|
|
A Jászkun Kerület parasztgazdaságai az 1720-as években kezdtek erősödni. Már az 1720-as években különbség mutatkozott a két kerület állattartásában. A nagyállattartás a Nagykunságban, míg a juhtartás a Kiskunságban volt nagyobb mértékű.
A Kiskun Kerület egyetlen mezővárosa, Halas 1721-ben a Lovagrend közbenjárására évi három országos vásár megtartására kapott engedélyt az Udvari Kamarától. A város tanácsa helypénzt szedhetett a vásározóktól, de a földesúri árendáját évi 800-ról 1000 Rft-ra emelték. A legvagyonosabb gazdák már göbölytartással, legeltetéssel hizlalt marhák kereskedelmével foglalkoznak.
Az átlagnál jóval több állatot tartottak a kunszentmiklósiak. Ok 1721-ben két pusztát béreltek, Bábonyt és Bösztört. 1728-ban már öt pusztabérletük volt. A többi kiskun település szintén árendált pusztákat.
Folyamatosan növekedett az ekével művelt terület. A földművesek háromszor szántottak a vetés alá. Egy ekés fogatba hat-nyolc igavonó állat tartozott, de az elvetett mag csak háromszoros termést adott. Általában négy-öt évig művelték ugyanazt a területet, majd parlagnak hagyták, és legelőnek használták. Ez a művelési mód a földbőséget mutatja. Szaporodnak a szőlőbirtokok is.
A Nagykunságban mind az állattenyésztés, mind a földművelés meghaladta a kiskunsági átlagot. A településeken egyre több kézműves megélt. Növekedett a malmok száma, 1728-ban már 21 malmot írtak össze. A malombérlők egyben liszt- és gabonakereskedelemmel is foglalkoztak. Az újraosztásos földközösségi rendszer keretein belül a Nagykunságban a határt egyetlen mezőben, azaz nyomások nélkül használták, annyi földet fogva eke alá, amennyinek a müveléséhez állataik elégnek bizonyultak.
1734-ben mezővárosi rangot kapott Karcag, ahol évi négy országos vásárt tarthattak.
A Lovagrend földesurasága idején a két Kunságban kizárólag református lakosok éltek. A kunsági települések iskolái a Debreceni Református Kollégium particulái voltak. Minden nagykun településen kőből épült templom található, saját prédikátorral. Az 1720-as évektől a községek jegyzőkönyveket vezettek. A helyi önkormányzatok irányítását a tanács végezte, élén a bíróval. Az igazgatási feladatokra számos tisztségviselőt választottak, illetve alkalmaztak.
A településeket mindkét kerületben tizedekre osztották. A házak földből, nád- vagy szalmatetővel a belső fundusra épültek, itt kaptak helyet az ólak és egyéb melléképületek is. A szérűskerteket községek szélén alakították ki.
A parasztgazdaságok száma a népesség növekedésével az 1730-as évekre mintegy 50%-kal gyarapodott. Az egy családra jutó évi vetésterület az országos átlag duplájára növekedett (az utóbbi kb. 11 hold). A szabadmenetelű parasztság a földbőség következtében nem tért át a kötött nyomásos gazdálkodásra, s a jobbágyi robotköteles telekrendszert sem ismerte, mint más nagyhatárú alföldi mezővárosokban.
Mivel a fő jövedelemforrás az állattartás volt, egyre inkább törekedtek a legeltetéshez szükséges kun pusztákat visszaszerezni. 1730-ban utazta be a vidéket Bél Mátyás, akinek leírása képet ad a korabeli Kunságról, ahol több jász község is volt pusztabérlete.
A jászkunsági gazdák 1745-ig csaknem 500 000 katasztrális holdat vettek vissza az idegen haszonbérlőktől saját bérletbe. A Kiskunságban a pusztavisszaszerzés olyan sikeres volt, hogy 1745-re a Jászkun Kerületbe tartozó minden kiskunsági pusztát jászkunságiak birtokoltak. A gazdasági erő növekedését segítette Dorozs-ma, Üllés, Majsa, Félegyháza betelepítése is.
A jól szervezett önkormányzatok a beneficiumokból nyert bevételekre támaszkodva megőrizték az autonómia maradványait, s ahol lehetett, ellentmondtak a földesúrnak. Pl. Karcag nem egyezett bele, hogy a területén földesúri székház épüljön, e helyett 1726-27-ben megépítette az új városházát.
