|
|
- Hogy hívnak, hol születtél, kik a rokonaid?
- Sokáig nem volt saját nevem. Egyszerűen Szeged külterülete voltam. Később Várostanyának hívtak, 1950 óta Ásotthalom a nevem.
Hárman vagyunk testvérek. Királyhalom és Átokháza kapitányság, a harmadik testvért a politika elsodorta egy másik országba, de kölcsönösen tartjuk a kapcsolatot.
A hajdani Alsótanya mai községei, a rendszerváltás után ismét megfogták egymás kezét és a homokhátsági kistérség keretében, együttműködnek.
- Beszélj a származásodról.
- Sokan úgy tudják, hogy a nevem az egykoron itt folyt ásatások és a homokbuckák (halmok) alapján alakult ki. Tény, a vidéken sok ásatást végeztek, (gondoljunk Móra Ferencre), de nem erről kaptam a nevemet.
A 18. században készült térképeken találkozhatunk először a nevemmel. A mai belterületemtől délkeletre egy dűlőt neveztek így, később az egyik kapitányságot. (Az Ásotthalom kapitányság az 1883-as királyi látogatás után a Királyhalom nevet kapta.)
Ha már a neveknél tartunk, megemlítem, hogy a szegedi határban két helyen van Átokháza.
A mai Forráskúton van az egyik. Ez az elnevezés a 13. században letelepített kunok egyik nemzetség neve, az Altuk szóból származik (Altuk+háza= Átokháza).
Az én Átokháza nevem jóval később, 19. század közepén keletkezett.
Tömörkény Istvánnak, a tanyai emberek között szerzett értesülései szerint, de más forrásokból is az állapítható meg, hogy az itt megtelepedni akaró emberek neveztek így, utalva a környék sivárságára és arra az átokra, ami sújtja a vidéket.
Szécsy György az Átokházától Ásotthalomig című könyvben hivatkozik egy olyan szájhagyományra, hogy büntetésüket letöltött betyárokat telepítettek erre a vidékre, akik egymástól kérdezték: „ilyen átkozott helyen kell nekünk megtelepedni"
Ha ez igaz, sok mindenre választ sejthetünk...
Bár, ha belegondolunk, hogy Ausztrália első telepesei is angol fegyencek voltak és hol tart ma Ausztrália...
Adatok vannak arra, hogy Szeged a 19. század közepén a szabadkai térség lakóinak város felé terjeszkedése megakadályozása céljából bérföldeket osztott ki, melyek évekig szinte semmit se teremtek. Tény, hogy ebben az időszakban kezdett kibontakozni az átokházi, és később a gátsori tanyasor.
- Van-e címered?
- A válaszomat hadd kezdjem egy idézettel:
"A ma újra élő, gyakorlattá váló címerkészítés nem sznobizmus, hanem azoknak, a múltban gyökerező értékeknek a vállalása, amelyek életünket meghatározzák." (Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát.)
Címeremet 1997-ben alkotta a képviselő-testület.
Ahhoz, hogy címere legyen egy településnek, jelentős előkészítő munka szükséges. Első mozzanata, hogy milyen legyen a címer?
A hasonló múlttal és hagyományokkal rendelkező települések, a szegedi városcímerhez valamilyen módon hasonlító címerrel rendelkeznek.
Abban egyetértés volt a képviselők között, címeremnek különböznie kell a többitől.
Először a címer elveit beszélték meg a képviselők a községben működő szervezetekkel, majd következett Szekfű László heraldikus (címerszakértő) bevonásával több formában elkészített címerterve.
Címerem négy részre osztott pásztortáska alakú pajzs, (ha a pajzs mögé állunk) bal felső negyedében koszorú által kőrbefogott szív, közepén kereszttel.
Ez a motívum a keresztény örökségre utal.
A bal alsó negyedében sólyom látható, amely a karmai között kardot tart. A jobb alsó negyedben homoki nőszirom látható, amely a vidék jellemző növénye. A jobb felső negyedben bárány néz felénk, mely a pásztorkodó őseinkre utal.
A címert alulról és oldalt középig egy-egy tölgyfaág övezi. Tetején ötágú korona, aminek nincs köze a királysághoz. Ez a korona az önkormányzatiságomat jelképezi.
Címeremet 1997. augusztus 18-án avatták fel ünnepélves keretek között.
Címeravatás és kenyérszentelés 1997-ben
- Beszélj a gyermekkorodról és az őseidről.
- A külterületemen végzett ásatásoknál előkerült legrégebbi leletek a bronzkorból és a vaskorból valók. Népvándorlás-kori és honfoglaláskori leletekre is bukkantak.
A szájhagyomány szerint a Templomhegy nevű dombocska (a belterületemtől délkeletre van) középkori templom maradványait rejti, amelyet a leletek is megerősítik
A 18. század első felétől az állattartáshoz kapcsolódó ideiglenes szállások fordultak elő. Főleg férfiak lakták a gyakran nagyon kezdetleges építményeket.
