Etnikai és vallási keveredés, táji felülrétegződés

A Magyarországra betelepült kunok 10-15. nemzedékének a kora az, amelyet a 150 éves török megszállás időszakának is nevezünk.

1541-1696 között a Duna-Tisza közi és a tiszántúli kunok lakta területeken hatalmas mértékű belső migráció zajlott, s ez alatt a kun szállások és a magyar falvak népessége újból és újból keveredett, sorsuk a menekülések során közössé vált. Életmódjuk hasonult. A hajdani középkori szállásrendszer és a magyar faluhálózat is szinte teljesen elpusztult. A migrációs hullámok egymásutánisága a Pentz-féle összeírás idejére a kunok teljes etnikai beolvadását eredményezte.

Hantos-szék már a korszak elején leszakadt a kunok tömbjéből. Halast 1561—1691-ig a Paksy család tartotta földesúri birtokban.

Az egri összeírások szerint 1570-ben hét kiskun pusztát rácok szálltak meg és müveitek. (Asszonyszállás, Átokháza, Borsod, Ke-lebia, Kozukháza, Mátyusháza, Thosháza) További öt pusztára a törökök telepítettek délszlávokat. (Csőszapa, Kunbaja, Ludas, Mélykút, Tompa) Tehát a legdélebbi kiskunsági puszták már 1570-re leszakadtak és rácok, délszlávok által művelt területekké váltak. Valószínűen délszláv katonaparasztokkal települtek be.

A dél felől betelepedők közül sokan felhúzódtak a hátsági településekbe. Ezt bizonyítja például Ferencszállás 1559-es török adóösszeírása. 22 vezetéknévben már csak kettő a Kara és a Baksa, a kun eredetű, de felbukkan egy délszláv név is, a Márton Dimitri. Valószínűsíthetően kun eredetű a Tatár, Csokmár, talán a Toka is, de a többi magyar név. Ekkor Ferencszállás a Duna-Tisza köze egyik legnépesebb kun szállása.

Nagyszámú népesség áramlik a Duna-Tisza közére Baranyából, főleg 1597-ben, amikor Szinán pasa hadjáratai elől menekülnek.

A halasi határperekből kiolvasható migrációs folyamatokat Bárth János foglalta össze (A halasi határperek történeti-néprajzi tanulságai, Halas 2.) A XVII. század második felétől maradtak meg határperek, amelyekben korábbi időszakra visszautaló adatok is találhatók. A kihallgatott több száz tanú vall egykori vándorlásukról, esetenkénti lakóhelyükről. A legerősebb a baranyai felülrétegződés, ami valójában dél-dunántúli, szlavóniai felülrétegződés. A másik hullám a hódmezővásáhelyi. Vásárhely népe 1693-ban a tiszántúli tatár pusztítás elől menekült Halasra, Soltra, Szabadszállásra. Sokan még a kuruc háborúk idején is Halason laktak. Akadtak, akik soha nem költöztek vissza eredeti lakóhelyükre.

Átfogó ismereteket ad a népességről az 1699. évi kamarai ösz-szeírás. Ekkor a Kiskunságban mindössze 279 adózó háztartást írtak össze.

A részletes vizsgálatból Tálasi István megállapította, hogy a baranyainakjelzett családok Somogyból származtak, de mivel mind a baranyai református püspökséghez tartoztak, egységesen baranyainak vallották magukat.

Kunszentmilóson a Szőke család még az 1930-as években is rác származásúnak tartotta magát. A Pentz-féle összeírásban szerepel egy Szőke nevű „Georgius Szőke, Sirmiensis" ~ Szerem megyei.

A kalocsai és a tolnai Sárköz reformátusaival szintén kimutatható keveredés, házassági kapcsolatok is létrejöttek a XVII. század utolsó évtizedeiben. Tálasi István tipikus sárközi családnévnek tartja a Halason ismert Paprika nevet.

A Tiszántúlon a Nagykunságban szintén erős a migrációs hatás. 1699-ben csupán 78 adózó háztartást írtak össze.

Karcagúj szálláson, az egyetlen lakott helyen, harminc helybeli és negyven peregrinus élt. Ide a legtöbben Nógrád vármegyéből érkeztek. De jöttek Debrecenből és környékéről, Békésből, Erdélyből, a Bodrogközből, még Bajáról is.

