|
|
A kun tudat tartalma az idők során változott, a mai kunsági identitásban már nyoma sincs a hajdani kun etnikai azonosságnak.
A kun tudat átalakulásában több korszakot különböztethetünk meg. Más az azonosságtudata a Kunságban élőknek:
Különbséget kell tennünk a homogénebb, s talán ősibb gyökerű, népesebb Nagykunság, és a vegyesebb etnikummal újratelepült Kiskunság lakosságának kun tudatában, identitásának alakulásában.
A Gyárfás István által elvégzett széleskörű történeti kutatást és oklevélgyüjtést magában foglaló, máig forrásként használt négykötetes Jászkunság történet még magyar nyelvűeknek tartotta a kunokat. Ma már senki nem vitatja, hogy volt önálló, külön nyelvet beszélő kun etnikum.
Az 1730-as években feltűnt kun nyelvi emléket, a Kun Miatyánkot a redempcióért folytatott küzdelemben az etnikai azonosság bizonyítékának tekintették. „Kunok vagyunk, s a kun nyelvet még ma is van, aki ismeri." E teória nem állja ki a tudományos elemzés próbáját.
Mándoky-Kongur István bizonyította, hogy a kun miatyánk torzult formában ugyan, de valóban kun nyelvű. Ez azonban nem jelenti, hogy a XVIII. században még beszélt s a nép körében ismert volt a kun nyelv. A Nagykunság egyes kutatói mégis amellett voksolnak, hogy - bár a nyelv már nem élt - a hajdani kunok leszárma-zottaiból, a törzsökös lakosságból a török megszállást követően visszatelepültek megőrizték a kun származástudatukat. Ők ennek tulajdonítják a helynevekben megőrződött kun szavak fennmaradását. A legtöbb helynév kun nyelvi eredetének azonosítása Mán-doki-Kongur Istvánnak, újabban Baski Imrének köszönhető.
A kun származástudat egyéb momentumokban is megőrződött. Részben azért, mert a Kunsághoz tartozásnak jogbiztosító szerepe volt, amit a szájhagyományra épült népi emlékezet természetszerűen megőrzött és apáról fiúra hagyományozott. Részben azért, mert a társadalmi beilleszkedés és szocializáció során az egyén, a család mindig tovább hordozza létezésének ősi elemeit, s tanult kultúrája a gyökerekre támaszkodik.
A XVI. századtól a XVIII. század elejéig, amikor háború háborút követ, s az ember embernek farkasa, talán az összetartozás tudata is kapaszkodót jelenthetett a megmaradáshoz a túlélőknek. A földbirtokok újraelosztásában szintén csak közösen érhettek el kedvező pozíciókat. A kunok főbírói tisztét viselő nádornak személyes érdeke volt annak bizonyítása, hogy létezik az a folytonos etnikai, jogi közösség, amely felett évszázadokkal korábban hatalmi pozícióba került.
Természetesen mindez találgatás, s nagyon nehéz ma kideríteni, hogyan gondolkodott, milyen azonosságtudattal rendelkezett az a megmaradt népesség, amely antropológiai és etnikai szempontból már alig tekinthető kunnak, nyelvében beolvadt a magyarok közé.
A redempció kivívása a szememben egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a helyi társadalom vezetői jól sáfárkodtak az emberi lélek hagyományőrző hajlamával. Szerencsésen mozgósították az ideológiai és a gazdasági érveket, miközben talán nem is tudatosan formálták azt az új azonosságtudatot, amire támaszkodhattak a redempcióban.
A redempció után felelevenedett etnikai tudat már nem azonos a középkorban külön népként számontartott, külön nyelvet beszélő kunok etnikai tudatával. Ezt a kun-magyar azonosságtudatot a redempció határozta meg.
A redempció résztvevői megkísérelték összekapcsolni a jogfolytonosságot és az etnikai azonosságot. A feléledő, felélesztett származástudat volt a gyökér, melyből a vegyes etnikumú Jászkun Kerület népének privilegiális tudata kifejlődött. Ennek a származástudatnak az erősítése, a kiváltságok ősi jellegének hangsúlyozása az új jogrend megszilárdulását is segítette. Csak fegyelmezett, szervezett s az egységes normákat elfogadó társadalom teljesíthette a redempcióért vállalt terheket. Ezért a helyi vezetés minden eszközzel elősegítette a kun földhöz való jogosultság tudatosítását, a kun származástudat fenntartását.
