|
|
Táplálkozás
A táplálkozásban a gabonafélék mellett a marha-, juh- és sertéshúsból készült ételek domináltak. A kamrákban, padlásokon nemcsak szalonnát, hájat és füstölt húst is tároltak. A szalonnáspolc szinte minden kamrában megtalálható volt, a kunsági emberek többnyire zsíros ételeket ettek. A kunszentmiklósi jegyzőkönyvekben visszatérő panasz, hogy a mészáros sovány marhákat vágat. A Kiskunságban volt néhány olajütő, de az olajat inkább világításra használták. A zsíros étel kedveltségét a Kun Liszta is megörökítette:
„ Tálba mártogatta zsíros derelyéjét, Nem kímélte tőlük kövér pecsenyéjét. "
Mindennapi étel volt a köleskása. Főzelékfélékhez nem csupán a zöldfőzeléket, a hüvelyeseket sorolták, ide tartoztak a kásák, sőt a tarhonya is. A Kunság általános népi eledele volt a sokféleképen elkészíthető tarhonya és a többi száraztészta.
A Kiskunságban a hüvelyeseket szokás volt ázalékoknak nevezni. A tejtermékek minden fajtáját fogyasztották, a túrós dézsák, a sajtos polcok szintén a kamrák elmaradhatatlan tartozékai voltak. A vajat megolvasztva, sózva hordóban tárolták, ezt nevezték írós-vajnak. Esetenként, ha nem volt szalonna, írósvajat adtak a kom-mencióba.
A parasztember legfőbb tápláléka mindkét Kunságban a kenyér volt. Krumplis-, rozs-, fehérkenyér. Az ételek nagy csoportját a káposztás ételek alkották.
A pásztorok, a rétes emberek minden ehetőt felfedeztek, amit a természet adott. A húst frissen és szárítva is felhasználták a táplálkozásban. A városi módos redemptusok táplálkozása, viselete és lakásberendezése nemesi mintákat próbált követni. A fűszereket a görög boltokban vásárolták, Kunszentmiklósra borsot áruló tótok jártak. Kunszentmiklóson a borsot sajt tartósítására is használták. Feljegyezték a kalendáriumban: „A sajtra töretlen fekete borsot hints, ez a' kukacokat mind elidegeníti".
Mindazonáltal a XVIII. századi konyhát az egyszerűség, a helyi alapanyagok használata jellemzi.
A halételek egyik legősibb s minkét Kunságon elterjedt formája a káposztáscsík, amit Györffy István kifejezetten kun eledelnek tartott. Böjti időszakban különösen gyakran fogyasztották. A húst inkább sütve tálalták, bizonyítékok erre a hagyatéki leltárak serpenyői.
Vidékünkön a paprikás ételek a XVIII. század utolsó két évtizedétől terjedtek, de paprikatermesztés csak a XIX. század közepétől kezdődött. A fűszerek közül kedvelt volt a köménymag, a szerecsendió, az ecet, a borecet, a torma és az ecetes torma.
Az étel kemencében, nyitott tűzhelyen, rakott tűzhelyen, majd takaréktűzhelyen, illetve sparhelton készült. A kemencében a cserépfazekat kerekes ördögszekérrel tolták be. Főzéshez a nyitott tűzhely fölé bográcsot akasztottak, három lábat állítottak rá a lábasnak. Kamrában tárolt általános konyhai eszköz volt a szita, a rosta, a famozsár, a vasmozsár, a sódaráló, a tepsi, a csíkszedő, a vas serpenyő, a párszárító, a bödön, a köpülök, a cserépedények.
Tálaláshoz módosabb helyen cin, porcelán és ezüst alapanyagú eszközöket használtak.
A XVIII. században a konyhára és lakószobára egyformán jellemző a kevés berendezés, a viseleti darabokat az ágy- és asztalneműt néhány tételben említik a hagyatéki leltárakban.
Viselet a Kiskunságban
Az ágyneműnek, az asztali és sütőabrosznak valót, a durvább ruhaanyagot a XIX. század végéig háziszőttesből készítették. Az ünnepi felsőruházat a finomabb kelmékből készült. Mindennapos viselet volt a posztóból, bőrből készült ruházat, a csizma és a bakancs.
 |
| 40. kép. Herpai Mihály kiskun kapitány, 1770 körül. (Szakái Aurél, 2001) |
 |
| 41. kép. Péter István főbíró, 1782. (Szakái Aurél, 2001) |
A teljesség igénye nélkül említünk néhány jellegzetes ruhadarabot.
A mándli posztóból készült rövid férfi kabát.
Az úgynevezett kismándli (mellény) zsebekkel ellátva kék vagy fekete posztóból készült, 18-20 ezüst vagy réz gombokkal. A nagy-mándli (Halason nagyfelöltő vagy nagydóka) szintén kék vagy fekete zsinóros, gombos posztókabát.
Nadrágot a paraszt csak télen hordott, nyáron bőgatyában járt. Két fajtáját viselték: az ellenzős csizmanadrágot és a juhásznadrágot. Ez utóbbi térdtől lefelé bővült, hogy a szárát a csizmaszáron kívülre (rajthuzli) eresztethessék. Dorozsman borjúbőr nadrágot is hordtak.
