával.45

Ilyen volt végig a Fő út

A szőlő mellett a század utolsó évtizedében a paradicsom volt a vidék legfőbb terménye. A pesti piacokon egy puttony paradicsom ára 50—60 krajcár volt. A termőterületet állandóan növelték, mígnem 1897-től — ekkor esett a paradicsom ára a legmélyebbre — Veresegyház, Fót stb. gazdái értékesítési gondokkal küszködtek, a belföldi piac telítettsége miatt. Az 1900-as év már szinte végzetes volt, ekkoriban 5 krajcárért tudták csak eladni a paradicsomot puttonyonként, gyakran előfordult, hogy a tömeges szedés idején az áru eladhatatlan volt és vissza kellett hozni a piacokról. Ilyen körülmények között a kiviteli lehetőség a további boldogulás útját nyitotta meg a veresegyházi és környéki parasztság előtt. Az 1900-as évek legelején a paradicsomot az exportőrök helyiségeiben csomagolták Pesten és a Kelenföldi pályaudvaron rakták vagonokba, ahonnan a bécsi gyorsra kapcsolva került Bécsbe vagy Ausztria más városaiba.46 Tovább javította a helyzetet, hogy 1906-tól a paradicsom és az uborka az önállóan nyilvántartott kiviteli áruk rangjára emelkedett. Az értékesítési és a kiviteli lehetőséget még tovább növelte a vasút megindulása 1911. szept. 2-án. Veresegyházát egyszerre kötötte össze Budapesttel, Váccal és Gödöllővel, elindítva az asszonyok mindmáig tartó batyuzását.

Bandérium ment a püspök fogadására

Jellemző, hogy a vidék népének kiutat és felemelkedést hozó villamosvasút megépítése szinte esetleges, személyi okokon múlott. Dr. Stetina József, a MÁV elnökigazgatójának felesége a szadai báró Vécsey családból származott, Stetinának két kastélya is volt Szadán, ahol szívesen tartózkodott. A FŐBUSZ építtette a vasutat, hogy dr. Stetina Józsefnek a kedvébe járjon, vagy hogy kiegyenlítse Stetina szolgálatait, amit az korábban a Tisza-kormány kereskedelmi államtitkárjaként tett. A vasút építésekor Csomádot is szándékoztak bekapcsolni a vonalba és így a veresegyházi állomás a Kispatak hídja táján lett volna, ha a csomádi gazdák földféltésükben nem zárkóznak el földjeik kisajátításától a vasút részére. Ellenállásuk meglehetősen megbosszulta magát a leszármazottaikon.

A századforduló veresegyházi és szadai népéletet jól jellemzi Nyilas István újságírónak helyi csipkelődésekből és anekdotikus elemekből összeállított párbeszéde:

„— Iszen Veresegyházán olyan messzi van a fő-utcán a két házsor, hogyha esik, csak tengelyen vagy lovon lehet átmenni — mondta a szadai ember beszélgetés közben a veresegyházinak.

— Azért is olyan kurta a jányok meg az asszonyok szoknyája, hogy be ne sározzák. (Csakugyan rövid szoknyát viselnek.)

Így válaszolt a veresegyházi ember:

— Hát ha sár van, de legalább egyenesen van, nem úgy mint Szadán. Bezzeg ott nincs egyenes út, azért lépegetnek olyan tapogatózva a szadaiak a lapályon. (Veresegyház lapályos, Szada domboldalban, és mély, völgyszerű szakadékban fekszik.)

Szadai:

— Szomszéd már fenn kezdi, de én vagyok a hibás, minek állok szóba olyan emberrel, akinek a templomára felvan írva, hogy épült helyben.

Veresegyházi:

— Az ott van. De amit mi építettünk, legalább megépítettük, nem úgy, mint kelmetek. Készen a templom, tornya is van, óralapot is szegeztek rá nagy fittyre, de a mutató az máig is hibádzik. Mi? Hát az árát hová tették? Megették? Megitták? Lám ki is hullott a foguk tőle! (Vasas víz van Szadán, ami rontja a fogakat.)

Szadai:

— No mán azért nem kérdezzük meg kegyelmedtől, hány óra. Hát nem a maga jánya kiáltotta el magát az őszi vásáron, a gödöllői óratorony alatt, hogy Édes apám, ezt az órát is úgy húzzák, mint a harangot.

Veresegyházi.

Hát... hogy... izé, nem tagadom, de mondja csak azt legalább, minek van Szadán a temető mellett a kovács műhely? Hm! No megmondom én. Mert egész életükben sose jártak egyenes úton, hát hogy a másvilágon tudjanak, — elébb megpatkolják a hóttat, azután temetik el.

Na, isten álgya. Sietek."47

Katonák és forradalmak

Országszerte rossz volt a termés 1913-ban, Veresegyházon április 12-én éjszaka szinte lefagyott minden. Az idők rosszra fordulását érezve baljós jelnek fogta fel a lakosság, hogy május 28-án egy nagyobb erejű villámcsapás a katolikus templom tornyát megrongálta és széthasította az ajtót is. Az anyagi gondok miatt ismét az egyházi adó fizetését mulasztották el. „Veresegyház híres arról, hogy párbért nem szeret fizetni! — írta ekkor a katolikus pap. — Se így, se úgy nem jó! Legjobb volna semmit se fizetni — gondolják a magyarok."48 A rossz termésű évekre következett az első világháború 1914 júliusában. Veresegyházról a háború négy éve alatt bevonultak összesen 320-an, abból meghalt 48, hadiözvegy maradt 12 asszony és hadiárva 2 gyermek.49

A galíciai frontról kevesen jöttek haza

Az orosz harctéren elestek: Barna István, Bánóczi István, Bánóczi Mihály, Berger Mihály, Boldizsár István, N. Csapó János, Csapó József, Czene József, Darabos János, Deák András, Elek Sámuel, Farkas Mihály, Fazekas János, Félix András, Grósz Károly, Hajdi József, Hibó János, Hibó József, Kastán János, Leszkai György, Leszkai János, Matyéka István, Nagy Sándor, Pásztor Sándor, Pintér József, Rihagyel János, Sándor József, Seres István, Sollner János, Szobonyai János, Sztankó József, Vas János, Vreska András, Verbovszki József.

Az olasz harctéren elestek: Czene István, Czerok József, Dulkai József, Haraszti István, Ladányi Mihály, Seres Imre, Serfőző István, Tomka György, B. Tóth István, M. Tóth János.

A szerb harctéren elestek: Csuzi István, D. Czene József, Radics Ferenc.

Fogságba estek sokan a veresegyháziak közül 1915. márc. 22-én Przemyslnél, Galíciában; amikor a több hónapja körülzárt vár megadta magát az oroszoknak. A csapásokra következő szenvedést az egyház igyekezett a maga céljaira felhasználni. Przemysl „eleste fölötti fájdalomban" Magyarország hercegprímása körmenetet vezetett Budapesten május 30-án, amelyen csak Veresegyházról és Szadáról mintegy 300-an vettek részt a katonák hozzátartozói közül.50

A következő évben már teljes valóságában mutatkozott meg a háború arca: „A lapok tele vannak örömhírekkel, új győzelem mindenfelé, de új meglepetés is. A drágaság kezd terjedni, az üzletek panganak az ürességtől és kezdődik a láncolás. Jönnek a hadimilliomosok, akik szállítják a papír-bakancsokat és katonáink lábai a Kárpátokban elfagyva, nyomorultan vánszorognak, szánalmat gerjesztve a járókelő közönség részéről, akik véreinket így megcsonkítva látják viszont.. . így jutottunk mi is a sorsra, hogy Veresegyházon leszereltek három harangot. Ez volt 1916 november 13-án. Volt sírás a leszerelésnél. Minden jelenlévő megcsókolta a sokat hallott harangot.. . Ezentúl a harc mezején elhullott véreinket siratják. Ha ugyan nem kerülnek valami módon csalók kezébe."51 — irta Kozma István pap a nehéz időkben.

