Előző fejezet Következő fejezet

Bencze Lászlóné

Adatok Csépa népzenei életéhez

 

BEVEZETŐ

1980 januárjában kezdtem meg népdalgyűjtő munkámat Gsépán. Tíz alkalommal jártam ott, és 28 adatközlővel foglalkoztam. 12 férfival és 16 nővel, akik közül a legidősebb 89, a legfiatalabb 30 éves. Mindnyájan nagy szivélyességgel segítették munkámat.

Az összegyűjtött anyag - több mint kétszáz dallam és ugyanannyi adat —   segítségével próbáltuk megvizsgálni,  őriz-e még a község lakossága palóc eredetű daltípusokat,  vagy zenéjük beleolvadt az őket körülölelő alföldi népzenei hagyományba.    A kutatásokra fordítható kevés idő nem tette  lehetővé,  hogy sokkal több dallam    birtokában végső következtetéseket vonhassunk le a palóc hagyományok továbbélésére vonatkozóan. Helyzetünknél fogva csupán egy reálisnak gondolt keresztmetszet alapján próbálunk a részből az egészre következtetni,  igyekszünk bemutatni Csépa mai  népzenei arculatát.  Bízunk abban,  hogy szerény munkánk kezdete lehet  egy - az egész    Tiszazugot  átfogó - közhasznú,  önálló dalgyűjteménynek.

A hagyományfeltáró munkát  elsősorban az egri Dobó István Vármúzeum kiadásában Borsai Ilona által összeállított kérdőív1, valamint a palóc-kutatással kapcsolatos  módszertani közlemények2  alapján kezdtem, majd az MTA alföldi daltípusokat tartalmazó listájával3  folytattam. A gyermekdalok keresésekor pedig ugyancsak a Borsai Ilona által összeállított e témájú kérdőívet4 használtam.

A Csépa népzenei életéről összegyűjtött anyagot az alábbiak szerint mutatom be:

  1. Dalos falu-e Csépa?
  2. Éneklési alkalmak.
  3. A daltanulás módja.
  4. A dalanyag zenei jellemzése.
  5. A dalok előadásmódja.
  6. Népi hangszerek.
  7. Parasztbandák

Az alkalomhoz kötött dalokat a Magyar .Népzene Tara tematikai rendjében Közöljük. Az alkalomhoz nem kapcsolódó dallamok esetében a régi rétegtől az újabbak felé haladunk. A balladák a Vargyas Lajos által meghatározott sorrendben5 találhatók. A tanulmányban idézett dalcímek után a zárójelben közölt szám a dallamok példatári sorsaáma. A 14, 15, 16. számú betlehemes játékok szokásanyagát Barna Gabor gyűjtötte, s a szerző csupán a zenei lejegyzést végezte el. Az e szokáshoz kapcsolódó dallamokat a cselekmény sorrendjében közöljük. Az adatközlők névsorát, születési évüket, az általuk énekelt dal sorszámát és a dallampéldákat a tanulmány végén találja az olvasó.  Az adatközlőkre név szerint csak fontos esetekben hivatkozunk.

Köszönöm a csépai Községi Tanács és a Művelődési Ház munkáin iránt tanúsított megértését, az öregek Napközi Otthona vezetőjének és lakóinak, s az iskolai napközi otthon dolgozóinak készséges támogatását. Köszönöm Csetényi Mihály tanárnak és feleségének, valamint Kakuk Mátyás gimnáziumi tanárnak és Barna Gábor tudományos mutatónak messzemenő, értékes segítségét. Kiváló helyismeretükkel gyorsították munkámat. Itt mondunk köszönetet Borsai Ilonának, az MTA Zenetudományi Intézet Népzenekutató Csoportja munkatársának, nélkülözhetetlen szakmai tanácsaiért. Végezetül illesse a legmelegebb hangú köszönet mindazokat, akik énekükkel vagy visszaemlékezéseikkel lehetővé tették anyagunk összegyűjtését. Az ő életük egy része, fiatalságuk emlékei élnek tovább e könyv lapjain, s megelevenednek mindenkor, ha értő kezekbe kerülnek.

 

DALOS FALU-E CSÉPA?

Szállási Sándor az 1930-as években a Tiszazug problémáiról írott szociográfiájában6 említi, hogy a csépaiaknak - és szerinte a környező falvak lakóinak is -rossz a zenei hallásuk. Bár részletes és alapos kutatás nélkül e kijelentés túlságosan egysíkú és elmarasztaló, mégis mostani gyűjtési tapasztalataink valamit igazolni látszanak ebből a fél évszázada tett szigorú megállapításból. Már a gyűjtés kezdetekor az volt a benyomásunk - anélkül, hogy Szállási Sándor észrevételét ak-itor ismertük volna -, hogy az összes megkérdezettek közül csak kb. minden negyedik embernek van biztos zenei hallása. Így érthetően nehéz volt jó énekes adatközlőket találni.

Meglepő volt azonban, hogy a kevésbé biztos hallásúak is bátran és szivesen énekeltek, dallikáztak, szövegemlékezetük is többnyire igen jó. Más gyűjtőterületen inkább azt észleljük, hogy a bizonytalan hallásúak csak hallgatják a többiek énekét es csak a hiányzó szövegrészek felidézésében segítenek. Több jó dalos jelenlétében fokozottabban érzik a zenei hiányosságukat, s nem mernek a közösséggel együtt énekelni, félve a szigorú bírálattól.

„Nem is olyan sok dallos vót itten", mondta Berkes Antalné, fiatal korának idejére emlékezve. Hogy mennyire jó dalos valaki, vagy miben és mennyire bizonytalan az éneke, annak - tapasztalataink szerint - számos fokozata lehetséges. E probléma alapos vizsgálata külön feladat, és önálló tanulmány tárgya lehetne. Itt most csaic a kérdés felvetésere szorítkozhatunk, ismételten megerősítve azt a benyomásunkat, hogy a csepaiak nagyon szerettek énekelni, ha volt aki az éneket elkezdte és vezc-űíe. i.zt a régi éneklési alkalmak is bizonyítják.

 

ÉNEKLÉSI ALKALMAK

Gazdag kép tárul elénk a község régebbi népzenei életéről, ha számba vesszük mindazokat aa alkalmakat, amikor egy-egy kisebb-nagyobb közösség - család, barátok, a fiatalság vagy gyermekek - ének vagy zeneszó mellett mulattak, szórakoztak, esetleg dolgoztak, összekapcsolta az embereket - a rokonokat, szomszédokat, utcabelieket - az öröm is, a bánat is, és mindegyik érzés megkívánta az egyéni vagy a közösségben feloldódó dalolást, az éneket. Szék a szokások vagy alkalmak az előző generációkról hagyományozódtak tovább. Adatközlőink korát tekintve nagy részüknek em-lékei a szazadfordulót idézik, s a napjainkig eltelt időt ívelik át, elevenítik fel.

Az alábbi éneklési alkalmakra találtunk adatokat: aratómunkások, summásoK, hídépítésnél dolgozó férfiak közös éneklése; gyermekek énekes játékai; jeles napi köszöntők; mise előtti közös éneklés; halottsiratás és zsoltárolás, valamint lakodalom; bal, tamburabál vagy „patkaporos" bál; csigacsinálás; kukorica-fosztóka; tollfosztás; névesték; disznótor; házszentelés; szerenádozás és vasárnap délutáni sétálók. Ez utóbbiakhoz leginkább hangszerjáték is társult. A tánchoz kapcsolódó alkalmaknak csak zenei vonatkozásait említjük. (A tánchagyományok, táncalkalmak részletes elemzését Felföldi László végezte el. Tanulmánya - sajnálatos külső okok miatt - nem jelenhetett meg e kötetben. Szerk.)

A közös munkavégzés mindig dalolással járt együtt. „Napszámos vótam. Munka közben danoltunk, danolva dógoztunk." Az aratómunkások is énekkel frissítették ma-guisat a nehéz napi munka után esti pihenőben vagy csomózáskor. "Este hat óra után vót az uzsonna, utána kezdtük a csomózást. Ha olyan jó vígkedvű marokverőm vót, akkor hozzáfogtunk, oszt dallikáztunk. A másik pár a másik sort csomózta, azok meg ott." összefogtak négyen-öten is, és együtt énekeltek. Este balladákra is sor került, leginkább a Farkas Julcsa történetét7 mondták. Amikor a summásokat vitték, énekszóval mentek. Ültek a szekéren. „Vót két nagy vendégódal, kétódalt az ódalosnál leerisztve, arra ültek a nők, oszt torkuk szakadtjábúl mondták" a summásnótákat, népdalokat. Az uradalomban cukorrépát kapáltak. „Ők maguk komponáltak össze egy ilyen summásnótát. Nagyon érdekes vót. Én szerettem nagyon."  Ilyen dalokat énekeltek: „Intéző úr, de haragos a szeme"8  vagy „Leégett a kecskeméti gyufagyár".9 Adatközlőink sajnos, egyik említett dalt sem tudták elénekelni, csak a kezdősorra emlékeztek.

Megfeszített, komoly munka volt a hídverő munkások mindennapos tevékenysége. A kimerítő napi munka után, pihenőben sokat énekelgettek együtt. A cölöpverök munkájának pedig szerves része volt a rövidke rigmus, „Húzd meg jól" /91. sz./, mellyel munkamozdulataikat hangolták össze. „A tiszaugi hídnál dógoztam három évig, 1927 őszétől. Sokan összejöttünk, oszt danolásztunk. Olyan munka is vót, hogy ütemre ment. S hogy egyszerre menjen, muszáj vót nótát kezdeni. Hatan, heten húztuk fel a barankát. Felhúztuk egy darabon, akkor visszaejtettük. Az verte le a cölöpöket. Bárankának neveztük, mert elég nehéz vót felhúzni. Egy szőlőbeli fiatalember kezdte a nótát. Vótak köztük olyan pikáncs nóták!" Ez utóbbiakat akkor kezdték mindig énekelni, ha az építést figyelő jövő-menő emberek között nők is voltak. E történet szereplője, Korponai István később mint kosárfonó dolgozott. Sokat énekelgetett, amíg az e tájra oly jellemző kosarakat készítette vagy javítgatta.

A gyermekek énekes játéikai még további részlet-kutatást igényelnek, mert mon-dókákat, kiolvasókat találtunk ugyan, de hosszaob énekes játékot nem. További Kutatás tisztázhatná, hogy hiányzanak-e csakugyan a falu hagyományából e játékok, és ha igen, összefüggésben lehet-e ez Szállási Sándor előbb idézett megállapításával a tiszazugiak zenei hallását illetően. A kevés ilyen témájú közölt anyagban régies elemek mellett a legújabb kor hangja is megszólal.

Egyetlen adatunk van arra, hogy nagyoob lányok vasárnap délután, a sétálgatás után, háznál, magukban énekeltek, táncoltak.

A jeles napi szoicások közül a betlehemezés él a legelevenebben a csépaiK emlékezetében, amelyhez változatos, szép zenei anyag Kapcsolódik. Mind a betlehemezes-ről, mind a többi jeles napi szokásról e kötetben Barna Gábor ír részletesen. Az általa bemutatott játékok és dallamaiK is e tanulmány példatáráoan találhatói. /14-16. sz./ Ahány betlehemes játékot feljegyeztünk, szinte annyiféle, bár a legjelentősebb mozzanatok mindegyikben azonosak.

Egyetlen adatközlőnk emlékezett a haromkirály-járásra,10 de a dallamot nem tudta sem ő, sem más elénekelni.

A mise előtti közös éneklest a búcsúvesető vagy az énekes emberek valamelyike vezette, ők kezdték az énekeket. Karácsonykor, az éjféli mise előtt a betlehemes játékban szereplő dallamok is felcsendültek, pl. Hej víg juhászojs, csordások. /23. sz./

A halottsiratásról keveset tudtak mondani az idős csépaiak.  Szerintük nem is volt ez általános szokás a faluban. /Valószínűleg ez is a kevés jó dalos tenyéré utal./ A cigányok siratására azonban még jól emlékeznek, akik „jajszóval sirattak, hajukat szaggatva". Történt olyan eset is, hogy a holttestet bevitték a kocsmába, s pálinkával meglocsolták. Az elhunyt zenész hegedűjét a koporsójára tették.  Sirató-paródia is kevés bukkant elő a gyűjtés során, az is csak prozaoan.  /A töksütés, a lyukbedugás és fogadott sirató, alapformulák. 44. sz./

A halottvirrasztás11 még ma is élő - bár megszűnőben lévő - gyakorlat Csépán, ezért erről bővebben szolunk. Hegen az ún. énekes emberek kezdték a halottas háznál az éneket, az utóbbi időben a nőkre hagyományozódott ez a feladat. A legidősebb énekes asszony, Szín Albertné, a közelmúltban meghalt, így a zenei anyagot Berkes An-vaInét ól vettük fel. Később fájó szivvel döbbentünk rá, hogy ezt is az utolsó perc-ben tettüK, mert azóta sajnos, már ő is távozott az élők sorából.

