|
|
A török alól felszabadult Magyarország gazdasági, pénzügyi és közigazgatási kormányzatának tervezetét 1689-ben dolgozta ki Kolonits Lipót kardinális, a Pozsonyi Kamara elnöke. Az ö javaslatára állították össze a Neoacqustica Comissio (Újszerzeményi Bizottmány) hatáskörét. A Habsburg Birodalom érdekeinek megfelelően az ország legnagyobb kiterjedésű koronabirtokát a fegyverjogon szerzett területekhez sorolták, amelynek eladását az 1690-1702-ig tartó időszakban határozták el.
Az 1699-ben elrendelt kamarai összeírás tehát már a Jászkun Kerület eladását készítette elő. Az összeírásban a jászkunokat jobbágyoknak tekintették.
A koronabirtok adásvételi szerződését a Német Lovagrenddel 1702 márciusában hagyta jóvá I. Lipót király. A vételár 500 000 rajnai forint volt. A Lovagrend ragaszkodott ahhoz, hogy örökös honosságot nyerjen. Az akcióban a vételár felének befizetésével csendestársként Kolonits is részt vett.
A szerződésben a Lovagrend megkapta a Jászkunság örökös ura címet, s ezzel a kerületek középkortól folyamatos nádori főhatósága megszűnt. A jogaitól megfosztott Eszterházy Pál nádor azonnal tiltakozott az eladatás ellen, hiába. I. Lipót teljes földesúri hatalommal ruházta fel a Lovagrendet, csak a királyi jogokat tartotta fenn magának - az állami adóztatást és a katonai beszállásolást.
A Lovagrend mint földesúr felhatalmazást kapott a dezertumok benépesítésére, hogy három nemesi székházat és kilenc allodiumot létesíthessen, továbbá
A beiktatásokon elhangzottak a tiltakozások:
A Lovagrend a kun puszták bérlőitől magas árendát követelt. Kecskemét 1702-ben 22 kiskun pusztáért csaknem ugyanannyit kényszerült fizetni, mint amennyi 1689-ben a teljes Jászkun Kerület nádori cenzusa volt.
A három kerület népében a jobbágyi alávetettség ellenállást váltott ki, de ugyanakkor megerősítette az összetartozásukat. A jobbágysors már az első évben mintegy hétszeresére növelte terheiket. Nem is lehet csodálkozni, hogy a jászkunok 1703-ban Rákóczi mellé álltak, aki kiváltságaikat elismerte. A Lovagrend földesurasága 1703-10 között gyakorlatilag szünetelt, de jogilag folytonos maradt. A Rákóczi-szabadságharc időszakának a kunokra vonatkozó nevezetes dátumai:
1703. október 14. Tiszalök: Rákóczi hadra hívja a kunokat. - 1703. október 22. Tokaj: az első Rákóczi-pátens törvényen kívül helyezte a Német Lovagrend földesuraságát, Rákóczi kinevezte jászkun főkapitánynak Vay Ádámot. 1707. június 10. Ónod: az országgyűlésen, ahol a kunok saját zászlajuk alatt vettek részt, megszavazták a közteherviselést, a személyük után nem kellett adózniuk, csupán vagyonuk után. 1707. szeptember 15. Sárospatak: a II. kun pátens megerősítette a jászkun kiváltságokat, kollektív nemesi szabadságukat, valamint rév- és vámmentességüket.
1710 őszén a Lovagrend ismét megjelent a birtokán, hogy
számba vegye a népességet és vagyonát. Az 1711. évi szatmári béke pontjaiba befoglalták az ígéretet a jászok és kunok sérelmeinek orvoslásáról. A kiváltságok visszaállítására vonatkozó ígéret, a robottól mentes szabadmenetelü paraszti gazdálkodás reménye vonzotta a betelepülőket. A hatalmas szabad területeken fellendült az állattartás, de mint írják, alig volt gazda, aki ne szántott-vetett volna. A Nagykunságban 1713-ban öt malom, 1720-ban már 13 malom üzemelt. A Kiskunságban, 1713-ban szintén öt, 1720-ban pedig nyolc malmot írtak össze. A Nagykunságban 1720-tól figyelhető meg a szőlőtelepítés fokozódása.
Küzdelem a földesúri hatalom ellen
A Kiskun Kerület községeinek, a jász községeknek és a Nagykun Kerület községeinek vezetői titokban már 1712-ben gyűlést tartanak Jászberényben, ahol tiltakoztak az adóztatás ellen. Panasziratokat szerkesztettek a Lovagrendhez és Bécsbe az Udvari Kamarához.
A lovagrendi adminisztráció központja Jászberényben volt, ennek ellenére a titokban megtartott közgyűléseken földesúri jelenlét nélkül szabadon választottak kapitányokat.
A titkos közgyűlések megbízásából állandó küldötteik voltak Pozsonyban, akik magukkal vitték a privilégiumokat abban reménykedve, hogy az eladatást meg tudják szüntetni.
A Lovagrend sem lehetett elégedett, mert a munkaerő és a puszták hiánya miatt nem tudta kialakítani a tervezett robotkényszeren alapuló majorsági gazdaságokat. A jászkun puszták vagy a mezővárosok tulajdonában, vagy külső árendás használatában, vagy a jászkunsági parasztok közös használatába voltak. Ez utóbbi különösen hatékony fegyver volt a földesúri törekvés ellen.