A gazdasági helyzet pedig egyre súlyosabbá vált. A negyedik háborús év, 1917. dec. 31-én Roheim Samu, a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Rt. főrészvényese — év végi felbuzdulásból — alázatos levélben fordult a főszolgabíróhoz, hogy a veresegyházi gazdaságában dolgozó 35 „darab" hadifoglyuk részére valahonnan szappant kiutalni szíveskedjék, mivel az Rt. azt beszerezni képtelen. Először az ügyben az alispánhoz fordult Roheim, ahonnan a főispánhoz küldték. Még néhány levél ment ide-oda, míg végül is a főszolgabíró intézkedésére Veresegyház község 20 darab szappant kiadott a hadifoglyok részére a saját járandóságából 1918. febr. 18-án.52

Üzletüket kifosztották a forradalom első napján

A főszolgabíró 1918 januárjában távirati jelentést kért a községektől, hogy a rekviráláshoz kirendelt katonaságra hol és meddig lesz még szükség. A hátországban különböző feladatokat ellátó katonaságra ugyanis nagy szükség lett volna a frontokon, ahol a monarchia az év tavaszán az utolsó katonai erőpróbára, offenzívára készült. A veresegyházi jegyző 1918. febr. 18-án táviratban azt jelentette, hogy az ide vezényelt katonaságra a rekviráláshoz előreláthatólag még két hétig szükség lesz.53

Veresegyházon a háború éveiben Brüll Lajosnak volt szatócsboltja a mostani étterem épületében. Vele szemben volt Lőwi Somának szintén szatócsboltja, majd a háború után még fatelepe is. A Fölvégben Diamant Samunak volt vegyeskereskedése és kocsmája a mostani kocsma helyiségeiben. A katolikus templom mellett Szalay Józsefnek volt hentesüzlete, amelyben még „fontra mérték a húst". A háború utolsó éveiben a drágaság, az áruk elrejtése és az árukapcsolás napirenden volt. Az élelmiszerek és a háztartási szerek fokozatos eltűnése miatt a sorban álló asszonyok gyakran nem takarékoskodtak a kifaka-dásokkal. A Roheim-birtok állandó nyomásként nehezedett a veresegyházi parasztságra, elfogva a terjeszkedés, de még a bérleti lehetőségeket is, maga Roheim már két évtizede hadilábon állt a kisgazdákkal. A veresegyháziak nyíltan feltárták Roheim módszereit 1908. júniusi beadványukban a földművelési miniszterhez, amikor a parcellázásra szánt kincstári földből, amelyet sokan csak legelőnek használtak, azt írták: „Sőt még ezt a kincstári földet se kaphatja meg községünk teljesen, mert a szomszédban van a Roheim Samu féle uradalom, s ha nem Ígérjük annak oda a föld javát: ránk licitál és mit se kaphatunk."54 Mindezeket egybevetve nem csodálkozhatunk, hogy az antikapitalista és antimilitarista érzelmek a helységben, de a környéken is antiszemitizmusba torkolltak.

A váci főszolgabíró 1918. nov. 5-én, néhány nappal a polgári demokratikus forradalom kitörése után írta jelentésében az alispánnak: „A hangulat községenként különböző. Ahol hatalmas zsidók vannak, ott zsidóellenes ... Zsidó községben Ligetpusztán fölgyújtották Fischer Ede lakóházát és dohányos pajtáját, mindent elraboltak. Félnek Veresegyházán Roheim és Palotai, Váckisujfalun Gosztonyi Tibor; Sződön (Csörög) Tragor Ernő és Ilka pusztán Scheffer Bódog a megtámadtatástól. Tehetetlen vagyok, mert katonát a védelmükre nem adhatok."

Veresegyházon a polgári demokratikus forradalom első napján, október 31-én az asszonyok vezetésével néhány öregember és több gyerek részvételével kifosztották a Lőwi- és a Brüll-kereskedéseket: „a hatósági lisztet és a requirált gabonát elvitték. Ott most ez idő szerint csak a vámgabona áll rendelkezésre, amit szükség esetén igénybe veszünk." — írta a váci főszolgabíró. Győri Ferenc aljegyző ekkor elmenekült családjával együtt a községből, később Rákospalotára helyezték. A főszolgabírónak egyetlen javaslata volt csak felettese számára, hogy a nép lecsillapodjon: az egész megyében sürgősen cseréljék meg a jegyzőket.55

Az egyedüli megoldás azonban csakis a nép földhöz juttatása lett volna. Veresegyházon a forradalmak előtti évtizedekben különösen szorító volt a földínség, a környező helységek közül talán csak Szadán és Csornádon volt hasonló. Egy 1919. jan. 17-i keltezésű főszolgabírói bizalmas irat Veresegyház elöljáróságához már mélyebben érinti a kérdést és alaposabb rendezésre serkent a főispán 10 565/1918-as rendeletére hivatkozva: „Az ország mai helyzetében különösen fontos, hogy azokon a vidékeken, ahol a földbirtokok, amelyek e célra különösen alkalmasaknak látszanak, késedelem nélkül kijelöltessenek. Ezért bizalmasan felhívom, hogy a nagyobb földbirtokosokkal és haszonbérlőkkel lépjen érintkezésbe és velük tapintatosan értesse meg, hogy a nép hangulatának le-csendesítése érdekében addig is, míg a szerves földbirtokreform megalkottatik és életbe lép, ajánljanak fel önként földbirtokaikból vagy haszonbérleteikből bizonyos részeket akként, hogy azokat a földnélküli vagy kevés földdel (5 katasztrális holdon alul) rendelkező, harcból visszatérteknek, azok özvegyeinek és árváinak kisebb parcellákban egyenlőre egy év tartamára haszonbérbe adják, vagy esetleg részletművelésre átengedjék. Az egyes parcellák átlagos nagysága természetesen a helyi viszonyok szerint különböző lehet, de annak maximuma kb. 10 katasztrális holdon alul maradjon." A „tapintatos" meggyőzés kétséges eszközét ekkor már régen túlhaladták a forradalmi események, csak radikális és széles körű földreform vethette volna meg az új magyar állam, a köztársasági Magyarország szilárd alapjait.

A nyomozó csendőrök 1918. dec. 3-án még megtehették, hogy Zsidón „ütlegeléssel kényszerítették az embereket beismerő vallomásra."56 A régi apparátus terrorjára azonban már egyre többször válaszoltak szökéssel, sőt terrorral is a hazatérő katonák, elkezdődtek a csendőrverések, amire korábban nem akadt példa. Veresegyházon híres csendőrverő számba mentek Boros István, Králik János stb. hazatért katonák. Előfordultak egyéb esetek is, a Horváth-vendéglő előtt egy katona szóváltás közben bajonettel leszúrt egy embert. A rend helyreállítására is a földbirtokpolitikát igyekeztek felhasználni. Veresegyház elöljáróságát utasította a főszolgabíró: „Végül a legszélesebb körben közölje, hogy gazdasági munkások és cselédek, akik katonák voltak s most hazatértek, de újból munkába állni nem akarnak, földet nem fognak kapni, viszont a földbirtokosokkal és gazdákkal értesse meg, hogy kötelességük a harcból hazatérőknek a legjobb munkabért és   ellátást   nyújtani   méltányos   megegyezés   alapján."57

A helyzet tehát lényegében a következő volt. Az egyik oldalról, amíg nem dolgoztok a régi módon, földet nem kaptok; a másik oldalról, amíg nem kapunk földet, nem dolgozunk.

Az osztályharc élesedése, a szervezkedő nagybirtokosság, az ellenforradalmi készülődés leplezetlen formában mutatkozott meg Zsidó községben közvetlenül a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt. Fischer Ede nagybirtokos — emlékezzünk rá, hogy 1918 novemberében védelmére a váci főszolgabíró karhatalmat nem tudott küldeni — 1919 márciusában már szabadságolt katonákból szervezett magán fegyveres erővel rendelkezett. A Belügyminisztérium átiratban sürgette a főispánt, hogy saját hatáskörén belül intézkedjen. „Az említett karhatalom terrorizálja a lakosságot, állandóan jogosulatlanul házkutatásokat tartanak és az ellenállást tanusító lakosságot összeverik. A község elöljárósága az erőszakoskodást nem akadályozza meg és tűri, hogy egyes polgárokat letartóztassanak."58 A kastély védelmére szerződtetett zsoldosok, akik foglalkozásszerűen terrorizálják a lakosságot, új elemei az osztályharcnak ebben az időben.

A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után már 1919. április elejétől kezdve létrejöttek az új községi tanácsok munkásokból, katonákból és parasztokból. A régi személyzet leváltása több helyen ellenállásba ütközött. Az őrszentmiklósiak küldöttsége panaszt tett a belügyi népbiztos megyei megbízottjánál amiatt, hogy a régi elöljáróság és a képviselőtestület a helységben nem hajlandó szépszerével átadni a helyét. A megyei megbízott erre utasította a jegyzőt, tegye közhírré a községben, hogy a községi elöljáróságot és képviselőtestületet feloszlatta és további intézkedésig a helyi munkásokból, katonákból és szegényparasztokból alakítandó tanács által megválasztott háromtagú direktórium rendelkezéseit és utasításait teljesítsék.59

A Váci Járási Munkástanács április 15 -én alakult meg, az alakuló ülés rögtön határozatilag bizalmatlanságot nyilvánított a megyei tanácsnak összetétele miatt. Az új megyei tanácsba beválasztás céljából több személyt küldött ki, köztük Veresegyházról Lovas András vagyontalan MÁV-alkalmazású lakatost.60

A veresegyházi munkás-paraszt tanács a vármegyei direktórium utasítására 1919. máj. 14-én kimutatást készített önmagáról, amelyben feltüntették a tanácstagok foglalkozását, szakszervezeti tagságát és vagyoni helyzetét.

