|
|
Kereskedés, kereskedők
A kereskedelem középkorig visszanyúló formája az állatkereskedelem. A török időkben mind a Kiskunságban, mind a Nagykunságban hatalmas állatfalkák legeltek. Tudunk arról, hogy a portyázó rabló törökök, majd a Rákóczi szabadságharc idején a Duna-Tisza közét dúló rácok több tízezer marhát hajtottak el.
Békés időkben a lábon hajtott árucikk távoli városokba, a pesti és a bécsi kereskedőkhöz is eljutott. A Nagykunságból a gazdák állataikkal rendszeresen megjelentek a debreceni vásárban. Maguk a kereskedők is eljártak a Kunság vásáraiba állatokért. Ajuhböröket és a gyapjút távoli vidékekről, a Dunántúlról, a Felvidékről érkezett bőrkereskedők, csapómesterek évi rendszerességgel felvásárolták.
Külön kell választanunk a saját terméket forgalmazó vásári és piaci kereskedelmet, aminek a belső áruforgalomban volt jelentősége, a bolti kereskedelemtől.
A kiváltságolt Kunságban a boltnyitási jog a királyi kisebb haszonvételekhez, a beneficiumokhoz tartozott. Az italmérés, a mészárszék, a vámszedés, a piaci- és vásári helypénzjövedelem szintén a közpénztárat gyarapította. A felsoroltak haszonvételét a XVIII. század végétől a kun kerületek helységeiben bérbe adták. A bérlők alkották a Kunság szűk vállalkozói rétegét.
A kunok, kunságiak mentalitásától azonban idegen volt a vállalkozás, a kereskedés. Különösen a redempció után, amikortól a vagyongyarapodás fokmérője a földtulajdon lett, s a jogok a földtulajdonhoz kapcsolódtak. A vállalkozástól idegenkedő mentalitás a polgári földtulajdon általánossá válása után is csak nagyon lassan változott. 1869-ben még azt írták a Jászkunság hetilapban, hogy a jászkun polgár a kereskedőt csak akkor nézi valamire, midőn rászorul.
A Kunság bolti kereskedelme az 1850-es évekig a görög kereskedők kezében volt. Kiket nevezünk görögöknek?
A Kunságban tartózkodó görögök Macedóniából származtak, illetve a Balkánról érkeztek. Valójában a török fennhatóság alatt álló területekről beköltözött örmény, görög, bolgár, albán vagy szerb kereskedőket értjük a korabeli gyűjtőfogalom alatt, akiket görögkeleti vallásuk alapján nevezett a népi szóhasználat egységesen görögöknek. Jászkunsági gazdasági és társadalmi helyzetükkel Papp Izabella foglalkozik. Kutatásainak eredménye a Zounok évkönyvben (Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve) rendszeresen olvasható.
A görög kereskedők a bolti kereskedelemben tevékenykedtek. A Nagykunságban, 1728-ban már öt görög kereskedőt írtak össze. A bolti kereskedelemben a görögök egészen az 1850-es évek közepéig megtartották dominanciájukat, s csak nagyon lassan szorítják ki őket a zsidó kereskedők. A Nagykunságban, 1850-ben is mindösszesen hat zsidó kereskedő élt, ők is egyetlen városban, Kisújszálláson, ahol ugyanekkor hat görögöt is összeírtak.
A Kiskunságban szintén a görögök kezében volt a bolti kereskedelem, őket Félegyházán és Halason 1840-től kezdik felváltani a zsidó kereskedők. Akkor, amikor a Nagykunságban még csak hat zsidót írtak össze, a Kiskunságban már 671 -et.
A borkereskedelmet és kocsmatartást inkább a német nyelvterületről érkezett bajor vagy más bérlők uralták, a helyiek legfeljebb a mészárszékbérletekből és a marhakereskedelemből vették ki részüket.
Speciális kunsági vállalkozók voltak a göbölytartó kompániák. Egy-egy kompániába három-négy gazda tartozott, akik hízott marhák kereskedelmére szövetkeztek. A kompánia kibérelt egy pusztarészt vagy marhajárást, ahol a vásárolt sovány ökröket a jó füvű legelőn felhizlalták, és a hízott göblyöket nagy haszonnal eladták. Igazán nagy haszonra akkor tehettek szert, ha a redemptus előjogokat sikerült kihasználniuk. A redemptusok ugyanis saját marháikat ingyen vagy csekély fübérért legeltethették. Például hat félegyházi gazda a városhoz közeli Ferencszálláson bérelt egy marhajárást évi kétszáz forintért, s ott 230 ökröt tartottak, legalábbis hivatalosan. Egy hízott ökör ára 40 forint körül mozgott. Ha a vállalkozás nem hozott elég hasznot, feloszlott a kompánia.
