Előző fejezet

I.

Villány község régen

 

A) A TÖRTÉNETI MÚLT

A kőbaltás ember

Villány vidéke ősidők óta emberlakta hely. A szőlőhegyen talált, löszbe ágyazott mammut- és egyéb állati csontok, faszéndarabok (tüzelésre valló nyomok) bizonyítják az ősember villányi telephelyét a tizenöt-harmincezer esztendőt meghaladó időből.

A kőkorszak embere vadászattal, halászattal és gyűjtögetéssel szerezte meg mindennapi élelmét. A Villányi-hegység kitűnő kőzetanyagot szolgáltatott pattintott eszközök és fegyverek készítésére. A Drávavidék folyóvizekben bővelkedő tája rendkívül kedvezett a halászó életmódnak, a hegy erdőrengetegei pedig a vadászatra nyújtottak lehetőséget.

A kellemes meleg, a mediterránhoz hasonló éghajlat megérlelte a vadbogyókat és a jóízű vadgyümölcsöket, amelyek másutt ismeretlenek. A táj tehát gazdagon nyújtotta a halászó, vadászó, gyűjtögető életmód feltételeit, így — hazánk területén — Villány vidéke a legelső emberi települések közé tartozik.

A Pécsi Janus Pannonius Múzeum régészeti osztályának leltárkönyve Villányban talált számos kőeszközt sorol fel az idomtalan alakú, durva kidolgozású kőbaltától a csiszolt kőszerszámok készítésére szolgáló ütő-, csiszoló- és simítókövekig. Villány vidékéről nagyobb méretű őrlő- vagy ütőkövek, kő-balták és kőbuzogányok kerültek elő. A templomhegyi kőbányából pattintott és csiszolt kőeszközöket hoztak napvilágra.

A neolitikum vagy újabb kőkor, majd a bronzkor már a földművelésre való áttérés kezdeteinek időszaka. A fejlettebb életmód újabb és újabb eszközöket követelt meg a földműveléssel és a hozzá szorosan kapcsolódó állattartással foglalkozó embertől, amit az edénykészítés, a fejlett agyagművesség kultúrájának itt talált számos lelete igazol. A dunántúli vonaldíszes agyagművesség, az ún. lengyeli kultúra leletanyaga (az i. e. harmadik évezred

közepe tájáról). Első lépcsőfoka itt a Báni hegyvidék, a második a Villányi-hegység vidéke.

Ennek a kultúrának Villánykövesden egy négyzetkilométernyi területen fekvő telepét ásták ki 1957 őszén. Harmadik lépcsőfoka a Mecsek vidéke.

A lengyelt kultúra embere már ismerte a földművelést. Erről tanúskodik az őrlőkövek sokasága; de az itt talált állati csontmaradványok szintén a földműveléssel kapcsolatosak. Kedvelték az ékszereket is. Kőből, csontból, kagyló és csiga héjából karpereceket, ruhadíszeket munkáltak ki. Vágó- és szúrószerszámaikat: a fúrókat, kaparókat, nyílhegyeket ugyancsak kőből készítették pattintás útján.

Az itt talált leletekből és feltárt sírokból következtetni tudunk az i. e. kor emberének társadalmára is. A legkisebb szervezeti egység a páros család volt, amely földkunyhóban lakott. A vérrokon páros családok nagy családi szervezetben éltek, élet-, vagyon- és munkaközösségben. Ezek a nagyobb közösségek egy-egy házcsoportban laktak.

A villánykövesdi őstelephez nem tartoztak nagyobb összefüggő temetők, hanem minden házlakócsoport mellett volt egy-egy kisebb temető, amelybe a nagy családi közösség tagjai temetkeztek. A sírcsoportokban talált koponyanélküli temetkezések a nagy családi vezetők sírjai voltak. Ezek leletekben való gazdagságukkal is kitűnnek a többiek közül. Itt találták a vadkan agyarából készült remekművű csüngő-ékszereket, amelyek a nagy családi vezetők jelvényei voltak, jelezve tulajdonosaik származását és a társadalomban betöltött vezető szerepét. Főleg ezekből a sírokból kerültek ki festett edények is. A villánykövesdi ásatás egyik igen értékes lelete egy piciny agyagszobrocska, amely terhes nőt ábrázol, tehát a termékenységi kultusszal kapcsolatos.

Villányból és Villány vidékéről gazdag bronzkori leleteket is őriz a pécsi múzeum. Különösen a 28 darab különböző alakú bronztű, továbbá a dísztűk sokasága érdemel említést. Nyakpereceket, fülbevalótöredékeket, csengőt és lószerszámdíszt is találtak itt, ami bizonyítja a bronzkor emberének ízlését és díszítő hajlamát.

Pannoniában

A Római Birodalom É-i irányú terjeszkedése folytán időszámításunk kezdete táján a Drávavidék, majd az egész Dunántúl római fennhatóság alá jutott. Augusztus császár i. e. 35-ben véres harcok árán elfoglalta a magas kőfallal kerített Sziszeket (Siscia), leigázta a Dráva—Száva közén lakó független pannón-kelta törzseket és seregeivel csakhamar egészen a Dunáig nyomult előre.

A kellemes éghajlatú és termékeny Baranya területe rövid idő alatt betelepült. Vidékünk kezdetben Alsó-Pannoniához tartozott; Dioclatianus császár (i. u. 284—303) uralkodása idején azonban újra felosztották a római provinciákat. Ekkor a Diocletianus leányáról, Galeríus császár feleségéről elnevezett Alsó-Pannonia É-i részébe, Pannónia Valéria tartományba osztották be a mai megyénknek megfelelő területet Sopianae (Pécs) igazgatási székhellyel. Nem tudjuk, hogy a mai Villány határában és a környékén milyen római helység állott; néhány feltárt emlék azonban kétségtelenül bizonyítja, hogy Villány már a rómaiak korában is lakott hely volt. A mai Villány környékén római telep volt Nagybudmér, Harsány, Tapolca és Siklós területén. A pécsi múzeum római bélyeges sírtéglák töredékeit őrzi Villány vidékéről. Az egyik peremes fedőcserép mérete 20x20x4 cm. A rajta levő nyomott bélyeg betűi kétségtelenül bizonyítják római eredetét. A megye területén állomásozó római légiók tisztjei, a közigazgatást ellátó tisztviselők, velük együtt telepesek (kolonisták), kézművesek és kereskedők választották állandó lakóhelyül a kellemes, mediterrán éghajlatú vidéket. Sokan birtokot is szereztek közülük a vidéken. Birtokuk központja a jellegzetes római épület, az átriumos, oszlopos, tágas, szellős villa volt. Közülük már eddig is többet feltártak a környéken. Villányban is emlegetnek régi próbaásatásnál talált római villamaradványokat. Feltárásuk és bemutatásuk nem lenne közömbös a jónevű község művelődéstörténete, de az egész megye régészete szempontjából sem.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a római légiók felvonulási útvonalait amelyek roppant erőfeszítéssel hadiutaknak készültek. Legfontosabb volt a Mursától (Eszék) Antianumig (Baranyavár) vezető 24 ezer és az Antianumtól Lugióig (Szekcső) 25 ezer lépés hosszú műút. A másik ág Harsányt érintette és Siklós balrahagyásával Gyűd és Pogány mellett még a török időben is ,,Pécsre szolgált" — írja Szalágyi és Katancsics. Ha a mai Villány község római-kori települési elődje nem is esett a római hadiutak főútvonalai mentére, a Villányi-hegy napsütötte oldala, szőlőtermesztésre valóban kiválóan alkalmas talaja, Itáliáéhoz oly sok vonásában hasonlító klímája kellemes telephellyé avatta a rómaiak számára.

A Mecsek vidékén a rómaiak alatt már a második században virágzó szőlőművelés, gyümölcstermesztés folyt, amelyet az 1810-ben Pécsett talált szőlőfürtökkel ékesített római oltárkő is bizonyít. Megyénk területén a szőlő meghonosítását Probus császárnak tulajdonítjuk (i. u. 276—282). Villányban is alighanem a rómaiak ültették el az első szőlővesszőt, bár erre hiteles adatunk nincsen,

A honalapító magyarok

A római birodalmat megdöntötte a népvándorlás. Tartósabban csak a hunok és az avarok vethették meg lábukat ezen a vidéken.

A népvándorlás hullámai 895 táján sodorták a magyarokat a Kárpát-medencébe, akik azt birtokba is vették és hazát alapítottak itt.

A magyarság a honfoglalással birtokába került Kárpát-medence területét régebbi társadalmi rendjének, a törzsi rendszernek megfelelően népesítette be. Külön-külön települtek le főnökeik vezetésével az egyes törzsek, s mivel kezdetben bő terület állt rendelkezésükre, üresen hagytak némi földterületet, amely elválasztotta egymástól a törzseket. A törzseken belül is elkülönültek egymástól az egy törzsbe tartozó nemzetségek magukfoglalta szállásbirtokaik szerint. A honfoglaláskor letelepült magyarság csupán ötszázezer főnyi volt, és csak életmódjának, a lótenyésztés, szabad pásztorkodás igényeinek leginkább megfelelő síkságokat, lankákat és dombos vidékeket népesítette be. Vidékünk — a Duna—Dráva háromszöge — mocsaras, erdős földjével az első foglaláskor a megtelepedésre nem mutatkozott előnyösnek, ezért csak az ország közepe után népesült be. Később azonban észrevette a magyarság, hogy a természetes akadályok jó védelmet nyújtanak a D-ről jövő támadásokkal szemben. A magyarság megtelepedésének idejében a Dráva Beremendig, Siklósig is kiáradt. Óriási kőrisfa erdők övezték szélesen a folyók partját, s a fák áradások alkalmával koronájukig vízben álltak. Európai fontosságú országút szelte át ezt a vidéket, amely Koaszt-várból Siklóson át Valpóba s innen Zimonyon, Belgrádon át Konstantinápolyba vezetett, s amelybe Villány és környéke könnyen bekapcsolódott.

Anonymus krónikájából tudjuk, hogy Baranya D-i részét a Botond-törzsbeli magyarság szállta meg Ete és Bojta vezetésével. Az itt talált szlávok ellenállás nélkül meghódoltak. Erősségeik, földváraik többnyire továbbra is megmaradtak, de már a magyarság birtokában. Ezek vetették meg a fejedelemség időszakában kialakult társadalmi rendszer, a várispánság intézményének alapját.

Megyénk területén a baranyavári várispánság mellé a Koaszt- (Koazt-) várispánságot is megszervezték. A koazti várispánság megállapíthatóan a Pécs D-i szomszédságában, Nagykozárnál kezdődő s a Villányi-hegységig terjedő területet ölelte fel. Villány is a Koazt-várispánsághoz tartozott, s valószínűleg királyi birtok volt. írásos bizonyítékainkat és a reá vonatkozó emlékeinket talán a tatárjárás semmisítette meg.

A tatárjárás utáni építőmunka, de főleg az Anjouk, a Hunyadiak korának századai virágzó életet teremtettek Baranyában. A közbiztonság és a védelem szolgálatában ezen a vidéken sok vár állott. Villány mögött, a mai Harsányi-hegy tetején Szársomlyó vára uralta a vidéket. K. felé Baranyavár, Bodolya vára, Kőszeg vára (Kiskőszeg), Lippó vára, Szekcső vára állt. D-ről Eszék, Nekcse (Nasice) és Valpó; Ny-ról Siklós és Pécs; É-ról Kovázd (Koaszt), Kéménd és Pécsvárad védelmezte a Karasica völgyét.

A korai magyar középkorban — mielőtt még Villányt említenék — létezett már Baranyavár, Beremend, Bodolya, Csemény (ma dűlő Laskafalu mellett, tőle kapta ez a helység a mai szerb nyelven elferdített Cseminác-nevét); Karancs, Laskó, Lippó, Nagyfalu (a megyegyűlések székhelye), Verőfény (a Dráva túlsó partján, ma Habjanovci), Alsó-szentmihály (a mai Dolnji-Miholjác), ahol a Radó nádor alapította országos hírű templom állt.

A Villány környéki mai faluk közül nincs meg akkor még Vókány, Baranyaszentistván, Kistapolca. A többi létezik — más néven, egyik-másik neve elferdített alakban él — sok elpusztult közülük, amelyeknek emlékét legfeljebb puszta- vagy dűlőnév őrzi. Teljesen elpusztult a Villányhoz közel fekvő Kenderét, Láz, Balázsfölde, Belös, Boldogasszonyfalva, Csót, Hercegpálfalva, Letnök, Marótfalva, Perecske, Sennyeföldje, a Beremend melletti Beszter, a Nagyharsány alatti Keresztes, a Bezedek melletti Bulcsó, a Pélmonostor melletti Árki.

Pusztává lett azóta Dezsőbója (Püspökbóly), Ölyves (Ugles), Mezőlak (Főherceglak), Vízlak (Vizslák), Földvár (Sátorhely), Körtvélyes (Nagynyárád mellett), Lajmér (Nyárád mellett), Ormánd (Ormány) és Bácsfalva (Bácsfa puszta).

A környék falui közül megvolt már ekkor Bolmány (Abolmány néven), Bán, Bélavárd (egykor Bélvár), Bellye (Béllye), Budmér (Bodmér), Németbóly (Boly), Magyarbóly (Bél), Bezedek (Belöldek), Csuza, Darázs, Hercegmárok (Márki), Németmárok (Marok), Dályok, Daróc, Gyula, Gyűd, Haraszti, Kisharsány, Nagyharsány, Harkány, Terehegy (Teremhegy), Ivánbattyán (Iván), Jakabfalva, Kövesd, a két Palkonya, Kassa (Kassád), Monostor, Nyomja (Namján), Szederkény, Herceg-izentmárton (Martonfalva), Liptód (Lentót), Virágos (Virágos, Virágosberek, Virágoskata), Pócs (Polcsa), Nyárád (Nyárág), Sarok (Sárog), Borjád, Lapáncsa (Lapáncs vagy Gátvége), Lőcs (Lős), Petárda (Peturd), Laskafalva (Vaskafalva), Újpetre (Becse) Peterd, Sepse, Dárda (Tárda), Tótfalu, Tőttös, Izsép, Kölked.

A tatárjárás után egyes kisnemesek — királyi kegy folytán kiemelkedve — nagyobb területeknek lettek uraivá a környéken. Ezek közé tartozott a Villányi-család (Família nobilis de Willan), amely hosszú ideig volt Villány földesura.

Az 1429-ből származó okirat, amelyet két tekintélyes főúr is aláírt, (lévai Cseh Péter és Újlaki István macsói bán, baranyai főispán) a Villányi-család tagjai közötti birtokelosztásról értesít. A birtokelosztás két unokatesvér, Villányi Balázs fia Simon és Villányi István fia György között történt. Ugyanez az okmány idéz egy másik, a pécsváradi bencés apátság által már régebben hitelesített okmányt, amely Villányi Pál fiai: Miklós és Balázs, végül Villányi András között intézett el birtokpert. Ez az okmány, amely főleg határ járási adatokat tartalmaz, megemlékezik a villányi szt. Péter templomról és a mellette épült plébánia házról, Martonfalváról (a későbbi Hercegszentmártonról), amely ugyancsak vitás birtokterület volt. A Villányi-család birtokai között Perecskéről, ahol ferences kolostor állt (Magyarbóly irányában, alighanem ott, ahol a jelenlegi magyarbólyi puszta fekszik. Ennek magtárában érzékelhető volt egy templomszentélyre emlékeztető épületrész), egy Kenderét nevű helységről, amely már nem létezik, a Kövesdi-patakról és annak mentén egy vízimalomról. Ennek helyén, tehát a Villány és Villánykövesd között húzódó országútnak a kövesdi Karasicát átszelő hídjától K-re, a patak D-i oldalán ma is malom áll.

A közeli vidék mezővárosai (oppidum) voltak: Babarc, az elpusztult Bajcs (a Harsányi hegy ÉNY-i lejtőjének völgyében állott). Bajcs emlékét a mai templom jobb oldali mellékoltára, a Péteroltár őrzi Villányban.

Villány falu kora-középkori kialakulásáról nincsenek biztos adataink. A messze környék birtokosai a honfoglalást követő időben a Kán (Kaán, Keán) és a Bor-Kalán-nemzetségek. írásos adatok Villány lakóiról és birtokosairól csak a tatárjárás utáni időből maradtak fenn. Pápai tizedjegyzékek, határbejárások után készült birtokleíró oklevelek említik — néha egészen elferdített alakban — a falu nevét a XIV. sz. elejétől. így 1352-ben Villam, Viglam, Vilha, Villiam, Vykam néven szerepel. 1426-ban Ellyan, Wilyan, 1435-ben Wilyam alakban olvashatjuk nevét az oklevelekben.

Villány falu környékén ebben az időben több lakott helyet említenek a források: Perecske, Martonfalva, Kenderath (Kenderáztató?). A villányi család birtokainak elosztásáról 1352-ben oklevelet állított ki a pécsváradi konvent, amely szerint egyrészről Pál fiai: László és Márton, másrészről Marcell fiai: Mikó, Balázs és András megosztoznak villányi birtokaikon. Itt szerepel a Kenderath nevű helység, a Hengerd-erdő, a Kövesd-patak és a Tentmalma.

Villány első birtokosa — és ha jól gyanítjuk, névadója — az a Vilus mester, akit IV. Béla oklevele említ szomszéd birtokosként a Dubichai grófoknak adományozott Harsány közelében. Az 1364-ből származó oklevélben Pál fia, Marton de Wylliam szerepel, aki választott bíró a Nagyfaluban tartott megyegyűlésen. 1370-ben Imre de Wylliam tanú a lipovai nemesek perében.

A XV. sz.-ban Villányban birtokokkal rendelkezett a kisnádasdi Tavasz- és a Herczeg falvi-család is.

A Villyámi (Villányi) - család 1435-ben és 1436-ban Zalátán zálogosít el birtokrészeket a pécsi káptalannak.

A XV. sz.-ból ismeretes még a Villányiak eladási szerződése két baranyai jobbágybirtokról, amely 60 hold erdőből, 6 kaszás rétből, 32 hold szántóföldből és 12 akó bort termő szőlőből állt. Ezt a birtokot 1451—1452-ben a pécsváradi konvent előtt 300 tiszta magyar aranyforintért átengedték a siklósi birtokos Garai Lászlónak.

1466-ban villányi birtokosként említik az oklevelek a Boldogasszonyfalvi-családot is. A XV. sz. derekán a Tavasz-család birtokait a villányi Bodó-család örökli.

1478-ban a kövesdi- és a szigeti Pobor (Pobori) - család új adományul kapja „Villyán"-helységet. A század végén a siklósi várbirtokos Garaiak (nádor) eladták villányi birtokrészüket.

A XV. sz. végén, Mátyás halála után Baranya lakosságán egyre nagyobb nyugtalanság vett erőt. A csaknem félszázada pihenő török, akit Mátyás politikája békére kényszerített, mozgolódni kezdett. A határok közel voltak ehhez a vidékhez. Bosznia elveszett. A török már a Száváig hatolt. A határ-közelség súlyos terhet kezdett jelenteni az itt élő népnek. II. Ulászló gyengesége, az ország urainak önző, csak egyéni érdeküket tekintő, a haza sorsával nem törődő politikája növeli a határmenti lakosság nyugtalanságát. Aki teheti, pénzzé teszi itteni birtokait, és lehetőleg az ország É-i, biztonságosabb területén igyekszik új birtokot szerezni. A villányi Tavasz-család birtokai is így mennek át a Bodó-család kezébe, amely Villány földesura marad a mohácsi vészig.

1526. augusztusában aztán kitört a vihar, és 29-én meghozta a közeli Mohács mezején azt a katasztrófát, amelyhez hasonlót a magyar történelem keveset látott. A gyászos emlékezetű mohácsi veszedelem idején Villány területe is a csatába sereglő magyarság gyülekező helye volt.

A török félhold árnyékában

A mohácsi katasztrófa után a török a Duna mentén Budáig haladt, elpusztítva mindent, ami csak útjába esett. Ugyanezen az úton aztán vissza is fordult. Baranyának nem Duna menti sávjain, így Villány táján 1526-ban még nem járt a török. Villány tehát állt még, egyelőre a magyar királyság földjéhez tartozott, de a lakosság nehéz időket élt át örökös félelem és rettegés között, tanácstalanságában, hogy a kettészakadt országban ki mellé álljon, Szapolyai János vagy Ferdinánd mellé. Villány földesúri családja ebben az időben is a Bodó, amely János király pártján áll. Pécs is János-párti. Egy ideig Perényi Péter, a siklósi vár ura is az, és oda húznak a Baranyába lassan beszivárgó és itt szívósan gyökeret vert horvátok és egyéb délszlávok is. Az akkor még Baranyához tartozó Sziget-vár ugyanekkor kifejezetten Ferdinánd-párti.

A környékbeli többi régi család eltűnt a vidékről. Kihalt vagy elköltözött. Ha egyelőre még nem is tartozott ez a vidék a hódoltsági területhez, mint ahogy az Eszék-budai országút mentének keskeny sávja, a török ki-kicsapott portyázásokra. 1529-ig nem egy ízben Villányt és környékét is kirabolta, bizonytalanná tette az itteni életet és indokolttá azt, hogy aki csak tehette, biztonságosabb otthont szerezzen. 1527-ben és 1529 között makacs és szinte leküzdhetetlennek látszó vérhas járvány is tizedelte a lakosságot.