Középparasztok és iparosok tanácsa volt

A 30 tagból álló tanácsnak társadalmi megoszlása szerint 56,7%-a földműves, ezen belül a tagok 23,3%-a rendelkezik 10 holdnál több földdel, vagyis a helyi viszonyokat tekintve középparaszt, 10%-ának kevesebb mint 10 holdja van, vagyis kisparaszt, 23,3%-a pedig semmilyen földdel nem rendelkezik. A tanács 16,7%-a MÁV-alkalmazott, akik között található a tanács egyetlen valódi munkása, Lovas András lakatos. A tanács 10%-a kisiparos, közöttük egyetlen segéd. Értelmiséginek tekinthető 13,3%-a. A község és a vidék nagyszámú cselédségét egyetlen fő, Mohácsi József uradalmi cseléd képviseli. A tanács összetétele nagyjából tükrözi — kivéve a cselédséget — Veresegyház társadalmi szerkezetét, azonban nem tükrözi a proletárdiktatúra forradalmas idejét és céljait. A tanács egyetlen munkás tagja bekerült ugyan a járási tanácsba, és onnan is kiküldték a megyei tanácsba beválasztás céljából, de a helyi vezetést a régi kis- és középparaszt családok, valamint az iparosok együttesen teljes egészben a kezükben tartották.

Világosan látszik a tanács összetételéből, hogy a Tanácsköztársaság elmulasztva a földosztást, elmulasztotta saját tömegbázisának a megteremtését is a mezőgazdasági vidékeken, népességben. Innen nézve jelentős az is, hogy az utasítás ellenére sem hozott létre a veresegyházi tanács saját kebeléből 3 vagy 5 tagú direktóriumot a radikálisabb ügyvitelre, akkor sem, amikor ez a szomszédos községekben — Szadán, Mogyoródon — már megtörtént. A tanács szemléletére világít rá, arra, hogy a forradalomban meddig volt hajlandó elmenni, hogy az őszirózsás, a polgári demokratikus forradalom idején készített pecsétjüket használták még a proletárdiktatúra idejében is, amelynek felirata: A magyar köztársasági tanács Veresegyházi Tanácsa. Terminológiájában a magyar polgári demokratikus forradalmat tükrözi még akkor is, amikor a szomszédos községek pecsétjeiben már a direktórium olvasható. A tanács elnöke maga is középparaszt, S. Tóth József, aki 16 hold földön gazdálkodik és egy házzal bír.

A Tanácsköztársaság idején a budapesti munkásság egy része a környéken keresett magának jobb lakást és megélhetést. A közellátási népbiztosság az ilyen természetű ügyek intézését a Budapest környéki Közellátási Bizottságra bízta, amelynek működési köre 28 községre terjedt ki május elsejéig. Május elsejétől újabb 10 községet utaltak a bizottság működési körzetébe és július elsejével ismét újabb községek — Sződ, Göd, Fót, Veresegyház, Kerepes, Szada, Mogyoród, Gödöllő, Csömör, Kis- és Nagytarcsa és Sashalom — kerültek a bizottság felügyelete alá, amely — többek között — a községek élelmiszerjeggyel való ellátását is intézte. Szeptember elsejével még tovább bővítették volna a tervek szerint a bizottság működési körzetét, de erre nem került sor a Tanácsköztársaság leverése miatt.62

Lovas András járási tanácstag Veresegyházról

Erdőváros ifjúsága 1919. aug. 3-án vasárnap műkedvelő előadással egybekötött táncmulatságra hívta meg a lakosságot. A meghívón még az elvtárs megszólítás szerepel.63 Ezen a napon a román királyi hadsereg megszállta Pest megyét és bevonultak a fővárosba is. Számtalan helyen állati kegyetlenséggel bántak el a kommunistákkal, a néphatalommal rokonszenvezőkkel és általában tisztességes magyar emberekkel. Alsógödön többeket elhurcoltak, közöttük egy asszonyt nyolchónapos csecsemője mellől vittek el, akit kivégzése előtt megerőszakoltak, majd melleit levágták.64

Veresegyházról az ellenforradalmi hatalomátvétel után Lovas András járási tanácstagot vitték börtönbe, ahol több hónapig tartották vizsgálati fogságban, majd kiengedték.65

A vasút átalakította a község társadalmát

A főváros vonzásában

A forradalmak gyors egymásutánját átélt Veresegyháznak 1920-ban — Erdővárossal együtt — 3010 lakosa volt és 880 háza, 1930-ban 4580 lakosa, 1939-ben már majdnem 5000 lakosa és 1235 háza.66 A század eleji földínség semmilyen kielégítést nem nyert a két forradalom idején, ennek tudható be, hogy a községnek lényeges és belső forradalmi élménye nincsen. Az 1911-ben megindult vasút a háború és az azt követő események során még alig hatott a társadalmi átrétegeződésre, az életmódra és a falu nyitottabbá válására. Mindazok a hatások, amelyek a vasút három irányú megindulásában lehetőségként benne rejlettek, a háborús évek és a forradalmak alatt elodázódtak és csak az 1920-as évek elejétől kezdtek erőteljesen érvényesülni.

Először Pest északi kerületeinek, Üjpestnek, Angyalföldnek, Rákospalotának, Szentmihálynak proletariátusa, kistisztviselő és értelmiségi rétege fedezte fel a meginduló vasút kapcsán Veresegyházát. A Magyar Ipar- és Kereskedelmi Rt. 1910—13-ban a volt váci püspöki földeken 180 hold parcellázásába fogott. A Zombori Takarékpénztár hitelt folyósított az Rt.-nek és a vevőt a Takarékpénztár adósának jelölte meg. Általában 300 □-öles telkeket létesítettek, amelyeket 1910-től hirdettek az egyik újpesti vendéglőben, ahol hetenként egyszer megjelent a telekügynök, hogy a vásárlókkal megkösse a szerződéseket. A telkek birtokba helyezési időpontjának mindig 1910. okt. 1-ét tüntették fel, függetlenül a jogügylet lebonyolításának az időpontjától. A reklámfogások közé tartozott a vasúti megállóra, a strandfürdőre, a kitűnő ivóvízre való hivatkozás, aminek csekély alapja volt. Sokan látatlanban vásároltak telket.67

Az érdeklődés a vártnál így is alacsonyabbnak mutatkozott, mert az 1911 őszén meginduló vasútnak nem volt megállója a hirdetett helyen, noha azt az első menetrend fel is tüntette. Hosszas utánjárás eredményeként 1918. márc. 26-án állt meg először a vonat a Kőhídi-kertekre keresztelt megállóban, amikor az erdővárosi családok száma már kb. 80—90 volt.68 Valójában az első világháború csappantotta meg alaposan a vásárlókedvet, a telektulajdonosok közül is sokan bevonultak, eltűntek a frontokon, elestek vagy a nyomor miatt nem tudták teljesíteni a szerződésben vállalt kötelezettségeiket. Ezeken kívül a vásárlók egy része Roheim Samu ellen pert indított csalás miatt. Roheim azonban megmenekült a súlyos következmények elől Tisza Istvánnak a pártfogása révén. A Magyar Ipar- és Kereskedelmi Rt. a háború éveiben azért jelentős hasznot ért el az erdővárosi parcellázással. Roheimék a váci püspökségtől ugyanis négyszögölenként kevesebb mint 20 fillérért vették a területet és parcellázva négyszögölenként 2 koronáért adták tovább.69

A menetrendben benne volt, de csak később épült fel a megálló

A nők 5 krajcárral kevesebb napszámot kaptak

A házasságokat a föld arányában fundálták

A veresegyházi föld tulajdonviszonyai lassan változtak a 19. sz. végétől. Az átmentett, tovább élő, konzervált feudális viszonyok szinte változatlanoknak tekinthetők Veresegyházon a korábbiakhoz képest. A község területe összesen 5962 kh., amelynek birtokmegoszlása a következő 1925-ben. Legnagyobb birtokos dr. Várpalotai Palotay Andor Fekete-pusztán a 669 holdjával, amelyből 385 hold a szántó, 127 hold a legelő, n 1 hold az erdő, 20 a szőlő stb. Utána következett nagyságban Roheim Samu 362 holdas birtoka, a Roheim-telep, amely 136 hold erdőből, 134 hold szőlőből, 36 hold szántóból stb. állott. A Magyar Királyi Koronauradalom 313 holdat bírt, amiből 307 hold volt az erdő és 4 a legelő, jelenleg is Koronaerdő néven ismert. Veresegyház községi földje 383 hold volt, amiből 132 hold szántó, 56 legelő, 34 rét, 6 nádas és 1 kert, valamint 154 hold belterület, ami földadó alá nem esett. A volt úrbéresek közbirtokossága egy tagban bírt 169 hold erdőt.

