Előző fejezet Következő fejezet

GYULAI FERENC

ZALAKAROS ÉS KÖRNYÉKÉNEK NÖVÉNY- ÉS ÁLLATVILÁGA

 

1. Bevezetés

Zalakaros és környéke természeti értékekben igen gazdag. A Zalakaros, Nagyrada, Zalaszabar, a Kis-Balaton nyugati medencéje Balatonhíd-véggel bezárólag, Balatonmagyaród, Zalakomár, Galambok, Csapi, Nagybakónak Kerecseny és Orosztony települések határolta mintegy 200 km2 terület, növény földrajzi szempontból igen változatos. Zalaújlak, Zalamerenye, Garabonc és Nagyrada a körön belül esik. Megtalálhatók itt csakúgy az erdei, mint a nyíltvízi, vízparti társulások.

A környék természetföldrajzilag Zala (Saladiense) és Somogy (Somogyicum) találkozásánál fekszik. Az alföldi (pannon) flóraelemek közé számos nyugat-balkáni (illír) elem nyomult be.

Dél-Zala flórájának kutatása a 20. század második feléig - szórvány eredményektől eltekintve - mondhatni „mostohagyerek"-nek számított. Az első, ide eljutott természettudósok közé tartozik Kitaibel Pál, aki botanikai célzattal kereste fel ezt a területet. 1799. július 20-án, Keszthelyről Csáktornyára tartván, a területünkön látottakat Naplójában így örökítette meg: „A zalaapáti kolostorhoz tartozó Kolon praediumban, amely egykoron város volt sok Plantago arenaria, Betula álba, Jasonia montana, Pteris és Panicum viridis nő. A másfél postakocsi állomásnyira lévő pozsonyi szemináriumhoz tartozó Kiskomárom jelentős marhakereskedelmet folytat. Az idáig tartó homokos talajon szép búza növekszik. Galamboktól a talaj egyre agyagosabbá válik..."

Csak a II. világháborút követően kezdtek el foglalkozni a látszólag „egyhangúnak" számító dimbes-dombos zalai táj növény- és állatvilágának feltérképezésével. Ebben múlhatatlan érdemeket szerzett a lelkes nagykanizsai botanikus Károlyi Árpád. Előbb az 1970-es években egymaga, majd Pócs Tamással, illetve Balogh Mártonnal közösen végeztek florisztikai kutatásokat Dél-Zalában. Munkásságuk eredményeképpen sor került Dél-Zala első tudományos értékű florisztikai felmérésére. Hazánk növényfajainak egyharmadát, mintegy 1530 fajt mutattak ki a Délnyugat-Dunántúlról, kitérve az itt található gyógyító erejű növényekre is.

Ugyan nem tartozik szorosan a Zalakaros környéki területek florisztikai történetéhez a Balatonmagyaródtól északra található Balatonhídvég késő bronzkori növény-leletegyüttese, mégis régészeti-növénytani jelentősége olyan nagy, hogy feltétlenül szólni kell róla.

1987-ben Balatonhídvég halomsíros-kultúra telepének feltárása során a nagykanizsai Thúry György Múzeum igazgatója, Horváth László régész és munkatársai egy hulladékgödör alján szenült szerves maradványokat, többek között magvakat találtak. Az előkerült cserépmaradványok alapján korát az ásatók a halomsíros kultúra idejére, azaz i.e. 1200 körülire datálják.

A késő bronzkori halomsíros kultúra hulladékgödréből származó hüvelyesek: borsó (Pisum sativum), cicorlencse (Vicia ervilia) és szegletes lednek (Lathyrus sativus) magjai magas színvonalú konyhakerti kultúrára utalnak. Mivel itt ételmaradványokat tartalmazó gödör került elő, egyáltalán nem meglepő, hogy hiányoznak a gabonafélék szemtermései. Ilyen magas színvonalú konyhakerti növénykultúra azonban csak fejlett szántóföldi kultúra mellett alakulhatott ki. A köles (Panicum miliaceum) is nagy szerepet játszott a táplálkozásban, amint azt a megtalált kásarögökben látható hántolt szemek mutatják.

A leletegyüttesből Takács István archaeozoológus (Mezőgazdasági Múzeum Budapest) számos, a sütés nyomait magán viselő csontot határozott meg. A halcsigolya maradványok szerint az itt élők keszeget és csukát fogyasztottak. Közelebbről meg nem határozható veréb nagyságú (nádi?) madarak és emlősök csontjai is előkerültek. Mindez változatos étrendre utal.

A vizsgálatra átvett anyagban kisebb-nagyobb likacsos szerkezetű szenült darabokat is találtunk. Ezek láthatóan összetartoztak és minden valószínűség szerint egy nagyobb térfogatú szerves anyag töredékei voltak. Már az ásatás során felvetődött annak a lehetősége, hogy itt valamilyen élelmiszermaradványról van szó. Ezt látszott megerősíteni, hogy a töredékek felületén erdei szamóca (Fragaria vesca) magvakat, illetve ezek töredékét találtuk.

A szerző által végzett archaeobotanikai vizsgálatok, továbbá Max Wáhren, valamint Benno Richter svájci tudósok makroszkópos és mikroszkópos vizsgálatai (1989), a Pannon Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Karának kaposvári Központi Laboratóriumának műszeres analitikai vizsgálatai (makro- és mikroelem, aminosav és zsírsavelemzések 1989/90) arra a végkövetkeztetésre vezettek, hogy itt sütőipari minőségű búza- és köleslisztből, sertészsír felhasználásával készült szamócatorta maradványával van dolgunk. Ezek az ételmaradványok közel egy időben, ha nem egyszerre kerültek hulladékként a gödörbe. Talán már a főzés-sütés során odaégtek vagy valami más módon, esetleg más tárgyakkal együtt égtek meg. Jelentőségét csak fokozza, hogy ezek a Kárpát-medence egyik legkorábbi, gasztronómiailag is rekonstruálható ételmaradványai, melyek bepillantást engednek az őskori táplálkozási szokásokba.

 

2. Zalakaros környékének növényföldrajzi viszonyai

Az elmúlt száz év vitáktól sem mentes időszakának eredményeként mára már egyértelmű Dél-Zala növényföldrajzi beosztása. A vitára az adott okot, hogy klimatikus okok miatt a flóratartományok határa csak nehezen húzható meg. Abban azonban valamennyi kutató egyetért, hogy hazánk növényvilága a Holarktikus flórabirodalom közép-európai flóraterületéhez tartozik. A Pannóniái flóratartomány ennek délkeleti része és Dél-Dunántúl flóravidéke a Pannóniái és az Illyr flóratartományok közötti sávban helyezkedik el. Dél-Dunántúlon a bennszülött pannon fajok mellett számos délvidéki ún. illír növényfaj is található, mégis klímája az Illyricumhoz képest kontinentálisabb jellegű.

Borbás Vince 1900-ban még az Illyr flórát a Balatonig terjesztette ki. Gáyer Gyula 1925-ben Dél-Zalát már a Magyar Flóratartomány (Panno-nicum) átmeneti flórasávjába (Praenoricum) osztotta be. 1928-ban Boros Ádám, mivel számos illír vonást vélt felismerni Dél-Zala növényvilágában, a területet a Praeillírico-Praenoricumhoz sorolta. A Zalai flórajárást (Saladiense) ebből külön név alatt választotta le, míg a többi részt Castri-ferrumnak nevezte el. Kárpáti Zoltán 1960-ban a Saladiense flórajárás alatt már Zala megye egész területének növényvilágát értette. Dél-Zala növényvilágának kiváló ismerői Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) helyesnek látták, hogy Dél-Zala növényföldrajzi besorolása (Praeillyricum) tükrözze azt a kapcsolatot, amelyet az itt lévő lomberdők a nyugat-balkáni (illír) tölgyesekkel és bükkösökkel tartanak fenn. Dél-Dunántúlt - a Zákány alatti dombok már kétségtelenül illír flórájának kivételével - a Praeillyricumhoz sorolták. Ugyanők a Zalai flórajárást (Saladiense) Észak- és Dél-Zalára osztották fel. Utóbb Soó Rezső (1964), majd Debreczy Zsolt (1981) is foglalkozott a kérdéssel, akik Dél-Dunántúlt a nyugat-balkáni flóraterület (Illyricum) északi ún. Praeillyricum flóravidékéhez sorolták.

Károlyi Árpád és Pócs Tamás 1968-ban elvégezték Délnyugat-Dunántúl flóraelemeinek vizsgálatát, s arra megállapításra jutottak, hogy az ország más vidékeihez képest itt az atlanti-mediterrán elemek száma viszonylag magas: a Vendvidékre főleg az alpin, az Őrségre az alpin és a boreális, Zalára pedig az alpi-balkáni és szubmediterrán elemek jellemzőek.

Károlyi Árpád Zalakaros környékén két ritka, különleges növényfajt is talált: a pitypanglevelű zörgőfüvet (Crepis taraxacifolia) és a magas szárú kocsordot (Peucedanum verticillare).

Az ormándi, egykori Somssich kastély védett parkja és annak környéke rendkívül gazdag és változatos növény- és állatvilággal rendelkezik. Szabó Magdolna, a kastélyban működő Zala Megyei Önkormányzat Szociális Otthonának igazgatója, már több évtizede lelkes környezetvédő. Önzetlen munkájának köszönhetően valóságos kis környezetvédelmi oktatóbázis alakult ki itt. Kutatók, tanárok és diákok jönnek rendszeresen, hogy tanulmányozzák az itteni flórát és faunát. Ezúton köszönöm meg e tanulmány megírásához nyújtott szíves segítségét.

A Zalakomár melletti Ormándkastély parkjában az elmúlt években találta meg Szabó István az Epimedium alpinum-ot. Ez a faj hozzánk legközelebb Horvátországban található. A további florisztikai vizsgálatok majd eldöntik, hogy ez az Illyricum előretörésének tekinthető-e, vagy csak véletlenszerűen fordul itt elő, esetleg szándékosan ültették. Amennyiben természetes eredetűnek bizonyul, úgy ebből a klíma változására (meleg és száraz periódus beköszönte) következtetünk. Ugyanitt található a környék legidősebb fája, egy 400 évesre becsült kocsányos tölgy (Quercus robur). Sajnos 1996 telének végén a famatuzsálem a ráfagyott hó súlyát már nem bírta el, és korhadt törzse kettétört.

Zalaújlak és Zalamerenye határában szelídgesztenye (Castanea sativa) elegyetlen állományai mutatják a klíma idáig érződő szubmediterrán hatását. A zalamerenyei szelídgesztenye sarjak utódai egy, a múlt század végén kiszáradt, mintegy 15 méter törzskörméretű, ezer évesre becsült fának.

 

3. Zalakaros környékének legfontosabb természetes növénytársulásai

3.1. A Zalakarostól nyugatra lévő erdők

Dél-Zalának ezen a részén a bükkösök és a gyertyános tölgyesek alkotnak zónát, aljnövényzetükben illír, alpi-balkáni, szubmediterrán és atlanti-mediterrán elemekkel. Zalakaros és környéke természeti adottságai révén erdészeti művelésre, növénytermesztésre és állattenyésztésre kiválóan alkalmas.

Az éghajlati és talajviszonyoknak megfelelően a középkor elejéig a tájat összefüggő hatalmas erdőségek borították, keletről pedig az Alsó-Zalavölgy és a Balaton délnyugati öblének (mai Kis-Balaton) nyílt vize és mocsárvilága szegélyezte. Évszázadok alatt a terjeszkedő földművelés hatására az erdőtakaró visszaszorult. A kiirtott erdőségek helyén szőlők, gyümölcsök és szántók vannak. Csak Zalakarostól nyugatra maradt meg összefüggően az egykori erdőtakaró.

Ma a táj erdősültsége nem éri el egykori ötödét. A megmaradt erdőfoltokra sokszor az erős gyertyánosodás és cseresedés jellemző. A bükk is visszaszorulóban van. A faji összetételükben leromlásnak indult erdők azonban még így is hatalmas természeti értéket képviselnek.

A Zalakarostól nyugatra lévő területeken a gyertyános tölgyesek és a bükkösök mozaikosan váltják egymást. A tetőkön gyertyános tölgyesek, a völgyek északi lejtőin bükkösök élnek. Szép, érdekes és védett növényeik: erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), szártalan kankalin (Primula vulgáris), lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum), gímpáfrány (Phyüitis scolopendrium), díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum), karéjos vesepáfrány (Polystichum aculeatum), szálkás pajzsika (Dryopteris carthu-siana), pirítógyökér (Tamus communis), májvirág (Hepatica nobilis), kardos madársisak (Cephalanthera longifolia), madárfészek kosbor (Neottia nidus-avis), farkasboroszlán (Daphne mezereum).

A Saladiense flórajárás délkeleti részét jelentő Zalakaros környékén a bükkerdők már nem alkotnak zónát, csak foltszerűen ékelődnek be a tölgy ligeterdők közé. Ezek a ligeterdők, hasonlóan a délnyugat-dunántúli bükk-erdőkhöz, számos azzal közös, ún. Fagyon illyricum elemet tartalmaznak: szelídgesztenye (Castanea sativa), délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri), pirítógyökér (Tamus communis). Éppen ezért az itteni ligeterdőket a Horváth I. által leírt Querceto-Carpinetum croatium társulásba kell besorolnunk. A dél-zalai erdők ugyanis összefüggésben állnak a horvátországi erdőségekkel. Az utolsó jégkorszak után számos alpin-balkáni, illír, atlanti mediterrán és szubmediterrán vegetációelem vándorolt be a Horvát Középhegységtől a Balatonig, illetve a Magyar Középhegységig húzódó illír bükkösök (Fagion illyricum) zónájába.

