|
|
A Kunságban elsődleges megélhetési forrásnak és társadalmi megbecsültségnek a paraszti munka számított. Az iparosok túlnyomó többsége irredemptus volt, aki kevés földjének jövedelméből nem tudott megélni, s ezért a mezőgazdasági munkák szünetében mesterséget folytatott. A gazda akkor adta mesterségre egy vagy két fiát, ha a majdan felosztandó földből a fiaknak nem jutott elegendő ahhoz, hogy redemptusok maradhassanak, s a redemptusi életformát fenntarthassák. 1848 előtt az egész Jászkun Kerületben (25 település) 63 céh működött, 92 lakosra jutott egy iparüző. Országos átlagban ugyanakkor 51 főre jutott egy kézműves.
A mesterségek meghonosodása egy-egy településen attól függött, hogy
A XVIII. században szinte kivétel nélkül minden kunsági településen legnagyobb számban a csizmadiák dolgoztak, őket követték a szűcsök és a molnárok.
A molnárok
A legrangosabb mestereknek a malomtulajdonos, faragó-molnárokat tekintették. A természeti adottságokhoz igazodva vízi-, szél- és szárazmalmokat is építettek.
A kiskunsági homokhátságon a szélmalmokat kedvelték, a legtöbb szélmalom Félegyházán volt. A félegyházi malomépítő, faragó-molnárok más vidékre is eljártak malmot építeni. A holland típusú tornyos szélmalmot építették. Ennél a típusnál a molnár az egész tetőszerkezetet és a hozzá csatlakozó vitorlát együtt fordíthatta szélirányba. Az 1860-as évektől megjelentek a pitlés, azaz szitás malmok, amelyek finomabb lisztet őröltek. A molnár fizetsége az őrlésre hozzá vitt gabonából vagy a lisztből kivett rész, a vám volt. A vám mennyiségét a helyi tanácsok szabályozták. Egy malomjövedelme kb. 40 kh föld jövedelmével ért fel.
A malmok a helyi társadalmi érintkezésben és kommunikációban is fontos szerepet játszottak. Az ún. malom alatti beszélgetésekben az őrletésre várakozók információt cseréltek, sokan olykor kifejezetten a hírek miatt, magáért a beszélgetésért jártak a malomba.
A faragó-molnárok nem csupán a fából készült malomszerkezetet és azok díszítését, pl. a gazdagon faragott köpadelőket készítették. Többnyire az ő kezük munkái az útmenti keresztek és más szakrális faragványok is. A Kiskun Múzeum udvarán levő faragott keresztet az egyik leghíresebb faragó-molnár dinasztia tagja, Késik Gáspár készítette. A kunsági molnárfaragásokkal Korkes Zsuzsa, Lükő Gábor, a malomépítéssel Pongrácz Pál, Lambrecht Kálmán írásai foglalkoznak.
Kőpadelő: A lisztes láda fölött elhelyezett széles deszka, ami a malomkövet takarja. Félegyházán a kőpadelők gyakori dísze volt a bevésett faragású, két oldalánál gyertyával ábrázolt szentségtartó. Ugyanez a motívum az útmenti kereszteken is előfordul. Ezek a Krisztushoz kapcsolódó faragványok oltalmazó szerepet töltöttek be.
Kunszentmiklóson és Fülöpszálláson gyakran faragtak a kő-padelőkre oroszlános képeket. Az oroszlán motívum részben mint kun címerállat bukkanhat fel, mások szerint Remete Szent Antal le gendáját őrzi, akit a pusztában a naponként megjelenő oroszlánok kenyérrel tápláltak. (25. kép)
 |
| 25. kép. Faragott köpadelő (Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum) |
A kőpadelők virágmotívumai között nefelejcs, gránátalma, rozmaring található, ezek a virágok szűcsmintákon, a kékfestők motívumkincsében is előfordulnak vidékünkön.