1529-ben Zápolya János kézcsókra járult a szultán elé, ezzel elfogadva őt hűbérurának. János király kíséretében ott volt egyik leghűségesebb embere, Bodó Ferenc is, a villányi földesurak családjából, és térdenállva csókolt kezet a szultánnak.

Baranyánál ekkor alig volt magára hagyatottabb vidék. Ezt az egész hatalmas és értékes területet csak Werbőczi Imre, Dáró-vár és Döbrököz ura védi 800 lovasával.

1541-ben elesett Pécs, 1543-ban Valpó, majd Siklós. Ezek az események csaknem másfél évszázadra megpecsételték Villány és környéke sorsát is. A török had 1543 júliusában Villány felől Siklós ellen vonulva kirabolta és fölégette a vidéket.

1566-ban Szigetvár védőjének, Zrínyi Miklósnak portyázó csapatai a Harsányi-hegyig nyomultak előre, és levágták a szultán kedvelt emberét, Mohamed pasát nagy kíséretével együtt. Ez a haditény azonban megérlelte a szultánban Szigetvár elfoglalásának szándékát. Szigetvár elestével nyitva állt az út a török előtt a Muraközig, a Balatonig, Kanizsáig, és ezzel kihunyt Baranya fölszabadulásának utolsó reménysugara is.

A török megszervezi a meghódított terület katonai, közigazgatási beosztását. Villány és szűkebb környéke a siklósi szandzsákhoz került, annak megszűnte után pedig a pécsihez, amely viszont a kanizsai vilajethez tartozott. Az új török közigazgatási beosztásban a rajává tett magyarságnak rettegett igazságszolgáltatói lettek a kádik (bírók) és még rettegettebb nyúzói a kesedárok (adófelügyelők).

Baranya magyar lakossága közé a töröktől előretolt délszláv elemek törtek maguknak utat, és a töröktől élvezett kedvezményeik folytán a magyarság rovására el is szaporodtak. A szláv lakossággal sokkal humánusabban bánt a török kétségkívül azért is, mert szellemi szintje rokonságot mutatott az övével: a szlávok közül többen áttértek a mohamedán vallásra. Akik megmaradtak közülük a keresztény hiten, hű alattvalói voltak a töröknek.

A vidék magyar lakosságáról 1554-ből fennmaradt egy érdekes adó jegyzék. Ezt a budai defterdár . állította ki a magyar házak után kivetett harácsról. A jegyzék szerint a magyar házak száma Siklóson 73, Remetetótfalun (az új helységnév emlékeztet a bajcsi pálos remetékre) 17, Kisharsányban 20, Gyűdön 23, Harkányon 22, Terehídon (Terehegy egykori neve) 16, Csepelen (Drávacsepely) 17, Csehiben 16, Mágyon (itt találkozunk először Matty nevével) 16, Oldon 49, Nagyharsányban 63, Beremenden 45, Perecskén 17, Torbácson (mai Torjánc) 4, Kasodon 13, Nagyfaluban 41, Belvárdon 10, Palkonyán 7, Ivánbattyánban 4, Üjpetrén 15, Devecseren 18. A jegyzékben, amely Adorjástól Belvárdig, K-felé Majsig egy csomó község nevét és magyar házainak számát tartalmazza, nem találkozunk Villány, Marok, Virágos, Szentmárton, Kövesd, Jakabfalva, Lippó, Magyarbóly nevével. Ennek oka az, hogy ezekből a falvakból teljesen eltűnt a magyar lakosság. Sokat vihetett el közülük a háború, a járvány, az életben maradottak pedig elvándoroltak. A dél-baranyai magyar lakosság elsősorban a Kiskunságra költözött, s bár ott is a török alatt élt, mégis valamivel emberségesebb helyzetben volt. Dél- és Közép-Baranya kisebb-nagyobb csoportjai nem bírták ki az itteni elnyomást, a XVI. sz. utolsó negyedében és a XVII. sz. elején ott kerestek maguknak új otthont. Különösen Halas városát lepték el nagyobb számban a mi vidékünkről kiszakadt magyarok. (Ott még 80 évvel ezelőtt is élesen megkülönböztették egymástól a kunokat és a magyarokat. Magyarokon a Baranyából bevándorolt magyarokat, illetve azok utódait értették).

A délszlávok dél-baranyai térhódítása most már szembeszökő. Dárdától fel Kátolyig, Véméndig, sőt a Tolna megyei Grábócig, és Villánytól a Dunáig lassanként délszláv sziget kezd beékelődni. Ezeket a jobbára szerb lakosokat a török nem sújtotta fejadóval, haráccsal, jóllehet, ők is jobbágy sorban éltek, vagy ahogy a török mondta, ráják voltak, de raja és raja között is volt különbség.

Villány első török földesura a pécsi Dobs aga volt. Az itt talált három malom közül az egyiknek szintén ő lett a gazdája, a másiké a siklósi várban szolgálatot teljesítő Csirha Musztafa, a harmadiké pedig a mohácsi Romaton szpáhi. A török hűbér-urak katonáskodásuk, illetőleg harctéri érdemeik jutalmául kapták a birtokokat, jobbágyfalukat. Az adomány azonban bizonytalan időre szólt, bármikor megvonhatták tőlük és másutt jelöltek ki helyette birtokot. A birtokosok igyekeztek tehát annyit kisajtolni alattvalóikból, amennyit csak lehetett. A török tiszteknek juttatott szultáni hűbérbirtok török neve zijámet volt. A villányi zijámetnek, Dops aga birtokának húszezer akcse volt az évi jövedelme. Ebből tartozott a földesúr 50 lovas katonát tartani. A defterek tanúsága szerint Villány mindössze 15 házból állt, „Vilján és még három közelben fekvő 50 lakójának must tizede 817 pint után 2451 akcse, fejadója 47 csomó után 564 akcse", összesen 3015 akcse volt.

A vidék arculata teljesen megváltozott. A magyar középkor népes Baranyájából a virágzó kisvárosok és a gazdag faluk helyét elhagyott telkek, pusztaságok váltották fel, ahol fű nőtt a romokon. A Szársomlyó tetejéről nyíló kilátás széles körben sok virágzó települést mutatott azelőtt karcsú templomtornyokkal, várszerűen megerősített monostorok hatalmas tömbjeivel. A török hódoltság idején a templomok eltűntek, harangszó nem hallatszott —, nemcsak azért, mert a török megtiltotta a ha-rangozást, hanem azért sem —, mert nem volt hol és mivel harangozni. A régi templomok díszes emlékei, értékes építészeti anyagai jórészt a Balkánra kerültek. Tudjuk például, hogy amikor a pécsi szandzsák feje, Dervis bég, a környékbeli magyar munkásokkal a szerbiai Jagodinán magának szép palotát építtetett, a Villány környéki egykori szép templomok legdíszesebb márványait használta fel.

Megváltozott a föld és a klíma is. A vadvizek, amelyeket a lakosság egykor visszaszorított a folyók medrébe, újból féktelenül garázdálkodtak. A szántóföldek felszántatlanul, bevetetlenül, parlagon hevertek; a szerbtövis és a gaz fogott bennük gyökeret. A táj pusztasággá lett annak minden sivárságával és vígasztalanságával. Az erdőket kiirtották, és ahol azelőtt sudár kőris, bükk és cserfák rengetegei állottak, ott most mocsarak támadtak, amelyek otthont adtak a farkasoknak és a maláriát okozó szúnyogok tömegeinek. Török leírás szerint a Dárdától a siklósi hegyekig roppant szélességben elterjedő síkságon olyan magasra nő a fű, hogy „elvész benne a hadsereg". Ha valaki a XVI. sz. végén vagy a XVII. sz. elején a villányi Templomhegy tetejéről körülnézett, a mai Villány területén csak a balkáni jövevények sovány birkalegelőit láthatta. Lejjebb, az akkori Villány falu helyén a középkori Szt. Péter templom romjait, mellette a veszendőbe menő, elhanyagolt házakat, az egykori villányi birtokos, Tavasz- és Hercegfalvi-, vagy Rodó-családok kúriáinak ugyancsak romszerű hírmondóit; Ny-felé a hegyen balkániasan kezelt, sok, jórészben elhanyagolt szőlőt, D és DK felé határtalan füves pusztaságot. A Karasica völgyének állandó árterülete feneketlen mocsár. Nemhiába beszélnek Európa-szerte magyar betegségről, „morbus hungaricus"-röl: vérhas, kiütéses tífusz, malária ekkor a vidék állandó nyavalyái. Bármelyikük megérdemelte a morbus hungaricus nevet.

Villány földjeit nem művelik. Szerb lakói csak a szőlőt gondozzák és állatot tenyésztenek. Az állattenyésztés legprimitívebb fajtája honosult meg közöttük, az istálló nélküli marhatenyésztés. Marháikat elcserélik az ormánsági búzáért. A siklósi vásá-ron fokhagymát vesznek. A fokhagymaevés és a mérhetetlen borivás ebben az időben honosult megüzen a vidéken. Oka nagyon is kézenfekvő: védekezés a betegség, a morbus hungaricus ellen.

Az életet elviselhetetlenné tette a sok adó. A jobbágynak a török előtt sem volt gyöngyélete, de a hódoltság alatt a jobbágy sorból rabszolga sorba süllyedt. A töröknél a meghódított területeken a Korán vezérelvei szerint a föld 1/5-e a szultáné, mint Allah helyetteséé, 4/6-od része a győztes harcosoké. A föld tehát, amelyet a raja magyar lakosság művelt, nem volt az övé. Csak élt és dolgozott rajta, de úgyszólván mindent, ami a legprimitívebb életfeltételeken felül megmaradt a föld hozományából, különféle adók címén be kellett szolgáltatni a töröknek. Az adó és a bírság ellen fellebbezésnek nem volt helye. A terhekhez járult még a zsarolások több neme.

A vagyontalan raja családja nemcsak a gyermekrablások miatt nem volt biztonságban, hanem azért sem, mert a felnőtt leányok és fiatal asszonyok a török katonák halálos fenyegetése következtében ki voltak szolgáltatva nekik. A közeli Eszék hírhedt embervásárai sok környékbeli fiatal sorsát pecsételték meg. A keresztény magyar csak gyaurnak, hitetlen kutyának számított. Nem csoda, ha ilyen viszonyok között az életszínvonal rendkívül mélyre süllyedt. A földeket már azért sem művelték gondosan, mert a termés többségét úgyis elvitték tőlük adóba. A szerb birkapásztor is csak éppen annyi jószágot tartott, amennyire itt az élet legelemibb feltételeinek megteremtéséhez szüksége volt. Kultúráról pedig nem is lehetett beszélni.

A XVII. sz. nagy magyar alakjainak szerepe, de különösen Zrínyi Miklós bánnak, a költőnek zseniális katonai és politikai elgondolásai jogos reményeket ébresztettek a baranyai magyarok szívében: hamarosan üthet a szabadulás órája. Zrínyi és társai jól látták a helyzetet, és érettnek ítélték az időt a cselekvésre. Bécs azonban kifejezetten megtiltotta, hogy a hódoltsági területtel szomszédos birtokosok hadat viseljenek a török ellen. Zrínyi 1664. tavaszán, csaknem egy évszázaddal Szigetvár eleste után, aránylag kis sereggel, mégis végigszáguldott a Dél-Dunántúlon, megostromolta Pécset, innen Villányon át lesietett Eszékre, ott felgyújtotta a Dráva híd ját. Ez a híd a legnagyobb szabású volt abban az időben, amely a török utánpótlás legfontosabb építményének számított. A hadjárat eredményét azonban nem használta ki a bécsi udvar, sőt a bécsi békében meghagyta a törököt minden addig meghódított területének birtokában. így aztán Baranya még 23 esztendeig várhatott a végleges felszabadításra.

Habsburg részről — természetesen csak papírforma szerint — továbbra is adományozták a török kézen levő várakat és birtokokat. A török birtokosokkal egyidejűleg királyi adományul névlegesen Zrínyi Péter és Zrínyi Ádám birtokolta Villányt sok más faluval együtt.

A rajává tett magyarság majdnem teljesen kipusztult. A birtokosok érdekében a munka elvégzésére rácokat kellett hozni a vidékre. Legelőször a kincstári tisztek és parancsnokok telepítettek Villányba szlávokat.

A hódoltság legutolsó korszakában 1683-tól 1685-ig a kaposvári Sémin aga volt Villány földesura.

1686-ban végre megtört a török magyarországi uralma. Az egyesült keresztény hadak, — amelyekben magyar és német csapatok mellett elsősorban lengyel és velencei, azután francia, spanyol, olasz, sőt angol hadak is részt vettek, — megindították a török végleges kiszorításának akcióját. Buda 1686. szeptember 2-án szabadult fel, s még az év őszén szabaddá lett Pécs is. Villánynak és vidékének felszabadítására csak a következő évben került sor, amikor augusztus 12-én az ún. második mohácsi csatában egész Baranya szabaddá lett. Ez a csata, amelynek emlékét Dorffmeister Istvánnak a mohácsi temetőkápolnában levő két festménye örökíti meg, voltaképpen a mohácsi mezőktől Siklós határáig terjedő területen folyt le.

Az ütközet középpontjában Nagyharsány és Villány állt, ezért hívják az 1687. augusztus 12-én lezajlott ütközetet nagyharsányi csatának is.

A régi Villány, amely évszázadokon keresztül a nagyharsányi út lábánál feküdt, ekkor pusztulhatott el véglegesen. A falu három évre lakatlanná vált; lakosai elmenekültek, vagy az erdőkben földalatti kunyhókban húzták meg magukat.

A török sereg Beremend, Tapolca és a volt Ida-major vidékén a Karasica árterülete közötti lapályon foglalt állást, szabadon hagyva a visszavonulás útját Eszék is.

Az augusztus 11-én és 12-én lefolyt csatában a török mintegy tizenkét — tizenhétezer embert vesztett.

A csata a terület felszabadulását eredményezte, de a földdel egyenlővé tette Villányt, Magyarbolyt, Perecskét és több olyan közeli községet, ahol a leghevesebben dúlt a küzdelem. A csata hősei Lotharingiai Károly és Savoyai Jenő voltak. A harcokban elpusztult Csípőtelek falu helyén sok golyót és fegyvert találtak.

A Villányban élő népmonda szerint a török harcosok egy része a Villány határához tartozó völgybe szorult, ahol mind egy szálig elpusztultak. A néphit szerint erről nevezték el a völgyet „Jammerthal" -nak (Nyomorúság-völgye). Az elnevezés a község egyik dűlőnevében máig fennmaradt.

A kétfejű sas szárnya alatt

A nagyharsányi síkon vereséget szenvedett török véglegesen kiszorult Baranyából. Lipót császár a felszabadító harcokban kitűnt generálisait Baranya területéből adományozott falukkal jutalmazta. Villány a bellyei uradalomhoz tartozott Bellye, Baranyavár, Lőcs, Kő, Bodolya, Kopács, Várdaróc, Laskó, Hercegszőlős, Csuza, Sepse, Vörösmart, Hercegmárok, Izsép, Dályok, Lippó, Kisfalud, Hercegszabar, Nagynyárád, Bán, Pélmonostor községekkel együtt.

Veteránt tábornok a dárdai uradalmat, Caprara a siklósit és vele majdnem az egész Ormánságot kapta adományul. Ekkor lett Batthyány-birtokká Németbóly, Németpalkonya, Villánykövesd, Rácpetre, Iván, Kisjakabfalva, Jánosi és Olasz.

A bellyei uradalom Savoyai Jenő halála után (1736) visszaszállt a kamarára. 1780-ban Mária Krisztina kapta jegyajándék címén (Mária Terézia leánya), aki Albert tescheni hercegnek volt a felesége. Miután nekik sem maradt utódjuk, 1822-ben az uradalom Mária Krisztina unokaöccsére, Károly főhercegre szállt, aki hitbizománnyá alakította át. Utódja 1847-ben fia, Albrecht főherceg lett, akitől unokaöccse, Frigyes, majd annak fia, Albrecht örökölte.

Az újonnan felépült Villány falu lakói a Csernojevics—Monaszterly-féle telepítés folytán verbuválódtak 1692 és 1695 között. 1695-ben már 19 rác jobbágy család lakott Villányban. Ugyanekkor 19 lakott telket, a falu határaként 500 hold szántóföldet és jól művelt szőlőt, 40 hold erdőt, továbbá 50 hold bozótos rétet tüntetett föl a királyi kamarai összeírás.

A Csarnojevics Arzén (1633—1706.) vezetése alatt bejött délszláv csoport Ipek környékéről, Kelet-Montenegro és a Rigómező tájáról való. Ezek a telepesek főleg a Duna és a Tisza mentét, Bácskát, Torontáli szállták meg Baranyán kívül. A Csernojevics pátriárkával érkezett szerbekből kerültek ki azok a kereskedők, akik a Duna mentén Szentendréig, sőt Komáromig, a Tisza mentén pedig Tokajig hatoltak, és akik Zombor és Újvidék török utáni lakosságát alkották. Ők azok, akik nálunk Bolmányban és Kacs faluban még 1910-ben is a lakosság többségét adták, s akik a török utáni Baranya számos elnéptelenedett községében, mint Villányban, Kisjakabfalván, Pélmonostoron, Borjádon, Nagybudméron stb. kizárólagos lakosságként szerepeltek.

Az 1695-ben végzett dikális adóalap-összeírás szerint 45 és fél köblös (kis hold szántó), 38 pozsonyi akó (20 holdon) bort termő 20 kapásnyi (másfél katasztrális hold) művelt szőlő volt a villányi lakosság birtokában. Az említett összeírás idején a pozsonyi országgyűlés rendelkezései alapján föltett kérdésekre adott válaszában Csaknai Mihály ercsi kanonok Villányt rác lakosságú kincstári faluként emlegeti.

A következő esztendőben, 1697-ben is 14 rác jobbágy családot és 7 zsellér családot — mintegy 80—90 személyt — jegyzett fel az összeírás.

Az újjáépített község 1702-ben már 500 hold szántóból, 150 kapás (12 kishold) szőlőből, 100 hold erdőből és 300 kaszás (kishold) rétből állott. A villányi bornak már ekkor híresnek kellett lennie, mert a — „megyénk rendéi országgyűlési követeiknek küldöttek belőle, hogy utasításukat hathatósan pártolhassák" — írta Haas Mihály Emlékiratában.

Az 1714-es úrbéri összeírás, majd az ezt kiegészítő 1715. évi országos összeírás szerint Villányhoz tartozott Peleske (Perecske) puszta 150 köblös szántóval és 11 kaszás réttel.

A hódoltság megszűnte utáni években Villány fejlődésnek indult, lélekszámban és a művelés alá fogott területben egyaránt gyarapodott. A kamarai tisztviselők, akik Savoyai Jenőt annak idején villányi adománybirtokába iktatták, 10 házat, helyesebben kunyhót találtak a szőlőhegyen, összesen 22 személlyel. A korábban művelt szőlők nagy része kipusztult a hosszú török uralom alatt. A hódoltság alatt művelt 250 kapásnyi szőlőből csupán 50 kapásnyi maradt, ami 4 holdnak felel meg.

A gyakori birtokfelvételekben az összeírással megbízott és sűrűn változó idegen származású tisztviselők szinte a felismerhetetlenségig eltorzították a helység nevét, illetve az egyéb neveket. így magát a falut is „Billian'''-nak olvashatjuk a török utáni időben. Az itteni szerbek, akik a XVII. sz.-i Villányt már „Bilan'-nak. nevezték, meglehetősen szétszéledtek. Legtöbben a törökök fuvarosaiként voltak elfoglalva a felszabadító háborúk idején, és a második mohácsi csata után már nem tértek vissza többé Baranyába.

A két régi kastély, amelyek a Villányra vonatkozó régebbi írásokban gyakran előfordulnak, ekkorra már elpusztultak, eltűntek nyomtalanul. Egyiket Filonny-nák (talán Villány), a másikat Beresfkanak (Perecske?) olvashatjuk.

Az 1715. évi országos összeírás rác falunak írja 39 jobbágy- és 10 zsellércsaláddal (mintegy 200— 250 személy). Valóban az is volt, mert a felvételben csupán két család magyar nevű, a többi szláv.

A Karasicán 2 vízimalom állott. Az egyik ott, ahol a mai Villány—pécsi országút a vasutat metszi. Ez a császári ispáné, a másik (az egykori keményítőgyár helyén) pedig a helybeli szerb lakosságé volt. A császári kincstár a parasztokat robotra, különféle ingyenmunkára és tizedfizetésre kötelezte. A XVIII. sz. elejéről származó pécsi provizorátusi összeírás szerint Villány 5 telekből álló falu.

A telkek közül 2 feles, 12 negyedes. A lakosságot 14 jobbágy és 7 házas zsellér alkotja. A németek betelepítéséig 15 egész telek üresen maradt. Jövedelmét addig a kamara húzta. A 2 malom évi jövedelme 24 forint volt. A falu várható évi jövedelme 388,34 forint. A családfők nevei: Minkó István bíró, Bostovics Milán, Unyovics Illés, Szkrujnocs Sztánkó, Vajanovics Vujcseta, Vukovics Jován, Ristengi Renava, Peneva Jován, Vukányovics Miskó, Vucsics Szlorimonec, Zsinkovics Kozma, Csuil Rosztó és Csuil Vazul. A rác lakosság használhatta a községhez tartozó 100 hold erdőt is. A nagyrészt bozóttal benőtt szántóföldek helyett szívesebben művelték a szőlőhegyet, ahol mintegy 50 kapásnyi terület igen jóminőségű bort adott.