A dél-zalai gyertyános tölgyeseket a közép-európaitól elsősorban a csertölgy (Quercus cerris) különbözteti meg. Társulásalkotó fafaja még a kocsánytalan tölgy (Q. petraea). A Zalára jellemző intenzív szőlőkultúra terjedése miatt sajnos ez a szép növénytársulás eltűnőben van. Néha csak egy-egy hagyásfa, pl. az egykor elegyfaként előforduló szelídgesztenye (Castanea sativa), máskor csak foltokban megmaradt aljnövényzetének egyes fajai, pl. a fehér pimpó (Potentilla alba) mutatják helyét.

A dél-zalai dombok szelídebb déli, délnyugati lankáin elsősorban a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) az uralkodó fafaj, a mélyebben fekvő részeken pedig a kocsányos tölgy (Q. robur) és a gyertyán (Carpinus betulus) alkot elegyes állományt. Amíg a kocsánytalan tölgy a bükkösök felé, addig a gyertyán inkább a völgyek magassásos égeres láperdeje (Carici elongatae-Alnetum) felé jelent átmenetet.

A gyertyános tölgyesek koronaszintje kettős: a felső koronaszintben az említett tölgyfajok mellett megtalálni a madárcseresznyét (Prunus avium) és hűvösebb helyeken a bükköt (Fagus silvatica). A második szintbe a gyertyán, a mezei juhar (Acer campestre) és a kislevelű hárs (Tilia cordata) elegyedik. A cserjeszintjében általában vesszős fagyalt (Ligustrum vulgare), egybibés galagonyát (Crataegus monogyna), ritkábban veresgyűrű somot (Cornus sanguineus) találni.

Az itteni gyertyános tölgyeseket, azok termőhelyeik különbözősége miatt, Soó Rezső és Pócs Tamás két csoportra osztotta:

  1. A nedves  termőhelyeken  tisztesfüves  gyertyános  tölgyesek (Querco robori-Carpinetum Stachyetosum) élnek. E társulás karakterfaja az erdei tisztesfű (Stachys silvatica). Gyakorta megtalálni benne a hamvas szedret (Rubus idaeus), az erdei varázslófüvet (Circeae lutetiana), a magyar varfüvet (Knautia drymeia), a rezgő sást (Carex brizoides), a pirítógyökeret (Tamus communis), a podografüvet (Aegopodium podograria), az indás Ínfüvet (Ajuga reptans) és az erdei nenyúljhozzámot (Impatiens nolitangere). A feltűnően szép hölgypáfrány (Athyrium filix-femina) már egyre ritkább.
  2. A félnedves, üde termőhelyeken mügés gyertyános tölgyesek (Querco robori-Carpinetum Asperuletosum) díszlenek. Az erdő társulás névadó faja a szagos müge (Asperula odorata). Aljnövényzete fajokban gazdag és változatos. Tömegesen nyílik benne az erdei ibolya (Viola silvestris). Az évelő erdei szélfű (Mercurialis perennis) és a rejtett virágú kapotnyak (Asarum europaeum) is gyakori növények. Tavasszal átható hagymaillatot áraszt a medve hagyma (Allium ursinum). A nyirkos erdőkben típusalkotó az erdei sás (Carex silvatica).

3.2. A Zalakarostól délkeletre lévő erdők

Zalakarostól délkeletre találjuk az országos jelentőségű Csörnyeberki vagy Zalakomári Madárrezervátum Természetvédelmi Területet. A Sala-diense és a Somogyicum flórajárás határánál fekvő terület vegetációja igen változatos. Jellegzetes erdőtársulásai a magaskőrises égerláp és a páfrá-nyos égerláperdő. Az átmenet az égerláptól a kőrises égeresen át a gyertyános tölgyesig lassú és fokozatos. Benne, ökológiai vizsgálatok céljából kijelöltek egy területet - erdőrezervátumot - ahol 25 hektáron magára hagyták az erdőt.

A madárrezervátumhoz közeli terület vegetációja is különleges, hiszen nem messze innen, Zalakomár mellett Károlyi Árpád orchideát: pókbangót (Ophrys sphsecodes) talált.

Feltétlenül szólni kell az Ormándkastély melletti különleges természeti környezetről. Az egzótákban gazdag kastélypark, a telepített és őshonos fajok, a parkban lévő természeti környezet már eddig is számos látogatót vonzott. Egykoron környezetvédelmi oktatóbázisként működött, ma szociális otthon. Azonban az intézetvezetés áldozatos munkájának köszönhetően környezetvédelmi táboroknak ad nyaranta otthont. A kastélypark növényvilága, az éveken át folytatott részletes növénytani felméréseknek köszönhetően, jól ismert.

A Somssich Antal által a század elején épített kastély körül őshonos gyertyános tölgyeseket, akácos és erdeifenyves telepítéseket találunk. A kastélytól délnyugatra fekvő fenyvesek páfrányfélékben különösen gazdagok. A Csöngőkúti-forrásnál találta meg Kevei Balázs a tarajos pajzsikát (Dryopteris eristata), mely mára sajnos már eltűnt. A kastélypark közvetlen közelében lévő rétet ősszel lila virágszőnyeg, az őszi kikerics (Colc-hicum autumnale) borítja. A mélyebben fekvő, hűvösebb helyeken, és a patakok mentén égeresek díszlenek. A Somogysimonyi felé vezető erdei út közelében száraz homoki gyepek maradványai vannak. A változatos környezet tavasztól őszig igen sok gombafajnak ad otthont. Ezek között sok az ehető, ízletes kalapos gomba. Már kora tavasszal megjelenik a kucsmagomba, a réten a szegfűgomba. A májusi esőket követően az erdőkben folyamatosan érnek a galamb- és rókagombák. A réten óriáspöfeteg és csiperke szedhető. Ősz elejének ehető gombái a rizike, a vargánya és a gyűrűs tölcsérgomba. Ősz végén a lila pereszke és a hatalmasra megnövő őzláb jelent örömöt a gombagyűjtőknek.

Zalakaros és környéke igen gazdag gyógynövényekben. A zalai flórajárás területéről Károlyi Árpád több mint 150 gyógynövényfajt írt le. Ez igen nagy szám, ha tekintetve vesszük azt, hogy a szakirodalom az ország területéről 180 gyógynövényfajt említ. A teljesség igénye nélkül most csak néhány, Károlyi Árpád által Zalakaros közvetlen közeléből leírt gyógynövényt mutatunk be. A varjútövis vagy varjúbenge (Rhamnus catharticus) magas, tövises cserje, Zalaszabar mellől ismert. „Borsszárazra" száradt termése antracén és fiavon származékokat tartalmaz. Hashajtó és vértisztító hatású. Sárga színanyaga révén háztartásokban padló és parkettaszínezésre használták. A kumarin tartalmú méhfű vagy mecseki tea (Melittis gran-diflora) említett termőhelye is Zaramerenye határa. A növény virágzáskor gyűjtött föld feletti részét megszárítva, belőle emésztő és légzőszervi bán-talmak elleni tea készíthető. A kamilla (Matricaria chamomilla) egyike a legismertebb gyógynövényünknek. Előfordulási helyei között Károlyi Árpád Komárvárost (Zalakomár) is említi. A virágzáskor begyűjtött, majd szárított kamillavirág fontos háziszer. Teája nyugtató, izzasztó, fertőtlenítő, gyomor- és bélbajokat megszüntető hatású. Külsőleg borogatásra, szemgyulladásra használják. Az acsalapu (Petasites hybridus) újfent Komár-városból került leírásra. Leveleit és gyökérzetét gyűjtik. Szárított leveléből készült tea köptető, izzasztó, a migrénes fejfájást szüntető hatású. A természetgyógyászok friss levelét kelések borogatására használják. A szárított gyökeréből készült teát asztmatikus rohamok enyhítésére, a levegővétel könnyítésére fogyasztják. Főzetét külsőleg torokgyulladás elleni öblögető-szerként alkalmazzák.

Különlegesen értékesek a Zalakarostól keletre található rétek, gyepek is. Ezek közül kiemelkedő értéket képvisel a Bodoni-rét, mely a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a mocsári kosbor (Orchis laxiflora subsp. palustris), a pompás kosbor (Orchis laxiflora subsp. elegáns), a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata), a keskenylevelű gyapjúsás (Eriop-horum angustifolium), a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) és a fehér zászpa (Veratrum album) nevű védett növényfajok termőhelye.

3. 3. A Zalakaros környéki erdők az erdész szemével

A Zalakaros és a környező települések három erdőgazdálkodási tájon fekszenek:

a.  Kelet-Zalai dombvidék: Zalaszabar, Orosztony, Kerecseny, Csapi

b.  Somogyi homokvidék: Zalakomár, Galambok

c.  Kis-Balaton: Balatonmagyaród, Zalakaros, Nagyrada, Garabonc. A több évszázada folyó erdő- és mezőgazdálkodás következtében az

erdők területe csökkent, faji összetétele megváltozott. A települések határában, az ország más vidékeihez képest, még így is nagy erdőségek vannak.

ZALAKAROS KÖRNYÉKÉNEK ERDE
Község Erdőterület
(ha)
Község Erdőterület
(ha)
Község Erdőterület
(ha)
Kerecseny
Csapi
Galambok
Garabonc
138
114
937
113
Zalakomár
Nagyrada
Orosztony
Zalakaros
1029
106
556
96
Zalamerenye
Zalaújlak
Zalaszabar
 Balatonmagyaród      
700
359
227
59
Összesen 4434 ha

Ezúton mondok köszönetet Pusztai József erdőfelügyelőnek, az Állami Erdészeti Szolgálat munkatársának, a környékbeli erdők erdőművelési szempontból történő értékeléséhez nyújtott önzetlen segítségéért.

A környéken gyakorlatilag hazánk valamennyi állományalkotó őshonos fafaja előfordul. A dombvidékeken igen értékes faállomány, kocsánytalan tölgyesek, illetve bükkel elegyes kocsánytalan tölgyesek vannak. Minthogy ez a dombvidék a bükk elterjedésének szélén fekszik, elegyetlen bükköst nem találni, ilyen állományt itt csak jelentős erdészeti munkálatokkal lehet kialakítani. A dombok közötti párásabb részeken, a mély fekvésű völgyekben, illetve a magasabb talaj vizű sík területeken, a kocsánytalan tölgyet felváltja a kocsányos tölgy. A második koronaszintet hárs, gyertyán és juharfélék alkotják. Elegyfák (madárcseresznye, barkóca berkenye, hegyi, mezei és korai juhar, mezei szil, magas kőris és ennek alfaja, a magyar kőris) teszik színessé és értékessé az itteni erdőket. A nagy számban található, és a tájra oly jellemző szelídgesztenyéket az utóbbi években ún. endothiás gombafertőzés érte. Emiatt sok fa károsodott, vagy száradt el.

A száraz mészkibúvásos részeken cseres tölgyeseket, illetve cser rontott erdőket találni. A patakpartokon, felhagyott legelők nedves részein az enyves éger (Alnus glutinosa) természetes úton ma is jól újul.

Az őshonos fafajok mellett tájidegen, telepített fafajok is vannak. A18. században kezdődött el Magyarországon az akác betelepítése. Zala megyében az elsők között foglalkoztak erdészeti célú meghonosításával. Utóbb több idegen, elsősorban észak-amerikai fafajjal is próbálkoztak. Az erdők termőképességének javítása céljából vörös tölgy, duglasz fenyő, sima fenyő, a mélyebb fekvésű részeken pedig nemes nyár, fekete dió fajokat telepítettek. A tájidegen fafajok új élettérre találtak itt. Ez az akác esetében olyan „jól sikerült", hogy visszaszorítására a '70-es évektől nagyszabású fenyvesítési programot kellett indítani. Ez előbb említett fenyőkön kívül még a lúc, az erdei és a vörös fenyő telepítése érdemel említést. A természetes erdőtakaró összetételének megváltoztatása azonban veszélyekkel jár. Az őshonos fafajok rovására/kiváltására betelepített fajok jobban ki vannak téve a kártevők és károsítok támadásainak, mint eredeti termőhelyükön.

A Zalakaros környéki erdők a múltban java részben egyházi (apátsági) tulajdonban voltak. Ezek kezelése szakszerűen, a hosszú távú érdekek figyelembevételével folyt. A mai erdőkép alapjait ma is ezek jelentik. A magántulajdonú erdők területe is jelentős volt. Ezen erdők sorsa a tulajdonos szakértelmétől és hozzáállásától függött. A második világháborút követően az erdők nagy része állami, kisebb részben termelőszövetkezeti tulajdonba került. A kárpótlás során, továbbá egyes szövetkezetek megszűnésével sok erdőrészlet került magántulajdonba.