A török adóösszeírások a Nagykunságban is megmutatják a népességcsere folyamatát. Az 1577-es összeírásban még valamivel több az őslakos, mint a jövevény. Ez utóbbiak főleg a Balkán felől északabbra menekült oláh, bosnyák, rác családok. A legtöbb kun a török idők alatt került oda. A Nagykunságot a 15 éves háború utolsó szakaszában érte nagy pusztulás, amikor a Bécs irányába vonuló krími tatárok végigdúlták.

A népességfogyásra csupán egyetlen összehasonlító adatot ismertetek: 1495-ben a Jász, a Nagykun, és a Kiskun kerületekben

14 190 fő, 1713-ban ugyanitt 9 088 fő lakott.

1699-ben, a Nagykunságban csak Karcagúj szálláson és Madarason éltek, ez utóbbi helyre éppen akkor költözött vissza 30 gazda,

15 egykori település dezertum.

A lakosság összetételének utolsó nagy változását a redemptio előtt a Német Lovagrend földesurasága alatt történt telepítési hullámok okozták.

A Kiskunságban 1719-ben elsőként Dorozsmát telepíti be Orczy István, a Lovagrend adminisztrátora. Az új lakosok a török időket a legkisebb népességfogyással átvészelt Jászságból érkeztek. Költöztek Dorozsmára Jászfényszaruból, Jászapátiból, továbbá néhányan Nógrád és Heves megyéből, Mátra és Bükk környéki palóc családok Györgyöspata, Erdőtarcsa községekből.

Félegyháza 58 helységből, többségében a Jászságból települt újra.

A részletes vizsgálatból Tálasi István megállapította, hogy a baranyainakjelzett családok Somogyból származtak, de mivel mind a baranyai református püspökséghez tartoztak, egységesen baranyainak vallották magukat.

Kunszentmilóson a Szőke család még az 1930-as években is rác származásúnak tartotta magát. A Pentz-féle összeírásban szerepel egy Szőke nevű „Georgius Szőke, Sirmiensis" ~ Szerem megyei.

A kalocsai és a tolnai Sárköz reformátusaival szintén kimutatható keveredés, házassági kapcsolatok is létrejöttek a XVII. század utolsó évtizedeiben. Tálasi István tipikus sárközi családnévnek tartja a Halason ismert Paprika nevet.

A Tiszántúlon a Nagykunságban szintén erős a migrációs hatás. 1699-ben csupán 78 adózó háztartást írtak össze.

Karcagúj szálláson, az egyetlen lakott helyen, harminc helybeli és negyven peregrinus élt. Ide a legtöbben Nógrád vármegyéből érkeztek. De jöttek Debrecenből és környékéről, Békésből, Erdélyből, a Bodrogközből, még Bajáról is.

A török adóösszeírások a Nagykunságban is megmutatják a népességcsere folyamatát. Az 1577-es összeírásban még valamivel több az őslakos, mint a jövevény. Ez utóbbiak főleg a Balkán felől északabbra menekült oláh, bosnyák, rác családok. A legtöbb kun a török idők alatt került oda. A Nagykunságot a 15 éves háború utolsó szakaszában érte nagy pusztulás, amikor a Bécs irányába vonuló krími tatárok végigdúlták.

A népességfogyásra csupán egyetlen összehasonlító adatot ismertetek: 1495-ben a Jász, a Nagykun, és a Kiskun kerületekben

14 190 fő, 1713-ban ugyanitt 9 088 fő lakott.

1699-ben, a Nagykunságban csak Karcagúj szálláson és Madarason éltek, ez utóbbi helyre éppen akkor költözött vissza 30 gazda,

15 egykori település dezertum.

A lakosság összetételének utolsó nagy változását a redemptio előtt a Német Lovagrend földesurasága alatt történt telepítési hullámok okozták.

A Kiskunságban 1719-ben elsőként Dorozsmát telepíti be Orczy István, a Lovagrend adminisztrátora. Az új lakosok a török időket a legkisebb népességfogyással átvészelt Jászságból érkeztek. Költöztek Dorozsmára Jászfényszaruból, Jászapátiból, továbbá néhányan Nógrád és Heves megyéből, Mátra és Bükk környéki palóc családok Györgyöspata, Erdőtarcsa községekből.

