Következő fejezet

Foki Ibolya

ZALALÖVŐ TÖRTÉNETE 1850-1914

 

A községi önkormányzat működése

Az abszolutizmus évei

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc eseményei Zalában a megye 1849 júliusában bekövetkezett újbóli megszállásával végleg lezárultak. Ezt követően itt is megkezdődött az önkényuralmi rendszer hatalmi apparátusának kiépítése. Az új, katonai kormányzat első intézkedése a forradalmi megmozdulások végleges elfojtását, bármiféle zendülés lehetőségének kizárását, a megyét elözönlő császári seregek által felügyelt csend és rend megszilárdítását szolgálták. Be kellett szolgáltatni a fegyvereket, elkobozták a forradalom idején használatos pénzeket. Szigorúan büntették a szökött honvédek bújtatását, azonnal megtoroltak bármiféle fegyveres ellenállást. Mindenfajta gyülekezéshez, összejövetelhez engedélyt kellett kérni. Üldözték a forradalom alatti sajtótermékeket, tilos volt a honvéd relikviák gyűjtése, a forradalmi dalok éneklése. A politikai besúgók tették a dolgukat és a szabadságharc elbukásának tragikus eseményei egyéni és közösségi sorsok mindennapjainak a részévé váltak.

A szellemi és fizikai terror teljes eluralkodása ellenére a forradalom és szabadságharc alatt hivatalban lévő megyei tisztviselők és községi elöljáróságok egy ideig még a helyükön maradtak, s a folyó ügyek vitelében igyekeztek eleget tenni kötelességüknek. A császári hatóságok utasításait, leiratait tudomásul vették, de a végrehajtás érdekében semmit sem tettek.1 Leváltásuk nem sokáig váratott magára, hiszen a Magyarország számára 1849. október 24-én kibocsájtott „ideiglenes közigazgatási rendezet" útmutatásai szerint mindazokat, akik a forradalom alatt kompromittálódtak, vagy gondolkodásuk alapján megbízhatatlannak látszottak, el kellett távolítani még az alsó szintű közigazgatásból is, és feddhetetlen, a császári kormány iránt hű hivatalnokokkal kellett felváltani. A tisztviselőknek fel kellett esküdniük a császárra és meg kellett fogadniuk a törvények iránti engedelmességet.2 Zalában ténylegesen csak 1849 november közepén, Bogyay Lajos kormánybiztosi kinevezése után tették meg az első lépéseket az új közigazgatási rendszer kiépítése érdekében. Először az 1849 előtti járási beosztást változtatták meg, majd a járások élén álló járásbeli biztosok (szolgabírák) kinevezése után megkezdődött a községi hivatalok betöltésére alkalmas személyek felkutatása, a községi elöljáróságok létrehozása.

Zalalövőn és környékén 1849 november elején hirdették ki azt a körlevelet, amely pontos adófizetésre és a fegyverek beadására szólította fel a lakosságot, ezenkívül tudatta a rögtönítélő bíróságok felállítását és ezen bíróságok elé való hurcolással fenyegette meg a szökött honvédek rejtegetőit. A községek elöljárósága aláírásával igazolta, hogy annak tartalmát megértette és a fegyverek begyűjtéséért felelősséget vállal. Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka elöljárósága 1849. november l-jén értesült a fentiekről.3 A körlevélben foglaltak maradéktalan végrehajtását azonban már nem tőlük kérték számon, hiszen időközben a közigazgatási rendszer átalakítása az itteni településeket is érintette. A járások területének újrafelosztásakor a régi zalalövői járást megszüntették, területét részben a zalaegerszegi, részben az új alsólendvai járásba olvasztották be. Zalalövő és a környező települések ezután a zalegerszegi járáshoz tartoztak.4 Az újonnan létrehozott községi elöljáróság tagjait név szerint sajnos nem ismerjük, annyi azonban bizonyos, hogy Bogyay Lajos megyefőnök a főszolgabírák javaslatai alapján 1850 első hónapjaiban az egész megye területén - így Zalalövőn is - kinevezte a községi tisztviselőket.5 A községek hivatalos ügyeit a jegyző intézte, mellette a falu legfontosabb embere a bíró volt. Az esküdtek és a kisbírák száma településenként eltérő. A községi tisztikar tagjai közé tartozott még a gyámatya és az adószedő. Ezekre a tisztségekre azonban nem kellett feltétlenül külön személyt alkalmazni. A gyámatya feladatait nem egy esetben az elöljáróság egyik tagja látta el, az adószedést pedig sok esetben maga a bíró végezte.6

A forradalom és szabadságharc leverése után Zalalövő és környéke községi igazgatásáról az első közvetlen adatunk 1850 decemberéből származik. Eszerint két helyen, Lövőn és Zalapatakán létezett önálló jegyzőség. Az előbbi magában foglalta még Zalamindszentet, az utóbbi Budafát és Fernekágat is. A jegyzői tisztséget Zalalövőn Mihályka János, Zalapatakán Miszory János töltötte be. Lövőn Heitl József, Zalapatakán Tóth Mihály volt a bíró, az esküdtek száma Zalalövőn öt, Zalapatakán nyolc. A jegyzőségek ezen beosztása és a jegyzők személye a következő év folyamán sem változott, csak annyi módosulás történt, hogy 1851 végén a zalalövői jegyzőségnél feltűnik Pusztaszentpéter neve is.7 A zalapatakai jegyző, Miszory János 1849-ben a falu esküdtjei között szerepelt, Mihályka János pedig Zalalövő jegyzőjeként már korábban is a községben tevékenykedett.8 Neki tehát sikerült megőriznie az új rendszerben is ezen pozícióját. Ezt valószínűleg annak köszönhette, hogy egy személyben tanítóként is működött.9 A legtöbb község anyagi helyzete nem engedte meg, hogy a tanító mellett még önálló jegyzőt is tartson, így a két hivatalt gyakran összevonták. Bár a katonai és polgári kormányzat 1850-ben megindított szétválasztása, az öt polgári kerület felállítása után felvetődött a tanítói és jegyzői hivatal egymástól való teljes elkülönítése, nincs nyoma annak, hogy ezt a gyakorlatba is átültették volna. Sőt bizonyos adatok arra utalnak, hogy a tanítók egészen 1855-ig, a kerületi jegyzőségek létrehozásáig megtarthatták jegyzői hivatalukat.10 Feltehetően így volt ez Zalalövőn is. Változás csak az ország közigazgatásának és a megyehatóságoknak 1853. évi újabb átszervezése után, a kerületi jegyzőségek 1855-ben történt kialakításakor következett be. Az átszervezés az abszolutizmus véglegesnek szánt berendezkedését jelentette, így nem lehetett tovább várni a közigazgatás legalsó szintjének megreformálásával sem. A jegyzői feladatkört is ellátó tanítók sem jegyzői, sem tanítói hivatásuknak nem tudtak igazán megfelelni, s halmozott teendőiket csak nagy nehézségek árán tudták elvégezni. Állandóan panaszkodtak a sok munka, az alacsony fizetés miatt. Az abszolutista kormányzat ezért 1855 májusában végképp szétválasztotta a tanítói és jegyzői hivatalt.11 A tanítók visszatérhettek eredeti hivatásukhoz, s a községek igazgatásában kulcsszerepet játszó jegyzők elé állított követelmények is mások lettek. A teljes birodalmi beolvasztás eszméjét kitűző, új adminisztrációs rendszer olyan szakképzett hivatalnokokat kívánt, akik egyrészt kellőképpen eligazodnak a felsőbb utasítások, törvények, rendeletek és különböző leiratok útvesztőjében, másrészt német nyelvtudásuk kifogástalan. Az állások betöltésekor a politikai megbízhatóság mellett a szakképzettség lett a másik fő szempont. Annak érdekében, hogy a községek a tanító mellett a jegyzőt is el tudják tartani, a településeket ún. kerületi jegyzőségekbe vonták össze. Egy-egy jegyzőségbe célszerűnek látszott minél több községet egyesíteni, hiszen ezáltal a jegyzőtartás költségeiből az egy községre jutó terhek kisebbek lettek. Zalalövőt és a szomszédos településeket is valószínűleg ezek az indokok vezérelték, amikor 1855-ben lövői székhellyel kerületi jegyzőséget hoztak létre, amely a következő községekből állt: Zalalövő, Zalamindszent, Zalapataka, Pusztaszentpéter, Csöde, Pácod, Budafa, Keménfa, Salomvár, Németfalu, Pusztaapáti és Fernekág. A jegyzőség élére Sághy Pál 37 éves, pácodi birtokost nevezték ki, aki bölcsészetet tanult, tudott latinul és németül, ezenkívül jártas volt a számvitelben és a becslési ügyekben is. Korábban uradalmi tisztviselőként dolgozott. Politikai gondolkodását, erkölcsi magaviseletét az őt a lövői jegyzői állásra javasló, egerszegi járási főszolgabíró jónak minősítette. Fizetését 300 Ft készpénzben állapították meg, amihez 50 Ft úti és írószer átalány járult. A jegyzőség székhelyén legalább 2 szobából és a hozzá tartozó helyiségekből álló lakást kellett biztosítani számára. Emellett 6 öl tűzifa járandóságot is kapott.12 Mindennek terheit természetesen a jegyzőség községeinek kellett viselni. Az egy községre jutó összeget az adott településről befolyó összes egyenes adó mennyisége alapján számították ki. Ha a lövői kerületi jegyzőség községeire kivetett összegeket összehasonlítjuk a községek által korábban a jegyző számára fizetett összegekkel, megállapíthatjuk, hogy az ezzel kapcsolatos terhek mindenhol jelentősen megemelkedtek. Zalalövőn, Budafán és Zalapatakán pl. az eddigieknek nagyjából a kétszeresét, Fernekágon a négyszeresét kellett fizetni. A legrosszabbul Zalamindszent és Pusztaszentpéter járt. Az előbbi terhei az eddigiekhez képest közel a hétszeresére nőttek, az utóbbi eddig nem fizetett semmit, ehhez képest most 12 Ft-tal kellett hozzájárulnia a közös költségekhez.13 Sághy Pál azonban nem sokáig élvezhette ezeket a javadalmakat, hiszen három évvel később, 1858-ban Dávid János személyében már új jegyzőt találunk a jegyzőség élén.14 Egy 1860-ban készült kimutatásban még szintén ő szerepel zalalövői jegyzőként. A jegyzőséget alkotó falvak - kiegészülve Irsapusztával és Pusztaszentmártonnal - ugyanazok, mint öt évvel korábban. A jegyző fizetése 315 Ft, ami 52 Ft úti és írószer, valamint 84 Ft lakbér átalánnyal és továbbra is 6 öl tűzifa járandósággal egészült ki. Tartott egy segédet is, akit a saját jövedelméből fizetett.15 A segédre valószínűleg a változatlanul halmozott teendők elvégzése miatt volt szükség. Rajta kívül az ügyek intézésében a kerületi jegyző elsősorban a községbírákra számíthatott.

Zalapatakán az 1850-es évek elején Tóth Mihály, kb. 1854-től Mihátczy József, 1859-ben pedig Tóth Ferenc töltötte be a bírói tisztséget.16 Közülük Mihátczy Józsefről rendelkezünk részletesebb adatokkal. 1810-ben született Zalapatakán római katolikus családban. Kb. 1854-től 1858-ig látta el a községbírói és adószedői feladatokat. Zalapatakán és a szomszédos helységekben is rendelkezett földbirtokkal. Politikai megbízhatóságához nem fért kétség, a zalapatakai, zalalövői és fernekági elöljárók véleménye szerint „oly erkölcsös és példás magaviseletű, miszerint kívánatos lenne, ha ebben számos követői lennének". Külsejéről annyit tudunk, hogy középtermetű, kerekarcú, gesztenyeszín hajú, szürke szemű, barna, tömött bajuszú ember volt.17 Zalalövő élén a községbírák ennél sokkal gyakrabban cserélődtek. Az 1850-es évek elején Heitl József, majd Simon János, 1854 körül rövid ideig Hethéssy Péter, őt követően Czanyuga Ignác, majd 1858-tól Zelles Sándor foglalta el a bírói széket.18

Az egymást váltó lövői bíráknak akadt bőven tennivalójuk ezekben az években. Állandó elfoglaltságot jelentett számukra az átvonuló katonaság élelmezése, beszállásolása, a szükséges előfogatok kiállítása. A katonák és lovaik ellátásáról természetben kellett gondoskodni. Bár a kiszolgált termények árát a cs. kir. élelmezési biztosság utólag mindig megtérítette, a község számára folyton problémát okozott a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer és takarmány előteremtése. Az 1853 februárjától 1854 márciusáig szállított cikkekért pl. 63 Ft 10 krajcárt kaptak a lövőiek. Az ezzel kapcsolatos nehézségeket tükrözi, hogy 1854 márciusában beadvánnyal fordultak a megyéhez, melyben előadták, hogy szegénységük miatt a termények összegyűjtése csak nagy erőfeszítések árán lehetséges. Egyúttal kérték, hogy a katonaság ellátásával bízzanak meg egy erre vállalkozó kereskedőt.19 A katonaság és a különböző tisztviselők által szükségelt előfogatok biztosítása is a bíró feladatai közé tartozott. A lövőiek úgy érezték, hogy e tekintetben is túl sokat kell teljesíteniük. 1851-ben Simon János bíró azt kérte, hogy a lovak csekély száma miatt a szomszédos helységeket is kötelezzék ezen terhek viselésére. Ennek folytán hamarosan Zalamindszentnek, Zalapatakának, Fernekágnak, Budafának, Háshágynak, Pusztaszentpéternek, Keménfának és Salomvárnak is a Lövőn átvonuló katonaság rendelkezésére kellett bocsájtania előfogatait.20

A lövői elöljáróságot ezekben az években azonban leginkább az új iskola és községháza létesítésének ügye foglalkoztatta. 1854-ben a mindszentiekkel és a zalapatakaiakkal együtt megvásároltak Zalalövőn egy félig kész házat, amelynek földszintjén az iskolát akarták elhelyezni, emeleti részét pedig részben a községi hivatalok számára kívánták fenntartani, részben pedig bérbeadással hasznosítani. Az építkezést folytatni kellett, ennek költségeit és a vételárat viszont nem tudták a községi vagyonból fedezni, így kényszerű megoldásként azt a község lakosaira vetették ki. A behajtás azonban lassan haladt, sokan vonakodtak fizetni. Végül bírósági végrehajtással próbálták beszedni a tartozásokat, de eredményre ez sem vezetett, s az építkezést valószínűleg félbehagyták.21

Az iskola és községháza körüli bonyodalmak megrendítették az elöljáróság helyzetét. 1857 folyamán a lövőiek, mindszentiek és zalapatakaiak egy csoportja gróf Pejacsevich Ferdinánd, környékbeli birtokossal az élen fellépett az akkori lövői községbíró, Czanyuga Ignác ellen és különböző visszaélésekkel vádolta őt. A megyehatósághoz ez ügyben több beadványt intéztek és követelték a bíró felmentését, illetve az ellene való eljárás megindítását. Ebből kifolyólag a megye felülvizsgálta a községi számadásokat és az iskolaépítésre fordított pénzek kezelését, de semmi kifogásolnivalót nem talált. Pejacsevich Ferdinánd és társai egy szabályrendelet tervezetet is kidolgoztak Lövőre vonatkozóan, amelynek értelmében a községi ügyek irányítását a gróf elnökletével egy bizottmány vette volna kézbe, a községbírónak csak végrehajtói szerepkört szántak. A cs. kir. hivataloknak pedig csupán annyi befolyásuk lett volna a község igazgatására, hogy a hozott döntéseket tudomásul veszik. A tervbe vett bizottmány már a szabályrendelet felsőbb jóváhagyásáig is bele kívánt szólni a közügyekbe, mindenekelőtt az iskola és a községháza építését akarta meggyorsítani, valamint a községbíró tevékenységét és számadásait ellenőrizni.22 A szabályrendeletből azonban nem lett semmi, mert a megye a helytartótanácshoz küldött jelentésében annak életbe léptetését nem javasolta, arra hivatkozva, hogy az nem egyeztethető össze a birodalmi törvényekkel. A fölbolygatott kedélyek megnyugtatása céljából az egerszegi főszolgabíró 1857 októberében azt tanácsolta a megyének, hogy az iskolaépülettel összefüggő tartozásokból még befolyó pénzek kezelésére és a még elvégzendő építési munkák irányítására nevezzenek ki más, a községben lakó, megbízható egyéneket.23 Pejacsevich Ferdinánd és követői annyit azért elértek, hogy Czanyu-ga Ignác a rá nehezedő nyomás hatására 1857 végén lemondott hivataláról. Helyette Zelles Sándor haszonbérlő, lövői lakos lett a falu bírája.24

Az iskola és a községház építésével, a Pejacsevich Ferdinánd körül csoportosulók törekvéseivel, a bíró menesztésével kapcsolatos ügyek természetesen jó ideig az érdeklődés középpontjában álltak. Az 1850-es években azonban nemcsak ezek az események, hanem a közbiztonság fokozódó romlása is eléggé megzavarta a falu nyugalmát. Zalalövőn és környékén ebben az időszakban ugyanis számos olyan bűneset fordult elő, amely tényleges aggodalomra adott okot. 1851-ben két zalalövői illetőségű egyént állítottak bíróság elé gyilkosság és 32 rendbeli tolvajlás vádjával.25 Az elharapódzó lopások miatt ezekben az években szinte senki sem tudhatta a vagyonát biztonságban. Az elkövetők - mivel utána ezt valószínűleg jó áron el tudták adni - a legtöbbször sertéseket raboltak, hajtottak el. 1852. október 23-án pl. 58 sertéstől szabadították meg a tolvajok a lövői gazdákat.26 Pár hónappal később, 1853. február 12-én Pós Mihály lövői vendéglős disznait lopták el.27 Nemcsak a sertéstulajdonosok, hanem a sertéskereskedők is veszélyben voltak. 1852. szeptember 17-én a lövői erdőn keresztülutazó Vas megyei sertéskereskedőket a rablók összeverték és pénzüket is elvették. Előtte évben ez az eset ugyanott velük már egyszer megtörtént.28 Az értékeket szállító postakocsi ugyancsak a bűnözők célpontjává vált. A járatot ezekben az években a Lövő és Baksa közti erdőben kétszer is kirabolták, először 1853. augusztus 6-án, majd pontosan rá három évre, 1856. augusztus 6-án. Az első esetben a kár 1553 Ft-ot tett ki, a második esetben ennek nagyságáról nem beszélnek forrásaink.29 A bűnözők elfogásához a lövőiek sokszor igénybe vették a cs. kir. csendőrség segítségét. Ezt könnyen megtehették, hiszen az abszolutizmus korában egy ideig Lövőn és Mindszenten is állomásoztak csendőrök.30 Az elhelyezésükre alkalmas helyiségekről a községeknek kellett gondoskodni. Bár a közrend fenntartásában a csendőrség közreműködött, jelenléte a lakosság számára — főként a politikai üldözések miatt - inkább a megszálló hatalom erődemonstrációját jelképezte.

A fentebb vázolt körülményekből adódóan a szabadságharc leverése utáni évtizedben a lövői községbírák pozícióját egyáltalán nem nevezhetjük irigylésre méltónak. Egyszerre nagyon sokféle elvárásnak kellett megfelelniük, talán ezért is cserélődtek olyan gyakran. A megyebeli községek élén álló sorstársaik helyzete, hasonló vagy más okok miatt, legalább ugyanolyan nehéz volt. Ez azzal függött össze, hogy a községi igazgatást, a községi törvény kidolgozására várva, az egész korszakban lényegében az ideiglenesség jellemezte. Ezáltal a közigazgatás legalsó szintjén működő tisztségviselők jogállásának, javadalmazásának szabályozása is sokáig elhúzódott. Az ebből adódó bizonytalanság, a csekély fizetéshez viszonyított rengeteg tennivaló nem tette vonzóvá sem a bírói, sem a jegyzői tisztséget. Különösen a községbírák érezték terhesnek megbízatásukat.31 A falu ügyeinek intézése rengeteg idejüket elrabolta, sok esetben saját gazdaságukat kellett elhanyagolni emiatt. Tisztségükből fakadó kényszerű kötelezettségeik (pl. adóbehajtás) állandó konfliktushelyzeteket teremtettek. Ugyanakkor a faluközösség tagjaként ők is nap mint nap szenvedő alanyai voltak annak a felülről érkezett számtalan utasításnak és rendeleteknek, amelynek végrehajtását rajtuk kérték számon.

Az 1850-es években semmiképpen sem beszélhetünk a községi önkormányzati jogok tényleges gyakorlásáról. Az abszolutista kormányzati rendszer idején a falusi bírónak és jegyzőnek a birodalmi ambíciókat megtestesítő központi akarat legalsó szinten való végrehajtójává, feletteseinek szolgamód engedelmeskedő hivatalnokká kellett válnia. A községi autonómia valódi működtetésének feltételeit csak a kiegyezés utáni korszak teremtette meg.

Az 1860-as évektől a századfordulóig

A birodalmi szervektől való elhatárolódásra törekvés, a változtatás igénye a kiegyezést megelőző években már a közigazgatás legalsó szintjén is megmutatkozott. 1860-1861-ben, az országgyűlés ülésezése, a megyei autonómia helyreállítása idején a községek is megpróbálkoztak önkormányzati jogaik birtokba vételével. Sok helyen leváltották a kinevezett elöljárókat és a jegyzőtől is igyekeztek megszabadulni az általa megtestesített kerületi jegyzőség intézményével együtt. A szolgabírák közreműködésével megkezdődött a községbírák újraválasztása is.32 Az országgyűlés feloszlatása után az abszolutizmus visszatérése megint a kinevezéses rendszert hozta magával. A szabad bíróválasztás igénye ekkor azonban már — az 1861-es sikereken felbuzdulva — az egész országban kibontakozó mozgalomban öltött testet és helyenként a lakosság jelöltjeit is tekintetbe kellett venni. A kerületi jegyzőség intézményét sem sikerült mindenhol visszaállítani, a jegyzői feladatokat ezeken a településeken — úgy ahogy korábban — többnyire a tanítók látták el.33

A Zalalövőn és környékén ebben az időben bekövetkezett változásokról csak nagyon hiányos adatok állnak rendelkezésünkre. A községi elöljáróság működéséről, a bíró, a jegyző személyéről keveset tudunk. Lövőről egyetlen községbíró nevét ismerjük ebből az időszakból: 1865-ben Hetthésy Elek töltötte be ezt a tisztséget.34 Bizonyos adatok a kerületi jegyzőség intézményének további fennmaradására utalnak.35 Az 1850-es években hivatalban lévő kerületi jegyzők, Sághy Pál és Dávid János a lövői járás alszolgabíráiként tűnnek fel ezekben az években.36

A kiegyezés megkötése után a rendezett közjogi viszonyok megteremtése a községek számára is lehetőséget biztosított önkormányzatuk újjászervezésére, jogaik számbavételére. Zala megyében az 1867. május 7-i megyei közgyűlés tűzte napirendjére „a községeknek alkotmányos lábra leendő visszaállítását". Ennek értelmében utasították a fő- és alszolgabírákat, hogy illetőségi területükön a községek bíráit és esküdtjeit eskessék fel az alkotmányra és a törvények megtartására. A jegyzők státuszának rendezetlenségét, az alkalmazásuk körüli bizonytalanságokat tükrözi, hogy ugyanezen közgyűlés megállapítása szerint a jegyzők „részint választás, részint kinevezés, de utóbbi esetben legtöbbször szerződés mellett szolgálják a községeket". Az esküt nekik is le kellett tenniük és a megye úgy döntött, hogy egyelőre meghagyja őket hivatalukban.37 A községek szegénysége miatt újból felmerült a tanítók jegyzővé választásának kérdése. A megye elvileg engedélyezte a két hivatal összevonását, de szigorúan körülhatárolta, hogy ez csak milyen esetekben lehetséges.38 Végül az ügyet az 1868. évi népiskolai törvény zárta le, amely kimondta, hogy a tanító semmilyen más hivatalt nem viselhet. Ennek nyomán a megye 1870. február 7-i közgyűlése elrendelte, hogy ahol a jegyzői és tanítói állás még egyesítve van, haladéktalanul szét kell választani.39 A jegyzői és tanítói tisztség egymástól való elkülönítése jelentős lépés volt a közigazgatás legalsó szintjének modernizálása, polgári átalakítása felé.

A döntő változást a községi közigazgatás rendszerében a községek rendezéséről szóló 1871. évi XVIII. törvénycikk hozta, amely a községeket három kategóriába sorolta: rendezett tanácsú városok, nagyközségek és kisközségek. A városok viszonylag nagyfokú önállóságot kaptak, a kis- és nagyközségek fölött a felügyeletet a megye a járási főszolgabírák útján gyakorolta. A községek szabályrendeleteit a megye hagyta jóvá. Háztartási ügyeikben, a vagyonkezelés terén viszont eléggé széles körű autonómiával rendelkeztek. Az elöljáróság tagjait és a jegyzőt is választották, az előbbieket három évre, az utóbbit élethossziglan. A képviselőtestület fele ugyancsak választott tagokból állt, a másik fele a legtöbb állami egyenesadót fizető polgárokból tevődött össze.40 A megyei közgyűlés 'Zalában 1872. márciusi ülésén szólította fel a községeket, hogy a törvény előírásai szerint hajtsák végre a rendezést és alakítsák meg képviselő-testületeiket. Ekkorra már elkészült az az általános megyei szabályrendelet, amely a községi elöljárók kötelességeiről és a szolgaszemélyzet létszámáról szólt. Ezt több példányban kinyomtatva elküldték a szolgabíráknak, hogy mintául szolgáljon a járásuk területén lévő falvaknak a saját szervezeti felépítésüket tárgyaló szabályrendelet megalkotásához.41

Az új típusú közigazgatási rendszerre való áttéréskor Zalalövő is végrehajthatta a szükséges belső szervezeti átalakítást. A községi törvényben foglaltaknak megfelelően és a fent említett megyei szabályrendelet útmutatásai alapján 1872-ben itt és a szomszédos községekben is létrehozták a képviselő-testületeket és megválasztották az elöljáróságokat. A képviselő-testületi tagok létszámát szintén szabályozta a törvény, ez kisközségekben, így Zalalövőn is, tíz és húsz között lehetett. Az elöljáróságok megválasztásánál a főszolgabíró elnökölt. Járása területén a községi választások felügyeletével párhuzamosan neki kellett közreműködni az új jegyzőségek, körjegyzőségek megszervezésében is. Ez utóbbiak felállításakor a fő szempont, hasonlóan a korábbi időszakhoz, most is a községek anyagi teherbíró képessége volt. A legtöbb kisközség, különösen ha iskolával is rendelkezett és a tanítót is fizetnie kellett, nem tudott önálló jegyzőtartásra vállalkozni. Ez esetben más községekkel társulva, a körjegyzőség tagjaként vett részt a törvény által megszabott feladatok végrehajtásában. A községek most is arra törekedtek, hogy minél több települést magában foglaló körjegyzőség jöjjön létre, s ezáltal az egy falura jutó terhek kisebbek legyenek. A megyei hatóságok viszont a közigazgatás zökkenőmentes működését tartották fő szempontnak, ezért attól félve, hogy a rá háruló rengeteg teendő miatt a túl nagy számban szövetkezett községek adminisztrációját irányító körjegyző nem tud eleget tenni hivatalbeli kötelességének, inkább a kevesebb községet felölelő körjegyzőségek kialakítását szorgalmazták. E tekintetben tehát a megye és a községek nagy részének érdekei eltértek egymástól. Az ebből fakadó nézetkülönbségek 1872-ben a zalalövői körjegyzőség létrehozásakor is jelentkeztek. A későbbi jegyzőséget alkotó községeket (Csöde, Pácod, Pusztaszentmárton, Zalamindszent, Zalalövő, Zalapataka, Fernekág, Budafa, Keménfa, Pusztaszentpéter, Salomvár, Cséb, Háshágy és Vaspör) a járási főszolgabíró eredetileg két jegyzőségbe kívánta beosztani. Az egyik jegyzőség székhelye Zalalövőn, a másiké Salomváron lett volna. Az érintett községek azonban a megyéhez fordultak és költség megtakarításra hivatkozva kérték, hogy egy körjegyzőségben egyesülhessenek, zalalövői székhellyel. A megye a törvényben rögzített szövetkezési jogukra hivatkozva teljesítette kérésüket. A közgyűlés a szolgabírót támogatva megjegyezte azonban, hogy „az ily nagy számmal egy körjegyzőséggé csoportosított kisközségekben egy körjegyző a községi ügyek és fennakadást nem kevésbé szenvedhető hivatalos teendők pontos ellátására képes alig leend". Felhívta a figyelmüket arra is, hogy ha ez bekövetke-zik, az alispán kötelezheti őket segédjegyző tartására.42 A megye jóslata beigazolódott. Az 1873 elején megválasztott lövői körjegyző, Martinek István három évvel később már arról panaszkodott, hogy a jegyzőség területének nagysága miatt nem tudja munkáját rendesen elvégezni. Megjegyezte azt is, hogy segédjegyző tartása a bajokon nem segít, az egyeden megoldás a körjegyzőség két- vagy többfelé osztása. A megyei hatóságokhoz ez ügyben intézett folyamodványára azt a választ kapta, hogy egy bizottság már vizsgálja, hogy az aránytalanul nagy zalaegerszegi járásból mely községeket lehetne a szomszéd járásokhoz csatolni. Ez valószínűleg a lövői jegyzőséget is érinteni fogja, s ezáltal a jegyző teendői is csökkennek majd.43 Az 1878. január l-jétől érvényes járási beosztás kialakításakor azonban mindezt figyelmen kívül hagyták, a lövői jegyzőség területét továbbra is ugyanazok a községek alkották, mint eddig.44 A jegyző nehézségein egyelőre egy segédjegyző alkalmazásával könnyítettek. Néhány évnek el kellett még azonban telni, míg a szóban forgó községek is belátták a fennálló helyzet tarthatatlanságát. 1884-ben Salomvár, Cséb és Keménfa a körjegyzőség kettéosztását kérték, és egyben kifejezték azon kívánságukat, hogy Salomvár székhellyel egy új körjegyzőséget alakíthassanak. A megye az ismert okok miatt ezen törekvésüket pártfogolta, így miután az előbbi három községhez még Háshágy is csatlakozott, a salomvári körjegyzőség 1885-ben megkezdhette működését.45