Mejjedző: férfiak és nők is viselték, a nőké textilből, a férfiaké bőrből készült.
Ködmön: combig érő, fodros aljú kiskabát. Birkabőrből varrták és dakunak is nevezték.
Suba: sokoldalú, talán a legfontosabb felsőruha. Birkabőrből készült.
Szűr: posztóból készült köpeny, hímzett változata a cifraszür. (40-41-42. kép)
 |
| 42. kép. Hímzett suba Kiskunfélegyházáról |
A női viseleti darabok
Ingva//: Halason és más kunsági helyeken is használták, eltakarta a derekat, ujja könyéken felül ért. A mell alá érő kivágott ingvállat elöl pántlikával, pertlivel fogták össze.
Pruszlik: az ingváll tetejére felvet ujjasrékli.
Mente: A hagyatéki leltárak elmaradhatatlan többgenerációs darabjai a zöld menték, rókaprémmel, esetleg arany- vagy ezüstgombokkal.
A szoknyák közül kedvelték a zöld rása szoknyákat és a szebeni szoknyákat. A kötények, kendők számtalan változatát ismerjük.
Főkötők: Legpompásabb darabjait arany-, ezüstzsinórokkal, csipkékkel díszítették.
A hétköznapi és ünnepi viselet erősen elvált egymástól. A Jászkunságban a viseletet is szabályozták. Megszabták, mit vehetnek magukra a gazdák, a gazdafeleségek, a szolgák, a szolgálók, milyen ruhadarabok adhatók munkabérbe.
A végrendeletekben kamillot szoknya, rövid és hosszú mente fordul elő leggyakrabban. A kékfestő az 1840-es években terjed a Kiskunságban.
Viselet a Nagykunságban
Hasonló ruhadarabokat hordtak, mint a Kiskunságban. A nők különösen kedvelték a gránátszín ruhát, a rókás mentét. (A Kiskunságban is!)
Madarason egy 1830-as inventáriumban felsoroltak varrott fehér keszkenőt, fehér főre valót, lencsés kendőt, ingvállakat, lajbit, rokolyát pruszlistól, kötőket. Madarason a szegődötteknek sokszor adtak gubát. Kunszentmártonban 1795-ben hordanak kék, zöld, tarka és selyem pruszlikot is. A nagykunsági viseletet Bartha Júlia ismerteti 2007-ben megjelent könyvében. A nők viseletéből említi a XVII-XVIII. századig használt háló- vagy recefőkötőt, a XVIII. században a főkötő tetejére fehér patyolatkendőt tettek. A férfiak jellegzetes fejrevalója a XVIII. század közepéig a süveg volt, a redempció után viseletét tilalmazták, mivel a katonai öltözet tartozéka volt. Bartha Júlia részletesen ismerteti a suba és a kunsági kisbunda használatát, készítését, s külön fejezetet szentel a Kiskunságban is kedvelt hímzéssel díszített cifraszürnek.
1854-ben Palugyai Imre a Jászkun Kerület leírásában azt írja, hogy a kiskun és nagykun viselet ünnepen díszes sötétkék posztó, egyéb alkalmakkor vászon. A nők kedvelik a vékony kelméket, rövid derekú ujjasaik alig fedik a mellet és a hátat. A leírásból megállapíthatjuk, hogy az ujjas, amely a XVIII. században még eltakarta a nők derekát, 1854-ben már csak éppen mell alá ért. Palugyai megjegyzi, hogy a szoknya alatt nem hordanak csupán alsószoknyát „az altest vidékét pusztán hagyván".
A ruházkodásnak nem csupán rangjelző, hanem erkölcsnevelő szerepet tulajdonítottak. A XVIII. század végén a határjáró rendészeti közegeknek figyelniük kell arra, hogy a pásztorok nehogy kurta és csipkés inget viseljenek, s azzal a csárdákban a könnyed életre csábítsák az asszonyokat.
A tanács tagjait is sokszor figyelmeztetik a tisztes illendőség szerinti öltözetre. A cifraszüröket pedig több ízben „erkölcsvesztegető ruhadarabnak" nevezik.
A Nagykunságból 1816-ban azt jelentették a közgyűlésnek, hogy a tanácsbeliek egy része a köznép öltözeténél alábbvaló és mocskosabb öltözetbe jár, nevezetesen bőrbundában jelenik meg az istentiszteleten, és a városháznál, s ebből a népnek irántuk való tiszteletlensége és szófogadatlansága következik. (43. kép)
Bánkiné Molnár Erzsébet: „Senki sem nézi mit eszem, mit iszom, hanem miként ruházkodom". In: Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996. Kecskemét, 1997.205-213.
Bartha Júlia: Nagykunsági néprajzi tanulmányok. Karcag, 2007.
Bathó Edit: A jász viselet. Jászberény, 2004.
 |
| 43. kép. Kisújszállási keresztelési anyakönyv címlapja 1728-ból (Szabó Lajos, 1987. 293.) |
|
|