|
|
Az építési mód vidékünkön évszázadokon keresztül alig változott. A XVIII. századi kiváltságolt kun falvakban és mezővárosokban hasonlóan épült házakat láthatott az átutazó, mint a Pálóczi Horváth András régész által feltárt középkori kunok lakta falu házai voltak.
Pálóczi Kecskeméthez közel, Szentkirályon olyan négyhelyiséges lakóházat tárt fel, amelynek a tapasztott falában a váznak az alapozás árkába levert cölöpsor szolgált. A ház szoba-konyhakamra-kamra beosztású volt. A szobában szemeskályha, a konyha hátsó falánál kerek sütőkemence, a kemence szájánál kövekkel kirakott szabadtüzhely állt.
A nagykunsági Túrkeve-Móricon Méri István hasonló szobakonyha-kamrából álló, nádtetős házat tárt fel, amiben szintén szemeskemence volt.
A feltárt házakat régészeink a későbbi közép-magyarországi háztípussal azonosítják. Tehát már a középkorban, a földművelő életmódra való áttérésük első századaiból sem mutatnak fel az ásatások speciális, kunokra jellemzőnek mondható háztípust, építési módot. Kérdés: milyenek a kunsági lakóházak és a kapcsolódó gazdasági építményeik a XVIII. századtól?
Tudjuk, a XVIII. század a háborús pusztításokat túlélők helykereső, identitást és települést egyszerre építő százada. Falvak, mezővárosok nőttek ki a pusztákból, s az újjászületésbe a Kunság hatalmas lendülettel, óriási prosperitást mutatva kapcsolódott.
Képzeljük el, hogy az egykori szülőföldre visszatérők vagy új hazát keresők, a Felvidékről, a Jászságból, a török által megkímélt városokból megérkezett fedél nélküliek mit tehettek! A legjobb példa a kiskunsági Félegyháza, melyet a teljes pusztaságban kezdett felépíteni az 1743-ban betelepült 219 család.
Félegyháza telepesei egy magasabb fekvésű helyen felállították az első, még fából készült templomot, s köré valamilyen helyben található anyagból felépítették, esetleg földbe ásták az első házakat. A földbe ásott házakat Félegyházán igen találóan bogárhátú háznak mondták, mert a föld felett csupán annyi látszott belőlük, mint amikor a bogár a földön áll, s csak a kitinpáncél domborulata látható. Ezek a földházak később a belterületről eltűntek, de a tanyaházak között és a későbbi cigánytelepeken ismét megjelentek. A halasi határban a XEX. század fordulója után is voltak ilyen lakóhelyek. Lakatos Vince szociofotós a két világháború közötti években többet lefényképezett közülük. Altalánossá természetesen a fennálló házak váltak. A fennálló megnevezés bizonyítja, létjogosultsága volt a megkülönböztetésnek.
A ház birtoklása nem csupán az életfeltételek egyike, a Kunságban a társadalmi kategóriához tartozást is kijelölte. A redemptus ingyen vagy jelképes összegért (taksáért) kapott házhelyet, de arra olyan házat kellett építenie, ahová beszállásolhat katonát, s a ház melletti istállójában helyet adhat a katona lovának. Az irredemptust ez a kötelezettség nem terhelte, de őt éppen a háztulajdona különböztette meg a zsellértől. Az irredemptusok között sokan mesterséget folytattak, ami speciális helyet, helyiséget igényelt. A zsellér csak más házában volt lakó, esetleg a megszerzett szőlőcskében épített hajlékot, de ezt soha nem nevezték háznak, csupán kunyhónak.
Egy-egy redemptus portáján olykor két ház állott az egyéb melléképületeken kívül. Olykor ugyanazon a portán külön fedél alatt felépített kamrából alakult „lakóház" az egyedül maradt özvegy vagy a férjhez nem ment, esetleg nyomorék lány számára. A házak egysorosak voltak, a legtöbb három osztatú, de elterjedt a két szobából, konyhából, kamrából álló ház is.
A lakóházat a Kiskunságban a helyiségek megnevezésével azonosítva adják-veszik, a Nagykunságban a ház méretét emelik ki: nyolcöles, tízöles stb. ház.
A lakóház a fundus legfontosabb épülete. Az osztályos levelekből képet kaphatunk az építés módjáról. Például: Kunszentmártonban 1824-ben Szűcs János fundusán nyolcöles ház, két kamra, egy ól, egy istálló, egy fészer állt. Az épületek rakott vagy vert fallal készültek, a XVIII. század végétől inkább vályogfallal, a módos redemptusok égetett téglából vagy tégla alapra emelték házaikat. A Kiskunság egyetlen termésköve a réti mészkő volt, amelyet középületek építéséhez használtak. Annak nincs írásos nyoma, hogy valaha lakóház réti mészkőből épült. Tudomásul kell venni, hogy vidékünk Tiszán innen és túl egyformán két építőanyagban bővelkedett, nádban és földben. A feltétlenül szükséges faanyagot távolabbi vidékekről kellett megvásárolni. A folyókon úsztatott, ökrös szekereken szállított építőanyag beszerzése legtöbb helységben tanácsi feladat volt. A meszet a sátoros kocsikon portékáikat kínáló tót mészégetők, „meszesek" árulták, az üveget úgyszintén.