Nemcsak a körjegyzőség létrehozása, hanem a községi törvény megszületése idején foglalkoztatott körjegyző további sorsát illetően is véleménykülönbség keletkezett a lövői jegyzőség községei és a megyei hatóságok között. A törvény életbe lépésekor alkalmazásban lévő jegyzők ugyanis annak 142. §-a értelmében megtarthatták hivatalukat. Azokban a községekben viszont, amelyek körjegyzőség létesítése végett újonnan szövetkeztek, a jegyzőt is újból kellett választani. A fenti paragrafus eltérő értelmezése miatt keletkezett a vita, amely akörül bontakozott ki, hogy a zalalövői körjegyzőség újnak tekinthető-e vagy sem. A megye azt az álláspontot hangoztatta, hogy a jegyzőség már a községi törvény létrejötte (1871) előtt is hosszú ideje fennállt, és a körjegyzőségben egyesült községek többsége a korábbi kerületi jegyzőségnek is részét képezte. Bár a kerületi jegyzőséget alkotó községek számában a kiválások és újabb csatlakozások miatt az idők folyamán történtek változások, a jegyzőség székhelye mindvégig Lövőn maradt. A megye ennélfogva az 1872-ben két jegyzőségből megalakított lövői körjegyzőséget az egykori lövői kerületi jegyzőség jogutódjaként fogta föl, mivel az abba újonnan belépő községek a lövői kerületi jegyzőségből korábban kivált községekkel voltak azonosak. Eszerint a lövői jegyzőséget semmiképpen sem lehetett újnak nevezni, így a korábbi jegyzőt meg kellett hagyni hivatalában. A jegyzőség létrehozásakor (1872) a főszolgabíró ugyanebből az elvből kiindulva nem írt ki pályázatot a jegyzői állás betöltésére, hanem a már három éve ott működő addigi jegyzőt erősítette meg tisztségében. Az érintett községek egyes elöljárói, képviselői és lakosai ezzel szemben a most csadakozó községek révén a jegyzőséget új jegyzőségnek tekintették,46 és a megyéhez eljuttatott folyamodványukban a főszolgabíró eljárását kifogásolva új jegyző választását követelték. A megyei közgyűlés kérésüket a fenti indokokra hivatkozva elutasította. A kérvényezők azonban nem elégedtek meg ennyivel, hanem a belügyminisztériumhoz fordultak orvoslásért. Az iratok felterjesztésekor az alispán - védve a megye állásfoglalását -azt hangsúlyozta, hogy „ha nem a körjegyzőségi székhely, hanem egyes községeknek a körjegyzőségtől elválása vagy ahhoz csatolása vétetnék irányadóul a körjegyzőség régi vagy új jellegének megállapítására, ez esetben a törvénynek az alkalmazásban lévő jegyzők hivatalaikban megtartását, [a] jegyzői állás állandósítását célzó üdvös intézkedése tekintetében a rendezés a kívánt eredmény elérésére nem vezetne. A kisközségek szabadon szövetkezhetvén, egyes községeknek a körjegyzőveli legindokoladanabb meg nem elégedése is alkalmat szolgáltatna egy más körjegyzőséghezi csatlakozás által új jegyzőválasztás előidézésére". Ezek után a főszolgabírónak az üggyel kapcsolatos jelentésére hivatkozott, amely szerint a zalalövői jegyző munkáját kifogástalanul végző, szorgalmas, értelmes tisztviselő. A szolgabíró úgy véli, hogy a nép is elfogadja, csak azok akarnak mindenáron megszabadulni tőle, akiknek a jegyző politikai nézetei nem tetszenek. Mindehhez hozzáfűzte még az alispán, hogy ha a jegyző tevékenysége ellen merülne fel kifogás, akkor a községek törvényes keretek között elmozdíthatnák őt a helyéről. Az ügyet, az utóbbiaknak adva igazat, a belügyminisztérium zárta le. Döntésének magyarázatában előadta, hogy a kisközségeket csak az 1871-es községi törvény jogosította fel arra, hogy körjegyzőség alakítása végett más községekkel szövetkezzenek. Több, eddig nem közös jegyzőt tartó községnek e célból való egyesülése tehát új körjegyzőség létrehozását jelenti. Ebből kifolyólag a körjegyzői állást is új választás útján kell betölteni. A miniszteri rendelet alapján ezt követően kiírták a pályázatot, s az állásra jelentkezők közül 1873. február 24-én Martinek Istvánt megválasztották körjegyzőnek.47 A minisztérium tehát elvetette az abszolutizmus korából eredeztetett jogfolytonosság elvét, s kizárólag a magyar alkotmány helyreállítása utáni törvényi szabályozást tekintette mérvadónak. Arra a kérdésre, hogy az egész dolognak volt-e valamilyen tényleges politikai háttere csak a jövőbeni kutatások adhatják meg a választ. Jelenleg ismert forrásaink sajnos nem közlik sem a szóban forgó jegyző nevét, sem pedig politikai meggyőződésére utaló részletesebb adatokkal nem szolgálnak. Az alispán fent előadott érvelése azonban mindenesetre figyelemre méltó.

Martinek Istvánt, a községi törvény előírásainak megfelelően, a körjegyzőségben társult községek képviselő-testületeinek együttese választotta meg körjegyzővé. A törvény a bíróválasztásban is szerepet juttatott a képviselő-testületnek. A képviselő-testület gyakorolta a kijelölés jogát, ami azt jelentette, hogy az elöljáróság megalakításakor minden egyes tisztségre - így a bíróéra is - három jelöltet kellett állítania és választójogosultak ezek közül választhattak. 1886-tól kezdődően azonban a bírónak és a jegyzőnek már nemcsak a helyi választóközönség, illetve a képviselő-testület bizalmát kellett bírnia, hanem a megyét megjelenítő járási főszolgabíróét is. Az új községi törvény (1886. évi XXII. törvénycikk)48 ugyanis az előzőtől eltérően a kijelölés jogát nem a képviselő-testületnek, hanem a tisztújító szék elnökének, a szolgabírónak tartotta fenn. Eszerint bírót is és jegyzőt is a szolgabíró három jelöltje közül lehetett választani. (Az előbbit most is a választójogosultak, az utóbbit pedig a képviselő-testület választotta.) A főszolgabíró ilyen jellegű jogkörrel való felruházása meglehetősen csorbította a községek önállóságát. A törvény emellett sok más területen is növelte a megye és az állam befolyását. Az egyszer már jóváhagyott községi szabályrendeleteket pl. a megye - ha azokat alkalmatlanoknak találta - egy későbbi időpontban megsemmisíthette. Ezenkívül a közigazgatás vagy a közbiztonság érdekeire hivatkozva ugyancsak be tudott avatkozni a községek belügyeibe. A vagyonkezelés és a háztartási ügyek terén viszont a második községi törvény is biztosította az önkormányzatok korábbi szabadságát. A képviselő-testület fele ugyanúgy a legtöbb egyenes állami adót fizetőkből (virilisekből) állt. Ezek köre azonban a község területén fekvő vagyonuk után legtöbb adót fizető nagykorú hajadonok, özvegyek, törvényesen elvált nők és jogi személyek meghatalmazottjaival, valamint a gondnokság alatt állók gondnokaival bővült. A virilisek, ha nem helyben laktak, jogaikat megbízottjaik útján is gyakorolhatták.

A megye 1886. augusztus 9-i közgyűlésén hívta fel a végrehajtásért felelős főszolgabírák, továbbá a városok és községek figyelmét az új községi törvénynek a régitől eltérő rendelkezéseire. Felszólította a községeket, hogy az 1871. évi törvény alapján alkotott, a községi elöljárók teendőit és a szolgaszemélyzet létszámát megállapító szabályrendeleteiket 1887. március 31-ig hozzák összhangba az új törvény előírásaival. A törvény 56. §-a alapján utasította a rendezett tanácsú városokat és községeket, hogy közgyűléseik számát és idejét szabályrendeleteikben rögzítsék. Ezt úgy kellett végrehajtani, hogy azoknak a tavaszi és őszi közgyűléseknek a napja, amelyeken az előző évi számadást megvizsgálják, illetve a következő évi költségvetést előterjesztik, a megye tavaszi és őszi közgyűlésének napjánál legalább egy hónappal korábbi időpontra legyen kitűzve. Kitért a közgyűlés a főszolgabírák kijelölési jogára is és kifejezte reményét, hogy ennek révén „a község elöljárói állomások képzettségi és erkölcsi szempontokból a törvény követelményeinek megfelelő s megbízható egyénekkel fognak betöltetni". Egyúttal figyelmeztette őket a kijelölési jog gyakorlásával járó óriási felelősségre: „A tisztújító szék elnökének kötelességében álland az, hogy minden rendelkezésre állható adatnak megszerzése és beható megfontolása után kijelölési jogát, illetve képviselő-testületre való befolyását legjobb meggyőződéséhez képest oly irányban gyakorolja és érvényesítse, mely a közszolgálat és a község érdekének a lehető legnagyobb hasznát mozdíthatja elő. Addig másrészt szigorúan kell óvakodnia attól, nehogy akár egyéni rokonszenve, akár személyi befolyása által magát cselekvésében vezéreltetve aképpen intézkedjék, hogy ezáltal akár az igazságosság és méltányosság iránti bizalom csökkenés[r]e okot szolgáltatva, akár pedig előreláthatólag nem alkalmas és megbízhatatlan egyének megválasztását előmozdítva, a közügynek kárt okozzon".49 A megyének a törvény gyors és pontos végrehajtására irányuló törekvését megakadályozta, hogy eléggé lassan haladt a községi szabályrendeletek átdolgozása. A jóváhagyásra beterjesztett szabályrendeleteket a megye sorra visszaküldte, mert mindig valamilyen hiányosságot talált bennük. Végül - ugyanúgy, mint 1872-ben - egy, az általános irányelveket magában foglaló szabályrendelet mintát készítettek,50 hogy ezzel a községek munkáját segítsék. Ennek ellenére még ezt követően is egymás után érkeztek a rosszul szerkesztett szabályrendeletek,51 így a községek az eredetileg 1887. március 31-re kitűzött határidőt már régen túllépték. Legelőször az 1889. október 1-jei közgyűlés fogadott el a második községi törvény szellemében átalakított szabályrendeleteket. Ezen a közgyűlésen került sor a zalalövői körjegyzőséghez tartozó községek szabályrendeleteinek bemutatására is. Zalalövő szabályrendeletét észrevétel nélkül jóváhagyták, Zalamindszent, Pusztaszentpéter, Csöde, Budafa és Zalapataka benyújtott szabályrendeleteit pedig csak a községi képviselők számát 10 főben meghatározó záradékkal kellett ellátni.52

Megfelelő források híján sajnos nem lehet megállapítani, hogy a zalalövői körjegyzőség községeiben megtartott tisztújítások és jegyzőválasztás alkalmával a zalaegerszegi járási főszolgabíró mennyire tudta átültetni a gyakorlatba a megyének a kijelölési jog érvényesítésével kapcsolatban az 1886. augusztus 9-i közgyűlésen megfogalmazott irányelveit. A második községi törvényt megelőző és követő évekről annyit tudunk, hogy az 1873-ban megválasztott körjegyző, Martinék István a jegyzőség nagy kiterjedéséből adódó problémák ellenére egy ideig még ellátta a jegyzői teendőket. A körjegyzőség kettéválása után, 1885. május 21-től egy ideig Zieger Ferenc helyettes körjegyzőt találjuk Zalalövőn. Az 1890-es évek elején Jobbágy Géza, őt követően, 1896. november 25-től pedig Bárány Jenő töltötte be a jegyzői tisztséget.53 A jegyző - mint az eddigiekből is látszik - a polgári korszakban a községi közigazgatás legfontosabb tisztségviselője volt. Nála összpontosult az illető település ügyes-bajos dolgaival kapcsolatos írásbeli ügyintézés.

A bírói pozíció az eltelt néhány évtized alatt sem vált vonzóbbá, mint korábban. Az állami és megyei közigazgatásra vonatkozó rendeleteket, utasításokat a jegyzővel együtt a bírónak kellett végrehajtania. Mivel az adminisztrációt a jegyző végezte, az ügyek gyakorlati lebonyolítását főként a bírónak kellett koordinálni. A hivatalos eljárása során keletkezett kárért — az elöljáróság többi tagjához hasonlóan — őt is felelősségre vonhatták. A bíróvá választás mindenképpen az illető faluközösség megbecsülését, elismerését fejezte ki. A tisztséggel együttjáró felelősség, sok vesződség és fáradság miatt azonban sokan vonakodtak azt elvállalni. Ezért mindkét községi törvény előírta, hogy a bírói hivatalt csak rendkívüli esetben lehet visszautasítani. A megválasztott községi lakosnak legalább egy évig el kellett fogadnia a bírói széket, különben 100 Ft-ig terjedő bírsággal sújthatták.

Valószínűleg a sok terhes teendő és a kényszerű „bírófogás" is közrejátszottak abban, hogy Zalalövőn és a környező községekben a polgári közigazgatás bevezetése után is eléggé gyakran váltották egymást a községbírák. Általában két-három évig, sokan csak egy évig viselték hivatalukat. Különösen Zalamindszentre és Zalapatakára volt ez jellemző. Előfordultak azért kivételek is, mint pl. az előbbi helységben Németh Péter, az utóbbiban pedig Miszori László. Mindketten az 1890-es években látták el viszonylag hosszabb ideig a bírói feladatokat. Miszori László bírói tisztségének 1897-ben bekövetkezett halála vetett véget. Zalalövőn is szerencsésnek tekinthető ebből a szempontból a századfordulót megelőző évtized. Itt kb. 8-9 éven át Takács János töltötte be a bírói tisztséget. Pusztaszentpéteren ugyanez mondható el az 1880-as évek első feléről. Ebben a faluban Devecz Józsefre hárultak ekkor a bírói teendők.54 A bírót a sok tennivalóért csak részben kárpótolta a neki juttatott járandóság. Takács János, lövői bíró fizetése pl. 1896-ban 60 Ft volt. (Ugyanakkor a körjegyzőé: 229 Ft.) Ezt még kiegészíthette a fogyasztási és italadó beszedési járulék, ami — bár jelentős többletmunkával járt - az ő esetében 120-130 Ft-ot tett ki. 1896-ban azonban ezt a jutalékot megvonták a községtől és a régi tartozások törlesztésére számolták el. így a községbíró is elesett tőle. A lövőiek megbecsülését mutatja hosszú időn át tevékenykedő bírájuk iránt, hogy ekkor 80 Ft segélyösszeget szavaztak meg a részére, mondván, hogy „a községbírói tiszti fizetés csekély 60 Ft, melyért a köz-ségbíró[nak] egész éven át saját gazdaságát elhanyagolni és a község ügyeivel foglalkoznia kell, mely Z[ala]lövő községben igen is tetemes".55 Ezen „tetemes" és sokrétű munka „kellékeiről" fennmaradt egy lajstrom, amelyet a zalapatakai elöljáróság tagjai készítettek az elhalálozott bíró, Miszori László házánál 1897. szeptember 5-én. Néhány jellemző érdekesség a jegyzékből: jó karban lévő tűzi fecskendő, 2 db községjelző tábla, 4 db fürdést tiltó tábla, 1 db marhahajtó utat jelző tábla, 3 db egycsövű lőfegyver, mérnöki lánc 10 db szeggel, 1 db köböl, zalapatakai és fernekági térkép és földkönyv, régi bíróláda, mozgósítási utasítás, fogyasztási adó befizetési ívek és kivetési lajstromok, a templom és paplak javítására vonatkozó lajstromok, 2 db törvénykönyv, fertőző betegséget jelző lapok, szegények nyilvántartása, a mezőőr eskü bizonylata, 1897. évi közmunka összeírás, megyei szabályrendeletek, marhalevelek, telekkönyvi végzések, 1 db régi hegyartikulus, 1 db jegyzőkönyv stb.56

A második községi törvény végrehajtásával hosszú időre kialakultak azok a keretek, amelyek között a községek elöljárósága és képviselő-testülete önkormányzati jogait gyakorolhatta. E tekintetben a dualizmus fennállása idején már nem történt lényeges változás. A különböző típusú községeknek a közigazgatási rendszerben elfoglalt helye véglegessé vált.57 A politikailag konszolidált viszonyok és a gazdasági növekedés pedig megteremtették azokat a feltételeket, amelyek révén a községek saját erőforrásaik gyarapításával már a következő évszázad kihívásaira koncentrálhattak.

A századfordulótól az első világháborúig

A XIX. század végén kibontakozó egyházpolitikai küzdelem az 1890-es évek közepére meghozta az eredményt: megvalósult az egyház és állam szétválasztása. Liberális szellemű törvények egész sora született, amelyek vallási téren is biztosították a polgári szabadságjogokat. Ezek folytán az eddig kizárólag az egyházi hatóságokhoz tartozó feladatkörök egy része az állam kezébe került. A közigazgatási apparátus teendői tehát bővültek. E teendők egyike 1895-től kezdődően az állami anyakönyvek vezetése volt, amelyet az 1894. évi XXXIII. törvénycikk rendelt el. Ennek végrehajtása során a községeket úgynevezett anyakönyvi kerületekbe sorolták. A kerületek és a körjegyzőségek határai azonban nem mindig estek egybe. Ugyanazon körjegyzőség községei más-más anyakönyvi kerületbe is be lehettek osztva és fordítva. Az ügyintézés során ebből keletkező anomáliák a községi igazgatás számos más problémáját is felszínre hozták. Előfordult pl. olyan eset, hogy az egyik járásban lévő község a szomszéd járás körjegyzőségéhez tartozott. Mindez halaszthatatlanná tette az egész rendszer megreformálását. Mindenekelőtt létre kellett hozni a körjegyzőségek és anyakönyvi kerületek egységét. Ezt segítette elő a fenti törvényt módosító 1904. évi XXXVI. törvénycikk, amelynek értelmében minden nagyközségnek és körjegyzőségnek egy-egy olyan anyakönyvi kerületet kellett képeznie, amelynek székhelye a községi, illetőleg a körjegyző székhelyével volt azonos. Azokat a községi anyakönyvi kerületeket pedig, amelyek nem alkottak egyúttal jegyzőséget is, a szomszédos anyakönyvi kerületekhez csatolták, vagy nagyközségekké, illetve körjegyzőségekké alakították58. Ennek következtében a jegyzőségek beosztását jelentősen meg kellett változtatni. Zala megye ezen változtatás végrehajtására 12 körjegyző éves fizetésének megfelelő Összegű, vagyis 19200 korona évi államsegélyt kapott. Ebből a pénzből azok a jegyzőségek részesülhettek, amelyeket az átszervezés érintett. Az új jegy-zőségekbe beosztott és a régi jegyzőségekben megmaradt községeknek az évi 1600 koronában meghatározott jegyzői fizetéshez való hozzájárulása nem lehetett magasabb az átalakulás előttinél. Így a régi jegyzőségek azt az összeget, amelyet a belőlük kilépő községek eddig a jegyző fizetéséhez adtak, ezentúl az államsegélyből kapták. Ugyanígy az új jegyzősegeknek is ebből juttatták azt a pénzt, amely még hiányzott ahhoz, hogy a szövetkezett községek korábbi hozzájárulásának együttes összege az 1600 koronát kitegye.59

Ezen változások következtében a zalalövői körjegyzőség területe is módosult. Először Budafa lépett ki a jegyzőségből. A község 1904-ben, még az átszervezés megkezdését megelőzően kérte, hogy a salomvári körjegyzőséghez csatlakozhasson. Előadta, hogy a zalalövői körjegyzőség legszélső községeként mindkét körjegyzőség székhelyétől egyenlő távolságra esik. Egyházilag és iskolailag azonban a salomvári körjegyzőséghez tartozik és a falu ingatlanainak nagyobb része szintén a salomvári körjegyzőségben társult községek határában fekszik. Anyakönyvileg a zalalövői kerület részét képezi, de átcsatolása esetén ezzel kapcsolatos teendőit ugyancsak a salomvári kerületben kívánja ellátni. A megye a kérelemnek az abban felhozott indokok alapján helyt adott és kimondta, hogy Budafának ugyanakkora összeggel kell támogatnia a salomvári körjegyző javadalmazását, mint amekkorát eddig a zalalövői jegyzőnek fizetett. Budafa kilépésével a lövői jegy-zőségben maradt községek terhei nem emelkedtek jelentősen, Salomváron pedig a Budafa csatlakozása által befolyó pénzt az ottani körjegyző fizetésének emelésére fordították.60 A zalalövői körjegyzőség községeinek a száma Pusztaszentpéter kiválásával nemsokára tovább csökkent. Az anyakönyvi kerületek és a körjegyzőségek területének egységesítése során a községet 1906-ban az egerszegi járástól az alsólendvai járáshoz, ezen belül pedig a csesztregi körjegyzőséghez csatolták. Ezek után a lövői jegyzőséget Zalalövő, Zalamindszent, Zalapataka és Csöde alkotta. A jegyzőtartás költségeit tekintve pedig a Pusztaszentpéter kiválásával kieső összeget a bevezetőben említett államsegélyből kapott juttatás pótolta. 61

A körjegyzőség területének nagysága tárgyalt korszakunkban ezt követően már nem változott. Nem sokkal az első világháború előtt viszont fölmerült az a lehetőség, hogy az egész jegyzőséget a zalaegerszegi járástól egy újonnan létesítendő járáshoz csatolják. Zalabaksa és Belatinc községek ugyanis 1912-ben kérvényt intéztek a megyéhez új járás felállítása iránt. Elképzelésük szerint ebbe a zalalövői körjegyzőséget is bekebelezték volna. Ennélfogva az érintett községek képviselőinek meg kellett jelenni az ezzel kapcsolatban 1912. július 22-én Alsó-lendván tartott egyeztető tárgyaláson. A községek képviselő-testületi üléseiken természetesen már ezt megelőzően kialakították álláspontjukat. Eszerint mind Zalalövő, mind Zalapataka határozottan elutasította a jegyzőségnek a zalaegerszegi járástól való, kilátásba helyezett elcsatolását. Ezenkívül Zalalövő és Zalapataka képviselő-testülete is felszólította a tárgyaláson részt vevő községbírót és körjegyzőt, hogy „ott a község és a körjegyzőség veszélyeztetett érdekeit a rendelkezésükre álló minden eszköz felhasználásával megvédjék, az átcsatolás, s minden szervezeti változtatás ellen egyenesen tiltakozzanak." Indoklásul a következőket hozták fel: „A zalalövői körjegyzőség a jelenlegi állapotokkal teljesen meg van elégedve. Járási székhelye egyúttal a vármegye székhelye is, hatóságait egy helyen, s könnyen hozzáférhető módon feltalálja. A közeljövőben kiépítendő, zalaegerszeg-zalalövői h[elyi] é[rdekű] vasúttal pedig direkt vasúti összeköttetésbe lép a jelenlegi járási székhelyével, amiből következik, hogy a tervbe vett átcsatolás mennyire sérelmes lenne a zalalövői körjegyzőségre." Hozzátették még azt is, hogy ez az intézkedés a polgárok körében elégedetlenséget szülne és a közigazgatási intézmények ellen ellenszenvet és haragot ébresztene.62 A zalapata-kaiak még azt is megjegyezték, hogy a „Zalalövő és Zalabaksa közötti útvonal olyan lakatlan, hogy a gyengébb idegzetű, s kissé képzelődő ember - s különösen a gyengéd lelkületű nő — az év nagy részében egyedül ezen utat megtenni sem meri."63 Zalamindszent és Csöde véleményét forrásaink nem közlik, de feltételezhetjük, hogy ők is egyetértettek az előbbi két községgel. Az új járás végül is nem jött létre. A jövő kutatások feladata kideríteni, hogy ebben a zalalövői jegyzőség és esetleg más érintett községek tiltakozása vagy egyéb közigazgatási megfontolások játszottak-e nagyobb szerepet. A Zalalövő környéki községek mindenesetre megnyugodhattak. A zalaegerszegi járástól való elszakítás elleni erélyes fellépésük azt mutatja, hogy a körjegyzőség tagjaként nemcsak az adminisztrációs gépezet egy részét képezték, hanem egymáshoz tartozásuk adott esetben érdekeik közös megvédésében is megnyilvánult.

A körjegyzőségben szövetkezett községek kifelé egységes érdekközössége mindjárt megszűnt, ha a jegyzőség egyes községeinek önállóságát vagy alapvető érdekeit fenyegette veszély. A „veszélyforrás" maga a székhelyközség, Zalalövő volt, akiknek pedig tartaniuk kellett tőle: Zalamindszent és Zalapataka. Zalalövő a körülötte kialakult gazdasági vonzáskörzet centrumaként, a két szomszédos községét jelentősen meghaladó népességszámával és területével,64 a közigazgatásban, a kulturális és hitéletben betöltött központi funkcióival minden tekintetben a térség meghatározó településének számított. A három falu tárgyalt korszakunkban már szinte teljesen összeépült. A szomszéd községek gyerekei a lövői iskolát látogatták. A mindszenti és patakai lakosok a lövői piacon adták el terményeiket és a lövői kereskedőknél szerezték be szükségleteiket. Ehhez a községhez kötötte őket a körjegyzőség adminisztrációja, a körorvos, a vasútállomás, a posta, a távirdahivatal stb., s 1912-től ide jártak templomba is. Mindezek folytán felvetődött, hogy a közigazgatási feladatok nagy részét közösen ellátó, a gazdasági, társadalmi és kulturális kapcsolatok révén egymáshoz sok szállal kapcsolódó településeket egy községgé kellene egyesíteni. Erre az 1886-os községi törvény lehetőséget biztosított. „Összeépült községeknek a közigazgatás érdekei által követelt egyesítését", ha azt a megye is javasolta, az érintett községek bármelyike kérhette. A végső szót a belügyminiszter mondta ki.65 A „közigazgatás érdekedre hivatkozva sok érvet lehetett felsorakoztatni, s az egyesítésre törekvő község végül elérhette célját. Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka közül — a fent elmondottakból kifolyólag — természetesen Zalalövő volt az, aki az egyesítést szorgalmazta. Ennek napirendre kerülését a Zalapatakához tartozó Fernekág községrész önállósulási szándéka váltotta ki. Fernekág birtokosai 1909 folyamán kérvényt intéztek a vármegye alispánjához, amelyben önálló kisközséggé válásuk iránti óhajukat fejezték ki. Ezen törekvésük valóra váltásához azon feltételeknek kellett megfelelniük, amelyeket az 1886. évi községi törvény a puszták községgé alakítására vonatkozóan előírt.66 Ezeket a fernekágiak azonban csak részben tudták teljesíteni. Nem rendelkeztek pl. a képviselő-tesület megalapításához szükséges lélekszámmal, nem szándékoztak községházát, népiskolát felállítani stb. A szétválás után pedig mind Zalapataka, mind Fernekág lakosai csak óriási anyagi áldozatok árán tudtak volna a községi törvényben előírt kötelezettségeiknek eleget tenni.67

Az ügy sokáig elhúzódott, s ennek kapcsán három évvel később, 1912-ben Zalalövőnek, Zalapatakának és Zalamindszentnek is nyilatkoznia kellett a települések további sorsát illetően. Ekkor már világossá vált, hogy a megye támogató nyilatkozata ellenére Fernekág nem szerveződhet önálló kisközséggé. Zalapatakától való területi különállása, rossz közlekedési viszonyai miatt azonban mindenképpen valamilyen megoldást kellett keresni. A dolog végkifejlete precedenst teremthetett, mert elméletileg a Zalalövőhöz tartozó Irsapuszta is bármikor bejelenthette volna önállósodási igényét. Mindez arra ösztönözte Zalalövőt, hogy központi szerepköréből adódó helyzeti előnyét ne a széttagolódás, hanem inkább az egységesítés irányába ható erők érdekében használja ki. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy ezen szándékát a felsőbb hatóságok is pártfogolták. Ezért a kérdés 1912-ben már úgy merült fel, hogy helyeselnék-e a községek a három település egyesítését, vagy Fernekág Zalalövőhöz csatolását. Fernekág bármiféle elszakadását Zalapataka már három évvel korábban is ellenezte, így most is az elcsatolás ellen foglalt állást. Elutasította a három község egyesítését is, és közölte, hogy ez ügyben „minden hatósági fáradozás meddő", mert a képviselő-testület véleménye teljesen megegyezik a lakosság nézeteivel.68 Zalapataka tehát mindkét kérdésben a meglévő állapotok fenntartását óhajtotta. Zalamindszent álláspontját Fernekág jövőjét illetően nem ismerjük, az egyesítés helyett viszont ők is inkább az önállóságra szavaztak.69 A zalalövőiek sajnálkozásukat fejezték ki a két másik község határozatával kapcsolatban, s a kérdést tárgyaló 1912. júl. 7-i képviselőtestületi ülésen összefoglalták mindazon érveket, amelyek az egyesítés mellett szóltak. Számadatokat hoztak fel annak bizonyítására, hogy az egyesítés után mind az általános közigazgatási, mind pedig a községi önkormányzati terhek csökkennének. Előadták, hogy a három falu etnikai és felekezeti viszonyai, életmódja és szokásai hasonlóak, a községek határa pedig „úgy van a természet által megalkotva, mintha már régi idők óta egy községi határt képezett volna." Fernekág átcsatolása ügyében már jobban megoszlottak a vélemények. A részben a lövői, részben a fernekági határban fekvő, 1000 holdat meghaladó birtoka révén érintett Barthalos István képviselő a három község egyesülését és Fernekág átcsatolását is támogatta. Ez utóbbi kapcsán felhozta, hogy „Fernekág határa teljesen a zalalövői határba van beékelve" és „Fernekág községrész lakossága minden tekintetben Zalalövő község felé gravitál". Horváth Lajos községbíró ellenezte Fernekág önmagában való csatlakozását, ehelyett inkább a három község egyesítését sürgette. A képviselő-testület többsége egészében véve inkább ez utóbbit tartotta fontosabbnak, s a meghozott határozat is ezt tükrözi. Kimondták, hogy Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka kisközségeknek „Zalalövő" elnevezéssel és nagyközségi státusz engedélyezésével való egyesítését helyeslik, s ha ez nem valósulhat meg, Fernekág községrésznek Zalalövőhöz való csatolásához is beleegyezésüket adják. Kijelentették, hogy a három település egy községgé egyesítését sokkal célravezetőbbnek tartják, mint csupán a fernekági határ átcsatolását. Hangsúlyozták, hogy Zalalövő „az egyesítés eszméjével nem anyagi hasznot, hanem kizárólag erkölcsi erőt akar szerezni, s a szétforgácsolt jövedelem egyesítésével a kultúrá[nak] és a mezőgazdaságnak, valamint a közigazgatásnak akar szolgálatot tenni." A további teendőkkel kapcsolatban úgy döntöttek, hogy az egyesítés végrehajtásához kérni fogják a járási főszolgabíró, az alispán és a megyei közgyűlés támogatását. A társuló községekkel pedig folytatják a tárgyalásokat, végső határozatot viszont csak akkor hoznak, ha a felsőbb hatóságok az egyesítést ténylegesen kilátásba helyezik. Közölték, hogy az eljárást oly módon kérik lefolytatni, hogy „az egyesítésre Zalamindszent és Zalapataka községek némiképpen kényszerítve legyenek".70 A „kényszerítéséhez úgy látszik egyelőre nem találták meg a leghatásosabb eszközöket. A két szomszédos község egy ideig még sikeresen védelmezte autonómiáját. Az ügy tárgyalt korszakunkban nem zárult le. Az ezt követő évekre várt annak eldöntése, hogy a három település továbbra is a maga útját járja-e, vagy inkább együttes erővel küzdjön polgárai boldogulásáért.