Más birtokosok: Faludy Ivor: 35, özv. Heinrich Kornélné: 35, Óbudai Mészégető- és Gőztéglagyár 37, gróf O'Donell Roderich 35, özv. Rónay Gézáné: 44, dr. Szász Gézáné: 21, özv. Viczián Antalné: 44, özv. Weisz Ferencné: 40 és az egyházak kezein összesen 71 hold föld volt. Ezek a birtokosok nem gazdálkodtak saját birtokaikon, azokat kisbérletek formájában osztották ki már régi szokás szerint és ugyanazon bérlőknek.

A 20-as évek nagygazdái a törzsökös családok közül kerültek ki, a családok jelenléte két-háromszáz évre visszamenőleg kimutatható: B. Fazekas András: 44, id. Hajdi János: 45, Hajdi István: 36, Hajdi József: 32, id. Molnár János: 21, S. Újvári András: 21 hold stb. Középparasztoknak számítottak a 3—15 hold földdel rendelkező családok, lényeges különbségek állottak fenn közöttük a földek minősége, szétszórtsága, az állatállomány és a gazdasági felszerelés, valamint a család munkaereje tekintetében. Nem tekinthető egységes paraszti rétegnek. A legtöbb paraszti gazdaság azonban a 0,5—3 hold törpebirtok sorába tartozott.

Áldásnak tartották a gyermeket

Veresegyház község földje a művelési ágak szerint a következőképpen oszlott meg:

A 223 hold felesbérleti föld megoszlása művelési ágak szerint: 132 hold szántó, 56 hold legelő, 34 hold rét, 1 hold kert.70

A mintegy 3000 hold szántó legnagyobb részében rozsot termesztettek 4 q átlagterméssel, kevés árpát és alig valami zabot, a búza is nagyon kevés volt. A 457 hold szőlőben — amelyből 303 hold volt a közép- és kisbirtokosok kezén — borszőlőt termesztettek és kevés csemegeszőlőt. Az egyáltalán nem lebecsülendő 74 hold kert a Folyások, a Mogyoródi ér, a Tóvégek, a Mézes völgy, a Források, a Káposztások, a Malomközek, a Malomközi csücskös kertek néven nevezett helyeken feküdt és ezt szaporította a veresegyházi ember ügyes töltögetéssel-csapolással, mert minden újabb négyzetméter kertföld megteremtése nyereség volt. A veresegyházi parasztság a kertművelésben találta meg — a főváros vonzásában és belső lehetőségeit tekintve — a gyarapodás, a korszerű mezőgazdaság lehetőségeit a 30-as évekre. A külső kertekhez a belsőket is hozzászámítva, ezen a kb. 100 holdon teremtek a különféle babok, borsók, paprikák, paradicsomok, káposzták, zöldségek, a mák, az eper stb.

A már hagyományos nagymérvű paradicsomtermesztés az 1920-as évektől ismét fellendült Veresegyház, Fót, Mogyoród, Dunakeszi, Alag térségében. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy ez a vidék minőségre és mennyiségre nézve is az első helyen állott az ország paradicsomtermesztő tájai között. A kecskeméti konzervgyár az 1920-as rossz termésű évben ezekben a helységekben szerezte be egész évi paradicsomszükségletét, bár kapott volna közelebb is nagyobb termőterületeket, de az itteni minőség vonzotta.71 Az első világháború után alapították az Óceán Konzervgyár Részvénytársaságot, dunakeszi gyárának évi nyersanyagigénye kezdetben kb. 700 hold termés volt. Igaz, hogy közvetlen környéke: Dunakeszi, Alag, Fót is jóval többet termesztett ennél, de a gyár a szerződéses termesztés rendszerét alakította ki és a szerződéseket az említett helységeken kívül szétosztotta még Alsó- és Felsőgöd, Mogyoród, Szada, Veresegyház gazdái között.72

Fekete pusztán más viseletű cselédek éltek

Karácsonykor ruhát és cipőt kaptak, hogy járhassanak iskolába

A gyár szállítási szerződéseket kötött a gazdákkal igen tág keretszerződések formájában. Tág határai miatt szinte semmiféle szerződésszerű kötelezettséget nem jelentett a gyárnak, alóla mindig ki tudtak bújni, hogyha menet közben megváltozott érdekeik úgy kívánták. A kibújásra a legtöbb lehetőséget az adta, hogy az őszi szerződésekben a legritkább esetben rögzítették az átvételi árakat. A konzervgyári átvétel aztán természetesen a tömegérés, a tömegszedés idejére esett. Szekérsorok kígyóztak ilyenkor hajnalonta, a környező falvakból a gyár felé. Az utcák a szerződéses gazdák szekereivel voltak tele, akik órákig vártak, hogy néhány métert előbbre jussanak a gyár óriási udvara felé, ahol az átvétel folyt, minősítéssel egybekötve. És ott kezdődik a bonyodalom, ott vívja osztályharcát a vidék parasztsága, amikor tudván tudja, hogy áruja első osztályú, de a gyár átvevője csak másodosztályúnak hajlandó átvenni. Fórum pedig nincs, amelyik a kérdést igazságosan eldöntené az érdekellentétek kikapcsolásával. A paraszti düh földhöz veri a rekeszeket és erősen fogadja, hogy utoljára hozott a gyárnak paradicsomot. A gyár ilyenkor nyomja le az árakat a legalacsonyabbra, mivel azokat ősszel nem rögzítették, megteheti. A termelők, amint tehetik, aztán viszik az árut Budapestre, a Garay téri, a Lehel, a Széna téri, az újpesti piacokra, ahol nem sokkal járnak jobban. Ám a következő őszön kezdődik minden elölről.

Az értékesítési lehetőségeket a belső piac megszervezése is növelte, 1924 januárjától van hetipiac Veresegyházon, valamint országos kirakodó és állatvásár két alkalommal egy évben: március első hétfőjén és szeptember harmadik hétfőjén. Ennek ellenére az általános képet így jellemezték 1927-ben: „Sajnos nagyon kevés a pénz, a nép között nagy a szegénység és az eladósodás."73 A katolikus pap, Eller Ferenc 1930-ban levélben volt kénytelen kérni a váci püspököt, hogy engedélyezze az 1931. évi bérmálás elhalasztását, tekintettel a veresegyházi nép nagy szegénységére. A bérmálást el is halasztották.74 Ugyanakkor Eller Ferenc a párbér beszedése körül nem mindennapi erélyt tanúsított a 30-as évek elején, amikor a gazdasági világválság mezőgazdasági válságként sújtotta az országot és Veresegyház parasztságát. „A veresegyházi nép igen rossz nép, és még rosszabb fizető. Merem állítani, hogy gorombább és komiszabb, szemtelenebb és istentelenebb nép nincs az egyházmegyében, mint a veresegyházi, de evésre-ivásra a cifraságra arra van. A nép rettenetesen el van adósodva, de azért minden vasárnap tánc, evés, ivás és mulatság. Jaj neked, ha parasztnak nevezed e buta és írni olvasni alig tudó népet, mind úr szeretne lenni, annak képzeli magát. Ha párbért, munkaváltságot követelsz tőle, fele ki akar térni. Igaz, jó nép között még nem voltam, mert a paraszt mind durva, goromba és mai időben a forradalmak után rém szemtelen és szűkkeblű papjával szemben, mert a kántor bevasalja rajtuk akármennyire is fenyegetőznek, hogy kitérnek, ha egyházi adót kérsz tőlük, de ilyen ronda népet még nem találtam sehol. A nép fele kommunista." — írta Eller Ferenc 1931-ben.75

A kitéréssel való fenyegetés pedig nem volt üres szólam, a múlt század 80-as éveitől kezdve a baptisták, a nazarénusok, a hívők csoportjai jöttek létre a községben. Kezdetben a római katolikus egyházból, de hamarosan más történeti vallásokból is kitértek. Megfértek a reformátusokkal úgy-ahogy egy ideig, ám Őry Lajos református pap 1924-től már nem engedte be halottaikat a református temetőbe. Ekkor létesítették temetőjüket a Veresegyház—Erdőváros közötti vasútvonalnak a Harmatok felé eső oldalán. Az első baptista, akit ide temettek, Pásztor Andrásné, született Tóth Julianna volt.76

