|
|
A téma kutatója a következő kérdésekre keresi a választ:
A kutatás két tudományágat érint: az etnológiát és a jogtörténetet. Etnológiai és jogtörténeti szemlélettel kell tehát megvizsgálni a
A Kis- és Nagykun Kerület népének jogszokásait, jogéletét a hagyományos jászkun társadalom kereteiben vizsgáljuk, azaz a re-dempciótól a jogi nivellálódás (1848-ban, majd 1853-ban) bekövetkezéséig próbáljuk áttekinteni.
Kutatásaim azt bizonyítják, hogy a jászkun társadalom már a redempció bekövetkeztekor fejlett jogi szokásrendszert tudhatott magáénak. 1745 előtt a helyi elöljáróságok eleve csak a szokásjog által hitelesítetten működhettek önkormányzatként. A redempció előtti önkormányzat működését - amelyet tevékenysége alapján jogintézménynek tekintenünk - valójában a tételes jog nem szentesítette. A földesúri hatalom alatt álló településeken olyan jogszokások szerint szervezték az életet, mintha valódi önkormányzatuk lenne. Ez a konstrukció csak azért működhetett, mert a helyi közösség elfogadta, mert az önkormányzatként működő elöljáróságok intézkedései a hagyományokra támaszkodtak.
A redempciót követő időszakban a hagyományos népi jogszokásokra új jogi ismeretként rakódott a privilégiumban rögzített tételes jog. A redempciót követő 10-20 év elég volt ahhoz, hogy a nép jogi műveltsége megváltozzon, s a szokásokba beépítse a tételes jogból - esetünkben a privilégiumból - átvett szabályozást, amely új helyzetének megszilárdulását segítette.
A Kunság népi jogszokásait 1745-től átszőtték azok a haj szálgyökerek, amelyek a földtulajdonossá válás főgyökeréből ágaztak szét, s annak kapaszkodását, szilárdulását erősítették.
A statútum
A statútum legtöbbször a szokásjog törvényre emelése, olyan helyi jogszabály, amit közakarat emel törvényerőre, s ami magasabb rendű jogszabállyal nem ütközhet.
A Kunság minden településének statútum alkotási joga volt, amit helységenként és kerületi szinten gyakoroltak. A települési satutumokat mindig úgynevezett nagyobb gyűlésben, a birtokosok jelenlétében alkották meg, jegyzőkönyvben rögzítették, közismertté tették.
Fülöpszálláson 51 redemptus hozott határozatot a földművelés mikéntjéről: „mi alulírottak a nép képviselőivel és a népnek öregebb részével azt határoztuk" - olvashatjuk a jegyzőkönyvben. Máskor csak annyit írtak, hogy „nagyobb gyűlésben" határoztak, esetleg „szenátor és birtokosok jelenlétekben" stb.
Statútumokban szabályozták mindazt, ami a közösség megmaradásához és megerősödéséhez szükséges volt. Mivel a tanácsok elsőfokú bíróságok is voltak, ha a népi jogérzék nem volt elég hatékony a normaszegőkkel szemben, a tanács mint bíróság gondoskodott a szankcionálásról.
A nádori statútumokat (1799) megelőző korszakban a földtulajdon védelmében szokássá vált, hogy
Az 1745-1799 közötti időszakban megszilárdult a tulajdon fogalma. „Én adtam meg ennek a földnek az árát" (Madaras, 1782) -olvashatjuk egy vitában. Megjelennek a tulajdont a másétól elhatároló kerítések, például Halason a kaszálót körbe ültetett tövisbokor választotta el a szomszédétól (1750). A helyi tanácsok a Liber Fun-dik elkészítésével, a redempciós levelek megírásával támogatták a tulajdonjog megszilárdulását.