A Nagykunságban sőre ökörnek neveztek minden hízó- vagy heverőökröt, gazdáikat pedig sőretartó gazdáknak.
A nagykunsági állattartásról és kereskedelemről Bellon Tibor Beklen című, 1996-ban megjelent könyvéből szerezhetünk átfogó ismereteket. Bellon leírja, hogy Kisújszálláson a sőrére kihajtott ökröket a kunhegyesi vásárig (1811-től volt vásártartási joga) nem hajtották el máshová. Aki Kunhegyesen eladta az ökreit, az Margit napig (június 10.) nem hajthatott a legelőre újabbakat, addig hagyták, hogy erősödjön a fü. Margit-nap után az eladott ökrök helyett fiatal tinókat hajtottak ki, s újra kezdték a hizlalásukat. Mivel a jövedelemszerzés egyik fő forrása a sőretartás és értékesítés volt, külön sőrejáró legelőket béreltek. Minden nagykun településen külön sőrejárásokat jelöltek ki. A sőréseknek előírták, mennyi sót adjanak a marháknak. A sőrék járásán jó vizű kutak és gazdag jó füvű rétek voltak. Egy-egy sőrejáráson általában kétszáz ökör legelt.
A reformkor időszakában a marhatartás mindkét Kunságban háttérbe szorul a juhtartás mögött. A változás a kereskedelemben is érződött. A juhtartásnak többszörös haszna volt. Értékesítették a tavaszi bárányokat, a gyapjút és a bőrt. A fejős juhok esetében jelentős lehetett a tejhaszon.
A Nagykunságba külországokból is jártak kereskedők, például Kisújszállásra csehországi kereskedő (1831), Karcagra és más nagykunsági helységekbe rendszeresen járt juhokat vásárolni az ausztriai Fischer József. Bellon Tibor megállapítása, hogy már a XVIII. században magyar, görög, örmény, német, szlovák, cseh és morva kereskedők vásárolták a juhokat, de a XIX. században fokozatosan kiszorítják őket a zsidó felvásárlók. Kerületen belül is többen foglalkoztak juhkereskedéssel. Ok továbbértékesítésre vettek esetenként több száz juhot. A Nagykunságba Ungvárról, Gyöngyösről, Gömör vármegyéből, Hont vármegyéből és más felvidéki helyekről is érkeztek kereskedők. 1834-ben Kunszentmártonban Váguj helyről érkezett kereskedő vásárolt fel 2000 darab ürüt.
A Kiskunságba elsősorban a Dunántúlról és a környező alföldi településekről jártak a gyapjúért. Külön említést érdemelnek a veszprémi csapók, akik mindkét Kunságban rendszeres gyapjúvásárlók voltak.
A vásárlás lebonyolítása minden kunsági helységben hasonlóan zajlott. Az egyezségek a tanács előtt köttettek. A kereskedők gyakran már egy évvel korábban előleget adtak az árura. Az ármegállapítás tanácsi hatáskörbe tartozott. A gyapjúra az eladók mindig adtak ráadást. A vevő a Nagykunságban a gyapjú árának 1%-át, úgynevezett „úsztató pénzt és áldomást" fizetett a kialkudott áron felül. Nem minden településnek volt úsztatásra alkalmas vize. Az ilyen településen az eladók arra kapták az úsztató pénzt, hogy máshová hajtsák úsztatásra a nyájat. A kereskedők csak a tiszta gyapjút fizették ki. Az ár megállapítása történhetett mázsaszámra vagy a bőrök párja szerint. A foglalót a tanács elé behívott esztrenga ~ iszt-rongagazdák, más néven tőkegazdák vették fel, és osztották szét. Az ár megállapításában igazodtak a környező települések áraihoz. A mérés vagy leszámolás a tanács által kijelölt hites (esküt tett) emberekből álló deputáció előtt történt. A fizetségből az adótartozást azonnal levonták.
A levágott marhák bőrét a tímárok vásárolták fel, a báránybőröket, birkabőröket a szűcsök. Karcagi adatunk van arról, hogy onnan a szolnoki szűcs céh vásárolt, még árat is ismerünk. A céh 100 fekete bőrért 65 Rft-ot, 100 fehér bőrért 46 Rft-ot adott. Egy pár marhabőr ára 13 Rft volt.