Szapora volt a gyermekhalandóság

Az első világháború utáni gazdasági pangásból való kiemelkedést a már hagyományosan bevált termények — paradicsom, káposzta, uborka, bab, borsó stb. — mellett új növények — eper, görög- és sárgadinnye — meghonosítása is segítette. Veresegyházon különösen az eper vált jelentőssé, ide Tahitótfaluból hozták Dunakeszi közvetítésével a 20-as években Hajdi Lajos és Pintér János. Természetesen elég gyorsan elterjedt a községben.77 Kezdetben a belső kertekben, a szalagtelkeknek a patakok partjára lenyúló részében termesztették csak, mivel nagyon munkaigényes és szinte állandó gondozást kíván. Később jó jövedelmezősége miatt egyre nagyobb területeket ültettek be a külső kertekben is. A 20-as években termett mondások egyike a nehéz, szinte csak állandó előrehajlásban végezhető munka értelmét, nyereségességét ragadja meg: „Aki seggit emeli, száját nyalintja". Az eper is azonnal bekerült a Budapestre fuvarozott áruk sorába és ott igen nagy keletnek örvendett. A hazatérő gazdák útján — Rákospalota, Fót, Veresegyház kocsmáinál meg-megálló és egyre vidámabbra váló férfiak száján keletkezett egy másik mondás: „Akkor van jó világ, mikor dalol az eper". A kocsmában vagy előtte beszélgető, dalolgató férfiak ilyenkor küldtek a gyerekekkel a kocsin várakozó asszonyoknak egy-egy korsó sört — amit ekkor még nem tekintettek italnak —, vagy ritkábban valami „rövidet". A gyerekek pedig többnyire krumplicukrot, süvegcukrot, kandlicukrot, medvecukrot stb. kaptak.

Aratáskor volt legtöbb a napszámbér

A másik új terményt, a görögdinnyét Heves megyéből, Hortról hozták Veresegyházra, emlékezet szerint az 1910-es években és nagybani termesztése szintén a 20-as években indult meg. A sárgadinnyét valamivel később kezdték el, de sokra később sem becsülték, felnőttek helyben nem nagyon fogyasztották, inkább csak a gyerekek.78 Ez a két-három új termény nagy segítségére volt a veresegyháziaknak a 30-as évek mezőgazdasági válságának átvészelésében.

A helység társadalma a 30-as évekre jócskán átalakult. Az első világháború előtti, kizárólag mezőgazdasági termelésből élő községben a társadalmi fejlődés létrehozta szinte az összes dolgozó osztályok és rétegek csoportjait. Ugyanakkor a mezőgazdasági népesség aránya fokozatosan csökkent. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a mezőgazdasági keresők és eltartottjaik, 1812 fő, a lakosság 82,06%-át tették ki, az ipari keresők és eltartottjaik, 211 fő, mindössze csak 0,9%-a volt. Ebben az időben a közlekedésből — a vasút megindulása előtt — összesen 12 fő élt.79

Az 1920-as népszámlálás 63,4%-ban állapított meg mezőgazdasági népességet, 1984 főt. Az iparban foglalkoztatottak és eltartottjaik már 17,3%-át tették ki a lakosságnak, a közlekedésből pedig már 6,5% élt.80 Az 1930-as népszámlálás idejére 43,2%-ra csökkent a mezőgazdaságból élők aránya, az iparban dolgozók és eltartottjaik aránya elérte a 32%-ot, a közlekedésből élők aránya is tovább emelkedett, 8,7%-ra.81

Szokás szerint az udvaron ravataloztak

A gabonatermesztés nem segített a válság átvészelésében

A parasztságon belül tovább haladt a földbirtokok aprózódása, a szegényparaszti és gazdagparaszti réteg közötti különbség növekedése. Emellett a községben nagybirtoknak számító több száz holdas birtokok jelentékeny részét foglalták el a határnak. Az 1935-ös nagy mezőgazdasági összeírás szerint Veresegyházon a birtokosok 63,2%-a fejenként 1 kat. holdnál kevesebb földdel rendelkezett. Ugyanakkor a birtokosok 0,8 %-a tartotta kezében a művelt föld 48,5 %-át. A két véglet között, a törpebirtokosok és a nagybirtokosok között foglalt helyet a gazdagparasztság, a birtokosok 11,4%-a, amelyik a művelt föld 36,6%-ával rendelkezett. A kisparasztság, az 1—5 kat. holddal bírók, a földbirtokosok 24,6%-a, a földterület 14,9%-át tartotta kezében.82

A tehetősebb parasztcsaládok közül néhány jó úton volt, hogy polgárosodjon, hogy parasztpolgár váljék belőle a 40-es évekre, azonban a történelem másfajta lehetőségeket kínált fel akkorra.

Még jobbágynak született	Gazdacsalád 1929-ben

A védekezés, a megmaradás, a nehézségeken való felülkerekedés az összefogás útján, sosem volt idegen a veresegyházi embertől. A 20-as években felújították a Gazdakört, amelynek elnöke M. Csapó István volt. A mezőgazdasági válság éveiben úgy segítettek egymáson, ahogy tudtak. Jelentősebb volt, hogy a Hitelszövetkezetet is újjászervezték 1929-ben 318 taggal és 30 000 pengő befizetett üzletrésszel. Elnöke id. Molnár István volt.83 A válság tovább terelte a parasztságot a kertgazdálkodás felé, és az értékesítési lehetőségek minél nagyobb kihasználására, elsősorban a budapesti piacokon, de Gödöllőn és Vácott is.

A jegyesek illendően „lefényképeszkedtek"

A válság elmúltával és az új konjunktúra kibontakozásakor, 1934—35-től a Veresegyház—Fót—Budapest vonalon hajnalonta 200—300 gazdaszekér tartott a főváros felé és minden gazda mellett a szekéren a felesége és süldő legénykéje, aki természetesen ilyenkor hiányzott az iskolából. Az értékesítésnek ez a módja nagyon hátrányos volt a mezőgazdaságra nézve: jelentős munkaerőt vont el a termesztésből, a bármilyen féltő gonddal rakott áru is megsérült, az el nem adott árut vissza kellett hozni és az majdnem teljesen elértéktelenedett. Nem beszélve az éjszakai rakodásokról, amik csak néhány órát engedték aludni a családot. Azután indulás szürkület előtt, imbolygó petróleumlámpákkal a kocsik alatt, akármilyen időben, ha esik, ha fúj, menni Budapestre. Kézenfekvő volt és meg is érlelődött a gondolat 1938-ra, hogy a Veresegyház—Budapest és a Túra—Budapest értékesítési vonalakon a zöldségtermelő gazdák szövetkezetbe tömörülve maguk szervezzék meg a szállítást, értékesítést és tárolást a budapesti piacrendszer mellőzésével.84 Az értékesítési szövetkezetek megalakítására a tárgyalások 1939 tavaszán kezdődtek el, az év őszén meginduló második világháború azonban semmivé tette a szövetkezeti próbálkozásokat. Sok értelme már annak se volt, hogy 1940. jan. 1-én Veresegyház területi tagként belépett a Magyar Háziipari Központba.85

Legények 1927-ben

A tönkrement parasztok, a zsellérek utódainak és a 30-as években a helyi munkásság pauperizálódott elemeinek még mindig csak az ún. ínségmunka állt a rendelkezésére, ha volt. Krakker Kálmán, Pest megye főispánja 1935-ben 1000 pengőt ajánlott fel a veresegyházi katolikus egyháznak azzal a feltétellel, hogy a templomkert rendezésére fordítsák, ínségmunkások igénybevételével. Mivel az egyház egy részét különböző építési és karbantartási anyagokra szerette volna elkölteni, azzal az indoklással, hogy 1000 pengő értékű munkát úgysem tud adni, a pénzt nem kapta meg. A község új főjegyzője, Hangenthurn Ede szintén ragaszkodott hozzá, hogy a teljes összeget ínségmunkára fizessék ki, az égető helyzet miatt.86 A község képviselő testületéhez tömegével érkeztek a segélykérő levelek, amelyeknek csak kis százalékát tudta kielégíteni a testület. Tákos Lajos erdővárosi lakosnak — például — 1939- dec. 1-től havi 5 pengő segélyt nyújtottak, ami nem járt neki, ha ínségmunkán vett részt.87 Ugyanakkor intézkedett az elöljáróság egy jó karban levő hintó megvételére, mert addig a községi vezetőknek „csak rendesen piszkos paraszt szekér állt rendelkezésére."88

Menyecskék fényes kék kötényben

Az iparosok rétege jelentős volt

A vasút megindulása mint lehetőség és az első világháború ínséges szorítása indította el a helyi munkásság kialakulását, elsősorban a nincstelen parasztok vagy sokgyerekes törpebirtkosok köréből. A 20-as évek 0,5—3 hold közötti törpebirtokai már nem tudták eltartani a családokat kiegészítő foglalkozás nélkül, és ezeket szinte már nem is lehetett tovább osztani. Az „ingázók", a „kétlakiak" nagy tömegei utaztak főleg telente a fővárosi munkahelyekre. Az ingázás lényege sohasem a lakóhely és a munkahely közötti naponkénti utazás, hanem két életforma, két gazdasági tevékenység, két szakmai tudás és hagyomány, sőt két kultúra közötti ingázás, ingadozás. A parasztságból való kiválás ilyenformán nagymértékben lelassul, sőt megáll egy közbülső állomáson, azok esetében is, akik állandó munkahelyük szerint már üzembe, gyárba, egyszóval iparba tartoznak az év egészében, de a paraszti család szemléletéből és gondjaiból nem válnak ki, dolgaiból pedig, főleg az idénymunkák alkalmával — sokszor óriási megterheléssel, egészségük károsításával is — teljes értékű családtagként veszik ki a részüket.