A község és környéke 1699-ben került a bellyei uradalom kötelékébe.

A villányi szerb lakosság anyagi helyzetének javításáról az uradalom gondoskodott. A többnyire idegen származású gazdatisztek nem tudták őket a magyarsághoz közelebb hozni, sőt magyargyűlöletük a Rákóczi-féle szabadságharc idején még nyilvánvalóbbá lett.

A szomszédos Nagyharsánytól Ny-ra és É-ra Baranya magyar népe lelkesen állott Rákóczi zászlaja alá, a szerbek a labanc táborban tevékenykedtek. Kirendelték őket a Duna mellé, hogy a Mohács-szigeten elhelyezett kuruc lovasságot elvágják az utánpótlástól. A Verőce melletti csatában szétszórt kurucokat Herberstein eszéki várparancsnok (március 24—25) vette üldözőbe. Tizenkétezer ráccal elfoglalta a siklósi várat, ahol sokan áldozatul estek a dúlásnak. 1704 tavaszán borzalmas vérfürdőt rendezett Siklóson, ahol négy ferencrendi papot öltek meg az ott tartózkodó beremendi plébánossal együtt.

A szépen népesedő és gyarapodó falu fejlődését megakasztja a pestisjárvány. A ragály következtében 1720-ra 20 jobbágy és 8 zsellércsalád maradt 100—120 személlyel. Villány lakosságának ekkor a fele kipusztult.

A község sokáig nem tudja ugyan kiheverni a ragály okozta veszteséget, de nem állandó a gyérszámú lakosság sem. A folytonos lakosságcseréből következtetjük, hogy a betelepített rácokat a súlyos megélhetési körülmények gyakori vándorlásra kényszerítették. Az idegen származású gazdatisztek zsarolása méginkább súlyosbította a helyzetet. A rácok élhettek a szabadköltözködés jogával, s így az őslakos magyar jobbágyokkal szemben még mindig előnyösebb helyzetben voltak. A vándorlás következtében előállott néphullámzás ellenére is csakhamar kétszeresére nő a lakosság lélekszáma, mert a század elején nagyarányú német telepítés indult meg.

A község mezőgazdasági helyzetére vonatkozó első részletes tudósítást az 1736. évi úrbéri összeírás adja. 46 jobbágycsalád és 29 zsellércsalád lakja ebben az időben Villányt. A községnek ekkor még feloszlatlan területét földközösségben munkálják a lakosok, amiért „150 forintot fizetnek árendába." A faluhoz tartozó Szentmárton pusztával együtt 130 katasztrális hold szántóföldet műveltek. A gabonafélék és a kukorica a fő terményeik, amelyekből kilencedet adnak a földesúrnak. így búzából 130 mérőt (2 mérő 1 q, egységára mérőnként 50 dénár) fizettek terméskilenced címén.

Az említett úrbéri összeírás szerint a Karasicán 2 vízimalom volt a villányi jobbágyok birtokában. A malomvámokból befolyó gabonát, mintegy 130 mérőt, az uradalom eszéki magtárába szállították.

A megszaporodott szerb lakosság a XVIII. sz. első felében a boldogságos Szűz születésének tiszteletére görögkeleti templomot emelt a községben. Ez a templom meglehetősen siralmas külsejű, kezdetben náddal fedett építmény volt.

Ebben az időben fejlődik ki valójában a villányi szőlőtermesztés és borgazdálkodás. 800 kapásnyi (65 katasztrális hold) már ekkor a beültetett szőlőterület. Az összeírás szerint 600 a jobbágyoké, 200 kapás pedig az uradalomé. Az uradalom szőleje új ültetésű, elsőrendűen termő. Borát Bécsbe szállították az uraságnak. Közepes termésű esztendőben 700 cseber bor termett a jobbágyszőlőkben. (1 cseber 42 és fél liter.) Csebrenként 2 frt-ért kelt el, ami szép összegnek számított abban az időben.

Az 1736-os összeírás megjegyzi továbbá, hogy a községben levő uradalmi kocsma 80 cseber bort mért ki, nagyrészt a szomszéd falvak borából, mert a gyengébb minőségű helybeli borokat az uradalom pálinkafőzője dolgozta fel. A villányi főzdében készített pálinkát is csak az uradalmi kocsmáltatás ideje alatt árusíthatták. Az uradalom villányi szeszfőzőjében főleg idegenből hozatott pálinkafőzőmesterek dolgoztak.

Az uradalom 1783-ban fölmérette földjeit. Ekkor Villány község határához 586 másodosztályú szántóföld, 228 hold rét (harmadosztályú) és 80 hold elsőosztályú szőlőterület tartozott. A szőlő a Villányi-hegység D-i oldalán terült el.

A XVIII. sz. elejétől, de különösen a század közepén újabb nagyarányú telepítés kezdődött. Haas Mihály: ,Baranya" című emlékiratának 216. lapja szerint „minden nyolczadik évben szokott az említett mirigy (dögvész) Baranyában uralkodni. Ezen idö tájban költöztek be többnyire megyénk puszta helységeibe németajkú jelen lakóinak ősei." Ezúttal német telepeseket hoztak. Délnyugat-Németországból („Schwaben") magas kultúrájú iparosnép helyett földművelőket és szegény falusi iparosokat sikerült csak toborozniuk. Ilyenekkel, ún. frankokkal és svábokkal a Rajna-vidék, Baden, Württenberg szolgált elsősorban. Szívesen jöttek ezek, hiszen XIV. Lajos hadjáratai és a spanyol örökösödési háború évtizedekig pusztították szűkebb hazájukat; apró fejedelemségek ezernyi terhe nehezedett reájuk, sajátos örökösödési viszonyok uralkodtak náluk, (pl. a bádeni alemann és a württenbergi sváb területeken a parasztbirtokot csak egyetlen fiúgyermek örökölhette,) ami ugyancsak növelte a kivándorlásra kész elemek számát.

A telepítés az 1720-as években indul meg és tart csaknem 100 esztendeig. Egy-egy falu a legkülönbfélébb német vidékek és nyelvjárások lakóiból tevődik össze. Akárhányszor papjaik vezetésével jöttek. Sokan csalódottan, telve panasszal a magyarországi állapotokra, visszatértek hazájukba. Panaszaik nem az ittlakó magyarok ellen irányultak, hanem a hódoltság alatt elvadult föld és klímája ellen, amely sok veszedelmet jelentett a jövevények számára, akiknek előbb hozzá kellett szokniok a mocsaras, láztermő éghajlathoz. S amíg ez megtörtént, a beköltöző nemzedéknek tetemes hányada betegedett meg és pusztult el. A XVI. sz. derekán Közép-és Dél-Magyarországon igen alacsony volt az átlagos életkor.

A hivatalos állami betelepítések mellett a főúri és egyházi birtokokra magántelepítések is történtek.

A Tolnát és Baranya egységesebb tömegekben megülő németeket a Dőryek, a Perczelek, a Festetichek, a Daróczyak, Savoyai Jenő, Veteráni, a Batthyányok, Nesselrode gr. pécsi püspök és Zinzendorf gr. pécsváradi apát hívta be. (A Bánátba Mercy generális telepítette be őket.) Ezek a főurak, ha akartak volna, se telepíthettek volna magyarokat, mert Bécs ezt tilalmazta, illetve csak igen korlátozott számban engedélyezte.

1736-ban, amikor a német telepeseknek már nagy tömege élt az országban, Károlyi Sándor gróf panaszosán állapítja meg, hogy bár az Alföld és a Dél-Dunántúl vármegyéiben nagy szükség lenne telepesekre, mégsem telepítenek oda magyarokat, pedig a felvidéki vármegyéknek annyi népe van, hogy egy telket negyed és nyolcadrészre kénytelenek elosztani, miért is az ilyen jobbágy csak igen szegényesen élhet, sőt a nyári hónapokban más vármegyékben kell megkeresnie kenyerét. Feltűnő, hogy Villány vidékére magyarokat egyáltalán nem telepítettek.

A magyarság szempontjából tekintve a telepítéseket kétségkívül fájdalmas, hogy a mohácsi vész előtti ősi magyar települési terület idegen nemzetiségű lakossággal népesült be. A német telepítés látszott viszont a legkevésbé veszedelmesnek a magyarság jövőjére nézve, mert a német parasztok nemcsak egymás falvaitól elszigetelten települtek le, hanem ősi hazájuktól olyan távolra szakadtak, hogy Németország felszívó hatásától abban az időben nem kellett tartani.

A török hódoltság után a gazdasági életet újból elölről kellett kezdeni. A szinte vármegyényi területekre elnyúló lakatlan pusztaságokon annyi föld állott az első telepesek rendelkezésére, amennyit megművelni akartak. Az évtizedek óta pihent föld ontotta a termést; a legelő és a rét pedig az állattenyésztés legextenzívebb formáját, a szabad ég alatti állattartást is lehetővé tette. A kisszámú telepesek a falu határának csak egy részét művelték, s ott évről évre ugyanezt a gabonaféleséget termesztették. A pihent föld azonban nem bírta minden gondozás nélkül ezt a rablógazdálkodást, 6—7 év múlva kimerült, mire a falu lakossága a határ egy másik részét vette munkába, hogy annak kimerültével másutt folytassa a művelést. Ez a művelés a faluközösség legprimitívebb fajtája, amely az ország többi vidékén ekkorra már rég kiment a divatból, s helyet adott a két- ül. háromnyomásos rendszernek. Mindkettő még a földközösség tipikus gazdasági rendszere, amikor a határ megművelése a községet egységesen érdekeli, s így a lakosság azt egyetemlegesen intézi.

A villányi plébánia kéziratos története (31. sz. i. m.) megőrizte számunkra azoknak a családoknak neveit, akik Hadnagy Péter, — a falu első plébánosa idején — tehát 1776—1808 között már a falu lakosai voltak, vagyis az első telepesek lehettek Villányban. Ismerjük az Ambrust, Barltmesz, Bászler, Bauer, Becker (Piker), Böhm, Brust, Busch, Czett, Decher, Emmert, Fillér, Fischer, Florschütz, Folk, Fusch, Gerig, Gübert, Glück, Grosch, Hahl, Heil, Herr, Hirt, Hohmann, Jobst, Kauder, Keil, Kiefer, Kelbert, Kornfeind, Kresz, Leitinant, Litter, Marx, Markovics, Mául, Maurer, Metzing, Muth, Müller, Nagl, Pfeffermann, Preisendorf, Reinold, Rettig, Rittinger, Romeisz, Rosinger, Schaffer, Steig, Spiegl, Schmidt, Steibler, Spohn, Storch, Staub, Schwell, Schatzl, Scheich, Scheifert, Schwarz, Szibele (Seberle), Süsmann, Tauer, Tengler, Teppert, (Depert), Wenczl, Wertmüller és Wittenberger családokat.

Vannak olyan családok, amelyek számos névvel szerepelnek az anyakönyvekben, aztán eltűnnek. Ilyenek az Amberger, Bachschmidt, Bíschof, Braumwart, Czengaisz, Dietrich, Ebért, Eckert, Fikan, Frech, Gayer, Gröschl, Hepp, Hock, Hölzl, Hufnagel, Jeli, Jones, Kelber, Kerbst, Krogoncz, Korneli, Kronfort, Lammert, Lenderer, Matz, Nenczl, Noll, Oblath, Orf (Urf), Pappert, Pfeifer, Potencz, Prost, Rüll (Rell), Saller, Schaf, Scheps, Schleinig, Schrot, Schwab, Senger, Siebert, Smokovecz, Sonnert, Spies, Teigert, Ternpech, Trapp, Unrat, "Werner, Weibert, Wirt és a Wunder család.

Magyar nyelvű családok Villányban a XVII. sz.-ban: Benedek, Bertalan, Dániel, Fábri, Fáy, Ferenzi, Forgács, Horváth, Mesterházy, Pintér, Póth, Simon, Szigetváry, Szitás, Tóth, Varga és Vidra.

Szláv nevek ebben az időben Villányból: Bartanovics. Batakovics, Bozsoincs, Kovácsevics, Markovics, Martonovics, Noimk, Paukovics, Piacsek, Pubecz és Zemják.

Francia eredetűnek látszik a Denis és a Corney név.

A falu lakossága 1785-ben főleg mezőgazdálkodásból élő, szabad költözködési joggal bíró német jobbágy volt.

A 75 telkes jobbágy mellett 156 teleknélküli zsellér család is lakott Villányban.

Kedvezőtlenül oszlottak meg az úrbéri telkek, mert 25 egész telekből 12 háromnegyedes és 60 egy-negyedes telket hasítottak ki. A telkes jobbágyok, a zsellérek és az alzsellérek szabadköltözködési joggal rendelkeztek, amelyet az uraság szerződésben biztosított nekik.

A szőlőtermesztés és a borászat is jelentős szerepet játszott már Villány gazdasági életében. Ekkor 984 kapásnyi (kb. 80 hold) elsőosztályú jól művelt szőlőterületet jelöl meg az összeírás, s megjegyzi, hogy az a hegy D-i oldalán fekszik. A termésből tizedet adtak a földesúrnak. Egyébként robot és szolgáltatás tekintetében a Mária Terézia-féle úrbériális szabályok voltak az irányadók. A rétek után robottal szolgáltak. Az uradalom szentmártoni erdejében termelték ki a kötelező évi famennyiséget. A jobbágyok ingyen kapták az épületfát. Az összeírás megjegyzi tovább: a közutakat, hidakat, templomokat, papi házakat ingyen munkában javítják, ugyanígy tisztítják a folyómedret is (Karasica). A munkát mindenkor a bíró rendelte el, és egy esküdt ügyelt annak elvégzésére.

A villányi jobbágyok egyikének folyamodványából a parasztok sanyarú sorsa csendül ki. Jefto Murgyenov jobbágy „testvérének kiváltását kéri, aki a helység által katonának fogatott" 1789-ben. Kérelmének megokolásában elmondja, hogy betegen egyedül annyit sem tud megtermelni, amennyi jobbágyszolgáltatásának teljesítésére elegendő lenne, őt magát az éhhalál fenyegeti.

A korabeli katonáskodás nehéz körülményeit jellemzi a főszolgabíró jelentése 1807-ből. Ebben két villányi katona hazatérését akarják kieszközölni, akik már tíz éve távol vannak a hazától.

1816-ban Villányban is összeírták „Azon kenyérben szűkölködő lakosokat, kik rész szerént a jégeső, rész szerént pedig a mostoha esztendőnek terméketlensége miatt a Tekéntetes Vármegyétül búzát nyerni esedeznek." 191 családfőt sorol fel az összeírás, köztük két családot 14 családtaggal, ötöt 10—10, nyolcat 9—9 fővel „a búzáért esedezők" közül. A robottal, ingyennapszámmal és szolgáltatásokkal megnyomorított jobbágyoknak a szűkös élelmen kívül egyébre alig futotta.

1828-ban már 202 házból áll a község, lakossága 1089 katolikus. 297 görögkeleti, 7 evangélikus és 9 izraelita. Az összlakosság tehát 1411 főt tett ki.

A Pécsi Állami Levéltár úrbéri iratai között figyelmet érdemel Villány dűlőjegyzéke 1840-ből. A török hódoltság utáni rác bevándorlás és a XVIII. sz. közepe táján történt nagyarányú német telepítés ellenére a határ dűlői túlnyomó részben magyar nevűek, a többi német, egy szláv eredetű szó kivételével. Beltelek, Szőlők alatt, Harsányi út felett és alatt, Dongamegye, Bergacker, hangé Busch, Vojszki Vinograd, Schlossacker, Alté Kirchenacker, Macska csapás mellett, Falu alatt, Kertek alatt, Uraság rétje mellett. A rétek mellett, Ömalomnál, Egytagosok rétjei és a Kirchenberg nevű dűlőket említi az idézett dűlő jegyzék.

Villány sok présháza és borospincéje — amelyek 1845-ben 2 ezer hektoliter bort adtak — ekkor már messziről feltűntek szőlőhegyein. Az uradalom kőbányáit és mészégetőit fokozottabban kezdik kihasználni. A német lakosság lélekszámban egyre inkább a szerbek fölé kerekedik.

Az 1848-as szabadságharc idején 43 féltelkes és 115 házas, továbbá 16 hazátlan zsellért tartanak nyilván a közmunkát összeíró jegyzékben 517 szekér- és 738 gyalognapszámmal.

1849-ben 70 szerb férfi Windischgraetz felszólítására csatlakozott a dunai vonal védelmére kirendelt segédcsapatokhoz. Ezek a szerbek az 1848— 49-es szabadságharc lezajlása után a Bácskában és Békés megyében telepedtek meg.

1849-ben szörnyű kolerajárvány pusztított ezen a vidéken, amely Villány lakosságának egytizedét kipusztította.

A szabadságharc korának mozgalmaiban Villány német lakosságának kevés szerep jutott. Ha rokonszenveztek is a nemzeti megmozdulással, a háttérben ott állt mindig mögöttük az uradalom, mint a Habsburg tradíciók fenntartója és az elnémetesítő törekvések terjesztője. Ez a folyamat érthetővé válik, hiszen a gazdatisztek, ispánok, jószágigazgatók neve mind idegen, elsősorban osztrák. A Bach-korszakban újraéled az országban a magyar, német és tót összefogás és nemzeti ellenállás. Szemben az oláh és a rác tömegek magatartásával, a magyarországi németség tehát nagy általánosságban távol állt a bécsi magyarellenes politikától. Ellenkezőleg: a XIX. sz.-on végigvonul a németség és a magyarság történeti sorsközösségének fonala. A magyar megújhodás korszaka, a bécsi abszolutizmus elleni küzdelem egybeforrasztotta a magyar és a német értelmiség vezetőit, a jobbágy felszabadítása viszont meghozta a német paraszt csatlakozását a magyar állameszméhez.

1850-ben 1110 német (római katolikus) és 190 rác (óhitű) lakosa volt a falunak.

A falu szántóföldjei igen jó búzát és kukoricát teremnek, de fő gazdaságuk, amely külföldön is neves, Villány szőlőhegyében rejlik, ahol „híres, fűszeres, tartós, s felette kedves ízű bora terem". (25. i. m. 303. 1.)

A kapitalizálódás útján

Galgóczy „Magyarország mezőgazdasági statisztikája" című munkájának adatai szerint falunk 1855-ben az Albrecht-főhercegi uradalomhoz tartozik. Népessége, telkeinek és lakóházainak száma a jobbágyfelszabadulás után fokozatosan szaporodik.

A gyarapodó községnek 1865-ben 1530; 1869-ben már 1745 lakosa van. Lakóinak többsége német. Az 1848 előtti jobbágyfalu 1871 után kisközség lett. Területe 1895-ig 2566; 1903-ra már 2572 katasztrális holdra növekedett. Ebből 1062 hold szántó, 509 hold rét, 576 hold szőlő, 25 hold legelő, 80 hold erdő és 25 hold terméketlen (sziklás terület, homokbánya, kőbánya, út stb.). Volt még ezen kívül 15 korlátozott forgalmú birtok (507 hold), továbbá a község birtokában 146, a felekezetek birtokában 52 hold föld.

Az 1864-es időből származó határleírás dűlőneveiből értékes következtetésre jutunk. A falu D-i részén elterülő Altekirchenacker nevű dűlőben állt a török előtti Villány. A régi templom romjait még látták a múlt század végén. Helye felszántatlanul maradt az alapfalak és a kőtörmelék miatt. A templom köré települt dűlőtől É-ra találjuk a Polszky-Vinograd dűlőt (Lengyel szőlő?). Nevéről és fekvéséről ítélve egykor szőlő lehetett.

A Gansrasen nevű rét a falutól K-re húzódik. Libalegelő volt; tehát régen sok ludat tarthatott a lakosság.

A legjobb bortermő területek a Famvthal, a Langebuschacker, az Alteschlossacker, a Tróják, a Kleinehohl, a Grosseinsel, az Obere Jammerthal és az Untere Jammerthal.

1855-ben megkezdődött a Mohács—pécsi vasút építése. Ezzel kapcsolatban Villány É-i határán is elkezdődött a munka, amely a következő évben is teljes erővel folytatódott. Khon András, egykori villányi plébános keserűen emlékezett meg a vasútépítő munkások erkölcstelenségéről. Többnyire osztrák és cseh származásúak voltak, egyikük-másikuk valósággal halálra itta magát. Bécsből azért rendelték ide őket, hogy minél előbb befejezhessék a vasútépítést. A züllés ragály módjára terjedt. A házasságtörés miatt történt válások száma nagyon megnövekedett. Mivel az itt élő németek gyakran dolgoztak együtt a vasútépítésnél ezzel az idegen népséggel, a züllés köztük is jelentkezett. Az anyakönyvek ezidőben rengeteg „törvénytelen" születést tüntetnek fel.

Villány mezőgazdasága a jobbágyfelszabadulás után indult fejlődésnek. Bora világviszonylatban is értékessé és könnyen elhelyezhetővé vált. A délvidéki borok közül a szerémi boroknak egyetlen vetélytársa lett.