A felhagyott mezőgazdasági területeken, parlagokon is megjelenik az erdő. A nedvesebb területeken az enyves éger, magas kőris, fehér nyár és a fehér fűz állományai kezdenek kialakulni. A szárazabb részeken erőteljesen terjed az akác. Bár számos kísérlet történt az új tulajdonviszonyokon alapuló erdőgazdálkodás és a távlati érdekeket is figyelembevevő erdőgazdálkodás kialakítására, illetve összehangolására, azonban még mindig nem rajzolódik ki a bíztató jövő.

3.4. A Kis-Balaton növényvilága

Az utóbbi évtized talán legnagyobb hazai környezetvédelmi beruházásának eredményeképpen Zalakarostól nem messze hatalmas vízfelület van kialakulóban. A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer néven ismert terület története azonban a messzi múltba visz vissza bennünket. Mielőtt bemutatnánk növény és állatvilágát, ha nagy vonalakban is, de ismerkedjünk meg történetével.

3.4.1. A Kis-Balaton rövid története

A Kis-Balaton egykoron a Balaton legnyugatibb öblözete volt. Geo-morfológiailag az Alsó-Zalavölgy területe is hozzátartozik. Mindkettő a Balaton részmedencéinek kialakulásakor jött létre. Mai felfogásunk szerint a Balaton ún. poligenetikus úton, azaz több tényező együttes hatásaként, mintegy 20 ezer évvel ezelőtt jött létre, bár egyes részei már a pleisztocén közepén kialakultak. Zólyomi Bálint (1952) a Balaton medréből származó fúrásmintákból vett virágporok pollenanalitikai vizsgálataiból arra következtet, hogy a tó az utolsó jégkorszak végén, a Würm III maximuma után, mintegy 15-20 ezer évvel ezelőtt jött létre. Marosi Sándor és Szilárd Jenő (1981) szerint is a meder kialakulásában a Dunántúli Középhegység csapásirányában sorakozó helyi süllyedések játszották a fő szerepet. A kéregmozgások lazította, darabolta és morzsolta kőzeteket a jégkorszak erős északi széle elhordta. Az így létrejött részmedencéket (keleti-, szemesi-, szigligeti-, keszthelyi-, kis-balatoni- és alsó-zalavölgyi) kezdetben keskeny hátak választották el egymástól, és csak fokozatosan töltődtek fel vízzel. A szél és a víz együttes ereje a hátakat alámosta, s így alakult ki a Balaton egységes, de azért a maitól még sokban eltérő medre.

A Zalakarostól keletre fekvő sík vidéket nyugatról kelet felé haladva a Zalavári-hát, a Keszthelyi-halomgerinc és a Marcali-hát szabdalja fel. A hátak között, a Balaton tengelyében fekvő hatalmas agyag-, homok- és homokkő alapzatú „teknők"-et találni, melyeket 3-5 m vastagságú tőzegréteg és a Zala folyó iszapos-homokos hordaléka borít.

A Kis-Balaton medencéjét a Keszthelyi- és a Zalavári-hát halomgerincei fogják közre. Északi határa Hévíz-Egregy, melytől 32 km hosszúságban egészen Somogysimonyig tart.

A Kis-Balaton középkor előtti vízállásáról keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy a klímaváltozásokkal összefüggő vízszintingadozások miatt olykor többé-kevésbé összefüggő nyílt víz borította, máskor mocsárrá változott. Az 1200-as évek kezdetén, egy tartósan hűvös és nedves klímaperiódus beköszöntével a Balaton, s vele összefüggésben a Kis-Balaton vízszintje is folyamatosan emelkedett. Egy 1335-ből származó oklevél arról tesz említést, hogy Égenföldtől (a mai Sármellék déli széle) keletre kis tó van, s azután már a Balaton következik. Sági Károly (1968) szerint az akkori vízszint 106 m Adria feletti magasságnak felel meg. 1558-ban már a víz a zalavári vár és a falu közötti dorongutat is elborította. A zalavári Récéskúti bazilikához pedig csak csónakkal lehetett ez idő tájt istentiszteletre eljutni. Számos, a Kis-Balatonban található hely mind a mai napig őrzi nevében a „sziget" elnevezést: pl. Borjúállás-sziget Zalaszabar és Esz-tergályhorváti határán, Mária asszony-sziget Vörs határában. A legenda szerint a Zalavár közelében, Basa-sziget körül süllyedt el a kanizsai basa kincsekkel megrakott hajója.

Előbb Lázár deák, majd Zsámboki János térképei, később a 18. században egyre több térkép ábrázolja a Kis-Balaton mai területét a Balatonnal összefüggő nyílt víztükörként. Mikovinyi Sámuel 1731-ben kiadott térképén még nyoma sincs a Kis-Balaton elnevezésnek. A Keszthely környékét ábrázoló, 1750 táján készült térkép szerint a Balaton nyílt vize még Égenföld határáig nyúlt. Akkortájt a Balatonnak három nagy révátkelőhelye volt: a tihanyi-szántódi, a hídvégi-magyaródi, a fenéki-vörsi, később a battyánpusztai. Az utóbbi kettő a Kis-Balaton területére esik.

Bél Mátyás a 18. század közepén szemléletesen ír az akkori viszonyokról: „Hídvégnél a Zala folyó egyszerre tóvá kezd öblösödni, nagyon buja nádbozótok között terjed szét egyre szélesebbre és olyan képet mutat, mintha az egész nagy tó ebből a kis folyóból venné eredetét". Amilyen szépnek is tűnik nekünk ez az érzékletes leírás, a korabeli lakosok inkább haszontalannak tartották ezt a nagy vizet. Akkor még a balatoni hajózás, fürdőkultúra, idegenforgalom ismeretlen fogalmak voltak. Ugyanő így folytatja: „A Balaton tava hátrányos Somogy megyére. A mi annyi vízzel öntött megyénknek számottevő, de bizonyára legszebb részét hiábavaló módon árasztják el a habok. Azon kívül, hogy a Balaton hatalmas darabot merít belőle víz alá, még a határos Zala megyének és a többi megyékkel való közlekedést is akadályozza, s nem ritkán meg is bénítja. Hol széles posvány, hol ingovány, hol sűrű vízerek szűkítik a megmunkálható föld területét. És ahol nagy szükségben van a nedvesség, ugyanott a lakosság szűkölködik iható vizekben, mert a poshadó vizeknek rossz szaguk van, a kutak pedig savasak és nem élvezhetők".

A helyben lakók sokat panaszkodtak a Balatont övező mocsarak „miazmás kigőzölgéseire". Amikor a pestis és más járványos betegségek elkerülték a vidéket, a halálesetek felét malária okozta. Pedig hasznot, sőt védelmet is jelentett az itt élők számára. A török rablóportyái elől menekülők számára biztos búvóhelyül szolgáltak a Kis-Balaton mocsarainak útvesztői. Egy ízben a Kis-Balaton jóvoltából Keszthely is megmenekült a török támadásától. Az ostromra készülő törökök falromboló ágyúikat képtelenek voltak átvonszolni a mocsárvilágon, s a most már csak könnyű fegyverzettel támadó ostromlókkal szemben a védők sikerrel védték a végvárat.

A berkek legelőin pásztorok, kondások legeltették állataikat. Mégis az igazi megélhetést a halászat és a vadászat jelentette. Halásztak itt vejszé-vel (varsával), vetőhálóval, de szigonnyal is. Hal pedig volt bőven: csuka, harcsa, ponty, keszeg. Az igazi tájjellegű étel a réti csíkból készült „csíkos káposzta" volt. Sokszor a pákászoktól egyenesen Bécs piacára került a híres „soló rák". Kedvelték a „tekenyős békát" is. A vadban, madárban gazdag vidék mindig biztos zsákmányt jelentett a vadásznak. A vízi közlekedés elterjedt eszköze az egy törzsből kivájt, archaikus „bodonhajó" volt. A berekjáró „berki bujárok" útjukra hosszú lápi botot vittek, mert az óvatlan embert könnyen elnyelte az ingovány.

A Balaton „bűne" elsősorban abból állt, hogy szántóföldként is hasznosítható területeket borított. A helytartótanács, az érintett megyék és azok földesurai szorgalmazására 1766-ban Krieger Sámuel elkészítette a Balaton teljes lecsapolásának tervét. Ezen a Kis-Balaton területe is látható. Szerencsére a vízimalom-tulajdonosok ellenállásán, no meg a kellő összefogás hiányában a munkálatok nem kezdődtek el.

Az 1783-ban készült I. katonai felmérés, az ún. „Josephinische Auf-nahme" térképe Hídvég és Fenékpuszta között hatalmas nyílt vizet ábrázol. A felmérést végző tiszt meg is jegyzi: „Itt folyik a Zala a Balatonba, mely posványos és mocsaras..." Mindebből arra következtethetünk, hogy a Balaton vízszintje ekkor 109 m Adria feletti magasságban lehetett. A mai Kis-Balaton területe volt akkor a Balaton legnyugatibb öble, rajta még hajók is közlekedtek.

A Kis-Balaton elnevezés új keletű. Korábban a tihanyi Belső-tavat nevezték így. Az első térkép, amely a Zalavár környéki vizeket már ezen a néven nevezi, 1805-ből való és „Salavár és Bárándy Pusztának Geometriai le Rajzolása..." címmel Bader József készítette. Az I. katonai felméréshez képest, erre az időre a Balaton vízszintje mintegy két méterrel csökkent, és a magasabban fekvő részek jellege megváltozott. A vízszintsüllyedés két okra vezethető vissza: egyrészt szárazabbá és melegebbé vált az időjárás, ugyanakkor fokozódott a terület már évezredek óta tartó feltöltődése. A Zala vízgyűjtő területén a 19. század első felében végzett erdőirtás következtében a termőtalaj akadálytalanul mosódhatott le a csupasszá vált domboldalakról.

Az 1805-1840 közötti évek térképei azt mutatják, hogy a Kis-Balaton területének nagy részét vízinövényekkel benőtt láp, az „Ingovány" foglalta el. A „Nagy-Balaton" továbbra is Zalakomár és Hídvég határánál, az ún. „Lik"-nál kezdődött. Északról ehhez az ún. „Kerékláp", a mai Zalavárhoz tartozó Lebuj-pusztától keletre pedig a „Balaton bozót" vidéke csatlakozott.

A 19. század vízügyi munkálatai lassan és fokozatosan pecsételték meg a Kis-Balaton sorsát. Vegyük ezeket sorra: 1818-ban a siófoki malom elbontásával egy méterrel csökkent a Balaton vízszintje. 1810-25 között került sor Beszédes József irányításával a Sárvíz-Sió szabályozására. Ennek során „a Balatont Siófoknál megeresztették". Hatására 1821-hez képest mintegy négy lábbal (1 láb=31,6 cm), 104,24-104,49 m A.f.m.-ig csökkent a víz szintje. Ezt kihasználva Balatonszentgyörgynél révátkelőt építettek. Az 1834-ben kezdődött és három évig tartó szárazság tovább (103.74 m A.f.m.-ra) csökkentette a Balaton vízszintjét. Ekkor Festetics László gróf szorgalmazására Fenékpusztánál töltések közé szorították a Balatont és rajta fahidat építettek. (Ma a 76-os út kettős betonhídja ível át rajta.) A Kis-Balaton így végleg „lefűződött" a Balatontól, azonban vízmélysége még mindig 1,0-1,5 m maradt, nyílt vizének területe pedig még mindig 14 km2 volt.

Az 1856-ban kiadott II. katonai felmérés térképe, az I. katonai felméréshez képest, a Kis-Balaton területén már több mocsarat ábrázol. Sorsát végül is a Sió-zsilip megépítése (1863) pecsételte meg. A déli vasút pályatestének védelmében annyi vizet engedtek le rajta, hogy a Balaton eredeti térfogatának felét elveszítette. Ekkor állították be a mai közép-vízszintet 104,5 m A.f.m.-ra.

Az így önállóvá vált Kis-Balaton mocsarait már csak az áradások változtatták nyílt vízzé. A III. katonai felmérés (1880) ilyen állapotot mutat. A vízfelület azonban megállíthatatlanul csökkent: 1890-ben még 13 km2, 1910-ben már csak 2,4 km2 volt.

A Sárvíz-Sió szabályozással közel egy időben az Alsó-Zalavölgyben is vízrendezési munkálatokba fogtak. Az itt élő középbirtokosságnak már régen feltett szándéka volt, hogy a kehidai töltéstől a Kis-Balatonig terjedő hatalmas mocsárvidéket lecsapolják és helyén szántóföldeket alakítanak ki. Az 1832-ben íródott Vízi Leírás így emlékezik meg a tájról: „Poshadt víz, sás, ó-nádasok, berekfák, füzek, mocsári tölgy, itt-ott bükk nagy keveredésben, nincs határ és nincsenek választóvonalak. Csak a régi szélmarta szint erdő borította szigetei emelkednek ki kissé... egyik másik várromot hord: Pogányvár, vagy a vár emlékét nevében őrzi: Kányavár... A (Zala) folyóba ömlő patakok mind jobbról, mind balról elmeztelenített, er-dőirtásos dombokról jönnek, sok homokot és iszapot hoznak, a völgyet mód nélkül feltöltik, gyakran két-három duzzasztott malomhalastó is van rajtuk."