A XIX. század fordulója után az utcára véggel épült házakon két ablakot kellett elhelyezni. Régebben a kicsiny ablakokat, bár már üvegezettek voltak, nem lehetett kinyitni.
A nádtetős házak között gyakori volt a tűzvész. Emlékezzünk vissza az 1834-es karcagi tűzvészre. A tüzek legtöbbször a fából készült kémények miatt keletkeztek. Ezért külön helyi statútumokat hoztak arról, hogy ki-ki kőkeményt építsen. A tanácsok téglaégető mestereket fogadtak, akik a település szélén kiégették a vályogtéglát és a tetőcserepet, amit sokáig cserépzsindelynek neveztek. A fazsindelyezésű tető nem terjedt el a Kunságon. A legtöbb házon nádtető volt. A nádtetőket sokáig kedvelték. A cseréptető elterjedése csak a XIX. század végére következett be.
1802-ben a Jászkun Kerületi építési szabályrendelete rögzítette a legfontosabb építkezési előírásokat. A helyi önkormányzatok még arra is felügyeltek, hogy tavasszal építkezzenek, hogy a fal kellően kiszáradjon. (34. kép)
Az 1820-as évektől szokásba jött, hogy a fésűs beépítésű, utcára véggel emelt házakat egy szobával kitoldották vagy az utcafronton meggörbítették. A házak külső megjelenésével kapcsolatban szólni kell a szoba és konyha előtt húzódó gangról, oszlopos folyosóról, tornácról. Mindegyik megnevezés ismeretes.
 |
| 34. kép. A túrkevei ház fejlődése (Örsi Julianna, 1996. 339.) |
Bellon Tibor a nagykunsági lakóház jellegzetességének a tornácot, más néven a gangot tartja. Több fajtáját különbözteti meg:
Közös e tornácokban, hogy az utca felé soha nem nyitottak. Bellon Tibor a ház hosszában végighúzódó tornácot új keletünek tartja. (35. kép)
A kiskun településeken szintén kedvelték a tornácokat, táji sajátosságokat a tartóoszlopok anyaga, formája mutat.
A Kiskunság népi építészetéről Sztrinkó István írt a Duna-Tisza köze népi építészetét összefoglaló munkájában. (Debrecen, 1987.) Két építészeti jellegzetességet az ő kutatása nyomán emelek ki.
A funduson található gazdasági építmények - az istálló, az ólak, a színek, a fészerek - mellett voltak olyan gabonatárolók, amelyek mára eltűntek. Ilyenek a gabonás vermek és főleg a Nagykunságban a föld fölé épített boglya alakú gabonások. (36. kép)
Meg kell jegyezni, hogy a XVIII. században vermeket nemcsak a funduson, hanem a szérűn, az utcán és a tanyán is készítettek. Ástak kerek és sírvermeket. A földbe ásott gödröket beszalmázták, kiégették. A belerakott gabonát pedig egyszerűen letakarták földdel vagy egyébbel. Egy-egy verembe két kocsiderék gabona belefért. Az utcai vermek készítését minden helységben megpróbálták betiltani, mert számos balesetet okoztak. Gyakori volt, hogy a vermeket kifosztották, a gabonát meglopták, s a megbontott vermek beáztak, a maradék gabona megdohosodott.
 |
| 35. kép. Kisújszállási gazdaházak a XIX. század első negyedéből (Szabó Lajos, 1987. 308.) |
 |
| 36. kép. Vályogból rakott boglya alakú gabonás, Karcag (Bellon Tibor, 1979) |
A nagykunsági Madarason ástak vermet a kamrába is, például répás vermet. A tanyásodás azokon a településeken kezdődött korábban, ahol a tökeföldre vagy annak egy részére nem érvényesült a határközösségben való nyomáskényszer.
A nagykunsági tanyákat Bellon Tibor a fejletlenebb tanyatípusba sorolja. A XVIII. századi archaikus pitarólas formát sok tanya a XX. században is megtartotta. Az egyszerű építményeket ideiglenes tartózkodásra, még inkább az állatok számára használták, afféle tanyai tüzelős istállók ezek. Ilyen egyosztatú pitarólas tanyák még az 1940-es években is voltak Karcag határában, olvashatunk róluk a karcagi tanúvallomásokban. A nagykun tanyák elsősorban állattartást szolgáltak. Itt az állattartás téli bázisa a tanya, ami később igazodott a földművelési igényekhez, mint a Kiskunságban. A nagykunsági tanyák nem dülőutak mellé, hanem a szántóföld közepén épültek, a tanya körül egy darab földet parlagon hagytak. Később ezekhez az egyhelyiséges óltanyákhoz még egy helyiséget toldottak és kemencét építettek bele. A Nagykunság népe azonban megmaradt városlakónak. A tanyában az állatgondozó szolgatanyás lakott, a gazda vagy a gazdasszony csak ideiglenesen költözött ki.