Csépa vegyes vallasú község. Katolikusoknak evangélikusokkal kötött gyakori házasságai következtebea sok család is vegyes vallású volt. Így aztán - felekezetétól függetlenül - mindenkit egyformán zsoltároltak. A gyermekhalott mellett nem virrasztóttak, csak úgy kb. 15-16 évestől kezdve. Egy-egy halálesetről elsőként a közvetlen hozzátartozóktól értesült a szomszédság. „Kúriát ütött Imre sógorom", mondta Berkes Aatalné, nővére halálára emlékezve. ,,Meg ollyan jó távirat vót: Hallottad-e? Regnált. Nem gyüssz el virrasztani?" Az emberek maguktól jöttek a virrasztóba,  feketébe öltözve, niután nappal többen is megnézték a halottat. Elmehetett a zsoltá-rolásra aa is, aki aaelőtt soha nem járt annál a háznál. A hozzátartozók nem haragudtak meg érte. Az elöénekest - módosabb házakhoz többet is - azonban mindig hívtak. Fizetségül mindig.kaptak valamit, habár nem kérték. Szegény énekesnek pl. egy kocsi szár-íziket, babot, ilyesmit adtak. „Elmegyek, hívtak. Csak jó, amit kapok." Szokta volt mondani Szín néni., az utóbbi évek elöénekese. Mindig az öregek Napközijébe jöttek érbe, ha valaki meghalt. Szegényekhez „díjtalanul" mentek zsoltárolni, nem is vártak adományt.

A virrasztás két estén at, sötétedéskor kezdődött és általában éjfél körűiig tartott. „Ahol nagyon belemerültek, éjfél is elmúlt." A harmadik napon volt a temetés. Ekkor is eljöttek a zsoltarolók, egy jó órával a pap érkezése előtt megkezdték az éneklés:

A halottas szobát besötétítették, a tükröt fekete kendővel letakarták, hogy a halottat benne meglátva, meg ne ijedjen a belépő. Gyermekeket nem engedtek be. ,,Gyermekem, most nem szabad bejönni, mert tatám felfeküdt az asztalra!" A halottas szoba porát temetéskor a menet után dobtak, a kapu elé, hogy a halál elkerülje a házat. „Kikor meghalt a halott, akkor kiterítették, először a fődre. Mielőtt a fődre letették, elötte összehúzták a szemetet, oszt odatették a fal tövire. Mikor meghozták a koporsót, felvették a halottat, beletették. Kivitte két ember temetéskor. Összehúzta a szomszédasszony a ház fődjit, oszt rásöprötte lapátra. Mikor elindult a kocsi a halottal, akkor meg utanavették. Azt mondjak, akkor a hozzátartozó nem fél úgy a halottúl. Nem gyün úgy vissza."

Ugy tartottak, hogy mig ki nem hül a tetem, nem szabad mellette beszélgetni, mert hallja. Siratni sem szabad hangosan, mert a lelke nehezen nyugszik meg.

A halottat a virrasztód a belépéskor megnézték, és elmondták a véleményüket. „Szegény, de rosszul néz ki! Nagyon beteg lehetett!" Nők és férfiak együtt ültek, s együtt virrasztottak. Mindig volt kínálás - sütemény, bor - a konyhában. „Mindenkinek volt több-kevesebb szőlője, s akkor kitettek magukér a halottasházbeliek." Egy idő múltán a férfiak a Konyhába húzódtak, s onnan kezdték az éneket. Ha több előé-nekes volt, váltottak egymást. „Az eióénekesnól könyv volt. Ahol nem tudták,  diktálva ment. Ahol ismerős volt, együtt énekeltek. Szép volt, amikor teljes kórusba beledölt az asszonyi menet a szobába." „Pár pohár bor, cigaretta,... pipázgattak. Aztán nekihasaltak, és mondták szívszaKasztóan az énekeket. Elmondtak 8-10 éneket, aztán kicsit imádkoztak. Vót ott, hogy ittas állapotba kerültek.  Kezdtek vóna mán dallikázni, mert hordtáK a bort.

Mikor kijöttek, nótát énekeltek, bent újra zsoltárt." Így szellőztették a fejüket. Voltak, akik a bor hatására elbóbiskoltak, s felriadva más énekbe vágtak bele. /Pl. Mennyből az angyal«.. 45. sz./ „Vótak olyan énekes emberek, akik olyat énekeltek, bogy csak éppen időkitöltésnek vót jó. Ha bővebben vitték a bort, úgy beleizeledtek, hogy éjfél után jöttek rá, hogy haza kéne menni. Akkor aztán vót értéktelenebbnél, értéktelenebb ének. Világi ének nem vót ugyan közte, de mán éppen csak az hiányzott, hogy nótára fogjanak rá. Nó, ugyan vót mán abba olyan hangulat, hogy inkább mondott vóna nótát, mint éneket."

Ha fiatal leány vagy legény volt a halott, a jegyese zenészeket fogadott, akik a halottas szoba udvari ablaka alatt húzták a hallgató nótákat. Ezek a zenészek kisérték a temetési menetet is. A „Könyörülj Istenem"-mel kezdett a kántor, amikor a menet elindult a háztól. /40. sz./ Aztán játszani kezdtek a zenészek. A szertartást nem zavarták, arra vigyáztak. „Lehullott a rezgő nyárfa..."12  és "Most van a nap lemenőben..."13 ezt játszották a koporsó leeresztésekor. Birósabb házaknál halotti tort tartottak. Ha fiatalt temettek, a torában is zenészek muzsikáltak. Ellakták a halott lakodalmát.

Ahol tor nem is volt, temetés után estére „főztek, osztán tettek fóré a halottnak is. Hátha hazagyün szegény, maj legalább eszik!" Otthagyták az asztalon, kitálalva. „Csak vót úgy, hogy megette a macska, és mondták: Ügyi, hogy .jó vót. hogy tettünk, mer megette a halott." Ha éjjel recsegett a padló vagy a bútor, azt mondták: nHazagyütt a halott» Zörgött éjjel." A temetés napján "este vacsoráztak, többet főztek: Szed.iünk. tegyünk szegénynek fére, tegyünk, hogy egyen az isiTettek osztán, még kanalat is mellé. Ehetett a halott, ha bírt vóna!"

Az egész Tiszazugban több változatában ismert az evés közben megfulladt és a ravatalon feléledt halott története. Óberna Lászlóné családjában azonban valóban az történt meg, hogy feléledt a ravatalon nyugvó. "Mikor a nagyanyám siratta a két gyerekét, a karját rátette a fiára, az feléledt a koporsóban, de nem lett normális. Nem tudta, hogy került oda, hogy öltözött át. ötéves lehettem."

A lakodalomhoz néhány dal még ma is szorosan kapcsolódik. Pl. a Lakodalom van a mi utcánkban,14  Ki tanyája ez a nyárfás15, vagy a Jaj de csinos menyecske lesz ebből a lányból16  - kezdetű nóták,  illetve az Adjon Isten édesanyám,  jó estét c. népdal /57.  sz./ és a sepríítánc dallama /38.  sz./.  Az első két nótát az utcán játszották,  énekelték vagy,  ha tanyára vitték a menyasszonyt,  amikor a tanyaudvarra kanyarodtak.  A menyasszony-beköszöntő népdalt is ugyanakkor, még tánc alá is húzták,  amikor bementek a házba.  A Jaj de csinos-t pedig a menyasszonytánc kezdetekor.

A seprűtáncot17  a vendégek kérésére kellett mindig bemutatni. A szűrösök vagy hivatlanok éjfélkor jöttek a lakodalmas házhoz,  ahol együtt ettek-ittak,  mulattak a a vendégsereggel. Ha a vendégek közül valaki éjfél előtt távozni készült, a   háziak elálltak az ajtót,  ott kezdtek újabb-újabb dalt, hogy az elmenőt maradásra bírják. Az öregebbjei,  a férfiak rendszerint külön vonultak egy másik szobába és a    zenészektől távol, a maguk kedvére dalolgattak, hosszabb nótákat, balladákat is.

A faluban a Polgári Körnek.  Gazdakörnek és Iparos Körnek megvoltak a    maguk báljai,  amelyek jelentős eseménynek számítottak.  A Polgári Kör pl.  évente 3 bált tartott. Ebből kettőhöz, a Péter-Páli aratóbálhoz és a szüreti mulatsághoz felvonulás is kapcsolódott.  Ilyenkor a Polgári Kör zenészeihez kisegítőket hívtak. Réz-fúvós magyarbanda volt, kocsin mentek a felvonuláskor. A bálban aztán 'népdalokat és müdalcsárdásokat vegyesen már vonós hangszereken játszottak. Az úgynevezett „Magyar kettes"-hez pl. ezt: ,,Elmennek én tihozzátok egy este"18. Körcsárdásnál a zenekar középen állt, ott húzta. Zeneszünetekben séta volt, nem lehetett leülni. A párok körbe sétáltak és énekeltek. Egyik is, másik is kezdett nótát.

A rendezők előzetesen mindenkit megkérdeztek a bál szervezésekor, hogy akar-e szünórát, és hány porciót kór? Ugyanis éjfélkor a helyi szokásnak megfelelően 1 órás szünórát tartottak. Asztalokat hoztak be, kávét ittak, pörköltet ettek. Ilyenkor az asztaltársaságok jóízűen dalolgattak zenekíséret nélkül.

A háromnapoki cigánybálon a szünóra után kezdődött egy érdekes, látványos esemény, az ún. bőgőtemetés,19 amelyre Fehér Dezsőné így emlékezett vissza:

„1935-ben vagy 56-ban történt" A szépen feldíszített teremben zajlott a mulatság. Éjfélkor a zenészek bejelentették, hogy kezdődik a bőgőtemetés. A prímás csendet kért, elmondta, hogy id. Sánta Andor lesz a sirató. Felszólította Andor bácsit, hogy sirassa el a nagybőgőt. A népek leültek körben a padokra és várták. A színpadon addig a függönyt összehúzták. Odakészítették két székre a bőgőt, lepedővel leterítették. A sirató a színpad mögül jött elő, az alkalomhoz illően öltözve. Fehér ing, fekete gombokkal végig, fekete masni a nyakában. Fekete öltöny, zsakét. Egygombos, fecskefarkú. Fekete félcipő. A prímás keménykalapját tették a fejére. /A zenészek abban az időben keménykalapot használtak./ Kijött, megállt a leterített hangszer mellett, a zenészcigányok hajdonfőtt körülállták. /Prímás, terces, kontrás, brácsos, cimbalmos, csellós, nagybőgős, klarinótos./ Egy nagy fehér rongyot kezdett előhúzni a zsebéből. Húzta-húzta, mikor végre kihúzta, az arcára takarta, és zokogva sírni kezdett:

Ne húzzátok, nagy bánatom van! Meghalt az a fiam, akit úgy szerettem, akivel a kenyeremet kerestem, ügye tudjátok, hogy én evvel mennyit játszottam! Nagy az én bánatom. De csak annyit kérek tülletek, hogy ne öntsetek a pohárba, mert most még én se iszok! Mert nem kell az ital se! Tele vagyok bánattal. Be csak az a kérésem, kisfiam, még eccer szólalj meg! Csak még eccer, nagybőgőm, csak még eccer húzd el! Gyerekek, csak arra kérlek benneteket, hogy ne húzzátok! Hiszen jól tudjátok, hogy ki volt ez nekem, a fiam, akivel sok pénzt kerestem. De most mán ő is elhagyott végre, meghalt, nem ól. Meghalt, hagyjatok, ne muzsikáljatok, ne öntsetek a pohárba, nem iszok, nem kell most még az ital se. Az se kell, az ital! Vegyétek figyelembe, hogy nem iszok! Nem kell az ital, bánatom van. Nem tudok mán többé muzsikálni! Meghalt a kisfiam. Drága kis fiam! Aranyos gyermekem, drága kis fiam, csak még egy nótát el tunnák húzni rajtad! Megszakad a szivem érted, most mán nem bírom tovább!

Zokogva sírt, sírva énekelt aztán egy nótát egyedül, a zenekar kisérte, ""Elmegyek a kalocsai vásárba20 - kezdettel. Másik bőgő is volt odakészítve, s a bőgős azon a másik hangszeren játszott. A siratásnak ezzel vége volt, a cigánybál folyt tovább. Kis idő múlva a leterített nagybőgőt is felvették, és újra játszottak azon is. Idős Sánta Andor tollkereskedő volt, szerette a vicceket. Nem mindig ugyanaz a személy siratott, és nem is volt minden évben bőgőtemetés."

