|
|
A kun szállásoktól a kun kerületekig, településszerkezeti változások
A kunok szállásai betelepülésük után egy-egy nemzetség, ág települési helyei voltak. Horváth Ferenc régész a betelepülő kunok első vagy második nemzedékének a Kiskunságban feltárt vezéri sírjait térképre vetítette, s a kirajzolódó „sír-gyürü" nyomán korábban ismeretlen településrendet feltételez. Szerinte a kunok egymástól 10-15 km távolságban szabályos kör vonalán alakították ki szállásaikat. Ebből arra következtet, hogy településrendjük katonai szervezetükkel is összefügghetett.
Az oklevelek azt bizonyítják, hogy a kunok nyaranta vándoroltak sátraikkal. Az írott forrásokban a megtelepült magyar falvak lakói panaszkodnak a kunokra, akik a vándorló legeltetéssel számukra károkat okoznak A kunok lakóhelyei közül a legkorábban az ún. téli szállások helye állandósult. Ahol lehetett, a téli szállást a folyók mentén alakították ki, amint azt a sztyeppéi tartózkodásuk korában is tették. A szállások helyének állandósulása a földművelés terjedésével párhuzamosan zajlott, s megközelítően a XIV. század végére tehető.
Horváth Ferenc Csengelén feltárt egy temetőt, amelybe a XIII. század második felében kunok temetkeztek. A sírok a meglévő templom körül helyezkedtek el, tőlük mintegy 500 méterre pedig, olyan objektumokat talált, amelyek szétszórt településrendre utaltak, mintha tanyákkal lett volna pettyezve a határ. Régészeti ásatások a Nagykunságban is azt igazolják, hogy a téli szállásokból a XIV-XV. században alakulnak kun falvak.
A Nagykunságban ugyanezt okleveles adat is bizonyítja, vagyis a kunok még akkor sem települtek le véglegesen, amikor már templomot emeltek számukra. Pl. István nádor Fábián és Sebestyén egyháza körül lakó kunok szállásán adott ki egy oklevelet.
A XV-XVI. századra a kunok szállásai hasonulnak a magyar falvakhoz, de a nagykunsági ásatások a házak mellé nyaranta felállított, tapasztott alapú jurták előfordulásáról is tanúskodnak.
A szabadszállási kunok 11 pusztája közül 1423-ban csak egy pusztán Gengeltelken volt földművelés, a többit bizonyára szállásonként felosztva legeltették.
A szállásos települési rendről jó áttekintést ad Hatházi Gábor Hantos-szék vizsgálatával.
Hantos-szék
Hantos-szék: a Mezőföldön, a Duna jobb partja mentén, a középkori Fejér megyében volt. Az 1279-es oklevél még nem sorolja a kunok telepítési helyei közé. Györffy György szerint is legkorábban a Hód-tavi (1282) csata után húzódhattak át a Duna-Tisza közéről kunok. Talán éppen a nomadizáló kunok jártak át a szigetfői réven a dunántúli részre legeltetni, ezért nevezték a XIII. században a Kiskunságon Szalkszentmárton irányából a révhez vezető utat Via Kunutnak.
Hantos-szék 15 szállásból állt, a székkapitányság Hantosegyházán volt. Mai településsel nem azonosítható hat szállás: Bajda-merszállás, Beszterszállás, Csabakszállás, Gyolcsapálszállása, To-baliszentpéter, Nyögérszállás. Ezek a szállások még a török pusztítás előtt eltűntek.
Jakabszállás ma puszta Sárosd határában, egykor vásártartó hely volt. Ivánkatelke a kunok előtt is létezett, de elpusztult. Magyarok lakta falvak voltak kun földesúr alatt: Uj szállás, ma Mezőfalva, Karácsonyszállás és Előszállás. Kajtorszállás ma puszta Aba határában.
A szállások az 1526-os török vonulási útba estek és egy részük elpusztult. 1537-ben már elpusztult település a kapitányi székhely Hantosegyháza és Ivánkatelke. Ugyanebben az esztendőben a többi Hantos-széki kunok szállását Szapolyai János odaadományozza Sulyok György pécsi püspöknek. Ezzel kiváltságaik megszűntek, és Hantos-szék eltűnik a kun palettáról.
