|
|
1920-as, 1930-as években volt Átokházán egy országos nevezetességű gyilkossági ügy. Egy bizonyos Pipás Pista (aki tulajdonképpen asszony volt) mai fogalmaink szerint bérgyilkosi feladatokat vállalt a tanyavilágban.
Tekintve, hogy a fiatalabb nemzedék szinte semmit sem tud erről, az idősebbeket, pedig félretájékoztatták, fontosnak tartom, hogy erről is szóljak.
(Az ismereteket Veszelka Attila: „Pipás Pista az átokházi tanyavilág hóhéra" című könyvéből merítettem. Bába Kiadó, 2006.)
Pipás Pista, eredeti nevén Fődi Viktor (ia), vagy ahogy ásotthalmiasan mondják: Vittor, asszonynevén: Rieger Pálné. Ez a zavaros életű asszony miután férjétől eltávozott férfiruhában járt, az átokházi tanyavilágban férfi munkákat vállalt, pipázott, pálinkázott (és mint később kiderült) megbízásból öreg, zsarnokoskodó férfiakat tett el láb alól.
Hogyan derült ez ki?
Az alsóközponti rendőrőrs két járőröző rendőre 1932 júniusában, egy családi civakodást hallott, melynek során elhangzott, hogy az egyik volt átokházi lakos nem önakasztással vetett véget életének, hanem a hozzátartozói akasztatták fel másokkal.
A rendőrök erről jelentést tettek és előállították a civakodó férfit és nőt.
A nyomozás alatt kiderült, hogy az egyik áldozatot 28 liter bor, egy mázsa búza és egy sonka fizetség ellenében akasztotta fel Pipás Pista és két segítője.
Döbbenetes!
Ennyit ért egy ember élete Átokházán.
A módszer az volt, hogy a hóhérok este elbújtak az istállóban és éjjel elkezdték ütlegelni a lovakat, hogy a gazda kijöjjön megnézni az állatokat. Amikor kijött, a nyakába vették a hurkot és felhúzták a gerendára. Az áldozat meghalt, levették gerendáról és bevitték a kamrába, és úgy rendezték el a környezetet, mintha önakasztás lett volna.
Megjegyzem, az önakasztás igen gyakori jelenség (sajnos nemcsak volt) Átokházán.
A hatóságok minden esetben öngyilkosságnak tekintették az ügyet és annak rendje szerint eltemették a halottat.
Az átokházi tanyavilágban úgy tudták, hogy jó néhány ember volt a Pipás Pista áldozata, de végül két gazda halálát tudták rábizonyítani. A gyilkosságokat megbízás alapján, tettestársakkal hajtotta végre.
A bírósági tárgyalás óriási sajtónyilvánosság mellett zajlott. Az ügyész minden vádlottra halálos ítéletet kért. Ehhez képest csak a Pipást ítélték halálra.
Pipás Pista (zakóban) az egyik vádlott társával
Az emberek úgy tudják felakasztották. De nem! Végül is a kegyelmi eljárás során, Horthy Miklós kormányzó, a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változtatta. Mi történhetett, hogy a kormányzó egy többszörös bérgyilkosnak kegyelmet adott? Meglágyult a szíve? Lehet. Ki tudja? Bár, megjegyzem politikai ügyben egyszer sem adott kegyelmet, pedig tehette volna.
Mi lett Pipás Pistával?
1940. októberben, a börtönben halt meg.
Azt hallottam, hogy a homoki embernek jó a humorérzéke...
A küzdelmes élet, a sokszor kilátástalanul nehéz évek mellett az itteni emberek között éltek olyanok is - nem is kevesen -akiknek legendás volt a humoruk Közülük néhánynak a nevét még ma is emlegetik.
Bánóczki Gézáról mesélik, hogy egyszer megbetegedtek a birkái. Bement lovas kocsival a faluba az állatorvosért. Az állatorvos tudni akarta, hogy mire készüljön, és ezért megkérdezte:
- Géza bácsi hogy néznek ki a birkák? Azonnal kész volt a válasz:
- Kirágták az ól falát, kidugták a fejüket és úgy, doktor úr.
Szintén Bánóczki Gézáról mesélik, hogy egyszer a beteg tehenéhez kijött az állatorvos és hallgatóval vizsgálta az állat tüdejét. Nem találva a baj okát hümmögött a doktor. Ekkor megszólalt az „öreg", aki a sanyarú helyzetében sem veszítette el a humorát:
- Doktor úr mondja neki, hogy sóhajtson.
A humorról jut az eszembe, hogy 1996-ban, - amikor a Mórahalom és Vidéke Körzeti Takarékszövetkezet egyik nagy rohamát végezte az önkormányzatok számlavezetésének megszerzéséért - a számlákat vezető OTP sem maradt tétlen.
Gáláns vendéglátás mellett ismertette az elképzeléseit a térség polgármestereivel a mórahalmi Pótkerék csárdában.
A megbeszélés egyik szünetében mondta az egyik - szellemes mondásairól ismert polgármester - az OTP területi igazgatójának - takarékszövetkezet törekvéseire célozva, hogy „a szemezést még jól viseljük, de ha szoknyát combközépig felhúzzák, már nem tudom, hogy mi lesz".