E jelenet után történt a bálkirály kikiáltása. A cigánylányok az est folyamán képeslapokat árultak. Aki a legtöbbet vásárolta tőlük, az lett a bálkirály. De »magyarok is vótak meghíva". Fehér Dezsőné emlékezete szerint egyetlen egyszer volt a csépai cigánybálban cigány bálkirálynő, ez ő volt, 15 éves korában, 1938-ban. Cigánylányok voltak a csőszök a bálban. A terem ugyanis nemcsak krepp-papírral volt szépen feldíszítve, hanem narancs, füge lógott a mennyezetről, sőt élő madarak is, egyesével, dobozban. 10-12 veréb, galamb verdesett így fenn, amit a balosok lelopkodni igyekeztek. A bál hamvazószerdán hajnali 2-3 óráig tartott. A bőgővel jelképesen a farsangot temették el.21  A bevétel a zenekaró volt. A zenészek a bál alatt nem ittak, csak nagyon szépen muzsikáltak. A józanság akkor este »törvény volt részükről". A bál végén, hajnalban aztán ők is a pohár fenekére néztek.

A kisebb házibálakat patkaporos bálnak vagy tambura-bálnak hívták zenekisérete, illetve az előtte-utána folyó takarítás, porolás miatt. Ezekre a gyakori, családiasabb jellegű mulatságokra a fiatalokon kívül az ifjú házasok is eljártak még egy pár évig, aztán már csak a nagy bálákban táncoltak, a munka és a család lett a legfontosabb számukra. A testvérek, barátok, pajtások, lánycimborák jöttek össze valamelyik háznál. Homokkal felszórták a szobát, csak úgy porzott. Egyik este egyiknél, a máskor másiknál szórakoztak. 2-3 krajcár volt a belépti díj, amiből kapott ugyan a zenész is, de az összeg javarésze a háziaké lett, „ahun piszkoltak". Csak a fogadott zenésznek volt komolyabb fizetsége. Tamburára. vagyis citeraszóra, esetleg harmonikára táncoltak. A legények ügyesebbje felváltva játszott.  Amikor kifáradt az egyik, rákezdte a másik" Ritkább volt a fogadott zenész. "Közben danoltunk is, meg játszottunk. Kútba esőst. Azt szerettük nagyon, jányok. Hű, de ceicserész-tek vóna a gyerekik odaki!" Fordulj bolhát is gyakran játszottak. /12. sz./

A lakodalmi eseménysorozat egyik kezdő mozzanata a csikaosinálás volt. Asz-szonyok, lányok dolgoztak benn a szobában, a férfiak ezalatt a konyhában borozgat-tak, beszélgettek. Ők kint, a nők bent dallikáztak. Néha az asszonyokat is megkínálták. Vagy ha nem, az asszony az urának kiszólt: - Hát rólam elfeledkeztél?
- Dehogy is! Viszem már! - mentegetőzött a férj. Végezetül tamburaszóra betaposták a csiga végit. Leginkább népdalokat, de néha magyarnótát is énekeltek munka közben. A tánc a végén mindig csárdás, frisses volt.

A fosztókákba asszonyok, lányok vegyesen jártak. Három-négyéves házasok is eljöttek, a kicsi gyereküket is magukkal vitték. „Letették az ágy végibe, s aztán add Úristen, ha rá vagy szorulva!" Dolgoztak ők is a többiekkel. Sok kukorica termett, gyakori volt a fosztóka. Dallal űzték el az egyhangú munka unalmát. "Egyvivású lányok kötelet sodrottunk kukoricából, danoltunk. Akár kötelet sodrottunk, akár tollat fosztottunk, danoltunk. Sokfajta vót a nótájaink. Mán azt hiszem, azok mennek is a rádióba. A kukoricára ültünk, fosztottuk. A gyerekek körbeültek bennünket. Danoltunk nagyon. Balladákat is mondtak." „Kukoricáiosztáskor mindig kellett zenélni." Citera vagy hegedű kísérte az éneket. A fosztókáknak és házibálaknak a végét a bakterek22 jelezték azzal, hogy beszóltak vagy bementek,  s hazaküldtek a vidám társaságot 9-10 óra körül.

A tollfosztás szokása hamarabb kiment a divatból, komolytalanná vált. A tollat szétszórták, széthordták az úton, a lányos házakhoz. így abbamaradt. A kukori-cafosztás népszerűbb, gyakoribb és tovább megtartott közös munka- és egyben éneklési alkalom volt.

A névnapolás és téli időben a disznótor volt igen kedvelt, gyakori közös éneklési alkalom. Mindkettő családias jellegű volt. Nem egyszer előfordult, hogy ötvenen is összejöttek, és ötven liter bor fogyott el. Asztaltársaságnak mondták az egybegyűlteket. Körbeülték az asztalokat, beszélgettek, énekelgettek. Kinek mi jutott eszébe, az kezdte a nótát. Ilyen alkalmakkor volt népszerű a ,,Három fehér szőllőtő-ke"... kezdetű itató nóta /32-35. sz./, melybe sorban, egyenként beleénekelték a jelenlévők nevét. Pl. Pista bátyám iszik most..., Édesapám iszik most... vagy Lantos sógorom iszik most... „Ezt aztán addig mondtuk körül, amennyien vótunk. Ha ötvenen vótunk, ötvenszer mondtuk el. Ha valaki nem akarta meginni, itattuk ám lefele: Karót hozunk, oszt beléd öntjük! Vót ilyen, de csak figurábúl." Az idősebbeknek természetesen nem énekelték azt a részt, hogy „ökör iszik magába", inkább csak a fiatalabbaknak. Itt is előfordult, mint a lakodalomban is, hogy a távozni készülő kedves vendégeket úgy marasztalták, hogy a háziak az ajtót elállva újabb és újabb dalokra zendítettek. A kevésbé kedves vendéget elengedték, nem marasztalták.

Körülbelül a húszas évektől kezdve rendszerint cigány- vagy parasztzenészek közreműködésével zajlottak a névnapok, és a disznótoros vacsorák is. A muzsikások vagy maguktól jöttek, vagy felfogadták őket. Vonós hangszereken játszottak. Voltak helyek, ahová mindig cigányzenészeket hívtak. ,,Ki hova vót megszokva." Hallgatókat, közismert népdalokat húztak. Pl.„öreg cigány, kopott cigány, húzd el az én régi szép nótámat,,23... 7-8 óra körül jött össze a névnapoló társaság. Ha vacsora is volt családi körben, a parasztzenészeket is asztalhoz ültették. Inkább a férfiak névnapját tartották így meg. Előfordult, hogy tréfás formában, alkalmi hangszerek kisére-tével Köszöntöttek névnapot a komák, barátok. Tepsiket, fedőt, rossz kondért vittek. A „Zendülj fel szent János"24  kezdetű köszöntővel mentek be. Végül a i.zenekar" összeütögette a hangszereit a köszöntő ritmusára. Nagy ricsajt csaptak.

A cigányzenészek nem csak névnapot, hanem ünnepet köszönteni is jártak, és ilyenkor magyarnótákat húztak. Disznótorkor pedig a cigánynak öltözött ismerősök az ajtó előtt bográcsot vertek, fésűn muzsikáltak.

Házszentéléskor is cigányzenekar muzsikált. „1923-ban vót ennek a háznak a szentélése. Idehozattak cigányzenekart, még akkor ajtó-ablak se vót. Birkapaprikás főtt, bor vót hozzá kellően, nagy muri vót egész reggelig. Minél többet ittak, annál búsabb nóták, hallgatók kerültek elő."

Ősszel, amikor a bor forrott, a falusi legényekből álló vonószenekar szerenádozni járt a lányos házakhoz éjszakánként. ,,A jó énekesek éneköltek,  a zenészek kisérték." Olykor az éneklőkkel együtt húszan is voltak. Baráti alapon mentek, nem járt érte fizetség. „Ha kedvelt volt a lány, hetenként mentünk hozzá éjjelizenét adni." Ahová nem mentek, azoic meg voltak sértve. A csendőrség nem bántotta őket, mert nem lármáztak. Leginkább magyarnótákat játszottak. Pl. Szerelmes vagyok egy szép kislányba" vagy »Ha az Isten nem egymásnak teremtett" c. hallgatókat.25

Vasárnap délután szokás volt, hogy a lányok a legényekkel összefogózva sétáltak a főutcán. Olyan általánosan ismert népdalokat énekeltek, mint „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok"26   vagy „Megyén már a hajnalcsillag lefelé".27 „Vasárnap délután összekaroltunk. Amilyen széles vót a kőút, olyan szélesen mentünk. Harmonikám vót. Azzal húztam. Egyszer az anyám megpofozott, mert napszállta után értem haza. Na, nagylány, hazajöttél? Hajamnál fogva belódított a konyhába. A harmonikát földhözvágta, és rátaposott."

Mi maradt meg és hogyan változtak az éneklési alkalmak az utóbbi évtizedekben?

Láthatjuk az előző felsorolásból is, hogy a régi csépai emberek életét át-meg átszőtte a dal, a muzsika. A falusi életkörülmények nagyarányú, erőteljes átalakulása miatt azonban e szokások, alkalmak nagyrészt elmúltak, kis hányaduk pedig megváltozott formában ól tovább. Legszívósabban tartják magukat a lakodalmi szokások, és az emberi életút másik fontos állomásához, a halálhoz kapcsolódó zsoltárolás. Mindkét cselekménysor alkalmazkodott napjaink igényeihez, illetve lehetőségeihez. A lakodalomban ma már leginkább szaxafonon és gitáron szólnak a hagyományos, alkalomhoz kötött és az újabb dallamok, magyarnóták egyaránt. Ha halott van, már nem férfiak járnak virrasztani. A ravatalozóban asszonyok zsoltárolnak, ha vallásos volt a megboldogult. A legújabb szokás az, hogy míg a halott a ravatalozóban fekszik, addig a háznál imaórát tartanak az emlékezetére, kevés énekkel, több imával. A ravatalozó kulcsa oda van téve az épület kis felső ablakának párkányára.  A halottjához bármikor bárki szabadon bemehet, ha akar. Vannak temetőjáró kis öregasszonyok, akik bekukucskálnak a kulcslyukon, van-e bent kiterítve valaki, és számon tartják afc imaórákat, temetéseket. A zsoltárolás megváltozása, lassú elmúlása miatt kevéssé bánkódnak a csépaiak. Bár sajnálják, hogy elmúlásával elszürkülnek az emberi érzelmek, kapcsolatok a mai rohanó világban, még falun is, de ezt a sajnálkozást ellensúlyozza az a felmérés, hogy egészségügyi szempontból valóban helyes az, ha minden községben ravatalozót építenek.

A gyermekdalokban, mondókákban is élnek még régies elemek. Az "Egér, egér..." kezdetű /9. sz./ mondóka varázsszövege mellett pl. volt még, aki emlékezett, hogy a kergetőst régen „agaras"-nak mondták. „Játszunk agarast! Te vagy az agár!" Ugyanakkor megjelenik a szövegekben mint újabb jelenség, a matematika-fizika szakos tanár alakja /2, 3. sz./, vagy olyan túlzó szavak, jelzők, mint „rettentő", „borzasztó." /4. sz./

Ma már nem jön úgy össze a baráti kör sem, mint régen. Legfeljebb a kisebb, szűkebb család, ffélbehatták az emberek a nagy, közös dalolásokat. öregek, betegek lettek vagy elhaltak a régi dalos cimborák. „Most már csak mindenszentekkor, a temetőben találkozunk", mondta Magó István. Tíz évnél is régebben volt már, hogy valaki nagyobb névestét vagy disznótort tartott a faluban.

Elmúlt a tamburabálak, fosztókák divatja. A nagy bálák sem olyanok, mint a század első felében voltak. Vasárnap délutánonként már nem énekelve sétálgatnak a fiatalok az utcán, mint ahogyan elmaradtak az egykor oly népszerű ünnep- és névnap köszöntések, betlehemezések, szerenádozások is.

 

A DALTANULAS MÓDJA

Honnan, kitől, mikor, hogyan tanulták dalaikat a csépaiak?

A megkérdezettek válaszaiból kiderül, hogy elsősorban a család /szülők, nagyszülők, nagyobb testvérek/, valamint a névestéken együtt daloló asztaltársaság volt a tanulás fő forrása, alkalma. Sok dalt tanultak a tamburabálakban és a közös munkavégzés során is. A közös éneklési alkalmak egyben mindig daltanulási lehetőséget is jelentettek. Az utcabeli gyermekek is tanították egymást, nagyobbak a kisebbeket. Az ideházasodó legény is hozott nótát a faluba, vagy aki ide jött férjhez, de még a muzsikus cigány is, ha más falubeli lakodalomból megjött. Az országos vásárokban, ahol a csépaiak megfordultak, ismert jelenség volt az énekes koldus vagy a füzeteit énekelve árusító vásáros. Eltanulták tőlük is énekeiket. „Árulták a füzeteket a vásárba, de arra nagy szükségem nekem, ugye, nem vót, hogy vegyek többet, mert ha egyszer eldanolták előttem, megfogta a fülem." A katonáskodás is hozzájárult a falu dalanyagának frissítéséhez.