A gazdasági konjunktúra Villányban ekkor kétségkívül kimutatható az egyházi létesítményeken is. Kálváriát, Rókus-szobrot állítanak a faluban, cseréppel fedik be a templomot, kijavítják a plébánia épületét. A fejlődési folyamatot azonban megállítja a ragály. 1858-ban súlyos kanyaró pusztított a gyermekek között, 1862-ben iszonyú vörheny-járvány, amely a fiatalabb felnőtteket is tizedelte. Feltűnő jelenség az is, hogy az összes gyerekágyas asszony meghalt. Az 1860-as évek elején a kedvezőtlen időjárás következtében sokszor rossz volt a termés: se búza, se széna, se kukorica — írják. A szőlőtermés is gyenge. A bor az akkori villányi pap szerint alig jobb az ecetnél, olyan savanyú.

1900-ban meghalt Király Antal, az uradalom utolsó villányi tiszttartója. Az ő nevéhez fűződik a község csinosításának néhány máig is megmaradt emléke: ő létesítette a villányi vasútállomástól a faluba vezető útmenti szép gesztenyefa-sort, s az ő esztétikai érzékét dicséri a templomtér fásítása is.

A község foglalkozási megoszlása — és ennek következtében jövedelme is — kedvezőnek mondható, s így nem bontakoztak ki élesen az 1905—1907-es évek délbaranyai agrárszocialista mozgalmai sem.

A fejlődő község egymás után szervezi meg közérdekű intézményeit. 1868-ban kap postahivatalt. 1892-ben megalakul az önkéntes Tűzoltótestület (40 alapító taggal) és a Kölcsönös Segélyző Egylet; 1909-ben az Iparosok Olvasóköre, 1912-ben az Ipartestület. 1917-ben megszervezik a Villányi Kaszinót.

Villány lakosságának főfoglalkozása a század elején is a mezőgazdálkodás, amelyet szépen fejlődő kézművesség egészít ki, természetesen elsősorban a mezőgazdaság velejárójaként. A község iparosodása meggyorsul. Iparosainak száma töretlen emelkedést mutat az első világháborúig: 1900-ban a falu 534, 1910-ben már 684 lakosa él iparból.

Villánynak — igen kedvező közlekedésföldrajzi helyzete révén — már a századfordulón élénk kereskedelme alakul ki. 1900-ban 289 lakost tart el a kereskedelem, ami szokatlanul magas szám a messze környék viszonylatában.

Falunknak az egyetlen gépi erővel működő üzeme a- első világháborúig az 1912-ben létesült pezsgőgyár volt. A Schaumburg—Lippe-féle uradalom létesítette a volt uradalmi főépület mellett. Az üzem csakhamar fellendült, s az ún. Grémant Rose-pezsgőjével országszerte ismertté tette nevét a francia mintára, francia szakemberekkel dolgozó gyár. A gyár igazgatója Naredi József, pezsgőmesterei Rémy, Mese és Jobin francia, reimsi szakemberek. A pezsgőgyár számos villányi lakosnak adott kenyeret. Az időközben világhíressé vált Littke-féle pécsi pezsgőgyárral azonban nem bírta a versenyt, 1930-ban véglegesen megszűnt. Területének jórésze potom pénzen ekkor jutott a Teleki-cég birtokába.

1914 nyarán Villány szorgalmas lakosságának békéjét és a község virágzó fejlődését megakasztja az első világháború.

A két világháború között

Az első világháborúban idegen érdekekért, a Habsburg-kizsákmányolás további fenntartásáért vérzett a magyarság német és szláv nemzetiségű honfitársaival együtt. Ötvenkét édesapa, testvér és fiú elvesztését siratta Villány népe az első világháború után.

Az első világháború csataterein elesett villányi katonák :

Nagyréthy

Kisgyimóthy

Gyimóthy Aladár fhdgy.

Váry Kornél

Jurán Miksa tartalékos hadnagyok,

Nagel Győző t. zászlós,

Mayer Ferenc

Heil Lajos

Buch Ádám

Dobernics Károly

Vintnagel Ferenc

Bock János

Pereilits Antal

Schäffer Ádám

Eck György

Mául Antal

Plank Mihály

Hibl János

Pfaff Lajos

Herr József

Linkt Péter

Stauk András

Wenszel József

Kornfeid Ádám

 

Schultheisz János

Schmatterceck György

Krokoska Ádám

Spiegli Lajos

Steig András

Heil Ede

Paches Jakab

Bohni József

Prasch Mihály

Kristóf Mihály

Kálmán Pál

Litter András

Holl György

Mim János

Plank Ferenc

Róth György

Rittinger János

Spiegel Ferenc

Schmidt István

Schumann Antal

Seifert Péter

Tauszig Imre

Windheim Miklós

Wencel Ádám

Wohler Ádám

 

Altisztek:

Schumann György

Klein Mihály

Müller Gáspár

Keiter Ádám

Kornfeid Gáspár

Kolbert János

Maurer Antal

Rózinger Ádám

Storok Ádám

Kresz István

Krémer József

Nagel Antal

Szahl Péter

Theisz János

Az egykori feljegyzésekből kiolvasható, hogy Villány népe igyekezett enyhíteni a világháborús katonák szenvedéseit. Már a háború megindulásakor bizottság alakult azzal a célzattal, hogy a villányi vasúti állomáson átvonuló katonáknak bort, teát, gyümölcsöt és egyéb élelmiszereket juttasson. Az év végéig 1487 kg kenyeret és 209 kg húst osztottak ki. A kórházak felszerelésére a hadsegélyző hivatal felszólítására 437 korona folyt be. Részt vettek a tépéscsinálás munkájában is. Az iskolások a Vöröskereszt céljaira 200, a katonák karácsonya c. akcióra 56 koronát hoztak össze.

A szerb harctérre kivonultattak Villányról 56 kocsit hajtókkal együtt.

1915 májusában a 3. számú Bosznia—hercegovinál vadászzászlóaljat helyezték Villányba. Ennek első dolga volt az óvodát és az iskolát lefoglalni. A bosnyák zászlóalj élén osztrák, főleg cseh tisztek állottak, akik a legénységgel hallatlanul durván bántak, s még a község vezetőit is igyekeztek erősen befolyásolni. A király születésnapján pl. megtámadták a papot, azon a címen, hogy a délelőtti ünnepi nagymise után nem várta be az orgona "Gott erhalte"-ját, hanem a segédkező papsággal együtt kivonult. Az esperes azzal védekezett, hogy nem volt tudomása arról, hogy „ez a szoldateszka'' mise közben a kántornál megrendelte a császárhimnuszt, esze ágában sem volt ezzel az uralkodó ellen tüntetni. Az őrnagy mindent megtett, hogy az esperesnek ártson. Kijelentette, ha ez a „tüntetés a hadszíntéren történt volna, főbe lövetné". Föl is jelentették az esperest a bécsi hadügyminisztériumnál, a tábori püspöknél, a magyar kultuszminiszternél és a pécsi püspöknél, de megfelelő magyarázat nyújtása után annak nem lett bántódása. Az esemény egykorú leírásából mégis arra kell következtetnünk, hogy a villányi pap igenis tüntetésnek szánta viselkedését, mert ezt olvassuk: "... a magyarok előtt az 1849-i események óta gyűlöletessé vált császárhimnuszt..."

1915-ben megkezdődött a hadikölcsön-jegyzés, amely annyi embert döntött nyomorba és juttatott kodusbotra. Az I. hadikölcsönből a villányiak 242 ezer koronát, a II-ból 531 ezret, a III-ból 516 ezret jegyeztek. A rokkant katonák részére az iskolások 300, a katonák karácsonyára 45 koronái, gyűjtöttek.

A háború lassan az ún. álló háború jellegét kezdte magára ölteni. A központi hatalmak kezdeti reménykedései meglehetősen csökkentek. Az év végén elrekvirálták hadicélokra a templomok harangjait, így Villányból is elvittek kettőt 327 kg súlyban.

Mindig más-más címen gyűjtöttek: a kárpáti falvak fölsegélyezésére Villányon 1282 korona gyűlt össze.

Mérsékelt lelkesedéssel folyt a katolikus sajtórészvények gyűjtése is. összesen 9316 koronát jegyeztek. Ez azonban már sokkal kevesebbet ért. mert a pénz értéke egyre esett. Ebben az évben (1918) közel 90 olasz hadifogoly került Villányba. Kellemetlen emlékeket hagyott a lakosságban a gabonarekvirálás. A község gabonaellátása ezután éppúgy elég gyenge volt, mint 1915-bcn. amikor sokáig kukoricakenyéren élt a nép. Az árak a pénz folytonos romlásával jelentékenyen emelkedtek. Ezt bizonyítja az újabb hadikölcsön-jegyzés is. Villány a IV. hadikölcsönből 476 ezer koronát, az V.-ből 784 ezret, a VI.-ból 838 200-at, a VII-ből 1 millió 337 ezret, a VIII-ből 442 650 koronát, jegyzett. Az összes hadikölcsönjegyzés a községben 5 167 850 koronára rúgott.

1918-ban kudarcot kudarc után szenvedtek a központi hatalmak. A háború az év őszén a teljes összeomlással be is fejeződött.

A villányi Nemzeti Tanács

Az 1918-as forradalom következményeként létrejött Nemzeti Tanácsok Baranyában alig fejthették ki tevékenységüket, mert a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (SHS) csapatai 1918. november 14-én megszállták és 1921. augusztus 21-ig hatalmukban tartották majdnem egész Baranyát, Pécs városával együtt.

Nemzeti Tanács működéséről Villányban mindeddig nem volt tudomásunk. Lélai János villányi kalaposmester családi iratai között elfekvő 4 db kézzel írott jegyzőkönyv azonban meggyőzően bizonyítja a villányi Nemzeti Tanács létezését. Megalakulásának pontos idejét nem lehet belőlük megállapítani, mert a füzetbe írott jegyzőkönyvek eléggé tépettek és hiányosak. A négy jegyzőkönyv közül a legelső Villányban a Nemzeti Tanács 1918. november 16-i ülésén készült, amelyen jelen voltak: Schuth Henrik, ifj. Teppert József, Faubl Ferenc, Nyeskovics Vojin, Felhoffer György, Hűmmel Károly, Lieber. . . (A többi név a jegyzőkönyvről hiányzik.) A Nemzeti Tanács november 16-i ülése foglalkozott a lakosság fával való ellátásával, rumkiosztással, Pechtl György ezredes eskütételre jelentkezésével és jelentik, hogy a Nemzeti Tanács kezébe le is tette az ezredes az esküt. A szerb parancsnokság utasítására lefoglalt fél vagon zabot, amelyet át is adott a szerb katonaságnak. A következő napirendi pontból arra következtetünk, alighanem november 16. előtt már jóval alakulhatott meg a Villányi Nemzeti Tanács, mert az esküt néhányan még le sem tették. így Mayer Sebestyén községi pénztárnok, Tengler Ádám közgyám és Nyeskovics Milivoj. Miután háromszori felszólításra sem jelentek meg, a tanács kérdést intézett a Pécsi Nemzeti Tanácshoz a további eljárás végett. A jegyzőkönyv szerint a villányi Nemzeti Tanács tudomásul vette a szerb katonaság élelmezése ügyében az alispánhoz kiküldött tagok jelentését, és úgy intézkedett, hogy Fürst Pál tanácstag tárgyaljon a helybeli katonai parancsnokkal. Megalakították Villányban a közélelmezési bizottságot. Elnöke Teppert Mihály bíró lett. A közélelmezést a Nemzeti Tanács a körjegyzőség hatáskörébe utalta. A jegyzőkönyv szerint ifj. Teppert József, a Nemzeti Tanács tagja indítványozta, hogy a kormánybiztosnak sürgősen hozzák tudomására, hogy Villány községet november 15-én este 800 főből álló szerb katonaság megszállta.

Koch Ede plébános a bevonulok élén álló tiszttől francia nyelven kíméletet kért a békés, dolgos lakosság számára. Egyházi feljegyzés szerint ,.a szerbek eleinte emberségesen viselkedtek, csak később kapott lábra köztük a fegyelmezetlenség és a korbács."

A villányi Nemzeti Tanács egyik jegyzőkönyvéből is következtethetünk a szerb megszállás alatt uralkodó közállapotokra.

A községből történő elutazást, este 6-tól reggel 6-ig a „járás-kelést"' engedélyhez kötötték. A kijárási tilalmat reggel 7 órára módosították, de az utazási engedélyt mindenki részére előírták.

A Villányban megalakult Nemzeti Tanács a szerb katonai megszállás alatt is működött. 1918. november 28-i rendkívüli ülésén jelen voltak: Winter Győző elnök, Felhoffer György, Bader Samu, Bartonicsek József, Schuth Henrik, Folkmann Ferenc, Szeifert Bálint, Gehring Ádám, Faubl Ferenc, Gyukity M., Litter Ádám, Gasztner György, Hummel Károly és Nagl Ádám tagok. Az ülés foglalkozott a Nemzeti Tanács hatáskörével, és megállapította, hogy a Nemzeti Tanács a jövőben nem avatkozhat az elöljáróság adminisztratív dolgaiba, hanem csakis ellenőrző szerepet gyakorolhat a községi elöljáróság felett és azt munkájában támogatni tartozik.

A harmadik jegyzőkönyv december első napjaiban készülhetett (keltezése leszakítva), amely szerint a tanács elhatározta, hogy a községet megszállt szerb csapatok élelmezését a jövőben a tanács kiküldöttje, Fürst Pál tag által ellenőrizteti, aki a külközségekről Villányba szállított élelmiszercikkeket átveszi és azokról pontos jegyzéket vezet. Űgylátszik, ezen a téren visszaélést tapasztalt a Nemzeti Tanács. Ugyanez a tanácsülés a szerb csapatok áthelyezését is kéri. „A tanács tekintettel arra, hogy a községben 3 éven keresztül bosnyák katonák voltak elhelyezve, ami a közélelmezésre nagyon hátrányos volt, és az üzletek közszükségleti cikkeit teljesen leapasztotta, kéri a kormánybiztostól a csapatoknak oly helyre történő áthelyezését, ahol a község vagyonosabb és a háború alatt nagyobb megterhelésnek kitéve nem volt."

A kérelem előterjesztésével a tanács Fürst Pál, Báder Samu és Teppert József tanácstagokat bízta meg. A jegyzőkönyvet Lieber Emil kántortanító szerkesztette, aki ekkor a villányi Nemzeti Tanács választott jegyzője. A Kommünben vállalt szerepéért később felügyeleti hatósága fegyelmi vizsgálatot indított ellene.

A birtokunkban levő negyedik jegyzőkönyv 1918. december 9-én kelt a villányi Nemzeti Tanács ülésén. Új, eddig még nem szerepelt tanácstagokat is fedezhetünk fel a tanács soraiban, mint Matosek Béla, Kuzmanovics Vojin, Gehing Ádám. A Tanács ekkor teljes erejével működik. A tanácsülésen bejelentik, hogy Göb Jakab másodjegyző letette az esküt. A kormánybiztoshoz delegált bizottság beszámol az ülésen a szerb csapatok élelmezése ügyéről. A kormánybiztos megígérte, hogy intézkedik. A szükséges élelmiszerek beszolgáltatása céljából körzeteket alakít, és ezekbe beosztja az egyes községeket. A községek beosztásáról és az igazságos elosztásról (élelmiszerbeszolgáltatás) értesíti a villányi Nemzeti Tanácsot, és annak aszerint kell majd eljárnia. Szeifert Bálint szolgálatvezető tanácstag jelenti a tanácsülésnek, hogy az éjjeli szolgálatra beosztottak közül többen nem jelentek meg. A tanácsülés határozatot hozott, hogy a tanító kivételével az éjjeli őrségre kiírt polgárok kötelesek megjelenni. Ugyanezen az ülésen az elnök lemondott, továbbá Flach Ferenc tanácstag kilépett a Nemzeti Tanácsból.

Adatot nem találtunk rá, de 1919-ben a szerbek határozott közigazgatási intézkedéseiből arra következtethetünk, hogy a szerb hatóságok megszüntették a Villányi Nemzeti Tanács működését.

Proksch Arthur körjegyzőt a szerbek elbocsátották, és helyébe Schissler Károlyt (bánáti német) alkalmazták. Schissler jóindulatú ember volt, különösebb panasz nem merült fel ellene a lakosság részéről.

A szerbek célja az volt, hogy Baranyának jó részét elszakítsák az anyaországtól, s ez a rész önálló köztársasággá legyen a szerb Dobrovics Péter festő elnöklete alatt. Ezt a célt gyűléseken Villányban is szorgalmazták; azt mondják, Gasztner szabó volt a törekvés szószólója.

1921-ben a szerbek népszámlálást tartottak. Ekkor Villányban élt 2024 római katolikus, 3 görögkatolikus, 182 görögkeleti, 7 evangélikus, 20 református, 80 izraelita és 5 mohamedán lakos. Összesen 2321. Ezek közül magyar 248, német 1844, horvát 3, szlovén 2, szerb 203, oláh 1, egyéb 20. A csaknem 3 éves szerb megszállás 1921. augusztus 21-én ért véget. Ettől kezdve Villány lett a csonka Baranyavári járás székhelye. Első főbírája dr. Szivér István, volt. A villányi választókerület képviselője 1921. nov. 1-én Goszmann Márton babarci kisgazda lett. A Villányi járáshoz 24 község tartozott. Kicsi, de gazdag járásként tartották nyilván.

Az új nemzetgyűlési képviselő-választásokon Wild József lett Villány képviselője. A szerb lakosság optálás következtében csaknem 95 százalékban elhagyta a községet, és az új S H S — királyságban telepedett le. .

1924. szept 7-én leleplezik a villányi hősi halottak emlékművét. A horthysta tisztek kezdeményezésére már 1921-ben a villányi Templom-hegyen Eszékig átlátszó 10 méter magas obeliszk felállítását tervezték, de a terv megbukott, mert a lakosság minden áron a község belsejébe óhajtotta emeltetni a hősi emlékművet. Az emlékmű — Lauber László építészmérnöki tervei szerint — az egykori Nagyvendéglő és a Posta előtti téren, szemben a a régi Szentháromság-szoborral, el is készült. Anyagát az uradalom adta. az emlékmű tetején levő turult Nagy Mihály Zsolnay-gyári szobrász készítette. Ugyanebben az esztendőben Gyimóthy Jákó az alsó temetőben családi sírkápolnát építtetett.

Dr. Szivér István főszolgabíró helyére, a járás élére dr. Tóth Dezső került. A község kezd a rendes kerékvágásba kerülni. A templom harangjainak pótlására — amelyeket a háború alatt beolvasztottak — a község 1926-ban nagyarányú gyűjtést kezdeményezett, majd vásárolt is egy 372 kg-os és egy 93 kg-os harangot.

Az első világháborút: követő években Villány ipari és kereskedelmi életében nagymérvű hanyatlás állott be. Az új országhatárok következtében a község ipara és kereskedelme elvesztette korábbi bázisait, és elszigetelt helyzetbe jutott. Kereskedőinek száma a megelőző évekéhez viszonyítva a felére esett vissza. Ehhez hozzá kell számítanunk még azt a körülményt is, hogy a régtől oly híres bortermő vidék évekre elesett fő jövedelmét kitevő anyagi erőforrásától. Országos jelenség ez a múlt század utolsó évtizedében és a század elején a Filoxéra pusztítása nyomán, amely rövid idő alatt tönkretette szőlőinket. Villányban még szembeszökőbben éreztette hatását a tragédia, mert a hegyoldalon nagyobb részben kisbirtokos szőlősgazdák munkálkodtak, akiknek csaknem egyedüli anyagi erőforrásuk a bor volt. A nagyobb birtokosok rendelkeztek a filoxéra ellen bizonyos védőszerekkel és az újratelepítés anyagi erőforrásaival. A villányi kisbirtokos paraszt azonban borának jövedelméből tartotta el családját, s tartaléka nem volt. Mit tehetett egyebet? Filoxéra sújtotta szőlőjét kivágta, de sok esetben nem telepíthette újra. Országos méretekben is oly hallatlan károkat okozott a Filoxéravész, hogy a szőlők teljes helyreállításához 25 év kellett.

A szőlők újratelepítésénél az alanyfajok helyes megválasztása volt a legfontosabb. Ezen a téren követték el szőlősgazdáink a legnagyobb hibákat, mert a talajnak nem minden esetben megfelelő alanyfajtákat telepítettek, így főleg a könnyebben és olcsón beszerezhető Rípáriát, Rupestrist és a Solnist.

A villányi borvidék meszes talaján az 1890 körül elpusztult szőlők felújítása ilyenformán a legnagyobb nehézségbe ütközött. Új alanyfajokat kellett tehát keresni.

Teleki Zsigmond villányi szőlőbirtokos 1896-ban Berlandieri szőlőmagvakat hozatott a franciaországi Alényából, amelyekből csemetéket nevelt. A kiválasztott csemeték szaporítását öreg Ripária tőkék oltásával végezte, és a simavesszőket elültette. így teremtette meg az ország legelső szőlővessző-anyatelepét Villányban. Európa államaiban, de Japánban, az USA-ban és Dél-Amerikában évtizedek óta végzett kísérletek bebizonyították, a Teleki-féle „Berlandieri Riparia 8 B és 5 BB megközelítik azokat a tulajdonságokat, amelyekkel egy ideális alanyfainak bírnia kell."

Teleki Zsigmond vadalanyok oltásával is kísérletezett, és létrehozta a villányi oltvány termelő telepet. Innen terjedt el az oltványkészítés. A Teleki-család villányi gazdálkodása idején évenként kb. 250 ezer alanyvesszőt oltottak. Villányban volt a Teleki-féle szőlőtelepek központja. Teleki Andor és Teleki Sándor amerikai alanyvessző telepei 1934-ban 16, 1936-ban már 21 katasztrális holdnyi területet foglaltak el. Innen szállították a kipróbált alanyvesszőket és szőlőoltványokat a világ minden tájára. A kísérlet tehát fényesen kiállta a próbát. A második világháború előtti években a villányi Teleki-féle amerikai alanyvessző-tenyészet Közép-Európa legnagyobb telepévé fejlődött.