Legelőször és különösen a vasúti elhelyezkedési lehetőségek vonzották a veresegyháziakat, az Istvántelki Főműhely (Landler Jenő Járműjavító), a Nyugati pályaudvar üzemei. Azután indult meg a tájékozódás a valamivel magasabb szakmai képzettséget kívánó ipari üzemek felé, főleg a Váci út már klasszikus gyáraiba, üzemeibe. A Magyar Pamut, Üjpesti Bőrgyár, Wolfner, Csavargyár, Ganz Hajó- és Darugyár, Egyesült Izzó stb. vették fel a mezőgazdaságból kiszoruló új munkaerőt.

A gyógyszertár és a „Hangya" szövetkezet

A munkásságnak az a típusa, amelyik igyekezett gyökeresen szakítani a paraszti világgal, családja megélhetésének alapját kizárólag az ipari vagy a szolgáltató munkába vetette meg a fővárosban vagy helyben. Ezek rátermettebjei — a kor viszonyai szerint — az önálló kisiparossá válás felé fejlődtek anyagiakban és tudásban, vagy már ebbe a rétegbe érkeztek meg. A paraszti életformából részben vagy egészben kiszakadtak első nemzedéke Veresegyházon — közöttük néhány nem helyi eredetű család —: ács: Bockó Dániel, Kazi Ferenc; bognár: Potondi József, Vas István, Zólyomi István; cipész: Pap Ferenc; szabó: Bódis Sándor, Cs. Tóth Pál; hentes és mészáros: Bíró János, Huszai József, Válóczi Elek; vendéglős: Sejtes József; kovács: Ciliik Gyula; órás: Som József; szíjgyártó: Iglai István; tüzelőanyag-kereskedő : Kisák Pál, Méhész Ferenc, Szabó Pál.

„Gépölni" vagyis csépelni udvarról udvarra jártak

A tó környéke lakatlan volt még 1907-ben

1935-ös útikönyv már melegen ajánlotta

Átszakadt a tó gátja és elvitte a malmot a víz

Az iparosok és kereskedők másik csoportja eredetét tekintve nem volt paraszti származású. Ebben a csoportban jóval több volt már a század elején vagy az első világháború után beköltöző. Asztalos: Ferenczi Imre, Princz István, Régenbach Károly; ács: Hinorányi Ferenc; bádogos: Kohn Gyula; bognár: Otoltics József; borbély: Nágele Antal, Rausch János, Szilágyi István, Taubner Antal; bor-, sör- és szeszkereskedő: Cservenka Aurél, Fischer Mátyás; cipész és csizmadia: Brettner Károly, Kőnig Jakab, Simon Péter; cukrász: Dreer István; építési vállalkozó: Jánosi József; férfiszabó: Csányi József; fűszer- és vegyeskereskedő: Balog János, Berger Dezső; hentes és mészáros: Horváth Ferenc, Kelemen Kálmán; kocsmáros: Kovács István, Krna István, özv. Csáder Zsigmondné, Diamant Samu, Egerváry Ferenc; kádár: Cservenka Károly; kovács: Balog Ferenc, Udvardi Lajos; kőműves: Bodor Tamás, Jánosi József; lakatos: Dreer Antal, Horváth Jenő, Torossy Gyula; órás és ékszerész: Beckmann Márton; pék: Csepka András, Kövesi Adolf, Nohel Rezső, Szenté Béla; szobafestő és mázoló: Pitzl János; temetkezési vállalkozó: Régenbach Károly. Mindezek az iparosok a váci ipartestülethez tartoztak.89

Veresegyházon 1926-ban alakították meg az Iparosok és Kereskedők Körét, a környéken igen magas taglétszámmal, 86 taggal. Elnöke Csányi János szabó volt. A következő évben, 1927-ben Mogyoród felől bevezették a villanyt a községbe kb. 600 millió koronáért, ami tovább növelte az ipari és szolgáltató munka lehetőségeit, hogy egyéb jelentőségéről most ne is beszéljünk.

A helyi értelmiség — nem számítva a község mindenkori vezetőit és hivatalnokait — kialakulása párhuzamosan haladt a bejáró munkásság és szolgáltató réteg kialakulásával és sorsa azonos volt az ingázás tekintetében azzal, vagyis ingázó értelmiségről és hivatalnokrétegről beszélhetünk. Területileg a vasútállomás és a Tópart, valamint a központi részekben lakott és lakik ez az értelmiség, az ófaluba, a Fölvégbe nem települtek. Különösen a Tópart kellemes fekvése, az ekkor még többnyire beépítetlen terület vonzotta a helyi, az ország más részeiből, de a Budapestről is betelepülő értelmiségieket. A Tópart kiépülése az első világháború előttre nyúlik vissza, de igazán a 20-as években lendült fel. A Falusi Kislakásépítő Szövetkezet (FAKSZ) hajtotta végre szervezetten a parcellázást, előnyös feltételek mellett rögtön kölcsönt is nyújtott a házak építéséhez.

A tó strandfürdőjét Wekerle Sándor építtette és nyitotta meg 1929-ben. Egy turistakönyv 1935-ben már melegen ajánlja a veresegyházi strandot és a Wekerle-panziót, amely ekkor 10 külön bejáratú szobával és 200 öltözőkabinnal rendelkezett. A szobák ára személyenként és naponként 1 pengő, teljes ellátással 3,50 pengő. Egyszeri belépő a strandra 30 fillér, idényjegy pedig 2 pengő. A strand akkori befogadóképessége 1000—1200 vendég volt.90

Az osztálytagozódás iszonyú torzításaira, a mesterségesen szított elkülönülésre és ellenérzésre világít rá az erdővárosiak levele a váci járási főszolgabíróhoz 1930. jún. 3-án, abból az alkalomból, hogy a veresegyházi községi elöljáróság nem engedélyezte számukra két mulatság egyidőbeni megtartását. „Ezen embertömeg nagyjában három kasztra oszlik: — írják magukról az erdővárosiak. — 1. Földmívesek, napszámosok, sommások és gyári napszámosok. 2. Iparosok, gyári szakmunkások, 3. Tisztviselők. Az első kasztbeliek látogatják Krena István vendéglő helyiségét. Alulírottak labdarúgó egyesület tagjai kizárólag a második kasztból regrutálódtunk. Mi és hozzátartozóink a Krena kocsma helyiségét nem látogatjuk, de a közbéke és közrend érdekében nem is kívánatos, hogy a kétféle elem egy helyiségben érintkezzék és mulatozzék ... A Krena István vendéglőjében lefolyandó mulatozás és annak résztvevői nem képezhetik akadályát annak, hogy egy attól teljesen izolált társadalmi réteghez tartozók százai pünkösd ünnepén műkedvelői önképzésüktől és mulatozásuktól elüttessenek .. ,"91

Láng Géza tanító nemzedékeket nevelt fel

Az 1931-ben indult második parcellázás alkalmával Erdővároson újabb 499 telket létesítettek a Roheimszőlők területéből és adtak el a következő években.92 A betelepülő, illetve a fővárosból kitelepülő munkásság és tisztviselőréteg tovább csökkentette Veresegyház mezőgazdasági népességének az arányát és tovább növelte a helységben a szociális feszültségeket és gondokat. Magában Erdővárosban szinte nem is foglalkoztak mezőgazdasági termeléssel. Ebben az időben jelent meg az Erdővárosi Napló című újság havonta négy oldalon, egyetlen célja volt, a telkek eladását szorgalmazni.