A kun nyelvemlékek terjesztése eszközként szolgált a kun tudat erősítéséhez. Beszédes irodalmi emléke a törekvésnek a Kunszentmiklóson keletkezett Kun Liszta. Az 1798-99-ben keletkezett verses krónika célja a történelmi múlt megismertetése és az ősi kun családok nyilvántartása volt. A költemény megmutatja, hogy a redempció után kit tartottak kunnak, a felsorolt 51 kunnak mondott közül csupán egy személy nem redemptus.
A kun nyelvemlékek, gyermekdalok, a miatyánk tanítása az iskolában történt, de a verset kántálok nem ismerték a szavak értelmét. Ha ismerték volna, bizonyára nem keletkezik oly sok torz változat. Szinte misztikus azonosságjelző értékét bizonyítja, hogy számos családban a XX. századig őriztek egy-egy lejegyzett változatot.
A redemptus gazdák - különösen a Nagykunságban és a Felső-Kiskunságban vannak erre példák - gondosan megőriztek minden olyan dokumentumot, ami a család, az ősök részvételét bizonyította a redempcióban. Újfajta azonosságtudat erősödésének motívuma ez. Homályba tűnik a kun etnikai eredet, a múlt dicső kiinduló pontja a redempció. A redempciót tekinthetjük annak a kovácsnak, amely a sokfelől a Kunságba települt, vegyes származású, magyar nyelvű népességből a XVIII. század végére egységes kun tudatú közösséget formált.
A két Kun Kerület és a velük törvényhatóságot alkotó Jász Kerület lakosságának közös érdeke volt, hogy megszerzett kiváltságait megőrizze, előnyeit kihasználja. Ehhez szükség volt annak a másságnak a hangoztatására, ami a katonáskodó, földtulajdont váltó, többségében protestáns kunokat megkülönböztette környezetüktői. A kun virtus hangoztatása például könnyebbé tette a toborzásokat. A tulajdonosi tudat a földhasználatért fizetendő megváltási összeg kifizetését motiválta. Mindez utólagos belemagyarázásnak tűnhetne, ha nem bizonyítaná az írott források tömege, hogyan igyekeztek beilleszkedni a más vidékről beköltözők. A kiváltságolt Kunságban elnyerhető gazdasági előnyök, szabadságjogok minden másnál jobban erősítették a Kunsághoz tartozás, a kun azonosságtudat kifejlődését és hagyományozódását.
Ezt a redempcióban gyökerező kun tudatot tépázta meg az 1848-ban bekövetkezett jogi nivellálódás és az 1853-as földteher-mentesítési adó kivetése, a jászkun föld szabad voltának el nem ismerése.
Jog szerint csak a törvényhatósági különállás maradt meg, de a redemptus ősök tiszteletet ébresztő tekintélye még érvényesült a helyi társadalomban. Egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a külsőségek. Növekedett a díszbandériumok presztízse, erősödött a törvényhatóság megtartásáért folytatott küzdelem. A Jászkun Nemzetként emlegetett népesség kun identitását még fenntartotta a redimált puszták tulajdonjoga, de az utolsó pusztafelosztásokkal a XIX. század végén visszavonhatatlanul gyökértelenné vált.
A XX. században új korszak kezdődött a kun identitás fejlődésében. A Kunság emlegetésekor a fogalom történeti és táji értelmezése került előtérbe. A közös sérelem, mint történelmük során any-nyiszor (1514, 1702.), ismét összetartozást erősítőnek bizonyult. A szomszéd vármegyékbe beolvasztott Nagykun és Kiskun Kerület népessége mentalitásában megőrizte különállását.
Különösen így volt ez a nagykunoknál, akiket Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe - a Muszáj vármegyébe - soroltak. 1949-ben megyealkotó regionális szerepüket is eltörölték, hiszen Szolnok megyére változtatták a korábbi Jász-Nagykun-Szolnok vármegye nevet. Nem véletlen, hogy 1989-ben ismét visszakövetelték régi nevüket.