Az 1920-as évek nagy gazdasági válsága méginkább betetőzte a villányi borvidék agrárproletárjainak, kis- és törpebirtokos parasztságának nyomorát. Jellemző a pénztelenségükre, hogy az olcsóbb szőlővesszőt kénytelenek voltak a távoli Heves megyéből beszerezni, mert a príma minőségű Teleki-féle oltványok számukra megfizethetetlenek voltak. A legjobb vörösbor ára ekkor 18, a többié 16 fillér.

A szőlőgazdálkodás nélkülözhetetlen kelléke az állattartásból eredő istállótrágya. A villányi kis- és törpebirtokos parasztok még ezt is kénytelenek voltak áruba bocsátani a Teleki-szőlőgazdaságnak, mert annyira rá voltak utalva, hogy valami pénzhez jussanak. A középbirtokosok átvészelték ezt a válságos időszakot; többszáz hektoliter borból a kitűnő minőségű helybeli szőlőoltványokkal képesek voltak rekonstruálni korábban tönkrement szőlőiket, és vagyonosodni is tudtak. A tönkrement és dobszó alá került törpebirtokosok földjét, házát, szőlejét összevásárolták, vagy potom pénzen átvették a banktól. Az agrárproletárrá süllyesztett kis-és törpebirtokosok kénytelenek voltak elszegődni a nagygazdákhoz, vagy a Teleki-uradalomhoz heti 4 Pengő 80 fillérért cselédnek. A szőlőnapszám Villányban az 1930-as években 60—80 fillér volt, a munkaidő pedig látástól vakulásig tartott. A legsanyarúbb sors talán a szőlőmunkásokat sújtotta. A beremendi Teleki-pusztán reggel 7 órakor kezdődött a munkaidő, így a sokszor bokáig érő sárban már hajnali 5-kor úton voltak a szőlőoltványt készítő villányi napszámosok. Mivel munkájuk szakmunkának számított, a főidényben naponta 2 Pengőt is megkerestek.

Lassan mégiscsak végbement a villányi szőlők rekonstrukciója, s a két világháború között újra felvirágoztatta a borászatot, különösen a borkereskedelmet. Régi borkereskedő-családok egész dinasztiái ülik meg Villányt, mint pl. Schuthék, akik udvari szállítóként boraikkal a császárvárost járták, Spitzer László, a Proksch-, Fürst-család; Teppert, aki a német hadseregnek szállította Villány borait. Roppant kiterjedésű pincelabirintusaikban tárolták, keverték, állították össze a különféle fajtájú és még különbözőbb minőségű borokat. A polgári szőlőgazdálkodás idejéből származó pincék léptennyomon beomlással fenyegetnek. A legnagyobbak, amelyek mestermunkával készültek, ma is a villányi borgazdálkodás, de már a szocialista szőlészet és borászat szolgálatában állanak. (A borforgalmi pince, az állami gazdasági és a termelőszövetkezeti pince.)

Villány gyümölcstermesztése messze mögötte marad a szőlészetnek és a borászatnak. A századvégi állományhoz viszonyítva mutatkozott ugyan gyarapodás, de ebben az időben még meg sem közelíti a különleges természeti adottságai folytán kiaknázásra váró lehetőségeket.

A község állatállománya az első világháborúig fokozatosan emelkedett. Szarvasmarhából a jól tejelő magyar fajtát, a piros-tarkát, a nyugati hús-és zsírsertést, továbbá juhot szép számmal tartottak. A falu igen kevés és gyenge minőségű legelővel rendelkezett, ami minden időben rányomta bélyegét az állattenyésztésre. Ennek következtében a helyi állomány a szomszédos községek állatállományát meg sem közelítette.

Villány ipara, de különösen kereskedelme még az 1930-as években is érezte az első világháború utáni országhatár-rendezés következtében elvesztett érdekszférájának bénító hatását. A legtöbb iparos egyedül dolgozgatott piciny műhelyében, vagy legfeljebb még egy-két munkaerőt foglalkoztatott. Az 1930-as években 1 ács, 6 asztalos, 4 bognár, 5 borbély, 1 cementárú, készítő, 7 cipész, 2 esztergályos, 10 férfiszabó, 1 fogtechnikus, 1 harisnyakötő, 5 patkolókovács, 8 kádár, 1 köteles, 2 kékfestő, 6 kőműves, 1 kőfaragó, 1 kéményseprő, 2 lakatos, 1 mézeskalácsos, 1 molnár, 3 hentes, 3 női szabó, 1 nyerges, 2 órás, 4 sütő, 4 szobafestő, 2 szíjgyártó. 1 szappanos, 1 takács dolgozott önálló iparosként.

A két világháború közötti időben Villány már Központi Takarékpénztárral, több vegyeskereskedéssel, továbbá évente négy országos kirakodóvásárral rendelkezett. Hetipiaca ősidők óta van.

Villány népesedése

1880-tól emelkedést mutat, bár a magyarság még így is az összlakosságnak csupán 8,8 %-át alkotta. Száma 1910 és 1920 között ennek kétszeresére

emelkedett. A szerbek, horvátok száma 1921-ig állandó szintet mutat. Ekkor azonban majdnem teljes létszámban Jugoszláviába települtek át. Az optánsok birtokokat kaptak odaát. 1920-ra már csak 128 szerb és 13 horvát; 1930-ra pedig 23 szerb és 5 horvát lakos maradt Villányban.

A szerbek odahagyták szép régi templomukat, amely azóta a magyarbólyi anyaegyházhoz tartozik. A villányi görögkeleti templom — mint anyaegyház — két fiókegyházzal (Jakabfalva és Iván-battyán) és Villányban népiskolával rendelkezett a szerbek áttelepülése előtt.

A lakosság életkor szerinti megoszlása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Életkor 1930 1901 1920 1930 1941
3 évnél fiatalabb 295 324 107 111 84*
3— 5 éves     42 99 80
6—11 éves 259 274 255 223 170**
12—14 éves 155 141 148 42 99***
15—19 éves 265 248 220 188 169
20—29 éves     346 403 941
30—39 éves 761 786 368 305 376
40—59 éves 541 531 543 559 538
60 évesnél idősebb 207 248 299 309 338

* 0—5 év

** 5—9 év

*** 10—14 év

Villány lakosságának nemzetiségi megoszlása

Év Magyar össz. % Német össz. % Horvát össz. % Szerb össz. % Magyarul tud össz. % Össz lak.
1880 158 8,8 1453 80,4 - - 180 10,0 311 17,2 2102
1890 248 11,3 1763 80,4 4 0,2 169 7,7 683 31,4 2867
1900 429 17,0 1824 73,7 13 0,5 207 8,4 998 40,4 3771
1910 413 16,2 1918 75,1 9 0,4 203 8,0 1362 53,4 3905
1920 389 16,3 1865 77,5 11 0,5 128 5,5 1534 65,9 3927
1930 553 24,3 1655 74,4 5 0,2 23 1,1 1724 77,2 3960
1941 548 26,1 1533 73,1 6 0,3 11 0,5 1750 83,4 3848

Felekezeti megoszlás

Év R. kat. Ref. Ág. ev. G. kel. Izr. Össz.
1828 1089 ___ 7 297 9 1402
1842 1123 186 5 1314
1850 1100 190 6 1296
1859 1513 86 11 180 39 1829
1880 1559 10 14 171 51 1805
1890 1882 9 20 170 111 2192
1900 2043 39 9 208 174 2473
1910 2075 29 13 131 84 2232
1941 1975 40 17 14 50 2096

A lakosság foglalkozása

 

Foglalk. ágak 1900 1919 1920 1930 1941*
Mezőgazdaság és kertészet          
707 512 621 599
Ipar 239 300 252 227
Kereskedelem 110 109 57 53
Közlekedés 62 59 48 41
Közszolgálat 45 36 80 38
Egyéb foglalk. 142 150 95 181
összesen: 1305 1166 1153 1139  

*1941-ben a háború miatt nem tették közzé az adatokat.

 

A Volksbund-világ kezdetei Villányban

1926. novemberében országgyűlési képviselőválasztásra készül a megye minden választó kerülete. December 1-én Villány egyik házában értekezletet tartott párthíveivel dr. Bleyer Jakab egyetemi tanár, volt kisebbségi miniszter, amikor csendőrök jelentek meg, és a csoportot távozásra szólították fel. Bleyer és a csendőrök között heves vita fejlődött ki, amely után a csendőrség Bleyert egy éjszakára őrizetbe vette.

Ilyen előzmények után választották meg őt a villányi választók országgyűlési képviselőjüknek. Az ő nevéhez fűződik Villányban az áldatlan nemzetiségi harc kezdete, amely később jóvátehetetlen szerencsétlenségbe sodorta Baranya svábságának jelentős részét.,

A magyarországi németbarát elemek, élükön Bleyerrel, létrehozták a Német Népművelődési Egyesületet, német nevén Ungaländischer Volksbildungsvereint. Az egyesület célja a német kultúra terjesztésében határozták meg, a rejtett cél azonban nem ez volt; ez csak takarta az igazit: „Minden ország németsége egyesüljön". A német népkutatók munkássága kezdetben hasznára vált hazai németségünknek, mert német nyelvű újságokkal, folyóiratokkal, ismeretterjesztő kalendáriumokkal látták el őket, amelyek minden kétséget kizáróan fejlesztőleg hatottak az anyanyelvi műveltségre. Villányban 1926-ban alakult meg az egyesület 81 taggal. Dr. Tengler János orvos és Teppert József nyugalmazott posta-segédtiszt voltak Bleyernek helyi főmegbízottai.

A villányi németség erősen katolikus egyházi befolyás alatt állott, egyesületei is a klérus zászlaja alá igyekeztek toborozni a falu népét. Egyik ilyen szervezete az 1932-ben országosan újjáélesztett Katolikus Népszövetség, újabb nevén Katolikus Akció volt. A plébános a szervezésnél támaszkodni, kívánt az akkori villányi egyházközség világi elnökére, Teppert Józsefre, hogy a helybeli németségre gyakorolt nagy befolyásával is segítségére legyen. Teppert átállása a pángermán eszmék szolgálatába tulajdonképpen ebben az időben kezdődött. Teppert ugyanis kijelentette, hogy előbb tárgyalni akar vezérével, Bleyer professzorral, a magyarországi nemzetiségi mozgalom fejével, Villány országgyűlési képviselőjével. Bleyert azonban csak a Volksbildungsverein érdekelte, így Teppert nem vállalta a népszövetségi szervező munkát. Az új egyházi egyesület természetesen nélküle is megalakult, amikor 100 villányi férfi már jelentkezett a tagságra. Ekkor kezdődtek a katolikus kérdéseket felölelő előadássorozatok a népiskola helyiségében.

Bleyer eleinte nem látszott veszedelmes embernem a magyarság számára. Az ő higgadtságával nem rendelkező pángermán agitátorok azonban már jóval agresszívebbek és veszélyesebbek voltak. Dr. Bleyer Jakab minden negyedévben pontosan ellátogatott Villányba (kevéssel halála előtt Bajcsy-Zsilinszky Endrével párbajozott), 1933-ban azonban hirtelen meghalt. Halála után már politikai síkon is mozgolódik a Volksbildungsverein. A kisgazdapárti programmal fellépett Reisz Ádám száj ki kisgazdát támogatják, de ekkor még dr. Hecken-berger Konrád lánycsóki plébánost választják meg képviselőnek. Teppert József ekkor még az egyházközség elnöke volt Villányban. (Polgári foglalkozását tekintve Teppert József előbb postamester, utóbb gabonakereskedő Villányban.)

Megdöbbentő meglepetést okozott az 1935. március 31-i országgyűlési választás. Dr. Heckenberger Konrád ötnegyedéves képviselőség után megbukott 1933-as ellenfelével, a kisgazdapárti programmal fellépett Reisz Ádám szajki kisgazdával szemben. Villány aránylag még jól szerepelt a választáson: 600:300 volt az arány a két ellenfél között Heckenberger javára. A kerület német falvaiban azonban félelmetesen előretörtek a pángermánok. Az eredményt Beremend döntötte el. Geosits Lajos ottani plébános biztosra vette, hogy a vármegye hivatalosan jelöltetni fogja. Miután azonban ebben csalódnia kellett, Heckenberger ellen kezdett dolgozni. Kortesével sikerült úgy megdolgoztatni a falut, hogy az előző választáson teljesen Heckenberger-párti Beremend most tüntetőén fölvonult Reisz mellett, ami Heckenberger bukását okozta.

1935-ben Tengler Ádám, a katolikus népszövetségi csoportvezető és egy csomó addig népszövetségi tag (egy szálig a Volksbildungsverein tagjai) ezzel a megokolással lépett ki a népszövetségből: ,,Wir brauchen selber den Pengő". (Magunknak is kell a pengő.) 1 pengő volt ugyanis a népszövetség egy évi tagdíja. A német mozgalom a kezdeti ártatlan Kulturverein után 1937-től már erősen telítődött politikai tartalommal.

A Kulturverein 1938-ban Volksbunddá alakult, ami együtt járt a német kisebbség soraiban meginduló fasizálódással.

1939. farsangján a baranyai svábság Pécsett a Budai Külvárosi katolikus körben sváb-bált rendezett. A bál külső kísérő-körülményei között súlyos hazafiatlan, sőt nemzetgyalázó kifejezések, illetőleg kijelentések voltak. Az ügy nagy port vert fel a pécsi és a fővárosi sajtóban, de megtorlás nem történt. A bál rendezői között volt a villányi pángermán vezér, Teppert is, valamint hű csatlósa, a virágosi Bauer Ede gőzmalmos.

1939-ben elkezdődött az ország német lakosságának a Volksbundba tömörítése. A magyarországi németség közel két évszázadon át a legteljesebb békében és összhangban élt együtt a magyarsággal. Köztük önmagától soha ellenséges viszony nem alakult volna ki. A szerencsétlen Bleyer-féle, voltaképpen még elég enyhe és inkább kulturális természetű kezdeményezés után — a németség ún. fiatal óriásai a Szudéta-vidéki Henlein példájára — az egész akciót politikai síkra vitték át. Titkon olyan biztatások hangzottak el, hogy a Dunántúl egy részét, később már az egészet a német birodalomhoz csatolják. A baranyai és tolnai sváblakta területet az ún. „Schwäbische Türkei"-t többször a hitleri birodalom szerves részének mondták; máskor viszont nyíltan hangoztatták, hogy Hitler az itteni németeket ki szándékozik telepíteni. Ezek a hírek sok embert megfélemlítettek, mert németbarátságuk mellett sem óhajtották földjüket és szőlőjüket itt hagyni.

1940. július elsején mozgósítottak Magyarországon. Villányt is elárasztják katonákkal, mert mintegy hatezer magyar katona érkezik a faluba.

Mélységes aggodalommal és keserűséggel töltötte el a villányiakat a bécsi német—magyar szersződés aláírásának hallatára, amely kormányközi megállapodás hallatlan jogokat biztosított az ország német kisebbségének. Szinte államot alkottak most már az államban. Ettől kezdve a Volksbund erőteljesen akcióba lép. Erre az időre esik sajtóorgánumának, a Deutscher Volksbotenak megindulása. A német kisebbség sok helyütt eszét vesztette. A villányi História Parochiae szerint különösen az addig józannak tartott kisjakabfalvi lakosság „üvöltött együtt a farkasokkal", de Villányban is sokan hódoltak be a Volksbundnak. Több KALOT-ista fiú is kivált az egyesületből, és belépett a Deutsche Jugend szervezetébe. Kisjakabfalván egyébként jellegzetes esetek történtek. Ahogy Villányban is, ott is ráfestették a volksbundisták házára a horogkeresztet a Viktória jelzéssel. Egy éjjel még az iskolára is rámázolták mindezt. A Pfeifer—Volk-esküvőn egyház- és magyarellenes nótákat énekeltek. A „bundisták" — ahol lehetett — megmosolyogták és kigúnyolták azokat, akik nem akartak soraikba lépni. Igyekeztek elkülönülni a magukat magyarnak valló családoktól. Sokszor még családon belül is szakítás következett be. Édes testvérek évekig nem váltottak szót egymással, ha az egyik bundista volt, a másik nem. Ma is él Létai János kalaposmester, akitől tüntetően nem vásároltak a volksbundisták. A csalogatástól a kényszerítésig mindent megragadtak a tagtoborzásra. ,,Miért nem lépsz be, tudod-e mit kapunk, ha vége lesz a háborúnak?" — „Régen rossz lesz azoknak, akik ujjat mernek húzni a Führerrel!" — hangoztatták.

1941. január 26-án a villányi vásártéren óriási arányú Volksbund-gyűlést, valóságos seregszemlét rendeztek, amelyre ezres tömegekben vonullak fel messze vidékek német falvainak volksbundistái. A gyűlésen dr. Basch Ferenc, a magyarországi Volksbundnak (hazaárulás címén már bíróság elé állított) vezére, Teppert József helyi vezér, Dr. Gussmann Viktor pécsváradi és Dr. Mischung Konrád mohácsi ügyvéd beszéltek. Basch egyik kijelentése a kitelepítés lehetőségeit engedte sejtetni, — amire a németek maguk is ezt mondták; ,,Er hat sich verschnappert" — azaz „elszólta magát" — kijelentése kissé kijózanítólag hatott. Dr. Mischung Teppert adataira támaszkodva többek között ezeket mondotta: „Tudomásom szerint él a községben egy család, amelyik nem akar belépni a Volksbundba és azt mondja, nem tartozik hozzánk, mert nem Németországban lakik. Innen az emelvényről üzenem", — mondta az előadó — „nézzen a tükörbe, ha még nem jött volna rá, hogy hová tartozik a Borbála néni."

A németség valódi meggyőződését igazolja az 1941. január 31-i népszámlálás eredménye is, ami kor Villányban mintegy 60 százalék, Kisjakabfalván 30 százalék, Villánykövesden a lakosság 65 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A népszámlálás egyébként lesújtó volt ekkor népesedési szempontból. Villánynak ekkor csak 2098 lakosa volt az 1910-es népszámlálás 2000 lakosával szemben.

Az 1941-es év folyamán a Volksburid megvásárolta Villányban a Korneberg néven ismert, a temetőhöz vezető utcában az egykori Fürst-féle házat, amely abban az időben özv. Görgeyné birtokában volt. A házban névlegesen téli gazdasági iskolát létesített internátussal — de inkább propagandaiskola volt az, mert benne kapott helyet a Volksbund-Heim, a szervezet hivatalos helye is.

Érdekes képet mutat a volksbundisták társadalmi megoszlása Villányban. Legnagyobb számban a legvagyonosabb német lakosság, utána közvetlenül a legszegényebb réteg hódolt be. Az ellenállók — túlsúlyban — a kis és törpebirtokosság köréből valók.

1941. április 6-án megindult a jugoszláv háború. Villányban ez már másnap éreztette hatását. Hétfőn délelőtt fél tíz tájban repülőgépek jelentek meg a község felett. Rendkívül alacsonyan a vasút fölé szálltak és bombázni akarták azt. A bombák azonban a vasút menti rétre hullottak. Különösebb kárt nem okoztak. Bomba esett egy parasztház udvarára is, de nem robbant fel.

A villányi magyarok és a Volksbundnak be nem hódolt lakosság körében a keresűség és az aggodalom egyre nőtt, főként azóta, amióta a jövő perspektívájaként Seyss—Inquart, a hollandiai német helytartó egyik beszédjében úgy nyilatkozott, hogy az új Európában inkább szellemi, mint politikai függetlenséget fognak élvezni az egyes nemzetek. Ez beharangozása volt a német hegemóniának a tervezett európai egyesült államokban.

A német hadsereg részben hazánkon vonult keresztül Jugoszlávia területére. A baranyai határt itt mindössze 180 magyar határvadász védelmezte. Pánikszerű hangulat vett erőt Villány lakosságán. Mindenki menekülni akart, mert attól tartott, hogy a jugoszlávok még este betörnek a faluba. A katonai intézkedések, a hadvezetőség kapkodásai iskolapéldái voltak a fejetlenségnek. A jugoszlávok azonban valószínűleg nem ismerték a magyar készület-lenséget, és épp úgy féltek, mint mi. A magyar csapatok bevonultak Dárdára. Csakhamar óriási katonatömegek lepik el Villányt. Mintegy négyezer ember volt a községben; németek, magyarok vegyesen.

Az iskolát egészen május 19-ig bezárták. Oda is katonaságot szállásoltak be.

A Volksbunddal most már nem lehetett bírni. A német katonaság látása valósággal mámorba ejtette őket. Némi csalódást okozott mégis nekik, hogy a német katonák, főleg a Wehrmacht-beliek ,,kutyába sem vették" őket.

1941. június 22-én kitört a német—orosz háború, és június 27-én minden alkotmányos szokást, felrúgva, Bárdossy — Kassa bombázása ürügyén — megüzente a hadat a Szovjetuniónak.

Az év folyamán a kormány erős fogyasztási korlátozásokat léptetett életbe. Gabonalapok, kény érés cukor jegyek kezdenek szerepelni. Disznóölések alkalmával a zsír nagy hányadát be kell szolgáltatni a hatóságnak. Nagy hiányt szenved már a lakosság cukorban, paprikában, dohányban.