Hantos-szék jól példázza a kun szállások névadását. A XIII-XIV. század fordulóján a szállás előtagját képező nevek még pogány nevek voltak: Baydamer, Csabák, Bezter, Kajtor. A XIV. század közepétől már keresztény nevek szerepelnek: Karácson Miklós ~ Karácsonyszállás, Gyolcsa Pál ~ Gyolcsapálszállás.
 |
| 14. kép. Kun és jász szállásterületek Magyarországon (Pálóczi Horváth András, 1989. 49.) 1. A magyar királyság a XIII. sz. közepén, 2. A kun nemzetségek és a jászok szállásterülete a XIV. sz.-ban, 3. A XV. sz.-i kun és jász központok (székek), 4. Sírleletek: -Kunok: l. Kígyóspuszta, 2. Csólyos, 3. Felsőszentgyörgy, 4. Balo-tapuszta, 5. Kiskunhalas-Inoka, 6. Kunszentmárton, 7. Homok, 8. Bánkút, 9. Erdőtelek. Jászok: 10. Jászdózsa - 5. Más keleti eredetű középkori leletek: 11. Artánd-Zomlin-puszta, 12. Demecser |
Nagykunság
Az Olás nemzetség szállásain alakult Kolbaz-szék. Kolbaz falu a mai Kunhegyes határában terült el, s Kolbaz kunról kapta a nevét.
Az Olás nemzetség földjén már a honfoglalástól voltak lakott helyek. István király idejében ez a terület Szolnok megyébe került. A megye a sóút mentén alakult ki, s a szolnoki sórakódótól az erdélyi Szamos völgyéig, a dési sóbányákig nyúlt. E megye lakatlan, királyi birtokaira, a Körös mentére települtek a kunok.
1558-ban 24 települést írtak össze. A falvak két csoportba sorolhatók. Az elsőbe tartozott Csorba, Móric, Kisújszállás, Tor-másturgony, Tótturgony, Kolbaz, Bocsa, Magyarszállás, Karcag-új szállás, Asszonyszállás, Organdaszentmiklós, Ködszállás, Fábiánsebestyén, Madaras, Kápolnás, Marjalaka.
A másikba tartozott Szentmárton, Bábocka, Öcsöd, Mesterszállás, Homokszállás, Telekszállás, Pohamora, Kába (Túrkeve és Kunhegyes még nem). A két terület közötti érintkezést Nagypó 1392-es kikerülése szakította meg. (14. kép)
A Borcsol nemzetség a Temesközből a Hód-tavi csata (1282) után kiköltözött.
Kiskunság
1553/54. évi egri urbáriumban nevezik először Kiskunságnak.
A Csertán nemzetség települési helye Halas-szék: volt. Itt helyezkedett el Ötömös-szállása, Jamanelek-szállása, Kalas-szállása ~ Kelés puszta, Borbás-szállása (1570 Szegedé), Jakab-szállása (1570 Szegedé), Majos-szállása (1570 Szegedé), Kaskantyú-szál-lása, Csólyos-szállása (1570 Szegedé), Fehértó (1570 Szegedé), Péteri, Kömpöc-szállása, Törtei-szállása, Bócsa-szállása (1570 Halasé), Kazalháza, Kötöny-szállása (1570 Halasé), Vadkert, Kecel, Tetétlen, Jakabháza, Zomok-szállása (1570 Szegedé), Ellésföld, Asszony-szállása (1570 Szegedé), Balota-szállása, Átok-szállása (1570 Szegedé), Dorozsma (1570 Szegedé), Bánfalva (1570 Szegedé), Gyékénytó, Szentkirály, Orbogán-szállása, Harka, Bugacháza (1570 Szegedé), Szank-szállása (1570 Szegedé), és Bodoglár (1570 Szegedé).
Kara, Mizse-székhez tartozott: Zombat (Szabad)-szállása, Tatár Szent Miklós szállás, Mindszent, Buzgán-szállása, Bódogaszszony-egyháza, Csengele-telke ~ 1570 Alsócsengele, Felsőcsengele (Szegedé), Csókáshegyeharasztja, Homytha, Belcherhorhan, Kunjakab-horhan, Weteuch, Mámahomoka, Zombatkutha, Csödörhomoka.
Kecskemét-székhez tartozott: Othasylis-szállás, Köncsög-szállás, Szentkirály-szállása, Lajos, Bene, Ferencszállás[?]
A Duna-Tisza közi kun szállások többsége nem érte meg a 150 éves török uralom végét. 1570-ben a török defterekben már csak 22 lakott települést írtak össze, köztük öt szállás nevű: Ferencszállás, Fülöpszállás, Jakabszállás, Kisszállás, Szabadszállás.