A Kiskunság vegyesebb népessége 1876 után identitászavarba került. A pusztafelosztások lezárulásával a redempciós gyökerek végleg elszakadtak. A helyi társadalmakban új elit vette át a redemptus gazdák szerepét, s a redemptusok a változó, kapitalizálódó világban egyre jobban kiszorultak a politika és gazdaság helyi vezetőinek köréből. A századforduló értékváltó, életmódváltó közegében, majd a háború mindent elsöprő kataklizmájában a kun azonosságtudat eltűnni látszott.
Feléledése, felélesztése teremtett hagyományként az 1930-as években kap lendületet. A gyöngyösbokréta mozgalomban felélesztett kun verbunkosok a Kiskunságban, a helytörténeti irodalom múltfeltáró kötetei a Nagykunságban mesterségesen ugyan, de ráirányítják a figyelmet a kun múltra.
Erdei Ferenc 1937-ben megjelent szociográfiájában nemcsak azt állapítja meg, hogy a kun helységek megálltak a fejlődésben, azt is meglátja, hogy a népesség még mindig őrzi a környezetéhez viszonyított másságát, különösen azokon a településeken, ahol a török uralom utáni korszakban nagyobb számban maradt folytonos népesség.
A kun azonosságtudat tehát soha nem tűnt el teljesen, csupán hosz-szabb, rövidebb lappangó korszakai váltották egymást.
A jelen néprajzkutatója nehéz helyzetbe kerül, ha a kun tudat megnyilvánulásait szeretné gyűjteni. A folklórban nem őrzik a kun múltat legendák, mondák, mesék. A mesterségesen felélesztett verbunkos és néhány szólásmondás azonban ismertté vált. Az 1995-ös redempciós ünnepségek mégis meglepő és részben megfoghatatlan bizonyságát adták az ősi kun települések - Kiskunhalas, Kunszentmiklós, Karcag - gyors és örömteli identitásra ébredésének.
A Jászkunság történészeinek, néprajzkutatóinak összefogásával megszervezett ünnepségsorozat katartikus élményévé vált számos kunsági családnak. Legjobban példázta ezt Karcag. Ott voltam a redempciós ünnepségen, ahol megdöbbenve tapasztaltam azt a mélyről feltörő büszkeséget és azonosulási képességet, amit az ünnep az idős emberekből kiváltott.
 |
| 49. kép. Kunhegyes város emlékszalagját köti a nagykun zászlóra Szelovszky István polgármester (Bellon Tibor-Orsi Julianna, 1996) |
 |
| 50. kép. Az Oroszi család zászlószeget helyez el a nagykun zászlón (Bellon Tibor-Orsi Julianna, 1996) |
Kiskunfélegyházán, amelyet a Jászságból és Felvidékről betelepültek népesítettek be 1743-ban, s 1753-ban lett a Kiskun Kerület központja, másfajta reakciót váltott ki az ünnep. A rácsodálkozás örömével fedezték fel a múltnak azokat a motívumait, amelyekre büszkék lehettek.
Beszélhetünk-e ma kun azonosságtudatról, s ha igen, milyen tartalommal?
Azt hiszem, spontán hagyományozódás nyomán már alig, de történelmi ismeretként egyre inkább. S hogy ennek az új történelmi tudatnak milyen tartalma lesz, abban a ma és a jövő történészeinek és néprajzkutatóinak is felelősségük van. (49-50. kép)
Bánkiné Molnár Erzsébet: Jász és kun, jászkun öntudat megnyilvánulásai a Kiskunságban, 13-26. = Tisicum, A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok Evkönyve X. Szerk.: Szabó László-Tálas László-Madaras László, Szolnok, 1997.
Szilágyi Miklós: A nagykun öntudat. In: A Jászkunság összefogása, Karcag, 1996. 171-195.
Tabajdi Csaba: A kun, a jász nem nemzetiség, hanem magatartás. In: Bellon Tibor - Örsi Julianna (szerk.): A Jászkunság összefogása. Karcag, 1996. 3-8.
|
|