A háború a közlekedési viszonyokra is rányomta a bélyegét. Mivel délen a szerbek egy csomó hidat felrobbantottak, a Berlin—isztambuli expressz, sőt egy ideig a római gyors is Villányon halad át.

A jugoszláv háború új helyzetet teremtett a községben. A hatóság eltiltotta a harangszót, úgyhogy azt augusztus 5-ig egyáltalán nem is lehetett hallani.

1941 szeptember elején a magyar hadvezetőség Villányban és környékén hadgyakorlatot tartott. Ugyanebben az évben nyílt meg Pécsett a Volksbund égisze alatt a német gimnázium koedukációs rendszerben. Tanulói között több helybeli német fiú és leány is helyet foglalt.

Az ún. ,.országgyarapítás" következtében a villányi járás rövid időre megnagyobbodott, miután hozzácsatolták a pélmonostori, a baranyavári és a lőcsi jegyzőségeket.

Az SS-alakulat Villányban is — mint minden más községben — 1942-ben katonákat toborzott. Sikerült is nekik Schauer Antal, Muth Ádám. Róth Miklós, Szibele János, Fritz Antal, Wagner József. Kóhn György és sok más ember besorolása, bár az SS-be jelentkezettek tudták, hogy ezzel egyidejűleg elvesztik magyar állampolgárságukat.

1942. április 19-én a Volksbund megint demonstrációs nagygyűlést tartott Villányban mintegy négyezer résztvevővel, tagtoborzási célzattal. Érdekessége. hogy a Volskbundnak mindkét nembeli ifjúsága ezen a napon zászlókkal vonult a templomba misére. A Volksbund-vezérek — ismerve a németség vallásosságát — hogy jobb színben tűnjenek föl a nép előtt, az istentiszteletet is felhasználták coljuk elérése érdekében.

A Volksbund — a maga módján — megtartotia az ..anyák napját": megkoszorúzták a temetőben Göb Jánosné sírját, és őt mint ,,német anyát" ünnepelték. A propaganda nem ismert határt: plakátokkal teleragasztották az iskola és más középületek Falát, röpcédulákat dobáltak a templomtoronyból, a kisjakabfalvi iskolának pedig beverték az ablakait.

Harcban a Volksbund ellen

Villány község magyarhű vezetősége és lakossága kétségbeesetten tapasztalta a Volksbund térhódítását. Elkeseredésük lökést adott az ellene való védekezésnek és ösztönszerű ellenállásra sarkallta őket.

Első helyen kell említenünk a villányi Iparos Olvasókört, amely igen jó szolgálatot tett a Volksbund-agitáció hatásának csökkentésében.

Az Iparos Olvasókör polgári keletű és jellegű intézmény volt, de a második világháború alatt az egyre mélyülő fasizmus éveiben haladó szerepet kapott. Itt gyűltek össze ugyanis a Volksbundnak be nem hódolt villányiak. Az Olvasókör színpadán elhangzott előadások, színdarabok, — irredenta tartalmuk ellenére — valamint a táncos összejövetelek bizonyos fasizmus-ellenes színezetet mutattak. Ezeket elsősorban Villány lakosságának az a rétege látogatta, amely nem hódolt be a Volksbundnak. Mind ott voltak köztük a magukat tüntetőén magyarnak valló fiatalok.

Ismeretes, hogy az 1940-ben megkötött néniét— magyar kormányközi egyezmény a Volksbund számára szinte korlátlan lehetőséget biztosított. A bundista agitátorok lelkiismeretlenül vissza is éltek ezzel a lehetőséggel: a magyar hatóságok szinte semmiben nem akadályozhatták az egyre aggasztóbb méreteket öltő agitációs munkát. Baranya, Tolna és Somogy megyének nem Hitler-barát lakossága különböző utakat keresett érdekeinek védelmére, a magyar kormány által támogatott német erőszak ellensúlyozására.

1942 elején a Tolna megyei Bonyhádon megalakult a „Hűséggel a Hazához" nevű mozgalom. A németül beszélő nép körében. így Villányban is csakhamar fölfigyeltek az érdekeik támogatására harcba lépő új mozgalomra. A „Hűséggel a Hazához" tulajdonképpen félig illegális mozgalom volt. Hatósági engedély nélkül működött, de a megyei vezetők (akik sok esetben ellenezték a volskbundista szervezést) nem gördítettek különösebb akadályt szervezése és működése elé. Villány volksbundista-ellenes lakosságának egy része — ha nem is nagy számban — tagja lett a mozgalomnak. A Hűség-mozgalom igazolványt és jelvényt állított ki tagjai részére. Baumstark György igazolványa ma is megvan, és 1942. február 1-i keltezésű. Ez azért is tiszteletreméltó, mert akkor csatlakoztak Villányban néhányan a kifejezetten németellenes mozgalomhoz, amikor a német fasizmus még diadalmámorban tobzódott és nagyon sokakban fel sem vetődött a németek győzelmének kételye. A mozgalom tagjai ennek ellenére vállalták a magyarsághoz való töretlen ragaszkodást, és annak számos tanújelét adták más formában is: nem jelentek meg a német sorozáson, megszöktek, bujdostak — családjukat ezzel zaklatásnak téve ki —, magyar színdarabokat játszottak, gyermekeiket magyar nyelven taníttatták az iskolában, a volksbundista megmozdulásokról tüntetőén távol maradtak.

A Hűség-mozgalom bizonyos mértékben ellensúlyozta a Volksbund térhódítását. A szervezkedés kezdetén, amikor a villányi járás állott az élen a Volksbundnak behódoltak listáján, dr. Tóth Dezső főszolgabíró már a következőket jelenti a megyének: ,,a hűségmozgalom tevékenysége következtében a németség szervezetileg kettészakadt, és ádáz harcot folytat egymás ellen."

Meg kell említeni Redling János nevét, aki katolikus káplánként működött ebben az időben Villányban, és akit a faluban a Volksbund-ellenes tevékenység vezetőjének tekintettek. Az Olvasókör, a Hűségmozgalom, de különösen a magyarhű német ifjúság irányításával erősítette a magyarsághoz való tartozás érzését. Szép példája annak, hogy az egyházi irányítású vallásos, hitbuzgalmi szervezetek haladó tartalommal telítődtek és hozzájárultak a nem kis horderejű nemzetvédelmi akciókhoz. Ilyen szellemben munkálkodott az 1932-ben alakult Katolikus Akció, az 1925-ben létesült Legényegylet, a villányi leányok 1937-ben szervezett kongregációja. Az utóbbinak csak a legalább négy polgárit végzett leányok lehettek tagjai, akik szép műkedvelő előadásokat rendeztek eleinte német nyelven, hogy a nagyobb részben németül beszélő lakosság széles rétegei is megérthessék azokat. Később mindinkább magyarul és hazafias szellemben dolgoztak.

Különleges helyet foglalt el a katolikus ifjúsági szervezetek sorában a Villányban 1938-ban megalakult KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Titkársága) egyesület. Előadássorozatai mellett a villányi ifjúság szórakoztatására is gondolt. Rendezésükben különösen a szüreti ünnepélyek tarka jelmezes felvonulásai arattak sikert. A KALOT helyisége az Iparoskörben volt, ahová biliárd-asztalt és asztalitenisz-felszerelést vásárolt. Tartalmas könyvtárának alapját a helybeli plébános könyvadománya vetette meg. Jól sikerült báljai, többnapos fővárosi kirándulásai kétségtelenül hatásos segítői lettek az iskolán kívüli ifjúság- és népnevelésnek. Ezek az egyesületek később a nemzeti hovatartozás megvallásában döntő szerephez jutottak.

1942 nyarán „Hitler jóvoltából" ellepték a községet a hamburgi iskolás gyerekek. Két tanító vezetésével éltek itt különböző volksbundista családokhoz szétosztva. Kezdetben igénybe vették az iskola helyiségeit is, de később lemondtak használatukról, és csak a villányi Volksbund-Heim helyiségeit használták tanítási célokra.

A frontokról szomorú híreket hozott Villányba a posta 1942-ben. A harctéren elesettek nevei közt olvasták a faluban Fuchs József, Bohra István, Wagner József, Basler György, Dalecker József villányi fiúk nevét is.

A németek helyzete egyre romlik. Nem bíznak a magyar kormányban. Hitler 1944. március 19-én megszállja Magyarországot. Néma tehetetlenséggel fogadta a hírt minden magyarul érző ember, de ellenállni az adott körülmények között nem lehetett. A bundisták győzelmi mámorban tobzódtak. Fennen hirdették Villányban, hogy dr. Tóth Dezső főszolgabíró helyére a volksbundista Gertner Imre tanítót ültetik. A német megszállás következtében előállott pánik napokig tartott.

A Sztójay-kormány — német sugalmazásra — megindította az újkor egyik legdurvább embervadászatát, a zsidóüldözést. Szinte megérezték a reájuk váró irtózatos sorsot. A veszélybe került emberek között valóságos öngyilkossági járvány tört ki. Ennek lett áldozatává a villányi orvos, dr. Spítzer Artúr is. A zsidókat közüzemekből, hivatalokból kizárták, iparengedélyüket bevonták, a megkülönböztetés jeléül még a kikeresztelkedett zsidóknak is sárga csillagot kellett a ruhájukon viselniök.

Az emberi együttérzésnek megható példája a villányi iskolában lezajlott jelenet. Az első napon, amikor a zsidóknak a sárga csillagot hordaniok kellett, Fürst Ottó és Blumenstock Tibor villányi iskolásfiúk nagyon szégyelltek a megkülönböztető jelvényt osztálytársaik előtt. Fürst a táskájával igyekezett eltakarni a sárga csillagot. Egy volksbundista gyerek azonban észrevette, s rögtön csúfolni kezdte, mire a másik gyerek olyannyira védelmére kelt jogtalanul gyalázott kis társának, a zsidó fiúnak, hogy felindultságában a csúfolkodó bundos fejét véresre zúzta a W. C. falán. (Fürst is, Blumenstock is meghalt a koncentrációs táborban.) . Április 26-án — mint az ország minden vidéki városában és községében — Villányban is összeterelték és elvitték a zsidókat. A villányiakat előbb Bellyére internálták, onnan pedig Németországba, a biztos halálba. így került el Villányból a Báder-, Krauser-, Kohn-család azzal, hogy sose térjenek többé vissza. Báder Andor gépészmérnök, aki ugyancsak évekkel előbb már megkeresztelkedett, eltűnt a jenőfalvi munkatáborból. (Ellenőrizhetetlen hírek szerint a németek megölték.) A bundisták ujjongtak, megfeledkezve arról, hogy nemsokára maguk is hontalanokká lehetnek.

Meg kell jegyezni, hogy a Volksbund szellemének rendkívül eredményes ellensúlyozója volt a „Die Donau" című Apatinban megjelent újság, amelyet Berencz Ádám katolikus adminisztrátor szerkesztett vallásos szellemben és hazafias érzéssel. A lapnak Villányban is számos előfizetője volt.

A németeknek — miután Magyarországot megszállták — első dolguk volt beszüntetni a ,,Die Donau"-t; szerkesztőjét, Berenczet Jaross Andor ki akarta szolgáltatni a németeknek, de Grösz József kalocsai érsek megakadályozta ezt. A „Die Donau" elnémulásával nem maradt a magyarországi németek érdekeit szolgáló újság.

Dr. Basch Ferenc, a magyarországi Volksbund vezére Bonyhádon miniszterek előtt tartott beszédében kijelentette, hogy egy nevezőre fogja hozni a magyarországi németeket, akár volksbundisták azok, akár nem. Ez annyit jelentett, hogy valamennyit a német hadseregbe fogják besorozni. 1944. június 10-én Villányban is sor került az ún. Zwangsmus-terungra, az SS-be való kényszersorozásra. „Ezen — szemtanúk állítása szerint — a jegyző hihetetlen gyáván viselkedett, mert mint a község közigazgatási feje, csaknem 100 embert tudott volna megmenteni. A besorozottak undorral és keserűséggel vonultak be, nem feledve el jegyzőjük gyávaságát'' — írja Loschert Kázmér esperes-plébános — a História Parochiae-ban.

A volksbundgyűlölet behatolt az iskolások közé is, és gyakori verekedések okozója lett. Egy alkalommal a fekete kordbársony rövidnadrágos, antantszíjas „Hitler-Jugend"-fiú gúnyolta a magyarokat, mire az akkor 12 éves Takács Imre úgy vágta pofon a bundost, hogy az nyomban összeesett. A verekedésből fegyelmi ügy lett, amelyet politikai síkra tereltek, és amelyet csak Pusztai János igazgató-tanító tudott valahogy elsimítani a német hatóságoknál.

Teppert József a német megszállás után igyekezett megszüntetni a bundisták kilengéseit; maga sem bízott már a német győzelemben. Csakhogy ekkor már nem lehetett úrrá lenni a szenvedélyeken, amelyek Kisbudmérban a villányi származású Bartelmesz József megöléséhez vezettek. Bartel-mesz mint szabadságos levéllel itthon tartózkodó katona — kocsmai borozgatás közben a Volksbundra és az SS-re sértő megjegyzést tett, és március 15-én hazafias beszédet mondott. A helybeli volksbundisták elmondották ezt az SS-katonáknak, mire azok másnap éjjel kirángatták az ágyból, és egy — a Dráván túlról Villányba került — SS-katona az udvaron fejbelőtte.

Teppert József visszahúzódása ellenére is Volks-bund-vezér maradt; maga is résztvett abban az akcióban, amely a derék, magyarérzésű Hohmann József villányi gazdálkodó elhurcolásához és meggyilkolásához vezetett. Hohmann több barátjával együtt nem jelent meg a német sorozóbizottság előtt. Helyette többen Pécsett jelentkeztek magyar sorozáson. Miután a Gestapo ennek tudomására jutott, elhatározta a villányi engedetlenség felszámolását.

Március 16-án, vasárnap délelőtt Hohmann József misére ment, amikor megállt mellette a Gestapo fekete gépkocsija. Beszállásra kényszerítették, és elrobogtak vele. Kedden üzenet jött, hogy családja gondoskodjék holttestének elszállításáról, mert „ismeretlen körülmények" folytán meghalt. A magyar sorozáson jelentkezett többi villányi férfira hasonló sors várt volna, (közülük ma is többen élnek) ha a tett hírére el nem bujdosnak. Hohmann József temetése Villányban valóságos kihívás és néma ellenállási seregszemle volt a Hitler-fasizmus ellen. Az egész falu és a messze környék népe is résztvett a temetésen.

A falut március 19-e után német katonák lepték el. Mindenfelé SS-katonák garázdálkodtak. így Kisjakabfalván megverték Bólyi József polgárt és hadiözvegy leányát. Hatóságaink mindezt sokszor ölbetett kézzel nézték. A lakosságot érzékenyen érintették a gyakori rekvirálások, amelyek nemcsak a zsírra, a lisztre, hanem az abrakra, a fogatra, a lovakra is kiterjedtek.

A Horthy-éra azonban most (1944) sem hazudtolta meg magát. Nagy Vilmos hadügyminiszter jelentős kísérettel Villányba látogat, ahol a főhercegi uradalom pincéjében ünnepi ebéd volt tiszteletére. (Úgy látszik, erre még 1944-ben is futotta, de a villányi polgári iskolára nem!)

1944. március 2l-e után irtózatos repülőbombázások pusztítják Budapestet és egyéb hadifontosságú helyeinket. A szerencsétlen sorsra jutott ország elmondhatta: „Wir danken es dem Führer''. (Köszönjük a Führernek.) Villány felett április 3-án látták először az angol liberátorok hatalmas tömegét szédítő magasságban elvonulni É-nak. Júniustól kezdve alig volt nap légiriadó nélkül. Augusztus 25-én Virágost bombázták, 29-én Villány is kapott — szerencsére nem nagy kárt okozó — bombatalálatot. Szeptember 1-én Pélmonostort bombázták. Ekkor Kovácsevics István villányi lakos, az uradalom könyvelője vesztette életét.

A Vörös Hadsereg az Alföldön jár. A pánik általános. A magyarok és a magyarhű svábok tanácstalanul néznek a jövő elé. Különösen növekszik a kétségbeesés, amikor a német propaganda a legszörnyűbb képet festi az orosz katonákról.

A németek tovább is soroznak a faluban. Most már az 52 évesig terjedő idősebb korosztályt. A ,,V—1" fegyver kétes eredményei után új csodafegyverekkel bíztatják az embert, de a csodafegyverek késnek. Aktuális tréfát rögtönöztek, akik az öreg SS-besorozottak vagonjába krétával ráírták:

,,Da fahren die alten Affen,

Sie sind Hitlers neue Waffen!"

 (Itt utaznak az öreg majmok,

Ők Hitler új fegyverei.)

 

Magyar változata ez volt:

Itt van Hitler új fegyvere;

Öreg majmok bús serege!"

A faluban levő német katonák fosztogatnak, korhelykednek. Azt mondják Villányban, ha ez a tömérdek ember a fronton lenne, talán sikerülne feltartóztatni a fenyegető veszélyt. A németekben már nincs lelkesedés: ,.köpnek — úgymond — a győzelemre!" Nincs más kívánságuk, mint hogy egyszer végre otthon lehessenek!

1944 október elején a volksbundisták már meglehetősen lehangoltak, ami a számukra kedvezőtlen harci eseményekkel volt összefüggésben.

Jellemző epizód történt ekkor Teppert József volksbundista vezér Béla nevű fia és a villányi káplán között. Az iskola előtt Teppert Béla „büdös csuhás"-nak köszöntötte a plébánia felé igyekvő helybeli papokat. Redling János káplán higgadt — „no, csak csendesebben!'' — megjegyzéssel próbálta leinteni a támadót. Az ifjú Teppert azonban hozzá-ugrott, arcul ütötte, leverte szemüvegét. (Természetesen a megtámadott sem maradt adós.) A csendőrök bevitték végre Teppert Bélát, aki azzal védekezett, hogy ő az „orosz fronton védte Európát". Az ügynek azonban nem lett folytatása, mert ebben az időben a bundista szabadon garázdálkodhatott.

1944. október 15-e után Szálasi Ferenc nemzetvezető nyilasai az ország gazdái, akik elkezdik a régi rezsim embereinek és a baloldali elemek likvidálását. Villányból elsőként a közismerten baloldali érzelmű dr. Tóth Dezső főszolgabírót internálják. A háború folyik tovább.

Az orosz haderő Apatinnál átkelt a Dunán, elfoglalta Kiskőszeget és Vörösmartot, s szinte ezzel egyidejűleg Mohács-szigetet is. Az ágyúk hangja Villányig hatol. A németek a védelmi vonalak helyett a faluban és környékén tanyáznak, s igyekeznek jól élni. A községi nagykocsmából a náluk munkaszolgálatot teljesítő és zsidónak mondott fiatalembert — aki ott „ismeretlen körülmények között" meghalt — nyakára hurkolt kötélen elcipelték a zsidótemetőbe, ott félméternyi gödröt ástak neki, és abba betiporták. Nemsokára Barabás Ernő nyugalmazott budapesti törvényszéki tanácselnök írt a villányi plébániára, hogy a faluban elhalálozott fiatalember az ő egyetlen gyermeke, negyedéves joghallgató és született keresztény. A német szadizmus szegény villányi áldozatát exhumálták, majd holttestét a katolikus temetőben temették el.

November 19-én a déli órákban rettenetes bombázás érte Villányt, amelynek Beck Istvánná és Zvonarics Jolán tanuló, valamint 6 SS-katona — akik az Iparos Körben tartózkodtak — lettek áldozatai. Többen súlyosan megsebesültek. A bundisták egy része — több más csapattal együtt — már elmenekült. Iszonyú hatása volt a falura Mohács kényszerkiürítése hírének mindenki attól tartott, hogy Villány lakosságát is távozásra kényszerítik.

A német propaganda a hónap utolsó hetében dobszó útján tudatta a lakossággal, hogy a volksbundisták gyermekeit Németország felé menekítik el; naponta többször kidobolták azt is, hogy még egy szerelvény rendelkezésre áll, s hogy mindenki csomagoljon össze.

A fogattal nem rendelkező szegényebb volksbundisták vonattal mentek, a gazdagabbak kocsikra rakták holmijukat, és megindultak Németország felé. Villány, Virágos, Marok, Bezedek, Magyarbóly, Lippó, Pócsa stb. népéből egész kocsikaravánok vonultak az országúton. Siralmas látványt nyújtott, amint a menekülők vagyonukat, házukat, ismerőseiket, sokszor szüleiket itthagyva, vonultak a német propaganda hatására. Megbízott propagandistáik azt híresztelték, hogy az oroszok legyilkolják a gyermekeket, kiirtják a népet, ezért mindenki meneküljön, s mentse, amit csak tud.

„Az élet szörnyű; állandó jajgatások, sírások, autó- és tanklárma, repülőrajok zúgása őrlik az emberek idegeit'1, írja az egykorú krónikás.

November 23-án, csütörtökön a kora délelőtti órákban nagyobb repülőegység bombázta a villányi vasútállomást. Egy német katona meghalt. Délben hét német tank kanyarodott fel a templomtérre, ahol a csupasz fák között akartak meghúzódni. Délután kétszer egymás után, negyed háromkor és negyed négykor borzalmas bombázás érte Villányt. A templom és sok épület megrongálódott. A lakosság a pincékbe bújva élte át a bombázást, s ijedten várta, mikor üt már a szabadulás órája. A szörnyű napot követő éjszaka újabb emberéletet követelt: a németek agyonlőtték Mammel András borbélyt.

