|
|
A földművelés
A XIII. században keletkezett kun szótár szókészlete bizonyítja, hogy a betelepülő kunok ismerték a földművelést. Utalunk a Codex Cumanicus földművelésre vonatkozó szavaira: tarlov = szántóföld, árpa = árpa, kendir = kedner, saban = eke stb.
Ismerték a földművelést, de csak kismértékben művelték. A kunok gazdálkodásában az állattartás jutott domináns szerephez. A XIV. századtól azonban egyre több földet vonnak ekés művelésbe. A török megszállás alatt készült adóösszeírások a kunok lakta településeken a magyar falvakéhoz hasonló szántóföldi és szőlőkultúráról adnak hírt.
A redempciót megelőző időben a faluközösség tagjai a földesúri tulajdonú határból szabad foglalással vették birtokba a művelendő területet. A kevés lakossághoz viszonyítva bőven volt föld, ezért ki-ki annyit szánthatott, amennyit igaerővel elbírt.
A Nagykunságban még az 1720-as adóösszeírás is arról tanúskodik, hogy ha valaki először szántotta fel a gyepet, azt magáénak tekinthette. A szabad foglalást a Nagykunságban az 1730-as évek körül kezdték korlátozni, amikorra a török pusztítást követő újra-népesedés megtörtént.
A Kiskunságban a török időket átélt helységek határközösségben gazdálkodtak, az újra telepített falvak azonban a lakosok között igaerő alapján felosztott földön kezdték a szántóföldi földművelést.
A redempció megváltoztatta a tulajdonviszonyokat és a gazdálkodás rendjét. A földváltók a birtokba vett tőkeföldön szántóföldi földművelést folytattak, elsődlegesen gabonatermesztést. A tőkeföldutáni járulék parcellákon, amit az osztás módjáról nyilasoknak, a művelési módról veteményeseknek neveztek, dinnyét, krumplit, kölest, kukoricát, köztesként babot, tököt és egyéb kerti növényeket termeltek. Nyilasokat szénakaszálónak is osztottak. Ugyancsak a tőkeföld utáni járulékként adták tulajdonba - de nem időszakonként újraosztva, mint a nyilasokat, hanem véglegesen - a szőlőtelepítésre és az erdőtelepítésre szánt földet. A különféle legelökről az állattartásnál szólunk.
Földművelési mód a redempció után
A Nagykunságban Kunszentmártonban kétnyomásos (őszi - tavaszi, ugar nincs), Kunhegyesen, Madarason háromnyomásos (őszi -tavaszi - ugar) földművelési mód volt. Karcagon szintén három nyomásra osztották a tőkeföldet, de ebből két részt ugarnak hagytak, s az egyik ugart bizonyos feltételekkel szánthatták. Karcagon volt olyan határrész, ami nem volt nyomásokra osztva. Kisújszálláson, Túrkevén ugar nélkül, két nyomásban (őszi -tavaszi) használták a szántókat.
Azokban a nagykun helységekben, ahol korábban nem volt szokásban, az 1820-as évektől áttértek az ugarhasználatra. Ettől kezdve a tőkeföld harmadik nyomásban adott részét bizonyos ideig legelőnek használták. A legeltetési időszakban az ott tartott állatok trágyázták a földet, amit a pihentetés után felszántottak és másik határrészt hagytak ugarnak.
A Kiskunságban, Halason a tőkeföldeket négy részre osztották, és két helyen adtak szántót is kaszálót is. Egyes határrészeken ugaro-lásos szántóföldi földmüvelés honosodott meg. Félegyházán a legtöbb gazda földje egy tagban volt. Mivel a tőkeföldszántókat nem határközösségben használták, nyomáskényszer sem érvényesült.
Kunszentmiklóson a szántóföldet három nyomásba osztották, de a határ egy részét nyomáskényszer nélküli tanyaföldekre tagolták, pl. Orgovány pusztát. Dorozsma két nyomásra osztotta határa szántóföldi részét, de pl. Atokháza pusztán tanyaföldet osztottak. Maj-sán tanyás gazdálkodás volt, mint Félegyházán.