A szűcsök
A Kunságban a szűcs mesterség elterjedtségét részben a viselet, részben a nagymértékű juhtartás indokolta. Önállóan vagy a szabókkal szövetkezve sorra alakultak a szűcsök céhei. Félegyházán 1818-ban a szűcsök önálló céhet alapítottak. A kunsági vásárokat messze földről felkeresték a subavásárlók, de maguk a szűcsök is szívesen árulták a távolabbi vásárokban is hírnévre szert tett bundáikat, subáikat.
A subaszűcs
A XVIII. században a racka, később a merinói birkabőrt dolgozta fel. A hímzett subát a rackabőrből készítették, mert az nem szakadozott, bírta a tűvel való hímzést. Egy subához legalább hat bőrt használtak fel. Télen a tanyasiak és a fuvarosok még az 1960-as években is viseltek subát. A gazda rangját mindenkor kifejezte, hogy milyen a subája.
Híres lett a kunszentmártoni suba és a nagykunsági kisbunda. Meg kell jegyezni, hogy a kunszentmártoni, amint a félegyházi suba is, jászsági hagyományok szerint készült.
A csizmadiák
A molnárokhoz és a szűcsökhöz hasonlóan nagy volt a csizmadiák száma. A csizmadia kikészített bőrből csinált lábbelit. Az 1850. évi népszámláláskor a mesterséget gyakorlók között minden nagykun településen a csizmadiák voltak legtöbben. A listát Kunmadaras vezette 68 csizmadiával. Csak Kunszentmártonban lakott több szűcs, mint csizmadia, (szűcs 54, csizmadia 33)
A Kiskunságban kiemelkedően sok csizmadia volt Félegyházán (141 fő), Halason 83 csizmadia dolgozott. A többi mesterséget kevesebben gyakorolták, viszonylag sokan voltak még a takácsok. (26. kép)
 |
| 26. kép. Félegyházi csizmadia céh zászlója (Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum) |
Takácsok
A földmüvelésnél és a földtulajdonlásnál említettük a járulékföldeket, más néven nyilasokat. A tőkeföld járuléka volt a kenderés lenföld is, de ez utóbbit kevésbé kedvelték. Kenderföldet azonban minden településen osztottak, mindenütt kijelölték a kender áz-tatására használható vizeket, szabályozták a feldolgozást s a kapcsolódó társas munkákat.
A fonalat legtöbb gazdaságban a nők készítették. A fonás közösségi helyszínei a fonók voltak. A fonó, a munka mellett, téli estéken a fiatalok számára ismerkedési és szórakozási lehetőséget teremett. A vásznat - a Kiskunságban különösen így volt - takáccsal szövették meg.
 |
| 27. kép. Takácsok szövésmintája (Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum) |
1850-ben a nagykun helységek közül csak a jász telepítésű Kunszentmártonban élt jelentősebb számú (32) takács, Madarason és Túrkevén egy-egy, a többi településen egy sem. A Kiskunságon belül az Alsó-Kiskunságban dolgozott sok takácsmester. A Kiskun Múzeum őrzi a kiskunfélegyházi takácsok mintáit. (27. kép) Félegyházán a céhek közül elsőként a takács céh alakult meg 1764-ben. (a csizmadia céh 1765-ben, a szabó-szíjgyártó céh 1766-ban) A takácsok szőttek ágyhuzatnak, törölközőnek, fehérruhának való vásznakat, sajtruhát, szakajtókendőt, kenyérsütő-abroszokat. A vastágabb fonalból zsákvásznat és ponyvát szőttek. A takácsok árszabását 1827-ig a Jászkun Kerület szabta meg, később alku szerint dolgoztak.
Még a két világháború között is dolgozott néhány takács, az 1920-as években három kg búza áráért szőttek egy rőf (78 cm) vásznat.