1829-ben, a közel 4000 hektárnyi terület lecsapolására, létrehozták a Zala Vízlecsapoló Társulatot. A munkálatok fél évszázadig tartottak. Előbb 1836-1866 között Mekenyétől (Zalavártól délnyugatra) a Zalacsány határában lévő Sömjénérig ún. kisvízi medret ástak a Zalának. Ennek hatására a vízszint 1-1,5 m-rel csökkent. A Zalavölgy képe megváltozott. A kiemelkedő magaslatok nádasait, égereseit részben legelőkké, részben szántóföldekké alakították. A Zala Vízlecsapoló Társulat néven 1874-ben újjáalakult szervezet fejezte be a munkálatokat. Ennek során 1878-tól előbb Mekenyétől Hídvégig új medret ástak a Zalának, kanyarulatait levágták, majd 1886-ban, hogy gyorsabban folyjon le a víz, kiszélesítették a Kis-Balatonban lévő Diás szigetek közötti szűkületet. 1895-ig, a fenéki hídtól a kehidai töltésig tartó szakaszon, 35 km hosszú főcsatornát és 13 km hosszú mellékcsatornát készítettek el. A töltések közé szorított Zala minden eddigit meghaladó mértékben töltötte fel hordalékkal a Kis-Balaton medencéjét. A fent említett munkálatokkal egyidőben Somogyban is elkezdődtek a vízrendezési munkálatok. Már 1818 táján megkezdték az ormándi és simonyi berkek lecsapolását. 1836-ban alakították meg a Kis-Komáromi, 1889-ben a Marótvölgyi Lecsapoló Társulatot.

A Kis-Balaton végső lecsapolására 1921-ben hozták létre a Kis-Balaton Vízrendező Társulatot. A formálódó természetvédelmi mozgalom képviselői azonban élesen támadták a terveket. Károlyi Sándor miniszteri biztos, mint a hatalom képviselője, értetlenül állt velük szemben: „Nevetséges, hogy akkor, midőn itt milliókra rugó haszonról, egy óriási gazdasági terület biztosításáról van szó... akadnak gavallérok, akik a Csonkaország területéből tízezer holdakat inkább mocsárnak hagynának csak azért, hogy néhány madárkedvelő a kócsag tollaiban gyönyörködhessék." Kastelli Árpád vízügyi mérnök irányítása mellett 1922-ben kezdődtek el a lecsapolá-si munkálatok. A lecsapolásnak hármas célja volt: az, hogy minél nagyobb szántóföldi művelésre alkalmas területeket nyerjenek, ármentesítsék a vidéket és hajózhatóvá tegyék a Zalát. 1930-ig Fenékpuszta és Hídvég között medret ástak a Zala folyónak, továbbá számos keresztirányú csatornát is készítettek. A szép tervekből azonban semmi nem vált valóra.

1960-as évek elején újabb lecsapolási munkálatokba fogtak. Intenzív lápgazdálkodást akartak itt folytatni, ezért töltéseket, csatornákat és az ehhez kapcsolódó műtárgyakat (zsilipek, szivattyútelepek) építettek. Kezdetben bizonyos eredményeket el is értek, de mihelyt megszűnt az állami dotáció, a láphasznosítási kísérletben résztvevő termelőszövetkezetek végleg felhagytak vele.

A Kis-Balaton részleges lecsapolásával, átalakításával tehát a Balaton elvesztette legnagyobb természetes szűrőjét. Nagyon is valószerűvé vált Kéz Andor 1931-ben írt apoteózisa: „A Zalamedence feltöltődése után a Kisbalatonra került sor... De semmi sem tart örökké. A Kisbalaton hamarosan temetkezni fog, de nyomában, az emberi beavatkozás jóvoltából sokkal hamarabb, mintsem gondolnánk, a Keszthelyi-öbölben, a fenéki part előtt meg fog születni az új mocsárvilág, az új Kisbalaton."

3.4.2. A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer

A Kis-Balaton „rendezése" még igazából el sem kezdődött, amikor Lóczy Lajos már 1893-ban felhívta a figyelmet annak veszélyeire: a Zala folyó „Zalabértől Zalavárig bereksaras völgyében hagyja hordalékát... csaknem mindig barna színű, de iszap nélküli lápvizet juttat a tónak". Cholnoki Jenő is védelmébe vette a Kis-Balatont, amikor 1917-ben a „Zala folyó deltarendszerének" nevezte azt. Hiába volt minden tiltakozás, amint fentebb láttuk, a Kis-Balatont jelentősen átalakították, részben lecsapolták. A Zala folyó most már akadály nélkül vihette hordalékát a Keszthelyiöbölbe. A századunk második felében a Zala vízgyűjtőjén végbement iparosodás, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése és kemizálása, az urbanizáció hatásaként keletkezett szennyvizek tisztítatlanul vagy csak kevésbe tisztítva kerültek a folyóba. Azok az öntisztulási folyamatok, amelyek korábban a Kis-Balatonban játszódtak le, áttevődtek a Keszthelyiöbölbe. Megindult az öböl vizének eutrofizációja, azaz tápanyaggal történő feldúsulása. A '70-es évektől aztán a folyamat lassan áttevődött a Szigligeti-öbölbe. Addig ismeretlen algavirágzások mutatták a szomorú valóságot. A víz minősége oly mértékben romlott, hogy a szakemberek már csak egy évtizedet adtak arra, hogy a Keszthelyi-öbölben fürödni lehessen.

1976-ban, a vízminőség javítására, illetve a folyamat megállítására született kormányrendelet alapján, a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság elkészítette a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer tanulmánytervét. A terv célja az volt, hogy az Alsó-Zalavölgy és a Kis-Balaton területén többé-kevésbé visszaállítsák a 150-200 évvel ezelőtti állapotokat. Minthogy a Balaton teljes vízgyűjtő területének (5775 km2) 46%-a a Zala folyó vízgyűjtőjére esik, azért nagyon fontos, hogy a Zala vízgyűjtőjéből érkező vizek természetes öntisztuláson essenek át, mielőtt a Keszthelyi-öbölbe jutnak: a hordalék ülepedjen ki, az oldott tápanyagok pedig épüljenek be a

táplálékláncba. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a Balaton múlt századi vízszintcsökkentéséből adódó bajokat ez a vízvédelmi védőrendszer nem lesz képes orvosolni. Ugyanakkor megépítése után sem számítottak a Keszthelyi-öböl vízminőségének látványos javulásával. Ennek oka, hogy a Balaton nyíltvízi üledékében már annyi tápanyag halmozódott fel, hogy annak lebomlására még akkor is több évtizedre volna szükség, ha időközben újabb terhelés nem érné a tavat.

A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer I. ütemének - Hídvégi-tó - megépítése során hét építési szakaszban 900 ezer m3 földet mozgattak meg. A közel három méter magasságú töltésekbe és a zsilipekbe 1300 m3 betont építettek be. A zalaszabari utat megemelték, s a Zalára új hidat építettek. A tározó elárasztására 1984 negyedik negyedévétől került sor. A 23,7 km2 kiterjedésű vízfelület átlagos mélysége 1,40 m, 20 millió m3 víz befogadására alkalmas, vagyis képes egy a Zalán érkező kisebb árhullám visszatartására. A Balatonhídvégi-medence földrajzi viszonyai megengedték, hogy itt a tervezett 106,7 m A.f.m. szintnél 50 cm-el magasabb vízszintet alakítsanak ki. A tározó minimális és maximális vízszintjének megállapításánál alapvető kritérium volt, hogy a Zala folyón érkező víz minél hosszabb időt töltsön itt.

A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer II. ütemének - Fenéki-tó - befejezése anyagi okok miatt késik. Feltöltését végül is 1992-ben kezdték el egy 16 km2-es terület, az ún. „Ingói-Berek" elárasztásával. A vízügyi műtárgyak, töltések, csatornák építése mellett jelenleg is tart a beruházás.

Olyan víztömegű és mélységű tavat, mocsarat kívánnak itt kialakítani, hogy az öntisztulási folyamat alapját jelentő biotóp minél előbb kialakuljon. Ennek során a víz mind hordalékától, mind oldott tápanyaginak nagy részétől megszabadul, s a Keszthelyi-öbölbe már biológiailag tisztított víz kerül. A folyamatosan végzett vízminőség-ellenőrző vizsgálatok máris bizonyították az elképzelés jogosságát.

3.4.3. A Kis-Balaton növényvilága

A keszthelyi Pannon Agrártudományi Egyetem Növénytani és Növényélettani Tanszéke már az 1960-as évektől figyelemmel kíséri a Kis-Balaton növényvilágának alakulását. Előbb Kárpáti István és munkatársai, majd halála óta Szabó István és munkatársai végzik az itteni florisztikai és geobotanikai felméréseket. A Nyugat-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság részéről Pomogyi Piroska és munkatársai vizsgálják az elárasztás hatását az itteni vegetációra, illetve az új növénytársulások megjelenését. A folyamatosan végzett botanikai felvételezések eredményeként ismert és jól dokumentált a Kis-Balaton elárasztás előtti növényvilága, valamint az elárasztás megkezdése óta eltelt időszakban kialakult, illetve formálódó növénytársulásai.

A KIS-BALATON VÍZVÉDELMI RENDSZER ELÁRASZTÁS ELŐTTI NÖVÉNYZETE
(POMOGYI ET AL. 1996. NYOMÁN)
Növénytársulás Hídvégi tó Fenéki tó
ha % ha %
hínár (Lemno-Potamea) - - 200,4 3,6
nádasok (Phragmition) 25 1,1 2220,8 39,5
magassásosok (Magnocaricion) 886 37,3 45,14 28,0
füzesek (Salicion) 11 0,5 357,09 0,8
láperdők (Alnion) - - 159,08 6,4
mocsárrétek (Agrostion) 492 20,1 120,51 2,8
üde kaszálók (Arrhenaterion)
aranyvesszős gyomtársulások
- -
(Rubo-Solidaginetum) 255 10,7 32,77 0,6
telepített erdő, erdősáv, 373 15,7 352,6 6,3
szántó, parlag 190 8,0 452,92 8,1
egyéb 144* 6,1 105,31 1,9
Összesen 2376,00 100,0 5615,86 100,0
Megjegyzés:
* = a Hídvégi-tavon az „egyéb" kategóriába tartozott a csatornák hínárvegetációja is.

Megtaláljuk itt a süllő-, és békaszőlő hínárosokat, elvétve a tündérrózsa és a sulymos társulásokat. Egy méter körüli vízmélységig zárt, összefüggő nádasok alakultak ki. Ezek részben kákás, részben gyékényes nádasok, több növényfajjal elegyesen, olykor a nád hiányozhat is. Olykor tiszta kákás, vagy gyékényes foltok is kialakulnak. A vízszint csökkenésével a nádasokat a magassásos társulások váltják fel, ezután az erősen elgyomosodott mocsárrét következik. A rétek kiszáradó szegélyein túl, a homokdűnéken és szigeteken barázdált csenkeszes (Festuca rupicola) pusztagyep található. A partokon kaszálórétek vannak magas aranyvessző (Solidago gigantea) mezőkkel. Az emelkedő térszintnek és a csökkenő nedvességnek megfelelően bokorfüzesek, puhafás ligeterdők, tőzikés égeresek teszik változatossá a tájat.

A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer I. ütemének növénytársulásai jelenleg is formálódnak. A védett növények legfontosabb élőhelyei a II. ütem területén vannak. Számos különleges növényfaj található itt. Új élettérre talált a vízimadarak által délről behurcolt vízidara (Wolffia arrhiza), a világ legkisebb virágos növénye. A lápi csalán (Urtica kioviensis) és a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) az úszólápokra emlékeztetnek. A Hévíz felől jövő csatornákban egyre jobban szaporodik és ezzel gondot okoz a kabomba (Cabomba aquatica) nevű tájidegen növényfaj.

1986-ban, amikor már javában folyt az első ütem, a Hídvégi-tó feltöltése, akkorra a „Fenéki tó", azaz az egykori Kis-Balaton víztükre már 0,1 km2-re zsugorodott, s ez is két kis tó között oszlott meg. Ez a „Zalavári víz" és a „Vörsi víz", melyet többé-kevésbé beborított az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum) és a kolokán (Stratiotes aloides).

Az elárasztás miatt egyre bővülő nyílt vizek szemet gyönyörködtető látványa a sárgán virágzó vízitök (Nuphar lutea) és a fehér tündérrózsa (Nyphaea álba). A tócsagaz (Ceratophyllum sp.), a süllőhínár (Myriohyllum sp.) és a csillárkamoszatok (Nitella, Chara sp.) apró lények búvóhelyei. Újra szaporodóban van a hajdan a népélelmezésben fontos szerepet játszó - ma már védett - sulyom (Trapa natans). Régen annyi volt belőle, hogy az itt élők adójuk egy részét súlyom termésében fizették meg a zalavári apátnak.

