|
|
A hatalmas kunsági pusztákon az állattartás teremtette meg azt a gazdasági erőt, ami a jászkun földtulajdonlás mellett a kunsági települések megerősödését, a kun mezővárosi fejlődést megalapozta.
A hazánkba betelepült kunok, betelepedésük után, még évszázadokig folytatták legelőváltó, rideg állattartásukat. A kun mentalitás, az idegenkedés a földművelők röghöz kötött életmódjától, a pásztorélet szabadságot hordozó gyakorlata egyaránt a korábbi életmód folytatására késztette őket. Ha ismét áttekintjük a letelepülésre kijelölt területeket, láthatjuk, hogy a természeti környezet is sokkal inkább a legeltető állattartásnak, mintsem a földmüvelésnek kedvezett. A Duna-Tisza közi Homokhátság akkor még ligetes, erekkel szabdalt, de egyébként csapadékszegény buckái, vagy a Tiszántúl zsombékos, a Tisza, a Hortobágy, a Berettyó, a Körös árvizei által látogatott síksága távol állott attól, amit később az „Alföld termékeny rónasága"-ként emlegettek. Ennek a rétségnek és homoktengernek a megszállóit a természeti körülmények is a hagyományos életmódjuk folytatására motiválta.
A Kunság, a kunságiak rideg állattartásával a legeltető külterjes állattartással több, már említett, néprajzkutató foglalkozott. Elsődlegesen Györffy István nevét kell kiemelnünk, aki a nagykunsági pásztorok világát segít megismerni, valamint Tálasi István nevét, aki a Kiskunság népi állattartásáról 1936-ban jelentette meg máig meg nem haladott monografikus feldolgozását. A közelmúltban (1996) Bellon Tibor foglalta össze a Nagykunság állattartásáról szerzett ismereteit.
Tekintsünk vissza a redempcióra. Ha megnézzük a településenkénti megváltott határ művelési ág szerinti megoszlását, láthatjuk, hogy minden településen nagyobb az osztatlan közös tulajdonban hagyott s legeltetésre egyben tartott föld területe, mint a szántóföldi müvelésre kiosztott tőkeföld és járulékaik, az említett nyilas osztású: kender, len, káposzta, köles, krumpli, kukoricaföldek, valamint az erdők és szőlők együttesen. Általánosságban - anélkül, hogy konkrét számadatokat idéznénk - megállapíthatjuk, hogy kb. 2/3-1/3 az arány a legelők javára. Ettől voltak eltérések, egyes települések határában nagyobb területet hagytak a legeltetésre és az állatok téli takarmányozására kaszálónak.
Két példát említsünk. Az egyik példa a Kiskunságban Félegyháza, ahol a megváltott földterület 1745-ben 58 000 kh volt, s ebből 17 829 katasztrális holdat osztottak ki szántóföldi müvelésre (31-32%). Másik példánk a Nagykunság központja, Karcag, ahol a teljes 67 000 kh-ból 15 000 kh-at osztottak ki szántóknak, a többit közös használatú rét és legelő céljára hagyták. A redempcio utáni földfelosztási arány bizonyítja, hogy olyan gazdasági tevékenység, életmód és mentalitás folytatásához teremtettek új tulajdoni alapot és hátteret, ami már gyakorlat volt a Kunságban, ami évszázadokon keresztül hagyományozódott, másrészt, amihez az értékesítési lehetőségek adottak vagy kiépíthetők voltak. Ez a gazdasági tevékenység a Kunságban a legeltető állattartás volt. Az állat értékesítéséhez nem kellett szállítóeszköz, lábon lehetett vásárba hajtani. (23-24. kép)
A kunsági ember rangjának fokmérője a földtulajdon és az állatvagy on volt. A kettő együtt olyan öntudatot és tartást adott, amivel talán a nemesi lét sem versenyezhetett. A pásztorok vezető rétegében ez az öntudat még fokozott szabadságérzettel tetőződött, sajátos kasztosodást eredményezve a jászkun társadalmon belül.
A redempcio (1745) után a Kunságban legeltető, árutermelő állattartást folytattak. Természetesen becsatlakoztak, s napjainkhoz közeledve egyre terjedtek az intenzívebb állattartási módszerek is.
 |
| 23. kép. Kolompok (Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum) |
 |
| 24. kép. Delelő marhák |
A legeltető árutermelő állattartás helyszínei, sajátosságai
Egy-egy nagyobb kunsági településhez állatfajtánként különféle legelők tartoztak. Az állatok többsége a település távolabbi pusztáin legelt, kevesebb részének a helység körül szakítottak ki legeltetési helyet, de legeltetésre hasznosították a parlagföldet, időszakosan az ugart s a tarlót is.
Félegyháza tulajdonban vagy árendában 18 pusztát birtokolt. Egy részüket csak bizonyos időszakokra vette bérbe, mások redi-mált tulajdonai voltak. Annak ellenére, hogy néhány pusztából bizonyos területet felszántottak, a pusztahasználat expanzióját elsődlegesen az állatállomány növekedése indokolta.