Hogyan tanulták meg a dalokat azok, akiknek nem „fogta meg a füle" elsőre a dallamot-szöveget? Erre is tettek utalásokat énekeseink. „Eldanolták, oszt mondtuk utána." Gigor Józsefné így emlékezett: „Édesanyámtúl, de leginkább édesapámtúl tanultam. Az olyan ember vót, hogy felült az ágyba, azt mondta:

Oszt akkor ő: Kezdjük! Ö elkezdte, mind meg mondtuk utána szépen. Mindig végig, és mindnyájan együtt mondtuk. Addig nem hattá félbe, mig egy nótát teljesen el nem mondott. Addig mondta a gyereköknek, mindnyájunknak, hogy hát megtanultuk."

Egyik jó énekesünk, Berkes Antalné pedig igy emlékezik gyermekkorára, amikor először figyelt oda a felnőttek énekeire: „A legelső nótára, arra emlékszem: Homokos, kavicsos a mi házunk eleje." /54. sz./ Apja ölében ült, úgy hallgatta a névnapolók énekét. Négy éves volt. ,,Később egyedül énekelgettem. Eldallikáztam a jószág mellett." 3-9 éves korában kezdett virrasztóba járni az édesanyjával. Bár gyermekeket általában nem vittek a zsoltárolásra, mégis előfordult, hogy akadt a kislányok között, aki szeretett járni. Sűrűn elmentek, megtanulták az énekeket. ,,Én anélkül is /könyv nélkül/ nagyon jó kótázó vótam. En azonmód tudtam.  Az éneklés megnyugtató vót. Szinte fölemeli az embert." A vásárosoktól is tanult dalt. Elég volt, ha csak egyszer hallja. "Ezelőtt olyan sorba mondtam száz nótát is, mintha olvastam vóna. Nótaszóval másztam fel az ágyra, meg másztam le reggel. Se a munka nem volt unalmas vagy terhes." A „Túl a Tiszán faragnak az ácsok"28   volt az egyik kedvence. Szerette a mulatságokat is. Apja mondta róla: ,,Rozit, ha szarmadzagra kötnék is, elrágná, és elmenne táncolni." Azóta sok év telt el, de a dalok megmaradtak. A Berkes Antalné daltanulásáról mindenki nagy elismeréssel szólt. Általános tisztelet övezte, 1930 nyarán bekövetkezett haláláig.

Másik jó adatközlőnk, Kurenda László dalainak forrása a szülői ház,  az idősebb pajtások, a katonatársak voltak. „Édesapámtúl nem tanultam. Egy nótája vót csak, azt se tudtam megtanulni tőle. Hamar elhalt. Anyám sokáig özvegy vót. Este énekölgetett. Vele én is. Húsvéti, karácsonyi éneköket. Szerettem vele énekölni mindég. Mindég zengedeztem." Falubéli idős emberektől nem tanult dalokat, hanem mint kis gyermek, a nagyobb - akkor 10-15 éves - fiúktól annyit, hogy katona korára már sokat tudott. Ezért aztán a katonaságnál mindig ő kezdte a nótát. Ma is sokszor kérik, ha összejönnek valamilyen alkalomból az idős emberek, hogy énekeljen, citeráz-zon. Elismerik tudását.

A régi ünnepek és hétköznapok ismert alakja volt a bakter, aki énekes kiáltásaival jelezte az idő múlását /90. sz./, és a koldus, aki bánatos történeteket előadva remélt bőkezűbb adakozást. E koldusok végigjárták az egész falut, szomorúbbnál szomorúbb énekeket, balladákat, hírverseket mondtak. Pl. "Magyar népek most idehallgassatok" /85, 86./. óosai Pét érné még ma is élénken emlékszik Pál bácsira, a koldusra, aki télen-nyáron egyaránt rótta a tiszazugi falvak utcáit. Énekének szövegrészletét is visszaidézte számunkra. /09. sz./ Kurenda László is beszélt a koldulásról. „Vak vót a kódus, asszony vót, lehetett mán olyan 60 éves. Sokat énekölt, nótákat is. Vót egy másik, az nem vak, csak nyomorult vót, osztán 5-6 ezer forintja vót a takarókba. Annyit összeszedett. Úgy ivott, akár a kefekötö. Lehúzódott a kis házba, ott itatta, etette, ahun vót, azokat. /A szállásadóit./ Azér adta-e, mer sok vót a péze, vagy azér, hogy eleget tegyen, mert ott hált, nem tudni. Mer csak itt vót három napig is. Végigment a falun, úgy kóregetett énekölve." /87, 88./

A fehérterror idején az illegális politikai mozgalomnak nagy erőt adott a közös éneklés. Végvári Lászlótól kaptunk adatot arról, hogy a hírhedt Margit-körúti fogházban a 19-es forradalmárok dalt költöttek saját sorsukról „a szegedi börtönfegyház" kezdetű ismert magyarnóta hangjaira. /75» sz./ 1928-ban adatközlőnk is mint fogoly, ott tanulta meg. Esténként 16-18-an énekelték egy cellában. A dal elterjedt. A csendőrség tiltotta. Alig merték énekelni. „A bakter jön, oszt bejelenti a csendőrőrsön", figyelmeztették egymást itt Csépán az illegális összejöveteleken,  amikor hangosabbra fordult az éneklés.

Csépai énekeseink sokat hallgatnak rádiót. A népzenei műsorokat nagyon szerétik. Hogy észreveszik az ott felhangzó dallam- és szövegvariánsokat, erre Berkes Antalné szavai világítanak rá: „Mostmán divat ez a rádióban is, csak kicsit máshogy danolják."

 

A DALANYAG ZENEI JELLEMZÉSE

A palóc kérdőívet 19 énekestől kérdeztük végig. Amit ismertek, felírtuk, amit tudtak, felvettük magnetofonra, s a példatárban megtalálható. Kérdéseinkre gyakran felelték azt, "Hallottam, ismerem, de nem tudom jól elmondani." Ez következhet abból, hogy Csépa alapvetően nem volt jó dalos falu, de jelentheti azt is, hogy a második világháború óta a rádió és a TV bizonyos passzív daltudást alakított ki az emberekben.

Csak ismerik, hallották az alábbi típusokat:

 

a kérdőívben
Jó gazdám vót nékem Balog I. 8.
Túlsó soron esik az eső I. 14.
Leszakadt a pincelakat I. 18.
Madárka, madárka II. 1.
Aki szép lányt akar venni II. 4.
Akkor szép az erdő, mikor zöld II. 6.
Kisújszállás körül van ibolyával II. 15.

Énekelni is tudták a következő dalokat:

Kihajtottam a libámat I. 4. /47. sz./
Leégett a jaszkarai cserény I. 15. /83. sz./
Nem messze van ide Kismargita I. 16. /77. sz./
Ez a gőzös, ha elindult I. 21.
Szendre báró udvarába I. 22. /81. sz./
Leégett a •••állomás II. 7.
Pokrócomnak a négy sarkába II. 21. /56. sz./
Méz, méz, méz III. /1. sz./

Ezenkívül a jeles napok anyagában találtunk motívum-egyezéseket palóc adatokkal. A Magyar Népzene Tára /MNT/ II. palóc területről származó betlehemes játékaival való összehasonlítás után az alábbi egyezéseket, illetve hasonlóságokat találtuk:

Az MNT II. 559. sz. Nógrád megyéből származó dallamnak három változatát is lejegyeztük. /23, 24, 25. sz./ A 23. sz. „Hej juhászok" az MNT II. 368. sz.  szövegéhez áll legközelebb, melyet Pásztón. Heves megyében jegyeztek fel. A már előbb említett 24. sz. szövegében sok az egyezés az MNT II. 561. számmal Palotásról. Nógrád megyéből. A 28. sz. dallam szövegével együtt rokon az MNT II. 380/III-mal /Őrhalom. Nógrád megye/. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy legalább ennyire hasonlít az MNT II. 440. sz. Zala megyei változathoz is. A kezdő dallammotívum pedig az MNT II. 447. sz. Bihar megyei dallaméval azonos.

A régi alföldi típusokból énekeseink nagyon kevésre emlékeztek. A kérdőívben szereplő 5. sz. „Jaj de bajos a szerelmet titkolni" /31. sz./ és a 9. sz. „Ha felmegyek a bugaci halomra" /51. sz./ él az emlékezetükben. Az új stílusú dalok közül több utal alföldi kapcsolatra, a Bartók Béla által Békés megyében gyűjtött népdalok változatai.

Eddigi tapasztalatainkat összegezve annyit megállapíthatunk, hogy a községben van nyoma palóc daltipusoknak. Mérlegelnünk kell azonban azt is, hogy a megtalált típusok egy része országos népszerűségi!, pl. a balladák. A katonadalok esetében pedig feltételeznünk kell, hogy nem Csépán tanulták énekeseink, hanem a katonaságtól hazatérve gazdagították e dalokkal a falu zenei hagyományát.

A dalanyag további vizsgálata sok érdekességet mutat. Már említettük, hogy a jeles napi szokások közül a betlehemezés szokása élt legelevenebben, és legtovább. A játékban előforduló dallamok közül a „ Csordapásztorok..." /18. sz./ látszik legrégibbnek, rendszerint frig végződéssel. A ,,Vígan zengjetek citerák" kezdetű pedig /19, 20. sz./ a Vietorisz kódex mennyegzői énekét29 is variánsának tudhatja. Rokondallamok még példatárunk ,,Három fehér szőllőtőke..." /32-35. sz./ kezdetű itató nótái is. Figyelemre méltó, hogy a 9-12. ütem minden változatban egyforma, a varláló-dás e fix dallam-mag előtt és után jelentkezik. Ugyanezen ütemek és a befejezés is megegyezik az „Ó gyönyörűszép titokzatos éj"30 kezdetű karácsonyi ének záró soraival. Hogy e jellegzetes dallamot a falusiak névnapköszöntéskor is használták, bizonyitja a korábban Békésen gyűjtött „Nosza reggel..." kezdetű névnapköszöntő ének.31 A dallamrokonok mind kolomejka-ritmusúak, némelyik ungaresca-formájú.  A tercváltó ,,Hej juhászok és csordások" /23. sz./ a hajdúdorogi görögkatolikusoknál is ismert. A 11 Kelj fel pásztor" kezdetű rokondallam /25. sz./ második részének szövegeredetijét a Mezey-féle kántorkönyvben32 találhatjuk meg a karácsony éjféli miseénekeknél. Egyetlen adatközlő mondta a betlehemes játék azon szövegrészét énekelve, hogy Jézus született Betlehembe /26. sz./ és Kelj fel Koredom, nagyot ütök a farodon /27. sz./. Sajnos, e második dallamot az illető annyira bizonytalanul intonálta, hogy nem tekinthetjük mértékadónak. Fenntartásokkal bár, de közöljük. A Mezey_-kántorkönyv szövegeit előszeretettel kerestük a ma élők ajkán, de a .,Hej juhászok" /23. sz./ első szakasza, és a már emiitett „Igazad van pajtás" /25. sz./-on kívül többet nem találtunk.

A zsoltárolás zenei anyagának vizsgálatában Berkes Antalné énekei szolgálnak forrásul. Adatközlőnk két könyvet használt, az „Uj Lelki Mannát"33 és az általa „Szentségimádás"-nak nevezett „örökimádás"-t.34 Különleges érdeklődésre tarthat számot Rozmis Ferenc kéziratos halottaskönyve35 a községből, a múlt század közepéről. 90 énekszöveget tartalmaz, majd más kézírással további 9, később bejegyzett darabot. A népszerűbb énekeknél - összesen 22-nél - + jelet találunk mint megkülönböztető jelzést. Berkes Antalné énekei között egy van, amely - csak nótautalásként ugyan - szerepel Rozmis Ferenc könyvében is, a „Hol vagy én szerelmes Jézus Krisztusom". /39. sz./ Ott a 46. és a 91. sz. énekszövegekhez kapcsolódik. /„A megmondhatatlan nagy fájdalmaimat", illetve „Kérlek, keresztények, példát vegyetek" - szöveghez./ Sajnos, akkor nem állt módunkban Berkes Antalnétól Rozmis Fe-renc könyvének minden szövegét végigkérdezni. Adatközlőnk bizonyára több éneket is ismert.