A helyi önkormányzatok megteremtették a tulajdon védelmét szolgáló jogintézményeket, amit az érdekazonosság következtében a lakosság elfogadott. Azt lehet mondani, a kunsági közösségek viszonya jogintézményeihez a XVIII. században jó. Pl. 1751-ben alkották meg azokat a rendelkezéseket, amelyek az adásvételek módjáról szóltak (királyi rendtartás, nádori rendelkezés). Az 175l-es rendtartás szerint szóban és írásban is a tanács előtt kötötték az egyezségeket, adás-vételeket.
1799-ben a Jászkun Statútum minden, a redempció után kialakult jogszokást, ami a tulajdonláshoz és a vérségi alapon szerveződött tulajdonrend és birtoklás fennmaradásához hozzájárult, törvénnyé emelt. Az 1799. VI. statútum - például a jogszokásból átemelt elővételi rendszert emelte be az adásokról és vevésekről szóló cikkelybe.
Örsi Julianna, aki a népi jogszokások és a Jászkun Statútum összefüggéseit, kölcsönhatásait vizsgálta, megemlíti, hogy a statútum másolatai bekerültek a népi írásbeliségbe.
Az intézményes és a népi jogélet kölcsönhatásainak vizsgálatában a következő korszak a XIX. század első fele, 1800-1848.
Az 1800-as évekre a privilégium, a rendtartás, a nádori statútum általánosan ismertté és elfogadottá vált. Az önkormányzatiság a XIX. század fordulóján szilárd, a demokratizmus alapjai még szélesek, a nép jogtudata erős, a földtulajdon védelme mindent megelőz. Fülöpszálláson azt a kitételt olvashatjuk egy sérelmes földki-mérési ügyben, hogy „nem a Beneficiumoké a nép, hanem a Beneficium a népé" (1792. okt.). A mondatban a kunsági közösségi és tulajdonosi jogtudat megnyilvánulását láthatjuk.
Szokássá válik, hogy a hosszú ideig - változó időhatárokkal találkozhatunk - békességgel használt föld, ház használati módját a használó akarata nélkül nem lehet megváltoztatni, csak rendelettel (peres úton).
Egyre gyakoribb a hivatkozás a honi, azaz helyi törvényre, statútumra. A bírósági döntésekben gyakran indokolják a kérelem elutasítását azzal, hogy addig szokásban nem volt, példanélküli a dolog.
Az általam harmadik korszaknak nevezett időszak 1848-tól 1900-ig tartott.
Az 1848. évi áprilisi törvényekkel bekövetkezett jogi nivellálódás, majd 1853-tól a polgári földtulajdon általánossá válása a helyi statútumok gyengülését eredményezte. A jogszolgáltatásban érzékelhető az országos törvények egységesítő hatása, de az új rend zavart is okozott.
1848 után az a folyamat, ami 1799-ben a szokások beemelését eredményezte a tételes jogba (nádori statútumok), megfordulni látszik. 1850-től fokozatosan kerül át a népi jogszokások közé egy-egy olyan kitétel, ami korábban az úgynevezett „honi törvények"-ben kapott helyet. Honi törvényeknek tartották a privilégiumot, az 175l-es Mária Terézia királynő által kiadott rendtartást, a nádori statútumokat és a többi statútumot. Papp László Kiskunhalas népi jogéletének kutatója állapította meg, hogy a jászkun statútumban rögzített öröklési rend, mely szerint a földtulajdont a fiúk örökölték, a II. világháború előtt még hatályban volt. Megjegyzem, hogy hivatalosan a tételes jogból csak 1946 után törölték ki, de a hatóságok már alig alkalmazták, a jogászok sem ismerték. Az önkényuralmi időszak másodfokú bíróságainak és a vegyes szolgabíróságoknak az irataiban - tehát az 1850-1872 közötti korszakban -számos olyan vagyonjogi, örökségi perrel találkozhatunk, amelyben a földbirtok megszerzési módját bizonyítandó, a redempcióig vezetik vissza a tulajdonlást. A procedúra magyarázata az ősiségi törvény kunsági értelmezésében rejlik. A Jászkun Kerületben az ősiségi törvényt úgy értelmezték, hogy a redimált földtulajdon az ősi tulajdon. 1848 után jog szerint sem ősiségi törvény, sem jászkun redimált földtulajdon nincs, de a szokásjog olyan erős volt, hogy azt a bíráskodási gyakorlatban sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az 1890-es évek végén bekövetkezett utolsó pusztafelosztásoknál még redempciós jogokra hivatkoztak. Örsi Júlia mutatja ki, hogy a Nagykunságban még a XIX. század második felében is -amikor az örökség felosztásában kénytelenek az országos törvényekhez alkalmazkodni, és elismerni a lányok öröklési jogát - a lány örökösöknek föld helyett sokszor pénzt adnak, kifizetik őket.