Fülöpszállás szántóit két nyomásban használták. Szabadszálláson háromnyomásos gazdálkodás volt. Lacházán egy nyomás honosodott meg, de Csókás pusztát három nyomásban művelték.
A Kiskunságban tehát a településhez közeli határrészeken általában nyomásos rendszerű gazdálkodást folytattak, de ott ahol arra mód volt, pl. Félegyházán, Halason, Majsán tanyás gazdálkodás alakult ki, hasonlóan azokon a távolabbi pusztákon is, amelyek Dorozs-mához, Fülöpszálláshoz vagy Kunszentmiklóshoz tartoztak.
Amíg a nyomásos, határközösségen alapuló művelési rendszer élt, addig a földművelés közösségi szabályozása érvényesült. A közösségi szabályozás bomlása a redempció utáni időszakban az egyéni tulajdonba adott tőkeföldön kezdődött, s ott erősödött fel ahol nyomáskényszer nélküli tanyás gazdálkodást folytattak.
Tanyás gazdálkodás
Országosan a tanyák számának ugrásszerű növekedése az 1850-es évektől az 1910-20-as évekre tehető. A nagyhatárú alföldi mezővárosok tanyavilágával (pl. Hódmezővásárhely) a néprajzi és a történelmi szakirodalom is foglalkozik A Kiskunság egyes településein és a Nagykunságban már a redempciót követő második évtizedben építettek tanyákat a szántóföldön.
A tőkeföldön felépült tanyák kezdetben csupán a szántóföldi földművelés üzemközpontjai voltak. A népesség növekedése és a szűk belterület miatt azonban a tanyák egy része a XIX. század elejétől állandóan lakott lett.
A XIX. században a kiskunsági és a nagykunsági tanyákon istállót építettek, s a föld megműveléséhez állatokat tartottak, sőt teleltettek. A tanya a fejés, a tejfeldolgozás helye is lehetett A tanyán tartották a földművelés eszközeit, a szérűskertek megszűnése után ott tárolták a betakarított termést. Az állatokat gondozó tanyás béres, esetleg az idősebb vagy fiatalabb gazda a családjával együtt időszakosan a tanyán lakott.
A felsorolt funkcióknak megfelelő tanyákat tartozéktanyáknak nevezzük. Tartozék jellegük abból adódik, hogy tulajdonosuknak a városban, faluban, azaz a belterületen is van házuk.
A Kiskunságban az 1850-es évekig csak tartozéktanyákról beszélhetünk. A farmtanyák a X1X-XX. század fordulóján terjedtek el, a korábban legelőnek használt jászkun közös puszták felosztása után. A jellemző tanyaforma azonban a tartozéktanya maradt, egészen a téeszesítésig.
A földkiosztás módját, a művelési rendszert és a terményféleséget is a művelhető föld minősége szabta meg. Az 1850-es évekig a szántóföld elsődlegesen a gabonatermesztés - búza, rozs, árpa, kétszeres (búza és rozs keveréke) - helye. A fekete földön búzát, a homokon főleg rozsot termeltek. Különösen az alsó-kiskunsági részeken, Halas környékén voltak hatalmas homokos területek. Ezeket az 1850-es évekig inkább legelőnek használták. A pusztafelosztások után felparcellázták a területet. Egy ház áráért 40-50 kh homokot vehettek az új birtokosok.
A homok minőségét változatos szóhasználattal fejezték ki. A legrosszabb a posza-, fosó-, futó-, szalajtó-, sivány-, csiligés homok volt. Ezekre mondták: „A madár is sírva száll el fölötte" vagy azt, hogy ürgedöglesztő. Volt sovány-, barna-, telekesebb homok. A fekete és szürke homok már gabonatermőnek, kukoricának is megfelelt. A salétromos, székes homokról később beszélünk.
A talajjavítást alig alkalmazták. A XVIII-XIX. században a talajismeret segíthette a termesztést. A kimerült föld pihentetése s az ott jártatott, legeltetett állatok trágyája és a vetésforgó jelentett kevés talajerő-visszapótlást.