Míg az egyesítéssel és Fernekág hovatartozásával kapcsolatos tárgyalások folytak, Zalalövő határában, a már említett Barthalos István birtokán egy új telepes község volt kialakulóban. A birtok, bár két község területén - a Zalapatakához tartozó Nagyhegypusztán és a Zalalövőhöz tartozó Irsapusztán — feküdt, összefüggő területet képezett. A telep a zalalövői határba eső birtokrészen jött létre. 1913 végén mintegy 300 főnyi, vegyes felekezetű - római katolikus és református - lakossággal rendelkezett. A lövőiek a telep létrejöttének nem örültek túlságosan, mert féltek az általa esetlegesen rájuk háruló anyagi terhektől. Főként azonban azt sérelmezték, hogy a telepítéskor - bár az a földművelésügyi minisztérium tudtával és beleegyezésével történt - őket nem kérdezték meg. Az oda érkező családok állítólag a község meghallgatása nélkül telepedtek le. A birtokviszonyok tárgyalt korszakunkban még rendezetlenek voltak, s ugyanúgy nem lehetett tudni még azt sem, hogy az irsapusztai telep a jövőben önálló községgé alakul-e, vagy valamilyen formában Zalalövőhöz fog tartozni.71

A körjegyzőség területét és a települések státuszát érintő, végrehajtott vagy tervbe vett változtatások mellett ezekben az években a községek belső ügyei is eléggé lekötötték azok vezető testületeinek a figyelmét. A jegyzőség területe a bekövetkezett átalakítások folytán kisebb lett, de a községek irányításával együttjáró nagy felelősség, sok munka, vesződség és fáradság a régi maradt. A teendők sokasága - még Budafa és Pusztaszentpéter kiválása előtt - arra késztette a községek képviselő-testületeit, hogy a jegyző munkájának megkönnyítésére egy segédjegyzői állást rendszeresítsenek. 1901. március 3-án ez ügyben hozott határozatukat a megye 1901. szeptember 9-i közgyűlése hagyta jóvá, de a segédjegyző Páslek Géza személyében csak 1902. szeptember 18-án foglalhatta el hivatalát. Fizetését 400 koronában és 80 korona lakbérilletményben állapították meg. A segédjegyzőt a körjegyzőség községei választották, munkáját a jegyző közvetlen alárendeltjeként végezte.72 Az 1896. november 25-től hivatalban lévő körjegyzőt, Bárány Jenőt betegsége miatt 1908. július l-jével nyugdíjazták. Helyére a röviddel ezután lezajlott választás folytán Korbai Dezső került. Fizetése 800 koronát tett ki, amelyhez 160 korona irodafűtési és takarítási, valamint 43 korona 50 fillér irodaátalány járult.73 Korbai Dezső működése idején vált véglegessé az Országos Községi Törzskönyvbizottsággal történt egyeztetések után Zala megye községeinek hivatalos elnevezése és írásmódja. Eszerint 1908. november l-jétől kezdődően a zalalövői körjegyzőség községeit és a hozzájuk tartozó lakott helyeket illetően a következő változások léptek életbe:74

1. táblázat
A zalalövői körjegyzőség községeinek hivatalos elnevezése 1908. november 1-jétől
Eddigi elnevezés írásmód Új elnevezés írásmód A községhez tartozó lakott helyek
Zala-Lövő Zalalövő Csötörtökhely Sötétmajor Irsapuszta Pácodpuszta
Szentmártonpuszta
Zala-Mindszent Zalamindszent Pacsapuszta
Zalapataka-Fernekág Zalapataka Fernekág Nagyhegypuszta
Csöde Csöde -

1908-1909 folyamán került sor a községek új szervezeti szabályrendeleteinek kidolgozására is.75 Egy ideig úgy tűnt, hogy a most már Korbai Dezsőnek segédkező Páslek Géza helyett hamarosan új segédjegyzője lesz a községeknek. Páslek Gézát ugyanis 1908-ban egy időre felfüggesztették és fegyelmi eljárást folytattak ellene. Az ügy részleteit nem ismerjük, de annak okai feltehetően hivatali tekintélyét sértő magaviseletében keresendők. Állását végül is 1913. március 1-jéig megtarthatta, ekkor egészségi okokra hivatkozva nyugdíjazták.76 Korbai Dezső személye sem volt túl szerencsés választás a községek számára. A neki adott anyagi juttatásokat valószínűleg kevesellte, ezért 1910-1911-ben különböző ösz-szegeket vett fel jogtalanul a lövői községi pénztárból. Ennek következtében ellene is fegyelmi eljárás indult, és 1912. április 28-án végleg felfüggesztették hivatalából.77 Utódja Tóth Géza lett, aki először helyettes, majd rendes körjegyzőként látta el feladatát.78

A községbírák az első világháborút megelőző években sem tudtak maradéktalanul örülni a beléjük helyezett bizalomnak. Ennek okai ugyanazok voltak, mint korábban. Gyakori cserélődésük most is kimutatható, néhányan azonban ezúttal is megpróbálták viszonylag hosszabb ideig vállalni ezen terhes tisztséget. Zalapatakán Pintér András és Tóth József, Zalalövőn Horváth Lajos, Zalamindszenten pedig Horváth István és Andor Mihály nevét kell megemlítenünk.79 A század első évtizedében aztán lassan már megfogalmazódott az a felismerés, hogy a gyakori bíróváltás nem szolgálja a községek érdekeit. Ezen mindenekelőtt a fizetés felemelésével lehetett segíteni. A lövői képviselő-testület ezzel kapcsolatos vitái kellőképpen tükrözik a hosszú évtizedek során kialakult helyzetet: a bírói hivatal terhességét, a sok munka ellenében kapott csekély fizetséget, a tisztségtől való mielőbbi szabadulás óhaját. 1907-ben pl. a lövőiek a bíró fizetését 200 koronában állapították meg. Thassy Imre és Sztachó István képviselőtestületi tagok, magasabb fizetést javasolva, ezt megfellebbezték. Fellebbezésük indoklása találóan jellemzi a fennálló problémákat: „a mostani sok halmozott teendők miatt a községbírói állástól mindenki fél, és egy év leforgása alatt minden körülmények között attól szabadulni igyekszik, és emiatt a község közérdeke szenved egyedül." Hozzátették, hogy a fizetés felemelését azért kívánják, „nehogy a községbíró a község megbüntetett, de bizalmi embere" legyen. Elmondták, hogy az éppen hivatalban lévő községbírónak, Cseke Jánosnak is napszámos munkát kell végeznie, hogy családját fenntarthassa.80 Fellépésük nem hozott eredményt, de a képviselő-testület egy év múlva mégiscsak megszavazta a magasabb fizetést: „Tekintettel a felette sok munkaszaporulatra és arra, hogy a volt csekély fizetések mellett sem bírót, sem kisbírót kapni nem lehet, és folyton váltakoznak, felemelendő volt, éspedig a bírói évi fizetés 240 koronára, a kisbírói fizetés évi 120 koronára."81 1909 elején a bor- és hús fogyasztási adóbeszedési jutalék átengedésével akarták megtartani a bírói székben Horváth Lajost. Tevékenységét méltatva hangsúlyozták, hogy „a községnek nevezett községbíró erélyes és szakértő munkálkodására a község rendkívül elhanyagolt ügyei rendezése céljából szüksége van." A bírót ezek az érvek nem hatották meg, s bár pár év múlva újra megválasztották, ezúttal lemondott.82 1911-től már évi 300 korona volt a bíró bére, 1912-ben pedig pótszabályrendelet rögzítette a bíró összes juttatását. Eszerint fizetése 400 koronát tett ki, ehhez jött még az irodai és világítási átalány, valamint a napidíj. Ez utóbbi összege attól függően változott, hogy a község belterületén, külterületén, a körjegyzőség területén vagy a járási székhelyen folytatott-e hivatalos tevékenységet. Amikor pedig a megye kifogásolta a község belterületén való működésért felszámított napidíjat, a képviselő-testület kifejtette azon okokat, amelyek a pótszabályrendelet megalkotására ösztönözték: „Zalalövő község az ő különös helyzeténél fogva a mindenkori községbíró javadalmazását oly módon kívánta szabályozni, hogy ezáltal elejét vegye a közelmúltban is tapasztalható volt gyakori bírói változásoknak, s a változásokkal járósok kellemetlenségek[nek]. Zalalövő községben a teendők sokasága a községbírót állandóan foglalkoztatják, s így nem kívánhatja a község azt, hogy külfoglal-kozások alkalmával a községbíró a teendőket ingyen köteles legyen végezni." Az erre vonatkozó megyei határozatról pedig önérzetesen kijelentették, hogy az a község autonóm jogait sérti.83 Mindez arra utal, hogy a képviselő-testület most már tényleg felismerte, hogy a községi közigazgatás folyamatos működése a község alapvető érdeke. A folyamatosság biztosításához pedig olyan feltételeket kellett teremteni, amelyek segítségével a jegyző mellett a bíró is hosszabb ideig szerepet vállalhatott a közügyek intézésében. Belátták annak fontosságát is, hogy a bíró ne kényszerből, a büntetéstől félve, hanem belső meggyőződésből, a közügyek iránti valódi elkötelezettségtől vezérelve fogadja el megbízatását. A terhesnek érzett, sok esetben a magángazdaság művelését vagy más egyéni vállalkozás folytatását háttérbe szorító hivatalos feladatokat nyilván nem lehetett teljes odaadással és lelkesedéssel végezni. Ez a hozzáállás aztán az egész képviselő-testület tevékenységére kihatott. Zalalövőn állandóan visszatérő panasz, hogy a képviselő-testületi tagok „régi szokáshoz híven, a közérdekkel semmit nem törődve" nem jelennek meg az üléseken, s az egész testület „lanyhán hordja a község érdekét szívén".84 A következmény érdektelenség, nem egyszer a közügyek elhanyagolása volt. Aki pedig szívesen kivette volna részét a község ügyeinek intézéséből, azt az alacsony bírói fizetés miatt sokszor létfenntartási nehézségei akadályozták meg ezen tisztség hosszabb ideig való betöltésében. A probléma valószínűleg nemcsak a lövői jegyzőség területén, hanem a megye más részein is jelentkezett. Mindez összefüggött azzal, hogy az 1886. évi községi törvény az elöljárók fizetésének szabályozását a községek hatáskörében hagyta. így az egyes települések anyagi helyzetétől függött, hogy a bíró mennyi fizetést kap. Az ezzel kapcsolatban született döntések kihatásait a zalalövőiek saját közügyeik állapotán lemérhették. Amint láttuk, a következtetést is levonták, s talán még nem későn. A közügyek iránti felelősség felébredése, a községi közigazgatás stabilizálására való törekvés, a rendezett viszonyok megteremtésének igénye az önkormányzatnak az eddiginél jóval hatékonyabb működését segíthette elő. S a társadalmi, politikai problémák nyomasztó súlya alatt, a készülő világháború árnyékában az itteni lakosok is egyre nagyobb szükségét érezték annak, hogy a maguk alkotta törvények által szabályozott közösségben biztonságot és támaszt találjanak

Közösségi létesítmények, infrastruktúra

A községek szűkös anyagi lehetőségei tárgyalt korszakunkban általában nem tették lehetővé a komolyabb beruházásokat, a látványos fejlesztést. Az önkormányzat működtetése, a középületek fenntartása, állaguk megőrzése a bevételek jelentés részét felemésztette. Nagyobb kiadással járó középítkezést csak különböző megtakarításokkal, csereügyletekkel, kölcsönök felvételével stb. tudtak végrehajtani. A községi pótadó emelését persze sokszor így sem lehetett elkerülni. Közpénzek hiányában a nemes célok elérését sokszor társadalmi kezdeményezés tette lehetővé. A közcélú adakozások, az önszerveződés változatos formai a társadalmi élet más-más színterein zajlottak. E tekintetben mindenekelőtt az egyházak szerepét kell kiemelni, de a különböző egyesületek, körök is számtalan jótékony célú rendezvényt tartottak. Így a nehézségek ellenére önkormányzati, társadalmi vagy más erőforrásokból mindig sikerült a település arculatán, külső megjelenésén egy kicsit változtatni, s az egész közösség számára hasznos befektetések megvalósításának a módját megtalálni.

Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka első közös vállalkozása a szabadságharc leverése után az iskola és községháza építése volt. A helytartótanács 1854. január 30-án és 1854. július 8-án kelt rendeletei értelmében a régi lövői iskolaépület leromlott állapota miatt a községeknek új, a tanítás céljára alkalmas helyiségekről kellett gondoskodni. Az új iskola az előzetes számítások szerint legalább 4000 Ft-ba került volna, felépítésére pedig két évet szántak. Már készültek a tervek, amikor a nemrég elhalálozott Nagy Antal kovácsmester özvegye, Horváth Katalin árulni kezdte félig felépített, egyemeletes házát. Az épületet már tető fedte, méghozzá cseréptető, s úgy tűnt, hogy megszerzésével az építési költségek jó részét meg lehet takarítani. Ezért az illetékes zalaegerszegi járási főszolgabíró szorgalmazására a községek elöljárói a nagyobb birtokosokkal való tanácskozást követően gyors döntést hoztak a ház megvásárlásáról. Az adásvételi szerződést 2000 Ft-os értékben 1854. szeptember 23-án kötötték meg. A földszinten, amely 4 szobából, 1 konyhából és 1 kamrából állt az iskolát és a tanítói lakot akarták elhelyezni. A felső szinten községi hivatalos helyiségeket és bérleményeket kívántak kialakítani. A munkát főként az emeleti részen folytatták, mert az ottani bérlemények mielőbbi létrehozásával a községi bevételeket szerették volna növelni. A vételár behajtásának már említett nehézségei miatt azonban az építkezés elhúzódott. Az anyagi gondok közepette a községek arról vitatkoztak, hogy azok a szomszéd települések, ahonnan a gyerekek Lövőre jártak iskolába, hozzájáruljanak-e és milyen mértékben a költségekhez. Az 1854 előtti iskolaépületet sem sikerült áruba bocsájtani, mivel a telek, amelyen állt, nem a községé, hanem néhány birtokosé volt. Ugyanakkor az új épületet eladó Horváth Katalin követelte a pénzét és törvény elé vitte az ügyet.85 A bírósági végrehajtások megkezdődtek, de a kintlévőségeket ezzel sem tudták lényegesen csökkenteni. Az abszolutizmus kora időközben már leáldozott, a vételár jelentős része azonban még az 1860-as évek végén is hiányzott. Az építkezést valószínűleg soha nem fejezték be, legalábbis erre utaló adattal nem találkoztunk. Sőt még az épület állagának megóvásával sem nagyon törődhettek, mert a megyei hatóságok 1870-ben már „romladozófélben" lévőnek nevezik a lövői iskolát.86 Végül a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak ugyanebben az évben meghozott végzése folytán a községek már nem odázhatták el továbbra is a vételár kifizetését és a szükséges javítások elvégzését. A vételárnak és a közben felhalmozódott kamatoknak a törlesztéséből a lövői iskolához tartozó mindegyik községnek ki kellett vennie a részét, a felújításhoz pedig 1877-ben államsegélyt kaptak.87 Az iskola további sorsára vonatkozóan röviden csak annyit jegyzünk meg, hogy 1899-ben állami tulajdonba került, a javítási és tatarozási költségeket azonban ezután is a községek vállalták. 1909-1910 körül a tanítói lakást tanteremmé alakították át, az épület azonban egyre kevésbé felelt meg a vele szemben támasztott követelményeknek.88 Ezért 1913-ban az iskolafenntartás céljából egyesült Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka községek már egy új iskola építését vették fontolóra. Az iskola számára először is telket kellett biztosítani, mivel az új iskolaépület az addigi iskola helyén nem fért volna el. Az eredetileg az iskola céljára szánt telket viszont átadták a római katolikus egyházközségnek a felépíteni szándékolt plébániatemplom számára. Ezért az elöljáróság megkereste az egyházközséget, hogy a telekért cserébe felajánlott addigi templomhely mellett még engedje át a községnek az átadott ingatlan szomszédságában, de az egyházközség tulajdonában lévő, iskolaépítésre alkalmasnak látszó telket. Ez a vasútállomásra vezető utcában feküdt, s a képviselő-testület elsősorban annak előnyös helye miatt akarta az iskolát és az iskolakertet itt létrehozni. Egyúttal kérelmet intéztek a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz is, hogy a telek felajánlása esetén államköltségen építsék fel az iskolát, az addigi iskolaépületet pedig óvodai, és egyéb célokra engedjék át a községeknek.89 Az új iskola végül is csak az 1930-as évek elején készült el.

S most lássuk néhány pedagógus nevét, akik ez idő alatt, az ideálisnak éppen nem nevezhető állapotok között, írásra-olvasásra és egyéb ismeretekre okították az itteni gyerekeket; az 1850-es években Mihályka János, az 1860-as évek végén és az 1870-es évek elején Frankovics Nándor, 1881-től 1899-ig Vizmathy Antal tanított a lövői iskolában. Ez utóbbi mellett az 1890-es évektől Gyömörei Miksa működött segédtanítóként. Őt még 1909-ben is Lövőn találjuk. Az iskolai oktatást azonban ekkor már Vizy István igazgató-tanító irányította.90

Az iskolaépület falai között nemcsak a tanítók végezték felelősségteljes munkájukat, hanem sokáig ez a ház adott otthont a körjegyzői irodának is. Lakást viszont a község nem tudott biztosítani a jegyző számára. Ebből kifolyólag 1899-ben, az iskola államosításakor a községek újabb problémával szembesültek. A jegyzői irodát el kellett költöztetni az épületből, s egyúttal a jegyzői lakás számára is helyet kellett keresni. Megfelelő községi épület nem állt rendelkezésre, ezért először úgy gondolták, hogy mivel a kocsma amúgy is keveset jövedelmez, ebből alakítanak ki jegyzői lakást, irodát és más hivatalos helyiségeket. Később az ez ügyben kiküldött bizottság javaslatai folytán ezt az álláspontot módosították és a képviselő-testület tagjai úgy döntöttek, hogy a községi kocsma eredeti funkcióját megtartva a szükséges célra inkább egy alkalmas épületet bérelnek. A szerződést Hethéssy Emília férjezett Nagy Károlyné és Hethéssy Izabella férjezett Skriba-nek Béláné zalalövői lakosokkal 1899. július 24-től 1905. július 24-ig terjedő időtartamra meg is kötötték, s ezáltal egy ideig a jegyzői lakásról is gondoskodni tudtak.91 A bérleti idő lejártának közeledtével azonban ismét felvetődött a kérdés, hogy hol helyezzék el a községi hivatalokat. Nemcsak jegyzői irodára és lakásra, hanem községi tanácsteremre, anyakönyvi irodára, óvodahelyiségre, betegszobára és más egyéb közcélú helyiségekre is szükség lett volna, tehát mindenképpen valamilyen végleges megoldást kellett találni. A képviselő-testület erre a célra az ún. Leitner-féle házat szemelte ki, amely Zerkovitz Lajos bécsi lakos tulajdonában volt. Úgy látták, hogy a házban és a telken az összes községi intézményt el lehet helyezni. Ezek után az elöljáróság kapcsolatba lépett a tulajdonossal, aki hajlandónak mutatkozott az ingatlan eladására. Az 1904. július 19-én megkötött adásvételi szerződésben 17000 korona vételárban állapodtak meg, amit a község 50 évre felveendő községi kölcsönnel kívánt fedezni. A pénzt a körmendi takarékpénztár biztosította.92 Az épületen azonban még jelentős átalakításokat kellett végezni, nemcsak a községi intézmények tervezett elhelyezése, hanem az egész ingatlan jövedelmezőbbé tétele érdekében is. A régi iskolaépülethez hasonlóan itt is bérleményeket kívántak létrehozni, s az ebből származó bevételből akarták a hosszú lejáratú kölcsön törlesztőrészleteit fizetni. Az építkezéshez szükséges pénzt pedig a 3600 korona értékű regale kártalanítási kötvény értékesítésével teremtették elő. Ezt az összeget mindenekelőtt községi tanácsterem, két jegyzői iroda, szegénykórház, községi fogda, jegyzői lakás létesítésére és a fennmaradó épületrészek rendbehozatalára akarták felhasználni. Az építkezés már 1905 elején megkezdődött. Az ezzel kapcsolatos terveket az államépítészi hivatal készítette, a munkát pedig egy külön erre a célra létrejött építészeti bizottság felügyelte.93 Az átépítéshez téglát használtak, a szükséges szakmunkáknál pedig a helybeli iparosokat részesítették előnyben. Így pl. a kőművesmunkát Adravecz Lajos, az ácsmunkát Pesti János, az üvegezési munkát Kruczler Mátyás lövői mesteremberek végezték. Rajtuk kívül még Benedek Lajos körmendi asztalos és Scheer János cserepes is dolgoztak az építkezésen. A segédmunkaerőt községi közmunkával akarták biztosítani, de ennek teljesítését sokan megtagadták. Ezért a képviselő-testület külön határozatban szólította fel a község lakosait a közmunka leszolgálására. A határozat kimondta, hogy ha valaki ezen kötelezettségének nem tesz eleget, akkor a saját költségére felfogadott munkásokkal végeztetik el helyette a munkát.94 Az egész község érdekét szolgáló építkezéshez igénybe veendő közmunkától való vonakodás egyrészt a közügyek iránti, már említett érdektelenséggel, másrészt azzal magyarázható, hogy az építkezés ideje egybeesett a mezőgazdasági munkák idejével, s ekkor mindenki inkább a saját gazdaságával törődött. Ennek ellenére az átalakítási munkák nagy részével az év folyamán elkészültek. A kiadások fedezésére időközben még 2600 korona kölcsönt vettek fel, ezt az építészeti bizottság elnöke, Thassy Imre bocsájtotta a község rendelkezésére. Mindezek folytán 1905 végén már a helyiségek belső berendezésével foglalkozhattak. A tél közeledtével különböző cserépkályhákat, vaskályhákat és takaréktűzhelyeket vásároltak, majd a tanácsterem bebútorozására is sor került. Ide legelőször egy asztalt, 12 széket és két karpadot hoztak.95 1905. október 1-jétől már az épületben működtek a hivatalos helyiségek, s mivel az ingatlan Zalalövő tulajdonát képezte, a falunak a jegyzői iroda és lakás használatáért a körjegyzőség többi községei bért fizettek.96 Az új községháza hozzájárult a gyarapodó, fejlődő Zalalövő központi szerepkörének további erősödéséhez, s egyúttal a közintézmények elhelyezésének régóta húzódó ügye is megoldódott.

A fenti középületek mellett meg kell említenünk azokat a nem községi beruházással megvalósuló, de az itteni népesség szellemi, erkölcsi gazdagodását szolgáló intézményeket és egyéb létesítményeket is, amelyeknek létrehozása vagy kezdeményezése erre az időszakra esik.

Még az iskola államosításának évében, 1899-ben Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka határozatot hoztak ingyenes népkönyvtár felállításáról. Az anyagi fedezetet ehhez a földművelésügyi minisztériumtól kapott államsegély biztosította, s az egyes községek kezelésében lévő állomány pedig feltehetően elsősorban a gazdaközönség szakismereteit gyarapító könyvekből tevődött össze.97

A községek nagyrészt római katolikus lakossága is sok áldozatot hozott ez idő alatt a hitélet megújítása, a közösség összetartása érdekében. Ennek különböző formáiból most csak néhány mozzanatot emelünk ki. 1900-ban a zalapatakai hegyen keresztfát emeltek, Zalamindszenten pedig még ugyanebben az évben egy több mint kétmázsás harangot vásároltak. 1905-ben Zalapatakán a háshágyi út-fordulónál szenteltek fel egy kőkeresztet. Három évvel később, 1908-ban pedig ugyancsak Patakán a templomot tatarozták.98 1912-ben a zalamindszenti templom vagyona gyarapodott egy jelentős adománnyal: Laky Jánosné a templomra hagyományozta házát és a hozzá tartozó telket. Az ingatlant 1912. szeptember 15-én 4915 koronáért árverezték el.99 Zalalövőn ezekben az években indult mozgalom az önálló plébánia megszervezéséért. Ennek egyik feltétele a régi templom helyett egy új plébániatemplom felépítése volt. Thassy Imre földbirtokos az ügy előmozdítása érdekében 1907-ben egy alapítványt hozott létre és gyűjtéssel is próbálkoztak.100 Bár a templomépítéshez szükséges pénz még nem állt rendelkezésre, 1909. október 17-én megalakították a zalalövői római katolikus plébániai egyházközséget. A salomvári plébániából való kiválás érdekében most már az egyházközség tette meg a további lépéseket. Javasolta a salomvári és a leendő zalalövői plébánia jövedelmének megosztását, gondoskodott a paplakról és megerősítette az új plébániatemplom felépítésére irányuló szándékot. Ezek után a szombathelyi megyéspüspök 1912. augusztus l-jével az addigi Zalalövő, Zalamindszent, Zalapataka és Pusztaszentpéter fiókközségekből zalalövői székhellyel engedélyezte az új plébánia megalapítását. Plébánossá Vér Vilmos rábahídvégi segédlelkészt nevezte ki.101 A következő évben a római katolikus egyházközség azzal a kéréssel fordult a községi képviselő-testülethez, hogy az addigi templomtérért cserébe engedje át neki a templomépítés céljára kiszemelt egyik községi ingatlant. A telken a község eredetileg iskolát akart építeni, a csereszerződés ennek ellenére létrejött. A község által átadott ingadan valamivel nagyobb volt, mint az addigi templomtér. Valószínű ez a magyarázata annak, hogy a képviselő-testület nem sokkal ezután még az átadott telek szomszédságában fekvő telket is kérte a római katolikus egyházközségtől. (Itt kívánták létrehozni az iskolát.)102 Az egyház részéről kezdeményezett csereszerződés fő indítéka megegyezett a község által az iskolaépítés kapcsán felhozott indokkal: ahogy az építendő új iskola sem fért el a régi helyén, úgy a tervezett plébániatemplom számára is kicsinek bizonyult az addigi templomtér. Másrészt a község azt remélte, hogy a régi templom lebontása után az ottani tér kibővül, s ez az országos vásárok alkalmával majd mindenképpen a község előnyére válik. S figyelemre méltó az az új szempont is, amelyet a szerződés megkötésekor a képviselő-testület hangsúlyozott: a csere „a község szépítéséhez nagyban hozzájárul".103

A falu küllemével, az utcák képével Zalalövőn a századforduló körül kezdtek kicsit többet törődni. Ennek első jeleként 1896-ban a millennium alkalmából 32 darab hársfát ültettek a római katolikus templom körüli térre. A fásítás a következő évben is folytatódott. A képviselő-testület elrendelte, hogy mindenki köteles a háza elé fát ültetni. Akadt, aki felajánlotta a községnek fölösleges facsemetéit, ezek darabját azután 5 krajcárért odaadták azoknak, akik nem rendelkeztek az utcák fásításához alkalmas csemetékkel. E tekintetben a megyei közlekedési utak mellé telepített fákkal a megye is jó példát mutatott a községeknek. Így pl. a zalaegerszeg-zalalövői közút mellé 1905-ben szilva-, alma-, körte- és cseresznyefákat ültettek.104 A fásítás után az utcák kinézetét befolyásoló következő intézkedés 1900-ban az új építkezésekkel kapcsolatban született. Bár a falunak építési szabályrendelete még nem volt, a képviselő-testület kimondta, hogy új épületet csak az úttest szélétől számított két méterrel beljebb lehet emelni. Minden új építkezést be kellett jelenteni az elöljáróságnak és addig, amíg az, elöljáróság az építés vonalát ki nem jelölte, az építkezést nem szabadott elkezdeni. Két évvel később, 1902-ben elrendelték a házak megszámozását. A bádogból készült számtáblákat a háztulajdonosok költségére a község csináltatta. A falu lakóinak figyelmét pedig felhívták arra, hogy „köteles azt minden háztulajdonos a lakóházára kiszegeztetni és megőrizni. A házszámok bemeszelése és befestése, általában mindenféle rongálása tilos." A falukép alakítása szempontjából szükséges radikálisabb lépések megtételétől azonban a képviselő-testület visszakozott. Amikor 1905-ben a megyei hatóságok szorgalmazására felvetődött az utcák és terek szabályozásának kérdése, a képviselő-testület határozottan tiltakozott ez ellen. Kijelentette, hogy Zalalövő nem tartozik a városi jelleggel bíró községek sorába és ezért nem kötelezhető az utcák és terek rendezésére. Közölte, hogy a megyei és állami úttestek Zalalövő utcáját képezik, és ezek szabályozásakor is sokszor összeütközésbe kerül a magánérdek, illetve az állami és megyei érdek, a község pedig nem kíván ebbe beleavatkozni. Hozzátették még azt is, hogy az utcák általában régi lakóházakkal vannak beépítve, s a községnek óriási anyagi megterhelést jelentene, ha a rendezés miatt kisajátításokat kellene végezni.105

A közbiztonság érdekei mellett bizonyára a korai téli sötétség is közrejátszott abban, hogy a képviselő-testület 1899 januárjában utcai lámpák beszerzését határozta el. Összesen 6 darab lámpát vásároltak, ezek működtetéséhez azonban még szükség volt megfelelő dúcokra, lámpavasra és „egy könnyű és szilárd fenyőlétrá"-ra. Ennek előteremtésével a községbírót bízták meg. S mikor már a dúc, a vas és a létra is rendelkezésre állt, az előre kijelölt helyeken végre felállíthatták a lámpákat. A falu lakói pedig örültek, hogy ezután nem kell sötétben botorkálniuk az éjszakai utcákon. Ám a takarékossági szempontokat most sem lehetett figyelmen kívül hagyni, s a képviselő-testület kikötötte, hogy „a lámpák csakis akkor gyújtandók fel, mikor holdvilág az utcákat meg nem világítja".106

A holdvilág „megtakarítást" hozott, a tűző nap fakító hatása pedig kiadást okozott a falunak. 1903 nyarán a római katolikus templom órájának számlapján a színek már annyira elmosódtak, hogy azok újrafestéséről kellett gondoskodni. A nem éppen veszélytelen munkára Springer Samu zalalövői szíjgyártó vállalkozott, aki az óralapot fekete olaj festékkel festette át, a számokat pedig fehér porcelánfestékkel tette újra láthatóvá. A község mindezért 40 koronát fizetett neki.107

Zalamindszent korabeli faluképéről források hiánya miatt sajnos nem számolhatunk be. Zalapatakáról annyit tudunk, hogy 1896-ban az itteni templom köré is ültettek emlékfákat, többek között hársfát és tölgyfát. Pár évvel korábban, 1890-ben a falu alszegi részén kútágast állítottak. 1899-ben pedig a közbirtokosság kocsmája előtti patakon lévő hidat kellett kicserélni. Az év tavaszán ugyanis a kiáradó víz elvitte a kőhidat, amelynek helyére még ősszel új vashidat építettek. 1908-ban újabb kútágast állítottak, ezúttal az előbb említett kocsma elé.108

A közösségi célokat szolgáló épületek és egyéb létesítmények állagának megóvása, gondozása mellett a községeknek a rajtuk keresztülvonuló vagy őket körülvevő közlekedési utak fenntartásából is részt kellett vállalni. Az utakkal való törődés mindegyik község elsőrendű érdeke volt, hiszen a külvilággal való kapcsolatuk minőségét többnyire az utak állapotán lehetett lemérni. A jó vagy rossz karban lévő utakon múlott, hogy eljutnak-e templomba, iskolába, piacra, vásárra, a hivatalba, vagy fel tudja-e őket keresni szükség esetén a pap, az orvos, a bába stb. Az utak kötötték össze őket a várossal, ezek közvetítették a híreket, s korszakunkban ezeken keresztül jutottak el hozzájuk a hagyományos paraszti világ értékrendjét lassan kikezdő városi tömegkultúra jelenségei is. S természetesen a nagyobb iparvállalatok, gyárak megtelepedésében szintén meghatározó szerepet játszott az egyes települések elérhetősége, a közlekedés állapota.

A magasabb rendű utakat az állam és a megye kezelte. A községeknek - bár közmunkára a megyei és állami utakra is ki voltak rendelve - főként a szomszéd községekbe vezető, alacsonyabb rendű, úgynevezett községi közlekedési (vicinális) utakat kellett gondozni. Csak a szomszédos településekre vezető utak rendbehozatala után kerülhetett sor a hegyi, mezei és dűlőutak karbantartására. A közmunkát kezdetben természetben kellett teljesíteni, később pénzben is meg lehetett váltani.

A Zalalövőn átvonuló pozsony-varasdi állami utat az állam, a zalaegerszegzalalövői törvényhatósági közutat a megye felügyelte. Ez utóbbin lévő hidakat, vízátereszeket szinte állandóan javítani kellett. Zalalövőn a zalamindszenti határig vezető ún. németfalui utat, valamint a községből kivezető állami útból kiágazó és a Vas megyei Szőce határáig futó utat, Zalapatakán a Háshágy és a Fernek-ág felé vivő utat, Zalamindszenten a Vas megyei Szentjakab felé vezető utat sorolták a községi közlekedési utak közé. Zalalövőn sokáig vita folyt arról, hogy a zalaegerszeg-zalalövői törvényhatósági közútból kiinduló és a körmendi országúiba torkolló, úgynevezett római utat felvegyék-e a községi közlekedési utak közé. Végül arra hivatkozva, hogy a rajta lévő műtárgyakat az ottani földjeik révén érdekelt birtokosok készíttették és az út fenntartása is elsősorban az ő érdeküket szolgálja, az utat magánútnak nyilvánították.109 A három településnek tehát a fenti községi utakat kellett rendben tartani, amire főként közmunkát használtak fel. Zalalövőn ezenkívül még a Zala folyóhoz vezető lejárati utat is kiépítették, mondván, hogy tűz keletkezése esetén csak innen szerezhetnek nagyobb mennyiségű vizet.110

Az utak ápolását, gondozását a rendszeres postajáratok közlekedése is megkövetelte, hiszen a postai körzetek kialakulását és későbbi átformálódását a földrajzi helyzet mellett elsősorban az útviszonyok befolyásolták. Zala megyében az eleinte meglehetősen nagy kiterjedésű körzetek a jobb közlekedési lehetőségek folytán tárgyalt korszakunkban már kisebbek lettek. Zalalövőn már az 1840-es években is létezett postahivatal, több mint húsz évvel később, 1865-1866 körül pedig 11 településnek volt ez a község az utolsó postaállomása.111 A Lövő, Körmend és Baksa közötti postajáratot még az önkényuralmi korszak idején megszüntették, mert - mint a postakocsi általunk korábban említett kirablása is bizonyítja - a pénzküldeményeket nem lehetett biztonságosan célhoz juttatni. Bár a közbiztonságot időközben sikerült megszilárdítani, a Körmenddel és Baksával való összeköttetés hiánya miatt a levelek még az 1860-as évek végén is óriási kerülővel, sokszor csak napok múlva érkeztek meg rendeltetési helyükre. Mindez a hivatalos és magánügyek intézését nagyban hátráltatta. A Körmend, Baksa és Lövő közötti jó állami utak révén a közlekedést semmi nem akadályozta, ezért a megye 1869-ben a három település közti postajárat mielőbbi újraindítása érdekében folyamodványt intézett az illetékes minisztériumhoz. 1885-ben a Zalalövőről Szombathely felé irányuló összeköttetés megjavítását is kérvényezték.112

A postajáratok, a jó utak nagyon sokáig meghatározó szerepet játszottak a más településekkel való kapcsolattartásban. Az igazi változást a városok elérhetősége, a forgalom élénkülése és a közlekedési viszonyok általános javulása tekintetében azonban a vasútépítés hozta. Zala megyében a vasutak kiépítése az 1860-as években kezdődött el. A hálózat fokozatos bővítése megyénkben is felpezsdítette a fejlesztésbe bevont területek gazdasági vérkeringését, a vasút biztosította új lehetőségeket az érintett települések mindegyike igyekezett valamilyen módon a maga javára fordítani. Az egyes vasútvonalak létesítésekor a közelben fekvő községek, a különböző gazdasági vállalkozások és más érdekcsoportok óriási küzdelmet folytattak a nekik leginkább megfelelő nyomvonal kialakítása érdekében. Mindenki igyekezett minél több érvet felsorakoztatni annak alátámasztására, hogy miért éppen az ő faluja, gazdasága, gyára, üzeme, bányája stb. közelében kell elhaladnia a vasútnak.

A lehetőségre természetesen Zalalövő és környéke is felfigyelt. Thassy Imre és más lövői birtokosok már 1889-ben a Körmendtől Rédicsig tervezett helyiérdekű összekötő vasút támogatását kérték a megyétől. A megye a kérelmet ekkor elutasította, de kilátásba helyezte, hogy egy esetleges későbbi időpontban segítséget fog nyújtani.113 A vasúttal kapcsolatos remények egyelőre tehát szertefoszlottak. Csaknem egy évtized telt el, míg az erre vonatkozó tervek és elképzelések újra napirendre kerülhettek. Ez idő tájt tűnt fel a környéken Barthalos István pápai ügyvéd, aki 1895-ben már 790 kat. holdnyi birtokkal rendelkezett az itt tárgyalt községek határában. A 790 holdból 558 holdat tett ki az erdő.114 Az elkövetkező időszakban ő lett a három települést érintő vasútvonalak kiépítésének fővállalkozója. A kereskedelemügyi minisztertől 1898. november 19-én kapott előmunkálati engedélyt a Körmendtől Csömödérig, illetve Rédicsig, a Zalalövőtől Zalaegerszegig és a Körmendtől Muraszombaton át, Radgona felé az országhatárig vezető, gőzmozdonyú, helyiérdekű vasútvonalak létrehozására.115 Az engedélyezett vasútvonalakból először a Körmend és Muraszombat közötti vasút kiépítését vették tervbe. Ebből mintegy 10 kilométernyi szakasz érintette Zalalövőt és vidékét. A vasútépítés hírén felbuzdulva Zalalövő minden lehetséges eszközzel megpróbálta előmozdítani az ügyet. Rögtön folyamodványt intézett a megyéhez, amelyben kérte, hogy Barthalos Istvánnak a vasút támogatása érdekében beadott kérvényét részesítsék kedvező elbírálásban. Az 1900. február 12-i megyei közgyűlés a vállalkozó számára előnyös döntést hozott. Az említett 10 kilométernyi szakaszra kért 60000 korona segélyt törzsrészvények ellenében megszavazta és kifejezte azon kívánságát, hogy a zalalövő-zalaegerszegi szakasz is mielőbb megépüljön. Egyúttal ígéretet tett ez utóbbi vonal segélyezésére is.116 Pár hónappal később, 1900. július 22-én Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka képviselő-testülete szintén határozatot hozott az építendő vasút támogatásáról. Zalalövő 24000, Zalamindszent 12000, Zalapataka ugyancsak 12000 koronát ajánlott fel. Az összeget a községek mindegyike 50 év alatt törlesztendő kölcsönnel kívánta fedezni.117 A kölcsönt azonban Zalalövő és Zalamindszent csak 1906-ban, Zalapataka pedig már a vasút átadása után, 1908-ban vette fel a körmendi takarékpénztártól. Zalalövő ekkor végül is 23000 koronára szállította le a támogatást, Zalamind-szentnek pedig a kereskedelemügyi miniszter rendelete folytán kellett 12000 koronáról 7200 koronára csökkentenie felajánlását. Zalapataka az eredetileg megszavazott 12000 koronát fizette ki a vasúttársaságnak.118 A társaság alakuló gyűlését - amelyen Zalalövőt Justus Izidor és Thassy Imre képviselte - egyébként 1905. november 14-én tartották Budapesten.119

Időközben a községek mindegyike nagyon várta már a vasút elkészülését. Szinte mindent, még saját anyagi teherbíró képességüket is ennek rendelték alá, s a fontosabb döntések meghozatalánál a vasút érdekeire mindig tekintettel voltak. Zalalövő 1904-ben még a városi jellegű községek sorába sem vétette fel magát, mondván, hogy a falu fejlődését a vasút megépítése fogja biztosítani. Ugyanebben az évben a községnek nyilatkoznia kellett arról, hogy továbbra is fenn kívánja-e tartani a faluban lévő négy kocsma mindegyikét. A képviselő-testület ekkor kijelentette, hogy a községnek az összes kocsmára szüksége van, mert a hamarosan elkészülő vasút csak növelni fogja azoknak az átutazó vendégeknek a számát, akik mindig ezekben a kocsmákban szállnak meg. A kocsmárosok egyébként annyira bíztak a vasút révén megnövekvő forgalomban, hogy 1906-ban, a körmend-muraszombati vasút átadásának évében, a vasúthoz közelebb eső, két lövői kocsma tulajdonosa a kocsmák kibővítését fontolgatta.120 S az csak „természetes", hogy a közben felépített vasútállomáson is működött egy csapszék.121 S miután már a kocsmárosok is kellőképpen „felkészültek", 1906 végén végre megindulhatott a közlekedés a körmend-muraszombati vasútvonalon.122

Ezt követően megkezdődött a Lövő és Egerszeg közötti 24,6 kilométernyi szakasz kiépítése is. Barthalos István, bízva a vármegye korábbi ígéretében, benyújtotta folyamodványát a vasútvonal segélyezésére. A megye 1907. május 13-i közgyűlése törzsrészvények ellenében, kilométerenként 6000 koronát számítva ezúttal is megszavazta a támogatást. Kikötötte azonban - bizonyára a megyeszékhely érdekeire való tekintettel -, hogy a zalaegerszeg-zalalövői és zalalövőmuraszombati vonalakon közlekedő vonatok egymáshoz való közvetlen csatlakozását a társaság köteles biztosítani. A vasúthálózat bővítését pártoló megye egyébként nemcsak anyagi, hanem erkölcsi támogatásban is részesítette az építtető vállalkozót. Felhívta a létesítendő helyiérdekű vasút mentén fekvő községeket, hogy anyagi erejükhöz mérten járuljanak hozzá a vasútépítés költségeihez. Megmagyarázta nekik azt is, hogy ha ezen takarékoskodnak, akkor nem lesz vasútállomásuk, s ez esetben gazdasági érdekeiket sem tudják majd érvényre juttatni.123 Zalalövőt erre különösebben nem kellett figyelmeztetni, hiszen a község most már tapasztalatból tudhatta, hogy a vasút révén kinyílik előtte a világ és a további fejlesztés a saját érdekeit szolgálja. Ezekben az években az egész falu a vasút felé orientálódott. Minden felértékelődött, ami a vasút közelében feküdt. Mint fentebb láttuk, az építendő templomot és iskolát is a vasút felé vezető utcában akarták elhelyezni. A község, ahol tudta, továbbra is segítette a vasutat. 1909-ben rendbe hozták a vasútállomásra vezető utat, a munkára 12 kétfogatú és 20 kézi napszámot használtak fel. 1911. március 6-án a képviselő-testület törzsrészvények ellenében 12000 korona támogatást szavazott meg a Lövő és Egerszeg közötti vasútvonal megépítésére. A támogatás feltételeként a község kérte, hogy a vasutat a Zala folyó völgyében vezessék.124

Zalapataka állásfoglalása a zalalövő-zalaegerszegi vasútvonalat illetően már nem volt ennyire egyértelmű. Barthalos István 6000 korona támogatást kért tőlük, a képviselő-testület 1912. július 28-i ülésén egyelőre 4000 koronát helyezett kilátásba annak fejében, hogy Zalapataka vasúti megállóhelyet kap. Ez utóbbi létesítése már régóta foglalkoztatta a lakosságot, ezért úgy határoztak, hogy 1912. augusztus 15-re rendkívüli közgyűlést hívnak össze azért, hogy „ezen fontos, a messze jövőre kiható kérdés behatóan megvitatható legyen". Az augusztus 15-i ülésen, miután az ott megjelent Barthalos István felsorolta mindazokat az előnyöket, amelyek a megálló létrehozásával járnak, Miháczi Vendel községbíró a felajánlott támogatás ügyében név szerinti szavazásra szólította fel a képviselőtestület tagjait. Mivel mellette is és ellene is ugyanannyian szavaztak, a községbíró szavazata lett a döntő. Ő azonban „nem"-mel szavazott, így a 4000 korona megadását elvetették. Indoklásul előadták, hogy Zalapataka „a zalaegerszeg-zalalövői h[elyi] é[rdekű] vasúthoz megállóhely építését óhajtja ugyan", de a körmendmuraszombati vasút támogatásához felvett 12000 koronás kölcsön törlesztése a községi pótadót annyira megemelte, hogy újabb terheket „óvatosságból" már nem mernek vállalni. A megállóhely létesítését szorgalmazók azonban nem tudtak belenyugodni vereségükbe. Ok inkább a megye azon álláspontjával értettek egyet, hogy takarékoskodni bármi máson lehet, csak nem a vasúton. Ráadásul a szavazás eredménye is azt mutatta, hogy legalább ugyanannyian pártolják, mint ahányan ellenzik az ügyet. Úgy látszik, hogy az utóbbiak közül sikerült néhányat a maguk oldalára állítani, mert a kérdést egy hónap múlva, 1912. szeptember 14-én újból napirendre tűzték. Barthalos István vasúti őrház építése és törzsrészvények ellenében ekkor már csak 4000 korona támogatást kért. A név szerinti szavazásnál az anyagi megfontolások most már háttérbe szorultak, s a képviselőtestület nagy többséggel megszavazta a kért hozzájárulást. Ennek fejében megfelelő névértékű törzsrészvényeket igényeltek és kikötötték, hogy a vasúttársaságnak az ún. „Csekéki" malomhoz vezető útnál egy megállóhelyet és őrházat kell létesítenie. Eldöntötték azt is, hogy a szükséges pénz biztosítására 10 év alatt törlesztendő kölcsönt vesznek fel. A határozat indoklásául azt hozták fel, hogy a vasút kiépítésével „a község közgazdasági, forgalmi és kereskedelmi viszonyai jelentékenyen emelkednek".125 Az egyik legfőbb indíték pedig valójában az volt, hogy a megálló létesítésétől a patakaiak az annak közelében lévő közbirtokossági kocsma forgalmának és értékének a növekedését várták. Azt remélték, hogy a vendéglőt ezáltal majd magasabb bérért lehet kiadni, s a bevétel a 4000 koronás kölcsön törlesztőrészleteit évről évre fedezni fogja. A kölcsön felvételével és a megállóhely létrehozásával kapcsolatos további események ezután akaratlanul azok malmára hajtották a vizet, akik megállóhelyet akartak, de pénzt nem kívántak erre áldozni. A kereskedelemügyi miniszter ugyanis arra hivatkozva, hogy Zalapataka lakossága már amúgy is magas pótadóval van megterhelve, nem engedélyezte a községnek a kölcsön felvételét. Ezalatt viszont a „Zalapatakalja" elnevezésű megálló 24000 koronás költséggel már felépült. Barthalos István persze megpróbálta a megígért pénzt behajtani, s azzal fenyegette a községet, hogy a megállót megszüntetik és az épületet a vasúti alkalmazottak számára lakássá alakítják át, ha a község nem fizeti ki a 4000 koronát. A pénz megszerzésére vonatkozóan különböző javaslatok merültek fel. Ezek közül az látszott a legésszerűbbnek, miszerint a község meglévő, rövid lejáratú kölcsönét hosszú lejáratúvá kellene átalakítani és a 4000 koronát is nem 10, hanem 50 éves törlesztési időre kellene felvenni. A község azonban semmilyen módosítást nem fogadott el, hiszen a kialakult helyzet tulajdonképpen nagyon is megfelelő volt számára: fizetnie nem kellett, „Zalapatakalja" vasúti megálló mégis létrejött. Vagyis a községet a kölcsön felvételétől eltiltó kereskedelemügyi miniszteri leirat éppen jókor érkezett. Akárhányszor jelentkezett a követeléssel a vasúttársaság, a község mindig elővette a leiratot és kijelentette, hogy nem tehet semmit.126

Mindeközben a 24,6 km hosszú pályaszakasz már teljesen elkészült, s a zalalövő-zalaegerszegi vasútvonalat is átadhatták a forgalomnak. A síneken először végiggördülő vonat 1913. október 8-án délelőtt 8 óra 45 perckor indult el a zalaegerszegi vasútállomásról127 és vitte magával a város üzenetét a vasútépítést oly buzgón pártoló zalalövőieknek. S hogy Zalapatakán végül is megállt-e, arról nem beszélnek forrásaink, de ha megállt, ha nem, közlekedésével a város és a vasútvonal mellett fekvő falvak távolsága nemcsak a valóságban, hanem képletesen is csökkent. A vonat összekötötte őket egymással, s ezzel gazdasági, társadalmi fejlődésük, szellemi felemelkedésük lehetőségei megsokszorozódtak.

A távolságok további csökkentése, a kapcsolatteremtés érdekében tett újabb lépés a telefonhálózat kiépítése volt. A közhasználatú vármegyei telefonhálózatba való belépésre először 1908-ban nyílt lehetőség. A zalaegerszeg-zalalövői vonal kiépítésének költségeit részben a megyének, részben pedig az alsóbagodi, salomvári és zalalövői körjegyzőségek községeinek kellett volna fedezni. Mivel Zalalövő esett legtávolabb, a költségek nagy része az itteni körjegyzőség községeit terhelte volna. Ezenkívül Zalalövőnek mint székhelyközségnek kellett volna fizetni a készülék felszerelésének díját. A községek anyagi helyzete azonban egyelőre nem engedte meg ezen kiadások vállalását.128 1912-ben Weinberger Ferenc lövői lakos kérelmére került újra napirendre a telefonhálózat kiépítésének ügye. A lövői képviselő-testület tagjai először támogatták, majd elvetették a javaslatot, mondván, hogy „Zalalövő községnek a telefonra szüksége nincsen".129 Végül 1913-ban, amikor „a közigazgatás és a közszolgálat érdekei"-re való tekintettel már a megye is szorgalmazta a körjegyzőségi és járási székhelyek közötti telefon összeköttetés megteremtését, a község úgy döntött, hogy a Zalalövő és Zalaegerszeg közötti vonal kiépítését támogatja, ha Zalalövőn távbeszélő állomást létesítenek és a körjegyzőség többi községei is hozzájárulnak a költségek fedezéséhez. Egy év múlva, 1914-ben pedig megint csak Weinberger Ferenc indítványára elhatározták, hogy a megyétől a telefonvezeték mielőbbi, lehetőleg még az év folyamán megvalósuló kiépítését kérik. Erre a célra előzetesen 300 koronát ajánlottak fel és közölték, hogy a telefonhálózat létrehozása esetén a község máris 10 előfizetőt tud biztosítani a vármegye számára, „ami magában véve olyan figyelembe vehető körülmény, amelytől a megyei törvényhatóság el nem zárkózhatik" - jelentették ki. A leendő előfizetők között a körjegyzői hivatal is szerepelt.130 A telefon jegyzői hivatalba való bevezetésének költségeiből és az éves előfizetési díjból természetesen a jegyzőség többi községének is részt kellett vállalni. Zalamindszent ezzel kapcsolatos állásfoglalását nem ismerjük, Zalapataka viszont anyagi megfontolásból mindvégig ellenezte a telefonhálózat létesítését.131 Pedig a gazdasági élet fellendülésének, a községek általános fejlődésének a telefon, a XX. század elején, már legalább annyira alapfeltételét képezte, mint a vasút. Az ezzel való takarékoskodás káros kihatásai hosszú távon jelentkeztek, s a patakaiak erre most még nem ébredtek rá. Zalalövő viszont felismerte a telefon által biztosított gyors kommunikációs lehetőségből származó előnyöket. Belátta, hogy enélkül nem haladhat tovább azon az úton, amelyet a század elején meginduló iparosodás és a vasútépítés által saját magának kijelölt. „A telefon ma már olyan forgalmi eszköz, aminek hiánya a hatóságok közti gyors érintkezés és a kereskedelem rovására vezethető vissza. Zalalövő község folyton növekedő átmeneti forgalmában a helybeli kereskedők a telefon hiánya miatt kárt szenvednek, a közigazgatásban pedig munkaszaporulatot idéz elő. A község gazdasági, kulturális viszonyai megérdemlik, hogy a vármegye azok fellendülését elősegítse, a régóta kérelmezett vármegyei telefonhálózat kiépítésével azokba új életerőt öntsön" — fejtették ki erre vonatkozó álláspontjukat a képviselő-testület tagjai.132

Ha a három falu polgári kori fejlődését egészében véve áttekintjük, megállapíthatjuk, hogy a fejlesztés elsősorban Zalalövőre koncentrálódott. A falu a környező települések centrumaként, előnyös fekvését kihasználva, mindenben magához ragadta a kezdeményezést. S ezt nem csak a többi községhez képest viszonylag jobb anyagi erőforrásai tették lehetővé.

A közösségi létesítmények létrehozásához, az infrastrukturális ellátottság javításához, központi szerepkörének megerősödéséhez legalább ennyire hozzájárult az a fajta közfelfogás és életszemlélet is, amely az itteni népességet jellemezte. A község az utak révén már a polgári kort megelőzően is forgalmas helynek számított. A Zalalövőn megforduló kereskedők, vásárosok mindig hírt hoztak a világról, így a falu soha nem került olyan elszigetelt helyzetbe, mint pl. a göcseji települések. Az átutazók, az átvonuló és itt szállást kereső katonaság, a körjegyzőség székhelyére ügyes-bajos dolgaik elintézése miatt érkező polgárok, a lövői vásárra idesereglő árusok miatt Zalalövő társadalma mindig sokkal mozgékonyabb és tagoltabb volt, mint a környező községeké. Ebben kereskedelmi tevékenysége által nem kis szerepet játszott az itteni zsidóság. De a mozgékonyság, a tagoltság, a külvilággal való élénk kapcsolatok az újdonságokra, a változtatásra is fogékonyabbá tették az itteni lakosságot. S a változtatás képessége, a rugalmas gondolkodás, a nyitottság, a másság elfogadása a polgári kor feudális előjogoktól mentes, kötöttségek nélküli világában érvényesülhetett igazán. S mindez meglátszott azon a tudatos községfejlesztésen, amely ezekben az évtizedekben elkezdődött vagy megvalósult. A falu sokszor csak hatalmas erőfeszítéssel és óriási anyagi áldozatokkal tudta elképzeléseit valóra váltani. A siker azonban mindig további lendületet adott a község előrehaladásán munkálkodóknak. Zalamindszent és Zalapataka számára elsősorban a Zalalövőn létrehozott közösségi intézmények és egyéb létesítmények közvetítették a polgári világ újfajta értékrendjét, a megváltozott életszemléletet. Zalapataka zártabb, az újdonságok iránt kevésbé fogékony társadalma sokáig őrizte a kisnemesi hagyományokat. A XX. század elején azonban már - Zalamindszenthez hasonlóan - az iparosodás, a vasútépítés révén az itteni társadalom is megmozdult, differenciáltabb lett. S a felszabaduló energiák és erőforrások mindhárom településen most már a később Zalalövő néven egyesült községek közös fejlődését szolgálták.

Életlehetőségek, a megélhetés forrásai

A mezőgazdaság

A jobbágyfelszabadítással kapcsolatos, 1848. évi törvények végrehajtása és az ennek kapcsán felvetődött kérdések további megtárgyalása a bekövetkező hadi események miatt félbeszakadt. A szabadságharc leverése után az úrbérrendezés tényleges lebonyolítása az abszolutista kormányszervekre hárult. Az 1853. március 2-án kibocsátott úrbéri pátens az úrbéres és úrbérpótló szerződések alapján birtokolt telki állományban bekövetkezett tulajdonjogi változásokat nem vonta kétségbe. A földesurak és a jobbágyok között évszázadok során kialakult bonyolult birtoklási viszonyok folytán azonban a jobbágyfelszabadítás gyakorlati megvalósítása során számos olyan probléma merült fel, amelynek megoldására és végleges törvényi szabályozására 1848-1849-ben az idő rövidsége miatt már nem kerülhetett sor. Ezt követően pedig csak az egykori földesurak és jobbágyok között lefolytatott hosszú tárgyalások és egyezkedések hozhattak eredményt.

A jobbágyok ugyanis a valóságban nem csak az úrbéres vagy úrbérpódó szerződésben rögzített földeket birtokolták. Számos irtványföld volt a tulajdonukban és nem egy esetben a földesurak saját kezelésben tartott majorsági birtokából is műveltek kisebb-nagyobb területeket. Ezeknek a parasztság használatában lévő, úgynevezett nem telki földeknek a kiterjedése helyenként megközelítette, vagy túl is szárnyalta az úrbéres földekét. Akadtak helységek, amelyek urbáriummal sem rendelkeztek. Ebből és más okokból kifolyólag sok faluban vita tárgyát képezte, hogy mi minősül úrbéri földnek és mi nem. Mivel pedig az eddig közösen használt erdő- és legelőföldekből a volt úrbéresek illetményét a telekszám alapján hasították ki, az ügy kimenetele rendkívül fontossá vált számukra. A császári pátens bizonyos korlátozásokkal lehetővé tette a parasztság használatában lévő irtvány-, maradvány-, szőlő-, majorsági jobbágy- és zsellérföldek saját költségen való megváltását. Kimondta a legelők és részben az erdők kötelező elkülönítését, rendelkezett a tagosításról és megállapította a földesuraknak járó állami kárpótlás összegét is.133 Mindezek végrehajtása még számos nehézséggel járt, de a birtokrendezések lezárulása után létrejött a mezőgazdaság kapitalista fejlődésének egyik alapvető feltétele, a szabad polgári tulajdon.

A Zala megyében lefolytatott úrbéri birtokrendezési perek során a falvakban csak ritkán sikerült a vitássá vált földek úrbéri jellegét elismertetni. Többségük nem is bonyolódott hosszú, peres eljárásba, hanem inkább megegyezésre törekedett egykori földesurával. Mindkét félnek érdekében állt a bizonytalan tulajdonjogi viszonyok mielőbbi fölszámolása, a legelő- és erdőelkülönítések lebonyolítása. 1870-re a jobbágyfelszabadítás végrehajtása a megyében lényegében befejeződött.134

A későbbi Zalalövőt alkotó községek közül Zalamindszent úrbérrendezésére és Zalapataka birtokrendezésére vonatkozóan állnak rendelkezésre részletesebb adatok. Zalamindszenten először a volt földesurak állapodtak meg egymással. 1857. március l-jén kötött egyezségük értelmében a mindszenti és pacsapusztai közös javadalmaikat négy egyenlő részre osztották. Ezek közül az egyik negyed Dietrichstein József herceget, a másik negyed Pejacsevich Ferdinánd grófot, a harmadik negyed az Inkey családbeli jogutódokat, Egerváry Károlyt és Tuboly Jánost, az utolsó negyed pedig a Nagy család tagjait, név szerint Nagy Pált, Nagy Johanna férjezett Czanyuga Ignácnét, Nagy Erzsébet férjezett Simon Jánosnét, illetve a család egyik tagjának, Nagy Jozefának jogutódját, Sáska Imrét illette. Megegyeztek abban, hogy a volt úrbéresek kezén lévő maradványföldeket és irtásokat nem tekintik közös javadalomnak. Mindegyik volt földesúr igényt tarthatott a saját úrbéresei által bírt maradványföldekre és az azok által művelt irtások kiváltási jogára. Kimondták azt is, hogy mindegyik volt úrbéres erdő- és legelőjárandóságát a saját földesura adja ki, mégpedig a ráeső közösbeli járandóságból. A volt úrbéresekkel való egyezség megkötésére egy évvel később, 1858. június 29-én került sor. Ennek első pontja szerint minden volt úrbéres az őt illető úrbéri telket hiánytalanul megkapja. Az ezen felül használatukban lévő birtok felét -függedenül attól, hogy az maradvány- vagy irtásföld - kárpótlás nélkül visszaadják földesuraiknak, másik felét pedig saját tulajdonukként „minden tartozás terhe nélkül" maguknak megtarthatják. A legelő- és erdőilletmény meghatározásakor az úrbéri telkek számát vették alapul. Egy egész telekhez hat hold legelőt és hét hold erdőt mértek ki, holdját egyformán 1200 négyszögöllel számolva. Megállapodtak a volt úrbéresek birtokainak elhelyezésében is. Pontosan kijelölték legelő-és erdőilletményük, úrbéri telki állományuk alapján kapott szántóföldjeik és rétjeik, valamint a maradvány- és irtványföldekből náluk maradó birtokok határbeli helyét. A megállapodás utolsó pontjában rögzítették, hogy a falu földjét és rétjeit a jövőben is meghagyják.

Az egyezséget a zalaegerszegi Cs. Kir. Úrbéri Törvényszék kiküldöttei 1858. augusztus 14-én hitelesítették. Ugyanezen a napon a volt földesurak is egyezségre jutottak birtokaik határbeli elhelyezését illetően. Miután a legfelsőbb jóváhagyás is megtörtént, 1860 tavaszán kimérték a földeket, s a birtokosok azt már az új rend szerint vehették használatba. A birtokrendezés tehát viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen lezajlott. A nehézségek érdekes módon nem az ezt megelőző tárgyalások folyamán léptek fel, hanem ezután kezdődtek. Bár 1860 tavaszán a földeket a megállapodás szerint felosztották, a tagosítás tényleges befejezésére még tíz évet kellett várni. A kihasítást elvégző mérnök, Lukács Imre ugyanis nem egy esetben eltért az 1858. június 29-i egyezségben rögzítettektől. A tagosítást 1860. november 5-én a Cs. Kir. Úrbéri Törvényszék kiküldöttei már hitelesíteni akarták, erre azonban a szembetűnő hibák miatt nem került sor. A mérnököt a hiányosságok megszüntetésére utasították, ő viszont ennek nem tudott eleget tenni. Időközben a zalamindszenti volt úrbéresek kérvények sorozatával árasztották el a megyét. Előadták a rosszul elvégzett földfelosztás miatt keletkezett sérelmeiket, ezek orvoslását és az ügy mielőbbi lezárását követelték. Elmondásuk szerint szántóföldjeik és erdejük egy részét nem azokban a dűlőkben kapták meg, mint amelyekben eredetileg megegyeztek. A falu erdeje és rétje is máshol lett kiadva. A legfőbb panaszuk azonban valóban a tagosítás mielőbbi hivatalos megerősítését sürgette. Az egyezség értelmében maradvány- és irtásföldjeik felét átengedték volt földesuraiknak, amelyeket azok 1860-ban ténylegesen használatba is vettek. Miután azonban a tagosítás hitelesítése nem történt meg, ezek a földek továbbra is a volt úrbéresek nevén szerepeltek, így az adót is nekik kellett fizetni róla. Hosszas kérvényezés után az alispáni bíróság 1864. április l-jén új tagosító mérnök kinevezését rendelte el. A volt földesurak számára viszont semmilyen kényszerítő körülmény nem állt fenn, így egykori úrbéreseik hátrányos helyzetével különösebben nem foglalkoztak. Eltelt egy év, és az alispáni bíróság újabb figyelmeztetése ellenére sem tettek lépéseket az új mérnök felfogadása érdekében. Ezek után az alispán 1865. július 4-én, hivatalból a volt úrbéresek által javasolt Hanty László mérnököt bízta meg a panaszok kivizsgálásával, a tagosítási munkák befejezésével. Ezek után még mindig egy évet kellett várni arra, hogy a mérnök a helyszínen a munkákat megkezdhesse. Időközben az érdekelt zalamindszenti volt úrbéresek elkeseredésükben már a nagykanizsai Cs. Kir. Pénzügyigazgatóságot, mint adóhatóságot is megkeresték, hogy bajaikon segítsen. „A tagosítási munkálat még máig sincs hitelesítve, s községünk lakossága szintén még a mai napig is úgy van terhelve az adófizetéssel, valamint még a tagosítás meg nem történt. Miután a birtokok nagyon változtak, ez reánk nézvést igen terhes fizetni. Ugyannyira, hogy ha így maradand, végre a feles fizetés miatt vagyonúnktól kell megválnunk és koldusbotra jutnunk, mert a tagosítás után135 amennyire birtokunk meg van csorbítva, azokat az urak használják, mivel pedig azok még átírva nincsenek, csak minket terhel az adófizetés" - írták 1866 májusa körül keletkezett kérvényükben. Végül 1866. szeptember 12-én az egykori földesurak és a volt úrbéresek megállapodtak abban, hogy a fent megnevezett mérnök az 1858. június 29-i egyezség figyelembevételével, mindkét fél érdekeinek megfelelően, a ki-hasításkor elkövetett hibák kijavítására egy előzetes tervet készít. A gyakorlati kiigazítást pedig akkor lehet elvégezni, ha a tervet mindegyik részről jóváhagyták. A mérnök újból kiszámította, hogy kit mennyi birtok illet és az egész tervvel 1868. április 13-ra készült el. Az ezzel kapcsolatos megbeszélésre viszont csak 1869. május 10-én került sor. Ekkor az alispáni bíróság és az érdekelt felek kép viselői az 1858. évi egyezség pontjaira való tekintettel összevetették az 1848 előtti birtokösszeírásokat a mérnök által újonnan kiszámított birtokilletmények kel. Ezután sorra vették az összes kisebb-nagyobb vitás kérdést, s a végén arra a megállapításra jutottak, hogy az 1860. évi felosztás során keletkezett hiányosságok kiküszöbölése, a birtokhiányok és birtoktöbbletek helyszínen való kiegyenlítése csak a meglévő birtokviszonyok teljes felforgatásával lenne lehetséges. Ezt pedig a huzamosabb birtoklás során elvégzett javítások és más beruházások miatt senki nem akarta, ezért kompromisszumos megoldás született. Az úrbéri legelő- és erdőilletmények határbeli helyét az 1858. évi egyezség alapján jelölték ki. A többi kiegyenlítendő birtokrészletre vonatkozóan pedig úgy döntöttek, hogy a kiegyenlítés 1/4 hold alatt készpénzben, 1/4 hold felett pedig természetben történik úgy, hogy a természetben kiadandó birtokok határbeli helyét pontosan meghatározták. Egy hold birtok árát Mindszenten 40 Ft-ban, Pacsapusztán pedig 10 Ft-ban rögzítették. Megegyeztek a mindszenti rétek újratagosításában is. A mérnököt pedig utasították, hogy a kiigazítást még az év folyamán hajtsa végre. S a kiegyenlítések és kiigazítások elvégzése után, 1870. április 26-án elérkezett végre a volt úrbéresek által oly régóta várt nap. Az alispáni bíróság kiküldöttei hitelesítették a tagosítást. Eszerint a 70 volt úrbéres összes birtoka Zalamindszenten 704, Pacsapusztán 411, a 12 volt földesúr összes birtoka Zalamindszenten 291, Pacsapusztán 1459 becsholdat136 tett ki. Az eltelt idő alatt nemcsak a birtokviszonyokban következtek be változások, hanem természetesen a birtokosok személyében is. Ebből kifolyólag a tagosítás hitelesítésekor a volt úrbéresek és földesurak képviseletében megjelentek sem mindig ugyanazok voltak, mint akiket 1848 előtt úrbéri kötelék fűzött egymáshoz. Zalamindszenten is nem egyszer már ezek jogutódai vagy örökösei vettek részt a tárgyalásokon. Az egykori jobbágyföldeknek és földesúri birtokoknak most már ők lettek a kétségbevonhatatlan tulajdonosai.137

Zalapataka helyzete, amely nemesi birtokos közösséget alkotó, úgynevezett kúriális falu volt, az úrbérrendezés tekintetében nem hasonlítható Zalamindszentéhez. Az ilyen falvak határában az úrbérrendezés idején már nem léteztek jobbágytelkek, a földek a nemesi birtokosok tulajdonát képezték. így a jobbágyfelszabadítás után ezekben a falvakban a nemesek maguk között hajtották végre a közös használatban lévő birtokok felosztását és a tagosítást. Birtokrendezési pereiket azonban nekik is a Cs. Kir. Úrbéri Törvényszék, majd ennek megszűnése után az alispáni bíróság előtt kellett lefolytatni. Zalapatakán a nemesi közbirtokosság tagjai egészen 1857-ig közösen használták a legelőket és az erdőket. Ekkor Nagy Pál, Thasy Mihály és Simon János zalalövői, valamint Egerváry Károly, Miháczi József és Sáska József zalapatakai lakosok „a gazdálkodás célszerűbb kezelése" végett a közös birtokok felosztását és a tagosítás végrehajtását kezdeményezték. 1860-ban felmérték a falu határát, de a közbirtokosok ekkor még nem tudtak egymással megállapodni. Az egyezséget ezután még többször megkísérelték, de sikertelenül. A vita a birtokok elhelyezése körül folyt, s a tárgyalások nagyon sokáig elhúzódtak. Végül 1870 novemberére készült el a tagosítási terv, s a következő év tavaszán megszületett az egyezség. Az 1871. március 23-án kelt megállapodás értelmében a határban fekvő közös legelőket és erdőket az egyes birtokosok összes birtoka arányában (a birtokokat 1200 négyszögöles holdakkal számítva) osztották ki. Földhordó és kavicsozó helynek 4 holdat meghagytak, úgyszintén a malom körüli térséget is fenntartották „zsiba gyöppnek". A közlekedő- és dűlőutakat a mérnök a birtokosok jelenlétében és azok kívánsága szerint tűzte ki. A közös erdőket szakértő becsüssel megbecsültették, s annak pénzbeli értékét birtokarányosan elosztották. Az erdők kihasítása után pedig azok a birtokosok, akik járandóságuknál nagyobb értékű fát kaptak pénzben kárpótolták azokat, akiknek kisebb értékű fákkal benőtt terület jutott. Ezután megegyeztek a rétek és a három minőségi osztályba sorolt szántóföldek elhelyezésében. Elhatározták azt is, hogy a közös erdőből mindenki lehetőleg a szántóföldje végén kapja meg illetőségét. A beltelkek helye nem változott. A birtokok új rend szerinti felosztása még két évet vett igénybe. Ezt követően 1873. április 23-án megtörtént a tagosítás hitelesítése. A 73 helybeli tulajdonos összesen 577 becsholdat birtokolt a zalapatakai határban. A külső birtokosok közül a 20 budafai birtoka 31 holdat, a 6 zalalövői birtoka 22 holdat, az 1 jánosfai, 1 keménfai, 1 háshágyi és 1 salomvári birtoka pedig összesen 8 holdat tett ki. A birtokrendezés ügye ezzel Zalapatakán is lezárult. A hitelesítést végrehajtó törvényszéki kiküldöttek jelentése szerint „a birtokosok új tagbirtokaiknak tulajdonosi bírásába véglegesen bevezettettek, s értésükre adatott, hogy az eddig gyakorolt közösség megszűnvén, jövőre csakis a tagosítás következtében nyert birtokaik használatára kötelezvék szorítkozni."138

A zalalövői birtokrendezések lefolytatására vonatkozóan jelenlegi forrásaink csak néhány utalást tartalmaznak. Eszerint a közös használatú legelők és erdők elkülönítését valószínűleg már 1851-ben elvégezték, a tagosítás pedig 1852-ben fejeződött be.139

A mezőgazdaságból élők birtokrendezés után kialakult tényleges vagyoni helyzetét nem lehet az egy-egy falu határában bírt földbirtok nagysága alapján megítélni. Az e tárgykörben keletkezett polgári kori levéltári források általában annak a személynek a nevét adják meg, akinek a nevén az illető birtok szerepelt. Lehetséges, hogy közülük többen is egy családot képeztek és közösen gazdálkodtak. Ezenkívül számtalan más tényező is közrejátszott egy-egy család vagyoni helyzetének alakulásában. Mint a zalapatakai példa is mutatja, sokan birtokoltak más falu határában is földet. Nem kevés azok száma sem, akik a földművelés mellett más keresetforrással is (iparűzés, kocsmatartás stb.) rendelkeztek. A földek minőségében szintén óriási különbségek voltak. S az, hogy ki hogyan tudta hasznosítani a tulajdonává vált kisebb-nagyobb földdarabot nemcsak egyéni rátermettségén múlott, hanem azokon az anyagi erőforrásokon is, amelyekkel modernizálni tudta gazdaságát. A polgári korszak elején a hitelviszonyok fejletlensége ezt még sok esetben megnehezítette. Mind a parasztság, mind a volt kiváltságos réteg jelentősen differenciálódott ezekben az évtizedekben. Az egykori földesurak elvesztették azt a munkaerőt, amellyel évszázadokon át földjeiket műveltették. Közülük soknak nem volt elég tőkeereje ahhoz, hogy a munkabért is megfizesse és gazdaságát is korszerűsítse. A parasztság szegényebb rétegei pedig a birtokelaprózódás miatt ezután is rákényszerültek arra, hogy egykori földesurukkal valamilyen munkakapcsolatot tartsanak fenn. Sokszor vállaltak pl. részes munkát az urasági birtokon vagy ledolgozást valamilyen más juttatásért. A feldolgozatlan források mennyisége és sokrétűsége miatt további kutatások szükségesek még ahhoz, hogy képet alkothassunk a zalai falvakban élő birtokos osztály különböző rétegeinek vagyoni viszonyairól és életkörülményeiről a polgári korban, így Zalalövő és a szomszédos települések mezőgazdaságból élő népességének helyzetét is a továbbiakban egyelőre csak néhány adalékkal jellemezhetjük.

Mindegyik falu határában léteztek nagyobb birtokosok, akik általában a volt földesurak közül kerültek ki. Zalamindszenten a tagosítás idején Skublics Gábort, Sáska Imrét, Vajda Eleket, Egervári Károlynét és Simon Jánost sorolhatjuk ide. Birtokaik nagysága a birtokosok sorrendjében: 426, 101, 416, 409 és 226 becshold. Az egykori földesúri osztályhoz tartozó, más kisebb birtokosokkal együtt a határ nagyobbik része itt az ő tulajdonukban volt. Zalapatakán ugyanekkor Egerváry Károly és Nagy Pál rendelkezett jelentősebb birtokkal (97, illetve 51 becshold). Ez utóbbi Zalamindszenten is bírt 54 becsholdat.140 Jóval később, 1895-ben a következő 100 holdon felüli birtokosokat találjuk a három községben:

  Botka Imréné 141 143 kat. hold
Zalalövő Sáska Dániel 148 kat. hold
  Humpl János 142 141 kat. hold
Zalamindszent ifj. Nagy Ferenc  13. kat. hold
Zalapataka Barthalos István 790 kat. hold

Sáska Dániel birtoka 4, Barthalos István birtoka 2, a többieké 1 község határában feküdt. Barthalos István kivételével, aki ügyvéd volt, mindegyikük főfoglalkozásként jelölte meg a földművelést.143 A századfordulón a három falu közül Zalapatakán volt a legnagyobb (90 %) és Zalalövőn a legkisebb (57 %) a mezőgazdaságból élők aránya. Zalamindszenten ez az arány 74 %-ot tett ki. Mindez összefüggött azzal, hogy amint már említettük, Zalapatakán a faluközösséget többnyire kisbirtokos nemesek alkották. Bár a tagosítást itt is végrehajtották, gazdálkodásuk rendjét, művelési módszereiket talán nem forgatta föl olyan alapvetően a birtokrendezés, mint úrbéreseiket elvesztő sorstársaikét. Ennélfogva korábban kialakult életrendjüket, hagyományaikat is jobban meg tudták őrizni. A nemesi birtokközösség összetartó ereje még működött. S mindez elsősorban földjük minden kis darabjához való konok ragaszkodásukban tükröződött. (Kimutatható ez a tagosítást megelőző tárgyalásokon is.) Egy másfajta életforma teljesen idegen volt számukra. Zalalövőn pedig korábbi mezővárosi státusza, központi funkciói, kedvező fekvése révén mindig is jelen volt egy nem a mezőgazdaságból élő, hanem magát más egyéb kereseti forrásokból fenntartó népesség. A polgári kor által biztosított új gazdasági lehetőségek kihasználása által az ehhez a réteghez tartozók száma fokozatosan gyarapodott. Ugyanakkor érdemes megfigyelni azt is, hogy a mezőgazdaságból élőkön belül mekkora volt az önálló birtokosok és bérlők, valamint a mezőgazdasági munkások és cselédek aránya:

2. táblázat
A mezőgazdaságból élők aránya Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1900-ban
144

Amint látjuk a mezőgazdaságból élők közül Zalalövőn a legnagyobb a mezőgazdasági munkások és cselédek aránya. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy 1900-ban már hét 100 holdon felüli birtokost és egy 100 holdon felüli haszonbérlőt találunk itt. Zalapatakán ugyanekkor egy 100 holdon felüli birtokos gazdálkodott, Zalamindszenten egy sem.145 Most pedig nézzük meg, hogyan változott mindez egy évtized leforgása alatt:

3. táblázat
A mezőgazdaságból élők aránya Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1910-ben
146

A mezőgazdaságból élők aránya Zalapatakán csökkent, Zalamindszenten emelkedett, Zalalövőn lényegében változatlan maradt. Ez utóbbi településen a mezőgazdaságból élőkön belül kissé emelkedett az önálló birtokosok és bérlők aránya, a mezőgazdasági munkásoké és cselédeké viszont némiképpen csökkent. 1910-ben a 100 holdon felüli birtokosok száma Zalalövőn továbbra is hét, Zalamindszenten egy és Zalapatakán is egy.147

A megyei hatóságok a községek anyagi teherbíró képességét vizsgálva 1865-ben, még a tagosítás befejezése előtt megállapították, hogy a földek nem túl jó minőségűek. Zalamindszenten „középszerű-nek, Zalapatakán ennél „alábbvaló"-nak értékelték azokat. Zalamindszenten a föld holdankénti átlagos becsértéke ekkor szántóföld esetén 18 Ft, rét esetén 20 Ft, erdő és legelő esetén 16 Ft, szőlő esetén 30 Ft volt. Ugyanez Zalapatakán szántóföld esetén 13 Ft-ot, rét esetén 20 Ft-ot, erdő és legelő esetén 12 Ft-ot tett ki.148 S hogy mit és mennyit termeltek ezen a „középszerű", illetve annál „alábbvaló" földön, azt megtudhatjuk az 1862-es évről készült terméskimutatásból:149

4. táblázat
Az 1862. évi terméseredmények Zalaövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán

Amint látjuk hiány - rozs kivételével Zalamindszenten - nem mutatkozott semmiből. Az őszi és tavaszi gabonákból - különösen Zalalövőn - még felesleget is termeltek. Az állati takarmányok mennyisége, valamint a bor- és gyümölcstermés is kielégítette a szükségleteket. Borból ugyancsak maradt még felesleg mind a három faluban. Zalalövőn az 1860-as évek első felében már 120 négyszögöl terjedelmű faiskola is létezett, területét a tagosításkor hasították ki. A faiskolák felállítását „fatenyésztési és egyéb kertészeti célokra" egy 1885-ben kelt megyei szabályrendelet minden község számára kötelezővé tette. Valószínűleg ez eredményezte e tekintetben a három község összefogását, hiszen 1889-ben már a Zalalövőn lévő közösen működtetett faiskolájukról számol be egy jelentés. A gyümölcsfákkal beültetett terület ekkor 350 négyszögölet tett ki. Később szóba került a faiskola bővítése, végül 1908-ban egy teljesen új, 800 négyszögöl kiterjedésű területre helyezték át. A faiskolát egyébként általában a mindenkori tanító kezelte. Zalalövőn a községi utak mellé kiültetett fákat is itt nevelték. Létesítésükkel a földművelő népesség gazdasági szakismereteit kívánták gyarapítani és Zala megyében részletes utasítással látták el a tanítókat az ott termesztendő fa-fajtákra, azok ápolására, gondozására stb. vonatkozóan.150 Nem tudjuk, hogy az itt szerzett ismereteket Zalalövő és a szomszédos falvak lakossága mennyiben tudta hasznosítani és pl. mennyiben tükröződött ez az általuk nevelt fafajták kiválasztásában, az azonban tény, hogy 1895-ben már eléggé változatos gyümölcsfaállományt találunk a falvakban. Mindhárom településen létezett almafa, körtefa, cseresznyefa, meggyfa, őszibarackfa, kajszibarackfa, szilvafa, diófa, gesztenyefa és szederfa. A legnagyobb számban azonban mindenhol szilvafát ültettek, ezt követte az almafa és a körtefa.151 Ezzel egyidejűleg Zalalövőn 252, Zalamindszenten 170, Zalapatakán 94 gazdaságot írtak össze. A gazdaságok összterülete Zalalövőn 4877, Zalamindszenten 2597, Zalapatakán 547 katasztrális holdat tett ki. Zalalövőn ennek több mint a fele (2770 kat. hold) erdő és kevesebb mint egyharmada (1259 kat. hold) szántóföld volt. Zalamindszenten közel a fele a szántóföld és csaknem egyharmada az erdő. Zalapatakán a gazdaságok területének nagyobbik részét a szántó (385 kat. hold) képezte. A fennmaradó művelt területek mindenhol a kert, rét, szőlő és legelő között oszlottak meg.152 Egyes gazdaságokban ekkor már műtrágyát is használtak. Komolyabb gépeket azonban még a nagyobb birtokokon sem alkalmaztak, inkább a hagyományos eszközökkel művelték a földet. A 100 holdon felüli birtokosok közül 1895-ben egyedül Barthalos István zalapatakai gazdaságában használtak vetőgépet.153 A gépeket -főként a kisebb gazdaságokban - egyelőre még az állati erő helyettesítette. 1895-ben Zalalövőn 5 egyes és 26 kettes ló fogatot, 35 kettes és 15 négyes ökörfogatot, 1 öszvérfogatot és 16 tehénfogatot, Zalamindszenten 6 egyes és 5 kettes ló fogatot, 7 kettes ökörfogatot, 1 öszvérfogatot és 47 tehénfogatot, Zalapatakán 11 kettes ló fogatot, 16 kettes és 3 négyes ökörfogatot és 17 tehénfogatot írtak össze. 1911-ben Zalalövőn 164, Zalamindszenten 110, Zalapatakán 138 volt az állattulajdonosok száma. A három falu állatállományának pontos létszáma 1895 és 1911 között a következőképpen alakult:

5. táblázat
Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka állatállománya 1895-ben
A község neve Szarvasmarha Szamár Öszvér Kecske Sertés Juh
Zalalövő 615 90 10 - 1 269 973
Zalamindszent 278 21 - - 1 281 -
Zalapataka 405 41 - - - 319 229

 

6. táblázat
Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka állatállománya 1911-ben
A község neve Szarvasmarha Szamár Öszvér Kecske Sertés Juh
Zalalövő 447 127 2 - 6 405 180
Zalamindszent 351 29 1 - 3 280 306
Zalapataka 544 65 - - - 392 1

A szarvasmarhák közül 1911-ben Zalalövőn 100-at, Zalamindszenten 120-at, Zalapatakán 170-et használtak igavonásra.154 Az igavonás mellett természetesen elsősorban a tejtermelés miatt tartottak szarvasmarhát. A jó állatállomány jele, hogy az 1900-as évek elején már a családi szükségleteket meghaladó mennyiségben folyt a tejtermelés. Ezért 1902. március 18-án zalalövői székhellyel létrejött a Zalalövő-Salomvári Tejszövetkezet, amely a tagok által termelt tej értékesítésére vállalkozott. Működését kezdetben Sztachó István, Thassy Imre és ifj. Eitner Sándor igazgatósági tagok irányították. A szövetkezet 1908-ig állt fenn.155 A gazdák nagyra értékelték a jó szarvasmarha-állományt és óvakodtak minden olyan lépéstől, amely esetleg annak leromlására vezethetett volna. Amikor pl. Zalapatakán 1907-ben fölmerült, hogy közös szarvasmarha legelőt kellene létesíteni, a patakaiak ezt elvetették, mondván, hogy „a mostani jó állatállomány a közös legelőn leromlana, mert az állatok a közlegelőn letörik egyik a másikat. Ezt a példát szemmel láthatólag látja a gazdaközönség".156 A szarvasmarhatartás mellett a sertéstenyésztésre is sok gondot fordítottak. Zalalövő 1904-ben vásárolt ingatlant községi sertéslegelő céljára. A legelő jó karban tartására mindig ügyeltek, használatát pedig egy 1907-ben alkotott községi szabályrendelet rögzítette. Zalapatakán csak közbirtokossági sertéslegelő létezett.157

Ha állata megbetegedett, a gazda vagy megpróbálta házilag gyógyítani, vagy csak a remény maradt számára. Az állatokat pusztító járványos betegségek óriási veszteséget okozhattak. Ebben jelentős szerepet játszott az állatorvosi ellátás hiánya is. 1886-ban pl. a hatalmas kiterjedésű megyében összesen csak 3 megyei állatorvos működött, ezek mindegyikéhez 3-4 járás tartozott. Később létszámuk valamivel nőtt, de a gondokon igazából csak a körállatorvosi állások megszervezésével lehetett segíteni. Zalalövőn már 1908-tól kezdve szorgalmazták egy körállatorvosi állás létrehozását, ennek azonban egyelőre még nem voltak meg az anyagi feltételei. Végül 1913-ban a községek eldöntötték, hogy a salomvári körjegyzőség községeivel társulva, zalalövői székhellyel a körállatorvosi állás megszervezéséért folyamodnak.158

Az állatbetegségeken kívül még számos más bajtól, természeti csapástól kellett rettegnie az életét a földművelésre alapozó parasztságnak. S ha fáradságos munkájának gyümölcse nem biztosította megélhetését, kiegészítő kereseti forrás után kellett néznie. Ezt a lehetőséget pedig leghamarabb a környékbeli nagyobb birtokosoknál találta meg. Ezt tették az itt tárgyalt falvak szegényebb lakosai is. A századfordulón pl. Sztachó Istvánnál, Justus Izidornál vagy más nagyobb birtokosoknál mindig akadt napszám, részmunka, bérmunka, fuvar, az asszonyok számára pedig mosás vagy egyéb teendő. 1897-ben pl. a környéken 80 krajcárt lehetett egy napi napszámos munkával keresni.159 A sokszor gyötrelmes munka és nehéz életfeltételek ellenére aki csak egy kicsi kis darab földdel is rendelkezett a végsőkig ragaszkodott hozzá, s egyik legfőbb célját ennek gyarapítása képezte. A föld a parasztság számára egyenlő volt a biztonságérzettel, a stabilitással, s ez adott neki erőt a mindennapok nehézségeinek leküzdéséhez.

Ipar

A falvak népessége számára tárgyalt korszakunkban még általában a földművelés valamilyen formája jelentette a fő megélhetési forrást. A hagyományos paraszti iparágak tovább éltek, de termelésük többnyire megmaradt az önellátó háziipari keretek között. Az iparosok által előállított termékek elsősorban a helyi lakosság (és esetleg a közeli városok) alapvető ipari szükségleteit elégítették ki. A jobbágyfelszabadítást követően sok föld nélkül maradt zsellér szintén az iparűzés valamilyen formája által próbálta megélhetését biztosítani. A céhek megszüntetése (1872) után az iparűzés szabaddá vált, s a megfelelő tőkeerő, a korszerű szakmai ismeretek hiánya, valamint az olcsó külföldi tömegfogyasztási cikkek beáramlása miatt a hagyományos kisipar egy időre válságba került. Az iparosok közül sokan valamilyen mezőgazdasági tevékenységre tértek át, vagy a városi munkalehetőségeket kihasználva pótolták kiesett jövedelmüket. Változás az 1880-as évektől kezdve tapasztalható. Ekkor már sikerült a hazai mezőgazdasági termékek forgalmazása során felhalmozódott kereskedelmi tőkét is bevonni az ipari vállalkozásokba. A jelentősebb városokban megindult a gépi nagyipar térhódítása. Egyes kisipari műhelyek pedig önfinanszírozás, specializálódás, újítások alkalmazása révén tudták felvenni a versenyt. A kisebb vidéki városokban és falvakban is szaporodni kezdtek a kisüzemek és új ágazatok, szakmák feltűnése jelezte az idők változását.160

Az ipari termelés a kiegyezés körüli évtizedekben Zala megyében is jórészt kisipari keretek közt folyt. A nagyobb ipari üzemek száma alacsony, a házi- és vándoripar aránya még jelentős volt. Az 1880-as évektől itt is megkezdődött az átalakulás. Emelkedett az ipari keresők száma, egyre több lett az iparosodó település. A gyáripar jelentősége megnőtt, de a vállalatok zöme még a XX. század elején is a kis- és középüzemi kategóriába tartozott. A kézművesipari és kisipari termelés adagnál nagyobb súlya és aránya a jelzett időszakban mindvégig kimutatható. A legtöbb vállalkozást az élelmiszeriparban, valamint a kő-, föld- és agyagiparban találjuk. Sok kisiparos dolgozott a ruhaiparban is. 161

A kisipari tevékenység jellegzetes színterét az élelmiszeripar és ennek ágazatai alkották. Ezek egyikét a malomipar képezte. A volt földesurak malomtartási joga a jobbágyfelszabadítás után is megmaradt, így a nagyobb birtokosok az ebből fakadó helyzeti előnyüket továbbra is kihasználhatták. A malomtartás révén jelentős befolyást gyakorolhattak a települések gazdasági, társadalmi életére. A malomipar sokáig az élelmiszeripar egyik legfontosabb mellékágazataként működött.

Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka gazdasági életében is évszázadokon át meghatározó szerepet játszott a földművelés. A birtokrendezések után a földhöz való ragaszkodás, a tulajdonosi tudat még inkább megerősödött, s mind a régi, mind az újdonsült birtokosok elsősorban földjük által kívánták családjuk létfenntartását biztosítani. A hagyományos paraszti iparágakban dolgozó mesteremberek természetesen ezekben a falvakban is megtalálhatók. Munkájukat azonban a céhek felszámolását követően is inkább háziipari szinten, többnyire segéd nélkül végezték. Tárgyalt korszakunk idején nagyobb ipari vállalkozás nyomait még nem lehet föllelni. Itt is fölbukkannak viszont az egykori földesurak személyében a malomtulajdonosok. 1851-ben a három falu területén két malmot írtak össze. Az egyiket Zalapatakán találjuk, a másikat „lövő-mindszenti" malomként jelölik. Mindkettő a Zala partján állt és 24 óra leforgása alatt 16 pozsonyi mérő gabonát tudott

megőrölni. Az összeírást végző megyei hatóságok megjegyezték, hogy a folyó szabályozatlansága miatt „annak áradása vagy apadása az őrlést gyakorta hátráltatja". A zalapatakai malmot az Inkey és Nagy család, a másikat pedig feltehetően Simon János birtokolta.162 1868-ban a zalalövői határban, a Zala partján lévő malom tulajdonosaiként Fritz Antalt, Pasch Mihályt és Mesterházi Andrást említik forrásaink. Ez a malom feltehetően a korábban „lövő-mindszenti" malomként említettel volt azonos.163 A zalapatakai malom 1909-ben és még a világháború kitörésekor is Gergulecz Gyula tulajdonában állt.164

Az élelmiszeripar egy másik ágazatát, a húsipart a helyi mészárosok és az általuk létrehozott vágóhidak, mészárszékek képviselték. A zalalövői mészárosok közül 1885-ből Arnstein Gyula és Reichenfeld Ignác nevét ismerjük.165 Arnstein Gyula hosszú időn át és folyamatosan Zalalövőn dolgozott, működését egészen 1908-ig nyomon tudjuk követni. 1900-ban a község neki és egy másik mészárosnak, Frimm Józsefnek megengedte, hogy a falu nagyparti ingatlanán egy 5x5 méteres, cseréptetős, boronafalú vágóhidat építsenek, amit 10 évig szabadon használhatnak. Ennek fejében kötelesek lesznek ott minden vágatást megengedni, 10 év múlva pedig a vágóhidat ellenszolgáltatás nélkül a községnek átadják.166 Sajnos nincs adat arra vonatkozóan, hogy a vágóhíd tényleg megépült-e. Arnstein Gyula viszont öt évvel később, 1905-ben a községi kertben állított fel mészárszéket, amelyért évente 10 korona bért fizetett a községnek. Ezt a mészárszéket 1908-ban szüntették meg.167 1909-ben Reichenfeld Dezső kocsmárosnak állt szándékában mészárszéket nyitni168, hogy megtörtént-e, nem tudjuk. 1912-ben, amikor egy felsőbb rendelet folytán felmerült a közvágóhíd létesítésének lehetősége, Zalalövő ezt azzal az indokkal utasította el, hogy a községben három, megfelelően berendezett magánvágóhíd létezik, s ez a vágások csekély száma miatt elegendő. Ezeket a vágóhidakat a helybeli mészárosok építették, s ott a szomszédos községek lakosai is levágathatták állataikat. Ezt azonban Zalapataka számára hiába ajánlották fel a lövőiek. A patakaiak ugyanis a megszaporodott vágatások miatt saját vágóhidat akartak létrehozni. Ezért még ugyanebben az évben, amikor Mandler Izidor kocsmáros vágóhíd építési kérelmét előterjesztette, úgy határoztak, hogy „a húsfogyasztás akadálytalanná tétele érdekében" a közbirtokosságot kérik fel a vágóhíd megépítésére. Az építkezés tervezett helye, a kocsma ugyanis a volt nemesi közbirtokosság tulajdonát képezte, s a közbirtokosság tagjai rögtön meg is állapodtak abban, hogy a vágóhidat még az 1913-as év folyamán felépítik.169

Az élelmiszeripar fenti ágazatai mellett a vendéglátóipart reprezentáló kocsmákat is megtaláljuk mindegyik faluban. Zalamindszenten az egyház gyakorolta a kocsmáitatás jogát. A meglévő, eléggé hiányos adatokból arra lehet következtetni, hogy ezt később valamilyen megegyezés alapján megosztotta a községgel, s a falu fél éven át italt mérethetett, de a befolyó jövedelmet mindig egyházi célokra fordították. Végül a község 1891-ben elismerte e téren az egyház kizárólagos jogosultságát.170 A zalapatakai kocsmákról is csak szórványos adataink vannak. 1853-ban az országút mellett állt Szabó Ferenc csárdája, amelyről a cs. kir. hatóságok megjegyezték, hogy azt ezen a helyen fölösleges működtetni.171 Az egykori kiváltságok folyományaként az italmérés joga egyébként a volt nemességet illette, akik a regale ügy országos rendezése (1888) után is tartottak fönn kocsmát a faluban. Ebből a kocsmából 1906-ban egy Dukász nevű zsidó távozott el. A föntebb már említett Mandler Izidor 1912-ban valószínűleg ezt a kocsmát bérelte. Rajtuk kívül 1911-ből egy Németh Pál nevű kocsmáros, 1912-ből pedig egy Laki és egy Marton nevű kocsmáros személyéről tudunk.172

A legtöbb adat a zalalövői vendéglátóhelyekről áll rendelkezésünkre. Forrásaink a következő kocsmárosokat és vendéglősöket említik név szerint.173

A kocsmáros neve Év
Pós Mihály 1853
Bodánszky Jakab 1864
Szívós Lajos 1889
Molnár János 1899
Neubauer „kávés" 1899
Pollák Simon 1899
Scheier Dávid 1901
Pesti János 1902
Galambos János 1904
Haász Lajos 1904
Frimm József 1907
Reichenfeld Dezső 1909
Szukits (Bukits?) Gyula 1909
Hári(?) Péter 1909
Stancsics József 1912
Czinder István(?) 1912
Siska Rezsőné 1913

Közülük Neubauer „kávés" 1899 tavaszán, Molnár János pedig ugyanezen év nyarán meghalt. A kocsmárosok sokszor mészárszéket is nyitottak és a kocsmával együtt működtették. A fentebb említett Frimm József mészáros valószínűleg azonos az 1907-ben említett kocsmárossal. Feltehetően ő is hosszabb ideig tevékenykedett Zalalövőn, hiszen mint mészáros már 1900-ban jelen van. 1909-ben több másik kocsmáros között az ő neve is újból feltűnik. 1911-ben halálozott el, ekkor a vasútállomáson lévő vendéglőt birtokolta. Mint láttuk, 1909-ben Reichenfeld Dezső kocsmáros is mészárszéket akart nyitni. Rajta kívül ugyanebből az évből még Scheier Dávid, Frimm József, Szukits (Bukits?) Gyula és Hári (?) Péter kocsmárosok nevét ismerjük. Scheier Dávid vendéglője szintén hosz-szabb ideig fennállhatott, hiszen nevével még 1913-ban is találkozunk.174

Zalalövőn a község is birtokolt egy kocsmát, amelyet az elöljáróság árverés útján a legtöbbet ígérőnek mindig bérbe adott. A bérlet általában három, esetleg hat évre szólt. A bérösszeget a bérlőnek negyedévenként előre kellett fizetnie. 1899-ben pl. a kocsmát 100 Ft évi bérért kínálták a bérlőknek. A szerződést végül Pollák Simonnal kötötték meg, aki az árverésen 221 Ft-ot ajánlott fel. Ő 1902-ig bérelte a kocsmát.175 A kocsma a községnek állandó bevételi forrást jelentett, ezért az elöljáróság mindig ügyelt az ottani kiszolgálás színvonalának a javítására, a többi kocsmáros konkurenciájának a csökkentésére. 1902-ben a lövői kocsmárosok is árverezni kívántak a község kocsmájára. Az akkori bíró, Horváth Lajos véleménye szerint ezt csak azért akarták megtenni, hogy „a község korcsmáját felvegyék és oda oly csapost állítsanak, akik a községi korcsmát nem hogy jövedelmezővé tennék, inkább annak megrontását eszközlik." A képviselő-testület ezzel egyetértett, és úgy határozott, hogy az árverésen a helybeli kocsmárosok csak akkor vehetnek részt, ha az italmérést saját maguk fogják a kocsmában végezni. Azok erre valószínűleg nem vállalkoztak, mert az új bérlő, Pesti János jelenlegi ismereteink szerint nem közülük került ki.176 A község a bérletet azonban már a következő évben felmondta neki, mert sem a házbért, sem az esedékes adókat nem tudta pontosan fizetni.177 Ezt követően nem árverés, hanem egyezség útján adták bérbe a kocsmát, mondván, hogy a község azt továbbra is fenn akarja tartani „és ezért rendes korcsmárost óhajt beleállítani." A „rendes" kocsmárost 1904 elején Galambos János személyében találták meg, akivel még abban is megállapodtak, hogy a kocsma udvarát közös erővel bekerítik. A kocsma működésével ezek után úgy tűnik, hogy mind a bérlő, mind pedig a község meg volt elégedve. Ezt bizonyítja, hogy Galambos János bérletét két év múlva, az árverés mellőzésével, 1907. április 24-től számított további hat évre meghosszabbították. A döntés okait a képviselő-testület részletesen kifejtette: „A község korcsmája éveken keresztül oly elhanyagolt volt üzletforgalmi szempontból, hogy a bérlők nem voltak képesek magukat még egy évig sem fenntartani anyagi romlásuk nélkül. Sőt a jó hírbe hozás, hírnevének emelése is csak hosszú idő kérdése volt. Galambos János két évi bérlete alatt a korcsma jó hírre kezdett szert tenni. Ha mármost újólag árverés alá kerülne a bérlet kiadása, az egészségtelen konkurencia következtében ismételten megbízhatatlan, s azon korcsmába alkalmatlan egyén kezébe kerülne az üzlet, a korcsma teljesen értéktelenné válna. Míg Galambos János, aki eddig is nemcsak az üzlet menetét, hanem az üzlethelyiséget is javítgatta, megbízható a tekintetben, hogy a község anyagi érdekét a csekélyebb bérlet mellett is jobban megvédi, mint egy bizonytalan, ismeretlen egyén." Elmondták azt is, hogy a kocsma kissé félreesik, s ha az épülő vasút folytán forgalmasabb helyen lévő két másik kocsma tervbe vett kibővítése megvalósul „a szerény kinézésű községi korcsma aligha fog még a legjobb kezekben is olyan forgalomra számítani, amelyik magasabb bérletár mellett a bérlő közepes megélhetését biztosítaná." Hangsúlyozták, hogy a községnek nem az az érdeke, hogy „valamely polgárát nyerészkedés avagy beleugratás folytán anyagilag megkárosítsa, vagy megélhetését is kétségessé tegye."178 A kocsma adottságaival tisztában lévő képviselő-testületi tagok tehát belátták, hogy az üzlet fellendülése személyi feltételeken is múlik. S a megbízható, tisztességes kocsmáros, akinek a munkához való hozzáállása és egész magatartása azt a felismerést tükrözi, hogy a saját érdekei és a község érdekei egybeesnek, hosszú távon több hasznot hoz a községnek, mint a magasabb bérleti díjat felajánló, de a szolgáltatás színvonalára, a kocsma hírére mit sem adó bérlő. A képviselő-testület döntését egyébként — Galambos János működésében feltehetően konkurenciát sejtve — az egyik lövői kocsmáros, Scheier Dávid megfellebbezte. Felhozott indokait azonban a megyei közgyűlés elutasította, s a község határozatát helybenhagyta.179 A többi, magánkézben lévő kocsma küllemét, berendezését sajnos nem tudjuk leírni, de a rendelkezésre álló adatok alapján mi is úgy véljük, hogy a képviselő-testület által is „szerény kinézésű"-nek bemutatott községi kocsmában valóban csak a kiszolgálás minősége és a kocsmáros személye jelenthette az elsődleges vonzerőt. A kocsma már 1900-ban nagyon rossz állapotban volt. A tető javításra szorult, az ajtófélfák majdhogynem kidőltek, s az árnyékszéket sem lehetett használni. A ház hátsó fala annyira átnedvesedett, hogy esős időben a kocsmáros sajtárszám hordta ki a vizet. 1908-ban a mellette lévő lábas szín akart összeomlani. Az akkori községbíró, Horváth Lajos közölte, hogy a rogyadozó építmény „bárkit is agyonverhet", s ezért ő a felelősséget nem vállalja. Szavai megtették a kellő hatást, mert a képviselő-testület ezek után sürgősen intézkedett a szín újjáépítéséről.180 Miután 1912-ben már a pince is be akart omlani, felvetődött a kocsma teljes átépítésének és tatarozásának a lehetősége. Az elképzelések között vendégszoba kialakítása is szerepelt. Mindettől azt remélték, hogy az épületet sikerül az eddigieknél sokkal jövedelmezőbbé tenni. A tervektől azonban a község nehéz anyagi helyzetére hivatkozva hamar elálltak, s csak kisebb javításokat végeztek a házon. Valójában azonban azoknak az álláspontja győzött, akik attól féltek, hogy a kocsma a felújítás után sem biztosít annyi bevételt, ami az építkezéssel járó kiadásokat fedezi.181 Az épület állaga tehát lényegesen nem változott. Valószínű ez is közrejátszott abban, hogy Galambos János bérleti szerződésének lejártával, a megtartott árveréseken csak nehezen tudtak újabb bérlőt találni. Végül Siska Rezsőné lett 1913-tól a kocsma új bérlője, de ő is hamarosan a bérleti díj leszállítását kérte, mert az üzlet olyan rosszul ment, hogy abból megélni nem tudott.182 A kocsmák látogatottságát nyilván elsősorban az befolyásolta, hogy mennyire forgalmas helyen álltak. Egy-egy útkereszteződés, népes országút vagy — mint láttuk — az épülő vasút ilyen szempontból sorsdöntő lehetett. Ahogy a községi kocsma példája is bizonyítja, nem volt mindegy, hogy a szomját oltani kívánó vendégnek keresnie kellett a kocsmát, vagy rögtön útjába akadt kettő-három. Más lövői vendéglősök szerencsésebbnek látszottak. Ők talán jobban ki tudták használni a falu kedvező fekvéséből adódó előnyöket. A Zalalövőn átvonuló fontos közlekedési utak számos átutazó vendéget hoztak számukra. Ezek sok esetben szállást is igényeltek, így a vendéglők egyúttal szállodaként is működtek. Szívós Lajos, az egyik lövői vendéglő bérlője 1889-ben pontosan erre hivatkozva kért engedélyt a megyei hatóságoktól a záróra meghosszabbítására. Elmondta, hogy vendéglője „a Zalalövőn keresztülutazó intelligensebb, úgy a közép és szegényebb osztály általánosan kedvelt szállóhelye", s hozzátette még azt is, hogy a falunak sokkal nagyobb az átmenő forgalma, mint pl. Perlaknak, Letenyének vagy Szentgrótnak, ahol a vendéglősök hosszabb ideig tarthatnak nyitva. Közölte, hogy a záróra pontos betartása jövedelmét is csökkenti és „vendéglősi jó hírnevét" is csorbítja. Kérelmét a megyei közgyűlés ennek ellenére elutasította.183 Nem járt jobban Scheier Dávid sem, aki ugyancsak az idegen utazók ellátása miatt kérte 1901-ben a záróra meghosszabbítását. Pedig biztosan sokan megfordultak nála, hiszen a források az ő esetében 1913-ban már külön „szállodaépület"-ről szólnak.184 A lövői kocsmák, vendéglők közönségének túlnyomó része tehát tárgyalt korszakunkban mindvégig az ott megforduló idegenekből, átutazókból tevődött össze. Ezt bizonyítja az is, hogy amikor 1904-ben egy felsőbb rendelet folytán a községnek nyilatkoznia kellett arról, hogy szüksége van-e a falunak az akkori négy kocsma mindegyikére, a képviselő-testület tagjai egyöntetűen az összes kocsma fenntartása mellett foglaltak állást. Kijelentették, hogy Zalalövő az utazóközönség fontos szálláshelye, a Baksára és a Körmendre igyekvő vásárosok, valamint a lövői négy vásárra ideérkező árusok is mindig itt szállnak meg. Előadták, hogy a hamarosan megépülő vasút az utazók számát tovább fogja növelni. „Zalalövő korcsmái pedig csakis a szállóvendégek fogyasztásából tartják fent magukat, mert a helyi fogyasztás a nép túl szegénysége miatt a legalsó fokon áll" — fűzték hozzá.185 A kocsmák megmaradtak, a vendégek pedig 1910-ben már összesen 18 vendéglátóipari dolgozó kenyérkeresetét biztosították.186

Az élelmiszeripari ágazatok és a vendéglátóipar mellett természetesen más iparágak képviselőit is megtaláljuk mindhárom faluban. Sokáig a ruhaipar volt a legnépesebb iparág. Szép számú szabó, cipész és csizmadia közül válogathatott az, aki magának lábbelit, vagy öltözéket akart készíttetni. De a századforduló idején említésre méltó már a vas- és fémipar, a kő-, föld-, agyag- és üvegipar, az építőipar, valamint a fa- és csontipar is. A vas- és fémiparban a kovácsok száma kiemelkedő, a kő-, föld-, agyag- és üvegiparon belül pedig a fazekasság mellett egyre nagyobb szerepet kapott a téglagyártás. Idővel az élelmiszeripar új ágazatai is megjelentek, ilyen volt pl. a szeszgyártás, amely főként Zalalövőre koncentrálódott. Az ágazat vállalkozói közül Weinberger Ferenc nevét ismerjük, ő 1914-től foglalkozott Lövőn szeszgyártással.187

Az ipari keresők számának az egyes iparágak közötti megoszlását az alábbi táblázatok szemléltetik:

7. táblázat
Az ipari keresők számának az egyes iparágak közötti megoszlása Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1900-ban

8. táblázat
Az ipari keresők számának az egyes iparágak közötti megoszlása Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1910-ben

Az adatok azt mutatják, hogy a századfordulón Zalalövőn az élelmiszeriparé volt a vezető szerep. Itt dolgozott az ipari keresők 27,1 %-a. Ezt követte a ruhaipar (26 %), majd szorosan egymás mellett a vas- és fémipar, illetve a szálloda-és vendéglátóipar (mindkettő 14,5 %). 1910-re a ruházati ipar megelőzte az élelmiszeripart. Ez az iparág ekkor az összes ipari kereső 27,5 %-át foglalkoztatta. Az élelmiszeripar a szálloda- és vendéglátóiparral együtt a második (16,5 %), a vas- és fémipar pedig a harmadik (12,8 %) helyen állt. Zalamindszenten a századfordulón az iparűzéssel foglalkozók 41,9 %-át találjuk a ruhaiparban. Ezután következett az élelmiszeripar (22,5 %), majd a kő-, föld-, agyag- és üvegipar (12,9 %). 1910-ben az ipari keresők közül még mindig a ruházati iparban dolgoztak a legtöbben (35,5 %), nőtt a kő-, föld-, agyag- és üvegiparban foglalkoztatottak aránya (22,6 %), a harmadik hely pedig az élelmiszeripar, az építőipar, valamint a fa- és csontipar között oszlott meg (mindegyik 12,9 %). Zalapatakán is a ruhaipar állt az első helyen a századfordulón (az ipari keresők 28,6 %-a), a második helyet a szálloda- és vendéglátóipar (21,4 %), a harmadik helyet az építőipar (14,3 %) foglalta el. A következő tíz évben itt jelentős változás ment végbe. 1910-ben ugyanis az első helyen az összes ipari kereső 25,6 %-ával már a kő-, föld-, agyag-és üvegipar szerepel, a második helyen a vas- és fémipart (17,9 %), a harmadik helyen az építőipart (15,3 %) találjuk. Ha a vállalkozások nagyságát nézzük, akkor a következő adatokat kapjuk:

9. táblázat
Az ipari vállalkozások nagysága Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1900-ban

 

10. táblázat
Az ipari vállalkozások nagysága Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1910-ben

Látható, hogy még 1910-ben is az iparosok kb. fele segéd nélkül dolgozott. A segéderővel rendelkezők túlnyomó része is csak 1-2, maximum 5 alkalmazottat foglalkoztatott. Tízen felüli munkáslétszám már egyetlen ipari vállalkozásnál sem mutatható ki. Most pedig vizsgáljuk meg az iparból élőknek az összes népességhez viszonyított arányát:

11. táblázat
Az iparból élők aránya Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1900-ban
A község neve A népesség összes száma Iparból él (eltartottakkal együtt)
  %
Zalalövő 998 228 22,8
Zalamindszent 663 81 12,2
Zalapataka 729 30 4,1

 

12. táblázat
Aziparbólélők aránya Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1910-ben
A község neve A népesség összes száma Iparból él (eltartottakkal együtt)
  %
Zalalövő 1153 282 24,4
Zalamindszent 660 69 10,4
Zalapataka 860 108 12,5

Az iparból élők aránya mindkét esetben Zalalövőn volt a legnagyobb. Ez az arány 1900-hoz képest 1910-re Zalalövőn kissé emelkedett, Zalamindszenten csökkent. Az iparosodás Zalapatakán is jelentős változásokat hozott az 1900 és 1910 közötti időszakban. 1900-ban a lakosságnak még csak 4,1 %-a, 1910-ben már 12,5 %-a élt az iparból. A vállalkozások száma szintén emelkedett.188

Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy bár a lakosság többségének megélhetését még mindig a mezőgazdaság biztosította, az iparosodás mindhárom településen megindult. Zalalövő iparosodása már a századfordulón jóval megelőzte a két másik községét. A település előnyös fekvése, központi szerepköre, piaci vonzáskörzete itt is éreztette kedvező hatását. Kialakult egy olyan fogyasztóréteg, amely már viszonylag nagyobb számú iparost el tudott tartani. Zalamindszent iparosodása 1900-ban előbbre járt, mint Zalapatakáé, ez utóbbi viszont az iparosodás ütemét tekintve századunk elején tett óriási előrelépést. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a falusi iparosok jó része ekkor még csak a saját erejére támaszkodhatott. Anyagi helyzetük, alacsony technikai felszereltségük miatt nem tudtak nagyobb létszámú munkaerőt foglalkoztatni. Kockáztatni alig mertek és inkább maradtak a kézművesipari-kisipari keretek között. S még mindig akadtak olyanok, akik az iparűzést csak mellékfoglalkozásként végezték. A hagyományos, földművelő életmód feladása, az új lehetőségek kutatása azonban már rég megkezdődött. Egyéni útkeresések számtalan variációja bomlasztotta szét a korábbi társadalmi kötöttségeket, s az átrétegződés új életcélokat állított a sorsukon változtatni kívánók elé.

Kereskedelem, hitelviszonyok

A kedvező földrajzi adottságok bizonyára közrejátszottak abban, hogy Zalalövőn már a polgári kort megelőzően is találunk kereskedőket.189 Az utak elérhetővé tették, a nagyobb településekkel postajáratok kötötték össze, a jó közlekedési feltételek pedig zavartalanná tették az áruszállítást és az ezzel kapcsolatos ügyintézést. A távolabbi piacokra, vásárokra utazók ugyancsak megpihenhettek itt, a lövői kocsmák mindig biztosítottak szállást számukra. Mindezen lehetőségek folytán az áruközvetítéssel, kereskedelemmel foglalkozó zsidóság szintén szívesen megtelepedett a faluban. Létszámuk idővel annyira megnövekedett, hogy önálló hitközséget alakítottak, zsinagógát, elemi iskolát tartottak fenn. Az 1850-es évek elején Lövő 568 főnyi lakosa közül 158 fő (27,8 %), a századfordulón pedig a 998 főnyi lakos közül 106 fő (10,6 %) tartozott az izraelita vallásúak közé.190 Az itteni adásvétel nagy részét ők bonyolították le, üzletkötéseik révén az amúgy is forgalmas falu élete még elevenebbé vált.

Zsidók a két szomszédos településen, Zalamindszenten és Zalapatakán is éltek. Az 1850-es évek elején Zalamindszenten 25 főt, Zalapatakán mindössze 6 főt írtak össze. Az előbbi faluban az össznépesség 6,9 %-át, az utóbbiban 2,1 %-át tették ki. (Zalamindszent lakóinak száma ekkor 360 fő, Zalapatakáé 282 fő.) Fél évszázaddal később, 1900-ban Zalamindszent 663 főnyi lakosa közül 19 (2,8 %), Zalapataka 729 főnyi lakosa közül 9 (1,2 %) vallotta magát izraelita vallású-nak.191 Források hiányában az itteni kereskedőket sajnos nem tudjuk bemutatni, de feltételezhetjük, hogy mindkét faluban főként a zsidók foglalkoztak kereskedelemmel, kocsmabérlettel vagy más hasonló tevékenységgel. Mivel a közvetlen környék kereskedelmi élete elsősorban Lövőn összpontosult, s e tekintetben természetesen Egerszeg is jelentős vonzerőt gyakorolt, nem valószínű, hogy a két településen fontosabb kereskedelmi vállalkozás működött. Az itteni árufelesleg a lövői, egerszegi vagy más környékbeli piacra vándorolt, ezért a patakai és a mindszenti kereskedők minden bizonnyal inkább a helyi lakosság által meg nem termelhető, vagy elő nem állítható termékeket árusították és elképzelhető, hogy a Lövőn és a környező nagyobb településeken zajló áruközvetítésbe is bekapcsolódtak. Egyetlen nem zsidó boltost azonban név szerint is meg tudunk említeni, s róla mindenképpen meg kell emlékeznünk: ő Tamás Mihály, akinek kis boltja kb. az 1880-as évektől létezett Zalapatakán. A bolt azonban az ő esetében csak kiegészítő kereseti forrást képezett, emellett földműveléssel is foglalkozott és biztosítási ügynökként is megpróbálta jövedelmét kiegészíteni.192 Mai napig fennmaradt naplója értékes adatokkal szolgál az itt tárgyalt falvak történetéhez, forrásaink megjelölésénél erre többször is hivatkoztunk.

A lövői kereskedők közül is csak néhányat ismerünk név szerint: Schwarz Ignácot, Friedrich Antalt és Haász Lajost. Rajtuk kívül még egy Kárpáti nevű boltos is felbukkan forrásainkban. Schwarz Ignácnak ugyanúgy, mint a Kárpáti nevezetű boltosnak még a századfordulót megelőzően volt Lövőn kereskedése. Az utóbbi 1893-ban távozott el innen Szombathelyre. Friedrich Antal főként bőr- és divatáruval kereskedett. Lövői jelenlétéről az első adatunk 1873-ból származik, 1897-ben bőrkereskedőként jegyeztette be magát, s vállalkozása még ezt követően is sokáig fennmaradt. 1904-ben egy másik kereskedő, Haász Lajos neve tűnik fel, aki szatócsüzletét ekkortájt új helyre, a piaccal szembe telepítette át.193

A kereskedők többsége természetesen nemcsak helyben árusított, hanem a baksai, őriszentpéteri, körmendi, csesztregi, lendvai és más vásárokra is ellátogatott.194 A lövői piacon elsősorban a környező falvak termésfeleslege talált gazdára, a kereskedők azonban főként a gabonafelhozatal és a jó minőségű szarvasmarha-állomány miatt keresték fel. 1862-ben pl. Lövőn a búzából és rozsból keletkezett termésfelesleg az előbbi esetében csaknem elérte az évi rendes szükséglet mennyiségét, az utóbbinál pedig meghaladta az évi rendes szükséglet felét. Bár csekélyebb mértékben, de ugyanebben az évben árpából és zabból is keletkezett felesleg. Szarvasmarhából pedig az 1900-as évek elején már a jó áron eladható vöröstarka és a tiszta szimentáli fajtákat tenyésztették.195

A Lövőre sereglő árusok a keddenként tartott heti, valamint a jan. 10-én, ápr. l-jén, jún. 13-án és nov. 5-én tartott évenkénti négy országos vásáron árusíthatták portékájukat. Az egykorú helypénz árszabályzatok pontosan rögzítették, hogy kinek mennyit kellett fizetni az általa elfoglalt helyért. Ennek alapján betekintést nyerhetünk a korabeli vásárosok mindennapjaiba is. A lövői országos vásárokra vonatkozó, 1890 körüli helypénz tarifa az egyes iparosok és kereskedők számára pl. ezeket a díjtételeket írta elő:196

vasárus kereskedő 20 kr fésűs sátor 10 kr
fazekas állás 20 kr lakatos állás 10 kr
gyolcsos sátor 20 kr esztergályos 10 kr
festő állási sátor 20 kr tekenyő állás 10 kr
fehéredényes állás 25 kr pecsenyés sátor 10 kr
posztókereskedő 20 kr könyvkötő 10 kr
tímár sátor 20 kr pamuk és fonál állás 10 kr
rőföskereskedő 20 kr cipész állás 10 kr
csizmadia sátor 15 kr szappanos állás 10 kr
bábos sátor 15kr faedényes 10 kr
szitás sátor 15 kr órás állás 10 kr
szűcs sátor 15 kr tarisznya állás 10 kr
szabó sátor 20 kr szűrszabó 10 kr
csipkés 15 kr bádogos 10 kr
bognár állás 15 kr csizmadia, sátor nélkül 8 kr
asztalos állás 15 kr földön áruló gyolcsos 15 kr
pintér állás 15 kr bocskorvarga 6 kr
rézműves állás 15 kr abroncs áruló 6 kr
sapkás és kalapos 15 kr kép áruló hely 6 kr
pipere vagy pántlikás 15 kr harisnya árulás 6 kr
kötélgyártó 10 kr üveges állás 6 kr
szíjgyártó 10 kr fehérruha árulás 6 kr

Az 1893-ban jóváhagyott, mind az országos, mind a hetivásárokra egyöntetűen érvényes árszabályzat pedig a következőket mondta ki:197

1 1 db csirke, tyúk, kakas, kappan és récéért fizetendő                1
2 1 db lúd, pulyka, fogoly és vadrécéért fizetendő        3
3 1 db szopós malacért fizetendő               3
4 1 db sertés, kecske, juh, borjú és nyúlért fizetendő                4
5 1 db szarvasmarháért fizetendő        10
6 1 db lóért fizetendő             10
7 1 db csikóért fizetendő          4
8 1 db terhelt kétfogatú szekér után fizetendő       15
9 1 db terhelt egyfogatú szekér után fizetendő                           5
10 1 db üres kétfogatú kocsi után fizetendő      10
11 1 db terhelt négyfogatú kocsi után fizetendő                  20
12 1 kosár vagy zsák bárminemű elárusítandó termék után fizetendő     3
13 Halért 150 kilón felül fizetendő 30
14 Halért 150 kilón alul fizetendő 20
15 Pintér, szitás, favillás, gerencsér és talicskás fizet szekéren árulva 25
16 1 kocsiabroncs után fizetendő szekéren árulva 15
17 Kocsikas áruló helyért fizetendő 30
18 Vándorművész, panorámás vagy kötéltáncos fizet naponként 60
19 Pecsenyesütő fizet  15
20 Mindennemű sátor vagy elárusító állványért az elfoglalt terület
minden négyszögméternyi térfogata után fizetendő
5
21 Az árszabályzatban külön nem említett földön árulók: az elfoglalt tér
minden négyszögméterje után fizetendő
5

Láthatjuk tehát, hogy a lövőiek sok különböző mester, kereskedő és egyéb árus árukészletéből válogathattak, s a vásáron nyilván azokat a termékeket is megtalálták, amelyeket megfelelő iparos hiányában a faluban egyébként nem tudtak beszerezni. A színek kavalkádja, az árusok kiabálása, a közönséget elkápráztató mutatványosok, a beérkező szekerek hangjai, a felsorakoztatott sátrak, a vásárolni szándékozó vagy csak bámészkodó falusi népesség tarka ruhái, a kihelyezett kosarak, zsákok és más tárolóeszközök, az odaterelt lábasjószág bőgése stb. képezték azt a hangulatos vásári forgatagot, amelynek eljövetelét mindenki várta. S nemcsak azért, mert venni vagy eladni akart valamit, hanem azért is, mert a vásár mindig esemény volt a falu életében. Alkalom az adásvételre, az alkura, a találkozásra, az ismerkedésre, a másutt és mással történt dolgok elmesélésére, a hétköznapok egyhangúságának feloldására.

A vásártartás joga és az ebből származó jövedelem Zalalövőn az 1845-ben kelt királyi kiváltságlevél alapján az ottani közbirtokosságot illette. A község ezáltal jelentős bevételi forrástól esett el, s ebbe a helyzetbe nem tudott olyan könnyen beletörődni. Az 1890-es években, amikor a vasútépítés híre már ezen vidéket is lázba hozta és azt is tudni lehetett, hogy a leendő vasútvonalak létesítéséhez a községek anyagi áldozatára is szükség lesz, a bevételek növelése érdekében minden lehetőséget meg kellett ragadni. Valószínűleg ez volt a fő oka annak, hogy a község már ekkor megkísérelte magának megszerezni a vásártartásból eredő jövedelem egy részét. Az egész kérdés a lövői templom védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak az ünnepén, aug. 29-én tartani szokott ún. búcsúvásár kapcsán került napirendre. Az 1893-as helypénz tarifának ugyanis létezett egy korábbi, az illetékes minisztérium által 1890-ben jóváhagyott változata, amely csak az országos vásárokra volt érvényes, a hetivásárokra nem. Ennek életbelépése után egyes lövői lakosok, Brückner Miksával az élen, 1892-ben bepanaszolták a vármegye alispánjánál a közbirtokosságot, mondván, hogy az a megállapított helypénzt nemcsak az országos vásárokon, hanem máskor is szedi, s ezenkívül a községet illető búcsúvásár jövedelmét is jogtalanul élvezi. Az ügy egészen a kereskedelemügyi minisztériumig jutott. Időközben a közbirtokosság kérelmezte az országos vásárokra érvényes helypénz tarifának a hetivásárokra való kiterjesztését, amihez az engedélyt 1893. szept. 7-én meg is kapta. Ezzel párhuzamosan azonban a kereskedelemügyi miniszter vizsgálatot rendelt el annak megállapítására, hogy az aug. 29-i búcsú napján tényleg szoktak-e országos vásárt tartani. Az erre vonatkozó kiváltságlevélben ugyanis csak a közbirtokosság számára engedélyezett, négy országos vásár szerepelt, s ezek közül egyik sem erre a napra esett, az aug. 29-i tehát akkor már az ötödik vásár lett volna. A vásárjogosultak tagadták a búcsúvásár országos jellegét, az ellenük panasszal élők viszont ennek ellenkezőjét állították. A megyei hatóságok az utóbbiak álláspontját erősítették meg. A vizsgálat folyamán ugyanis kiderült, hogy az említett vásár a többi négy országos vásártól semmiben sem különbözött, az adásvétel mindenfajta árucikkre kiterjedt. Csupán a vásár elnevezése — „búcsúvásár" — jelezte, hogy nem a rendes országos vásárok egyikéről van szó. A kereskedelemügyi miniszter ezek után, 1893. márc. 12-én kelt leiratában arra hivatkozva, hogy Zalalövőn csak négy országos vásár van engedélyezve, megtiltotta, hogy ezen búcsú alkalmával iparcikkeket áruljanak, vagy állatokat hajtsanak fel. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a búcsún csak ún. búcsúi árucikkeket, imakönyveket, olvasókat, viaszgyertyákat, szentképeket stb. szabad árusítani. A legfelsőbb hatóság ezen intézkedését azonban úgy tűnik, soha nem foganatosították. Egy évvel később, 1894. aug. 19-én ugyanis a község képviselő-testülete és a közbirtokosság megállapodást kötött egymással, amelynek értelmében a közbirtokosság az összes vásárok egyötöd részét felajánlotta a községnek. (Feltételezhető tehát, hogy ebben az évben is 5 vásárt akartak tartani.) Az ötödik vásárt 1905-ben is megemlítik, s a közbirtokosság és a község képviselői még ekkor sem tudták igazán eldönteni, hogy ez egyáltalán vásárnak tekinthető-e, s ha igen, akkor tartásának joga a községet illeti-e. 1913-ból szintén vannak arra utaló adatok, hogy ezt a vásárt 1893-at követően is mindig megtartották.198

Mindezt összefoglalva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ún. búcsúvásár beszüntetése valójában senkinek sem állt érdekében, s a vonatkozó miniszteri leiratot szépen félretették. Gondolták, hogy ha eddig nem tűnt fel senkinek, hogy itt az engedélyezett négy országos vásár mellett lényegében még egy ötödik is kialakult - s ha ezzel eddig senki érdekeit nem sértették -, akkor ezután is tovább mehet így minden a maga útján. A vásárosok aug. 29-én ezt követően is éppúgy megérkeztek, mint eddig, a beszedett helypénz pedig, mégha vitáztak is arról, hogy kinek a zsebébe folyjon be, mindenképpen a lövői polgárokat gazdagította.

Az egész ügy hátterében - véleményünk szerint - valójában a községnek az az igénye húzódott meg, hogy a vásári jövedelmekből valamilyen formában részesülni akart. Vásártartási joga nem lévén, a búcsúcikkek árusításából spontán kifejlődő nagyvásár alkalmasnak látszott az ez irányú igények érvényesítésére. A közbirtokosság viszont, mint a vásárjog kizárólagos birtokosa, haszonszerzésből, presztízs féltésből vagy más okokból nyilván szintén ki akarta terjeszteni meglévő jogosultságát erre a vásárra is. De a község tudta, hogy a közbirtokosság engedélye csak négy országos vásárra szól, nem pedig ötre, ezért úgy vélte, hogy a növekvő anyagi szükségletek idején ez a „maradék" vásár „neki jár", s ha nem a közbirtokosságé, akkor csak őt illetheti. Az ezen a véleményen lévők annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy talán fel sem vetődött bennük, hogy az aug. 29-i vásár igazából törvénytelen. Vagy pedig úgy vélték, hogy - mivel a búcsúvásár megtartását eddig senki nem háborgatta és ellene nem is tiltakozott - éppen ideje a régóta meglévő helyzetet törvényesíteni, s egyúttal a község számára a vásárt megszerezni. Nem szabad azonban megfeledkezni az itteni zsidó kereskedőkről sem, hiszen Brückner Miksa mögött feltehetően ők álltak. Érdekeik ez esetben egybeestek a község érdekeivel. A közbirtokosság ellen emelt panasszal azonban eredeti célkitűzéseiknek pontosan az ellenkezőjét érték el, hiszen az aug. 29-i vásárt a miniszter betiltotta. Ennek végrehajtása nemcsak a község és a helybeli zsidóság számításait húzta volna keresztül, hanem a közbirtokosság jövedelmét is csökkentette volna, hiszen a búcsúvásáron is nagy valószínűséggel ők szedték a helypénzt.

Ha a bonyolult érdekviszonyokban érintettek valamiben meg tudtak egyezni, az egészen biztosan nem lehetett más, mint a miniszteri leirat mellőzése. A község küzdelme a vásárjog birtoklásáért persze ezzel korántsem ért véget. Törekvéseinek első eredménye az lett, hogy a kereskedelemügyi miniszter egy évvel korábban kelt engedélye alapján 1906-tól kezdődően a január 10-i országos vásárt a község kezelhette. Ennek a vásárnak a jövedelme tehát most már a község bevételeit gyarapította. A helypénzt az árusok kezdetben az elöljáróság tagjainak fizették, később bérbeadás útján hajtották be.199 A község azonban most már nem elégedett meg ennyivel, hiszen a községháza létesítésére, a vasútépítésre felvett nagy összegű kölcsönök törlesztésére a pénzt valahonnan elő kellett teremteni. S a bevételek szaporításának egyik legkézenfekvőbb formáját a vásárjognak a közbirtokosság rovására való kiterjesztésében látták. Ezért még 1906 folyamán - arra hivatkozva, hogy a szomszédos községek is mind vásártartásért folyamodnak - elhatározták, hogy Zalalövő is kérelmezni fogja szerdai és szombati napokra a hetivásárt. Fő indokként azt hozták fel, hogy a község, mint a Zala völgyének központja, a vasútépítés támogatásával maga is jelentősen hozzájárult a környező vidék közforgalmának fellendüléséhez.200 Kimondatlanul persze, de a sorok között az is ott volt, hogy Zalalövő a megélénkült forgalomból anyagi hasznot szeretne húzni, ezért kérelmezi a vásárt. A hetivásárokat úgy tűnik, hogy nem engedélyezték, legalábbis semmiféle olyan adattal nem találkoztunk, amely ezeknek a község által való rendszeresítésére utalna. Valószínűleg ez az oka annak, hogy egy év múlva, 1907-ben a község már a közbirtokosság nevén szereplő összes országos és hetivásár tartási jogának a megszerzéséért lépett fel. Az 1907. jan. 9-i ülésen a képviselő-testület tagjai előadták, hogy a nemesi közbirtokok az idő múltával annyira megosztódtak, hogy a községnek szinte minden lakosa jogosultnak érzi már magát a vásártartásra. Ennélfogva elhatározták az arányosítási eljárás megindítását, s a szükséges lépések megtételével egy képviselő-testületi tagot és a községbírót bízták meg. A közbirtokosság a határozatot természetesen megfellebbezte. Ennek folytán a megye - mondván, hogy a királyi adománylevél értelmében a vásárjog a közbirtokosságot illeti, s ezért a község azok érdekében, akik ezt sérelmezik, kétes kimenetelű pert nem indíthat - a képviselő-testület ezen határozatát megsemmisítette, s az egész ügy rendezését a magukat jogaikban sértettnek érzőkre bízta.201 Persze ez utóbbiak sem hagyták annyiban a dolgot. Rá két évre, 1909. jan. 5-én kijelentették, hogy „a község elöljárósága okiratilag bebizonyítottnak látván azt, hogy a Zalalövő községben tartatni szokott országos és hetivásárok joga a község[et], mint jogi testületet illeti meg, a jog tényleges birtokában lévő egyes birtokosokat felkérte, hogy ezen jogukról a község, mint jogi testület javára mondjanak le, s ez esetben a község nem követel a jog eddigi használatáért semminemű kárpótlást". Ugyanakkor a képviselő-testület újból elrendelte a vásárjogról önként le nem mondók ellen a per megindítását, sőt az általuk a község szerint ez ideig jogtalanul élvezett vásárjövedelem megtérítését is követelte.202 Forrásaink nem utalnak rá, hogy a község bármilyen dokumentummal is igazolta volna jogosultságát, így nyilván az 1845-ös királyi kiváltságlevél eltérő értelmezéséről lehetett szó. Mint láttuk, a község és az érintett érdekcsoportok már hosszú ideje nyomást gyakoroltak ez ügyben a közbirtokosságra. A mostani határozott fellépés, a perrel való fenyegetődzés hatására végre a közbirtokosság is hajlandónak mutatkozott a tárgyalásra. A megye szintén a békés megegyezést sürgette.203 Az egyezségi tárgyalásra ezek után rendkívüli közgyűlés keretében, 1909. ápr. 21-én került sor. Ezen a vasútépítésben érdekelt Barthalos István indítványára a község 4000 koronát ajánlott fel a közbirtokosságnak a vásárjog átadása fejében. A közbirtokosság jelenlévő képviselői ezt elfogadták, a képviselő-testület pedig az általuk ez ügyben tanúsított „önzetlen áldozatkészségért" jegyzőkönyvi köszönetet mondott nekik.204 Azt, hogy milyen érvekkel sikerült rávenni őket a megállapodásra, forrásaink sajnos nem árulják el. Az azonban tény, hogy az érintett közbirtokosok közül egyesek (pl. Sáska Dániel, Justus Izidor) a környéken jelentős birtokkal rendelkeztek, s az is valószínű, hogy az egykori nemesi birtokok elaprózódása folytán a közbirtokosság egy-egy tagjára jutó vásártartási jövedelem már nem lehetett túl nagy. Ezért lehetséges, hogy pusztán a rájuk nehezedő nyomás megszüntetése miatt lemondtak erről a pénzforrásról. De nem zárható ki az sem, hogy néhány befolyásosabb birtokos felismerte, hogy a község által a vásárjövedelemből megvalósítandó befektetések (vasút stb.) az ő érdekeiket is szolgálják, s erről meg tudta győzni a közbirtokosság többi tagját is. Akárhogy is történt, a község csaknem két évtizeden át folytatott harca a vásárjog megszerzéséért sikerrel végződött, a vásártartás jogát ezentúl ő gyakorolta. A 4000 koronát kitevő váltságösszeget a Reichenfeld Dezső, zalalövői lakostól felvett kölcsönből tudták kifizetni, amelyet a vásártartásból befolyó jövedelemből törlesztettek.205 A helypénzt ugyanúgy, mint a jan. 10-i vásár esetében, a többi vásáron is bérlők útján szedette be a község. A helyben lakók ennek fizetése alól mentességet élveztek. A régi, vagyis az 1890-ben, illetve 1893-ban jóváhagyott helypénz árszabályzat még jó ideig érvényben maradt. Az új díjszabás kidolgozását 1912-ben kezdték meg.206 1912-1913 folyamán megalkották az új vásárrendtartási szabályrendeletet is. Ebben kimondták, hogy a vásár ápr. l-jétől okt. 1-jéig reggel 6 órától este 7 óráig, okt. l-jétől ápr. 1-jéig reggel 7 órától este 5 óráig tart. Sátrat verni csak a vásár megkezdése előtt fél órával volt szabad. Az egyes iparosok az 1910-ben létrehozott megyei vásárrendtartási szabályrendeletben meghatározott sorrendben foglalhattak helyet. Részletesen körülírták az országos és hetivásárokon tartott állatvásárok rendjét, illetve az állatvásártér használatának szabályait is. A vásár rendjének fenntartása a község elöljáróságának a feladatát képezte. Nekik kellett betartatni a szabályrendelet azon paragrafusait is, amelyek a vásáron résztvevőknek a viselkedésével foglalkoztak. Ezek a következőket írták elő: „Aki valamely áru felett alkuban áll mindaddig, míg az alku tárgyát ott nem hagyta, előjoggal bír. Miből folyólag tilos két fél közti alku alatt egy harmadiknak közbeígérni... Káromkodás, botrányt okozó perlekedés, valamint a jogosan elfoglalt piaci helyekről valakinek erőszakos kiszorítása tilos".207

Az adásvételnek, a vásárokon, boltokban vagy másutt zajló nagyobb üzletkötéseknek, a kereskedés általános zavartalanságának tárgyalt korszakunkban alapvető feltételét képezték a megfelelő hitelviszonyok. A századfordulón már vidéken is egész sor bank, takarékpénztár és egyéb pénzintézet közül választhatott az, aki kölcsönt akart felvenni. Láthattuk, hogy a nagyobb beruházásokat mind Lövőn, mind pedig Mindszenten és Patakán a községek csak kölcsön felvételével tudták megvalósítani. Ennek érdekében még a távolabbi városokba (pl. Kanizsára) is elutaztak, ha a pénzt ott kedvezőbb feltételekkel tudták megszerezni. Legtöbbször azonban mégiscsak a körmendi takarékpénztárhoz fordultak. Feltételezhetjük, hogy a magánhitelnyújtásban is a közelebbi, körmendi és egerszegi pénzintézetek játszották a fő szerepet. 1897-től azonban az útiköltséget és a fáradságot egyaránt megspórolhatták a kölcsönt felvenni kívánó lövőiek és környékbeliek. Ez év júl. 19-én ugyanis létrejött Zalalövőn a „Zalalövő és Vidéke Községi Hitelszövetkezet". Az országban ekkor működő hitelszövetkezetek általában a kisemberek hitelproblémáit kívánták megoldani, így a lövői szövetkezet is azt tűzte ki célul, hogy saját tagjainak hitelt nyújtson az általuk befizetett heti járulékokból és azok kamataiból. Az ötlet életképesnek bizonyult, hiszen a hitelszövetkezet egészen az 1940-es évek elejéig fennmaradt. A másik pénzintézet, amelynek alapítása szintén erre az időszakra esik a Zalalövői Népbank Rt., amely 1908. szept. 22-én jött létre 50000 korona alaptőkével. Ez az 1933-ban megkezdődött felszámolásig állt az ügyfelek rendelkezésére.208

Ha összességében véve megnézzük a kereskedelmi és bankszférában dolgozóknak és eltartottjaiknak az összes népességhez viszonyított arányát, akkor a következő adatokat kapjuk:209

13. táblázat
kereskedelmi és bankszférából élők aránya Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1900-ban
A község neve A népesség
összes száma
A kereskedelmi és bankszférából él
(eltartottakkal együtt)
  %
Zalalövő 998 41 4,1
Zalamindszent 663 17 2,5
Zalapataka 729 5 0,6

 

14. táblázat
A kereskedelmi és bankszférából élők aránya Zalalövőn, Zalamindszenten és Zalapatakán 1910-ben
A község neve A népesség
összes száma
A kereskedelmi és bankszférából él
(eltartottakkal együtt)
  %
Zalalövő 1153 35 3,0
Zalamindszent 660 25 3,7
Zalapataka 860 5 0,5

Láthatjuk, hogy a századfordulón még Zalalövőn volt a legmagasabb a kereskedelmi és hitelszférából élők aránya. A második helyen Zalamindszent, a harmadik helyen Zalapataka állt. 1910-re viszont Zalamindszent e vonatkozásban már némileg megelőzte Zalalövőt. Zalalövőn 1910-re a kereskedelmi és bankszférából élők aránya csökkent, Zalapatakán lényegesen nem változott. Az összlakossághoz viszonyított arányszámuk mindhárom településen meglehetősen alacsonynak mondható.

Mindez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a magyar nép, s különösen a falusi lakosság, általában a földművelést tekintette fő megélhetési forrásnak. Ha pedig nem ezzel foglalkozott, akkor többnyire vagy iparos mesterséget tanult, vagy valamilyen közmegbecsülést kiváltó szellemi pályát (pl. pap, tanító) választott. A kereskedelmi, pénzügyi tevékenységet meghagyta azoknak, akik a magyarság által előnyben részesített életlehetőségekből valamilyen oknál fogva kiszorultak. S itt mindenekelőtt természetesen a zsidóságra kell gondolnunk, amelynek a kereskedelemben, illetve a pénzügyek terén szerzett évszázados tapasztalata és rutinja a felekezeti egyenjogúság megvalósítása után, a polgári korban érvényesülhetett igazán. Mások ekkor már ha akartak sem igen tudtak volna versenyre kelni a többnyire izraelita kereskedőkkel, bankárokkal. Ezért a kapitalista termelési viszonyok térhódítása után is maradt a régi munkamegosztás. Ennélfogva a legkisebb falusi kocsmában vagy boltban is többnyire zsidó volt a bérlő vagy a tulajdonos, az adott településen élő többi sorstársa pedig vagy szintén boltot nyitott, vagy egyéb kereskedői, közvetítői tevékenységbe, pénzügyletbe kapcsolódott be. A kereskedelmi és bankszférában dolgozók alacsony arányszáma mögött Zalalövőn és környékén is nyilván ezek a társadalmi jelenségek húzódtak meg. Mindezek pedig arra figyelmeztettek, hogy a XX. század elején, az iparosodás, a társadalmi átrétegződés megindulásával párhuzamosan alapvető szemléletváltásnak is be kellett következnie ahhoz, hogy az adott közösség minél hatékonyabban tudja koncentrálni mindazokat az erőforrásokat, amelyek életminőségének állandó javításához szükségesek.

 

FÜGGELÉK

15. táblázat
Zalalövő, Zalamindszent és Zalapataka népesedési adatai 1851-1910. 210

 

JEGYZETEK

1 Lásd erről: Halász Imre: Az önkényuralmi közigazgatás kiépülése Zala megyében 1849-1854. In: Levéltári Közlemények. 1986/1. (Továbbiakban: Halász 1986.) 99-100., 102. p., továbbá: Horváth Zoltán: A községi önkormányzat és a parasztság. In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 18484914. I-II. Budapest, 1972. II. (Továbbiakban: Horváth 1972.) 577. p.

2 Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsőbb manifestumok és szózatok nak, valamint a cs. kir. hadsereg főparancsnokai által Magyarországban kiadott hirdetmé nyeknek. Buda, 1849. 190., 192. p.

3 Zala Megyei Levéltár (Továbbiakban: ZML) IV. 151. A Zalai Cs. Kir. Megyehatóság iratai 1849-1860. (Továbbiakban: IV. 151.) Vegyes iratok 1849-1850. 2. doboz

4 Halász 1986. 96-97. p.

5 ZML IV. 151. b A Zalai Cs. Kir. Megyehatóság iratai 1849-1860. Megyefőnöki általános íratok (Továbbiakban: IV. 151. b) 1849-1850. XX. A 599. sz.

6 Uo.

7 ZML IV. 151. b 1849-1850. XX. A 4502. sz.; 1851. V. D 3687. sz.; 1851. XX. A 4922. sz.

8 Vö. ZML IV. 151. Vegyes iratok 1849-1850. 2. doboz.

9 Halász Imre: Zala megye katolikus népiskoláinak és tanítóinak helyzete a Bach korszak első éveiben. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1980-1981. (Zalai Gyűjtemény 16.) Zalaegerszeg, 1981. (Továbbiakban: Halász 1981.) 115. p.

10 Vö. Foki Ibolya: Kapolcs és környéke községi igazgatása az 1850-es években. In: Előadások az Eger-völgye településeinek történetéből 1. Kapolcs, 1996. (Továbbiakban: Foki 1996.) 67-68. p.

11 Horváth 1972., 579. p.

12 ZML IV. 151. b 1855. XX. A 395. sz.

13 Uo.

14 ZML IV. 151. b 1858. VI. E 5746. sz.

15 ZML IV. 151. b 1860. XX. A 452. sz.

16 ZML IV. 151. b 1849-1850. XX. A 4502. sz.; 1854. VI. E 1137. sz.; 1858. VI. E 5746. sz.; 1859. VI. E90. sz.

17 ZML IV. 151. b 1858. VI. E 5746. sz.

18  ZML IV. 151. b 1849-1850. XX. A 4502. sz.; 1851. IX. O 6210. sz.; 1854. VI. E 2190. sz.; 1854. IX. H 2055. sz.; 1857. XX. B 7070. sz.; 1858. VI. E 5746. sz. A községbírák pontos hivatali idejének megállapításához még további kutatások szükségesek. Forrásaink sajnos csak Zalapataka és Zalalövő bíráiról tudósítanak, a későbbi Zalalövőt alkotó többi község esetében nem állnak rendelkezésre hasonló adatok.

19 ZML IV. 151. b 1854. IX. N 2842. sz.; 1854. IX. N 4556. sz.

20 ZML IV. 151. b 1851. IX. O 6210. sz.; 1854. IX. O 287. sz.

21 ZML IV. 151. b 1855. X. A 1436. sz.; 1857. XX. B 7070. sz.; 1858. XX. B 604. sz.

22 ZML IV. 151. b 1857. XX. B 7070. sz.

23 ZML IV. 151. b 1858. XX. B 604. sz.

24 ZML IV. 151. b 1857. XX. B 7070. sz.

25 ZMLIV. 151. b 1851. VIII. C 1192. sz.

26 ZML IV. 151. b 1852. VI. F 8018. sz.

27 ZMLIV. 151. b 1853. VI. F 1573. sz.

28 ZML IV. 151. b 1852. VI. F 6972. sz.

29 ZML IV. 151. b 1853. VI. F 7583. sz. ZML IV. 151. a A Zalai Cs. Kir. Megyehatóság iratai 1849-1860. Megyefőnöki elnöki iratok (Továbbiakban: IV. 151. a) 1856. VIII. 1388. sz.

30 Halász 1986. 111. p. ZML IV. 151. b 1854. IX. H 2055. sz.

31 Vö. Foki 1996. 58-61. p.

32 Horváth 1972. 585-587. p.

33  Uo. 589-591. p.

34 ZML IV. 404. Zala Vármegye Alispánjának iratai 1872-1940. (Továbbiakban: IV. 404.) 1865/6253. sz.

35 Vö. ZML IV. 404. 1873/1318. sz.

36 Vö. ZML IV. 404. 1865/6253. sz.; ZML IV. 257. Zala Vármegye Első Alispánjának iratai 1862-1867. (Továbbiakban: IV. 257.) 1865. szám nélkül; ZML IV. 250. Zala Vármegye Főispáni Helytartójának iratai 1862-1866. 1864/1688. sz.

37 ZML IV. 252. a. Zala Vármegye Bizottmányának iratai 1865-1871. Közgyűlési jegyző könyvek (Továbbiakban: IV. 252. a) 1867. máj. 7. 6. sz.

38 Ezek a következők voltak: ha a jegyzői tisztségre más alkalmas személyt nem találnak, ha az önálló jegyzőtartás a községnek jelentős anyagi túlterhelést okozna, vagy ha a nagy távolság miatt a község nem tud társulni más községekkel körjegyzőség létrehozása végett. ZML IV. 252. b. Zala Vármegye Bizottmányának iratai 1865-1871. Közgyűlési iratok. (Továbbiakban: IV. 252. b) 1868. febr. 3. 109. sz.

39 1868. évi 38. törvénycikk. Magyar törvénytár. 1836-1868. évi törvénycikkek. Budapest, 1896. 449-469. p.

40 Itt csak a törvény leglényegesebb rendelkezéseit sorolhattuk fel. Részletesebben lásd: Ma gyar törvénytár. 1869-1871. évi törvénycikkek. Budapest, 1896. 280-294. p.

41 ZML IV. 402. a Zala Vármegye Törvényhatósági Bizottságának iratai 1872-1944. Közgyűlési jegyzőkönyvek (Továbbiakban: IV. 402. a) 1872. márc. 20. ZML IV. 404. 1872/2293. sz.

42 ZML IV. 402. a 1872. ápr. 118. sz.; 1872. aug. 232. sz.; ZML IV. 404. 1873/1318. sz.

43 ZML IV. 404. 1877/1441. sz.

44 ZML IV. 402. a 1877. okt. 22. 159. sz.

45 ZML IV. 402. a 1884. szept. 9. 132. sz.

46  Zala megyére vonatkozóan sajnos hiányoznak azok a közigazgatástörténeti alapkutatások, amelyek választ adnának arra a kérdésre, hogy 1872 előtt hogyan alakult az egyes jegyzőségek területi beosztása, mely községek mikor és hova tartoztak. Ezért nem tudjuk nyomon követni azt sem, hogy a lövői kerületi jegyzőség területén hogyan és mikor történt az egyes községek kilépése, illetve csatlakozása. Ennek megállapítása a jövőbeni kutatások feladata.

47 ZML IV. 402. a 1872. ápr. 117. sz.; ZML IV. 404. 1873/1318. sz.

48 Magyar törvénytár. 1884-1886. évi törvénycikkek. Budapest, 1897. 405-446. p.; 68., 72. és 77. §

49 ZML IV. 402. a 1886. aug. 9. 131. sz.

50 ZML IV. 402. a 1887. dec. 5. 1565. sz.

51 ZML IV. 402. a 1888. máj. 1. 21. sz.

52 ZML IV. 402. a 1889. okt. 1. 327 1/2 sz. Az eredeti szabályrendeletek sajnos nincsenek meg, minderről a megyei közgyűlési jegyzőkönyvből értesülünk.

53  Martinék István működéséről az utolsó adatunk 1877-ből származik: ZML IV. 404. 1877/1441. sz. Zieger Ferencre vonatkozóan lásd: ZML Egyedi, vegyes iratok 1887. és a Zalamegye c. lap 1887. szeptember 4-i száma. Jobbágy Géza neve az 1892-es képviselő-testületi jegyzőkönyvekben tűnik fel először, de már valószínűleg korábban elfoglalta hivatalát. (ZML V. 1803. Zalalövő nagyközség iratai 1891-1949. Ez a levéltári fond tartalmazza többek között Zalapataka község iratait is. A továbbiakban a kettőt a következőképpen különböztetjük meg: V. 1803. Zalalövő és V. 1803. Zalapataka.) Bárány Jenő alkalmazását illetően lásd: ZML IV. 402. a 1907. dec. 9. 2532. sz.; 1908. máj. 11. 739. sz.; ZML V. 1803. Zalalövő. Képviselő-testületi jegyzőkönyvek. (Továbbiakban: Képv. test. jkv.) 1909. jan. 26. 25. sz.

54 A községbírák nevéről és működésük megközelítő időtartamáról részben a képviselő testületi jegyzőkönyvek, részben pedig a megyéhez beterjesztett bírói számadások szolgáltatnak adatokat. Pontos hivatali idejüket azonban ezek alapján nem lehet megállapítani. Ehhez szükség lenne a községi tisztújító székek jegyzőkönyveire, amelyeket a levéltári iratok között eddig nem sikerült föllelni. Ezen okból és a bírák gyakori cserélődése miatt nem láttuk célszerűnek az összes bíró nevének felsorolását.

55 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1896. szept. 20.; 1896. okt. 7.; 1897. ápr. 8.

56 ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1897. szept. 5.

57 Vö.  Pölöskei Ferenc: A városok jogállása a kiegyezés korában.  In: Levéltári Szemle 1992/2. 23. p.

58 Magyar Törvénytár. 1904. évi törvénycikkek. Budapest, 1905. 186-197. p.

59 ZML IV. 402. a 1905. ápr. 17. 212. sz.; 1906. szept. 10. 610. sz.

60 ZML IV. 402. a 1904. máj. 9.150. sz.

61 ZML IV. 402. a 1905. ápr. 17. 212. sz.; 1906. szept. 10. 610. sz.

62 ZML V. 1803. Zalalövő Képv. test. jkv. 1912. júl. 7. 52. sz.; ZML V. 1803. Zalapataka Képv. test. jkv. 1912. júl. 15. 20. sz.

63 ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1912. júl. 15. 20. sz.

64 Zalalövő  népessége   1910-ben   1153,  Zalamindszenté   660,   Zalapatakáé   860   fő  volt. Zalalövő területe ugyanekkor 4587 kat. hold, Zalamindszenté 2427 kat. hold, Zalapatakáé 554 kat. hold. Vö. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Első rész. A népesség főbb adatai kö2ségek és népesebb puszták, telepek szerint. Budapest, 1912. (Továbbiakban: Népszáml. 1910.1.) 94. p.

65 1886. évi XXII. törvénycikk 162. § In: Magyar törvénytár. 1884-1886. évi törvénycikkek. Budapest, 1897. 444. p.

66 Uo. 152. §,442. p.

67 Fernekág kérelmére vonatkozóan lásd: ZML V. 1803. Zalapataka Képv. test. jkv. 1909. szept. 28. 17. sz. és ZML IV. 402. a 1911. szept. 11. 748. sz.

68 ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1909. szept. 28. 17. sz.; 1912. jún. 5. 19. sz.

69 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1912. júl. 7. 43. sz.

70 Uo.

71 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1913. okt. 21. 59. sz; 1913. dec. 30. 68-69. S2.

72 ZML IV. 402. a 1901. szept. 9. 483. sz.; 1913. febr. 10. 37. sz.

73 Bárány Jenő nyugdíjazására lásd: ZML IV. 402. a 1908. máj. 11. 739. sz.; Korbai Dezső megválasztásának pontos napját nem közlik forrásaink, de 1908. júl. 19-én már mint „újonnan megválasztott körjegyző"-t említik. (ZML V. 1803. Zalalövő Képv. test. jkv.-höz csatolt iratok 1908. júl. 19.) A választásnak tehát 1908. júl. 1. és 1908. júl. 19. között kellett megtörténnie. Fizetésére vonatkozóan lásd: ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1908. szept. 21.91. sz.

74 Zala vármegye községei és egyéb lakott helyei hivatalos neveinek jegyzéke. Budapest, 1909. 35, 37-38. p.

75 A szabályrendeletek szövegét nem közlik forrásaink, elkészítésükre vonatkozóan utalások találhatók a megyei közgyűlési jegyzőkönyvben (ZML IV. 402. a 1908. máj. 11. 466. sz.) és a községek következő képviselő-testületi jegyzőkönyveiben: Zalalövő: 1908. nov. 21. 115. sz.; 1909. jan. 26. 16. sz.; Zalapataka: 1908. nov. 21. 28. sz.; 1909. jan. 26. 1. sz. (ZML V. 1803.)

76 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1908. nov. 21. 29. és 119. sz.; ZML IV. 402. a 1913. febr. 10. 37. sz.

77 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1912. aug. 16. 56. sz.; 1912. szept. 13. 62. sz.; 1913. okt. 13. 58. sz.

78 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1912-1914.

79 Vö. az 54. sz. jegyzettel.

80 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1907. máj. 25. 3. sz.

81 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1908. márc. 18. 1. sz.

82 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1909. jan. 5. 15. sz.

83 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1910. febr. 17. 18. sz.; 1912. máj. 6. 28. sz.; 1912. nov. 23. 93. sz.; ZML. IV. 402. a. 1912. szept. 9. 1367. sz.

84 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1897. aug. 10.

85 ZML IV. 151. b 1855. X. A 1436. sz.; 1857. XX. B 7070. sz.; 1858. XX. B 604. sz.

86 ZML IV. 252. a 1868. máj. 4. 388. sz.; 1870. aug. 1. 326. sz.

87 ZML IV. 252. a 1870. aug. 1. 326. sz.; ZML IV. 402. a 1873. aug. 4. 257. sz.; 1878. máj. 6. 81. sz. (Ez utóbbi forrás közli az épület pontos helyrajzi számát: Zalalövő 9. sz. telekjegy zőkönyv 1. sor 9. sz.)

88 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1899. jan. 12. 3. sz.; 1909. okt. 26. 76. sz.; ZML IV. 402. a 1899. szept. 11. 344. sz.; 1899. dec. 11. 768. sz.; ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1909. nov. 29. 20. sz.

89 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1913. jún. 15. 25. sz. A község által átadott telek a 13-as, az iskolaépítésre kiszemelt telek pedig a 14-es helyrajzi számot viselte.

90 Halász 1981, 115. p.; ZML IV. 404. Tárgy szerinti iratok 1887. 424. doboz; ZML IV. 155. A zalaegerszegi Cs. Kir. Úrbéri Törvényszék iratai (Továbbiakban: IV. 155.) Zalapataka. ZML V. 1803. Zalalövő Képv. test. jkv. 1896. jún. 28.; 1897. jún. 21.; 1897. aug. 15. 1. sz.; 1909. okt. 26.; Tamás Mihály zalapatakai lakos naplója és feljegyzései. Őrzi özv. Tóth Józsefné Zalalövőn. A naplóban lévő bejegyzéseket és az ahhoz kapcsolódó egyéb iratokat összevetettük más levéltári forrásokkal és megállapítottuk, hogy tárgyalt korszakunkra vonatkozóan megbízható forrásként szolgálnak. (Továbbiakban: Tamás M. naplója) 1899. aug. 30. Jelen munka keretei között az iskolatörténet vonatkozásában sem törekedhettünk teljességre. Az iskolában működő többi tanító személyét és hivatali idejét, valamint az itt említettek pontos hivatali idejét illetően is még további, célirányos kutatások szükségesek.

91 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1898. júl. 14. 2. sz.; 1899. jan. 8. 9. sz.; 1899. jan. 17. 2. sz.; ZML IV. 402. a 1899. szept. 11. 318. sz.

92 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1904. máj. 8. 5. sz.; 1904. júl. 19.; 1904. szept. 13.; 1905. márc. 25.; 1905. ápr. 16.; 1905. máj. 16.; ZML IV. 402. a 1904. dec. 12. 877. sz. A ház a zalalövői 40. sz. telekjegyzőkönyvben 52. helyrajzi szám alatt volt található.

93 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1905. febr. 23. 1. sz.; 1905. febr. 26. 1. sz.; 1905. márc. 12. 1. sz.

94 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1905. ápr. 16. 4. sz. Az építkezésen közreműködő szakemberek nevét az 1905. évi képviselő-testületi jegyzőkönyvek rögzítik, a sok különböző dátumot szükségtelennek tartottuk felsorolni.

95 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1905. jún. 9.; 1905. szept. 17. 2. sz.; 1905. okt. 15. 2. sz.

96 ZML IV. 402. a 1908. máj. 11. 491. sz.; ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. lkv. 1908. jún. 8. 3. sz.

97 ZML IV. 402. a 1899. szept. 11. 314. sz.; 1900. máj. 14. 184. sz. 98Tamás M. naplója 1900. júl. 1, 1900. szept. 16, 1905. júl. 30, 1908. okt. 18. 99 ZML XIII. 30. Laky család iratai Zalamindszent (Továbbiakban: XIII. 30.)

100 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1907. dec. 22. 1. sz.; 1908. máj. 3.

101 Szombathelyi   Püspöki   Levéltár.   Melléklet   az   1830.   évi   „Canonica   Visitatio"-hoz.

Salomvár (egerszegi kerület).

102 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1913. jan. 27. 6. sz.; 1913. márc. 1. 9. sz. Vö. a 89. sz. jegyzettel.

103 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1913. márc. 1. 9. sz.

104 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1896.máj. 3.; 1897. márc. 14.; ZML IV. 402. a 1905. febr. 13. 10. sz.

105 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1900. jún. 14. 2. sz.; 1902. febr. 8. 6. sz.; 1905. szept. 20. 1. sz.

106 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1899. jan. 17. 1. sz.

107 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1903. júl. 7.

108 Tamás M. naplója 1890. febr. 10., 1896. ápr. 20., 1899. máj. 9, 1899. nov. 30, 1908. szept. 17.

109 ZML IV. 402. a 1891. dec. 14. 810. sz.; ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1897. júl. 21.; 1904. szept. 25. 3. sz.

110 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1897. dec. 26.

111 Dombi Péter-T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl településhálózatának néhány gazdaságtörténeti jellemzője a XIX. század közepén. (Első rész) In: Somogy megye múltjából 1991. Levéltári évkönyv 22. Kaposvár, 1991. 27, 31-32. p.

112 ZML IV. 252. a 1869. dec. 28. 681. sz.; Zalamegye 1885. márc. 15.

113 ZML IV. 402. a 1889. máj. 6. 12. sz.

114 A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. II. Budapest, 1897. (Továbbiakban: Mezőgazd. stat. II. 1897.) 146-147. p.

115 ZML IV. 404. 1909/2746. sz.

116 ZML IV. 402. a 1899. dec. 11. 759. sz.; 1900. febr. 12. 14. sz.

117 ZML IV. 402. a 1902. szept. 9. 508, 530-531. sz.

118 ZML IV. 402. a 1906. szept. 10. 1109. sz.; 1906. dec. 10. 1567, 1583. sz.; 1907. máj. 13. 723. sz.; 1908. dec. 14. 1664. sz.

119 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1905. nov. 8. 1. sz.

120 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1904. dec. 8. 6. sz.; 1904. jún. 5.; 1906. ápr. 23. 6. sz.

121 Tamás M. naplója 1911. máj. 20.

122 Zala 1906. dec. 29.; Varga József: Göcsej határán, római köveken (Zalalövő krónikája). Zalalövő, 1996. 19. p.

123 ZML IV. 402. a 1907. máj. 13. 606. sz.; 1911. máj. 8. 372. sz.

124 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1908. szept. 21. 82. sz.; ZML IV. 402. a 1913. febr. 10. 198. sz.

125 ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1912. júl. 28. 21. sz.; 1912. aug. 15. 23. sz.; 1912. szept. 14. 27. sz.

126 ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1913. szept. 19. 16. sz.; 1914. jan. 15. 1. sz.; 1914. ápr. 18. 12. sz.

127 ZML IV. 404. 1913/20634. sz.

128 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1908. aug. 15. 74. sz.; ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1908. aug. 15. 16. sz.

129 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1912. aug. 16. 59. sz.; 1912. okt. 15. 87. sz.; 1913. márc. 16. 18. sz.

130 ZML 'IV. 402. a 1913. dec. 9. 1527. sz.; ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1913. okt. 13. 57. sz.; 1914. máj. 23. 32. sz.

131 ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1913. márc. 16. 9. sz.; 1914. ápr. 18. 14. sz.

132 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1914. máj. 23. 32. sz.

133 Für Lajos: Jobbágyföld - parasztföld In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. III. Budapest, 1972.1. 41, 51-53. p.

134 Simonffy Emil: A jobbágyfelszabadítás Zala megyében. In: Zalai Tükör 1974/1. Zalaegerszeg, 1974. (Továbbiakban: Simonffy 1974.) 81. p.

135 Értsd: 1860 után

136 Egy becshold átlagosan egy 1200 négyszögöles magyar holddal tekinthető azonosnak (4316 m2). A földek minőségétől függően ettől lehettek eltérések. Vö. Simonffy 1974. 86. P.

137 Az egész zalamindszenti úrbérrendezési anyagot lásd: ZML IV. 155. Zalamindszent

138 Az összes zalapatakai birtokrendezésre vonatkozó iratot lásd: ZML IV. 155. Zalapataka

139 ZML IV. 151. b 1851. XV. C 2511. sz.; 1856. XX. B 8514. sz.

140 ZML IV. 155. Zalamindszent és Zalapataka.

141 A 114. sz. jegyzetben közölt kötetben, amely az adatok forrása, „Botka Jánosné"-ként szerepel. Az összes többi egykorú forrás kivétel nélkül „Botka Imréné"-ként említi, így mi is ezt fogadtuk el. Vö. ZML IV. 155. Zalapataka, továbbá: Tamás M. naplója 1898. febr. 25, 1905. okt. 22. és további bejegyzések.

142 Ő vette meg 1897-ben Botka Imréné birtokát. Lásd: Tamás M. naplója 1897. febr. 14. előtti bejegyzés 1897. márc. 2. és 1898. febr. 25.

143 Mezőgazd. stat. II. 1897.146-147, 556-557. p.

144 A táblázatban szereplő adatok forrása: A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. Második rész. A népesség foglalkozása községenként. Budapest, 1904. (Továbbiakban: Népszáml. 1900. II.) 350-351. p.

145 Ugyanaz, mint a 144. sz. jegyzet.

146 A táblázat adatainak forrása: A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Második rész. A népesség foglalkozása és a nagyipari vállalatok községenként. Budapest, 1914. (Továbbiakban: Népszáml. 1910. II.) 186-187. p.

147 Ugyanaz mint a 146. sz. jegyzet.

148 ZML IV. 257. 1865. Szám nélkül, az iskolával nem bíró helységek kimutatásánál lévő iratok között. Zalalövőről sajnos nincs adat.

149 ZML IV. 259. Zala Vármegye Tisztiszékének iratai (Továbbiakban: IV. 259.) 1863/1220. sz.; (Lendek - bükköny.)

150 A faiskolákra vonatkozóan lásd: ZML IV. 404. Tárgy szerinti iratok 1887. 424. doboz; ZML V. 1803. Zalalövő Képv. test. jkv. 1903. ápr. 11. 1. sz.; 1905. márc. 25. 1. sz.; 1908. okt. 19. 101. sz.

151 A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája I. Budapest, 1897. (Továbbiakban: Mezőgazd. stat. I. 1897.) 271. p.

152 Ugyanott 270. p.

153 Ugyanott 271. p. és Mezőgazd. stat. II. 1897. 147., 557. p.

154 Mezőgazd. stat. I. 1897. 271-273. p.; A magyar szent korona országainak állatlétszáma az 1911 -ik évi február hó 28-iki állapot szerint Budapest, 1913. 194. p.

155 ZML VII/2. d Zalaegerszegi Királyi Törvényszék. Cégbírósági iratok. (Továbbiakban: VII/2. d) Társas cégek II. 5. sz.

156 ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1907. aug. 1. 6. sz.

157 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1904. júl. 10. 2-3. sz.; 1904. aug. 21. 1-3. sz.; 1906. dec. 19. 4. sz.; 1907. aug. 20. 2. sz.; ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1907. aug. 1. 6. sz.; ZML IV. 402. a 1908. szept. 14. 870. sz.

158 ZML IV. 402. a 1886. máj. 3. 46. sz.; ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1913. márc. 1. 10. sz.; ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1913. márc. 2. 7. sz.

159 Tamás M. naplója 1897. aug. 19. előtti bejegyzés. Tamás Mihály még számos más, alkalmi kereseti lehetőséget is említ naplójában.

160 Katus László: A tőkés gazdaság fejlődése a kiegyezés után. In: Magyarország története 1848-1890. III. Budapest, 1979. II. 1003-1016. p.

161 T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl iparának története a kapitalizmus idején. Budapest, 1985. 35-70. p.

162 ZML IV. 151. b 1851. IX. N 1866. sz. ZML IV. 155. Zalamindszent és Zalapataka.

163 ZML IV. 252. b 1868. nov. 23. 960. sz.

164 Tamás M. naplója: az 1909. ápr. 15-16. utáni bejegyzés és a naplóhoz mellékelt iratok.

165 ZML IV. 402. a 1885. szept. 14. 181. sz.

166 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1900. nov. 4. 2. sz.

167 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1905. aug. 15. 1. sz.; 1908. márc. 18. 1. sz.

168 ZML IV. 402. a 1909. máj. 10. 625. sz.

169 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1912. nov. 23. 91. sz.; ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1912. máj. 7. 12. sz.

170 ZML XIII. 30.

171 ZML IV. 151. b 1853. VI. E 367. sz.

172 ZML V. 1803. Zalapataka. Képv. test. jkv. 1912. máj. 7. 12. sz. és Tamás M. naplója.

173  Az évszám azt az évet jelzi, amikor a kocsmáros neve először felbukkan a forrásokban, tehát ezt megelőzően, illetve ezt követően is jelen lehettek Zalalövőn. Akinek a személyére vonatkozóan bővebb adatokat találtunk, arról a szöveges részben még lesz szó. Közülük sokan bérlők voltak, s elsősorban a községi kocsmát vették bérbe. A tárgyalt korszakban természetesen ennél sokkal több kocsmárosnak kellett működnie a faluban. Jelen munkának nem tárgya ezen téma részletes kifejtése, itt most csak a falutörténeti kutatások kapcsán véletlenszerűen felbukkant neveket közöljük. Forrásként a képviselő-testületi jegyzőkönyveken (ZML V. 1803.) kívül Tamás M. naplóját és a következőket használtuk: ZML IV. 151. b 1853. VI. F 1573. sz.; ZML IV. 259. 1864. febr. 15. 432. sz.

174 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1909. márc. 16. 25. sz.; 1909. aug. 31. 56. sz.; 1913. jún. 15. 27. sz. és Tamás M. naplója.

175 Zalamegye 1887. szept. 4.; ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1899. jan. 17. 3. sz.; 1899. ápr. 9. 2. sz.; 1902. jan. 24.

176 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1902. jan. 24.; 1902. jan. 26.; 1903. febr. 15. 2. sz.

177 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1903. szept. 6. 4. sz.; 1903. szept. 27. 4. sz.

178 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1904. jan. 6.; 1906. ápr. 23. 6. sz.

179 ZML IV. 402. a 1906. szept. 10. 1085. sz.

180 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1900. máj. 13. 2. sz.; 1908. máj. 23. 3. sz.; 1908. szept. 21. 85. sz.; 1908. okt. 7. 92. sz.

181 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1912. szept. 13. 63. sz.; 1912. dec. 30. 102. sz.

182 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1912. dec. 5. 98. sz.; 1912. dec. 30. 101. sz.; 1913. okt. 31.63. sz.

183 ZML IV. 404. 1890/835. sz.; ZML IV. 402. a 1890. máj. 5. 90. sz.

184 ZML IV. 402. a 1901. dec. 9. 926. sz.; ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1913. jún. 15. 27. sz.

185 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1904. jún. 5.

186 Népszáml. 1910. II. 189. p.

187 ZML VII/2. d Egyéni cégek I. 383. sz.

188 A községek iparosodására vonatkozó táblázatos és egyéb adatok forrása: Népszáml. 1900. II. 350, 352-353. p.; Népszáml. 1910. II. 186, 188-189. p.

189 Bácskai Vera: Piackörzetek és piacközpontok a Dél-Dunántúlon a XIX. század első felében. In: Gazdaságtörténeti tanulmányok. (Zalai Gyűjtemény 34.) Zalaegerszeg, 1993. 232. P.

190  Kimutatása Zala megye újonnan rendezett 6 járásainak; ezekbeni városok, helységek és pusztáknak, a népesség, ezek nemei, vallása s nemzetisége kitételével; úgy az új tisztviselők névsorával. ZML szám nélküli irat, mellékelve az 1865. novemberi megyei közgyűlési jegyzőkönyvhöz (IV. 252. a), 1851 körüli állapotokat tükröz. (Továbbiakban: Népességi adatok 1851.) A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. Első rész. A népesség általános leírása községenként. Budapest, 1902. (Továbbiakban: Népszáml. 1900.1.) 177. p. ZML IV. 151. a 1856. VI. 1026. sz. ZML IV. 404. 1868/3081. sz. Az 1883-ban országszerte kibontakozó zsidóellenes zavargások során Zalalövőn is támadások érték a zsidó lakosságot. Erről lásd részletesebben: Foki Ibolya: Az 1883-as zsidóellenes zavargások Zala megyében. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1986. (Zalai Gyűjtemény 25.) Zalaegerszeg, 1986. 217-243. p.

191 ZML Népességi adatok 1851.; Népszáml. 1900.1. 177. p.

192 Tamás M. naplója.

193 ZML V.  1803. Zalalövő. Képv.  test. jkv.  1904. márc. 5.  1., 4.  sz.; ZML IV. 404. 1873/8540. sz. ZML VII/2. d Egyéni cégek I. 287. sz. Tamás M. naplója 1893. nov. 1.

194 ZML IV. 404. 1873/8540. sz.; 1890/2478. sz.

195 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1909. ápr. 29. 34. sz.; 1914. febr. 8. 9. sz.; ZML IV. 259. 1863/1220. sz.

196 ZML IV. 404. 1890/2478. sz.; (kr - krajcár)

197 Ugyanaz, mint az előző jegyzet.

198 ZML IV. 404. 1890/2478. sz.; ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1905. dec. 19. 1. sz.; 1909. ápr. 29. 33. sz.; 1913. szept. 17. 53. sz.

199Z ML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1905. máj. 16. 1. sz.; 1905. dec. 19. 1. sz.; 1906. dec. 19. 7. sz.; 1908. jan. 7. 1. sz.

200 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1906. aug. 5. 4. sz.

201 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1907. jan. 9. 1. sz.; ZML IV. 402. a 1907. febr. 11. 554. sz.

202 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1909. jan. 5. 1. sz.

203 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1909. jan. 26. 23. sz.; ZML IV. 402. a 1909. febr. 8. 229. sz.

204 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1909. ápr. 21. 32. sz.

205 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1909. ápr. 21. 32. sz.; ZML IV. 404. 1909/3082. sz.

206 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1909. ápr. 29. 33. sz.; 1912. szept. 13. 79. sz.; 1914. febr. 8. 9. sz.

207 ZML V. 1803. Zalalövő. Képv. test. jkv. 1913. márc. 1. 11. sz.

208 ZML VII/2. d Társas cégek I. 76. sz.; Ugyanaz. Társas cégek II. 45. sz.

209  Az adatok forrása: Népszáml. 1900. II. 350. p.; Népszáml. 1910. II. 186. p.

210 A táblázatban közölt adatok forrásai: Népességi adatok 1851. Vö. 190. jegyzet. Döme Géza: Zala megye 1870-ik évi népszámlálásának eredménye Zalaegerszeg, 1871. A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. Budapest, 1882. A magyar korona országainak helységnévtára Budapest, 1892. Népszáml. 1900. I. Népszáml. 1910. I. Az 1851-es és az 1870-es adatoknál az eredeti források alapján nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy mely puszták adatai lettek az egyes községeknél közölt adatokba beszámítva. 1881-től kezdődően a puszták és egyéb külterületi lakott helyek általában ahhoz a községhez lettek felvéve, ahová adózási tekintetben tartoztak, vagy amelynek a határában feküdtek. Esetünkben e vonatkozásban az 1908-as állapotokat vehetjük figyelembe. (Lásd: „A községi önkormányzat működése. A századfordulótól az első világháborúig ' c. fejezet), 325. p. Fernekággal kapcsolatban az 1900-as népszámlálás kivételével — amikor adatai Zalapatakával együtt szerepelnek — mindegyik esetben találtunk önálló adatokat, ezért ezeket külön közöljük. 1910-ben Zalapataka külterületi lakott helyeként, „Nagyfernekág" néven vették fel. Zalapataka 1851-re, 1870-re, 1881-re és 1891-re vonatkozó adataiba tehát nincsenek, 1900-ra és 1910-re vonatkozó adataiba bele vannak foglalva Fernekág adatai is. Az 1851-es adatokhoz felhasznált forrásunk a házak és az írni-olvasni tudók számát nem közli, az 1870-es népszámlálás eredményeiből pedig az anyanyelvi megoszlást mutató adatok hiányoznak. Ez utóbbi népszámlálás esetében az írni-olvasni tudók számába a csak olvasni tudók is bele vannak számítva. Az 1881-es népszámlálás anyanyelvi megoszlást tükröző adatainál az egyéb rovatba a beszélni nem tudók adatait is felvették. Az 1891 elején végrehajtott népszámlálás községsoros adatait az 1892-ben kiadott helységnévtárban találjuk meg, az írni-olvasni tudásra vonatkozó adatok itt sincsenek feltüntetve. Az 1910-es népszámlálásnál a külterületi lakott helyeknél nem adták meg külön a házak számát, így Fernekág esetében ezt mi sem tudtuk közölni.

 

   
Következő fejezet