Végezetül, mielőtt áttérnénk az általam hagyományosnak nevezett foglalkozásokra, néhány, a Kunságban is gyakorolt, de ma már kevésbé ismert mesterséget említek. Kunszentmiklóson dolgozott kapcásmester, szappanos, piparezelö, ez utóbbit nevezték népiesen kupakosnak. A tímárok bárány-, birka-, borjú- és rókabőrt készítettek ki, sőt a feljegyzések szerint még komondor kutya bőrét is. A Kunságban kis számban szinte mindenféle mesterség előfordult, a városiasodás előrehaladtával speciális mesterségek is, például harisnyakötő (Halason kettő) vagy könyvkötő.
A gyáripari termékek terjedése és a gazdálkodás változása azonban éppen a kiemelt négy legelterjedtebb mesterséget szorítja vissza legerősebben. A századfordulón a gőzmalmok kiszorítják a száraz-, szél- és vízimalmokat. Egy részük átalakult darálómalommá. A szűcsök száma lecsökkent, a megmaradók és a napjainkban is működők újfajta divatcikkeket gyártanak. A takácsmesterség eltűnt a Kunságból, csizmadiák kisebb számban ma is dolgoznak.
A céhek
Az iparűzők 1872-ig céhekbe tömörültek. Ha nem voltak annyian, hogy egy szakma képviselői alakítsanak céhet, akkor a rokon szakmák társultak, például az ács - kőműves - molnár mesterek.
A céhek szigorú szabályok alapján a céhmester irányításával működtek. Szakmai érdekvédelmet, közösségszervező feladatokat végeztek, felügyelték a tanoncoktatást, vigyáztak a szakma rangjára. Kiváltságaikat időnként megújították. A működő céhektől 1805-ben és 1818-ban, az egész országban bevonták az engedélyeket, s helyettük újakat kaptak.
A céhek felügyeltek a termékek minőségére, és következetesen harcoltak a kontárok ellen. Fejlett szervezeti életükhöz megfelelő írásbeliség társult.
A múzeumok és a levéltárak féltett kincsei a céhjegyzökönyvek, amit egykoron az atyamester őrzött. Helye a céhládában volt a céhpecséttel és a céhzászlóval együtt. A céhek tárgyi emlékeihez tartoznak az ünnepi alkalmakkor használatos edények, például a céhkancsók, korsók, poharak s az elvétve megmaradt mesterremekek.
A társaság összehívása úgy történt, hogy a céhmester elküldte a céh tagjaihoz a céhbehívó táblát. A céhtagság tekintélyt adott viselőjének. A templomban minden céhnek lobogója és állandó helye volt, a katolikusoknál azt is szabályozták, hol mehetnek a körmenetben. A céhtagok temetésére a céh zászlóival, lobogóival az egész testület kivonult. Az önkormányzati feladatokba a céhek a céhkomisszárius személyén keresztül kapcsolódtak, akit a tanács jóváhagyásával a tagok választottak.
A céhek a város politikai közéletében, a társadalmi konfliktusokban véleményirányítónak számítottak. A Kunságban szinte rendszeresnek mondható aláírásos tiltakozásokat, kérelmeket a céhmester hívására, aki ilyenkor körbejáratta a céhbehívó táblát, az egész tagság aláírta. A céhbeli rangsor visszatükröződött a társadalmi megbecsültségben, s ez mind az öltözködésben, mind az építkezésben, sőt a lakóház helyének kijelölésében is szerepet játszott.
Sok mesterember idegenből költözött a Kunságba. Ok éppen a mesterségük folytatása végett fogadtattak be, de földvásárlásukat már nem támogatták a helyi tanácsok, akik óvták a redemptusok és a földtulajdon meghatározó szerepét.
Az inasok élelmet és ruhát kaptak. A nagyon szerény ellátásért minden munkát elvégeztek. 1840-től már céhen kívül is mesterré válhattak.
Az inasok bérezéséről kunmadarasi példát ismertetek. 1768 májusában Andrásy István csizmadiához beszegődött Varga István kecskeméti fiú három évre.