Úgy tudom, hogy egykor, szinte kizárólag a ragadvány, vagy csúfnevekről ismerték egymást az emberek. Csaknem minden családnak volt csúfneve. A huszonegyedik század elején ezeket az elnevezéseket az emberek már szinte nem is ismerik.
A hozzá nem értést kellően hangsúlyozva, csak a kérdéseimet fogalmazhatom meg. Ezek a gúnynevek többnyire valami tulajdonságot, de sok esetben a családok idegen hangzású nevét takarják?
Lehet, hogy ezek voltak az ide települő földbérlők eredeti nevei, amelyeket később magyarosítottak? Szép kutatási terület lehetne szakembereknek.
Lássunk csak néhányat ezekből a nevekből: Szuszli, Cucli (Susl?), Buzdor (Busder?) Cilgli (Zingl?), Suszter (Schuster?), Kozma (Cosma?), Kuslieber, Matzienger, Perkovics, Mátics.
Mikorra teszed azt az időt, amikortól elindultál a fejlődés útján?
A 19. század végén épült fel az orvoslakás. Ettől az időtől van orvosa a településnek.
A leghosszabb ideig dr. Battancs Lajos szolgált a községben (1936-1974-ig), 66 éves koráig.
Róla mesélik, hogy amikor láthatóan nagyon szegény családhoz hívták ki, mindig megkérdezte, hogy van-e pénzük kiváltani a gyógyszert és, ha nem volt, adott a saját pénzéből.
Battancs dr.-nak a halála utána község díszpolgára címet adományozták.
A mostani bajai út helyén egy meglehetősen nagy forgalmú, földes szekérút húzódott. Ezen szállították a különböző termékeket Szegedről Bajára. (Műút csak Alsóközpontig volt.). A teljes műút, 1926-ban készült el.
A Várostanya és Horgos-Királyhalom között húzódó homokos utat 1905-ben szikfölddel borították és így megkönnyítették a Szabadkára való közlekedést is. Annak ellenére, hogy a hajdani Ásotthalom, Szeged külterülete volt, a közelebb eső Szabadka gazdaságilag előnyösebb helyen feküdt.(Szeged 30-40 km, míg Szabadka 6-10 km-re).
A kisvasút végállomása a szakiskola csemetekertjének közepére esett. Ezen a területen alakult ki a későbbi falu magva.
19. század közepén épült meg a mai fürdő mellett a „város tanyája", amely a városból kiküldött tisztviselők ideiglenes szállása, és közigazgatási célokat is szolgált. Ez lett a később kialakuló tanyaközpont névadója (Várostanya).
Az épület, a pártállami időkben erdészeti iroda volt.
Voltak olyan törekvések az 1930-as évek elején, hogy a bérleti díjat, a rozs szegedi piaci árához kössék a föld minőségétől függően, de ezek nem jártak eredménnyel. Az 1945-ös földosztásig lényegi változás nem történt a bérleti rendszerben
A földosztáskor minden kisbérlő a tulajdonába kapta az addig bérelt földet.
Ez olyan szép, de volt egy nemsokára kezdődő termelőszövetkezeti világ is...
A Rákosi korszaknak a parasztságot leginkább súlytó terhe, a kötelező, ingyenes beszolgáltatás. A piacgazdaságban felnőtt emberek el sem tudják képzelni, hogy ez mekkora terhet jelentett.
A községben, 1949-ben kezdődött az önkényeskedésektől sem mentes tsz. szervezés.
Amikor a lakosság panaszkodott a beszolgáltatási terhek miatt, akkor a vezetők azt válaszolták, hogy nem kell beszolgáltatni, ha belépnek a tsz-be.
Leghosszabb ideig a Szabadságharcos (átszervezés után: Felszabadulás Mgtsz.) működött, amelynek központja az egykori Muntyán tanyán volt.
A fiatalabb nemzedék kedvéért megemlítem, hogy a Szabadságharcos Tsz. első elnöke egy szegényparaszti születésű, sokgyermekes ember volt, akit arról lehetett megismerni, hogy nyáron a községben mezítláb járt.
Büszkén hangoztatta, hogy ő az ország egyetlen mezítlábas tsz. elnöke. Ennek ellenére nem volt népszerű ember a lakosság körében. Az erőszakosan szervezett tsz-ek - a Szabadságharcos tsz kivételével - 1953-ban feloszlottak.
1959-196l-ben újabb szervezési hullám indult és megalakult a kissori részen az Alkotmány Tszcs, a barom-járási részen az Aranykalász Tszcs, a halasteleki és a gátsori részen az Egyetértés Tszcs, a község délkeleti részén a Petőfi Tszcs (csak a később is fennmaratottakat említve)
A tszcs. (termelőszövetkezeti csoport) - későbbi nevén szakszövetkezet egyfajta átmenetet képezett az egyéni gazdálkodás és a kolhoz típusú szövetkezet között. A lényege, hogy a tagok egyénileg művelték a tagi gazdaságnak is nevezett korábbi földjüket, azonban a földterület, az állatok és a gyümölcsfák után bizonyos hozzájárulást fizettek a tszcs-nek és kötelesek voltak évente öt napot a közös művelésű területen dolgozni. (Ennek a kötelezettségnek a teljesítésével örökké gondok voltak.).