A várostól nagyobb távolságra lévő környéken a kitelepült lakosság tartós ottmaradásra rendelkezett be.
Elősegítette ezt az 1892-ben létesített Alsóközpont (Mórahalom), ahol közigazgatási ügyeket lehetett intézni.
Alsóközpont volt a Királyhalom kapitányság központja.
A kapitányságok alatt az esküdtségek működtek, élükön az esküdtekkel. A kapitányokat és az esküdteket a mindenkori szegedi polgármester nevezte ki.
Alsóközponton lovasrendőr egység is működött. Őket a lakosság pusztázóknak is nevezte.
A várossal való kapcsolat azonban bizonyos dolgokban fennmaradt. Oda jártak pereskedni, piacozni, bár az átokházi tanyákról inkább a közelebb fekvő szabadkai piacot részesítették előnyben.
Szeged város földbérlet politikája a 19. század közepétől eredményezte a térség benépesedését
Először az átokházi térség és a birkajárás népesedett be.
Ebben az időszakban a város újabb legelőket parcellázott fel, miután pénzre volt szüksége a fogadalmi templom építésének befejezése és a kisvasút létesítése miatt. 1922-ben történt a baromjárási puszta bérbeadása.
Hajdan a tanyáknál ravataloztak
A baromjárást Rúzsajárásnak is emlegették az egykori öregek. Nevét onnan kapta, hogy ez a terület is egyike volt Rózsa Sándor menekülési és bujkálási útvonalainak. A pusztaságon csak egy-két tanya volt és jó búvóhelyül szolgáló nádas terült el.
Konrád Béla nyugalmazott erdész ismerőse mesélte egykor: „ahol a Gatya Roza, mög a Pútyi Roza háza van, ott is mögfordult a Rúzsa Sándor."
Az óriási fehér nyárfa őrzi az egykori betyár emlékét, amely Rúzsafa néven ismert a községben.
Az említett fa, a járás és a szakiskolai erdő találkozásánál található, a bajai út mellett. Egyik legenda szerint: szorongatott helyzetben, Rózsa Sándor, a pandúrok elöl az esti szürkületben A fa alatt megsarkantyúzta a lovát és felkapaszkodott a lombok közé és ott talált menedéket. A pandúrok, pedig a gazdátlan lovat üldözték tovább.
Másik változat szerint, a fára akasztott titkos jelekkel értesítették egymást a betyárok és támogatóik a veszélyről és annak elmúltáról.
Rendkívül nagy volt a földigénylők száma, előfordult, hogy földbevájt kunyhóban laktak, csakhogy földjük legyen (természetesen csak bérlemény).
Ennek következtében kialakult egy rendkívül kiszolgáltatott kisbérlői réteg, akiknek a sorsa a bérlethez kötődött. Attól függött minden, vagy tudta fizetni a nem is kismértékű bérleti díjat (árendát), vagy nem és akkor a város kíméletlenül elárvereztette a földjét. Adót, természeten a bérlőnek is kellett fizetnie.
A földéhség akkora volt, hogy amikor az új bérleményeket parcellázták, a leendő bérlők olyan magasra licitálták fel az árakat, hogy aki végül elnyerte, képtelen volt viselni a nagyon súlyos terheket.
A bérleti díjat készpénzben fizették (kétszer egy évben) és ennek teljesítése érdekében gyakran adták el bérlőnek az állatait. Így nem tudta trágyázni az amúgy is sovány földjét és még kevesebb termény termett rajta.
A kiparcellázott legelőn először a gyeptörést végezték el. Ez volt a „újgazda" első és legnehezebb munkája.
Sok helyen a homokbuckákat és a vadvizes mélyedéseket úgynevezett húzató-deszkával és kubikolással egyenlítették ki.
A lőcsös paraszkocsiból átalakított bakity volt az átokházi térség jellemző kubikolási eszköze. Az így egyenletessé váló földet állandóan fenyegette a szélverés, ami ellen a homoki szegényember úgy védekezett, hogy a földet leszalmázta és a szalmát fogashengerrel a homokba nyomatta.
A jobb földeken élők, de a mai kor szülöttei sem tudják elképzelni, hogy mit jelentett a futóhomokon való gazdálkodás.
Ide tartozik egy kedves kis történet: 1996-ban az érintett települések tulajdonában lévő gázközmű-vagyon eladásáról egyeztettek az érintett polgármesterek, a tárgyalási taktikáról, a Békés megyei Dévaványán. A helyi polgármester a települését bemutatva szomorúan megjegyezte, az olyan rosszak a földek, hogy az átlagos aranykorona (a föld értékét kifejező szám), még a húsz aranykoronát sem éri el. Mosolyogva összenézett erre az öttömösi és ásotthalmi polgármester, mert az ő településeiken a tíz aranykoronás föld, már jó földnek számít.