A céhek 1872-ben megszűntek. Ennek ellenére - 1884-ben, amikor az ipartársulatokat ipartestületek váltották fel - titokban még számos céh működött, s rangrejtve őrizték a céhes hagyományokat. Kiskunfélegyházán a szűcsök céhládáját napjainkban is egy szűcsmester őrzi, s minden évben az egykori céhes hagyományt folytatva megtartják a szűcsök miséjét.
Hagyományos foglalkozások
A hagyományos foglalkozások közül vidékünkön a lakosság a halászatot, a széksóseprést, a méhészetet, a nádazást, a vesszőmunkákat, a piócázást, a csíkászatot és a teknőcszedést gyakorolta.
Halászat
Sajátos helyzete miatt a halászatot emelem ki. A kiváltságolt Kunságban a halászat joga a királyi kishaszonvételek közé, a regale beneficiumokhoz tartozott. A jog tulajdonosa a földváltó redemp-tus birtokosok közössége volt, kezelője és hasznosítója pedig a helyi tanács. A halászati beneficium jövedelme minden kunsági településen a házipénztárba folyt, és közcélokat szolgált. A gyakorlatban a halászó vizeket a tanács bérbe adta. A bérlők halkereskedők -fischerek vagy halászó társaságok voltak.
A halászó társaságok nagykunsági működésével Szilágyi Miklós foglalkozott, a Kiskunságban saját kutatásomra támaszkodhatom.
Halászó kompániák: olyan bérlő közösségek, amelyek arra szövetkeztek, hogy közösen béreljék a halászati jogot. Egy-egy csapatba három-hat halász tartozott. A compánia élén a halászmester állt. Közösek voltak a halászathoz szükséges eszközeik, amelyek közül említésre méltó a gyalom, a 70-100 méteres, középen zsákkal ellátott kerítőháló. Emlékezzünk vissza a Codex Cumanicus kun szavaira, amelyek között már megtalálható a ylym = gyalom, az ősi foglalkozás és módszer bizonyságául. (28. kép)
 |
| 28. kép. Öregháló kifeszítve a Berettyón (Örsi Julianna, 1990. 84.) |
Hasonlóan ősi módszer volt a rekesz alkalmazása. Ezt az írott források vésznek, vejsznek nevezik. Szilágyi Miklós idézi könyvében, hogy Túrkevén 1758-ban Kis Hajdú István halászcsapata az elmúlt évben használt ecsegi, Bikros-zugi vészhelyet kérte bérletbe. A rekesztő halászat passzív halászási mód, munkaigénye magának a rekesztő elkészítésének volt, a kerítőhálós viszont több ember egyszeri és látványos közreműködését igényelte. Ezért ez utóbbit a bérbeadó jobban tudta ellenőrizni. A halászati szerződések (kontraktusok) szabályozták az árusítás módját, s arra is vigyáztak, hogy a helyi piacra mindenkor elegendő hal jusson. 1745 után a halászoktól rendszeresen vásároltak a pesti halkereskedők, a fischerek.
A hagyományos foglalkozások között a gyűjtögetésre alapozot-takról élvezetes összefoglalást ad Györffy István a Nagykunsági krónikában, A rétes emberek fejezetben. Tálasi István a kiskunsági gyűjtögetésen alapuló foglalkozásokról ír Kiskunság című könyvében. Györffy és Tálasi mindazokat a gyűjtögető foglalkozások művelői közé sorolja, akik a természet által adott javakat begyűjtik és árusítják. Mondhatjuk: nem vetnek, csak aratnak. Ám ez az aratás szaktudást, olykor kemény fizikai munkát igényelt. A rétes emberek között megkülönböztették a csíkászt, a rákászt, a pákászt, voltak közöttük darvászok, solymászok is.