 

B) TEMPLOM ÉS ISKOLA

A római katolikus plébánia

A pápai tizedjegyzék szerint 1333-ban már állt a falu temploma, amelyet Szent Péter tiszteletére emeltek. Ez a XIV. sz. eleji templom és a körülötte települt egykori falu a mai Nagyharsányi országúttói D-re, a beremendi erdő közelében állott. É-i széle valahol a szerb- és a zsidó temető táján lehetett. A XIX. sz. elején — Krebesz, az akkori villányi esperes-plébános feljegyzései szerint — még láthatták a templom és a nagyobb épületek romjait.

A falu papja 1333-ban István nevű plébános volt. Várkonyi Antal és Böhm János villányi tanító 1937 nyarán egy kb. 45 m hosszú épület falának alapjait találták meg, amely a templom alapfalainak felel meg. A templom emlékét egy dűlőútnak a népies elnevezése is őrzi: Alté Kirchenacker. (Régi templomföldek.) Azon a lejtőn, amelyen a mai község fekszik, szőlőhegyek voltak éppen úgy, mint a Harsányi-hegyig terjedő láncolaton, az ún. Remetéig. A Remete-dűlőrész is középkori eredetű, mert itt — távol a világ zajától — remeték éltek a hegyek oldalába vájt barlangokban.

A mohácsi csata idején pusztulhatott el Villánynak a magyar középkorban épített temploma is. A régi, az Árpád-kori alapokra aztán fából emeltek később új templomot szent György tiszteletére. Ez a fatemplom a hódoltság végén pusztult el.

A katolicizmus a mohácsi csata után megszűnt élni a vidéken. Magyarország 12 főpapja közül 7 elesett Mohácsnál, 2 még a mohácsi veszedelem évében meghalt, csak 3 püspök maradt. A megüresedett püspökségeket nem töltötték be; egyik-másik évtizedekig üresen maradt. Nem volt, aki a papságot irányítsa. Villány környékén a török elpusztította a nagymúltú Trinitást, Bajcsot, Pélvionostort és a többi virágzó kolostort. A Németországból beáramló hitújítás egyre fokozódó lendülete, s vele szemben — a hazai papság hiánya — nemcsak sok világit, de több papot is bizonytalanná tett, megingatott régi hitében. A főurakkal együtt egész vidékek lettek a protestantizmus hívei. Siklós vidéke Perényi Péter és udvari papja, Siklósi Mihály működése következtében hamarosan protestánssá lett.

A török örült annak, hogy az ország nemcsak politikailag, hanem vallásilag is megoszlott, mert így könnyű szerrel el tudott bánni vele. Főként ez a meggondolás vezette a törököt abban, hogy a protestantizmust a katolicizmussal szemben pártfogolja, így történt aztán, hogy Siklós eleste után (1543) a katolikusoknak alig akadt hírmondója a messze vidéken. A protestáns magyarokat ha a súlyos adózással és a különféle egyéb terhekkel el is nyomta a török, de mégsem üldözte ki a vidékről. Ebben az időben válik protestánssá az egész Ormánság, a Báni-hegység déli lejtőjének és a Duna—Dráva saroknak magyarsága. Nagyhírű protestáns lelkészek működnek itt ebben az időben. Sztárai Mihály, az egykori ferences szerzetes maga 120 egyházközséget szervezett meg a Báni hegyektől az Árpatalóig (a Fruska Gora egykori magyar neve). Itt térítenek Szegedi Kis István, Skaricza Máté, Siklósi Mihály. Többen közülük irodalmi hírnévre is szert tettek.

Nevezetes hitvita zajlott le Nagyharsányban 1574 táján a kálvinisták és az unitáriusok között. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy a siklósi bég elnöklete alatt lefolyt vita eredményeként Alvinczi György nagyharsányi unitárius lelkészt, — mint aki a vitában alul maradt — a bég halálra ítélte és felakasztatta.

A hódoltság idejéből nem maradtak reánk adatok a templom és az iskola életéről. A török kitakarodása után még sokára indul meg a település.

Villány lakossága azután a német telepesekkel annyira megszaporodott, hogy Klimó György pécsi püspök alkalmasnak látta az időt, hogy a falut Németmároktól elszakítsa és önálló plébániává fejlessze. A villányi plébániához Rácpetrétől Kövesdet csatolta, ahol már ekkor is erősen dominált a német elem; Németbólytól pedig Jakabfalut, ahol legalább feles volt a német és a szerb lakosság aránya.

1738-tól Németmárok fiókegyházaként szerepel Villány. Barokk stílusú római katolikus templomát

1753-ban építették. Az 1757-es egyházi vizsgálat (Canonica Visitatio) jegyzőkönyve 274 római katolikus villányi lakost említ, akiknek legnagyobb része német volt. A vizsgálat idejében már állott a falunak Szűz Mária tiszteletére emelt temploma, de önálló plébániát csak 1776-ban kapott a falu.

A plébániatörténet szerint kezdetben nagyon csekély volt a villányi pap járandósága. Jövedelme 180 írt. készpénz, 56 mérő búza, 26 urna bor, 150 csibe és 2 kocsi széna, amihez még 20 öl fa járult. Villány első plébánosául a császári kamara Meil-beck György pécsi papot jelölte, de ez a felkínált állást nem fogadta el. így a község első plébánosa a (.örök után Hadnagy Péter lett. Hadnagy budai, tabáni származású fiú volt. Kitűnően beszélt latinul és németül, elég jól szlávul, de gyöngén magyarul. 1776-tól 1806-ig, haláláig működött Villányban. Nevéhez fűződik az iskola megszervezése és beindítása, a templom nagyobbítása; „1781-ben két öllel meghosszabbodott és megkapta mai tornyát. A régi középkori templom emlékére felállíttatta a déli mellékoltárt Szent Péter tiszteletére." — írja róla a plébánia története.

Ebben az időben a villányi római katolikus temető még a templom körül volt, jobbára az egykori Teleki-féle park, az ún. Csáky-ház és a Takarékpénztár udvarainak, illetőleg kertjeinek helyén. A plébánia 1776-tól vezet anyakönyveket. 1785-ig a hívek száma 745-re emelkedett.

Genthon István, „Magyarország műemlékei című munkájában (27. i. m.) így írja le a villányi templomot: „. . . egyetlen, a homlokzatból konkávan kilépő toronnyal és copf homlokzattal. Téglalap alapú hajó és keskenyebb, a nyolcszög három oldalával záruló szentélye." Oltárkép, amely az angyali üdvözletet ábrázolja, ismeretlen olasz mester alkotása.

Említettük már, hogy a Savoyai-ház kihalása után mint koronabirtok Villány is Mária Terézia leányának, Mária Krisztinának birtokába jut, egyben ő lett a Savoyai-képgyűjtemény tulajdonosa is. aki a gyűjtemény egy részét az épülő templomoknak — magyarországiaknak is — osztotta el. Az 1753-ban épült villányi templom főoltárát Mária

Krisztina ajándékából díszíti azóta a szép festmény. Komoly művészi értéket képvisel még a villányi templomban a négy evangélistát ábrázoló fából faragott szobor; ugyancsak ismeretlen művész alkotása.

Villány római katolikus plébániájának további sorsáról a plébánosok följegyzései szólnak. Lényeges eseményt alig tartalmaznak a föl jegyzések, azt azonban igazolják, hogy 1948-ig a papság jelentős szerepet vitt az iskola és a falu életében, így főként a Volksbund elleni mozgósításban.

A görögkeleti (szerb) anyaegyház és népiskola

A délszlávok baranyai térhódítása a török hódoltság alatt következett be. A hódoltság utáni német telepítés nem kedvezett nekik, mert ettől kezdve számuk egyre fogy. Villányban 1785-ben 745 rk. vallású lakosról van biztos adatunk, a 412 görög-keletivel szemben. A falu ekkor görögkeleti anyaegyházzal rendelkezik, de a villányi görögkeleti templom és egyháza sokkal régibb. A görögkeleti pópa 1785-ben 2 leányegyház felett rendelkezett: Jakabfalu és Ivánbattyán. A pópa évi jövedelme, a hívek készpénzadományából 70 írt. stólából 30 frt, volt továbbá 7 kaszás rétje és 9 kapás szőleje. A pópa adómentességet élvezett. A tizenhatodokból eredő jövedelmei: 20 mérő búza = 15 frt. Felsőbb hatósága a majsi főpópa volt.

Templomuk a község egyik központjában épült. Kicsiny méretei ellenére is magára vonja a faluban járók figyelmét. A templomot és kertjét övező falak öreg kapujának portálja különösen megkapó, és művészi értékkel bír.

A templom búcsúját augusztus 27—28-án tartják. A régi időkben és az első világháború előtt, amikor Villányt még tömegesen lakták szerbek, egy-egy villányi búcsú messze vidékekről vonzotta ide a népet. Az utcán sátrak állottak, alattuk hullámzott a színpompás népviseletű tömeg. A Fácán-kocsmában ilyenkor három napig is folyt a tánc és a vígalom. Még az 1920-as évekből is nagy búcsúkra emlékeznek a villányiak. Tamburaszó kísérte az ünneplő búcsúsokat a kocsmába — amilyen széles az országút, férfiak, nők összekarolva — a rengeteg bámészkodó sorfala közt vonult föl az ünneplő szerbség. A búcsú napját megelőző este görögkeleti istentisztelet volt a templomban, a búcsú napján délelőtt 2—3 órás szertartás és csak ennek végeztével kezdődött el a vendégek igazi szórakozása.

A görögkeleti vallási színezettel átszőtt szerb hagyományvilág a tömegesen kitelepült szerbekkel együtt eltűnt Villányból, s ma már csak foszlányokban él azok emlékezetében, akik félszázaddal ezelőtt gyerekfejjel még megcsodálták a szerbek szokásait.

A villányi görögkeleti templom ma a magyarbólyi anyaegyházhoz tartozik.

A helybeli görögkeleti szerb népiskola régi viszonyait jellemzi egy adatunk 1785-ből. A római katolikusok ekkor a plébános hozzájárulásával már tanítót választottak, ugyanekkor azonban a „görögkeleti pópa mit sem törődött az oktatással és tanítót sem tartott".

A községben 1929—30-ig két elemi népiskola működött, az egyiket a római katolikus egyház, a másikat pedig a görögkeleti egyház tartotta fönn. A görögkeleti szerb iskola az 1929—30-as tanév végén szűnt meg.

A római katolikus felekezeti népiskola

Villánynak már 1333-ban plébániája voll, s a szokásnak megfelelően bizonyosan működött az ún. plébániai iskola is. Ennek a tanítója többnyire a pap volt, aki írást, olvasást, számolást, vallási alapfogalmakat és bibliai történeteket, továbbá naptári ismereteket tanított. Iskolakötelezettség akkor még nem létezett, de mindig akadt néhány növendék — legalább azok, akiket papnak szántak —, akik az alapvető műveltség elsajátítására jelentkeztek a plébánosnál.

A középkori viszonyokat tekintve iskoláztatási szempontból kedvező helyzetben lehetett Villány. Szomszédságában állott a perecskei zárda, a bajcsi pálos kolostor, a trinitási bencés monostor és a pél-monostori apátság. Mindegyikben működött kolostori iskola, amely a plébániai iskolánál már magasabb műveltséget adott. A kolostori iskolában — amint ismeretes — két évfolyam volt: a trivium és a quadrivium. Az elsőben latin nyelvtant, stilisztikát, szónoklattant, logikát, dialektikát tanítottak; a másodikban számtant, mértant, csillagászatot, zenét, természettudományos ismereteket. A környék kolostori iskolái bizonyára fejlesztőleg hatottak a község műveltségére is.

A rendszeresebb iskolázás a török hódoltság utáni telepítéssel kezdődik.

Villány első papjának, Hadnagy Péternek plébánossága (1776—1806) idejére esik az iskola megszervezése, az elemi oktatás megindítása. Első tanítója a 23 éves Májéi' Péter. Az iskola létesítéséről közelebbit nem tudunk, legfeljebb azt. hogy a plébános tíz éven keresztül — tehát 1776-tól — „az iskolában lakott egy szűk, kényelmetlen szobában, mert a plébánialak csak 1786-ban épült fel", írja a kéziratos plébániatörténet.

Hadnagy Péter alighanem egész életében szívén viselte az iskola ügyét, mert végrendeletében vagyonának egy részét „villányi szegény iskolások iskolai szükségleteire" hagyományozta.

1825-ben új iskolát építettek a községben Krebesz plébános közbenjárására. 1828-ban téglapadlóval látták el az épületet. 1831-ben meghalt Scheidl Péter tanító; utóda Fetter János kövesdi tanító, azé pedig Pachschmidt Henrik lett.

A villányi iskola történetében mélyreható változások mennek végbe, amelyek harminc éven keresztül izgalomban tartják a lakosságot. A villányi plébánossá 1854-ben kinevezett Khon András eleinte megelégedett az egyházi jellegű építmények szervezése körül kifejtett munkássággal, később azonban zsarnoki természetének minden erejét a tanító leigázására fordította. A tanító és a pap közti viszály hovatovább az egyház és az állam közötti harccá szélesedett, s ritka példát szolgáltatott arra, hogy a küzdelem a XIX. sz. derekán az állam győzelmével végződhetett.

Khon feljegyzéseit olvasva úgy tűnik, mintha a villányi tanítók mind valóságos ördögök lennének — írja később az egyházközség históriáját folytató pap t de valójában Khon zsarnoki természete vitte a tanítókat a harcba. Hauk Lőrinc tanítót, aki már 1839-óta működött a faluban, annak idején úgy alkalmazták, hogy köteles az altanítót ellátni és fizetni. 1857-től mód nyílott rá, hogy a főtanító ezt a terhes kötelességet a községre háríthassa. Hauk élt is ezzel a lehetőséggel. Kérésére Geötz Imre főszolgabíró kötelezte a községet az altanító fizetésére. A község erre templom-sztrájkba kezdett, mert nem akart olyan istentiszteleten részt venni, amelyen Hauk orgonái. Khon — ahelyett, hogy a falu népét felvilágosította volna, hogy a tanító törekvése jogos, — az elégedetlenek mellé állt. Amikor — számos fellebbezés után — a budai helytartótanács is elutasította a községet, sőt eljárást indított a nép fölbújtói ellen, Khon András plébános ítéletet erőszakolt ki az egyházi hatóságtól. Ennek döntése kimondta, hogy a község békéje csak Hauk Lőrinc távozásával állítható helyre. A Palotabozsokra távozott tanító helyére Kerner József került, aki megtagadta a pap mellett addig szokásban levő egyházi szolgálatokat (betegek utolsó kenetének feladásánál és kereszteléseknél). Arra hivatkozott, hogy más elfoglaltsága is van. Kernernek jól eltúlzott „hanyagságait" kihasználva — főleg befolyásos pécsi barátjának, Troli kanonoknak segítségével — őt is kimarta a pap.

Khon plébánosnak az iskolával kapcsolatos nézeteltérései azonban csak ezután kezdődtek. A feljegyzésekből világosan megállapítható, hogy általában rossz viszonyban volt a tanítókkal. Azt hitte, hogy tekintélyét zsarnokoskodásaival biztosíthatja. Elgondolásait, véleményét mindenáron keresztül akarta erőszakolni.

Kerner tanító utódja Scheidl Miklós lett, aki mindent megtett, hogy a papi fennhatóságtól megszabaduljon. Célját azzal érte el, hogy sikerült neki a villányi római katolikus felekezeti iskolát községi jellegűvé változtatni. Ez az eredmény annál is inkább figyelmet érdemel, mert ekkor és ezen a vidéken hasonló példát alig találunk.

Khon szerint Scheidl tanító már 1869 óta az iskola katolikus jellegének megváltoztatására törekedett, és éjszakai pincézések alkalmával készítette elő tervét. „Módszere silány demagógia, s azzal bíztatta a népet, ha a felekezeti jelleget megszüntetik és az iskola községivé változik, akkor nem a papok, hanem ők maguk lesznek az iskola gazdáivá. Ebben az esetben az állam az egyház javait elkobozza, a tanítókat maga fizeti, így a nép mindörökre megszabadul a terhes iskolafenntartási adóktól." íme, a múlt század derekán, éppen 100 esztendeje annak, hogy a tanítóság leghaladóbb rétege az iskolák államosításáért küzd, — olyan célért, amelyet csak mindössze 20 éve, a felszabadulás után sikerült elérni.

Nem közömbös az sem, hogy kik álltak Scheidl Miklós mögött ebben a harcban: Petrás orvos. Ringlaub György postaexpeditor, Hölczl molnár, több iparos és telkes.

Scheidi Villányra kérette Frank Károly másodtanfelügyelőt és gyűlés keretében — Khon drámai erejű felszólalása ellenére is — az iskolának községi jellegűvé történő átalakítása mellett "foglalt állást. Később Nagy László tanfelügyelő és Szemelics Ferenc szolgabíró vezetésével újra összehívták a gyűlést, immár a lakosság bevonásával. A gyűlésen a nép szinte egyhangúlag újra a községesítés mellett foglalt állást. Scheidl terve tehát sikerült. Az iskola felszabadult a klérus joghatósága alól; a tanító szabadon, materialista szellemben taníthatott. ... tagadta Isten létezését, Krisztus istenségét, a lélek, halhatatlanságát, népcsalóknak nevezte a papokat, a parasztoknak pedig Renan könyveit magyarázta", — ahogy a parókia-történet írja róla.

Khon teljesen tehetetlen volt az államosítással szemben. Még püspökei: Kovács Zsigmond és dr. Dulánszky Nándor se álltak a harcban melléje. Ö azonban nem nyugodott. 1870-ben a községi iskolaszék megválasztotta elnökéül Müller uradalmi tiszttartót, hogy személyén keresztül az iskola a főhercegi uradalomtól anyagi és erkölcsi támogatást kapjon. Khon ezt az ütőkártyát is felhasználta. Levelet intézett a villányi római katolikus egyház kegyurához, Albrecht főherceghez, aki akkor Párizsban, III. Napóleon udvaránál tartózkodott. A plébános annyit el is ért, hogy Müller — gazdájának parancsára — kénytelen volt lemondani a szívesen vállalt községi iskolaszéki elnökségről.

Khon plébános sürgetésére 1878-ban Szemelics főszolgabíró felvetette az iskola rekatolizációját (katolikus jellegűvé történő visszaállítása). Khon azonban ekkor is kudarcot vallott, mert a tanfelügyelőség újra megerősítette kiharcolt jogaiban a villányi iskolát. Keserű kudarcát elvitte a sírba.

Utódja Szűcs Antal plébános lett, akinek megnyerő emberi tulajdonságai csakhamar véget vetettek az áldatlan iskola-plébánia harcnak. Az egyház azonban nem mondott le véglegesen az iskoláról, csak a Khon idejében fölkavart port hagyta elülni, és sokkal békésebb fegyvereket használt. Az egyház számára szerencsés fordulat Gudler plébános idejében az iskola bővítésénél következett be. Ekkor ugyanis a királyi tanfelügyelő felszólította a politikai községet, hogy a időközben szűkké vált iskolát a régi katolikus iskola helyén — tehát egyházközségi területen — építsék újjá és bővítsék ki. Az egyházközség csak akkor mutatkozott hajlandónak erre, ha az iskola újra katolikus jellegűvé lesz. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1892. július 30-án a 971/1892. számú rendeletével akként intézkedett, hogy ,.az eddig községi jellegű iskola teljes joggal átadassák a római katolikus felekezetnek". Az új iskola céljaira a plébános a papkertnek a Rákóczi utcára lenyúló 237 négyszögölnyi területét adta át, ahol a Rákóczi utcai fronton 2 szép iskolaterem, a Templom utcai fronton pedig két darab három-három szobás tanítói lakás épült. A plébániát a felajánlott kert-területért a kántorkert É-i végéből 180, a templomkertből 130 négyszögölnyi területtel kárpótolták; a kántor a politikai községtől kapott kárpótlást. A birtokátruházást az uradalom — mint az egyházközség kegyurasága — is elfogadta.

Az új iskolát — amelyet a Wescha-testvérek építettek meg 7110 forintért — ünnepélyes külsőségek között 1892 október első vasárnapján fel is avatták.

Scheidl Miklós kántortanító — Khon esperes egykori ellenfele — kényszerűségből elfogadta a megváltozott helyzetet. Bizonyosan megegyzés jött létre közte és plébánosa, Gudler között, mert Scheidlnak Gyula nevű fiát is megválasztották tanítóvá a villányi iskolához. A harmadik tanerő Kiss Vilmos lett. Scheidl nyugdíjba vonulása után Seiler Gábor grábóci tanító kerül Villányba, később pedig — Scheidl Gyula helyére — Kész József.

1903-ban azzal az indokolással, hogy a villányi német gyermekek minél előbb tanuljanak meg magyarul, községi óvodát létesítettek. Első óvónője Németh Aranka volt. Ügy látszik, hogy a katolikus egyház igyekszik kézben tartani a falu művelődési intézményeinek vezetését, mert a községi óvoda felügyelő bizottságának elnöke is a plébános lett.

Szép gondolat és haladó tett volt az óvoda életre keltése, mert a századfordulón jóval nagyobb települések sem rendelkeznek még ilyennel nemcsak Baranyában, de országos viszonylatban sem.