A tagok traktort, vagy más erőgépet nem tarthattak.
A tszcs, és a szakszövetkezet gépekkel, teherautóval is rendelkezett. Beszerzési és értékesítési lehetőséget biztosított a tagjainak.
A szakszövetkezeti formától azt várták, hogy megteremti az alapot az életképes szövetkezetek létrehozásához. Később az illetékesek érzékelték, hogy ez belátható időn belül nem következik be.
Majdnem mindegyik szakszövetkezet a szanálás szélén állt.
A rendszerváltás után a tagok, vagy azok leszármazói visszakapták földjeiket és minden szakszövetkezet megszűnt létezni.
Sajátos nagyüzemi forma volt, a községben az állami gazdaság. Ez, mint a Szegedi Állami Gazdaság kerülete működött. Zömmel növénytermesztéssel foglalkozott, de volt nagy területű szőlője és gyümölcsöse is.
Ez mellett foglalkozott állattartással is. Jelentős számú traktorral és munkagéppel, tehergépkocsival is rendelkezett.
Meg kell említeni, hogy 1956-tól működött, a rendszerváltásig, a területemen a pincegazdaság telepe, amely az itt termett szőlő felvásárlására és feldolgozására jött létre. (A könyvírásakor egy szőlészettel és borászattal foglalkozó társaság működik benne.)
Beszélj még magadról!
Én vagyok a megye legnagyobb kiterjedésű községe, területem 12,7 ezer hektár. A lakóimnak száma az 1960-a években még hat és félezer volt, de a 21. század kezdetére már csak, mintegy négyezerszáz.
Ezt végtelenül sajnálom, de a fogyást nem tudtam megállítani.
A hajdani Királyhalom kapitányság egy részéből és az Átokháza kapitányságból jöttem létre, az akkori rendszer akaratából.
Területem tíz körzetre oszlik.
Egykoron sok tanyai iskolád volt. Hogyan kezdődött, majd hogyan folyt a tanítás?
1848 előtt a szegedi tanyákon sehol sem működött iskola. Először módosabb gazdák biztosítottak egy-egy szobát tanítás céljára és azokban indult az oktatás.
Kezdetben írástudó obsitos katonák tanítottak. Őket abc vadászoknak is hívták. A királyhalmi iskola 1853-ban, az átokházi 1855-ben nyílt meg. 1885-ben épült meg a rókabögyösi iskola.
A századforduló utolsó évtizedében további iskolák épültek. A mai belterületen 1910 óta van tanítás.
Klebelsberg Kúnó minisztersége alatt újabb iskolák épültek. Ekkor épült fel a belterületi „Új" iskola (amelyben a gondozási központ működik).
1930-ban Klebelsberg Kúnó járt Várostanyán és a gyermeki köszöntőt Ughi Árpád tanító egyik 3.-os tanítványa mondta
el.
Az ugyanekkor épült Bokor iskoláról mesélték a régi öregek, hogy az építéséhez szükséges két hold földet Bokor Zoltán helybeli nagygazda ajánlotta fel.
Az iránta érzett tiszteletből kapta az iskola a gazda nevét.
(Megjegyzem, hogy az iskola elnevezése olyan tartósnak bizonyult, hogy még a Rákosi korszak sem tudta kikezdeni. De az is lehet, hogy az illetékeseknek fogalmuk sem volt a névadás történetéről.)
Az akkori tanítók igazi lámpások voltak. A közigazgatásban, jogban járatlan, többnyire írástudatlan tanyai emberek a tanítóhoz fordultak, ha valamiben nem tudtak eligazodni.
(Az iskolai oktatásra vonatkozó adatok Baliné Czene Mária: „Mórahalom és Ásotthalom tanyai iskoláinak története" című szakdolgozatán alapulnak.)
Egyik nevezetességed az erdészeti szakiskola, később szakmunkás képző. Mondjál valamit erről.
Ó, ez nagyon régen kezdődött, de szívesen beszélek róla.
A 19. század hetvenes éveiben, komoly szakmai érvek alapján neves személyiségek elérték, hogy az iskola felépítését felajánlották Szeged városának, azzal, hogy a költségekből is vállalnia kell.
Szeged az ajánlatot elfogadta.
„...elképzelhető, hogy az alföldfásítás fontossága, a törvény végrehajtásának szükségessége mellett emberi gesztus is volt abban, hogy az akkori Fölművelési és Kereskedelemügyi miniszter 1881 december 4-én leiratot intézett Szeged városához, amelyben felajánlotta az iskola építését úgy, hogy a város segít abban".
(Bedő Albert Erdészeti Szakmunkásképző Intézet Jubileumi évkönyve 1983. 9. oldal. Szerkesztette Frőhlich András.)
Az iskola 1883. októberben készült el.
Sokan ma is úgy tudják, hogy az iskolát Ferenc József avatta fel és Bedő Albert volt az első igazgatója.
Ezzel szemben az igazság az, hogy Ferenc József valóban meglátogatta az iskolát az avatást követően, de nem ó avatta fel.