Tatárszentmiklós-szállás ekkor Kunszentmiklós néven szerepel. Ezek a települések már csupán a nevükben hordozzák a szállás kifejezést. Valójában rögzült házakban, állandóan ott lakó, földet is művelő kunokkal benépesült falvak, hasonlóak a magyarok településeihez. Az üresen maradt, egykori kunpusztákat a török pusztítást túlélő nagy mezővárosok - Kecskemét, Szeged, Nagykőrös - bérlik. 1570-ben Szeged 22 kiskun pusztát bérelt, Kecskemét 14-et. Fontos népesedéstörténeti adalék, hogy az egri összeírás szerint hét kiskun pusztát rácok szálltak meg. Öt pusztára a törökök telepítettek délszlávokat, Halas mezőváros tíz kun pusztát birtokolt.
A török időkben a kiskun pusztákon nagymérvű állattartás folyt, főleg marhatenyésztés és birkatartás. Az állattartás mellett a termékenyebb részeket mezőgazdasági művelés alá vonták. Egyre jobban terjedt a mezei-kertes ~ szállás-kertes gazdálkodás.
A bérlőktől szubárendálók a bérelt pusztákon telelőket és nyaralókat alakítottak ki. A rideg állattartás szállásai a nyaralók voltak, itt folyt a legeltetés, az állatok hizlalása. A telelőkön a téli takarmányt kaszálták, s alkalmas részeit ekés művelésbe vonták.
A XVI. század közepére valamennyi kiskunsági pusztán létrejöttek szállások, de ezek már nem a korábbi értelemben használt nemzetségi telephelyek voltak, hanem az egyes mezővárosok vagy kiskunsági falvak pusztáinak hasznosítási módozatai, üzemeltetési rendszerei.
Például Majsa pusztát 1570-ben Szeged bérelte. A pusztán 15 szálláson 4000 marha legelt. A török defterekbe e pusztákat szállásonként írták össze.
A másik nagy pusztásodási hullám a 15 éves háború kezdetén következett be. Szinán nagyvezér 1593. évi nyárvégi hadjárata s a tatár csapatok itteni telelése, rablóportyáik, a sorozatos harcok 1596-ra számos addig túlélő falucskát megsemmisítettek. Ekkor pusztult el a felső-kiskunsági részen Pálka, Ferencszállás, Kisszállás, Fülöpszállás. Halas is ekkoriban néptelenedett el, de lakosai később visszatértek.
Az 1560-as évektől a visszaköltözés is megkezdődött. 1622-ben Thurzó Szaniszló nádor a korábbi időszakban birtokaira menekült kunokat régi kiváltságaikban megerősíti és visszatelepíti falvaikba. Ettől kezdve kisebb elvándorlásoktól eltekintve a négy felsőkiskunsági település (Szabadszállás, Fülöpszállás, Kunszentmiklós, Lacháza) és Halas népessége már folytonosnak tekinthető.
Az 1699. évi karlócai békével lezárult a török fennhatóság időszaka. A töröktől felszabadult területeket az Udvar fegyverjogon szerzett földnek tekintette, s az új szerzeményi bizottság, a Neo Aquistica Comissio hatáskörébe utalta. 1690-től vetődött fel a Jászkun Kerület értékesítésének lehetősége. Az 1699-es kamarai összeírás már titokban az eladatást készítette elő.
A jászok és kunok összeírása siralmas képet ad a megmaradt kun és jász településekről. Míg 1562-ben a török adóösszeírásban a Duna-Tisza közén 21 lakott hely ~ falu és Halas 492 adózó háztartással szerepelt, Pentz Kristóf 1699-ben csupán a négy felsőkiskunsági településen és Halason talált összesen 279 adózó háztartásfőt. Ez azt jelenti, hogy a Kiskunság népessége csaknem felére csökkent. A Kiskunságot átszelő Pest-Kecskemét-Félegyháza-Szeged alföldi nagyút egyetlen népes települést sem érintett. A pusztákat Szeged, Kecskemét, Nagykőrös és a túlélő kiskunsági települések használták.
A Nagykunságban még siralmasabb a helyzet, itt csak Karcag-új szállásnak voltak állandó lakosai és az összeírás idején érkezett viszsza harminc gazda Madarasra, 15 település dezertum, azaz puszta volt.