Oktatás és művelődés

Az első világháború előtti veresegyházi iskola teljesen elhanyagolt és veszni engedett állapotának képét Kozma István pap rögzítette 1907-ben, ide érkezésekor: „Belépek az iskolába, hát látom ám, hogy az iskola falánál kizöldült az akác, mint egykor Áron vesszeje. Mit volt mit tennem? — azonnal asztalost hívattam s kijavíttattam a korhadt padokat, nehogy elbukjon valaki belépvén az iskolába."93 A háborús évek alatt az iskolák és az oktatás helyzete semmit sem javult Veresegyházon, a vasút megindulása 1911-ben azonban lehetővé tette, hogy a különböző középfokú és felsőfokú iskolákba eljussanak a veresegyházi fiatalok, ez a lehetőség is csak a 20-as évektől kezdett kiteljesedni.

A helyi oktatás színvonala a felekezeti iskolák rendszerében mindig is a papok és a hívek viszonyától függött, másodsorban pedig a tanítók számától és felkészültségétől. Az iskolák korszerű állapotban tartása jelentős terheket jelentett volna a lakosságnak, ráadásul egy-egy pap személyes vonzásától függött, hogy áldoznak-e rá és mennyit. Másrészt kétségtelen, hogy a tudás, a tanulás szükségességének felismerésében a 20-as években a veresegyháziak még nem tartottak ott, ahol a 30-as években, hogy a felszabadulás utáni időről most ne is beszéljünk, amikor valóságos családi versengés alakult ki a gyerekek taníttatásában. A 20-as évek végén Eller Ferenc plébános, aki ittléte alatt hadilábon állt a községgel, azt írta: „Ezekkel nem boldogul az ember iskolaszéki gyűlésen, mert vasár- és ünnepnap délután be van rúgva és goromba és olyan mint az állat, csak bottal lehet ezekkel szóba állni ... Ilyen népnek nem kell autonómia és jog, legjobb ha az iskolaszéki egyházi elnök és a plébános mindent maga tesz s az iskolaszéket csak rákényszerített uszálynak tekinti .. ,"94

Ezt vették bérbe iskolának az erdővárosiak

Egy szociális érzelmű társaság pecsétje a 20-as évekből

A két felekezeti iskola mellett állami óvoda is létezett a 20-as években a helységben. Az 1924—25-ös év „haladási naplójában" az 1924. szept. 12-i foglalkozás témájáról a következőket jegyezte be az óvónő: „a) Baráti szeretet, b) Ilyen nagy volt Magyarország, c) Nyalakodott a cica, d) Ismétlés, e) Játékok az udvaron, f) Ütemre járás." Jelen volt 26 gyermek. Egy 1932-es jegyzőkönyv szerint csak 16 gyermeket írattak be szüleik rendesen az óvodába, ám a foglalkozásokat 55—60 gyermek látogatja, akiket — úgy látszik — Szűcs Gizella óvónőnek nincs lelke visszaküldeni, ezért arra utasítják, hogy bírja rá a szülőket a beíratásra és a költségek megfizetésére.95

Erdőváros külterület lakossága már 1917-ben kérvényezte állami iskola engedélyezését, amelyre az újpesti királyi tanfelügyelőség 1918. jún. 7-én kedvező választ adott. Az erdővárosiak ekkor vették bérbe az újpesti Schwartz Márton házát, hogy az iskolát abban rendezzék be. Hammel Ida tanítónő a hihetetlenül alkalmatlan épületben 1919. jan. 22-én kezdte meg a tanítást, ettől kezdve nyolc éven keresztül az erdővárosiak saját költségükön tartották fenn az iskolát, mert ahhoz az állam nem járult hozzá.96

A viszonyokra jellemző, hogy a tantestület tüzelőt kért Roheim Samutól 1920-ban, aki utasította a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Rt. veresegyházi intézőségét, hogy bizonyos mennyiségű venyigét elszállíthassanak az iskola részére. Levelét így fejezte be: „Kérjük azonban a hamut félre tenni, mert ez esetben méltóztatnak újból fát kapni, ha a már leszállított venyigének hamuját rendelkezésünkre visszabocsátják, mivel mi a hamut a földnek visszatartozunk adni."97 Erdőváros szociális érzelmű munkásaiból és tisztviselőiből ebben az időben alakult a Viharállók Asztalköre, 1921 karácsonyán az előzőleg összegyűjtött pénzből, a saját elbírálásuk alapján ruhákat és cipőket osztottak a rászoruló tanulóknak, hogy azok a tél folyamán is tudjanak járni iskolába.98

Ilyen körülmények között valójában csak egy-egy kiváló pedagógus tudott eredményt elérni az oktatásban és becsületet szerezni magának a községben. A legkiválóbb tanító Láng Géza volt, aki a veresegyháziak nemzedékeit nevelte és akire mindmáig szeretettel emlékeznek.

A veresegyházi katolikus iskolában 1934-ben csak 3 férfi- és 1 női tanerő volt, ekkor a harmadik és a negyedik osztály még összevontan tanult. Egy új pedagógus érkezésével, 1935-ben már szét tudták választani a harmadik és a negyedik osztályt. Az évtizedek óta romokban heverő kántortanítói iskola újjépítésére 1936-ban az egyháznak nem sikerült mozgósítania a községet, az egyház a saját erejéből 4000 pengőért felépíttette ekkor a Szent Erzsébet-iskolát.99 A 30-as évek közepén már kb. 100 diák járt középiskolába Budapestre, a vonaton ekkortól alakult ki az a szokás, hogy a diákok az első kocsik valamelyikébe szálltak, ahová felnőttek nemigen, később diákkocsi vagy tanulókocsi feliratú táblákkal is megjelölték ezeket.

A közművelődés kezdetei az első világháború előttre nyúlnak vissza Veresegyházon. Az első próbálkozások a közös éneklés és az amatőr színjátszás területén indultak el. Kovács Mihály tanító szervezte meg és tanította az első dalárdát 1911-ben, elköltözése után Urhegyi István folytatta a munkát. A két háború között sok embert vonzott a dalosmozgalom. Az iparos dalkör és a katolikus dalkör 1929-ben alakult meg, mindkettő Szabó János tanító szervezésével, a felújított református dalkört ebben az időben Antal Sándor vezette. A dalkörök mozgalma még átnyúlt a felszabadulás utánra is, a veresegyházi dalkörök szép sikert értek el az 1947-es balatoni dalostalálkozón, amelyen a katolikus dalkör 52, a református pedig 32 fővel vett részt. Ezután országosan elsorvasztották az iparos, vasutas, felekezeti stb. dalköröket, helyükbe viszont a falvakban semmit sem állítottak, Veresegyházon is csak a különböző iskolai énekkarok léteztek ezután.

Legkedveltebb a népszínmű volt

Az első színielőadást Urhegyi István rendezte, az iskolásoknak betanította a Jézus születése című betlehemes játékot 1912-ben. Összesen háromszor adták elő. A következő évben egy újabb pásztorjáték előadásaiból 142 korona jövedelem származott, amelyhez a katolikus iskolaszék 7 koronát adott és a 149 koronából ifjúsági könyvtárat létesítettek, kb. 200 kötettel.100 Ez volt az első könyvtár a községben, 1919-ben teljesen elpusztult. A következő közkönyvtár csak 1927-ben létesült a Népművelési Egyesület keretében kb. 150 kötettel, könyvtárosa Bódis Lajos volt. Könyvállománya 1944—45-ben a háborús cselekmények közepette részben elkallódott, részben megsemmisült.

A műkedvelő színjátszás igen sikeres volt Veresegyházon a két háború között. A különböző szervezetek és körök szinte mindegyike rendezett előadásokat, sőt rövidebb-hosszabb ideig is fenntartott színjátszó csoportokat. A Vasutas Kör előadásainak legnagyobb részét a Válóczy-féle vendéglő tánchelyiségében tartotta, az épület a jelenlegi étterem udvarán állott és 1944-ben rombadőlt. A katolikus legényegylet, a Kalász és a reformátusok is időnként betanultak egy-egy színművet. Az előadott művek — a kor ízlésének megfelelően — népszínművek és operettek voltak, valójában a polgárság és a kispolgárság idillikus, sznob törekvéseinek a termékei; álnépi világban műparasztok műproblémákban szenvelegtek. Egyszóval giccsek. Emlékezetesebb „művek" az idősebbek számára a Piros bugyelláris, a Csókos huszárok, a Falurossza, a Falugyöngye, valamint a Ludas Matyi, amelynek népszínműi változata Veresegyházon érte meg 50. előadását és ebből az alkalomból a szerző is jelen volt. Főszerepét Bojsza Ferenc játszotta.

