|
|
A saját erőből megváltott föld, a személyi szabadság és a paraszti gazdálkodás következtében a kunsági mentalitás talán legszembetűnőbb jellemzője a büszkeség, a munkaközpontúság - ami mezőgazdasági munkát jelent -, és a szabadságtudat.
A kunsági ember lenézte a jobbágyokat, magát többre tartotta azoknál, mintaadónak a nemeseket tekintette. A kun ember, ha sérelem érte, saját főbírójánál keresett jogorvoslatot. Az igazságkeresésnek ez a módja már a gyermekekbe belenevelődött.
1778-ban egy kunmadarasi tanúvallomásban a gyermek így panaszkodik a verés ellen: „azért, hogy még gyermek vagyok, fel megyek a falu házához, panaszt teszek bírák uraiméknak, hogy csak mindig iszik, részegeskedik és mindig verekedik az apám, miért bánt engemet annyiszor".
1782-ben egy tiszaderzsi ember Tomajpusztán beleszántott a kunmadarasi gazda földjébe. A kunmadarasi gazda meglátta, és rögtön elkobozta a lovakat. A vétkes tiszaderzsi ember tiltakozott, és követelte, hogy a vármegyei bíróság ítélkezzen az ügyben, de hiába. A megkárosított redemptus öntudatosan utasította vissza a követelést, mondván: „én adtam meg ennek a földnek az árát, ... itt tesszük mink a törvényt".
A kereskedők lenézésére már említettem példát. A kunságiak szemében polgárnak csak a redemptus számított. A legnagyobb megbecsültséget a földtulajdonnal megszerzett redemptusi jog birtoklása biztosította. A kunsági nemesek redemptus-nemesek voltak. Még a XIX. század végén is azt írta a Félegyházi Nagy Képes Naptár, hogy a félegyházi gazdák jobban reszketnek egy redemp-ciós forintért, mint a részvénytársasági tagságért.
Erdei Ferenc az 1937-ben megjelent szociográfiájában, a Futóhomokban szintén a rátartiságot emeli ki. Az írja a kun helyek népéről, hogy a szomszédos jobbágyi alázató falvak lakói keresztet vetve emlegetik az úrhatnám kunokat, akik sohasem gyakorolták saját paraszti sorsuk alázatos hordozását.
Az eltelt századok alatt a Kunságban is megváltozott az életmód, a viselet, a gazdaság, de a kunsági mentalitás jellemző vonásai napjainkban is érzékelhetők.
2001-ben a Honismereti Akadémián, Kecskeméten bemutatták a soknemzetiségű megye nemzetiségeinek viseletét. A felvonuló párok között örömmel ismertem fel egy kunszentmiklósi hatvan év körüli házaspárt. A férfi jellegzetes kunsági kalapban, gazdagon gombozott (pitykés) mellényben, rámás (merev szárú) csizmában feszített, a szó szoros értelmében. Rendezőként próbáltam a párokat dalolásra biztatni, de senki nem akarta elkezdeni az éneklést. Amikor a kunszentmiklósi pár odaért, meglepetésemre a férfi első kérésre rázendített. Gyönyörű, telt hangja betöltötte a városházát. Amikor a produkciót követő dörgő taps felcsattant, megvárta, amíg minden elcsendesedik, azután cseppet sem feszélyeztetve magát megszólalt. Köszönöm a tapsot, de „a kun ember nem hajol meg, csak az Isten előtt, máskor legfeljebb a kalapját biccenti". Ezzel valóban megbiccentette a kalapját, és belekarolva feleségébe levonult a színről.
Azt hiszem, soha sem felejti el, aki ott volt, hogy a ma már etnikumként számon sem tartott kunok utódai - akik vér szerint, antropológiai értelemben nem is kunok - mennyire öntudatosan őrzik a kun mentalitás lényegét, a szabadságtudatot.
A mentalitás és az életmód összefüggnek ugyan, mégsem lehet közöttük párhuzamot vonni. Szabó László a jászokról megállapította, hogy személyes munkavégzésük a parasztokhoz, tulajdonlásuk, lakáskultúrájuk, életmódjuk sok eleme a köznemességhez közelíti őket. A kunok, helyesebben a kunságiak életmódjában és mentalitásában a jászokhoz hasonlóan szintén kettősség érvényesült. Kifejező lehet a lakáskultúra vizsgálata.
Eddig csupán Halason (Kiskunhalas) történt módszeres vizsgálat. Az életmódkutatás kiváló forrásai a hagyatéki leltárak és az elsőfokú bíróság előtt lezajlott peres ügyek tanúvallomásai. A hagyatéki leltárak a tárgyi környezetről adnak hiteles információt. A tanúvallomások a hétköznapi élet apró-cseprő ügyeibe engednek betekintést. Rekonstruálható belőlük a veszekedések, tolvajlások, erkölcsi vétségek, mulatozások, a mindennapi viselkedés és a társas kapcsolatok mikéntje.
A halasi lakáskultúra vizsgálatát Granasztói Péter végezte el. (Halas 2. 2001.) Granasztói 192 hagyatéki leltár közel 36 000 tárgyát rendszerezte számítógépen. Megállapításaiból csupán sommásan emelek ki néhányat.