A közölt öt halottas ének közül az első három régi keletű, évszázadok gyakorlatában kicsiszolódott. Az utóbbi kettő újabb keletkezésű, a magyar népzenétől idegenebb fordulatokat tartalmazó dallam. A „Könyörülj Istenem" /40. sz./ legközelebbi változatai azok a dallamok, a Régi Magyar Dallamok Tárából, amelyek AABA visszatérő formát alakítva dúrban fejeződnek be. Ezek az adatok nagyrészt a Dunántúlról valók.36

Ha egy-egy közös éneklési alkalom a paraszti életmód változása folytán elmúlik, dalanyaga rendszerint tovább él, de már szokáshoz nem kötődve, és mint önálló népdal is magasfokú zenei élmények forrása marad. Kevés régies dalt jegyezhettünk fel a községben, az új stilusú dalmennyiséghez viszonyítva. Nem találtunk olyan jó emlékezetű pásztorembert, akitől több ereszkedő dallamot remélhettünk volna.  A palóc típusokból csak nagy vonalakban emlékeztek a „Jó gazdám volt nékem Balog", es a „Leszakadt a pincelakat" -dallamokra. El tudták ugyan énekelni, hogy „Kihajtottam a libámat", de a szövegére nem emlékeztek végig. Ezért kiegészítve közöljük a példatárban. /47. sz./ A hegedűs Polyák István zenei emlékeiben is élnek bizonyos régies dallamelemek, amelyek kérdésünkre rögtönzés-szerűen ugyan, de kerek egésszé álltak össze /48. sz./ a „Pista bácsi, János bácsi", a „Kunsági fi" és a „Kerek az én szűröm alja" -dallamokból. /Ebből kettő palóc./ Reménykedtünk, hogy talán nagyobb szerencsénk lesz az alföldi típusok keresésével. Meg is találtuk az általánosan ismert „Jaj de bajos a szerelmet titkolni" -dallamot. Két szövegváltozatát a lakodalmas daloknál közöljük. /31. sz./ A 11 szótagos parlando daltípus, „Ha felmegyek a bugaci halomra", szép, bár nem egészen tökéletes szöveggel került elénk. /51. sz./ Egy sorpár másik szakaszba való beillesztése, amire itt példát láthatunk, egyéb pásztordalokban is előfordul.

Az új stílusú dalok között - a palóc-típusokon túl - javarészt országosan elterjedt dallamokat találtunk. Felbukkant néhány ritkán hallható népdal is. /57-59i 62, 65, 66. sz./ Feltűnő a lírai dalokhoz képest a katonadalok nagyobb száma, 'a melyek Bartók Béla Békés megyei gyűjtésével mutatnak nagy hasonlóságot. Közülük az „Esik eső, nagy sár van az utcán" /55« sz./ egyaránt mondhat magáénak palóc, dunántúli és Hajdú-Bihar-i rokonságot. Harmadik sor vége nótás.37 /Skálamenet, 2-es ka-dencia./ Kedvelt katonanóta a „Fiumei kikötőben áll egy hadihajó". /56. sz./ Az Alföldön általános kezdősor helyett Kurenda László ragaszkodott a palócos szövegkezdethez, „Pokrócomnak a négy sarkába..." /56. sz./ Különleges színfoltjai népzenénknek a szó-végű dallamok. Ezért ezekből bővebben közlünk példát /57-60. sz./, valamint ide kívánkozik egy mixolid középső sorú adat is. /62. sz./

Ez a 62. sz. katonadal, „Az éjszaka jaj de rosszat álmodtam", diákkori szolfézstanulmányaim távolából bukkant elém váratlanul Csépán, a maga élő valóságában. Régies, átélt előadásban hallhattam Kurenda Lászlótól, és a tiszazugi gyűjtőútjaim egyik nagy élménye marad. Ez is egy olyan népdal, amelyet Kodály Zoltán még elterjedtnek minősített a század elején, s én már nem reméltem, hogy valaha adatközlőtói feljegyezhetem.

Négy darabot mutatunk be a Iá-végű katonadalokból is. /55, 63-65. sz./ Ebből kettő alföldi Bartók-gyűjtés változata /63, 65. sz./, akárcsak az a három dó- végű példa, amely a katonadalok sorát zárja. /66-68. sz./ A felsoroltakon kívül is tudnak még katonadalt a faluban, de mind ezek, mind a rádióból és a népdalkörök, népzenei találkozók műsoraiból ismert, országos népszerűséggel biró lírai dalok közlésétől helytakarékosság miatt eltekintettünk. Ezek a népdalok épp úgy „benne vannak a levegőben" Csépán is, mint bárhol az országban.

Az „Ősz az idő" /69. sz./ dal mintha a sárréti „Szegényembernek születtem"38 édestestvére volna, bár újabbkeletű szöveggel, amely a két háború közti nyomorúságról szól. Közös munkák, közös dalolások során csiszolódhatott ennyire népdalszerüvé. A második verstől végig érződik a szövegen némi csináltság. Csúfoló is volt a 70. sz. szöveg, amelyre adatközlőnk népdalként emlékezett. Második szövegsorát nen tudta vagy nem akarta mondani, de a jelenség önmagában így is érdekes.39

Egy község zenei arculatához a népies műdalok is hozzátartoznak, részei a falu zenei életének. Mivel ezt is éppen úgy hallás után tanulják meg, akár a népdalokat, egy-egy magyarnóta is úgy varlálódik a népi használatban, akárcsak a népdal.40 A közösség ízlése csiszolja, egyszerűsiti a nótát, a nóta pedig visszahat a népdalok alakulására. Mindkét jelenségre találtunk példákat.

Általában mindenütt dúr dallamként halljuk a "Cifra csárda, két odalán ajtó"41 kezdetű dalunkat. Az A-soraiban előforduló hármashangzat-felbontás és magasan végződő harmadik sor miatt sokkal nótásabbnak érezzük, mint példatárunk ,,Cifra csárda" -dallamát. /71. sz./ Ez utóbbi AABA helyett AA5A5VAY formájú, lá-végű, csupán a negyedik sor elejét érezzük kissé nótásnak a szi-módositott hang miatt.42  Idegen a népdaloktól a 72. sz. "Trieszt felől sebesülten jönnek a katonák" harmadik sorának vége is, a tmfiszi 1 t fordulat. A „Kismargita"-nak is találtunk olyan változatát,  amely inkább már nóta, nem népdal. /79. sz./

Mit alakít a magyarnótán a népi ízlés? Sokan népdalnak gondolják a „Lovamon a, lovamon a sárga nyereg" /73. sz./ dallamát, pedig népies dal. Olyan egyszerű s köny-nyen megjegyezhető, mintha népdal lenne. Amint a népdalok világában előfordul, úgy itt is találunk egy „áthelyezett" szöveget. /Lásd 44. old./ Ugyanis a negyedik vers egy közismert hallgató-nóta kezdő szakasza.43 Egyszerűsödött Simonffy Kálmán népszerű műdala is a népi használatban, az „Ez az én szeretőm, ez a kicsi barna".44 "Sárga ló..." szövegkezdettel találtuk meg. /74. sz./ Az első versben még döcög a prozódia, de a második szakasz már teljesen népdal-hangvételű. A dallam népszerűségére vall, hogy Békésen Szegvári Mariska balladáját énekelték rá.45 Szentirmay Elemér kedvelt dalát, „Zsebkendőm négy sarka"46, is feljegyezhettük, AA5-ös kezdettel, és mind a dó-ros, mind a simább harmadik sorral.

A magyarnóták kapcsán itt teszünk említést arról a jelenségről, hogy a falusiak aktuális szövegeket költenek közismert magyarnóta vagy ismert népdal dallamára. Csépán több ilyen szöveget is találtunk. Pl. a már korábban említett börtöndal /75. sz./ vagy az 50-es évekből, a személyi kultusz idejéből származó szöveg.47 /Az első világháború idején a saját sebesüléséről szerkesztett nótát Kurenda László. A 63. sz. népdal harmadik és negyedik verse./ A dalt magát gyermekkorában, kolduló honvédtól, a vásárban tanulta.

A balladák után kutatva a palóc anyagban szereplő „Leégett a jászkarai cserény" /83. sz./, „Kismargita" /77, 78. sz./ és „Szendre báró" /81. sz./ mellett megtaláltuk középkori balladánkat, Idorka történetét. /76. sz./ A Csépán feljegyzett többi ballada újkeletű, betyárballada, ill. hírvers. A családnév mindkét „Kismargita"-változatban ép, mindkét adatközlőnk Lebuki csárdának énekelte. Névnapokon, disznótoros vacsorákon énekelték a "Betyárgyerek az erdőbe" kezdetű balladát. /80. sz./ A 6. vers kezdősorai, valamint a 7. vers záró gondolata újszerű, az e dallamhoz társuló,  máshonnan ismert szövegekhez viszonyítva.

Külön érdemes még szólnunk a 91. sz. "Húzd meg jó" kezdetű munkarigmusról, ennek ritmusára adatközlőnk a tiszaugi híd építésekor, a harmincas évek második felébea. A negyed szünetek a motívumok végén, a cölöpökre zuhanó „báránka" vagy „kos" csattanásának idejét jelzik.

Dallampéldáinkon kívül bemutatunk a példatárban néhány olyan anekdotát, csúfolót, találós kérdést is, melyek a gyermekdalok keresésekor bukkantak felszínre. A «Bánom is ón..." kezdetűt /93. sz./ adatközlőnk gyermekkorában hallotta valakitől. Most már, magas kora miatt a dallam végét nem tudta teljesen pontosan előadni, éneke inkább beszédszerűvé vált. A prédikáció-utánzások /94. sz./ így leírva keveset adnak vissza az eredeti előadás ízes hanglejtéséből. Ez esetben sokkal fontosabb az, ahogyan elmondják, mint az, hogy mit is mondanak. Kodály Zoltán jól ismert gyermek-karának, a „Süket sógor"48 -nak szövegét juttatja eszünkbe a 97, 98 és 99. sz. adatunk. E kis szemelvények is színesítik a községről alkotott képünket.

 

A DALOK ELŐADÁSMÓDJA

A parasztság régebbi szóhasználatában az ének, éneklés kifejezések a vallásos szövegtartalmú dallamokra vonatkoztak. A világiakat dal, nóta kifejezésekkel illették. Ennek a régi megkülönböztetésnek még ma Is megvannak a nyomai az idősebbek be-szódében.49 „Mindig zengedeztem", mondta Kurenda László, amikor arról beszélt, hogyan tanulta meg édesanyjától az egyházi énekeket. A világi dalolásra az egész falu a „dallikázik" kifejezést használja. Hallottam ilyen kifejezést is, hogy arrul citerált az agyam, vagyis azon gondolkodtam.

A szép hangú dalosokat az egész falu ismerte, számon tartotta. „Itt van Káré, gyerünk be!" - mondták hajdan a legények, mert már messziről meghallották, megismerték a fosztókából kihangzó éneket, Gigorné hangját. A jó hangúaknak mondtákt „Kezdjél nótát! Te kezdd a nótát, te jobban tudod! Vágjál bele, mondjad, ne törődj vele!" Szivesen látták a jó dalost nemcsak a fosztókákban, hanem egyéb közös munkák alkalmával, illetve házibálakban is. Berkes Antalné is elmondta, hogyan hívták énekelni südődörgölő50 korában: „Danolni sokan tudtak lányok, bandába, de kezdőnek nekem kellett kezdeni. A többi szinte el nem tudta kezdeni. Magó Mari vót ugyanolyan nagy nó-tás. Minket elhíttak az egész faluba, összeőgyelegtem az egész falut, mert mondták: Gyere el Rozika, te tudsz szépen danolni."

A szép hangúakat nemcsak énekkezdósre biztatta a közösség, hanem a helyi ünnepségek szervezői is közülük kértek fel szavalót. Pl. fiatal korában mindig Závoczki Sándor szavalta március 15-én a Talpra magyar-t. Olyan erős, szép orgánuma volt, hogy hangja szertehallatszott az egész faluban. Betlehemezés közben pedig egyszer még a lámpa lángja is kialudt, amikor elkezdte a Csordapásztorokat /16. sz./. Tíz pengőt kapott érte a gazdától. Még ma is nagyon szép hangon énekel.

Mintha Fodor András költeményéből51 lépne elénk, úgy énekel Kurenda László, az egyik legértékesebb csépai adatközlőnk. Neki-nekibuzdul, megzengeti hangját, s lassú méltósággal libegteti szépen, régiesen, méltóságteljesen, tiszta, szép hangon, átlagon felüli muzikalitással dalait. Mindenki tiszteli sokrétű daltudása, hangszerjátéka miatt. Nem tolakszik énekelni, nem vágyik szereplésre. Szerény, szeretetre méltó egyéniség. A közösségen belül a dalosok kritikus füllel hallgatták egymás énekét. ,,Nem a hangján mondja", jegyezték meg a hamis ének hallattán.

A helyesen megválasztott tempó is fontos összetevője a szép, stílusos népi éneklésnek. A falusi ember nem siet el semmit, mindennek megadja a módját, s így a dalok tempója is mindig lassabb, mint sokan gondolnák. Az élénkség vagy vidámság a gyors tempóval nem azonos. Kurenda László ezt is nagyon szépen fogalmazta meg; „Szépen mondjad! ügy zengedezzed, mintha magad vónál!" - figyelmeztette Gisornét.  amikor az kissé gyorsabb tempóban énekelt. A zengedezés már önmagában is méltóságteljes előadást sugall. Talán a korral jár énekeseinknél az, hogy tempo giusto előadásmódból parlando válik, némely esetben. Érdekes volt a Bartók Béla gyűjtéséből lassú giustoként megismert „Megjött a levél" kezdetű /63. sz./ katonadalt elbeszélő előadásban hallani, mely már csak sejtette a hajdani feszes lüktetést. A „Jaj de szépen harangoznak hajnalra" /64. sz./ előadásmódja még kötetlenebbé vált, s a helyenként prózaszerű szövegbővülések is ezt a benyomásunkat fokozták.