1910-ben Seiler Gábor kántortanító. — aránylag elég fiatalon — nyugdíjba vonult, hogy helyet adjon vejének, Heil Edének. A fiatal tanító azonban nem sokáig működhetett, mert egyike volt az elsőknek a faluból, akik a fronton 1914 novemberében elestek.

Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy ezekben az években (1912) Csató Gyula villányi gyógyszerész megütötte a főnyereményt. Ennek örömére 300 koronás alapítványt tett az iskola jó tanulóinak jutalmazására. Villány történetében immár másodszor fordul elő, hogy valaki ösztöndíjat alapít iskolai tanulók jutalmazására. (Az első mecénás, mint mondottuk, a falu legelső plébánosa, Hadnagy Péter volt, s íme 120 esztendő múlva feltűnik a villányi iskolának egy újabb jótevője, aki komoly összeget áldoz a tanulásban kitűnt iskolásokra.

1915 májusában a Villányba helyezett 3. számú Bosznia—hercegovinai cs. és kir. vadász-zászlóalj első dolga az iskola és az óvoda lefoglalása.

Az iskolai oktatás a háború következtében egyébként is nehézkesen ment. A harctéren elesett Heil Ede tanító helyére 1916-ban Lieber Emilt választották, aki azonban hadi szolgálata miatt még csak el se foglalhatta állását. Az előző tanévtől alkalmazott Kipper Erzsébet helyettes tanítónő megmaradt állásában. Az iskolában, abban a tanteremben, ahol Heil Ede tanított, gyászünnepély keretében leleplezték fekete-márvány emléktábláját. Az iskola ezt ma is őrzi.

1918-ban Kipper Erzsébet helyére Scholtz Anna óvónő került. A VKM az iskolai tanítási nyelv kérdésében megszavaztatta a szülőket, de Villány lakossága továbbra is magyar nyelvű tanítást kért mégis azzal —, hogy a gyermekek az írás és az olvasás terén a német nyelvből is részesüljenek oktatásban. A hitoktatás nyelve Villányban — az egyházi körzet anyaiskolájában — továbbra is a magyar maradt.

1918 őszén befejeződött az első világháború. Villányt és Baranya legnagyobb részét szerbek szállták meg. (1918. XI. 14.) A belgrádi közoktatásügyi minisztérium, mint a megszállt terület főhatósága, a német tanítási nyelvet tette kötelezővé, de a tanítók titokban továbbra is magyarul tanítottak. A szerb tanügyi hatóságok kötelezték a tanítókat, hogy három éven belül tanuljanak meg szerbül; azzal viszont kedvezni akartak, hogy elég magas fizetést utaltak ki, így pl. 4 öl fát (előző járandóságuknak mintegy háromszorosát) az egyházközség terhére. (Ezt később a klérus visszafizettette a tanítókkal.) Az 1921 augusztus 21-én véget ért majdnem három éves szerb megszállás után a kormány megkérdezésére Villány község újra úgy nyilatkozott az iskola tanítási nyelve ügyében, hogy az továbbra is a magyar maradjon.

1922-ben — a szerb uralom alatt kifejtett tevékenységükért, különösen pedig a felvett „súlyos fizetések" miatt — lefolytatták a tanítók fegyelmi vizsgálatát. Kész József és Lieber Emil tanítót felmentették, Kiss Vilmos pedig feddésben részesült.

A nyugalomba vonult Kiss Vilmos helyére ekkor Kész Józsefet nevezték ki igazgató-tanítóvá. Űj tanítót is választottak Prasch János személyében.

A Horthy-rezsim a nemzetiségi helyen működő elemi népiskolákban „A", „B" és „C" típusú oktatást vezetett be. Az „A" típus teljesen nemzetiségi, a ,,B" típus vegyes, a ,,C" típus magyar tanítási nyelvű iskola volt. A villányi római katolikus felekezeti népiskola és a körzetébe tartozó iskolák egyelőre „C" típusúak, tehát tiszta magyar tanítási nyelvűek maradtak, de rendes kötelező tantárgy volt mindegyikben a német.

1934. szeptember 1-én nyugdíjba vonult Kész József, az iskola igazgató-tanítója, aki 1897 óta működött Villányban. Határt nem ismerő fáradozással és lelkesedéssel fejtette ki mindenkor társadalmi tevékenységét is. A Kálvária mellett fekvő szőlejének présháza, az un. „magyar ház" éveken át találkozóhelye volt a község értelmiségének. Kész József, az egész falu szeretett „Túró bácsija" lelkes és ügybuzgó tűzoltóparancsnok is volt. Nyugalomba vonulása alkalmával a Komócsy-segélyalap-ból 80 Pengő ajándékot kapott.

Utódjául Böhm János villányi tanítót (Villány szülöttjét) választotta meg az egyházközség. Az iskola igazgatója Lieber Emil kántortanító, egyben kerületi iskolalátogató lett.

1934-ben a kisjakabfalvi iskola ,,B" tanítási rendszerre tért át, bár a falu egyöntetűen a ,.C" (magyar tannyelvű) mellett döntött. A tanítónak azonban „lelkére kötötte a plébános, hogy a legmagyarosabb szellemben vezesse tovább is': tanítványait.

1935. szeptember 1-én nyugdíjba ment Lieber Emil igazgató-kántortanító is, aki 1916 óta működött Villányban. Helyére Prasch János osztálytanítót választották meg, osztálytanítóvá pedig a mároki származású Várkonyi Antal kisherendi tanítót. Prasch János 1935. október 25-én megkapta igazgatói kinevezését. Prasch János kitűnő zenész, aki jónevű dalárdát szervezett Villányban. Énekkara már a következő év húsvéthétfőjén bemutatkozott: magyar és német énekeket adott elő a templomban. Prasch működését azonban egyesek gáncsolták. Különösen Teppert József volt ellene, aki a maga volksbundista nyájába toborzott és követőinek szigorúan megtiltotta a belépést Prasch dalárdájába. 1936-ban nyugdíjba ment Német Aranka községi óvónő. Helyére Bognár Pálné, Szüle Irmát választották meg. 1936. augusztus 9-én ismét — hatósági rendelkezésre és sürgetésre — szavazott az iskola tanítási nyelvének dolgában Villány lakossága. Ekkor 41 szülő közül 11 kérte, a C. típusú, (tehát magyar tanítási nyelvű) iskola működésének fenntartását, 30 pedig az A. (német kisebbségi) típus bevezetését. Jellemző, hogy Villánykövesden valamennyi szülő a magyar oktatást kérte, de iskolájuk minden szavazás nélkül kisebbségi tanítási nyelvű maradt.

A német mozgalom 1937-től —a kezdeti ártatlan kulturális Vérein törekvések helyett — erősen politikai tartalommal telítődött. 1937. szeptember 26-án, vasárnap délután egy nagy berlini autóbusz jelent meg a faluban 30 agitátorral. Ezek az újbort kóstolgató lakosság pincéiben széledtek el, és többek között azt kérdezgették, meg vannak-e elégedve az itteni renddel, lelkesednek-e Hitlerért. Látogatást akarlak tenni az iskolában is, de a tanító Bőhm János nem engedte be őket. Másnap egy ifjú agitátor ebből a társaságból a Villánykövesdről Kisjakabfalvára tartó iskolások előtt gyalázólag nyilatkozott a papságról. Társai is kijelentették, hogy nincs más isten, csak Hitler.

Az 1935—38-as tanévekben a villányi iskola első osztályosainak német kisebbségi növendékei már az új előírás szerint tanultak. (A hittanoktatás 1898 óta magyar nyelven történik, és ezután is úgy maradt.)

1939-ben az iskola négy tanerőssé fejlődött. A kultuszminisztérium kisegítő tanítói minőségben Vitéz Mária okleveles tanítónőt alkalmazta. Az iskola egy tanteremmel gyarapodott, mert a meglevő három tanterem mellé — a községi iparostanonciskola éveken át használaton kívül helyezett helyiségéből — egy 4. tanterem létesült. Az iskola tanítói 1939-ben: Prasch János, Várkonyi Antal, Böhm János és Vitéz Mária.

1939-ben elhalálozott Villánynak évtizedek óta nyugdíjban élő kántortanítója, Seiler Gábor (78 éves), 1940. február 13-án meghalt Pécsett Kis Vilmos volt villányi igazgató-tanító is. A tanév végén Várkonyi Antal tanító állást cserélt Gertner Imre bari tanítóval. Ugyanekkor a 4. tanterem tatarozása is befejeződött, és szeptemberben akadálytalanul megkezdődhetett benne a tanítás. Tatarozási segélyre 3000 pengőt utalt ki a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium.

A volksbundista szervezkedés és a nyomában járó fasizálódás az iskolában is mindjobban érezteti hatását. A villányi iskola 1941-ben — a kultuszminisztérium rendelkezése nyomán — három tagozatra szakadt. Az osztatlan magyar tagozatot Németh Aranka, az osztatlan német tagozatot Gertner Imre, az osztott vegyes tagozatot Prasch János és Böhm János tanították.

A német tagozatok létesítésével kapcsolatban az év nyarán hathetes német tanítói tanfolyamot rendelt el a minisztérium, és a Pécsett tartott kurzuson az illetékes tanítók Villányból is részt vettek.

A kisjakabfalvi iskola, amelynek tanítási nyelvét eddig a felsőbb hatóságok fokozatosan szorították a teljesen német oktatás felé, ekkor tisztán német tanítási nyelvűvé lett.

Villányban — volksbundista nyomásra — már 67 szülő kérte, hogy vegyes tagozatban tanulhassanak gyermekeik. Ezeknek a tanulóknak száma 78 fő volt.

1941. június 20-án meghalt Schmidt Ádám nyugalmazott kisjakabfalvi tanító, aki az ország egyik legműveltebb tanítója volt. Beszélt latinul, franciául, angolul, olaszul és természetesen németül, emellett mindenki kitűnő pedagógusnak és szerény embernek ismerte. Gazdag könyvtára hagyatékának legértékesebb kincse.

A Volksbund 1942-ben óriási iramban terjeszkedik. A villányi KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Titkársága) tagjait is igyekszik elhódítani a Bund-ba. Az iskola tanítói közül Gertner Imre is belépett; agitációjára elnéptelenedett az addigi vegyes tagozat, mert annak tanulóit átcsábította a tiszta német tagozatba. így történt, hogy az 1942—43-as tanév elején a vegyes tagozat osztatlanná vált, a német tagozat pedig két tanerős osztotta fejlődött. A vegyesben Böhm János tanított, a németben Gertner Imre és Prasch János.

A volksbundista agitáció következtében a nép fasizálódása mind nagyobb méreteket öltött, bár az iskola szelleme, tanítóinak magatartása ezt némiképpen ellensúlyozta.

Az elkövetkező még súlyosabb fasizálódás éveiben a magyarság szempontjából előnyösen mutatkozott meg nevelő hatása a felnövekvő nemzedék magatartásában.

1943-ban egészen fiatalon. 33 éves korában szívszélhüdés következtében elhunyt Böhm János, a közszeretetben és megbecsülésben álló tanító.

A háborús viszonyok nem kímélik az iskolát sem. A tanévet egyre korlátozzák, tekintettel a felsőbb (osztályosok munkába állítására; azok már csak 7 hónapig járnak iskolába. A három hetes leventetanfolyam, amely ekkor már teljesen katonai kiképzés-jellegű. igénybe veszi az iskola összes helyiségét. Utóbb a német SS-katonák foglalják el azt, s a front is mind közelebb ér.

A felszabadulás esztendejének őszén, sőt még az 1945-ös év tavaszán is sokáig szünetelt a tanítás Villányban. Kényszerű ún. szénszünetek később is többször akadályozták az iskola munkáját. Ebben az időben két tanerő működött: Pusztai (Prasch) János és özv. Böhm Jánosné.

1946 februárjában Varga József került Villányba tanítónak. Eleinte állami helyettes-tanítói minőségben működött, majd a volksbundista Gertner Imre helyére választották meg rendes tanítónak. Az üresedésben levő 4. számú tanítói állást Horváth Zsuzsanna foglalta el. Ugyanekkor megszervezték az 5. számú állást is, amelyre Anti Istvánná Madarász Erzsébetet alkalmazták.

Az egyház és az állam ellentéte különösen kiéleződik az iskolák államosítása küszöbén. A klérus a magyarországi iskolázás terén betöltött történelmi szerepére hivatkozva minden eszközt megragad az iskolák megtartása érdekében. Tankönyvmonopóliumnak kiáltja ki az állami tankönyvek kötelező használatát a felekezeti iskolákban. Vallás-ellenes támadásnak minősít minden megmozdulást és tevékenységet, amely az egyházi kézben levő oktatási intézmények állami hatáskörbe vonására irányul.

1946-ban és 1947 nyarán több ízben tüntetésre kerül sor Villányban is az iskola államosítása mellett. Végre — nem kis harcok után — megtörtént az államosítás. A villányi rk. népiskola államosítására 1948. június 18-án került sor, és az 1948—49-es tanév elején vezették be az új demokratikus iskolatípust, a nyolcosztályos kötelező állami általános iskolát.

Az iparostanonc-iskola

A XIX. sz. végén Villány újabb nagyfontosságú intézménnyel gyarapszik. 1898-ban az az igény, „hogy rendelkezzenek olyan kézműipari képességgel, amely nekik a tisztességes megélhetést biztosítja, . . . szükségessé teszi az iparos tanonczoknak külön oktatásáról való törvénykövetelte gondoskodást, majd ezzel egyidejűleg az iparostanoncz-iskola szervezését, életbeléptetését". Ez meg is valósult, és az 1898/99-ik iskolai évben megkezdi működését az iskola az előkészítő- és az első évfolyammal. A község „saját erejére támaszkodva" létesítette az iskolát, az tehát községi iskola volt. Az előadásokat szeptember 27-én kezdték meg a r. k. népiskola egyik üres termében, ül. helyiségében. Az előkészítő osztály 43, az első osztály 12 tanulóval indult. A közismereti tárgyakat és a szakrajzot Kész József tanította, aki egyben az igazgatói teendőket; is ellátta. A közismereti tárgyak oktatására két Félnapot fordítottak, a rajzot és a hittant vasárnap délután oktatták. A magyar nyelvű tanítással kezdetben nehezen haladtak, mert az 55 tanuló közül csak 7 értett gyengén magyarul, a többi anyanyelvét, a németet beszélte. Az igazgató azt írja ugyan: ..... év végére azonban a következetes magyar oktatási rendszer mellett a tanulók nagyobb része elsajátította előszeretettel zengzetes hazai nyelvünket." Az iskola fennállásának harmadik évében kénytelen bevallani, hogy az előkészítő és az I. osztály „még hogy fokozható nem volt, annak egyedüli oka abban rejlik, hogy a növendékek magyar nyelvismereti és előképzettség hiánya, tájékozatlansága mellett nem képesek a magyar- nyelvű oktatás oly megértésére, mely őket a II. és III. osztály tananyagának felfogására képessé tenné."

A tanonciskola a következő tankönyveket használta:

Martonffy—Trajtler: Abc- és olvasókönyv; Valentiny Gy. Magyar nyelvgyakorló és olvasókönyv németajkú előkészítő iskolák számára.

Az I. osztály számára magyar olvasókönyv. A számtan tanítására mindkét osztályban dr. Veres Vilmos: „Ipari számvetés" kézikönyve szolgált.

A növendékek mind el voltak látva a szükséges tankönyvekkel. író- és rajzeszközökkel. Minden tanuló kapott iskolalátogatási ellenőrző könyvecskét, ezeket tanítási napokon az iskolában le kellett bélyegeztetni.

A rajzoktatáshoz a legszükségesebb rajzmintákat és egyéb segédeszközöket beszerezték az iskola, illetve a tanító számára. A tanító részére „A magyar iparoktatás" című szaklap, a növendékek részére a „Magyar iparosok olvasótára" c. folyóirat járt. A tanév utolsó hónapjában (pünkösdkor) munkakiállítást rendeztek, és azt a kiállító növendékek, az ipartestület és a polgárság részvételéve] ünnepélyes keretek között nyitották meg és zárták be. Egykorú jelentés szerint a kiállítás „fokozta a kiállításbon való részvételi kedvet és felköltötte a nem iparos polgárság figyelmét is az ipar fontosságára, előmozdította ezekben az iparos pálya iránti hajlamot, mit bizonyít az, hogy a kiállítás megtekintésére az egész község sietett, sőt a szomszéd községekből is tömegesen jöttek szemlélni a villányi ipar diadalát." A kiállítók buzdítására díszes dicsérő és elismerő okleveleket, valamint pénzjutalmakat osztottak ki: „mit a polgárok nemes vetélkedéssel az ipar előmozdítása céljából közadakozás útján gyűjtöttek."

Az ipartestület és a „tanonczbizottság" tagjai év közben többször meglátogatták az iskolát.

Kész József igazgató az iskola hároméves fennállása alkalmából kiadott értesítőben külön köszönetét fejezte ki az iparostanonciskolai bizottság „érdemes elnökének, tek. Proksch Arthur úrnak, ki az iparügy iránt kifejlett érzékkel megáldva, teljes buzgósággal azon fáradozott, hogy Villányban a folyton szaporodó iparos-tanonczok törvényszabta iskolai oktatásban részesülhessenek, s midőn ma Villány községben az iparos-tanonczok oktatásáról gondoskodva van, e jóindulatú törekvéséből folyó

eredmény és teljes siker tehát az ö hervadhatatlan érdeme." íme, a villányi iparostanoncoktatás két kezdeményezője: Proksch Arthur községi jegyző és Kész József tanító! Munkájukra hetven esztendő távlatából is hálával emlékezünk, mert jó ügyért harcoltak.

A villányi iparostanonc-iskola a maga idejében kitűnően betöltötte a hivatását. A XX. század első harmadában föllendítette a község és a távolabbi környék ipari kultúráját: jól képzett iparos-nemzedéket nevelt. Tagjai közül ma is sokan megbecsült emberei szocializmust építő társadalmunknak.

A polgári iskola

1925-ben magán-polgári iskola kezdi meg működését Villányban Jurcsek Irén tanárnő vezetésével. A tanfolyam jelleggel indult polgári igen nagy látogatottságnak örvend már kezdetben is, de később a tanfelügyelőség jóakaratának híján megszűnik, amikor pedig már minden feltétel megvolt teljes jogú polgári iskolává való feljesztéséhez. Ezután csaknem két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a község újra polgári iskolához jusson.

1943-ban a pécsi Tankerületi Főigazgatóság kiküldte Villányba a polgári iskolai ügyosztály vezetőjét, Paraszkai Gábort, aki Loschert Kázmér villányi plébánosnak előadta a polgári iskola létesítésének tervét: az iskola egyelőre magánvizsgálatra előkészítő tanfolyam jelleggel bírna, s ha megizmosodik, semmi akadálya, hogy állami jellegű rendes polgári iskolává épüljön ki. Villányban nagy örömmel fogadták ezt a hírt, mert belátták, hogy a községet kulturális szempontból jelentékenyen emeli, a lakosság „magyarságát pedig ugyancsak megerősítené". Az egyháziakon kívül hasonló lelkesedéssel fogadta a tervet a járási főszolgabíró és a községi elöljáróság is. Redling János káplán bejárta a szomszéd községeket, s nagy sikerrel agitált az iskola érdekében.

Mivel a főigazgató — tekintettel a háborús viszonyokra — okleveles tanerőt nem adhatott, kérte a villányi elemi iskolai tantestület és a papság aktív közreműködését, akik készségesen vállalkoztak is az oktató munkára. A tanévnyitás előtt mégis kiküldött a főigazgatóság egy okleveles polgári iskolai tanárnőt, Eltér Annát, aki az első évfolyam összes óráinak tanítását vállalta.

A tanítás áprilisban indult meg és szeptember-végén fejeződött be. A nyár folyamán még egy tanerővel, Hanti Ilonával szaporodott az oktatói létszám.

Októberben — összesen 80 növendékkel — megindult a villányi polgári iskolai előkészítő tanfolyam második tanéve. Villány akkori népessége mellett ez igen tekintélyes létszámnak mondható. Az új tanévre igazgatói minőségben Pandúr Ilonát, melléje Karádi Margit okleveles tanítónőt alkalmazták. 1944-ben Hermann Mária került Pandúr Ilona helyébe. Ebben az időben már komoly tantestülete volt a villányi polgárinak; Pandúr Ilona, Karádi Margit, Redling János, Prasch János, özv. Böhm Jánosné. Igazgatója Loschert Kázmér esperes-plébános. A jól indult iskolát mégis kihalásra Ítélték azzal, hogy a következő tanévben nem nyithattak I. osztályt. A kiküldött Lotzka Alajos miniszteri tanácsos megtekintette ugyan a községnek polgári iskola céljaira felajánlott ún. nagykocsma épületét; alkalmasnak is találta iskolának, de — megmondta — a kormánynak nagyobb gondjai vannak, mint egy kis vidéki iskola felállítása. Loschert Kázmértól megvonták az iskola vezetésének jogát, „minthogy nem rendelkezik polgári iskolai tanári képesítéssel".

Kecskés Lajos mohácsi polgári iskolai igazgató vezetése alatt indult meg a következő tanév — még mindig előkészítő jelleggel —, de csak október végéig működött, mert a háborús események megakasztották további működését, sőt sorsát véglegesen meg is pecsételték. Ebben a tanévben Katzenberger Erzsébet és Dohr Ilona polgári iskolai tanárnők működéséről tudunk.

 

   
Előző fejezet