A zsilipekkel lezárt csatornák mozdulatlan vízfelületeit békalencse fajok: keresztes békalencse (Lemna trisulca), apró békalencse (L. minor) és púpos békalencse (L. gibba) zöld szőnyegei borítják. A nyílfű (Sagit-taria sagittifolia) jellegzetes levelei teszik változatossabbá az amúgy is buja környezetet. A békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) szétterülő levelein olykor egy-egy kecskebéka pihen. Kijjebb a vízi hidőr (Alisma plantago-aquatica) fehér virágzata és a virágkáka (Butomus umbellatus) rózsaszín ernyői nyílnak. Tavasszal, nyár elején a mocsarakat, nedves réteket vörösre festi a virágzó réti füzény (Lythrum salicaria). Nem ritka a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia) sem. A zsombéksás (Carex eleata) „zsombékoló" tövei között kibukkanó vizekben - semlyékek-ben - rovarevő, sárga virágú közönséges rencék (Utricularia vulgáris) díszlenek.

A csatornák, árkok széleit tavasz végén sárga nőszirom (Iris pseu-dacorus) virágai díszítik.

A hatalmas területeket borító nádasoknak több szubasszociációja ismert: homogén nádas, gyékényes, magassásos és mocsári perjés. A nádasok ritka és védett növénye a nádi boglárka (Ranunculus lingua). A nád (Phragmites australis) víz alatti részét mikroszkópikus lények alkotta élő bevonat borítja, ami a legtökéletesebb víztisztító „mű". Minthogy a nád igen fontos építőanyag, ezért a nádasokat - a belső területek „avas nádasai" kivételével, ahol a gémfélék fészkelnek - rendszeresen aratják.

Mind a keskenylevelű (Typha angustifolia), mind a széleslevelű gyékény (T. latifolia) előfordul. Óriási területeken ring a sás. Nevezetes a vöröstövű, vagy mocsári sás (Carex acutiformis). A magassásosokban számos faj, így a vízi menta (Metha aquatica), a fekete nadálytő (Symphytum officinalis), olykor a védett mocsári lednek (Lathyrus palustris) is megtalálható.

Az egykori láprétek maradványain kígyóhagyma (Allium scoro-doprasum), mocsári pitpang (Traxacum palustre), fényes borkóró (Tha-lictrum lucidum) élnek. Sziki rétek hangulatát idézi a zsióka (Bol-boschoenus maritimus) és a sziki őszirózsa (Aster tripolium).

A nedves gyepek nagy természeti értékei az orchideák: a mocsári kosbor (Orchis laxiflora), az agár kosbor (O. morio), vitéz kosbor (O. mili-taris), pókbangó (Ophris sphecodes), poloskaszagú kosbor (Orchis corio-fara), hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) és a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris).

A vízparti erdők védett növényei között említésre méltó a szártalan kankalin (Primula vulgaris), békakonty (Listera ovata) és a kardos madársisak (Cephalanthera longifolia). Márciusban, az égeresekben ezrével nyíik a tavaszi tőzike (Leucojum vernum). A Tüskés-sziget legszárazabb részén egy magányos vadkörtefa tövében talál védelmet a tarka nőszirom (Iris variégata) kis foltja. A legismertebb mocsári fafaj az enyves éger (Alnus glutinosa), melyet a környékbeliek mind a mai „berekfá"-nak hívnak.

Az elmúlt évek vizsgálatai szerint az eddig még el nem árasztott területek növényvilágában lényeges változás nem következett be. Az elárasztott területeken megváltozott a nádasok társulásszerkezete. Nem csak egyes sás fajok szorultak vissza, de összességükben is csökkent a sásos nádasok területe. Helyükbe előbb hínár és/vagy gyékény lépett. Megnövekedett a homogén nádasok területe. Az árasztásokkal várhatóan csökken majd a zsombéksásos részek és a mocsárrétek aránya.

 

4. Zalakaros környékének állatvilága

4.1. Erdők és mezők állatvilága Zalakarostól nyugatra

Állatföldrajzi szempontból Zalakaros környékének állatvilága a Praeillyricum faunajárásba tartozik. Az itt élő állatfajok többsége illír jellegű, de közöttük mediterrán elemek is találhatók. A Zalakaros környéki bükkösök, gyertyános tölgyesek átfogó zoológai kutatása ugyan még várat magára, mégis a '70-es évektől szép eredményeket értek el a zoológusok, különösen a puhatestűek, a nagylepke- és bogárfauna kutatásának terén és a terület madárvilágának megismerésében.

Az itt élő állatfajok felsorolása, azok gazdagsága miatt, még nemzetség szinten is lehetetlen feladatnak tűnik. Éppen ezért csak a legfontosabb, a területre legjellemzőbb állatfajokkal foglalkozunk csak. A lehetőséghez mérten most nem (vagy csak keveset) szólunk a kozmopolita, domeszti-kált, más helyeken is megtalálható állatfajokról. Amint a környék növénytani feldolgozásból is kimaradtak a mikroszkópos méretű növények: algák, mohák, zuzmók, hasonlóképpen itt sem szerepeltetjük a mikroszkópos méretű lényeket.

A sort az alacsonyabb rendű gerinctelenekkel kezdjük. Az itt élő gyűrűs férgek (Annelida) közül, hasznosságuk miatt, külön is ki kell emelni a kultúrtalajok termőerejét fenntartó közönséges földigilisztát (Lumbricus terrestris) és a szervesanyagok lebontásában pótolhatatlan szerepet játszó vörös trágyagilisztát (Eiseniafoetida). Az erdei talajokban élnek és hasonló hasznos tevékenységet végeznek az erdei giliszták (Lumbricus polyp-hemus). A mocsári giliszta (Allolobophora dubiosa) mocsári növények gyökerein él. Növénnyel sűrűn benőtt vizek szélein találhatók az élősködő, vérszívó nadályok. Az orvosi piócát vagy nadályt (Hirudo medicinalis) évszázadokon át vércsapolásra gyűjtötték.

A puhatestűek (Mollusca) óriási szerepet játszanak a talajok és a vizek anyagforgalmában. Dél-Zala puhatestű faunájának megismerésében Richnovszky Andor, Pintér László és Károlyi Árpád végeztek úttörő munkát. A vizekben, vizenyős helyeken élő kagylók és csigák hihetetlen meny-nyiségű vizet szűrnek meg, miközben a szerves törmeléket, apró élőlényeket, az egészségre káros mikroorganizmusokat kiszűrik.

A májmétely csiga, mely a májmétely köztesgazdája, nedves réteken közönségesen előfordul. A jellegzetesen púpos hátú berki csiga már ritkább, erdők bozótos részein él. A kerti csiga (Capaea hortensis) nedves erdők, ligetek lakója.

Zalakaros környéke kagylókban is elég gazdag. Nem csak a Kis-Balatonban, de kisebb tavakban, vízfolyásokban is megtalálható a tompa folyami kagyló (Unio crassus), folyamkagyló (U. tunidus), festőkagyló (U. pic-torum) és a tavikagyló (Anodonta cygnea).

A gyertyános tölgyesek otthonul szolgálnak néhány különleges ízeltlábúnak. Az ősi ikerszervényesek közül említésre érdemesek a dél-zalai gyertyános tölgyesekben található vaspondrók: Cylindroiulus dicentrus, Leptophyllum nanum. Az égeresekben nedvességet kedvelő ászkarákok (Isopoda) élnek. Szólnunk kell az utóbbi években elhíresült pókszabásúak osztályához, azon belül is az atkák rendjébe tartozó kullancsfélékről. Ezek a fákról az ember, állat nyakába hulló vérszívó kullancsok (Ixodes ricinus, 1. persulcatus, Haemmophysalis punctata, Dermacentor marginatus) számos súlyos betegség (encephalitis, leim-kór, brucellosis stb.) hordozói lehetnek.

A rovarokat méltán nevezik az állatvilág leggazdagabb és talán legváltozatosabb osztályának. A környezetszennyezésre különösen érzékeny rovarok pótolhatatlan szerepet töltenek be az ökoszisztémában. Dél-Zala, az ország más vidékéhez képest, szerencsére még gazdag rovarokban. Az itteni változatos táj rovarvilága nem különbözik sokban az ország más vidékeitől, bár van néhány sajátos eleme. A teljesség igénye nélkül az alábbiakban mutatunk be néhány jellemző fajt.

A szitakötők elsősorban víz közelében élnek, és mind lárva, mind imágó állapotukban ragadozó életmódot folytatnak. Közismert és gyakori a viszonylag nagytestű közönséges ácsa (Libellula depressa). Sajnos egyre kevesebb példány látható a kecses légivadász vagy kisasszony szitakötőből (Agrion virgo).

Az egyenesszárnyú sáskákkal, szöcskékkel szinte mindenütt találkozunk. A mezei tücsök (Gryllus campestris) ciripelése hozzátartozik a nyárestek hangulatához. A lótücsök vagy „lótetű" (Gryllotalpa gryllotal-pa) már közel sem ilyen közkedvelt. Sok kárt okoz azzal, hogy elrágja a vetemények gyökereit, ráadásul a hasznos földigilisztákat is pusztítja.

A poloskák a nyílt víztől az erdőig mindenütt megtalálhatók. A vízipoloskák (Hydrocorisae), függetlenül a vízfelületek nagyságától, valamennyi vízfolyásban előfordulnak. Leginkább a patakok nyugodt széleit, a tavak mozdulatlan vízfelületeit kedvelik. A búvárpoloskák (Corixidae) moszatokkal táplálkoznak. A víziskorpió (Nepa rubra) azáltal, hogy elülső lábai fogókészülékké módosultak, s ahogy potroha végén lévő hosszú, kétszeres légzőcsövét kidugja a vízből, névrokonát formázza. A vízi botpoloska (Ranatra linearis) hosszú, pálcika alakú. A tavi molnárpoloska (Gerris lacustris) lábainak „légpárnáin" siklik a vízen. Magányos fák kérge alatt, betonkerítések repedéseiben, elhagyott házak falaiban tavasz-szal csapatostul mozognak a nászúkat ülő verőköltő bodobácsok (Pyrrhocoris apterus). A mórpoloska (Eurygaster maura) dekoratív kinézete ellenére kártékony gabonapusztító.

A rovarok osztályának fajokban egyik leggazdagabb képviselői a bogarak. A nyílt víztől a dombokig valamennyi életteret betöltik. Vízi ragadozó a szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis) és a nagy búvárbogár (Cybister laterimar ginalis). Víz közelében élnek a csíborok is, melynek egyik ismert képviselője a közönséges óriáscsíbor (Hydrous piceus). Az erdők és mezők rovarvilága, ha lehet még gazdagabb. Számos faj közülük erdészeti és mezőgazdasági kártevő. Rettegett fapusztítók a szúfélék (Ipidae). Az ormányosbogarak (Curculioninae) és az eszelényfélék (Attelabidae) inkább mezőgazdasági kártevőként ismertek. Gradációs években igen nagy károkat képes okozni a májusi cserebogár (Melolontha melolontha) és a homoki kis cserebogár (Serica brunnea). A szipolyok (Anisoplia) hírhedt gabonavetés károsítok. A legnagyobb hazai bogarainkat: a szarvasbogarat (Luca-nus cervus), nagy (Cerambyx cerdo) és kis hőscincért (C. scopolii) egyre ritkábban látni. Védetté nyilvánításuk hozzájárult a dél-zalai gyertyános tölgyesekben élő populációk továbbéléséhez.

Országos jelenség, hogy a környezetkárosító növényvédő és egyéb vegyszerek hatására számos szép lepkefajunk gyakorlatilag eltűntnek tekinthető. Ilyen tekintetben Dél-Zala vidéke úgy tűnik jobb helyzetben van. A változatos és gazdag természeti környezet nagylepke fajokban még mindig elég gazdagnak tekinthető. A Zalakarostól északra fekvő, de ugyancsak a gyertyános tölgyesek övéhez tartozó Orosztony környékéről Ambrus András (1985) 442 nagylepkefajt számolt össze. A szubmediter-rán tölgyelemek és a sztepp-lejtőssztepp jellegű fajok túlsúlya jellemzi őket. Tölgyet kedvelő (quercatalis) lepkék közül meg kell említeni a sárga tölgy bagolylepkét (Dicycla oo), füstös púposszövőt (Peridea anceps), harmasfoltú baglyot (Lamprosticta culta) és a tavaszi zöldbaglyot (Valéria oleagina). A bíborbagoly (Porphirini purpurina), szürkésszélű apróaraszoló (Idaea fuscovenosa), fehérüröm csuklyás bagolylepke (Cucullia absinthii) és a ritkán látható fogasjegyű liliombagoly (Episema glaucina) sztepp-lejtőssztepp jellegű fajok közé tartoznak.

A kétszárnyúak közé sorolt legyek, böglyök és bagócsok közismert nyári „kellemetlenkedők". Többnyire mezőkön legelő állatok, istállók, szemétdombok környékén élnek. Minthogy Zalakaros és környéke vízjárta részekben gazdag, a csípőszúnyogok különösen sok kellemetlenséget okoznak. Tavasztól őszig más és más fajuk a „szúnyogkellemetlenség" fő okozója: tavasszal a sárga szúnyog (Aedes flavescens), majd a foltosszúnyog (Culex modestus), később a mocsári szúnyog (Mansonia richardii) és a gyötrőszúnyog (Aedes vexans) „veszik" át ezt a nem túl dicsőséges vezető szerepet. Előfordul még a maláriás szúnyog (Anophales maculi-pennis) is, azonban már nem hordozója az elmúlt századok rettegett kórokozójának, a maláriának.