A király, Szegedre látogatott, a város újjáépítésének megtekintésére, az itt folyt hadgyakorlat ellenőrzésére és egy Szeged környéki kirándulása alkalmából kereste fel az iskolát.
A királyi menet a Szeged-Szabadkai vasút egyik őrházáig vonattal jött és innen hintóval vonult a szakiskolához.
Az akkori útviszonyokra jellemző, hogy a királyi menet útvonalát végig felszórták szalmával, hogy a hintók kerekei ne sűlyedjenek el a homokban.
A látogatás tiszteletére, az akkori városi tanács a Királyhalom elnevezést adta a kapitányságnak. Így lett az intézmény neve Királyhalmi Erdőőri Szakiskola.
De ki volt Bedő Albert?
Bedő Albert államtitkár volt és országos főerdőmester az iskola létrehozásakor.
Óriási érdemeket szerzett az iskola létrehozásában és a működésének támogatásában.
Az Erdőőri Szakiskola létesítése nagymértékben fellendítette a közeli területek benépesedését, mert az erdőtelepítési és csemetekerti munkák kereseti lehetőséget adtak sok embernek.
Az intézetet többször átszervezték. 1968 óta erdészeti szakmunkásképzés folyik benne.
1983-ban ünnepelte az iskola, az alapításának századik évfordulóját. Ekkor már Bedő Albert Erdőgazdálkodási Szakmunkásképző volt a neve.
Az intézet ma is jelentős tényező a község életében.
Úgy tudom, hogy a szakiskolában való tanulás a hajdani helyi fiatalok vágyainak a csúcsa volt. Az egykori szomszédok mesélték, az egyik halasteleki fiatalembert felvették hallgatónak az 1960-as években, a kishúga napokon keresztül dúdolta: "sej a mi Pityukánk erdész lesz. A mi Pityukánk csősz lesz."
Ez így volt, ahogy mondod. Az erdésszé válás lehetősége nem volt valóság a helybeli fiatalemberek számára.
Némi változást a Rákosi rendszer beiskolázási politikája hozott.
Közölt adatok hiányában a szájhagyományból tudom, hogy az 1950-es években két helybeli fiatalember, és az 1960-as években, pedig az általad említett István nevű, szerzett oklevelet az intézetben.
Amióta szakmunkásképzés folyik, már számos helybeli hallgató végzett intézet falai között.
Épül a szakmunkásképző kollégiuma
Egykor sokat utaztam magam is a kisvasúttal - vagy ahogy sokan nevezték- madzagvasúttal. Szívesen meghallgatnánk a történetét.
Az egykori 760 milliméter nyomtávolságú gazdasági kisvasút történetét Engi József nyugalmazott középiskolai tanár kutatásai alapján ismerheti meg az olvasó.
Az igény jóval korábban jelentkezett, mint a megvalósulás. Már az első világháború előtt felerősödött az alsótanyai lakosság igénye a nyolc-tíz órás lovaskocsizást kiváltó vasút megépítésére.
Készültek is szép tervek, de a megvalósulásig egy sem jutott el.
Végül Szeged város törvényhatósága eldöntötte, hogy megépíti az alsótanyai kisvasútat.
1927. februárban megnyílt az áhított létesítmény, amely közvetlenül kötötte össze a Tisza híd lábánál lévő Rudolf teret(ma Roosewelt tér) a Kunhalom nevű állomásnál elágazó kisvasút által Ásotthalommal illetve Pusztamérgessel. Először gőzmozdony vontatta a kocsikat, majd később dízel-elektromos mozdony. A vonat legnagyobb sebessége 40 km/óra volt
Az 1940-es évek végén nagyszabású fejlesztési tervek születtek a kisvasút bővítésére. Ebből azonban, csak a halasteleki iskoláig történő szakasz építése valósult meg.
(Ebben az időszakban épült az Ásotthalmot övező bunkerek tömege. K.A)
A korszerű közlekedés megkövetelte volna a vonatok nagyobb sebességét Ehhez, viszont a pályát korszerűsíteni kellett. (Volna).
Ezzel egyidőben jelentkezett a közúti közlekedés fejlesztésének igénye is. Az akkori közlekedési koncepció az úgynevezett gazdaságtalanul működő vasútvonalak forgalmának közútra terelése mellett döntött. 1975. augusztus 31-én a kisvasút megszűnt létezni.
„A madzag elszakadt" írta az utolsó járatot búcsúztató cikkében Halász Miklós, a Délmagyarország újságírója.
Sokan voltak, akik még gyermekként részt vettek az avatáson és nagyapaként a temetésen is. Mert valódi temetés volt. Az emberek ünneplőbe öltöztek, koszorúkat akasztottak a mozdonyra. A kocsikra is különböző feliratok kerültek: „Élt 48 évet" „Ez az utolsó".
A megszüntetés jegyében épültek meg az úgynevezett koncepciós műutak. Nevezetesen: Kissort és Gátsort a belterülettel összekötő korszerű műút és indult meg rajtuk az autóbusz forgalom.
Ez egyértelműen gyorsabb és jobb összeköttetést biztosít az ott lakó embereknek, de a kisvasút pályájának pánikszerű gyorsasággal történő felszedése már nem sorolható a bölcs döntések közé.