Szőlő- és kertkultúra: A XVIII. században még nyilas osztású kertekben termelik a kukoricát is, később átkerül a tőkeföldre és a gabona után a legnagyobb tömegben termelt növény lett.
A nagykun települések körül zöldséges, gyümölcsös kertek voltak. Ezeket a párszáz négyszögöles kerteket sövénykerítésekkel, garadgyával védték az állatoktól. Szőlőt csak erre a célra kijelölt földbe telepíthettek. Kisújszálláson 1747-től osztottak földet szőlőtelepítéshez. A gyümölcs- és szőlőkultúra azonban háttérbe szorult, s az 1950-es évekig jellemző maradt a monokultúrás gabonatermesztés.
A Kiskunságban már a XIV. század végén volt szőlőtermelés. (Pl. szabadszállási bort szállítottak Nagy Lajos király udvarába.) A török összeírások szintén említenek szőlőket. Az 1699-es Pentz-féle összeírásban Halason 177 kapa, kb. 22 hold szőlőt írtak össze. Bél Mátyás minden kiskun helységben említ vörös színű borokat. A redempció után a váltott föld arányában időnként osztottak szőlőtelepítésre alkalmas földet. Szőlőföldet az irredemptusok is vásárolhattak, s a lányok is örökölhették.
A pusztaosztások után a homokos részeken új szőlőtelepítési hullám kezdődött (pl. a ferencszállási szőlőhegyek). Új szőlőhegyekjöttek létre, amelyek rendjére a hegybíró felügyelt.
A szőlősgazdák közössége hegy gazdaságot alkotott, a tagjai közösen választottak vagy fogadtak csőszt és hegybírót. A hegygazdaság tagjainak gyűlése megszabta a szüret idejét, a szőlőbeli kunyhó építésének módját.
A két világháború között alakultak meg az állami befolyás alatt álló hegyközségek. A szervezet feladata az értékesítés a növényvédelmi feladatok koordinálása, a telepítés szervezése volt.
A gyümölcstermelés a Kiskunságban is kismértékű volt. Említésre a Halasról elterjedt halasi csodaszeresznye és a Szatmári Sándor gimnáziumi tanár által meghonosított Kifér körte méltó.
A földművelés kiskunsági jellegzetességei Módszerek, eszközök
Pihentetés: módszere az ugarolás és a pallagolás. Halason a pal-/agtartás, azaz a trágyázás nélküli pihentetés az 1890-es évig volt szokásban. Félegyházán ugart hagytak. A legjobb ugar az árpatarló volt, mert azon jó tavaszi fű sarjadt.
Eke: a legfontosabb szántóföldi művelési eszköz. A faekén (lásd Félegyháza, Kiskun Múzeum) csak a szántóéi, az ekecsoroszlya készült vasból. A XVIII. században kétszer (Félegyházán már háromszor), a XIX. században háromszor szántottak. A háromszori szántás ugarolásból (ez a tarlóbuktatás), keverésből és a mag alá szántásból adódott össze. A XX. századtól csupán egyszer szántották a földet, de mélyen.
Högyhúzó: A Kiskunságban jellemző a buckás homok, amit a műveléshez előbb kicsit egyengetni kellett. Erre szolgált a högyhúzó. Főleg az 1870-es évektől használták. Fából készült, fordított T-alakú eszköz, amit állattal vontattak (látható a Halasi múzeumban). A halasi högyhúzó vaslemezes volt, az élesebb végével nyesték a homokos földet. A talajegyengető eszközzel egyben áthúzták a földet a mélyebb helyekre. A högyhúzás téli munka volt, s négyhat ökörrel végezték.
Henger: Az elvetett mag vagy a talaj javítására szétszórt szalma földbenyomására használt fából készült, esetleg fogazott eszköz.