A Kiskunságban, különösen Félegyházán és Dorozsmán már a XVIII. század első felében sok tanyát építettek.
Tanya szavunkon eredetileg halászó helyet, halászkunyhót értettek, határbeli állattartó vagy földművelő üzemközpont jelentése a redempció után honosodott meg a Kiskunságban. Halason például 1756-tól ismert a tanya szó ilyen értelmezése.
A földműves tanyák nagyobbak, mint a csak állattartást szolgálók, hiszen nemcsak az állatoknak, a földmüvelés eszközeinek, a gazda és cselédei számára is határbeli enyhelyet, biztos fedelet kellett nyújtaniuk.
A XVIII. század utolsó harmadától kezdődő tagosításokat részben éppen az hátráltatta, hogy nem tudták eldönteni, mi legyen az időközben felépült tanyákkal. Az épületek többsége háromosztatú volt, istállóval. Sok tanyához tartozott tejespince, ólak, kút. Azt, hogy a tanya mennyire hozzátartozott a parasztgazdasághoz bizonyítja Halas esete, ahol az 179l-es tagosítást követő három évben 43 új tanya épült. 1810-ben ugyanitt 1489 városi ház és 229 szállási kéményes ház (tanya) volt. Félegyházán, ahol a kétbeltelkesség nyomokban sem létezett - itt a belterületen a lakóházak portáin kívül ólaskertek már a XVIII. században sem voltak -, a redemptusok szántóföldi tanyái a földművelésnek és az állattartásnak is üzemközpontjai.
Félegyházán a gazdaság mérete határozta meg, hogy a lakóház udvarán vagy a tanyán, esetleg mindkét helyen építsenek az állattartáshoz és a gabonatároláshoz szükséges építményeket.
A XVIII. század végétől a Jászkun Kerület rendelkezései megpróbálták megakadályozni a tanyák állandó lakássá válását. A tanyás gazdák többségének a városban is volt háza. (37-38-39. kép)
A tanyában a gazda nős fia vagy tanyásbéres lakott. A tanyásodás mértékét mutatja, hogy míg Halas 120 000 kh-as határában, 1810-ben 229 tanyát jegyeztek fel, ugyanekkor Félegyháza 70 000 kh-as határában 1639 tanyai épület volt 1059 számon. Volt olyan gazdacsalád, amelynek öt tanyája volt.
 |
| 3 7. kép. Árkádos lakóház. Kunszentmiklós, XIX. század közepe (Tálasi István. 1977) |
 |
| 38. kép. Oszloptornácos lakóház, Szabadszállás (Tálasi István, 1977) |
 |
| 39. kép. Kiskunfélegyházi utcakép 1908-ból (Tálasi István, 1977) |
A kert fogalomnak talán a legsokrétűbb értelmezése a Jászkunságban ismert.
Mindkét Kunságban használták a mezei kert megnevezést, amin a tőkeföld szántóföldi részét értették. Halason a szálláskert a tőkeföld kaszáló részét jelölte. Járulékos kertföldnek nevezték a nyilas osztású káposzta-, kender-, len-, kukorica-, köles-, dinnyeföldeket. Ólaskert ~ akloskert a belterületen elhelyezkedő kert, ami elkülönült a házfundustól. Az olaskertet a jószág tavaszi kihajtása után sok helyen a Kis- és Nagykunságban is veteményesnek használták. Szérűskertek voltak a kétbeltelkes településeken a házfundushoz tartozó, de elkülönített, takarmánytárolásra használt kertek. Lóger-kertehaek azokat a közös szérűket, rakodó kerteket nevezték, amelyeket a kétbeltelkesség felszámolása után alakítottak ki a Nagykunságban. A tűzveszély miatt a lógerkertben tárolták azt a téli takarmányt, amit nem hagytak a tanyán, amire az istállós téli állatartáshoz szükség volt. Ahol nem alakult ki a kétbeltelkesség, ott a város széli nyomáson volt rakodó és nyomtató hely.
A szőlőskert sajátos birtokkategória. A földbirtok legkönnyebben adható-vehető része. Szőlőt bárki birtokolhatott, s bárki örökölhette. A szőlőskertbe ültettek gyümölcsfát, helyet kapott benne köztes vetemény, tartottak ott méheket és építettek gunyhókat, amelyekben olykor illegálisan állandóan laktak.
Varga László: A Nagykunság népi építészete. In: Bellon Tibor (szerk.): Karcagi várostörténeti tanulmányok, Karcag, 1974. 77-101.
Bánkiné Molnár Erzsébet: Redemptusok. Debrecen, 2000.
Örsi Julianna: Népélet Halason a 18. században. .In: Ö. Kovács József-Szakái
Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Kiskunhalas, 2001. 435-63.
Dankó Imre: Túrkeve népi építészete. In: Örsi Júlia (szerk.): Túrkeve földje és népe II. Túrkeve, 1996. 313-333.
|
|