Díszített éneket már csak néhány idős embertől hallottunk. Legszebben Kurenda László és Berkes Antalné énekében érvényesült. Pentatonizáló formulákat csak helyenként találtunk, pl. a „Kismargitá"-k záró sorai vagy a „Cifra csárda" harmadik sorának utolsó két üteme. /77, 73. ill. 71. sz./ Szép példákat találtunk arra a jellegzetes variálás-módra, ahogyan a dalosok egy-egy motívum közben lévő célhangot alulról vagy felülről egyaránt megközelítenek.52  Pl. „Pokrócomnak a négy sarkába" /56. sz./ mely a variáns hang, a szélső sorok utolsó két üteme és a közös hangnem révén hasonlóvá válik másik „klasszikus" katonadalunkhoz, a „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik"-hoz. További példa a „Megjött a levél" kezdetű /63. sz./ katonadal is.

A „Vadkörtefa fehéret virágzik" /58. sz./ harmadik sorának végén dallambővülést találunk, egy negyed értékű hang helyett négy nyolcadot, amely a sorvégi szünetet is kitöltve átvezet a zárósorhoz. Nem szótagszám-növekedés miatt jött létre, mint általában az aprózások, hanem zenei indíttatású. A hiányzó szöveget a szótag-, illetve a szóismétlés pótolja.

A 60. és a 61. sz. dal érdekes rokonságot mutat. Mindkét dal formája C-osztály-beli. Kezdő dallamsoruk is megegyezik. Utána azonban - mintha egy tőről fakadt, de különböző színű virágok lennének - mindkettő máshogyan folytatódik és zárul. Az egyik szó-n, a másik dó-n fejeződik be. Emiatt az előbbi régiesebbnek, az utóbbi nótásabb-nak, modernebbnek hat. Ugyanilyen dó-szó- ingadozó végződéssel gyűjtöttük a „Jó módja van a csődörös huszárnak" /60. sz./ variánsait Aradványpusztán és Nagyrábén /Hajdú-Bihar m./, valamint a szeghalmi /Békés m./ Nagy József hagyatékába53 is található egy szó-végű változat.

A két közölt „Kismargita" dallam /77. és 78. sz./ érdekessége, hogy első sorukat egy másik dallamtípusból kölcsönzik./„Leégett a jászkarai cserény".//83. sz./ E dallam pedig harmadik és negyedik sorát kölcsönzi ismét egy másik, gyakran Petőfi „Juhászlegény, szegény juhászlegény"54 kezdetű versének szövegéhez kapcsolt dallamból.

A „Ments meg engem Uram" /41. sz./ is a dallamvariálás érdekes és értékes példája. A négy versszakot előadva énekesünk szabadon használja, variálja az évtizedek óta megszokott dallam-elemeket. A harmadik versben átmegy egy másik dallamba.55  Hangismétléssel igazítja e 6+5-ös éneket a mondott 6+6-os szöveghez. A negyedik versben visszatér az eredeti dallamhoz. Elhagyja az első szót, ezért egyetlen negyednek énekli az első hangot. Így igazítja ismét a dallamot a szöveghez. Ezzel a dallamtípussal találkozunk már a 39. sz. példa dallamában, s ugyanezen típus hatása mutatható ki a példánk többi versszakainak első sorában is. Polyák Istvántól is felvettük ugyanezt az éneket. Az általa énekelt első sor közelebb áll a nyomtatott eredetihez. A részlet-szépségek bemutatása és az áttekinthetőség kedvéért minden dallamszakaszt külön közlünk.56 Itt jegyezzük meg, hogy általában Berkes Antalné hangvariánsai nagyon praktikusak, egyszerűsítik a dallamvonalat.57

Előfordul, főleg az új népdalstíluson belül, hogy egyazon szövegre más-más dallamot énekel akár ugyanaz a személy is. Pl. Berkes Antalnétól, amikor a „Kutyakapa-rósi csárda" kezdetű dallamot, ill. szöveget kérdeztük, először a „Réztepsibe sül a málé" c. dal hangjain kezdte énekelni. Csak külön kérésünkre váltott át az e szöveghez megszokott dallamra. /49. és 50. sz./ „Lehetett ez több hangon is, ahogy rágyütt az emberre" mondta annak jeléül, hogy szerinte ez így is jó. Érdemes megfigyelni, milyen jól illik ez a dallam is a szöveghez.

Szótagszám-bővülés, és emiatt hang-aprózás, illetve új motívumok betoldása a dallamba, tipikus jelenség népzenénkben. A csépai anyagban is találtunk rá példákat, így az „Esik eső" /55« sz./ negyedik sorában, a „Pokrócomnak a négy sarkába" /56. sz./ harmadik sorának végén, a 66. sz. dalban, és hangismétléssel egyensúlyozta az énekes a „Jaj de szépen harangoznak" prózaszerű szövegbővüléseit is. /64. sz./ Ahol pedig kevesebb a szöveg-szótag, mint a dallamhangok igényelnék, ott az énekes ösztönösen kipótolja. Így Berkes Antalné magától kijavította az „Élőknek, holtaknak ura, kegyes atyánk" /42. sz./ 4. versében a könyvben előforduló sajtóhibát. /Tagja helyett tagjaira./ Ugyanerre az énekre, amelynek 22 verse van, adatközlőnk megjegyezte: „Ezt nem végig mondtuk, ezt a nagyon hosszút e!"  A felvételen is csak hét verssel adja elő, a végefelé azt is elsieti. Emlékezete szerint mind a 22 versével csak Mindenszentekkor, a temetőben énekelték. Ugyancsak Berkesné emlékezetből, nem könyvből idézte fel a „Jézus az én reményem" kezdetű éneket. /43. sz./ A kottában található felütéses kezdést magyar ízlés szerinti súlyos kezdésre alakította át, parlan-do-szeru előadásmódban. A gyűjtés során figyeltük a dallamok záró-ritmusképleteit is. A nyolc szótagú palóc dalokra jellemző befejező ütemekre nem találtunk példát.

Kurenda László szokása, hogy dalaiban prózai vagy recitált átvezető szövegeket alkalmaz az egyes szakaszok között, „Itt mondja, hogy...", „Azt mondja, hogy"szavak-kal. /61. 63. 72. sz./ Az „Idorka" balladában pedig az énekes szinte mesévé oldja a történetet, a prózai közjátékok által. /76. sz./ A recitált szövegmondás miatt kolduséneknek nevezte Ócsai Petemé a 89. sz. szöveget, amelyet ima formájában ismerünk.58 „Pál bácsinak hívták a koldust. Elnyújtva, kantáivá mondta. Van vagy 10 verse!"

A népdalok előadásakor gyakorta tapasztaljuk, hogy az énekes - általában az új stílusú dallamoknál - megismétli a dallam második felét. Vagy ugyanazzal a 3. 4. szövegsorral, mint előbb énekelte, vagy újabb, rokon-gondolatokat hordozó szavakkal, sorokkal. Az előbbi jelenséget akkor tapasztaljuk, ha az adatközlő nyomatékot akar adni a dal befejezésének. Ugy gondoljuk, akkor igazi az ismétlés, ha az énekes kissé továbbszövi benne a gondolatait, ha újabb két sor teszi azt igazán indokolttá. Pl„ Kurenda László katonadalainak szövegismétlései. /53. 62. 63. sz./ Ugyanezt a jelenséget hogyan látja a falusi énekes? Végvári László és felesége szerint pl. a „Kismargitá"-ban „benne van az ismétlés". De a „Leégett a jászkarai cserény"-ben nem kell ismételni. Ez utóbbira mondták: „Ez az érdekes!'Ebbe a nótába egyetlen ismétlés sincs! A legutolsó se. Ballada, nem ismétel egyet se." /A „Kismargitá"-t ők nem tartották balladának./

A falusi zenei gyakorlatban előfordul, hogy egy szövegnek több dallama is van, mint azt a „Kutyakaparósi csárda" esetében leírtuk. Megtaláljuk azonban a fordítottját is, azt, hogy egy dallamra többféle szöveget is énekelnek. Pl. „Sírt az anyám" /53. sz./, vagy „Szendre báró"./81. sz./ Ez utóbbi dallamra énekelte adatközlőnk a „Szépen legel a kisasszony gulyája",59 és a „Túl a Tiszán van egy kopár legelő   -szövegeket is. Az első két szöveg kontaminálódását Ujváry Zoltán Gömörre jellemzőnek tartja.

Előfordul az is, hogy azonos dallamon mondott szövegek között csak egy szakasz vagy két sor cserélődik. Pl. az „Isten veled Szent György kórház" /61. sz./ harmadik verse más dallammal, mint kezdő szakasz szerepel, s új dalnak tűnik. /53. sz./ De az előző dal végére is nagyon jól illik, mint befejezés. Másik példa /51. sz./ „Jaj Istenem, de nagy bú van a fején". Itt nem is egyszerű csere történik, hanem azt látjuk, hogy azonos két szövegsorral fejezi be az énekes az első és a harmadik verset is. Így hangzott a szöveg többszöri éneklés esetén is. Nyilvánvaló a kopás, az első szakaszban más két sornak kellene következni a kezdő mondat után. De énekesünk így is jónak érzi. Itt térünk vissza a korábban már említett „Jézus az én reményem" kezdetű /43. sz./ énekhez. Bár adatközlőnk leginkább könyvből énekelt, ezt kivételképpen emlékezetből idézte fel. A szöveget a nyomtatottól eltérően alakította előadásában. Így a könyvbeli 4. verset másodiknak, a másodikat pedig harmadiknak énekelte. A nyomtatott 3. verset kihagyta, bizonyára nehezebben megjegyezhető, elvontabb tartalma miatt.

Szólnunk kell még a szövegromlásokról, félrehallásokról, amikor egy-egy szó vagy kifejezés eltorzulva, értelmét vesztve örökítődik tovább, hallás után. Néhány ilyen romlást az ép változatok alapján kijavítottunk. Pl. „káplánja" helyett „káplárja" /78. sz./, „dros trombiták", ill. „gyors trombiták" helyett „dob, s trombiták". /19. 20. sz./

Befejezésül ismét Fodor András költeményét idézzük:62  „Ül Küsmödi bácsi jobb könyökére dőlve, / balkezéről intőn égre bök az ujja..." Mint ahogyan a költő,  úgy Sebők Andrásné adatközlőnk is megfigyelte a régebbi névesték, disznótoros vacsorák asztaltársaságát. Elmondta, hogy az éneklő férfiak az élénkebb tempójú dalokhoz uj-jukkal pattintgattak, a lassú nótákhoz pedig kis gesztusokat, a dal hangulatának megfelelő kézmozdulatokat tettek.63

 

NÉPI HANGSZEREK

A század első felében Csépán is ugyanolyan hangszereken muzsikáltak, mint feltehetőén az Alföldön másutt, abban az időben.64 Az egyszerűbb hangszereket a falusiak maguk készítették, a „komolyabb" hangszereket pedig boltban vásárolták. Tekintsük. át a hangkeltő eszközök sorát a Kurenda Lászlótól, Polyák Istvántól és Sebők András-nétól kapott adatok segítségével.

A legelterjedtebb, legnépszerűbb hangszer a citera vagy tambura volt. Házilag készitették. Egy sorost és két sorost is használtak. Csikófejes volt. Hasas vagy ga~ lambdúcos citerát nem láttak. A kisfejeket fiókoknak nevezték. A vendéghúrokat a kis-fejekkel szemben a dallamhúron megszólaló hang magasságára hangolták. „Besegített a prímába." Minden húrt mindig szépen felhangoltak, kulccsal. Azt vallották: „Minél ma-gosabb, annál hangosabb." Bőgőhúrt is szereltek fel. E célra a cimbalmosoktól kértek cimbalomhúrt. „Be vót tekerve." Libatollal nyomták és verték, mert „az jobb, mert nem olyan kemény, mint a pulykatoll." A citerák teteje ki volt vágva, az oldala megmintázva, díszitve.

Otthon, saját szórakozásukra is citeráltak az emberek, de a játéklehetőség a tamburabálakban adódott. Itt vagy maguk zenéltek felváltva a legények, vagy zenészt fogadtak. A belépti díj 2-3 krajcár volt. A begyült összeg egy részét kapta a muzsikás, a nagyobb rész illette a háziakat, „ahun piszkoltak". „Mink vótunk nyócan is, de az a baj, hogy egy se tudta a nótákat elciterálni úgy, hogy járni lehessen rajta. Egy se tudta a nyóc közül megtanulni, csak verte, verte, osztán talpa alá nem tudta az embernek verni." Kurenda László nagyon sokat citerált fiatal korában ezekben a há-zibálakban. De,,más is fogott nótát azért", mondta. Első hangszerét használtan vette egy falubelitől. „Vida Pistátúl vettem. PÍzt adtam, meg amír ott dógoztam nála.  Az mán jól tudott, újat vett magának." 10-12 éves lehetett, amikor megtanult citerázni. Egy cimborájának, Óberna Pistának az édesapja tanította. „Fogta az ujjamat, a tollat, rányomta jól /a húrokra/ úgy, hogy azt mondta: ezt megemlegeted, hogy hogy tanultál! Utána eltanáltuk, hogy fát tettünk, oszt megzsíroztuk, az csúszott rajta /a húrokon/11. A két kéz munkáját külön tanították neki.