Az állatfajtánként elkülönített legelők használatát, a legeltetési rendet a helyi birtokosok vagy a tanács gyűlésében időszakonként újra és újra szabályozták.
Félegyházán a szarvasmarhák között megkülönböztették a tehén-, az ökör- és a baromcsordát. Ez utóbbit a XIX. század közepéig teljes ridegtartásban nevelték.
A Kiskunságban az együtt őrzött több száz egyedből álló állatcsoportot nyájnak nevezték. Régebben volt ló-, sertés-, marha- és juhnyáj, a XIX. századtól azonban csak a juhnyáj kifejezés él. A falka (lehet ménes, lehet gulya, baromgulya) tíz-száz, sőt több együtt legeltetett állat neve volt. Az úgynevezett kurta jelzőt a barom- vagy a sertésfalkára akkor használták, amikor néhány állat külön, a gazda birtokán a gazda fiának vagy bojtárjának felügyelete alatt legelt.
A legelő kijelöléskor először egy erre delegált küldöttség bejárta a határt, megtekintette, és tapasztalati alapon megállapította, hogy az elkövetkező időszakban melyik jószágfajtának hol lesz alkalmas fű. Beszámolójuk után osztották fel a legelőt járásokra. A járások határát újabb küldöttség - amely az állattulajdonos gazdákból, földmérőből és egy-két tanácsnokból állt - a helyszínen hancsikolással, természeti képződményekkel megjelölte.
Legelőjárásnak tehát azt a határrészt nevezték, ahol az odarendelt falka, falkák, nyáj vagy nyájak meghatározott időszakban legelhettek. A legelőj árasokat nyájanként, falkánként jelölte ki a tanács vagy a birtokosok gyűlése, de egy legelőjárásba több falka is tartozhatott.
A gazdák állatait az említett testületek döntési alapján osztották be a falkába. Azt, hogy hány állat tartozhat egy-egy falkába, ugyanígy döntötték el. Az is előfordult, hogy néhány gazda összeállt, s egy falkában legeltette állatait.
A pásztorfogadás szintén a tanács vagy a közbirtokosság gyűlésében történt, ahol
A falka pásztorát az odatartozó gazdák közösen fizették. Maguk között beosztották a soros kenyéradást, a teleltetéshez szükséges takarmánypótlásokat, mindent, ami a falkához kapcsolódó feladat volt. A göböfyfalkákat tartók rendszerint közösen szervezték meg az értékesítést is. A hízó marhát a Kiskunságban göbölynek, a Nagykunságban sőrének nevezik.
Mindkét Kunságban egyformán tilalmas volt a tanyák közötti legeltetés, ebben a szabályozott társadalomban még arról is testületi döntést hoztak, hogy a nyomtató lovakat mikor lehet behajtani a ménesről.
A tulajdonos a saját földjén a redempciós jog szerint legeltethetett, de a sok károkozás miatti panaszos ügy arra késztette a tanácsokat, hogy még a tulajdonosi jog sérelme árán is a közösségnek megfelelő szabályokat alkossanak.
Félegyházán háromévenként jelölték ki, osztották újra a falkák járását. Ilyenkor lehetett esetleg másik falkába soroltatni egy-egy gazda állatait. Az ökörcsordákat tavasszal két járásban a ferenc-szállási jó füvű közeli kaszálón legeltették, ahol meghíztak és nyár elején már értékesíthetők voltak. Az ökrök értékesítése után a területet tilalmasnak nyilvánították, s majd onnan kaszálták a téli takarmánynak szánt szénát. A gulyákat a távolabbi Mérges- és Kömpöcpusztán legeltették, de novemberben behajtották (András napig) a közeli Ferencszállásra, ahol teleltek.
A Kiskunságban a XIX. század közepéig az ún. félrideg tartás volt a legelterjedtebb. A pusztai legeltetés ideje Szent György naptól (április 24.) Szent András napig (november 30.) tartott, de ha az idő engedte, olykor még decemberben is a pusztán maradtak az állatok. A marhát nem istállózták, hanem a közeli legelőn szénával egészítették ki a téli takarmányát. Teljes rideg tartás esetében a marha kinn a pusztán telelt.
A marhákat nem és kor szerint osztották falkába. Egytől ötéves korig a nőstény állatokat szűzgulyában (üszőgulya) legeltették, a gulyához - ellentétben a tehéngulyával és a baromgulyával - bika nem tartozott. Az ökörcsordában legelt a herélt bika, a hízómarhák falkáját viszont göbölynek nevezték.
Hasonlóan tagolódott a legeltetett lóállomány, de a lótartás nagyságrendileg messze elmaradt a szarvasmarha-tartástól. Megkülönböztettek kezesménest (igázott lovak), szilajménest, válogatott ménest (katonai célra).