Hajdan volt egy egészségügyi gyermekotthon is a területeden. Mi lett vele?
Az egykori halasteleki határőr laktanya területén létesítették 1961-ben. Szellemileg visszamaradott gyermekeket gondoztak az intézetben. Az 1960-as években mintegy száz gyermeket ápoltak és az intézetben ötven ásotthalmi lakos dolgozott.
A kisvonatot először gőzmozdony vontatta
A fekete, legendás dízel-elektromos mozdony
A kisvasút sínjeit 1975-ben fel is szedték
A rendszerváltás után a község igényt formált az intézet épületeire, de nem járt eredménnyel. Jelenleg, az ingatlan a katolikus egyház tulajdonában áll.
Legtöbb falu közepén a templom áll, így van ez Ásotthalmon is. Mióta van a falunak saját temploma és vallásosak-e az emberek?
A templom 1930-ban épült. Tervezői Szeged város mérnökei (Kövér Tibor és Szojka Jenő).
Az ásotthalmi emberek mélyen istenfélők. Már az is nagy káromkodásnak számított, ha azt mondták: „istenlováját". A dühüket általában az ördöggel fejezték ki: „az ördögbon bele" (bújjon)
Most beszélgessünk az önállóságod kezdetétől a pártál- la-mi idők végéig tartó időszakról.
A Rákosi korszak.
- Az önállóvá válásom után az akkori kornak megfelelő módon kiépült a közigazgatás.
Az első tanácselnök 1954-ig Bessenyei János, róla keveset tudunk.
Az akkori szokásnak megfelelően idehelyezték.
Semmi ásotthalmi kötődéssel nem rendelkezett. A pártállami időkben a helyi párttitkár volt a falu tényleges elsőszámú vezetője, aki viszont helyi lakos, Szécsi András.
Később Rózsahegyi László, Murányi György, majd az ásotthalmi gyökerekkel rendelkező Börcsök Szilveszter következett és Kiss Sándor volt az utolsó páttitkár.
Nem tisztem véleményt mondani az egykori vezetőkről, ezért elégedj meg annyival, hogy nem voltak jobbak, vagy rosszabbak a korszakra jellemző társaiknál.
A következő tanácselnök 1954-től, 1984-ig (nyugdíjba vonulásáig) Sági János - egy-kori külterületi tanító. Az ő nevéhez köthető az 1967-ben felépült községi tisztasági és strandfürdő, valamint a Bartók u-i óvoda, majd a fogorvosi rendelő, a gyógyszertár, és az új általános iskola.
1970-ben voltam - mint önálló község - húsz éves. Minden különösebb ünnepség nélkül zajlott le az évforduló. Az ünnepi tanácsülés megállapította, hogy dr.Battancs Lajos és Börcsök Szilveszter minden tanácsnak a tagja volt.
- Volt-e tényleges befolyása a tanácstagnak a döntésekre?
- Ha nagy jóindulattal nézzük a kérdést, akkor azt mondhatjuk, hogy volt.
Ha az előterjesztő (általában a tanácselnök) az előzetes beszélgetésekből, vagy a vita alatti felszólalásokból azt a következtetést vonta le, hogy a tanácstagok vonakodnak, akkor az előterjesztést módosította.
Pl. az 1972. február 20.-i tanácsülésen Sági János tanácselnök előterjesztette a mezőgazdasági lakosság jövedelemadójának 20 %-os emelését, de a vita alatti hozzászólásokra tekintettel 10 %-ra módosította, amit a tanácsülés elfogadott.
(1972. febr.20.-i tanácsülés jegyzőkönyve.)
1984-től a tősgyökeres helybéli Barsi József lett a tanács-elnök. Valószínűleg sok mindent másként akarhatott, mert 1989-ben lemondott a tisztségéről, pedig ez nem volt szokás abban az időben.
Szerettem volna, ha ő mondja el az okokat, de nem vállalta a beszélgetést. A döntését tiszteletben kell tartani.
Barsi József lemondását követően, Tóth Sándorné, társadalmi tanácselnök helyettes vitte tovább a tanácselnöki teendőket az önkormányzati választásokig.
A Kádár-korszak.
Ezt a korszakot,- kissé önkényesen -, két szakaszra osztanám, úgymint a Kádár féle félkemény és puha diktatúra, valamint a hanyatló Kádár rendszerre.
Az úgynevezett puha diktatúrát, vagy félkemény Kádár rendszert 1963-1985 közé teszem.
Szerintem, az 1985 utáni időszak, egyértelműen a hanyatlás és a bukás felé menetelés évei.
Az úgynevezett puha diktatúrában a hatalom, hallgatólagos alkut kötött az emberekkel.
Működött a „póráz gyakorlat". Aki tudta, hogy milyen hosszú a póráza, és csak addig ugrált, még szabadnak is érezhette magát. Persze, aki távolabbra akart ugrani, azt kíméletlenül visszarántották.
A községben léteztek az 1960-ban alakult Tszcs-k - későbbi nevükön: szakszövetkezetek. Tevékenykedett az állami gazdaság, a pincészet, a fatelep, működtek a szövetkezeti boltok, a felvásárló telepek, a hivatalok.