Az árvaszúnyogok (Chironomidae) ezzel szemben ártalmatlan, sőt igen hasznos rovarok. Különösen ott szaporodnak el, ahol a víz szervesanyag-tartalma megnő (eutrofizáció). Lárváik az iszap szerves anyagát fogyasztják, majd amikor a felnőttek kirepülnek, több tonna szerves anyagtól „szabadítják" meg a vizet. Védelemre méltóak, hiszen hozzájárulnak a természetes víztisztuláshoz.

A gyertyános-tölgyesek gerinces faunája sokszínű és változatos. Vízfolyások holtágaiban, árkokban, pocsolyákban él a pettyes gőte (Triturus vulgaris) és a tarajos gőte (T. eristatus). Az erdei béka (Rana dalmatina) csak nászideje alatt kötődik vízhez, majd annak elmúltával avarban, fagyökerek között él. A barna varangy (Bufo bufo) több kíméletet érdemlő békafaj. Erdőben, réteken, de szántóföldeken is megtalálni. A konyhakertekben mégis leginkább a zöld varanggyal (Bufo viridis) találkozni. A zöld levelibéka (Hyla arborea) hangja bokrok, fák lombjaiból figyelmeztet az időváltozásra. Mocsarak, ingoványok mentén él a mocsári béka (Rana arvalis), mely megriasztva óriási ugrásokkal menekül. A nedves élettér a kecskebéka (Rana esculenta) igazi otthona.

Hüllőkben is gazdag a vidék. A mocsári teknősök (Emys orbicularis) rejtett életmódot folytató állatok. Sajnos számuk az utóbbi időben erősen megfogyatkozott. Nyaranta annál több sütkérező fürge gyíkkal (Lacerta agilis) és néha zöld gyíkkal (L. viridis) találkozni. A törékeny vagy lábatlan gyík (Anguis fragilis) nyirkos erdőkben él és kígyószerűen mozog. A vízisikló (Natrix natrix) vizek, mocsarak mentén mindenütt megtalálható. A kockás sikló (N. tessellata) már sokkal ritkább. Inkább a melegebb állóvizeket kedveli. Az erdei sikló (Elaphe longissima) lomberdők lakója. Áfákra is felkúszik, hogy a madárfészkeket kirabolja. Ha megriasztják, néha támad, de harapása veszélytelen. Mérgeskígyóról is van tudomásunk: a védett keresztes vipera (Vipera berus) néhány helyen előfordul.

Az utóbbi évtizedek ornitológiai kutatásainak eredményeképpen lassan ismertté válik Dél-Zala madárvilága. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Zalai Csoportjának munkáját dicsérik a madarak védelméért, fészkelőhelyeik nyugalmának biztosításáért folytatott munkában elért eredmények. Ezúton mondok köszönetet Palkó Sándornak, a Zalakaros környéki madárvilágára vonatkozó adatainak átadásáért.

Zalakaros környékének madárvilága, annak táj- és növényföldrajzi viszonyainak megfelelően, igen változatos: délkeleten, a Somogyicumban és a zalai dombokon erdei madarak élnek. Gyakori madárfajoknak számítanak itt a harkályok, cinegék, csúszka és az örvös légykapó. Az erdőkben a mátyásmadár vagy szajkó (Garrulus glandarius) betolakodót jelző riasztó hangja messziről hallható. A szalakóta (Coracias garrulus) mára már eltűnt. A levegőben gyakorta látni vitorlázó, prédát kereső egerészölyvet (Buteo buteo) és héját (Accipiter gentilis). Éjjeli ragadozó az erdei fülesbagoly (Asio otus) és a macskabagoly (Strix aluco). A gyöngybagoly (Tito alba) inkább az ember közelségét keresi, tornyokban, padlásokon ver tanyát. Az erdei szalonka (Scopolax rusticola) rendszeres tavaszi átvonuló.

A Zalakomári Madárrezervátum Természetvédelmi Területre az égeresek, tölgyesek madárvilága jellemző. Ebben a 264 hektáros mocsaras, zsombékos területen számos ritkaságnak számító faj található. Minthogy az égerlápban rétisas (Haliaetus albicilla) és fekete gólya (Ciconia nigra) is fészkel és vidra is lakja, ezért ez a terület zárt, nem látogatható.

A Zalakaros környékére oly jellemző szőlőhegyeken, ligetekben, erdőkben harkályok és cinegék végzik a „biológiai növényvédelmet". Alig félszáz éve, hogy megtelepedett, s azóta mindenütt elterjedt a balkáni gerle (Streptopelia decaocto) és a balkáni fakopács (Dendmcopus syriacus). A gyümölcsérés és a szőlőszüret idején fekete felhőbe tömörült seregélyek (Sturnus vulgaris) dézsmálják a termést. Telente csapatokba verődik a vetési varjú (Corvus frugilegus). A dolmányos varjú (C. cornix) inkább a magános életmódot kedveli. A környékbeli falvakban főleg villanyoszlopokon fészkel a fehér gólya (Ciconia ciconia). A fácán (Phasianus colchi-cus) szerény állománya nem jelent nagy terítéket a vadászoknak.

Ritka madarak is előfordulnak errefelé. Feljegyzések szerint 1914 júniusában Ormándon 2 példány fakókeselyűt (Gyps fulvus) ejtettek el, 1987 márciusában Zalakaros mellett túzokkakas tetemét találtak.

Az errefelé élő emlősök között említésre méltó különlegesség az északi patkányfejű pocok (Microtus oeconomus) és a csalitjáró pocok (M. agrestis). A nyest (Martesfoia) szívesen lakik falusi házak padlásán, de a városba is beköltözik. A védett borz (Meles meles) is rendszeresen előforduló ragadozó. A ma már szintén védett hermelin vagy hölgymenyét (Mustela erminea) kikészített téli - fehér - bundája egykor keresett cikk volt. Vadászható viszont a róka (Vulpes vulpes), melyből egyre többet látni, de a mezei nyúlnak (Lepus europaeus) nagyon lecsökkent az állománya.

A dél-zalai erdők híresek nagyvadjaikról. Zalakaros környéke gyakorlatilag egy vadásztársasághoz tartozik. Az 50 éves múltra visszatekintő Galamboki „Kisbalaton" Vadásztársaság területe közel 15 ezer ha. A Csa-pi-Zalaújlak-Orosztony-7-es műút határolta területen számos nagyvad fordul elő. Ezúton mondok köszönetet Herodek Miklósnak, a vadásztársaság elnökének az itt található vadfajok ismertetéséért.

Az őzek (Capreolus capreolus) leginkább az itteni erdők peremén élnek, onnan váltanak ki a mezőre. Az itteni fenotípusnak kisebb az agancsa, mint az Alföldön található őzeké. A 350-400 g feletti agancsú bakok száma csekély. Az elmúlt években ugyan állományuk nem csökkent, de minőségükben romlott. Erdő és mezőgazdasági kártételük jelentős. Nagyvadjaink közül talán az őz alkalmazkodott legjobban a monokultúrás termeléshez. A mezőgazdasági termények fogyasztásával, a csemeték és fiatal hajtások megrágásával tetemes kárt tud okozni.

Az itt elő gímszarvasok (Cervus elaphus) magukon hordozzák a somogyi, zalai szarvas jellemzőit: agancsuk szép és tömött. Az itteni bikák agancsa méretében és tömegében nagyobb, mint az ország más vidékén élő populációké. Tavasszal és télen elsősorban az erdőkben, nyáron és ősszel azonban szívesebben tartózkodnak mezőgazdasági területeken. Ahhoz, hogy a bikák 200 kg-os testtömegüket és átlagban a 10 kg-os agancsukat kifejlesszék, naponta testtömegük közel 10%-ának megfelelő takarmányt fogyasztanak. Takarmányszükségletüket az erdő és mezőgazdasági területeken található növényzetből fedezik, tetemes kárt okozva a tulajdonosoknak.

Az elmúlt években - a selejtezéseket is beleértve - az elejtett bikák agancsa 5-14 kg közötti volt. (1994-ben egy 14 kg-os agancsú bika országos második helyezett volt.) Az elmúlt években a „tervszerű létszámgyérítés" miatt számuk lecsökkent. Sajnos ebben a vadorzás (hurkolás) is közrejátszik.

Zalakaros felett, Hollófa mellett egy 60 ha-os dámoskert is van, ahol a bekerített területen 80 db dámvad (Dama dama) él.

Amíg az apróvad létszámára (fácán, fogoly, mezei nyúl) katasztrofális hatással volt a nagy mezőgazdasági táblák kialakítása, addig a vaddisznó (Sus scrofa) élettere bővült. A vaddisznó eredendően erdei állat. Mindenevő. Éjszaka jár táplálék után. Kedveli a nedves részeket, ahol dagonyát talál. A nagyüzemi táblák egész évben elegendő táplálékot biztosítanak számára. Amint itt elegendő takarást nyer, úgy szívesen „átköltözik" ide. Egész évben lőhető vad. Ennek ellenére számuk lényegesen nem csökken.

4.2. A Kis-Balaton állatvilága

Arról, hogy az Alsó-Zalavölgy vidéke a múltban milyen gazdag volt állatfajokban, talán legérzékletesebben az 1832-ben készült Vízi Leírás szól: „Abűzhödt posványságban békák tanyáznak, gólyák, gémek, bíbicek népesítik be a nádasokat, a réteket, róka lapul a bozótban, vidra, borz, őz keres búvóhelyet, s erdei (vaddisznó) csörtet a vadász elől. A kövér, jóízű rákokat, a bécsiek kedvelt Szalo rákjait a szentgyörgy vári piacon vásárolják össze. (A környékbeliek) a téli fájészó időben megjárják a bozótot és fát döntenek, ilyenkor végzik a nádlást is, hogy legyen miből házfalat, tetőt rakni. Nem viszi üresen a csikasz a gyékényből font puttonyt, nem hiába kel korán a vejszés sem, hogy a tolvajok elől járja végig a rekesztéseket. A berek még patikája is a zalavölgyi embernek, a mocsarak nadályai az érvágást helyettesítik."

Az idilli képet némileg rontják az itt élt és már rég kipusztult nádi farkasról szóló híradások. A 18. század végén, a 19. század elején különösen sok kárt okoztak az elszaporodott „toportyánférgek". Pallényi Inkey Imre így panaszkodik egyik levelében: „...a farkasok miatt sem állat, sem pásztor bátorságosan már nem élhet. Kocsisomat Márton napján Bagoláig űzték világos nappal. Legjobb tinaimat tépték széjjel, hogy már kihajtani sem lehet, a nádasokat, a bozótot ugyan senki ember-fia meg nem hajtja..." A falvakba is bemerészkedő farkasok az embert is megtámadták. Egy ilyen veszedelem leírása szerint Balatonmagyaródon 1801. május 2-án virradat-kor egy veszett nádi farkas 12 embert, 62 tehenet és üszőt, valamint 22 sertést mart meg. Az állatok aztán „...kinek keréttésében, másoknak udvarokban a dühös farkas állatjokat megrágva a hajdú és az erdős által rendre agyonlövettek." Akkor még védőoltás nem lévén azokon az embereken, akiknek „a Farkas által egész feje ábrázattya megligatott, megrágatott" segíteni nem tudtak. Azok „baját észre vévén látzra veretett" és három ember kivételével valamennyi „nagy kínok között meg holt".

A Kis-Balaton állatvilágának feltérképezésében különösen az 1960-as években elkezdett és az azóta is folyó ökológiai kutatások voltak eredményesek. A folyamatosan változó környezet dokumentálásán túl hozzájárultak a környezeti változások élővilágra gyakorolt hatásainak jobb megértéséhez és azok prognosztizálásához.

A kis-balatoni összefüggő hatalmas élettér valamennyi vízi-mocsári állatfajnak (a zooplanktontól a ragadozó emlősökig) biztosítja a táplálékot, szaporodó és pihenőhelyet. Ezúton mondok köszönetet Horváth Jenőnek, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság osztályvezetőjének, amiért az itteni élővilágra vonatkozó értékes információival segítette munkámat.

A puhatestűek közül mintegy 20 vízicsiga és 10 kagylófajt számoltak össze a Kis-Balaton területén. A szárazföldi csigák egyik igen ritka és itt élő védett faja a rajzoscsiga (Theodoxus danubialis). A hazánkban található csípőszúnyog fajok egynegyede, 10 faj fordul itt elő. Szitakötőkben is igen gazdag ez a terület. Eddig 38 fajt sikerült kimutatni. A védett zöld ácsát (Aeschna viridis)  szaporodása a kolokán gazdanövényhez köti.

Az elárasztott területeken és csatornákban számos halfaj él, közülük, a lecsapolások előtti időkben gyakran előforduló halfaj került fel a védett fajok listájára. Bízunk benne, hogy az elárasztás hatására, a már-már kipusztulás szélére került, lápi póc (Umbra crameri) és a réti csík (Misgur-nus fossilis) is szaporodni fog.