Saját kutatásaim azt bizonyítják, hogy a nagy változást hozó korszak az 1820-as években kezdődött. A reformkorban, a Kunságban is terjedt a paraszt-klasszicista stílus. A lakóházak utcafrontján két szobát helyeztek egymás mellé, az így meggörbített ház az udvari oldalán oszlopos tornácával tágas, kúriajelleget kapott. A lakberendezésben a bőrszékek, nagy asztalok, üveges almáriumok hódítottak. A kunságiak különösen kedvelték a szobákban elhelyezett képeket. Egy-egy lakásban olykor 10-20 kisebb-nagyobb kép volt, sok hagyatéki leltárban említettek fegyvereket, puskákat.
Ismerjük a kunszentmártoni Bíró István szenátor lakásberendezésének leltárát 1808-ból. Az első szobában volt: asztal, két karos-lóca, pohárszék, fennálló almárium (nem falba épített), két fa nyo-szolya, három karszék, három apró láda. A falon óra, 24 kisebb, 11 apró kép és három nagy kép, feszület, üveg szenteltvíztartó, két fogas, tálak és kancsó. Jellemző, hogy még a cselédházban (szobában) is volt öt üveges és hat kisebb kép.
Több kunszentmártoni hagyatéki leltárt megnéztem, de képek nélkül egyet sem találtam.
Kisújszálláson hasonlók a leltárak. Az ágyneműk között felfigyeltem a „recés párnára" és a „veres pamukos párnára" - hasonlókat a Kiskunságban nem jegyeztek fel.
A peres ügyekből derül ki, hogy a pompakedvelő kunságiak igen szerettek mulatni. Esténként a szomszédolás sokszor danolás-sal folytatódott. Gyakran olvashatunk duhajkodásról, pedig a közbiztonságra vigyázó vakterok estétől reggelig járták az utcákat és jelentették a helyi bírónak, ha rendetlen viselkedést tapasztaltak. Este 9-10 után a helyi rendszabásokkal tiltották az utcán tartózkodást. A kocsmákban gyakran a táncoltak, a férfiak kedvelték a kártyázást. (44-45. kép)
A Kiskunság jellegzetes hangszere volt a tárogató. Kunszentmiklósról - a Vasárnapi Újság nyomozására - 1859-ben arról számolnak be, hogy a Beliczai családnak az 1700-as évek óta van tárogatója. Igaz, azt is megírták, hogy utoljára 30-40 éve játszott rajta Selyem István, de korábban gyakran fújták, különösen lakodalmakban.
A szervezett kunsági közigazgatás és jogszolgáltatás testületei az élet minden területét szabályozták. Aki vétett a helyi normák ellen -s ez gyakori volt -, azt nyilvánosan megbüntették. A kötelező vasárnapi szentmisehallgatás után a templom előtt az esedékes büntetések nyilvános kirovása következett. A nyilvánosság előtt lezajlott bűnhődés a nép okulását és bizonyos mértékig szórakoztatását is szolgálta.
A vásári mulattatókon, családi eseményeken és társas munkákon kívül a XIX. század elején szórakozási alkalmat nyújtanak a Kunságban is fel-felbukkanó kisebb színtársulatok.
A katonai toborzások, a nádor utazásai, egy-egy püspök vagy más, magasabb rangú személy látogatása szintén gyakran vált népünnepéllyé. A díszruhába öltözött legények kilovagoltak a vendég fogadására, a helységházánál pedig az elöljáróság rendezett lakomát a vendég tiszteletére, a lakosság számára zenés mulatságot tartottak. Muzsikus cigányok minden településen voltak.
A református helységekben már a XVIII. században említenek iskolai énekkarokat, azaz „kántust". Tudunk névnapi, lakodalmi kántálásokról is.
 |
| 44. kép. Tárogatós (Illyés Bálint, 1980) |
 |
| 45. kép. Selyem István tárogató sípja (Illyés Bálint, 1980) |
Összegezve megállapítható, hogy a kiemelten említett életmódbeli elemek léteztek, de mégsem tekinthetők meghatározónak. Az élet rendjét színesítették, gazdagították, a meghatározó azonban a végzett munka maradt. A paraszti munka rendjéhez igazodott minden, s hogy mégis különbözött a Kunság más vidékektől, azt a kiváltságolt jellegéből fakadó mentalitás okozta.
A paraszti munka rendje és a kunsági mentalitás átszőtte és meghatározta az életmódot. Az életmód formálását jelentősen motiválta a nép szellemi műveltsége, a vallás, a hiedelmek, a szokások, amelyekről éppen a jelentőségüket hangsúlyozandó külön kell szólni.
Bánkiné Molnár Erzsébet: Jász és kun, jászkun öntudat megnyilvánulásai a Kiskunságban. In: Uő: Jászkunok a XVIII-XIX.században. Történelmi és néprajzi tanulmányok. Debrecen, [é.n.] 76-95.
Granasztói Péter: Az ágyszéktől a selyemkanapéig. In: Ö Kovács József- Szakái Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Kiskunhalas, 2001. 471-44-92.
Illyés Bálint: Kedves kis hazánk. Kunszentmiklós a redempciótól századunkig. Kunszentmiklós, 220-260.
|
|