A termékenyebb földeken élő bérlők meg tudták venni a bérleményüket. Ők voltak az úgynevezett örökföldesek.
A településen nem volt jellemző az úri gazdaság. A nagyobb földtulajdonosok is csak néhány száz holdat birtokoltak (1 hold = 0,57 hektár).
Úri birtokos csupán kettő volt: Magyari Imréné 460 holddal és Bokor János 300 holddal. A többi nagyobb földtulajdonos nagygazda többnyire béresekkel és részesművelőkkel dolgoztattak és a környék életmódját élték (egy kicsit jobb körülmények között).
A földárveréseknek és az árendának viszont volt egyfajta haszna is. Rákényszeríttette az embereket arra, hogy piacra termeljenek, vállalkozzanak. Ezáltal jobban kibontakoztatta az üzleti szellemet, mint más térségekben.
A 19. század közepétől, ha pénzre volt szüksége a városnak, kézenfekvő dolog volt a megoldás, újabb földeket adott bérbe - akkori mérték szerint - tíz holdas parcellákban.
(Létezett az úgynevezett társasbérlet is, amely lehetővé tette, hogy ennél lényegesen kisebb területen gazdálkodjon egy család.)
Tanyai mulatság az 1930-as években
Konrád Béla sokat foglalkozott a történetemmel - ezt írta az egyik településrészemről: „1907-ben, amikor a város már bérbeadta a birkajárás nevű pusztát, rohamosan szaporodtak a vályog házikók. Arra járt egy juhászember, aki már régen volt a tájékon és összetalálkozott egy idetelepült ismerősével. Elég volt neki ezt a megjegyzést megkockáztatni: „hát hallikend ez a tájék úgy benépesült, hogy valóságos kis Bécs" Így lett a hajdani kisvasút halasteleki vonalától nyugatra eső terület neve Kisbécs.
Rendkívül siralmas a lakáshelyzet. Nevezhetjük egyáltalán lakásnak az akkori tartózkodási helyeket?
A mai felfogásunkkal biztosan nem.
Jellemzésül: a legtöbb fiatalember akkor látott először várost, amikor katonai sorozásra kellett mennie. Ilyenkor az apja, vagy valamelyik idősebb férfirokona csizmájában jelent meg. Egyébként tavasztól őszig mezítláb jártak. A hideg időben, pedig ügyeskezű parasztemberek által faragott és szalmával kibélelt facipőben.
Az emberek étkezése is nagyon egyszerű. A már hivatkozott Konrád Béla írta egy kéziratában, hogy gyakran látta, amint emberek némi kenyéren, savanyított dinnyén, szilvalekváros kenyéren egész nap dolgoztak az erdőben. A paprikás krumpli már vasárnapi, vagy ünnepi eledel volt
Elterjedt betegség a környékben a trachoma és a tuberkulózis.
A szegénysorsú, sokgyerekes családoknál gyakori volt az idősebb korú gyermek szolgálónak, béresnek adása.
Ez többnyire módosabb gazdáknak történt, a szülők részére kialkudott juttatás fejében. (A gyermek ellátást és ruházatot kapott, nagyobb legényeket, leányokat, pedig ezen felül kiházasították.)
Előfordult olyan is, hogy a gazda- házaspár és a szolgáló között olyan viszony alakult ki, amely alapján örökbe fogadták, vagy ha a szülők ebbe nem egyeztek bele, örökösükké tették a náluk szolgáló fiatalt.
A Székács nevű 1930-ban család gyógyszertárat alapított a, kialakulóban lévő tanyaközpontban.
A postai forgalmat, a postaügynökség Alsóközpontról lovaskocsival bonyolította le, egészen a kisvasút átadásáig. 1927-től postaügynökségi kirendeltség működött a kisvasút végállomásán.
1931-ben létesült önálló anyakönyvi hivatal és temető. A fiatalok többnyire vasárnap délutáni csutri bálokon szórakoztak, ahol a zenét legtöbbször az asztali citera szolgáltatta. A hatósági engedély nélküli összejöveteleket gyakran szétkergették, de mindig volt újabb helyszín és voltak szórakozni vágyó fiatalok.
A csutri alkonyatkor végetért és a fiatalok csapatokban hazamentek.
A fiatalok a csutriban szórakoztak ugyan, de az itteni ismeretségek nagyon ritkán jutottak el a házasságig. A házasságok leginkább úgynevezett kommendálás útján jöttek létre. Idősebb rokonok, vagy ismerősök (gügyű), a legénynek vagy özvegyembernek ajánlottak hozzávaló feleséget és a házasság érdekében a kiszemelt lány szüleivel is kapcsolatba léptek.
Ma már nehéz elképzelni ezt, de a kölcsönös vonzalomnak nem sok köze volt a házassághoz. A vonzalom, legfeljebb a házasság alatt alakult ki.
|
|