Ebben az időszakban vezették be az országgyűlési képviselőknél a kötelező kettős jelölést.
Akkor ezt a demokrácia kiteljesedéseként élték meg az emberek. Csak a rendszerváltás után jöttek rá, hogy az egész, porhintés.
Az is lehet, volt olyan, aki akkor tudta, hogy ez csak vakítás, de az is világos volt előtte, hogy rövid a póráza.
Összehasonlítva, az 1970- es évek tanácsi, végrehajtó bizottsági jegyzőkönyveit és a rendszerváltás utáni képviselő-testületek üléseiről felvett jegyzőkönyveket, elszörnyedve láttam, hogy a tanácsülések zöme, lényegében a község területén működő szervezetek beszámoltatásából és különböző megállapító határozatok meghozatalából állt.
Ne törjünk azonban feltétlenül pálcát az akkori községvezetők feje fölött. Náluk is működött a póráz gyakorlat. A tanácsrendszer volt rossz.
- Volt-e ellenszavazat a tanácsülésen?
- Volt, de elenyésző mértékben és elsősorban a ciklus elején az új tanácstagok némelyikénél.
(Az meg egy külön tanulmány témája lehetne, hogy a gyakran nemmel szavazó tanácstagot jelölték-e a következő választáson.)
Mivel jellemezhetjük még a z 1970-es évek elejét?
A község lakóinak száma 6.100. fő, ebből a külterületen lakik 4.800 fő. A személygépkocsik száma - a tanács becslése szerint - kb. száz db.
Évenként 15-20 családi ház épül.
Kilenc tanyai iskola van. Ebből hat villamosított.
Ebben az időszakban hozták létre a harmadik orvosi körzetet, amely Kissort és Gátsort foglalta magában.
A diplomások száma 53 fő. A többségük pedagógus.
Becslések szerint 500-600 fő jár el máshová dolgozni a községből.
A közbiztonság jónak mondható.
A tanács úgy határozott, hogy 1980-ra már csak Kissoron és Gátsoron fog működni általános iskola a külterületen. Először a Dobóerdei Iskolát szüntették meg 1975-ben.
Elkezdődött - először a külterületi iskolák mellett - a tanyák villamosítása.
Az akkori jogszabályok nem tették lehetővé, hogy a tanács a tanyavillamosításhoz anyagilag hozzájáruljon. Így az teljes mértékben szakszövetkezeti és lakossági forrásból valósult meg. (Ásotthalom Község Tanácsának jegyzőkönyvei 1970-1975. Csongr. Megyei Levéltár)
Az 1970-es évek egyik tipikus szerkezete volt az úgynevezett bódésautó. A későbbi nemzedékek kedvéért mondjál valamit erről.
Tudni kell, hogy az 1960-as évek végétől nagyszabású fejlesztések voltak Szeged térségében.
Az 1960-as években így néztek ki az autóbuszok
Különösen az építőipar igényelt sok szakképzetlen munkaerőt. Ez, leginkább Szeged 40 kilométeres körzetében lévő falvakat érintette.
A bódésautók nagy része azokból a térségekből indult, ahol a lakosság nem tudott megélni a sovány földek hasznából.
A főleg építőmunkásokat, kubikos brigádokat foglalkoztató vállalatok nagy számban alakítottak ki úgynevezett bódésautót a munkaerő be - és hazaszállítására.
Az 5-6 tonnás nyitott teherautóra egy vasvázas, deszkával borított, négy hosszirányú, rögzített paddal ellátott bódét tettek fel, többnyire autódaruval.
A teherautó, menetrendszerűen közlekedve reggel behozta a tanyákról, falvakból a munkaerőt, majd a bódét levéve róla, napközben az építkezésnél dolgozott. Este, pedig hazavitte a munkásokat.
Az ilyen összeszokott brigádokban, főleg téli hónapokban -amikor kevesebb volt a munka -megszokott dolog volt a bolondozás, egymás ugratása.
Az egyik útépítő vállalat művezetője mesélte a következő esetet:
Megérkezett a bódésautó és azonnal leugrott róla az egyik kubikos.
Hanyatt- homlok rohant az egyik bokor tövéhez, hogy a sürgösen rátört nagydolgát elvégezze. Az egyik mókás kedvű munkatársa, pedig nyomban mögé settenkedett és egy lapátot tartott alá, amivel azonnal kihúzta a „termést".
A dolog végeztével, a kubikos maga mögé tekintve döbbenten tapasztalta, hogy ott nincs semmi, pedig ő biztosan tudta, hogy lennie kellene.
Hová lett? És megkezdődött a leltár.
Hátha a nadrágok közé esett! Vagy esetleg a nadrág és az alsó közé!
Klottgatya, jégeralsó, vattanadrág, munkásnadrág, de a „termés" nem volt sehol. Csak a munkatársak hangos nevetése döbbentette rá, hogy egy vaskos tréfa céltáblája volt.
Közművelődés
Azt tudjuk, hogy a hajdani Alsótanya nyugati csücskében igen rossz körülmények között éltek az emberek. A kulturális színvonal is hasonló lehetett, de a civilizáció terjedésével, gondolom ez is megváltozott.