Szalmázás: A homoki földön, hogy a szél el ne vigye a magot, leszórták a talajt szalmával, majd belenyomkodták a homokba. A művelet eszköze a szalmanyomó henger volt. A homoki földművelés két legjelentősebb eszköze a Kiskunságban a högyhúzó és a szalmanyomó henger volt. (20-21-22. kép)
Fogas: Fából készült (Halason a múzeumban látható).
Tüsökborona: tövises vesszőkből kötözött vesszőnyaláb.
 |
| 20. kép. Faeke (Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum) |
 |
| 21. kép. Szalmanyomóhenger (Kiskunhalas, Thorma János Múzeum) |
 |
| 22. kép. Högyhúzó (Kiskunhalas, Thorma János Múzeum) |
Aratás: Kaszával történt. A XVIII. században a gabonát, úgy, mint a szénát, felgyüjtötték és boglyázták. A XIX. század utolsó évtizedeiben kb. az 1870-es évektől a lekaszált rendet villával kévékbe rakták és bekötötték. Az ezt követő korszakban a kaszás után a marokszedő ~ kettőző gyüjti kévébe sarlóval ~ kukával (kampós horog) a gabonát. Félegyházán és a Felső-Kiskunságban az árpa és köles aratása után még a két világháború között is voltak bekötetlen boglyák.
Nyomatás: A gabona-szemnyerés módszere. A kétbeltelkes településeken a nyomtatás a szérűn történt, a tanyás gazdaságokban a tanyán nyomtattak.
Tisztítás: a nyomtatott, garmadába hányt gabona szórása.
Tárolás: veremben, hombárban, góréban történt. Ismert a kerekverem és a sírverem. A vermet agyagos talajba ásták, a gödröt beszórták szalmával és kiégették. A vermek helye a XVIII. században mind a két Kunságban az utcákon és a szérűkön volt. Az utcai vermek sok balesetet okoztak. Egyes tanyákon az 1920-as években még használtak néhány vermet.
A hombár fából készült tároló láda, amelyet épületben fedél alatt helyeztek el.
A górét kizárólag kukorica tárolásra használták.
A Nagykunság földművelésének táji jellegzetességei
Legnagyobb mértékű a búzatermelés, árutermelésre azonban a Nagykunságban is csak a XIX. század közepétől vetik. Addig, amint a Kiskunságban, elsősorban az önellátást és a katonatartást szolgálta, csak a kevés felesleget adták el. A trágyát a Nagykunságban sem a talajerő visszapótlására, inkább tüzelőnek használták.
A talajjavításra használt nagykunsági módszer volt az égetés. Gergely-nap (márc. 12.) után szabad volt a mezőt meggyújtani.
A Nagykunságban a XIX. század közepétől terjedt a félvasekék (Vidats-eke, Debreceni eke, Láposi-eke) használata, amit szegényebb gazdaságokban az 1950-es évekig használtak, a nagygazdáknál ekkor már kettős ekék voltak.
Vetésforgó: kapás - búza - búza - kapás.
Felülvetés: A kézi vetés korszakában a nagykunok a felülvetést alkalmazták inkább. A megszántott földön szétszórták a magot, és tövisboronával bedolgozták.
Aratás: A XVIII. század közepén már kaszás aratást végeztek. A rendre vágás (takarás!) menete azonos a Kiskunságnál elmondottal. Az elhullott kalászokat is mindkét Kunságban a nagygereblyé-vel, a bőgővel szedték össze. Az aratáshoz idegen munkaerőt is alkalmaztak.
Tárolás: mint a Kiskunságban, vermekben. Ismert nagykunsági tárolóhely a szuszik, a boglya alakú vályog építmény. A szuszikba a tetején hagyott nyíláson rakták be a gabonát. A XX. század fordulója körül Félegyházán és más kiskun településen még ismert volt.
Tálast István: Kiskunság. Bp. 1977.
Bellán Tibor: Nagykunság. Bp. 1979.
Selmeczi Kovács Attila: Marokszedők. Női szerepváltás a kézi aratásban. In: Bánkiné Molnár Erzsébet szerk.: Föld és társadalom. Kiskunfélegyháza, 2007. 311-320.
|
|