Hasonló szívóssággal él tovább a nádori statútum V. paragrafusa. Ez a paragrafus rögzítette, hogy az özvegyasszony nem tulajdonos férje földjében és házában, csupán haszonélvező. 1848 előtt ezt a végrendeletekben úgy fejezték ki, hogy „amíg a nevemet viseli". Tehát az özvegyen maradt feleség addig élvezhette a férj tulajdonának hasznát, amíg ismét férjhez nem ment. A feleség csak azt tekinthette tulajdonának, amit a házasságba vitt, esetleg hitbérként kapott és amit a férj végrendeletében számára kikötött. Ha a férj túlzottan nagylelkű volt, s az „ősi" vagyonból is hagyott a feleségére, akkor a rokonság biztosan megtámadta a végrendeletet, s „honi törvények" alapján a pert megnyerte. Ez a statútum 1946-ig hatályban maradt.
Az országos törvények szerint az özvegyet a közszerzemények fele illette volna, de a jászkun statútum csupán „egy gyermeki részt" hagyott számára, igaz fenntartotta a férj ettől eltérő végrendelkezésének szabadságát.
A jászkun statútum birtokjogot érintő paragrafusai a helyi társadalom tagolódását, a redempció nyomán kialakult vagyoni rétegződést a XX. századig megőrizték. Ennek a következménye lett, hogy a Kunságban a XX. század első felében sem alakult ki nagybirtokrendszer. Az 1896-os gazdacímtárban láthatjuk, hogy a Kunságban igen vékony az ezerholdasok rétege, sőt a száz holdon felülieké is. Természetesen ennek hátrányos következménye is volt, hiszen ahol nem tudtak intenzívebb gazdálkodási formát meghonosítani, ott a környezetükhöz képest lemaradtak a gazdasági fejlődésben. Tekintélyelvű paraszti társadalom konzerválódott, amelyben az életmód és értékváltás üteme elmaradt az ország más vidékeitől.
A jogi népszokások családjogi területeit Papp László vizsgálta. Örsi Júlia könyvéből Karcag 19-20. századi társadalomszervezetébejogszokásaiba (Budapest, 1990) nyerhetünk betekintést.
A jogszokások kutatása reneszánszát éli. 2005-ben konferencia témája volt. A Kiskun Múzeumban megtartott fórumon országos kitekintéssel hallhattunk a kutatói tapasztalatokról. Az előadások a Bibliotheca Cumanica sorozat Jogszabályok, jogszokások kötetében olvashatók. A konferencia arra is ráirányította a figyelmet, hogy vannak még fehér foltok a jogszokások kutatásában.
Az emlékezetben megőrzött szokások a századfordulóig visszanyúlóan néprajzi módszerekkel, gyűjtőmunkával tárhatók fel. A terület alig kutatott. A Kunság ebből a szempontból eredményekkel kecsegtető terület lehet az érdeklődő kutató számára.
Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Jogszabályok -jogszokások. A Jászkunság kutatása 2005. Kiskunfélegyháza, 2005. (Bibliotheca Cumanica 6.)
Papp László: Kiskunhalas népi jogélete, Budapest, 1941. (A Magyar táj- és népismeret könyvtára 2.)
Örsi Julianna: A jászkun törvények megvalósulása a mindennapi gyakorlatban In: Zounok. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Levéltár évkönyve 10. Szolnok, 1995. 87-109.
|
|