- Ez természetesen így van. Ehhez azonban elhívatott emberek kellettek. Sokan voltak ilyenek, elsősorban a község pedagógusai között.
Két legendás nevet külön meg kell említeni: Csépéné Mária könyvtárvezető és Börcsök Szilveszter művelődési ház igazgató. Mindkettőjük neve fogalom volt a térség közművelődési életében.
- Úgy tudom, hogy konok - mondhatnám úgy is - időnként „fafejű" emberek lakják a környéket. Mit szólsz ehhez a megállapításhoz!'
- Való igaz, amit mondasz. Szerintem, ennek az oka abban található, hogy ezt a sivár vidéket, csak elszánt, konok emberek tudták lakható hellyé tenni.
A konokság és a talpraesettség megrajzolására álljon itt két történet az 1960-as évekből.
Ásotthalom, Mórahalom és a környező települések lakóinak ősei, nagyjából azonos népcsoportból származnak és a fejlődésnek, többnyire azonos szakaszait járták be.
Az emberek, nagy vonalakban, ugyanazon jegyeket viselik a magatartásukban.
Ezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert a következő történet szereplői Mórahalmon éltek, de élhettek volna Ásotthalmon is.
Az 1960-as években, vasárnaponként bál volt Ásotthalmon és Mórahalmon.
Abban az időben is szokás volt, az egyik faluból, a másikba átjárni, szórakozni.
Az utolsó autóbusz, éjjel fél tizenkettő körül ért Mórahalomra - Szegedről Ásotthalomra haladva. Ezzel a busszal jöttek haza Mórahalomról, a nem vonattal közlekedő, bálozó fiatalok. (Akkor még létezett a kisvasút.) A felszállókat, csak az első ajtón engedték felszállni és nyomban jegyet is kellett venni, az akkor még létező kalauznál.
Így akarták megakadályozni, hogy a falu nyugati részében lakók helyi járatként használják a buszt, és egy megállót utazzanak (ingyen).
A kalauz többször is hangoztatta hogy az autóbusz, csak Ásotthalmon fog megállni, mert nincs leszálló utasa korábban és ismerte azt a két fiatalembert, akik nyomakodtak az első ajtón.
Tudta, hogy Mórahalom nyugati részének utolsó utcájában laknak. Hiába figyelmeztette őket.
- Meddig lesz a jegy?
- Ásotthalomig- hangzott a válasz. Ha, már megvették, le is utazták, keményen. És elindultak vissza, gyalog Mórahalomra. Hát, ilyen konok, időnként „fafejű" emberek lakják ezt a vidéket.
Egy másik történet, szintén az 1960-as évekből:
A kor követelményeinek megfelelően, összehívták a község sorköteles fiataljait, valami katonai célú oktatásra, a kultúrotthonba.
A hadkiegészítő parancsnokság is kivonult három tiszttel.
A rendezvény tíz órára volt hirdetve, de nem kezdték pontosan.
Úgy féltizenegy körül, besomfordált egy fiatalember az oldalsó ajtón.
Az éppen beszélő őrnagy, észrevette az osonást és recsegve rákérdezett a fiúra:
- Maga hány órára volt hivatva?
- Fél tizenegyre. - Felelte a fiatalember.
A talpraesettség és a pimaszság elnémította az őrnagyot és csak ennyit tudott mondani:
- Menjen a helyére.
Emlékszem, hogy az 1960-as évek végén volt valami boszorkányügy is a községben. Mondanál valamit erről.
Elmondom, bár restellem, hogy a szegedi boszorkányperek után kétszázötven évvel később még ilyenek előfordulhattak. Pedig már Könyves Kálmán királyunk megmondta, hogy strigák nincsenek. A történetről részletesen beszámolt a Képes Újság 1968. december 7-i száma. Innen merítem az információmat. Az eset főszereplője egy H. J. nevű fiatalember volt, aki udvarolt egy V. E. nevű lánynak. Amikor megtudta, hogy a lány annak Csupitynénak a rokona, - akiről azt suttogták a tanyavilágban, hogy boszorkány - sürgösen szakított vele.
Az eset után, az egyik vasárnap éjjel H. J. kerékpáron jött haza a bálból. A dűlőút kereszteződésben egy fekete macska szaladt át előtte.
A tanyavilágban sok a kóbor macska, de H. J. ennek láttán eszméletét vesztette. Egy másik vasárnap ugyanígy járt. Elmondta az esetet a nénikéjének és a barátainak.
Rokonok és a barátok szövetkeztek a jelzett dűlőnél lesben álltak a következő vasárnap.
Jött a fiatalember a biciklivel és megjelent a macska is. Előzetesen úgy beszélték meg, hogy aki meglátja a macskát, egy köhintéssel jelzi a többieknek.
A köhintés elhangzott és H. J. nővére felsikoltott, mert a macska „megkörnyékezte". A macskát nem tudták hajszolni,mert H. J. ismét eszméletlenül esett össze és segíteni kellett neki.
A segítség abból állt, hogy egy ember gatyamadzaggal megszorították H. J. torkát, míg mások a nagylábujját mozgatták, ahogy ezt a „főmágus" Lajos bácsi tanította.