A húsértékesítés a helyi mészárszékekben történt, amelyeket mint beneficiumokat a XVIII. század végétől mindenütt árverésen adtak ki a bérlőnek. Felügyeletük a székbírók hatáskörébe, míg a kocsmák felügyelete a borbírák hatáskörébe tartozott.
Piac, vásár
A piac, amelyet hetivásárnak is neveztek, főleg zöldségfélék, gyümölcsök és más élelmiszerek értékesítését szolgálta. A Jászkun Kerületben kötelező volt a piactartás, a lakosság ellátási gondjainak enyhítése, illetve készpénzhez juttatása miatt. A hetipiacokat a helybelieken kívül a szomszédos települések lakói is látogatták, de távolabbról alig érkeztek árusok. A kereskedéstől idegenkedő jászkun mentalitás a piaccal kapcsolatos intézkedésekből, tanácsi feljegyzésekből dokumentálható.
Félegyházán többször elrendelte a tanács, hogy a lakosok a felesleges termékeiket „mindenféle apróbb baromfiakat, konyhai azalékot, úgymint lencsét, borsót, babot, kását, tojást, lisztet, vajat, pulykát, ludat, tyúkot stb. minél többet áruljanak". Ám a helybeliek inkább vásárolni, nézelődni szerettek, az árusítástól idegenkedtek. Még a piaci helypénzszedés árendátorát is megvetették.
1819-ben Félegyházán a közutálatnak örvendő piacbérlő, Bakos István azért könyörgött, hogy visszaadhassa a bérletet, mert amikor jászberényi szokás szerint helypénzt kezdett szedni, az emberek kövekkel megdobálták. Félegyháza tanácsa - ahová az árendát fizette - nem állt a bérlő mellé. Egy másik alkalommal a piacbérlő, a piacon elkapott egy csipkét áruló bátyus tótot, aki cédula nélkül árusította a portékáját. A vétkest délután felvitte a városházhoz, hogy megfizettesse vele a helypénzt. A tótot a városi hatóság elengedte, mondván, délután van, aznapra már nem kell fizetni. Másnapra a tót eltűnt bátyustól. A piacbérlő panaszára a tanács annyit válaszolt, hogy jobb lett volna, ha az árendátor a kalapács mellett marad.
Sajátos kiskunsági piac volt a tanyai piac. Dorozsmán a csárda mellett tartottak ún. tanyai piacot.
A hetipiacoknál nagyobb jelentőséggel bírtak az úgynevezett országos vásárok.
Az országos vásár megtartását királyi privilégium engedélyezte, elnyerése szükséges volt a település mezővárosi rangjához. A kiváltságlevél minden esetben megszabta, hogy évenként hány alkalommal, milyen napokon tarthatnak országos vásárt.
A privilégiumban rögzített vásártartás időpontjának kijelölése hosszadalmas egyeztetés után történt. A jeles napok megállapításához szükség volt a települést környező vásáros helyek egyetértésére, nehogy ugyanabból a vonzáskörzetből azonos időpontra tűzzenek ki vásárt.
A vásártartás kibővítette a lakosság pénzhez jutási és ellátási lehetőségeit, bevételt jelentett az önkormányzatnak, és nem elhanyagolható a szerepe az információáramlásban, a kulturális javak cseréjében.
A Kiskun Kerületben a legrégebbi vásártartó helyet, Halast a XVIII. században még Félegyháza (1774) és Kunszentmiklós (1794) követte. A többi település a XIX. század első felében lett vásártartó hely, a legkésőbben Kiskunlacháza 1839-től.
A Nagykunságban Karcagujszállás ~ Karcag (1734) tarthatott országos vásárt legkorábban, de a XIX. század tízes éveire már minden nagykunsági településnek volt vásártartási joga.
Az országos vásárok többnaposak voltak. Halason a XVIII. században a pirtói csárda körül helyet kapott állatvásárok két hétig is eltartottak.
A halasi vásárok rendjéről Nagy Czirok László tollából olvashatunk (Kiskunhalas I. 1965.) áttekintést, a nagykunsági Túrkeve vásárairól pedig Dankó Imre (Túrkeve földje és népe, 1996) tanulmányát ajánlom figyelmükbe.