A kiskunsági állattartás legjelentősebb ágazata a XVIII. század végén a juhászat volt. Félegyházán a saját és a bérelt legelőkön tartott juhok száma 1752-1848 között több mint tízszeresére szaporodott, ugyanekkor a szarvasmarháké csak háromszorosára. A falkák elnevezése a juhoknál is változatos. Az úgynevezett nyájjuhokat egész éven át a legelőn tartották a húsukért és a gyapjúért, a fejős juhokat, amint nevük mutatja, a tejhaszonért tartották. Egy-egy gazdának több száz, sőt több ezer juha lehetett, s ezekhez maga fogadott pásztort, de a legelőterületet ebben az esetben is a közösséget képviselő testület jelölte ki.
A pusztai nyájakban az 1790-es évekig kizárólag a sodrott szarvú, durva fedőszőrű racka birkát tartották. A selymesebb szőrű, igényesebb merinói fajtától idegenkedtek, csak a XIX. század elejére, a napóleoni háborúk időszakában, illetve után kezdtek terjedni a Kiskunságban.
A disznók részben falkákban, részben a tanya körül kurta fal-kákban legeltek. Tudunk arról, hogy az erdőben szegény Kiskunságból távolabbi bérelt tölgyesekbe hajtották a csürhét makkoltatni. A hízóba fogott disznók helye a portán, a hidas ólban volt. A XIX. század elejétől terjedt el a tanyai disznótartás.
A Nagykunságban hasonlóan szabályozták a falkák járását. A legelőjárás-kijelölés mindkét Kunságban életbevágóan fontos volt.
Az 1850-es évektől az agyonlegeltetett homokon már nem éltek meg a juhnyájak. A Kiskunságban ekkor fejlődésnek indult a szőlő- és gyümölcskultúra. Ugyanettől az időszaktól csökkent a szarvasmarhatartás, s inkább a szántóföldi tanyás gazdálkodás terjedt. A Nagykunságban viszont továbbra is a legeltetés és a gabonatermesztés maradt a két meghatározó gazdasági ágazat, bár visszaesés itt is történt. A juhtartás csúcsa az 1860-as évekre tehető, ekkor Karcagon 83 000, Túrkevén 26 800 juh legelt.
Télen a legelőkről behajtott nagyjószágok helyére juhokat hajtottak teleltetésre. Az erdélyi havasi legelőkről lehúzódó román pásztorok szívesen béreltek telelőnek (karácsonytól Szent Györgynapig) nagykunsági legelőt. A Kiskunságban az árendás téli legeltetés nem terjedt el.
A Kunságban a pusztai állattartást döntően meghatározta, hogy a legelők osztatlan közös redemptus tulajdonban voltak. A pusztafelosztások az 1840-es évektől kiindulva az 1890-es évek végéig tartottak. Addig a tulajdonosok tulajdoni joga a használat módjában érvényesült. A redemptusok ingyen vagy alacsonyabb legelőbérért legeltethették állataikat, mint az irredemptusok vagy a zsellérek. A megkülönböztetést tovább növelte, hogy időnként korlátozták a legelőn tartható állatok számát, természetesen ilyenkor is a redemptusok kaptak kedvezőbb lehetőséget. A közös legelőkre a XIX. század végéig érvényesült a megkülönböztető szabályozás, ami nagymértékben elősegítette az állattartó redemptusok gazdasági fölényének növekedését. A gazdák a redemptus joghoz szükséges tőkeföld megőrzését tekintették a legfontosabbnak, hogy a redemptus jogokból fakadó előnyöket a jószágtartásban kihasználhassák.
A Jászkun Kerületben a redempció következtében kialakult tulajdonlási és jogrend mind a szántóföldi gazdálkodásban, mind az árutermelő legeltető állattartásban az utolsó közös puszta felosztásáig társadalom- és gazdaságformáló erő maradt.
A Kunságban még a XX. századi paraszt-polgári társadalom tagolódásában is érezhető a redempció hatása. A gazdatársadalom élén a módos kun paraszt állott, aki ragaszkodott a maga földjéhez és szabadságához, és amíg tehette, elfordult minden vállalkozástól, iparosodástól. A Kunságban nem alakultak ki nagybirtokok. Az ezerholdasok közé egy-egy kunsági településről csak néhány birtokos jutott, a száztól ezer holdasok is vékony réteget alkottak.
A Nagykunságban a XX. században is domináns maradt a gabonatermelő tanyás gazdálkodás, és a nagyobb mérvű állattartás, de már legeltető társulatok formájában. A Kiskunságban a visszaszoruló legelőket a kertkultúra váltotta fel. Szőlő, gyümölcs, dohány, dinnye. Nagybirtokok azonban itt sem jöttek létre. Döntően paraszti társadalom maradt mindkét Kunság, ahol a kun mentalitás és gazdasági szemlélet csak az 1950-es években változott gyökeresen, de napjainkban is érzékelhető.
Bellon Tibor: Beklen. Karcag, 1996.
Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása. 1936.
Bánkiné Molnár Erzsébet: Redemptusok. Debrecen, 2000.
|
|