A rémülettől felizgatott emberek Csupity Antal tanyájához vonultak és követelték, adja ki az idős feleségét „mert le kell számolni a boszorkányokkal". Gyufa is villant, hogy rájuk gyújtják a házat.
Az idős házaspár kimenekült a házból, és éjjel kint bolyongtak a mezőn.
Nemsokára elköltöztek a községből, ahol nem volt többé maradásuk.
Nemrég volt az 1956-os forradalom fél évszázados évfordulója. Az ifjabb nemzedék kedvéért kérdezem, hogy milyen volt a forradalom Ásotthalmon?
Néhány évvel az ötvenedik évforduló mozgalmas napjai után egy kicsit szorongva beszélek erről.
Használható dokumentumok hiányába kénytelen vagyok az emlékekre hagyatkozni.
Meg kell említeni, hogy egy Rózsa Margit nevű helyi középiskolás lány pályázatot adott be a Szegedi Múzeumhoz a helyi eseményekkel kapcsolatban, mely tisztábbá teszi azt a képet, amit évtizedek alatt sulykoltak az emberek fejébe.
(Én is tanulmányoztam a dolgozatot.)
Nem akarom a korszakot elbagatellizálni, vagy túldramatizálni. Még kevésbé akarok úgy tenni, mint ahogy a Kádár rendszerben, a községben szokás volt: agyonhallgatni, nem beszélni róla.
Tény, a forradalom lángjai, egy délalföldi kis településen lényegesen kisebbek voltak, mint a fővárosban.
Egy közeli ismerősöm így mesélt erről:
„Október 23. egy napsütéses őszi napra esett és az iskolában tudtuk meg, hogy Budapesten kitört a forradalom. Az iskolában az volt a legnagyobb forradalmi „tett", hogy eldobáltuk az orosz könyveket és kiabáltuk, hogy nem akarunk oroszt tanulni.
Végül is, nem kellett, mert néhány nap után már németet tanított a korábbi orosztanár".
A falu közepén egy 20-30 főből álló csoport alakult ki. Valaki kihívta Szegedről a karhatalmat.
Az egység parancsnoka békítőleg viselkedett, de géppisztolyát rászegezte az emberekre.
Megalakult a munkástanács és a nemzetőrség.
A nemzetőrség helyi parancsnoka Andrási Albert lett, aki az egykori Alsóközpont rendőrparancsnoka volt.
A nemzetőröknek kezdetben csak vadászfegyverük volt, de később Kiskunhalasról hadifegyvereket és lőszert is kaptak.
Közben elérkezett az őszi vetés ideje és a gazdák legfontosabb dolga, hogy a pár éve visszakapott földjeiken minél előbb elvessék a rozsot.
Időközben az események rossz irányt vettek, de a következő év ígéretét a földbe kellett tenni.
A november negyedikét követő napokban, a községben is megjelentek az orosz páncélautók, de különösebb akciók nem voltak
1956. decemberben megkezdődtek a molesztálások és később az elhurcolások.
Az egykori Szabadságharcos Tsz. központi irodáján, - a hajdani Muntyán tanyán - annak is a legmagasabb pontján - volt egy nagy vörös csillag, amelyet éjszaka messziről lehetett látni.
Ezt a csillagot valaki puskával keresztül lőtte. (Sose derült ki, hogy ki tette.)
Hónapokig tátongott rajta a nyílás, míg levették és másikra cserélték.
Ezekben a hónapokban erősen akadozott a közellátás. Végül visszatért minden a korábbi kerékvágásba.
Ezért is lepett meg nagyon, amikor 1991-ben egy általam nagyra becsült idős ember arra kért, hogy hivatalosan tanúsítsam; miszerint ő forradalmár volt 1956-ban Ásotthalmon.
Szerinted, milyen az ásotthalmi ember?
Válaszomat nem szűkítem le Ásotthalom közigazgatási területére, hanem az egész homoki térségre igaznak tartom.
A homoki ember szeret dolgozni, szereti a jó bort, a vidámságot, a bolondozást.
Rendkívül szívós, kitartó és találékony.
Gondolj csak arra, hogy az 1970-es 1980-as években, amikor a hatalom nem engedte meg, hogy a gazdák teherautót tartsanak, hol jelentek meg a Pannónia motoros „csettegők"
A szintén nem tartható traktor helyettesítésére is sok eszes megoldást találtak ki.
(Ugye megfigyelték már, hogy sem Ásotthalmon, sem a környékbeli településeken, a házak előtt sehol se lehet látni kispadot. Ugyan miért?)
Gondolkoztál-e már azon, hogy mikor szeretnél város lenni? Elvégre körutad már van és ígéretet kaptál sugárútra is...
Te is tudsz ám ostobaságokat kérdezni! Egy község, amely még hatvan éve tanyaközpont volt, ne kergessen álmokat. Bár, ha belegondolok... Miért is ne! Akarsz a szponzorom lenni?
Szerettem volna mással is beszélgetni rólad. Elsősorban olyan emberekkel, akik egykori vezetőid voltak, de ők nem akarták.
|
|