A vízfelületek növekedésével a halfajok élettere bővült. A Balatoni Halászati RT. hévízi telepének dolgozói 1988-től rendszeresen halásznak a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer I. ütemén. Szabó Zoltánnak, a hévízi Angolnatelep munkatársának szíves szóbeli közlése szerint a kifogott nemes halak között elsősorban a csúcsragadozó csuka (Esox lucius) és a fogas (Stizosteidon lucioperca) említendő. Az angolnát (Anguilla anguilla) a tavaszi vándorlásuk megindulása után a hídvégi zsilipnél varsával fogják. A gazdag táplálék és nyugalom hatására óriás harcsák (Silurus glanis) is előfordulnak. A kifogott halak között megtalálható a ponty (Cyprinus car-pio), pettyes busa (Hypophtalmichthys nobilis), bálin (Aspius aspius) és a compó (Tinca tinca).

Az elmúlt években a halfauna összetétele az értéktelenebb kárászok (Carassius carassius) felé tolódott el. Nagy tömegben él itt a bodorka (Rutilus rutilus) és a veresszárnyú keszeg (Scardinius erytthrophtalmus). Az utóbbi években sajnos halpusztulások is előfordultak. 1991-ben baktériumos fertőzés miatt a „kazettákon" 140 tonna kárász pusztult el. 1992-ben a túlszaporodás rovására írható a 40 tonna kárász tetem. 1994-ben pedig a Il-es ütem elárasztott területére felúszott halak, elsősorban a harcsák és a pontyfélék, pusztultak el tonnaszámra a hajnali oxigénhiányos vízben. Sajnos az orvhalászok is mérhetetlen károkat okoznak.

A védett területen számos kétéltű faj is található. Az óriási számban található békák közül fontosnak tartjuk megemlíteni az ásóbékát (Pelo-bates fuscus). A sekélyebb vizekben, pocsolyákban gyakorta látni a tarajos gőtét (Tritulus eristatus) és a pettyes gőtét (T. vulgáris).

A vizes-mocsaras környezet a hüllők igazi otthona. A náddal, sással szegélyezett vizekben él a mocsári teknős (Emys orbicularis). A nyári napsütésben sokszor találkozni a töltések kövein sütkérező fürgegyíkkal (Lacerta agilis). A vízisikló (Natrix natrix) szinte mindenütt megtalálható. A kockás vízisikló (N. tessellata) azonban már jóval ritkább.

A Balaton-felvidéki Nemzeti Park kis-balatoni területe 232 madárfaj otthona. Ebből 110 faj fészkelő. Hazánk 65 fokozottan védett madárfajából 38 megtalálható itt.

Az itt költő gázlómadarak közül mindenekelőtt a díszes válltollaiért majdnem kipusztított kócsagokat nagy kócsag (Egretta alba), kis kócsag (Egretta garzetta) kell megemlítenünk. Költ még itt: a vörös gém (Ardea purpurea), szürke gém (A. cinerea), bölömbika (Botaurus stellaris), bakcsó (Nycticorax nyeticorax) és az üstökös gém (Ardeola ralloides) is. A vadludak közül a vetési lúd (Anser fabalis), nyári lúd (A. anser) és a nagy lilik (A. albifrons) néha több ezres csapata rándul át a közeli vetésekre. Sok récefajt találni itt. A legnagyobb tömegben a tőkésréce (Anas platyrhyn-chos), böjti réce (Anas querquedula), csörgő réce (Anas crecca) és a kendermagos réce (Anas strepera) fordul elő. A kontyos réce (Aythya fuligula) előbb csak őszi átvonuló „vendég" volt, de 1986 nyarától már fészkel is. A cigányréce (Aythya nyroca), barátréce (A. ferina) és a kanalas réce (Spatula clypeata) már szerényebb mértékben található. Ritka vendég a nyílfarkú réce (Anas acuta). Madárvonuláskor nem ritka az 50 ezresre becsült vadlúd és a 30 ezer példányos vadréce tömeg.

1977 nyarán járvány, a madárbutulizmus (Clostridium butulinum), pusztított a keszthelyi szennyvíztisztító kazettáin tanyázó récék között.

A kárókatona vagy kormorán (Phalacrocorax carbo) viszonylag új jövevénynek tekinthető a Kis-Balatonon. A halban gazdag vizek hatására új élettérre talált itt. Nyílt vizeken él a búbos vöcsök (Podiceps eristatus), kis vöcsök (P. ruficollis) és a feketenyakú vöcsök (P nigricollis). A növényekkel borított vizeket kedveli a szárcsa (Fulica atra), guvat (Rallus aqua-ticus), vízityúk (Gallinula choloropus) és a vízicsibe (Porzana porzana).

A mocsarakat övező réteken, kaszálókon számos olyan ritka madár költ, mint a haris (Crex crex), a nagy póling (Numenius arquata), réti fülesbagoly (Asio flammeus) és a hamvas rétihéja (Circus pygargus).

Napközben a környező réteken vadásznak a Kis-Balaton környéki falvakban fészkelő fehér gólyák (Ciconia cinonia). A levegőt gyorsröptű dankasirályok (Larus ridibundus) és küszvágó csérek (Sterna hirundo) hasítják. A fattyúszerkő (C. hybridus) fokozottan védett madárfaja a Kis-Balatonnak. A magasban füstifecskék (Hirundo rustica), molnárfecskék (Delichon urbica) és parti fecskék (Riparia riparia) csivitelnek, egerészölyv (Buteo buteo) kering méltóságteljesen, hogy lecsapjon egy-egy elővi-gyázatlan mezei pocokra (Microtus arvalis). Néha a rétisas (Haliaetus albicilla) is feltűnik. A nádasok szélén róka (Vulpes vulpes) vadászik. A berki vizek halaiból él a vidra (Lutra lutra).

4.2.1. Változások a Kis-Balaton madárvilágában

A Kis-Balaton területén a madártani megfigyelések ugyan már az 1800-as években elkezdődtek, de azokat csak az 1910-es évektől vehetjük folyamatosnak. Lovassy Sándor, Keller Oszkár, Vönöczky Schenk Jakab, Warga Kálmán és Kéve András ornitológusok munkássága fémjelzik az elmúlt száz év itt folyó madártani kutatásait.

A környékbeli ásatásokból előkerült madárcsont leletek bizonyítják, hogy már korábban is gazdag volt az itteni madárvilág. Zalaszentivánról, egy bronzkori gödörből a pelikán vagy rózsás gödény (Pelecanus onocro-talus) medencecsontja, Keszthely-Dobogó lelőhelyén egy 12-13. századi edény alatt a kanalas gém (Platales leucorodia) tojása került elő.

A 18. századtól már írásos feljegyzések szólnak a Kis-Balaton és környékének madárvilágáról. Bél Mátyás, az 1730-1742 közötti időkből, túzok (Otis tarda) és szürke gém (Ardea cinerea) állományról tesz említést. Az 1826-ból származik az a contractus, melyet kócsagtollak gyűjtésére kötött a Festetics uradalom a balatonszentgyörgyi halászcéhhel.

Az elmúlt száz év madármegfigyelései nyomán három korszakot különböztethetünk meg a Kis-Balaton madárvilágának eddigi történetében:

  1. Az 1922-ig tartó időszakban az emberi behatástól mentes ősmocsár nyugalmat, bőséges táplálékot és korlátlan fészkelőhelyet biztosított az itteni madárvilágnak. A fajok diverzitása magas volt.
  2. Az 1922-től 1985-ig terjedő időszak lecsapolási munkálatai drasztikus hatással voltak az itteni ökoszisztémára. A nyílt vízzel együtt csökkent a táplálékhalak mennyisége és a terület eltartóképessége.
  3. 1985-től, vagyis a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer I. ütemének elárasztásával új időszak kezdődött. A táplálék és a fészkelőhelyek bővülése kedvező hatással van a madárfajok diverzitására. Elkezdődött a populációk egyedszámának gyarapodása. Új fajok is megjelentek: gulipán (Recurvirosta avosetta), gólyatöcs (Himantopus himantopus), feketenyakú vöcsök (Podiceps nigricollis), fattyú szerkő (Chlidonias hybrida), szerecsensirály (Larus melanocephalus), sárgalábú sirály (Larus cachinnans) és az üstökös réce (Netta rufina).

A következőkben a Kis-Balaton eddigi történetére legjellemzőbb, s természetvédelmi érték szempontjából is kiemelkedő fontosságú madárfajok eddigi történetét mutatjuk be.

A Balaton környéki nagy kócsagról (Egretta alba) az első feljegyzések 1894-ből valók. (Azt nem tudni, hogy az említett kis-balatoni száz párt külön-külön, vagy a Nagyberekben élőkkel együtt értették-e?). A múlt század végének kalapdivatja miatt a világban évente közel ötvenezer nagykócsagot öltek le hófehér tollaiért. Az 1895/96. évi jégzajlás ráadásul letarolta az „avas", azaz régi nádat, melyből a nagy kócsag fészkét építi. Mindezek következtében a kócsagok száma hét párra esett vissza. Az elkövetkező években tíz pár fészkelt itt. Számuk húsz párra is csak 1924 után emelkedett. 1954-ben egy vadászrepülő „bravúros mélyrepülése" után a nagy kócsagok évekig nem tértek vissza fészkelőhelyeikre. Végre 1973-ban tizenkét párt regisztráltak. 1974-től létszámukban ugrásszerű változás következett be: a fészkelő párok száma elérte a hatvanat. 1979-ben már közel száz pár költött itt. 1987-ben a fészkelő párok száma soha nem látott mértékre emelkedett: 126 párt számoltak össze.

A kis kócsagot (Egretta garzetta), a kárókatonához hasonlóan az ornitológusok új jövevénynek tekintik. Előfordulásáról szórványos adatok ugyan már 1891-ből vannak, mégis rendszeres fészkeléséről csak 1948-tól beszélhetünk. Létszámuk szépen gyarapodott. 1956-ban már 96 párt számoltak össze. Nem tudni, hogy miért, de ezt követően számuk drasztikusan visszaesett. 1971-ben már csak egyetlen párt láttak belőlük. Az igazsághoz tartozik, hogy a kis kócsag rejtett életmódja miatt létszámuk megállapítása meglehetősen nehéz feladat. Szívesen lakik „társbérletben" a bakcsókkal. 1987-ben 8-11 fészkelő párt figyeltek meg belőlük.

A kanalas gém (Platales leucorodia) is jellegzetes madara a Kis-Balatonnak. Már a múlt század végéről vannak feljegyzések fészkeléséről. 1912-ben 5 párt regisztráltak. Ezt követően mind több kanalas gém kereste fel a Kis-Balatont. Számuk 1948-ban elérte a 120 párt. Ezt követően évről évre kevesebb érkezett ide. 1985-re már kérdéssé vált itteni előfordulása. A Kis-Balaton elárasztása úgy tűnik e madárfajnak is kedvező életteret biztosít: 1987-ben már 18 párt számoltak össze.

A Kis-Balaton (újra) elárasztása óriási vonzerőt jelent a madaraknak. Újabban bütykös hattyú (Cygnus olor) is fészkel itt. Sajnos a szép madarak agresszív viselkedése sok gondot jelent, mert elüldözik környezetükből a többi fészkelő madarat.

Nem lenne teljes a kép, ha nem állítanánk emléket két, a Kis-Balaton egykori híres, és az elmúlt nyolcvan évben kipusztult madarának, a pelikánnak vagy rózsás gödénynek (Pelecanus onocwtalus) és a batlanak (Plegadis falcinellus). Ráadásul az első írásos feljegyzések a Kis-Balaton madárvilágáról (1798) éppen a rózsás gödény fészkeléséről szólnak. Az egyik 1897-ből származó feljegyzés még rendszeres vadászatáról tudósít: bőréből prémet, torokzacskójából dohányzacskót készítettek. Egy, az 1920-as évekből származó felvétel örökítette meg az utolsó kis-balatoni pelikántelepet. Abatla inváziószerű megjelenése a Kis-Balatonon az 1920-as években legalább olyan érthetetlen, mint eltűnése. 1927-ig még ezer pár fészkelt belőlük, majd állományuk fokozatosan fogyni kezdett. A szakemberek számára mind a mai napig talány, hogy mi okoz(hat)ta ennek a két fészkelő fajnak az eltűnését.

4.2.2. Természetvédelem a Kis-Balaton területén

A múlt század végéig az igazi madárparadicsomot még a Nagyberek vidéke jelentette. De az ottani lecsapolási munkálatok következtében életterüket vesztett vízi- és gázló madarak hamarosan átköltöztek a Kis-Balatonra. A Kis-Balaton madárvilágával hamarosan olyan kiváló tudósok kezdtek el foglalkozni, mint Herman Ottó és Lovassy Sándor. 1891-ben a II. Nemzetközi Madártani Kongresszus tagjai is ellátogattak ide. A magyar természetvédelem címermadarául választott nagy kócsag megmentése érdekében 1906-1926 között nemzeti mozgalom indult. Vönöczky Schenk Jakab döbbenetes erejű tanulmányban vette védelmébe a kipusztulás szélére került, díszes válltollaiért vadászott nagy kócsagot. Utóbb Földvári Miksa a Kis-Balatonnak természetvédelmi területté nyilvánítását szorgalmazta. A holland Madárvédő Egyesület anyagi támogatásával már nemzetközivé vált a kócsagok megmentésére indított társadalmi mozgalom. Ennek első lépcsőjének tekinthető, hogy a terület birtokosainak: a Festetics Tasziló herceg és a zalavári apát beleegyezésével a Madártani Intézet a vörsi Gulyás József személyében kócsagőrt alkalmazott. Az akkor elkezdett madártani megfigyelések, gyűrűzések azóta is folyamatosak.