Vásári rend
A vásárok szigorúan szabályozott rendjének betartására a vásárbíró felügyelt. A vásártartás rendjét az önkormányzat testületi szerve, a tanács szabályozta. A szabályzat és az idővel kialakult helyi szokás együtt alakította ki a vásározók megérkezésének, helyfoglalásának, a vásári viselkedésnek és az árulócédula kiváltásának módját.
Érkezés
Az árusok a vásárt megelőző napon, az állatfelhajtók sokszor korábban megérkeztek. Rendszerint gyalogos csoportokban érkeztek, vagy többen társultak egy-egy kocsira. Az állatokat a vásár időpontjáig a vásártartó helység erre a célra kijelölt határrészén fű-bérért legeltették. A legeltetésekből sok kár és vita keletkezett.
A kocsikkal érkező árusok áruik szerint csoportosítva foglalhatták el a helyüket és állíthatták fel sátraikat. Külön helyük volt a kocsiról árusítóknak.
Elsőnek mindig a szórakozást, az evés-ivást szolgáló sátrakat állították fel. Közéjük tartoztak a különféle pecsenyesütögetők, a pálinkamérők, a muzsikás sátrak. Sora volt a csizmadiáknak, szűcsöknek, kötélverőknek stb., s külön kijelölt helye az állatvásárnak.
Helypénz
Az új vásáros helységek első évben vagy években nem kértek helypénzt, ha mégis kértek, akkor csekély összegben állapították meg, hogy odaszoktassák a vásározókat. Félegyházán 1774-ben:
egy marha után 3 kr,
első sátor után 34 kr,
a sorban levő további sátrak után sátranként 17 kr,
a sütögetők sátra után 6 kr,
kávés és pálinkás sátor után 1 Ft volt a helypénz.
A XIX. században a vásári tarifákat kinyomtatva közzétették, megküldték azoknak a településeknek, ahonnan árusokat vártak. Egy ilyen 1833. évi jászkun kerületi tarifát elemez Dankó Imre Szabó László emlékkötetében. Magam a Redemptusokban mutatok be egy 1827-ben kiadottat. (30. kép)
 |
| 30. kép. Vásári helypénz árszabás 1827-ből |
A vásárok szórakoztató, kapcsolatteremtésre és információ cserére alkalmas volta azokat is odavonzotta, akik az adásvételben nem vettek részt.
A vásár ünnep volt. Ismerkedési alkalom a fiataloknak, a sze-gődésbe ígérni szokott ruhanemű beszerzésének helye. A kölcsön kért pénz megfizetésére határnapnak sokszor egy vásár napját jelölték meg, a „vásárig" kérték. Előfordult, hogy egyezségek határidejének egy-egy vásár időpontját tűzték ki.
A Kiskunság nagyhatárú tanyás területéről a tanyai emberek vásárkor rendszeresen bementek a városba, csupán egy-egy béresgyerek maradt tanyásnak az állatok mellett. A gazdák a vásárra külön előleget adtak az alkalmazottaiknak. Gyakran torkollott verekedésbe, ha ivásban vagy táncban versengtek a paraszt legények a vásárban megjelent katonákkal. A vásári virtuskodásoknak olykor halálos áldozata is volt.
A vásár áruforgalmi jelentősége egészen az 1950-es évekig megmaradt, majd lecsökkent, de napjainkban ismét éledését figyelhetjük meg.
Nagy Czirok László: Régi halasi vásárok. In: Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas helytörténeti monográfia. Kiskunhalas, 1965. 307-337.
Dankó Imre: A javak cseréje, az árucsere, a vásárok Túrkevén. In: Örsi Julianna (szerk.): Túrkeve földje és népe, Túrkeve, 1996. 339-363.
Bellon Tibor: Sőre, göböly, gulya: 179-196.; A juhok értékesítése: 179-196. In.: Beklen, Karcag, 1996.
Bánkiné Molnár Erzsébet: Redemptusok. Debrecen, 2000. 129-138.
Bánkiné Molnár Erzsébet: Betelepülő vállalkozók szerepe Kiskunfélegyháza pol-gárosulásában. In: Nóvák László (szerk.): Az Alföld társadalma, Nagykörös, 1998.239-261.
Dankó Imre: A Jászkun Kerület 1833. évi tariffája. (Adalék az árucsere-vásár dokumentációk kutatásához) In: Tisicum, Szolnok, 1999. 113-119.
Szilágyi Miklós: Mezővárosi társadalom - paraszti műveltség, Debrecen, 1995. 62-81.
|
|