A kun autonómia szempontjából különösen fontos, hogy a települések közben tájegységenként kerületekké szerveződtek. A székkapitányság elhalt, de a jászkun főkapitányt a nádorok folytonosan kinevezték. A megmaradt kevés írásos forrásból tudjuk, hogy az egyes kerületekben kapitányok tevékenykednek. A Nagykunságban ekkor Nagy Bálint volt a kapitány, aki szárazmalmot is épített és a lakosság visszatelepítését is szervezte.
A török idők alatt településeik teljesen hasonultak a magyar falurendszerhez. A megmaradt helységek kamarai összeírása tükrözi szervezett helyi igazgatásukat. I. Lipót 1696-ban a kunságiak kérésére megerősíti kiváltságaikat, s e kiváltságlevélben kihangsúlyozza, hogy
A XV. században fejlődésnek indult székszervezetet a XVII. században felváltotta a kerületi igazgatás. Kialakult a Kiskun kerület, a Nagykun kerület és a Jász kerület, amelyeket a XVII. század végén már Jászkun Kerületnek neveztek. Közben a török által megszállt részeken a török hatalom is éreztette a maga joghatóságát.
Igazgatás, adóztatás
1541-től Buda elfoglalásától a meghódított területeken a török igazgatás lépett életbe. 1552-től Szolnok várának elfoglalásától a Nagykunság és a Jászság is török uralom alá került. A Nagykunság a szolnoki, a Kiskunság a budai, a Jászság a hatvani szandzsákba tartozott.
A királyi Magyarország nevében a Kunság adóztatását a pozsonyi magyar kamara Eger végvárra bízta, s a beszedett adók 1548-1596-ig, Eger török kézre kerüléséig az egri vár fenntartását szolgálták. A kunok helyi igazgatása és jogszolgáltatása azonban őrizte a hajdani autonómiát. A nádori legfőbb bíróság 1562-ben Nádasdy Tamás nádor halálával megszakadt, hiszen a nádori szék 1608-ig betöltetlen volt. 1608-1667-ig a kunok a nádori tisztséget éppen betöltő magyar főurak bírósági főhatósága alá tartoztak.
Eger eleste után a vármegyék igyekezték a kun és jász területeket bekebelezni: a Jászságot és a Nagykunságot Heves vármegye, a Kiskunságot Pest-Pilis-Solt vármegye. Az 1620-as évektől a megfogyatkozott egykori kun területek (és a jászok) népessége egyre inkább megpróbálja hajdani kiváltságait érvényesíteni.
A nádorok - akiknek tisztébe tartozott a koronajavak védelme -1610-től a jászok és kunok élére főkapitányt neveztek ki. Az első főkapitány 1610-1634 között Kecer Ambrus volt. A török uralom utolsó szakaszában Eszterházy Pál töltötte be a nádori tisztséget (1681-1712). Az ő nevéhez fűződik a szomszédos vármegyék adóztatási törekvéseinek visszaverése.
Eszterházy Pál intézkedései nyomán már 1682-ben kihirdették Pest vármegye törvényszékén, hogy a kunok a vármegyéhez nem tartoznak, oda nem adóznak, s védelmüket sem kérik. Önálló adóztatásukat 1696-ban a pozsonyi nádori tanácskozáson határozták el. Itt az ország adózó képességének új összeírásáról döntöttek, s a kunok és jászok területeit elkülönítve vették számba. A felmérést követően összesen 61,7 nádori porta után adóztak.
Parasztvármegyék
A két úrnak adózó kunokat a rabló, portyázó török és magyar csapatok, a végvárak ki-kilátogató sarcoló katonái egyformán fenyegették. Sem a távollevő vármegye, sem a nádor nem jelentett megfelelő védelmet az atrocitások ellen. Ezért alakították meg saját önvédelmi szervezetüket, az ún. parasztvármegyéket.
Halason s a Felső-Kiskunságban Kunszentmiklós határában is alakult egy-egy szervezet. A parasztvármegye élén választott kapitány állt, akinek munkáját hadnagyok segítették, az egyes településeken esküdtek, strázsák, cirkálók tevékenykedtek.
Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun Kerület igazgatása 1745-1876. Debrecen, 1996. 11-15
Bellon Tibor: Nagykunság. Budapest, 1979.
Hatházi Gábor: Adatok a Hantos-széki kunok településtörténetéhez. In: Szerk.
Fazekas István-Szabó László-Sztrinkó István: A Jászkunság kutatása 1985. Kecskemét-Szolnok, 1987.29-47.
Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura és népe. Budapest, 2001. 218-230.
Kiss József: A Jászkun Kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején. Budapest, 1978. 13-29.
Tálasi István: Kiskunság. Budapest, 1977.
|
|