Félegyháza 58 helységből, többségében a Jászságból települt újra.

Majsa Tószegről majd Üllésről, amit korábban szintén jászok népesítettek be.

A Nagykunságban a bujdosás, a menekülés évei 1712-ben érnek véget, amikor a Rákóczi-szabadságharc után békésebb időszak kezdődik. Számos település - így az egykori székközpont Kolbaz -azonban nem éled újjá. Pusztán maradt Asszonyszállás, Organda-szentmiklós, Kakát, Ködszállás, Bocsa, Magyarka, Hegyesbor, Marjalaka, Turgony, Móric, Kába, Csorba, Kápolnás.

1702-ben a Lovagrend beiktatásakor Kunhegyesről azt írják, hogy egy év alatt a Heves megyei alispán támogatásával 50 gazda ülte meg.

1703-ban csupán Karcagújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras és Túrkeve lakott. 1703-ban a Rákóczi-szabadságharc kezdetén a rácok pusztítanak a Kis- és Nagykunságban is. A békési lakosok egy része Károlyi Sándor engedelmével Karcagúj szállásra költözik, de egy év múlva a rácok Karcagot is felégetik. A nagykunok Rákóczi zászlaja alá állnak Bakó István kapitány vezetése alatt. Rákóczi a rác támadás elől a Nagykunság lakóit Rakamazra telepíti (1707-ben).

171 l-l 3-ban a békekötés után a madarasiak és kunhegyesiek költöznek vissza elsőként, majd Karcag népesül be. 1743-ban Karcagon ismét templomot építettek.

Kisújszállás az 1683-as tatár pusztítás idején semmisült meg teljesen, határbeli lakott települései (Tormásturgony, Tótturgony, Marjalaka, Kisszállás) a Lovagrend eladási okmányában mint puszták szerepelnek. Kisújszállás területét a Rákóczi-szabadságharc alatt debreceni zálogbirtokosok használták. Újratelepítési szabadalomlevelét 1717-ben küldi meg Orczy István a Német Lovagrendnek, kétévi adómentességet ígérve a betelepülőknek. Az első értékelhető összeírás 1720-ból való. Ebben 43 adóköteles gazdát írtak össze. A teljes létszám 47 család, mintegy 300-320 lélek. Egy részük az egykori elpusztult s ismét birtokba vett puszták lakosa volt.

Kunszenmárton 1718-ban a Jászságból települt újra.

Túrkevére Nádudvarról és Szabolcs megyéből érkeztek betelepülők, az eredetileg elmenekültek közül is többen visszatértek. 1713-ban a lovagrendi összeírásban 26 gazdát neveztek meg. Az első megtelepülök között van Örsi András, aki egy későbbi vallomásában azt vallja, hogy Szatmár megyében, Porcsalma faluban született 1710-ben, onnan érkezett Túrkevére. Örsi Júlia kutatásai azt bizonyítják, hogy a Nádudvarról betelepülők tulajdonképpen visszatérő kontinuus családok. A falu 1713-ban készült pecsétje megmaradt.

A Nagykunságban tehát a Lovagrend földesurasága alatt népesült be a ma ismert hat nagykun település, de a kun etnikumból csupán kicsiny százalékban maradt lakosság.

IRODALOM

Tálasi István: Kiskunság. Budapest, 1977. 35-50.

Bánkiné Molnár Erzsébet: Kiskunfélegyháza újratelepítőinek 1744. évi lajstroma. In: Szolnok Megyei Múzeum Evkönyve, Szolnok, 1981. 123-129.

Györffy István: Futás In: Nagykunsági Krónika. Budapest, 1955. 76-106.

Örsi Júlia: Túrkeve földje és népe. Túrkeve, 1996. 9-23. (Rákóczi oldalán; Földesúri hatalom alatt)

Bárth János: A halasi határperek történeti néprajzi tanulságai In: Kiskunhalas története. Szerk. : Ö. Kovács József-Szakái Aurél, Kiskunhalas, 2001. 389-407.

Szabó Lajos: Kisújszállás története II. Kisújszállás, 1987. 5-31.