A madarászok nem csak madarat, hanem dísznek, viselethez használt tollat is gyűjtöttek. Igen értékes volt a darutoll, ami még a két világháború között is a díszmagyar fontos kelléke. Györffy István azt írja, hajdan valamire való legény a lábát se tette ki a kapun darutoll nélkül. Cseléd darutollat nem viselhetett, legfeljebb kakas-tollat.
A darvász vásárokban árulta a darutollat. A daru rendkívül éber állat, ezért a darutoll megszerzése nagy ügyességet kívánt. A darumadár Püspökladány címerében címerállat.
A XIX. század közepéig kenőpénként gyakran ajándékoztak tek-nőcöket. A teknőcök összeszedése a pákászok feladata volt. A Kiskunság szikes tavainak mocsaras környékén éppúgy, mint a nagykunsági Kakát ér mocsaras vidékén, a pákászok szedték a réti csíkot is. A teknőc ma védett állat, a csík pedig a természeti körülmények változása miatt szinte teljesen kipusztult. A csíkot füzvesszőből font varsával (hegyes kosár) fogták. Ha sokat fogtak, akkor csíkvermekben tárolták a zsákmányt, ahonnan később hordták el. Túrkeven még csíkbíró is volt (1761-ben), aki hetente felügyelte a csíkászokat.
Apiócázást (pióca = nadáj) mindkét Kunságban gyakorolták. A poshadt állóvizekben a piócás emberek saját testüket használták csalinak. A piócás vagy nadájos ember gyógyászati célra árulta a vérszívó kukacokat. Érvágás helyett, magas vérnyomásnál, gutaütés ellen használták. A műveletet köpölyözésnek nevezték. Minden háznál volt legalább egy köcsög, később befőttes üveg pióca. (29. kép)
 |
| 29. kép. Piócaszedő asszonyok Kiskunfélegyházán |
Az ezerhasznú nádról szólva meg kell említeni, hogy a nádtetők reneszánszát éljük. A kunsági nádlás módjáról az Ethnica folyóiratban jelent meg tanulmány. A méhészkedés szintén a hagyományos foglalkozások közé tartozik. A nagykunsági méhészkedés néprajzát Szilágyi Miklós dolgozta fel, a Jászság méhészetéről Bathó Edit könyvei tájékoztatnak. Méhészettel már a XVIII. századtól foglalkoztak minkét Kunságban, de a méhek mezőgazdasági hasznát csak később ismerték fel. A szőlőkben való méhtartást határozottan tiltották. Meg kell említeni az országszerte elterjedt Boczonádi-kaptárakat, amelyeket a félegyházi méhész, Boczonádi Szabó Imre talált fel.
A sziksó gyűjtök a Kiskunság szikes tómedreiből söpörték a sziksót. Saját szükségletre meghatározott napokon mindenki söpörhetett. A kijelölt napokon kívül azonban a söprés jogát a tanács bérbe adta. A sziksót (szóda = Na2C03) száraz időben söpörték, s a szappanfőzéshez használták adalékanyagnak. A sziksó másik fajtáját - a salétromot - a puskaporkészítéshez gyűjtötték, amíg puskaport használtak, addig kereskedelmi cikknek számított. A salétromfőzés külön mesterség volt.
Mészáros Ágnes: Szövés, fonás Kiskunfélegyházán. Kiállítás Kiskunfélegyházán a Kiskun Múzeumban 1984-85.
Korkes Zsuzsanna-Péter László szerk.: A Kiskunság népművészete. Szeged, 1980.
Tálasi István: Kiskunság. Budapest, 1977. 155-172.
Györffy István: A rétes emberek. In: Nagykunsági Krónika. Budapest, Szépirodalmi K. 1955.
Szilágyi Miklós: Halászó parasztok - halászati vállalkozók. Történeti források és elemzések. Budapest, 2002. 11^-8.
Bánkiné Molnár Erzsébet: Vízi haszonvételek a Kiskunságban. Ethnica 2002. l.sz.
Bathó Edit: Méhészkedés a Jászságban. Jászberény, 2007.
|
|