Kurenda László tudott harmonikázni és fúvós hangszeren játszani is. Hegedűvel is próbálkozott. „Megtanálom rajta most is a nótát." „Orgonát is próbáltam. Lábbal elfelejtettem nyomni. Csak azokat /a dalokat/ próbáltam, amiket tudok " /vagyis népdalokat / A templomtakaritó, aki szomszédja volt, figyelmeztette, hogy éneket játsszon.

A fiatalok közül abban az időben kevesen engedhették meg maguknak, hogy komoly hangszereket vásároljanak. Nagy leleményességgel készítettek hát maguk. Kukoricából cirokhegedűt csináltak. íztől-ízig levágtak egy darabot a szárból. A csonkjánál szépen felhasították a nyersebbjét. Dugtak alá pecket, két kis lábat. Kiszedték alóla a belét, „mert nem szólt, ha vastag vót". Ugyanígy készült a vonó is. A kettőt összedörzsölték, nyikorgó hangot adott. Meg volt nyálazva is. „Ha elpusztult, csináltunk másikot, úgy csikorgattuk." A hosszú kukoricaszárra gumit feszitettek, az volt a bőgő. Volt, aki papirból dudát tekert és fújta, mint az igazit. Fésűn muzsikáltak leggyakrabban. Papírt hajtottak rá, és beledúdolták a dallamot. Főleg disznótorba mentek így zenélni, szomszéd gyerekek, cimborák, négyen-öten együtt. Szűrösöknek hívták őket. „Divat vót, hogy bekentük magunkat." Rongyos ruhába öltöztek. A lányok fiúnak, és fordítva. Amikor bementek a disznótoros társasághoz, azok ki akarták bontani az ál-férfiakat, megnézni, tényleg azok-e? A lányok árral szurkálták védekezésül a bon-togatókat. „Míg odabe bolondoztak, vót úgy, hogy addig meg elvitték a hurkát a kemen-cóbül vagy a kamrábul. De az mán nem mutatkozott be, hogy kik vótakl"

A kést is zeneszerszámnak tekintették. Az élét függőlegesen az ajkukhoz téve fütyülték a dallamot. A fésű-muzsikához hasonlatos hangot adott. Nádsipot és füzfa-sípot is faragtak maguknak. A nádsípnak „a belseje szólt". „A fűzfa, mikor fakadt, lehúztuk a haját. Megnyomkodtuk, oszt legyütt a haja, lecsúszott, abból csináltunk fütyülőt. Arasznyit. Ha meghervadt, nem fütyült." „Furulya is vót, a juhászoknak, 6 lyukú, égerfából. Égetve vótak rajta a lyukak. Síp vót rajta." Ismert és használt fúvós hangszerük volt még az okarina, tárogató és a klarinét is. Bőrdudát még látott Kurenda László, „a rétekbe vótak ilyen bőrdudások." Köcsögduda nem volt használatos, de láncos bot az igen, a betlehemesek kezében, karácsonykor. Tekerőt is láttak,  de a faluban senkinek sem volt, emlékezetük szerint. „A rétbe összegyűltek télen. Ott tekerőztek is."

Ritmus-hangszerként botot támasztottak az asztalhoz vagy az ajtóhoz, s a kezüket húzták rajta. Az adta a hangot, köcsögduda-szerűen. Vagy a tenyerüket az asztallapra tették úgy, hogy „az ujja kíjebb állt. Azon rángatta a botot, mindig lefele. Véres lett az ujja." Az ajtófélfát dörzsölve is adtak ritmust az énekhez. „Még dalolt is vele e!"

Csengőket, kolompokat itt is használtak a pásztorok. A gazdák a 20-as években Dévavanyára is hordtak eladni saját termésű bort, ökrös szekéren. A hat ökör nyakáé rézcsengő volt szíjjal, rézcsattal. Két falu közt levették az állatokról, „hogy ne rója egész nap a nyakába." A falu alatt azonban visszaakasztották. „Ahogy lépett, úgy csengett." A lovak nyakán, ha szánkót húztak, csörgő volt. A csengőt az oldalához, az istránghoz kötötték. A juhnyájban csak az ürünek volt csengője,  amit vásárokban nagy gonddal válogattak ki. A birkákra pergőt erősítettek. „Teheneknek vagy bikának vót jobban kolomp a nyakába. Olyan szépen tudta kongatni, amikó menti"  A csürhés vagy kanász dudálva járt. Tehén szarvából készített hangszerén dallamot is ki tudott játszani, mert a katonaságnál valamikor hornista volt. „Kifútta rajta olyan szépen, hogy: Megállj, megállj, kutya Szerbia."65 Urbán Sándor a kezéből dudát formálva próbálta megmutatni, hogyan tülkölt reggelente annakidején. /78. sz./

Hegedű, brácsa, bőgő és cimbalom is volt a faluban. Gombos harmonikát Csehszlovákiából hozattak. Azon játszottak a tánciskolában és néha a házibálakon is, citerával felváltva, nemcsak fiúk vagy legények, hanem leányok is játszottak hangszereken, citerán, harmonikán. Polyák István a lányát hegedülni is tanította.

Ez a sokszínű, tarka kép napjainkra elszürkült, a zenélési alkalmak elmúlásával csak vidám emlék maradt.

 

PARASZTBANDÁK

A századforduló idejéről van az első adatunk parasztzenekarról Csépán. Dudás Balázsra úgy emlékeznek, hogy „Mónár Balázs vót a rendes neve. Rézdudán66 játszott. Bandával jártak." Mind a fúvós, mind a vonós zenekarnak megvolt a divatja a század elejétől napjainkig.

A század első felében Csépa zenei életének fontos tényezői voltak ezek a zenekarok. Közreműködésük nélkül nem eshetett meg a szüreti bál, felvonulás, de egy-egy műkedvelő előadás sem. A hangszertanulás akkor még igen nagy nehézségekbe ütközött. A legtöbben nem is gondolhattak arra, hogy hangszert vásároljanak, s magasabb zenetanulmányokig nem juthatott el a legtehetségesebb sem. Általában - mint legképzettebb - a kantortanító foglalkozott a zenélni vágyókkal.

A körülmények ismeretében elismeréssel kell adóznunk azoknak a lelkes zenebarátoknak, akik zenekarba tömörültek maguk és mások szórakoztatására, s egymást kölcsöncsen segítve jutottak el az együttes muzsikálás olyan fokára, hogy műkedvelő előadások zenekiséretét is színvonalasan elláthatták. A zenekari tagok Kottaismerete különböző volt, egyéni ambíciójuktól és az irántuk támasztott igénytől függően. Elméleti vagy hangszerkezelésbeli hiányaikat muzikalitásukkal igyekeztek pótolni.

Polyák István 1923-ban „lett bolondja a hegedűnek", Mint gyermek, bámulta a házszentelésre odahívott cigányzenekar prímásának játékát, Ettől az időtől kezdve a citeráját vonóval húzgálta. Rövidesen vett egy hegedűt Jákobéi Ferenc asztalostól, 6 golyvás galambért és 6 zsák kukoricáért? Nyikorgattam az udvaron hátul, hogy ne hallják. Mert annál mocskosabb hangszer nincs, mint a hegedű, ha valaki nem tud rajta játszani. Az orgonabillentyü tiszta hangot ad, de a hegedű más!" 1924-ben már elég jól játszott. Bartucz tanító úr oktatta Tassy Dezsőt, az pedig őt, a hegedűjáték fortélyaira. 1925-ben vásárolt egy hegedűiskolát. Tassy Dezsővel együtt egy év alatt megtanulták a gyakorlatokat belőle. Ettől kezdve kottából tanulta a slágereket: tangót, foxot, csárdást, polkát. Budapestről rendelte a kottákat. Hívták volna továbbtanulni, de nem mehetett. Apja meghalt még az első világháborúban,  édesanyja öt gyermeket nevelt özvegyen. Polyák Istvánnak gazdálkodnia kellett a 12 hold földjükön. Lovuk, kocsijuk is volt, azzal fuvarozott. De a zenéléshez nem lett hűtlen. Szabad idejében zenekart alakított.

Barátai közül egyik hegedűt vett Csongrádon, újonnan. A nagybőgőt ott Gsépán csináltatták. Két cimbalmosuk is volt, Réger János és Nagy Károly. ,,Ők ketten elég jó muzsikusok vótak. A zenekarban a hegedű és a cimbalom szólama vót a fontos." Polyák István tanította a zenésztársakat, fül után. Csak az egyéni növendékeinek ta-nitott kottaismeretet.

Esténként a Katolikus Ifjúsági Egyesületben szórakozott a fiatalság.  A zenészek ott tartották a hangszereiket. Onnan indultak éjjel 11 óra tájt szerenádozni a lányos hazakhoz vagy névnapolni, sokszor éjfél után kettőig, háromig is. ,,A Rétbe is mentünk, onnan csak másnap jöttünk haza, olyan is előfordult. Egyszer megtréfál-tunk egy öreg gazdát. De jó kis bor, mondogattuk neki, alig győzte hordani. Egyszer meg Mihály napra hívtak meg bennünket. Idős ember volt. Pertut ivott velem, hogy maradjak zenélni. Ital és tésztaféle volt. Éjfél tájban kolbászt hoztak, hogy el ne menjünk. Pénzt nem adtak." Ha a rétből másnap reggel felé tértek csak haza, a hangszereket otthagyták, hogy az emberek ne lássák, honnan jönnek. A harapós kutyáktól nem féltek. ,,Nyikorgatom neki a hegedűt, attól fél", mondta Polgár István.

Fonóban, fosztókákbaa. majd lakodalmakban is muzsikáltak. Nagy bálakban is, pl. a Gazdakör bankettjein. Vacsora alatt és utána a tánchoz. Fox, keringő, tangó, korábban polka, négyes csárdás, körcsárdás volt a legkedveltebb tánc. Két nő és egy férfi is táncolhatott együtt, ha a barátnénak nem volt táncosa.

Cigányzenekar három volt a húszas-harmincas években Csépán. A zene mellett vályogvetéssel, tapasztássál, horgászással is foglalkoztak. Névnapokkor összeálltak, s csoportosan mentek köszönteni. Ilyenkor magyarnótákat játszottak. Pénzt kaptak érte. Híres prímás volt Miska. Az ő temetésén történt az, hogy a hegedűjét a koporsóra tették. Az asszonyok körülállva, hajukat szaggatták, de az egész cigányság is siratta.

A parasztbanda tagjai a műkedvelő előadások alkalmával a cigányzenekarral egyesültek. A kántor segítségével népszínművek és operettek zenekiséretét tanulták be és adták elő óriási sikerrel. „Az előadásokért, de a próbákért is egészben pénzt kaptunk." Az előadást követő bálat is mindig ők muzsikálták végig. Ez kb. a negyvenes évek elejéig tartó szokás volt.

Tassy Dezső a 60-as évek elején a helyi TSZ-ben szervezett zenekart, mely évekig működött. Jelenleg egy parasztbandáról tudnak a községben, akik lakodalmakban rézfúvós hangszereken muzsikálnak. Abban a zenekarban, amelyet alkalmunk volt látni, hallani, gitár, harmonika, szaxafon és hegedű szerepelt. Játékukat a harmonizálás iránti igénytelenség jellemezte.

 

ÖSSZEFOGLALÁS

A századforduló napjainkig eltelt évtizedek zenei emlékeiből adtunk ízelítőt e tanulmányban. A palócsághoz kötődés fő kérdése mellett arra kerestünk feleletet, hogy őriz-e még régies vonásokat Csépa népzenéje. Mennyire változott meg a falu zenei ízlése a három emberöltő alatt, tartottak-e meg valamit elődeik szokásaiból, s ha-igen, az milyen formában él tovább napjainkban. Az adatok láttán - mint egyéb gyujtőutak után - most is felmerül a kérdés, gazdag-e vagy nem, illetve mennyire értékes az ösi-szegyujtött anyag. Erre megnyugtató feleletet csak Csépa és az egész Tiszazug bővebb ismeretében mondhatnánk. Ugy gondoljuk, nem az számít, hogy sok vagy kevés a talált adat, hanem az a fontos, hogy a gyűjtésre fordítható rövid idő ellenére sok olyan emlék került felszínre, ami a további kutatásokhoz ösztönzést adhat.

Megállapítható, hogy bár Csépa nem igazán dalos falu, a közös éneklési alkalmak egész sora kapcsolta össze a kisebb-nagyobb közösségeket éppen úgy, mint az ország más falvaiban. A télen-nyáron együtt töltött sokféle munkaalkalom összehozta a rokonokat, barátokat, ismerősöket, és együtt kerestek kikapcsolódást is a fárasztó napi munka után. Közös élmények forrása volt a nagy egyházi ünnepek vagy a névnapok sora. Egy-egy család örömében és bánatában is szinte az egész faluközösség osztozott, ha az élet rendje szerint valahol lakodalomra vagy temetésre került sor.