Kaán Károly kezdeményezésére 1935-ben fogadták el az európai mércével mérve is első, ökológiai szemlélettel átszőtt erdőtörvényt. Ennek hatására az ország egész területén tilossá vált az énekes- és részben a ragadozó madarak vadászata. 1940-ben az Országot Természetvédelmi Tanács a Kis-Balaton területén rezervátumot jelölt ki. 1946-ban a földosztás alól kivették a területet, s a Földművelésügyi Minisztérium a Kis-Balatonon 8500 kat. holdat vadászati védterületté nyilvánított. Ezen belül 2400 kat. hold területen már nem lehetett vadászni, még a nádgyűjtést is engedélyhez kötötték. A legbelső 600 kat. hold pedig már mindenféle emberi behatástól mentes ún. „szanktuarium" volt. 1951-ben az Országos Természetvédelmi Tanács a külső vadászati területet leadta ugyan, de a belső 1403 ha területet saját kezelésbe vette. Ez gyakorlatilag a kis-balatoni természetvédelmi területét jelentette.

Az itteni élővilág védelmében kifejtett erőfeszítések elismerését jelenti, hogy az iráni Ramsarban 1971-ben az ENSZ kezdeményezésére létrejött nemzetközi egyezmény a Kis-Balatont is felvette a világ kiemelkedő jelentőségű természeti értékei közé: ősmocsár jellegű fészkelőhelyként tartják nyilván. A Kis-Balaton a „ramsari védettséget" éppen az itt fészkelő és átvonuló, ill. az itt telelő madárfajoknak köszönheti. A Ramsari Egyezmény aláírásának napja minden év február 2. világszerte a „Vizes Élőhelyek Világnapjaiként ünnepelt.

A Kis-Balaton tájvédelmi körzetet 1986-ban hozták létre. A közel 15 ezer ha terület az egykori Kis-Balaton területét, valamint a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer I. ütemét foglalja magába. Az élővilág védelme érdekében - a Kányavári sziget kivételével - a terület nem látogatható, tilos a fürdés, csónakázás, s minden olyan tevékenység, amely zavarná az ottani élővilág nyugalmát. Horgászni is csak a Zalavár-Zalaszabar töltéséről és a Kányavári sziget meghatározott részén szabad. A Kányavári szigeten két kilátótornyot építettek, ahonnan pazar kilátás nyílik a vízre. Bízunk benne, hogy a természetet féltők gondoskodásának és összefogásának eredményeként a Kis-Balaton megmarad Közép-Európa egyik legjelentősebb madárélőhelyének...

A Kis-Balaton védelmének folyamata 1997-ben vált teljessé, amikor a Balaton-felvidéki Nemzeti Park részévé vált. Magyarországon nyolcadikként hozták létre a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot, mely sajátos módon egymástól izoláltan lévő tájvédelmi körzetek „felfűzéséből" áll. Egy a Tihanyi-félszigettől a Kis-Balatonig hosszan elnyúló változatos „ökológiai zóna" jött létre. Zala megyéből 22 település tartozik ide. A Kis-Balaton l-es és Il-es ütemének állandó vízborítás alatt álló területei, melyek a védett állatok élettere és fészkelőhelye, ún. I. kategóriás védettséget élveznek. „Szentély" jellegű, korlátozottan látogatható, fokozottan védett terület ez, ahová csak engedéllyel lehet belépni. A fokozott védelem a közel 15 ezer ha-os terület kétharmad részére terjed ki. A zárt területtel közvetlenül érintkező részek a II. védettségű kategóriába tartoznak. Ezek azok a területek, melyek a nagyközönség számára nyitottak és látogathatók. Ebben a „védőzónában" szigorú korlátozás mellett ugyan, de bizonyos, a biodiverzitás megőrzését szolgáló gazdálkodási tevékenység már megengedett. A III. kategóriába tartozó területen pedig olyan mezőgazdasági „pufferzónát" kívánnak kialakítani, ahol a gazdálkodás csak vegyszermentesen, azaz biológiai módon folytatható.

Az, hogy a Kis-Balaton vidéke a Balaton-felvidéki Nemzeti Park részévé vált, igen jó hatással van a környező településekre. Az ide látogató turisták részére információs központokat hoznak létre, turista és kerékpárutak, tanösvények, bemutatóhelyek szolgálják majd a természetet kedvelő látogatókat. A természetvédelmi tevékenység nyomán máris fellendülés érezhető a Kis-Balaton környéki idegenforgalomban, a falusi turizmusban. A környező települések közműellátásának fejlesztésére, munkahelyek létesítésére pedig újabb állami pályázati lehetőségek nyílnak.

 

IRODALOM

Dél-Zala növényvilágához:

BORBÁS Vince: A Balaton flórája. (A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei II. Budapest, 1900.

BOROS Ádám: A Pannonicum és Praeillyricum flóravidékének kapcsolatai. (Magyar Botanikai Lapok 27. (1928.), 51-56.)

DEBRECZY Zsolt: Növényvilág a Balaton körül, a környék növényzete, jellegzetes növénytársulásai. (In: Illés István (ed.): Tavunk a Balaton. Budapest, 1981., 75-119.)

Diaria itenarum Pauli Kitaibelii. Aus Grund originaler Tagebücher zusammen-gestellt von Endre Gombocz I—II. (Budapest, 1945.)

GAYER Gyula: Vasvármegye növényföldrajza és a praenoricumi flórasáv. (Szombathely, 1925.)

GYULAI Ferenc: Balatonmagyaród-Hídvégpuszta késő bronzkori település növényleletei és élelmiszermaradványai. (In: Zalai Múzeumok 6. Zalaegerszeg, 1996.), 169-195.

KÁROLYI Árpád: Dél-Zala érdekes és gyógyító növényeiről. (In: H. Kerecsényi Edit (ed.): A nagykanizsai Thúry György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Nagykanizsa, 1972.), 429-454.

KÁROLYI Árpád & PÓCS Tamás: Új adatok Délnyugat-Dunántúl növényflórájához I. (Botanikai Közlemények 45/3-4., 1954.), 257-267.

KÁROLYI Árpád & PÓCS Tamás: Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához

II.  (Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici 7, Budapest, 1957.), 197-204.

KÁROLYI Árpád & PÓCS Tamás: Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához

III. (In: Savaria 2. Szombathely, 1964.), 43-45.

KÁROLYI Árpád & PÓCS Tamás: Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához I-VII. (In: Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. Eger, 1968., 1969., 1970., 1971., 1972., 1974., 1975.)

KÁRPÁTI Zoltán: Die pflanzengeographische Gliederung Transdanubiens. (In: Acta Botanica Academiae Scientiarum Hungariae. 6/1-2. Budapest, 1960.) 45-53.

PÓCS Tamás: Die zonalen Waldgesellschaften Südwestungarns. (In: Acta Botanica Academiae Scientiarum Hungáriáé. 6/ 1-2. Budapest, 1960.) 75-105.

PÓCS Tamás: Növényföldrajz. (In: Hortobágyi Tibor (ed.): Növényföldrajz, társulástan és ökológia. Budapest, 1981.) 27-166.

RÁPÓTI, J. & ROMVÁRY, V: Gyógyító növények (Budapest, 1983.) 511. p.

SOÓ Rezső: A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve I. (Budapest, 1964.)

Dél-Zala állataihoz:

AMBRUS András: Ökofaunisztikai és állatföldrajzi vizsgálatok két zalai gyűjtőhely nagy lepkefaunáján (Macrolepidoptera). (Erdészeti és Faipari Tudományos Közlemények. 1985/1-2.,) 105-119.

ANDRÁSSY István: Gyűrűsférgek - Annelida I. (Fauna Hungariae. 3/10. Budapest, 1955.)

BERINKEY László: Halak - Pisces. (Fauna Hungariae. 20/2. Budapest, 1966.)

DELY Olivér György: Kétéltűek - Amphibia. (Fauna Hungariae. 20/3. Budapest, 1967.)

DELY Olivér György: Hüllők - Reptilia. (Fauna Hungariae. 20/4. Budapest, 1983.)

GOMÁNY László: Nappali lepkék - Diurna. (Fauna Hungariae. 16/15. Budapest, 1968.)

MIHÁLYI Ferenc: Igazi szúnyogok - Culicidae. (Fauna Hungariae. 16/5. Budapest, 1955.)

PETERSON, Roger, Mounfort, Guy & HOLLOM, Philip Arthur Doninic: Európa madarai. (Budapest, 1986. 4., átdolgozott kiadás.)

PÓCS Tamás & KÁROLYI Árpád: The Occurrence of Helicigona (Camoylea) illírica Stabilé in Hungary (Mollusca, Gastropoda). (In: Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici 53, Budapest, 1961.) 531-532.

RICHNOVSZKY Andor & PINTÉR László: A vízicsigák és kagylók (Mollusca) kishatározója. (Vízügyi Hidrobiológia 6, Budapest, 1979.)

TÓTH József: Coleoptera fajok populációdinamikai vizsgálata fénycsapdákkal. (Egyetemi doktori értekezés. Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem 1975.)

Kis-Balaton történetéhez és élővilágához:

BÖKÖNYI Sándor & JÁNOSSY Dénes: Szubfosszilis madárleletek Magyarországon. (In: Vertebrata Hungariae 7., 1966.), 85-99.

CSUPOR Tibor: Kis-Balaton. (Budapest, 1983.) 200 p.

FARKAS Béláné: A Kis-Balaton védőrendszer tervezése. 2. Kis-Balaton Ankét 1996. (Összefoglaló értékelés a KBVR 1991-1995. közötti kutatási eredményeiről, Keszthely 1996.) 618-628.

JOÓ Ottó & LOTZ Gyula: A Zala folyó szerepe a Balaton eutrofizálódásában. (Vízügyi Közlemények 1976.) 225-257.

KEVE András: Adatok a Kis-Balaton madárvilágához I. Aquila 82 (1976.), 49-79., II. Aquila 83 (1977.), 191-226.

KEVE András: Adatok a Balaton és környéke madárfaunájához (Aves). (In: Folia Musei Historico-Naturalis Bakoniensis 3, Zirc, 1984.) 229-241.

LOTZ Gyula: A Kis-Balaton múltja és jövője. (In: Zalai Gyűjtemény 8, Zalaegerszeg 1978.), 159-174.

MAROSI Sándor & SZILÁRD Jenő: A Balaton kialakulása. (Földrajzi Közlemények 1981/1), 1-31.

POMOGYI Piroska, SZEGLET Péter & CSATÓ Éva: A Kis-Balaton védőrendszer Fenéki-tó nádas társulásainak változásai a vegetációtérképezés eredményei alapján. (2. Kis-Balaton Ankét 1996., Összefoglaló értékelés a KBVR 1991-1995 közötti kutatási eredményeiről, Keszthely 1996.) 198-213.

RASSY Tibor: A balatonmogyoródi tragédia. (Honismeret 11, 1983/1.) 54-57.

SÁGI Károly: Árpád-kori varázslás régészeti emlékei. (In: Veszprém megyei Múzeumok Közleményei 6. Veszprém, 1967.), 55-88.

SÁGI Károly: A Balaton vízállás-tendenciái 1863-ig a történeti és kartográfiai adatok tükrében. (In: Veszprém megyei Múzeumok Közleményei 7. Veszprém, 1968.), 441-464.

SCHMIDT Egon: A hazai madárvilág változásai. (Honismeret 15. évf., 1987/2.), 34-38.

SONNEVEND Imre: A természetvédelem helyzete és lehetőségei az átalakuló Kis-Balatonon 1996-ban. (2. Kis-Balaton Ankét 1996. Összefoglaló értékelés a KBVR 1991-1995. közötti kutatási eredményeiről, Keszthely, 1996.), 641-658.

STERBETZ István: Hozzászólás dr. Keve András: Változások a legutóbbi években (1975-1980) a Balaton vízgyűjtő területe madárvilágában c. beszámolójához. (In: A Balaton Kutatás Újabb Eredményei II. VEAB monográfia 16. Veszprém, 1981.), 305-308.

SZABÓ István, SZEGLET Péter & BOTTA-DUKÁT Z.: Elárasztás hatásának vizsgálata a Fenéki-tó makrofiton állományaiban kvantitatív ökológiai módszerekkel. (2. Kis-Balaton Ankét 1996., összefoglaló értékelés a KBVR 1991-1995. közötti kutatási eredményeiről, Keszthely, 1996.), 177-185.

TAKÁCS Lajos: A Kis-Balaton környéke. (Somogyi Almanach, Kaposvár 1978.), 27-29.

ZÓLYOMI Bálint: Magyarország növénytakarójának fejlődéstörténete az utolsó jégkortól. (Magyar Tudományos Akadémia Biológia Osztályának Közleménye 14. évf. 1952.), 491-543

1. ábra:
Délnyugat-dunántúl természetes növénytakarója (Pócs Tamás 1960. nyomán.)

 

2. ábra:
Az Alsó-Zalavölgy és a Kis-Balaton 1836-ban, a lecsapoló társaság térképén.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet