|
|
Az 1239-ben Kötöny kán vezetésével Magyarországra költöző kunok 1240-ben a kői vagy bánmonostori egyezményben (Kő a Sze-rémségben, a Duna jobb partján fekvő település, 1198-ban Béla bán alapított itt bencés monostort, erről változott a neve Bánmonostorra, ma Banostor) elismerték a magyar király főségét, s hadiszolgálatuk fejében a vendégnépeket megillető kedvezményeket kaptak:
A kunok és magyarok eltérő életmódja számos összeütközéshez vezetett, majd 1241 tavaszán a tatár előőrsök soraiban kunokat gyanítok uszítása nyomán kitört pánikban Kötönyt megölték. Kötöny éppen magát és kunjait tisztázandó ment a királyhoz, amikor megölték, s a feldühödött kunok pusztítást hagyva maguk után kivonultak az országból.
1246-ban IV. Béla újabb támadástól tartva másodszor is behívja, befogadja a kunokat. Az új szövetség megpecsételésére a kun főemberek kettévágott kutyára tett esküje, valamint a trónörökös István herceg (a majdani V. István (1270-72) és Zeyhan (Száján) kán (valószínű nem volt fiú utóda) lányának, Erzsébetnek a házassága szolgált. V. István és (Kun) Erzsébet házasságából született a későbbi IV. László, akit Kun Lászlónak is nevezünk a magyar történelemben, így e szövetségből alakult ki a magyar királyok közvetlen főhatalma a kunok felett, amit a mindenkori nádor közbejöttével gyakoroltak. Az Erzsébet-István házasság létrejötte után a kunoknak nincs többé kánjuk, csak főembereik vannak.
 |
| 4. kép. A Duna-Tisza közi kun szállásterület és annak változásai a közép- és újkorban (Györffy György, 1990. 300-301.) |
Települési helyeik
A legutolsó becslések szerint (Hatházi Gábor: Halas tört. 1.) mint-egy 60-70 000 személy kereste helyét az új hazában. Amint már előző szállásaikon, itt is elsődlegesen a folyók és tavak mellett, az Alföld gyéren lakott, uratlan területein telepedtek meg:
Kik költöztek Magyarországra? Hat kun törzs beköltözéséről tudunk: Borcsol, Olas, Csertán, Kór, de név szerint csak négyet lehet azonosítani, a hetedik törzs volt a jászok törzse.
Csertán: a Duna-Tisza közén, Halas környékén telepedtek meg,
később ebből alakult ki Halas-szék (Dél-Kiskunság). Olás: A Körös-Tisza vidékén. Később itt alakult a nagykunsági
Kolbász-szék. Kór: A Maros mellékén volt Szentelt-szék. Borcsól: A Hód-tavi csata után a Temesközből kiköltözött. Kecskemét környékén élt az Illoncsuk nemzetség, melynek törzsi előzménye nem ismert.
A Duna jobb partján, a Mezőföldön csak a Hód-tavi csatát követően telepedtek meg a kunok. Itt alakult ki Hantos-szék.
Csorba Csaba (A tatárjárás és a kunok magyarországi betelepítése. Túrkeve 1981.) IV. Béla király legmaradandóbb alkotásának tartja a kunok és jászok betelepítését, ami országos jelentőségű, s az Alföld településtörténetének további alakulásában meghatározó jellegűnek bizonyult. (5. kép)
A kunok új területeinek egy része éppen a megelőző mongol támadás nyomán vált pusztává, pl. a Duna-Tisza köze, Halas környéke. A volt királyi birtokokra a népesség pusztulása után nyugodtan betelepedhettek. Az egyházi birtokokat viszont itt sem foglalhatták el, így a kun területek között magyarok által lakott szigetek maradtak, pl. Bugac és Félegyháza térségében Pál- és Pétermonostora.
 |
| 5. kép. IV. Béla birodalma 1260 táján (Joan Ferent, 1981. 9.) |
A kunoknak szükségük volt legeltető helyre és földművelésre alkalmas helyre.
Arról is tudunk, hogy a zavaros helyzetben uralmuk alá vontak olyan földművelő, a tatár pusztítás után visszaszivárgó lakosokkal települt falvakat, amelyek nem tartoztak eredeti adományaik közé, pl. Marjalaka a Nagykunságban, Ivánkatelke a Mezőföldön.
Természetföldrajzi viszonyok
Leginkább egy korabeli térkép tájékoztathatna, de majdnem ilyen szemléletes a kiváló néprajztudós, Györffy István leírása. A Nagykunsági krónikában leírja, hogy ő az iskolában úgy tanulta, a kunokat IV. Béla királyunk az Alföld termékeny rónáin telepítette le. Felnőttként - nyilván már kutatóként - egyre azon gondolkodott, hogyan maradtak azok a „termékeny rónák" uratlanok, mígnem egy régi térkép került a kezébe, ami a Nagykunságot mint „tengert" mutatta be. Az egyes községek határai nagyobbrészt víz alatt álltak. Az 1699-es Pentz-féle határleírás szerint náddal, gyékénnyel felvert rét az egész táj, a lakosok csak csónakkal tudnak egyik helyről a másikra menni. (6. kép)
 |
| 6. kép. Nagykunság |
A Kiskunságról a vándorló homokdombok leírása szintén a terméketlenséget s „a senki másnak nem kellett" elméletet juttatta eszébe.
Györffy élvezetes, olvasmányos leírása kissé romantikus képet fest a korabeli természetföldrajzi helyzetről, és a XVII-XVIII. századi források, valamint saját tapasztalati ismereteit vetíti vissza a XIII. századra. Ezért kutatómunkáját méltatva azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a közbeeső négy évszázad a természeti környezetet sem hagyta változatlanul. Az bizonyos, hogy a szabályozatlan folyók a Duna, Tisza, Hortobágy, Mirhó, Berettyó, Körös s a kisebb vizek áradásai olyan természeti környezetet alakítottak ki, ahol kevés volt a földművelésre alkalmas terület. Inkább a nomadizáló, majd egyre inkább a szállásokhoz tartozó rideg állattartásnak kedvezett, ami a betelepülés idején a kun életformához megfelelőnek bizonyult.
A beilleszkedés jogi biztosítékai
Említettük már a kői egyezményt, amelyben IV. Béla először foglalta jogi keretbe a betelepülő nép jogait és kötelességeit. Két teljesen eltérő életmódot folytató népcsoport tartós együtt ~ egymás mellett élése azonban nem válik zökkenőmentessé csak azért, mert a szabályokat írásba foglalták. A jogi keret megteremtése mégis nélkülözhetetlen.
A beköltözés után a kunok korábbi életformájukat folytatták, őrizték pogány szokásaikat, szabadon kóborló nyájaikkal megsértették a magyar birtokhatárokat. Rossz hírük a pápáig eljutott, aki 1279-ben Magyarországra küldte Fülöp fermói püspököt. Fülöp pápai legátusként a belső zavarok megszüntetésében legfontosabbnak a „kun kérdés" rendezését tartotta. Bár nem kifejezetten ezzel a feladattal érkezett, a magyar főurak és egyházi méltóságok panaszait meghallgatva mégis ezt tartotta a legfontosabbnak. Fülöp vette rá a királyt az együttélés ismételt jogi szabályozására s az 1279-es oklevél kiadására. Nem véletlen, hogy az oklevél egyik legfőbb kitétele volt a jogtalanul elfoglalt földek és a keresztény foglyok szabadon bocsátása. (7. kép)
A kun törvény
A szakirodalom két kun törvényről tud, az elsőt 1279. június 23-án, a másodikat 1279. augusztus 10-én adta ki IV. László király. A másodikat keresztségi kiváltságlevélként is szokták emlegetni.
Az első eredetiben nem maradt fenn, 1339-ben keletkezett másolata a Vatikáni Levéltárban található. A másodikat XVIII. századi átiratokból és az ezt követő irodalomból ismerjük. Ez utóbbi hitelességét többen kétségbe vonják, legutóbb 2000-ben a Kiskunfélegyházán tartott Jászkunság kutatása konferencián Berend Nóra kérdőjelezte meg. Megpróbálta bizonyítani, hogy a második oklevél -az 1279. aug. 10-én kiadott - lényegében az elsőt ismétli csekély változtatással, és XVIII. századi hamisítvány. Kring Miklós is gyanúsnak tartja, Györffy György szerint viszont nincs okunk eredetiségében kételkedni.
A vita eldöntése a jövendő kutatóinak feladata. A vita eldöntetlen volta azonban nem változtat az oklevélben, oklevelekben foglalt szabályozás megszületésének tényén.
Az oklevél a kun főurak, név szerint Alpra, Uzur és mások jelenlétében olvastatott fel, s mint írják, azok elfogadták a feltételeket.
Kivonat az 1279. augusztus 10-i oklevélből:
Az 1279. évi oklevél ~ oklevelek jelentőségét elsődlegesen az emeli ki, hogy ebben szabályozták törvényerővel a kunok autonómiáját, belső ügyeikben önrendelkezési jogot kaptak, ami megszakításokkal 1848-ig, bizonyos vonatkozásokban 1876-ig életben maradt.
 |
| 7. kép. IV. László király ábrázolása a Kiskun Kapitányság jegyzőkönyvében. Az egykori rajzoló tévedésből III. Lászlónak írta |
A törvény utóélete
A törvény megtartását előkelő kun túszokkal próbálták biztosítani, a hét túsz a kunok hét nemzetségének egy-egy tagja volt. Ennek ellenére a konfliktusok alig szűntek. Az életformaváltásból adódó ellentétek vezettek az 1280-82-es kun „lázadáshoz", amit a Hód-tónál a főúri seregek levertek.
1290-ben néhány kun főúr (Arbuz, Törtei, Kemeche) meggyilkolta IV. László királyt, s ezzel a kunok udvari befolyása megszűnt. (Megelőzendő, hogy a pápa keresztes hadjáratot indítson a kunok ellen, a király életmódja miatt.) S itt ismét meg kell említeni egy új kutatói állásfoglalást, Hatházi Gáborét.
Györffy György és Kring Miklós álláspontja, hogy az 1279-es oklevél töretlenül jogfolytonos, s mint ilyen kollektív etnikai kiváltság, ami a legelőkelőbbek számára országos nemességet biztosított, és lehetőséget arra, hogy a nemzetségfők magánföldesúri tulajdonjogot és hatalmat nyerjenek a jobbágyokká süllyesztett eredetileg szabad közkunok felett.
Hatházi véleménye, ha az 1279. évi nemesi állapot folyamatos lett volna, akkor alig magyarázhatók a XIV. századtól megszaporodó kun országos nemesítési kérelmek. Szerinte hiányzik egy láncszem a megértéshez, s ezt III. András 1290. évi decretumában véli megtalálni.
III. Andrást a kun-ellenes főurak támogatták. Első intézkedése az volt 1290-ben, hogy semmisnek nyilvánította elődje összes törvényét, így az 1279. évit is. Hatházi szerint a koronának szolgáltatásokkal tartozó idegen etnikumok köréből a kiváltságolt kunok helyére III. András az erdélyi szászokat emelte be.
A kunok társadalmát új alapokon kellett összhangba hozni a magyar állammal. Ezt megkönnyítette, hogy kihaltak az ősi sztyeppéi kun nemzetségfők utódai, a nomád hűbéri lánc bomlásnak indult. A kunoknak hasonulniuk kellett az ország más fegyveres szolgálatra kötelezett csoportjaihoz, pl. a székelyekhez, közjogi és társadalmi téren egyaránt.
A kunok belső ügyeibe azonban továbbra sem avatkozott az uralkodó. A bíráskodást, birtokelosztást, hadszervezést, igazgatást a szállásfők ~ kapitányok kezében hagyta. S nem változtatott a kapitányi funkcióval járó jogok és anyagi előnyök örökölhetőségén sem.
Hatházi Gábor: Halas kun székközpont és magyar mezőváros a középkorban. In: Kiskunhalas története 1. Szerk.: Ö. Kovács József-Szakái Aurél, Kiskunhalas, 2000. 169-188; 214-249.
Bánkiné Molnár Erzsébet: Jászok és kunok a magyar történelemben. In: Honismeret, 2000/3. 12-16.
Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkun autonómia. Szeged, 2005. /Dél-alföldi évszázadok 22./ 15—24.
|
|