A jászkunsági községek csak a földesúri árenda fizetésére voltak hajlandók, majorságok létesítéséről hallani sem akartak.
A majorsági gazdálkodáshoz szükséges robotot a tiszttartók azért sem tudták bevezetni, mert az adásvételi szerződésbe belefoglalták, hogy a jászkunok „a királyság törvényeiben elfogadott szokás szerint" kötelezhetők robotra. Csakhogy a jászok és kunok sohasem teljesítettek robotot. Csak országgyűlési határozattal lehetett volna őket robotra kényszeríteni, így amellett maradtak, hogy az évi árenda összegében a robot értéke is benne foglaltatik.
Ilyen előzmények után 1715-ben végre napirendre került az országgyűlésen a Jászkunság ügye. Kimondták, hogy az eladás törvénytelen. A Lovagrend azonban csak akkor lett volna hajlandó földesúri birtokáról lemondani, ha a vételárat visszakapja. Ezért törvénybe foglalták, hogy a vételár felének visszafizetését a kincstár, felét a rendek magukra vállalják. A törvényt soha nem hajtották végre.
A kifizetésre az országgyűlés három évet szabott, addig a birtok zálogban maradt a Lovagrend kezén. A három év elteltével azonban senki nem fizetett.
A Jászkun Kerület közben úgy értesült, hogy a szomszédos vármegyék fel akarják osztani maguk között a kerületeket. A nádorhoz, Pállfy Miklóshoz fordultak segítségért, hogy mentse meg a kerületet a felosztástól és adjon segítséget, hogy a rendek helyett a vállalt 250 000 Ft-ot maguk fizethessék ki. Tehát először 1715-ben vetődött fel a redempció gondolata.
1723-ban a jobbágysorsra jutott Jászkun Kerület életében új fejezet kezdődött. Jelentkezett vevőnek a Pesti Invalidusok Háza. 1731-ben megkötötték az új szerződést, amelyhez az uralkodó előzetesen hozzájárult. A törvénytelen eladatás megismétlődött.
Az invalidus ház beiktatása 1731 májusában megtörtént, de országgyűlési jóváhagyására csak 1741-ben került sor, mivel közben országgyűlést nem hívtak össze.
Az új földesúr rögtön megemelte a földesúri árenda összegét, és ő is létre akarta hozni a három kerületi székházat és a kilenc aliódiumot, de most sem sikerült. Nem tudta létrehozni a robotmunkára támaszkodó majorsági gazdaságokat sem.
Ezzel szemben a kerületi adófizetők hozzájárulásával felépültek a kerületi közigazgatás és közgyűlés tartására alkalmas kerületi székházak. A helyhatóságok arra törekedtek, hogy a pusztákat maguk vegyék bérbe, sorra szerzik vissza a külső bérlőktől.
A kerületek irányítását kinevezett földesúri tisztek végezték: Orczy István, majd 1745-ig a volt szegedi főbíró, Podhradszky György. Podhradszkyt 1743-ban visszaélései miatt leváltották, helyette a redempcióig Gosztonyi István Heves és Külső-Szolnok megye táblabírája látta el a feladatot, de alig fordult meg a Jászkunságban. Mégis, éppen a kerület kinevezett tisztségviselői miatt nem beszélhetünk teljesen autonóm igazgatásról, bár a helyi tanácsok tisztségviselőit a maguk többségi szavazatával szabadon választották.
Működött a kerületi és a községi igazgatási és jogszolgáltatási önkormányzat. Települési statútumokat alkottak. Pl. Halason 1740-ben rendelkeztek arról, hogy „minden muzsika tevő szerszámok lakodalmakban, köz csapszékekben, utcákon és egyéb vendégeskedésekben való dalolások, kiáltozások tilalmasak. Valaki vakmerően ez ellen járand" 60 pálcát kap büntetésül. A helyi tanácsok megakadályozták, hogy a haszonvételeket a földesúri adminisztráció számbavehesse. A kialakult helyhatósági önkormányzat gazdasági erőforrásai a beneficiumok, a kocsma- és mészárszék-jövedelmek voltak. 1737-ben Lacházán összkerületi statútumot is alkottak a belső rendről.
A jászkunok a rájuk eső dica alapján fizették az országos rendes és rendkívüli hadiadókat és a földesúri árendát. Kettős megterhelést kellett elszenvedniük a hadkötelezettség és katonaállítás területén is. A koronabirtok-jelleg kötelezte őket a gernerális insur-rectióra. Ügyekkor kötelezték őket a katonai beszállásolás és katonaállítás terheinek viselésére, és a nádori porták alapján kivetett hadiadó fizetésére is.
Mindezek az elszenvedett megterhelések 43 év alatt arra ösztönözték a községeket és a megszerveződött Jászkun Kerületet, hogy redempciós törekvéseit felelevenítse, majd 1745-ben sikeresen megvalósítsa.
Kiss József: A Jászkun Kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején. Budapest, 1979.
Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkun autonómia. Szeged, 2005. 35—45.
|
|