A színielőadások, a képi megelevenítés iránti fogékonyságnak tudható be, hogy a mozgóképszínház, a mozi iránt is korán megnyilvánult az érdeklődés. Az első vetítést Chinorányi Ferenc 1920-ban rendezte meg a Vasutas Körben. A rövid film címe A boldogság útján volt. Chinorányi Ferenc azután 1922-ben felépílttette a község első moziját a Válóczy-féle vendéglő bal oldalán — jelenleg a hősök szobrának parkja —, amelyben a vetítőgépet még nyersolaj motor hajtotta, mivel villany még nem volt Veresegyházon. A motor pöfögése-buffogása behallatszott a nézőtérre. Eleinte egy előadásban egy filmet vetítettek vasárnaponként, később szombaton is tartottak előadásokat. Ekkortól ugyanaz a film kétszer volt látható. Ez a mozi a 20-as évek végéig működött, épülete 1944—45-ben elpusztult. A 30-as évek legelején épült fel az új mozi — a jelenlegi — korszerű berendezéssel és nagyobb befogadóképességgel. Szintén Chinorányi Ferenc tulajdona volt az államosításig.

A sportolás, a tömegsport szeretetének kezdete is a 20-as évek elejére tehető. Mindenekelőtt a labdarúgás volt a legnépszerűbb és a sajátos helyi adottságok, a tó lehetőségeinek folytán a különböző vízisportok, azon belül is a vízilabda. Veresegyházon 1928-ban alakult sportklub — ez volt az első sportszervezet a községben — 78 taggal, Virághalmy Olivér elnökletével. A sportklub csapata részt vett a Magyar Labdarúgó Szövetség másodosztályú bajnokságán és néhány év alatt négyszer nyerte el, illetve tartotta meg a Wekerle Jenő-vándordíjat.101 A vízi-labdázás helyi népszerűségére jellemző, hogy a 30-as évek közepén a magyar vízilabda-válogatott edzőmérkőzést játszott Veresegyházon több ezer néző előtt.

A 30-as évek második felére megérlelődött az igény egy községi kultúrház létesítésére, amely helyet adna a szétszórt területi és szervezeti kulturális tevékenységeknek, mintegy összegyűjtené azokat. A kultúrház létrehozásához kedvező anyagi feltételeket teremtett az új mezőgazdasági konjunktúra, amelyet gyorsan és ügyesen használt ki Veresegyház parasztsága. A kultúrház ügyét a katolikus egyház vette a kezébe, lévén, hogy híveinek száma ekkor már a lakosság kétharmadát tette ki, vagyis ez volt a legnagyobb „társadalmi szervezet". A kultúrházhoz szükséges pénz nagyobb részének előteremtését jótékony célú rendezvények és előadások bevételéből gondolták. Négy célban jelölték meg, hogy a különböző rendezvények tiszta bevételét mire fogják fordítani: kultúrházépítés, templomjavítás, fuvar és kézi napszám az előző kettőhöz, hozzájárulás egy budapesti diákotthonhoz, amelybe veresegyházi diákok is elhelyezést nyertek volna, tekintve, hogy ekkor már majdnem 200 diák járt tanulni Veresegyházáról a fővárosba. A rendezvények előtt a meghívókon, plakátokon és szóban is mindig közölték, hogy az aznapi bevételt melyik számlára írják.

Néhány előadás és annak tiszta jövedelme a 40-es évekből:

A négy célra befolyt teljes összeg 1941. jan. 1—1944. nov. 20-ig:

A kultúrház alapkövét 1943. szept. 1-én helyezték el, 1944 őszére, a felszabadulás idejére épült fel, de átadására az átvonuló front miatt már nem kerülhetett sor. Az átadatlan kultúrházban tulajdonképpen a szovjet katonák rendezték az első programot, 1944. dec. 27-én egy szovjet játékfilmet vetítettek.

JEGYZETEK

1. PmL, Váci püspöki Gazdasági Levéltár, Veresegyház  birtokkönyv 1844. (limbus)
2. Galgóczy: I. 226.
3. Szadai református jegyzőkönyv 1847—1875. 86.
4. Karcsú: IV. 8.
5. Tragor: 112—115.
6. Veresegyházi katolikus halotti anyakönyv. 1.
7. Tragor: 455—456.
8. PmL, „Haynau-féle" megyei elnöki közigazgatási iratok. V.
9. Vezsenyi Andrásné (1901—       ).
10. Veresegyházi református parókia irattára.
11. PmL, Váci püspöki Gazdasági Levéltár. XXXIII—II. 1864. jkv. 121. sz.
12. Galgóczy: III. 132—133.
13. Uo.: II. 132, 136, 143.
14. Jócsik: 128.
15. Fényes 1851: IV. 101.
16. Dercsényi D.: Pest megye műemlékei I—II. Bp., 1958. II. 394.
17. Barlotti féle térkép a Veresegyház Nagyközségi Tanácson
18. Galgóczy: II. 232.
19. Sándor P.:  A  XIX.  századvégi  agrárválság  Magyarországon.  Bp,, 1958. 169.
20. Borovszky: II. 87.
21. Boross K.: Magyarország Földbirtokosai. Bp., 1893. 512.
22. Rubinek: 558.
23. Bodor A.: Budapest hatása a környékbeli földárak és művelési ágakalakulására. Statisztikai Közlemények 1936/4. 65.
24. Rubinek: 558.
25. HD 72.
26. Veresegyházi református parókia irattára, (rendezetlen)
27. Uo.
28. HD 77.
29. Petróci: 2. táblázat.
30. Gerlóczy Gy.—Dulácska G. (szerk.): Budapest és környéke természetrajzi, orvosi és közművelődési leírása I—III. Bp., 1879. II. 66.
31. HD 29—30.
32. Szadai református évkönyv 1783—1802. 29.
33. HD 48.
34. Galgóczy: II. 150.
35. Uo.:II. 143.
36. Jócsik: 143.
37. Borovszky: II. 99.
38. Uo.:II. 101.
39. Ld. az előző jegyzetet!
40. Jócsik: 87.
41. Galgóczy: I. 240, 242.
42. Szabó: 215., Galgóczy: If. 224.
43. HD 45.
44. Pásztor P.:  Veresegyház és  Szada  Pest megyei községek története. Kézirat a kisnémedi katolikus plébánián. 193.
45. Borovszky: II. 171—172, 168.
46. Jócsik: 170—171.
47. Borovszky: II. 18.
48. HD 90, 92.
49. Szabó: 216.
50. HD 98.
51. Uo.: 99—100.
52. PmL, Váci járás főszolgabírója iratai. 1918. jan. 28/48.
53. Uo.: 1918. febr. 22/36.
54. Veresegyházi református parókia irattára, (rendezetlen)
55. Lakatos: 49—50.
56. Vigh: 23.
57. Lakatos: 126—127.
58. PmL, Váci Járás Direktóriumának iratai. 1919. No. 2060.
59. Vigh: 51.
60. Uo.: 249—251.
61. PmL, XVI. 5-a 1919. 61 eln. 472.
62. Vörös Újság 1919. máj. 23. 7.
63. Iglói: 24.
64. Vigh: 139.
65. ifj. Lovas András (1911—1976)
66. Szabó: 216., Csatár: 120.
67. Iglói: 3-4-
68. Medve: 13.
69. Iglói: 3.
70. Magyarország földbirtokosai és földbérlői. Bp., 1925. 246.
71. E. Németh A.: A magyar paradicsom. Bp., 1922. 27.
72. Jócsik: 217, 227—229.
73. HD 102.
74. Uo.: 105.
75. Uo.: 107.
76. Sziráki Istvánná (1910—       )
77. Hajdi János (1900—1975)
78. V. Molnár Sándor (1892—       )
79. A magyar korona országainak 1910. évi népszámlálása I—II. Bp., 1912.II. 394.
80. Az 1920. évi népszámlálás I—II. Bp., 1925. II. 96.
81. Az 1930. évi népszámlálás I—II. Bp., 1934. II. 57.
82. Szabó: 218.
83. Magyarország földbirtokviszonyai az 1935. évben. Bp., 1936. 186—187.
84. Csatár: 78.
85. PmL, Veresegyház kkj. 1939—1947. 15.
86. HD 113.
87. PmL, Veresegyház kkj. 1939—1947- 29.
88. Uo. 9.
89. Szabó: 218—220.
90. Kaffka K.: Az utas könyve. Bp., 1935. 205.
91. Eredetije Iglói Jánosnál Erdőkertesen.
92. Milkó Andor által 1931-ben készített parcellázási térkép Iglói Jánosnál Erdőkertesen.
93. HD 71.
94. Uo.: 107.
95. A veresegyházi állami kisdedóvó haladási naplója  1924/25.  tanév. A szerző gyűjteményében.
96. Medve: 25.
97. Eredetije Iglói Jánosnál Erdőkertesen.
98. Iglói: 29.
99. HD in—112.
100. Uo.: 86, 93.
101. Szabó: 218.
102. HD 127.