A gazdasági növekedéssel arányosan nőtt az öntudat, az iratokban egyre gyakrabban fordult elő a Nemes Város, Nemes Districtus, Nemes Magistratas megnevezés. Sorra épültek a községházak.
A gazdaságilag és öntudatában is megerősödött két Kunság a jászokkal együtt 1715-től szorgalmazta a jász és kun szabadságok visszaszerzését.
A jászkunok küldöttei ott voltak az országgyűlésen és a császári udvarban, egyformán igyekeztek elnyerni a nádor és a főurak kegyeit. Minden kerület egy-egy küldöttet bízott meg a redempció sürgetésével.
A Bécsben járt nagykunsági küldöttség adta hírül a keleti nyelveket ismerő udvari könyvtárosnak, Kollár Ádámnak, hogy vannak még kun nyelvemlékek. Varró István nagykun küldött Kollárnak mondta el a kun miatyánkot, mint a kunok nyelvi örökségének bizonyítékát. A kun miatyánkot tanították az iskolákban, ezáltal is elősegítve a kun származástudat megtartását. A helyi elöljáróságoknak nagy szerepük volt abban, hogy a területi autonómiát már csak hírből vagy hírből sem ismerő népességben felerősödött a hajdani szabadság tudata, amelyre a redempcióban támaszkodhattak.
Mindazon által a teljes benépesültség, a gazdasági megerősödés és a jól szervezett önkormányzatok is kevésnek bizonyultak volna a redempció megvalósulásához, ha 1741-ben nem tör ki az osztrák örökösödési háború. A háborúhoz a királynőnek pénzre és katonára volt szüksége, s ebben a jászkunokra különösen számíthatott.
1741-ben általános insurrectiót hirdettek. A Jászkun Kerület két lovasszázadot, századonként 198 lovast állított ki. Négyszáz katona indult saját zászlók alatt Sziléziába. Sziléziában értesültek a hazai eseményekről, hogy nádorrá választották Pállfy János országbírót, s királlyá koronázták Mária Teréziát. A kerületek vezetői ekkor a nádor asztalára helyezték a redempcionális kérelmet.
Az 174l-es országgyűlés kivetette a portális katonaállítást, aminek a jászkunok eleget tettek, hetven porta után 69 huszárt adtak.
1742-ben Mezőtúr és Cibakháza térségében a Haller-gyalogez-red lázadását a Jász Kerület kétszáz lovas katonája verte le.
Futótűzként terjedt a hír, hogy a jászkunok hamarosan felszabadulnak. 1742-ben december 12-én a Jászkun Kerület közgyűlése megfosztotta tisztségétől a számos túlkapással vádolt Podhradszky adminisztrátort, s alkapitánynak felkérte Almásy János Heves megyei alispánt, vállalja el a Jászkun Kerület nádori alkapitánya tisztséget. A felkérést felterjesztették a nádornak, akit ismét főbírájuk-nak tekintettek.
1744-ben megindult a második sziléziai háború. A jászkunsági ügyvivők Pozsonyból arról értesítették a kerületeket, hogy hamarosan újabb mozgósítás lesz, továbbá, hogy a redempciós levél készül, s a mozgósítás eredményétől függ a királynői jóváhagyás.
1744 szeptemberében a mozgósításra a jászkunságiak újabb négyszáz embert szereltek fel. Ugyanebben az évben megfogalmazták, ha felszabadulhatnak a földesúri alávetettségből és visszatérhetnek a nádor fennhatósága alá, hajlandók kifizetni az 500 000 Ft-ot, és 1000 lovas katonát is kiállítanak, de mentessenek fel a hadiadó alól, mert annyi terhet nem bírnak, viszont vállalták, hogy fizetik a nádor 3000 arany évi tiszteletdíját. Cserébe visszakérték régi szabadságjogaikat.
A hatalmas tehervállalás nem aratott egységes tetszést. A kiskunságiak, valamint Árokszállás és Fényszaru sokallta a terheket. A kerületek mégis megegyeztek és elhatározták, hogy az ellenálló két jász település helyett közösen fizetnek, de eltiltották őket a szántástól-vetéstől, az újraosztástól, a haszonélvezetektől, s a nádor is megfenyegette őket. Mindezek hatására Árokszállás és Fényszaru is megadta magát. 1745. május 6-án Mária Terézia királynő aláírta a Jászkun Kerület redempcionális diplomáját.
Kiss József: A Pesti Invalidus Ház jászkunsági földesurasága 1731-1745. Budapest, 1992. 107-135.; 224-255.
Kiss József: A Jászkun Kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején. Budapest, 1979. 121-164.
|
|