A gyűjtött dal- és a hozzá kapcsolódó egyéb adatanyap; sokarcú. Híven tükrözi azt a sokféleséget, amikor vagy amire elődeink e dalokat használták. Mutatja, hog;y a zene mennyire átszőtte a régi csépaiak, általában a régi emberek életét, ünnep- és hétköznapjaikat egyaránt.

A dalok rétegződéséről több szempont szerint is beszélhetünk.  Megállapíthatjuk, hogy azok nagyobb részét mindig valamilyen esemény alkalmával énekelték. Ezeket az alkalmakat az egyén vagy család életének fontosabb állomásai, a naptári év ün-nepei, illetve a közös munka jelentette. A dalanyag egy vékony rétege már nem kötődik csoportos tevékenységhez, mint ahogyan az előbb említett népdalok, énekek egy részét sem használják már rendeltetésének megfelelően. Elmúltak azok a szokások, melyekhez kapcsolódtak. A dalanyag azonban túléli az eseményeket, amelyekhez valamikor tartozott. Csak kérésünkre éneklik el az adatközlők, s megpróbálnak arra is emlékezni, mikor, miért volt az adott dal olyan fontos számukra, hogy megjegyezték, milyen szerepe volt az életükben.

Világszerte divat ma a régiségek felkutatása, megőrzése, mai életünkbe való beillesztése. A falusi egyszerű emberek tudatában a "régi", mint kormeghatározás, nem terjed túl nagyapáik, szépapáik idejénél. Adatközlőink nem is sejtik, mennyire régi valójában egy-egy szokás vagy dallam, szöveg. A bemutatott anyagban - ha nem is nagy számban - vannak régies momentumok. Van pl. néhány olyan darab, mely 16-17. századi énekes líránk zenei részére vet némi világot.67 Lényegesen több az újkeletű adat. Erre a falusiak megváltozott életmódja, a megváltozott zenei ízlés, és az utóbbi évtizedekben a rádió és TV igen népszerű népdal- és nótamüsorainak nagy hatása adhat magyarázatot.

Vizsgálhatjuk példatárunk anyagát abból a szempontból is, hogy az milyen százalékban énekelt anyag, s mennyi a hangszeres darab. Sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy bár szereztünk adatokat a korábban Csépán működő parasztbandákról, ill. hangszerjátékról, élő hangszeres népzenének már alig találtuk nyomát.

Ha az adatközlők életkora szerinti megoszlásban tekintjük át a gyűjtött anyagot, illetve nemek vagy vagyoni megoszlás szerint, Kodály Zoltán egykori megállapításait látjuk igazolódni.68 Általában gazdagabb a nők dalkincse. Jelen tanulmányunk adatközlői között is több a nő, mint a férfi. A nők rendszerint a férfiak dalait is tudják. S minél vagyonosabb valaki, annál több városi hatás mutatkozik meg dalkincsében. Életkor tekintetében kivételesnek kell tekintenünk egyik jó adatközlőnket, Sebők Andrásnét, aki fiatal kora ellenére sok dalt tud és jól énekel.

A népdalok előadásbeli sajátosságai tekintetében is mind olyan jelenségeket észleltünk, melyek a magyar népzene egészére, a magyarországi népdaléneklésre általában jellemzőek. Így pl. a díszített énekstílus /főleg idősebbeknél/, a mértéktartó tempóvétel, tempo giusto-dalok parlandoszerű előadása, a dallam- és szöveg-variálási módok, bővülések, dallam- illetve szövegcserék, ismétlések, egyéb ösztö-nös vagy tudatos változtatások, alakítások, romlások, az énekléshez kapcsolódó apró mozdulatok, gesztusok, a dal hangulatának megfelelően.

Nem törekedhettünk teljességre. Ha valamely adat hiányzik, nem jelenti azt, hogy korábban nem is volt, csak azt, hogy a mostani gyűjtés alkalmával nem került elő. Még így is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ezt az anyagot felvehettük. A kézirat elkészítésének idejéig két adatközlőnk hunyt el. Feltételezhetjük, hogy mint másutt az országban, itt is korábban bővebb forrásokból áradt a népzene, s e mostani keresztmetszet csak halvány visszfénye egy gazdagabb, régiesebb dalkultúrának.

Egy teljes albumhoz képest nagyon kevés, szegényes egyetlen fénykép. De ha valakiről csak ez az egyetlen felvételünk van, ereklyeként őrizzük. A bemutatott anyaggal sem törekszünk többre. Reméljük, hogy munkánk szerény segítséget adhat a kutatáshoz azoknak, akik a magyar népzene és zenetörténet kölcsönhatását vizsgálják, vagy a népdalok életét, változásait figyelik, hogy majdan az egyes jelenségekből általános törvényszerűségeket próbáljanak megállapítani.

 

Irodalom

Alföldi dallamkérdező. UTA xeroxált jegyzet.

Baka János, 1914.
Erdélyegyházmegyei ónekeskönyv. összeállította és orgonakisérettel ellátta Baka János. Gyergyószentmiklós, 1914.

Bakó Ferenc /szerk./, 1968.
Módszerek és feladatok. Palóc kutatás módszertani közlemények I. Eger, 1968.

Bartók Béla, 1966.
A magyar népdal. In: Bartók Béla összegyűjtött írásai I. Közreadja Szőllősi András. Budapest, 1966.

Bartók Béla, 1966.
Miért és hogyan gyújtsunk népzenét? In: Bartók Béla összegyűjtött írásai I.
Közreadja Szőllősi András. Budapest, 1966.

Bencze Lászlóné, 1974.
A ladányi torony tetejébe. Hortobágyi és sárréti népdalok. Püspökladány, 1974.

Bencze Lászlóné, 1977.
Szivárványos az ég alja. Bihari népdalok. A Bihari Múzeum közleményei. 4. Berettyóújfalu, 1977.

Bencze Lászlóné. 1982.
Népzene és néptánc Békésen. In: Békés néprajza /szerkó: Dankó Imre/. Békés, 1982. /sajtó alatt/

Berze Nagy János. 1940.
Baranyai magyar néphagyományok. Pécs, 1940.

Borsai Ilona /szerk./, 1971.
Kérdőív palóc területek jellegzetes és értékés dallamainak kutatásához I-II. Eger, 1974.

Borsai Ilona. 1977.
Népdalkörök és népzenegyűjtés. KÓTA 2. sz. 8-10.

Borsai Ilona, 1978.
Régi stílusú elemek megjelenése az új magyar népdalstílusban. Ethnographia LXXXIX. /1978/ 136-146.

Borsai Ilona, 1959.
Díszítés és variálás egy mátrai falu dalaiban. Ethnographia LX. /1959/ 269-290.

Borsai Ilona. 1972.
Népénekeink az élő szájhagyományban. Vigilia. 317-318.

Borsai Ilona, é.n.
Kérdőív énekes-táncos gyermekjátékok gyűjtéséhez.

Borsy I.-Rossa E. /szerk./, 1968.
Tiszán innen, Dunán túl. 150 magyar népdal. Budapest, 1968. Cantus Catholici. 1651. /CC/ Debreceni Énekeskönyv. 1774.

Dömötör Tekla. 1964.
Naptári ünnepek - népi színjátszás. Budapest, 1964.

Dunántúli Daloskönyv. 1947.
Magyar Kórus, Budapest.

Fodor András. 1956.
Küsmödi bácsi énekel. In: Tarka madár. Magyar költők versei gyermekeknek. Budapest, 1956.

Gulyás Éva-Szabó László /szerk./, 1975.
Túl a Tiszán a szendrei határban. Népballadák és históriás énekek Szolnok megyéből. Szolnok, 1975

Hozsanna! 1948.
Magyar Kórus, Budapest.

Járdányi Pál, 1961.
Magyar népdaltipusok. Budapest, 1961.

Kerényi György. 1961.
Népies dalok. Budapest, 1961.

Kodály Zoltán, 1965.
Gyermek és nőikarok. Budapest, 1965.

Kodály Zoltán, 1952.
A magyar népzene. A példatárat szerk. Vargyas Lajos. Budapest, 1952.

Kodály Zoltán, 1965.
Visszatekintés. Szerk. Bónis Ferenc. Mátyusföldi gyűjtés. Nagyszalontai gyűjtés. Budapest, 1965.

Kodály Zoltán,
Bicinia Hungarica III.

K. Kovács László. 1944.
A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kolozsvár, 1944.

Lajos Árpád, 1974.
Este a fonóban. Borsodi népszokások. Budapest, 1974.

Lajtha László, 1956.
Sopron megyei virrasztó énekek. Budapest, 1956.

Lelkes Lajos /szerk./, 1980.
Magyar néptánchagyományok. Budapest, 1980.

Lizanec P.M. - Vaszócsik V.l., 1974.
A kárpátontúli magyar lakosság népballadái. Uzshorod, 1974.
Magyar Népzene Tára /MNT/,

Neiszermann I. I927.
Új Lelki Manna. Keresztény katholikus ima- és egyházi énekfüzór a katolikus hivek számára. Nyomtatja és kiadja Steinbrener ker. János Winterbergben.

ifj. Mezey Nepomuk János, 1883.
Istent dicsőítő Egyházi Énekeskönyv... Szentes, 1883.
Nagyenyedi Halottas. 1769.

Dr. Nagy János, én.
Kéziratos népdalgyíljtési hagyaték a család tulajdonában. Debrecen, én..

Papp G., 1970.
Régi Magyar Dallamok Tára II. A XVII. század énekelt dallamai. Budapest, 1970.

Rozmis Ferenc. 1848.
Kéziratos halottaskönyv. Gsépa, 1848.

Sárosi Bálint. 1971.
Cigányzene. Budapest, 1971.

Sárosi Bálint. 1978.
Magyar népi hangszerek. Ének-zene szakköri füzetek 1. Budapest, 1978. Siralmas ház. Református halottaskönyv. Karcag, 1894.

Schram Ferenc. 1972.
Turai népszokások. Szentendre, 1972.

Szabolcsi Bence. 1947.
A magyar zenetörténet kézikönyve. Budapest, 1947.

Dr. Szállási Sándor. 1930-35.
Tiszazug problémái. Csépa község szociográfiája. /Kézirat/ EA. 4521.

Szendrey Janka-Dobszay László-Rajeczky Benjamin. 1979.
XVI-XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben I-II. Budapest, 1973.

Szomjas Schiffert György. 1972.
Hajnal vagyon, szép piros. Énekes várvirrasztók és órakiáltók. Budapest, 1972.

Szűcs Sándor. 1977.
Régi vándor dudásokról, hegedűsökről. In: Bencze Lászlóné: Szivárványos az ég alja. Bihari népdalok. Berettyóújfalu, 1971« 197-205«

Terjéki József, 1975.
Archaikus szövegek. Jászjákóhalma. /Kézirat/ A szolnoki Damjanich János Múzeum Néprajzi Adattárában 1205-76.

Ujváry Zoltán. 1977.
Gömöri népdalok és népballadák. Miskolc, 1977.

Ujváry Zoltán, 1978.
A temetés paródiája. Temetés és halál a népi játékokban. Debrecen, 1978.

Varga Mihály. 1937.
Örökimádás. A legméltóságosabb Oltáriszentség Imakönyve. Szent István Társulat, Budapest.

Vargyas Lajos, 1976.
A magyar népballada és Európa. I-II. Budapest, 1976.

Zsasskovszky Ferenc, 1900.
Katholikus egyházi énektár. Eger, 1900.


  1. Borsai Ilona, 1971.
  2. Bakó Ferenc /szerk./, 1960.
  3. Alföldi dallamkérdező
  4. Kérdőiv énekes-táncos gyermekjátékok gyűjtéséhez, összeállította Borsai Ilona
  5. Vargyas Lajos, 1976.
  6. Dr. Szállási Sándor, 1930-35. 20.
  7. Vargyas La.ios. 1976. 128. Korponai István közlése.
  8. Bencze Lászlóné. 1977. 114.
  9. Bencze Lászlóné. 1977. 91.
  10. A háromkirály-járással kapcsolatban lásd e kötetben Barna Gábor tanulmányát.
  11. A halottvirrasztás témájához lásd még g. Kovács László, 1944. Lajtha László. 1956. és a Magyar Népzene (Pára /MNT/ V. kötet előszavát.
  12. Kerényi György. 1961. 109.
  13. Dankó Pista egyik híres dala. Sárosi Bálint. 1971. 154.
  14. Kerényi György. 1961. Függ. 230. A lakodalomról lásd még Orsi Julianna kötetbeli tanulmányát.
  15. Kerényi György, 1961. 102.
  16. Publikált változatát nem találtuk.
  17. Az énekes jól utánozza a fúvós hangszerek cifrázatát. Mindig erre a nótára járta. A cigányok is tudták a dallamát. „Szárító dolog volt." A seprű mindig a lábát keresztezte, csak úgy csattogott azon is a nóta! A csizmaszára is csattogott. Névestén is táncolta. Ő maga húsfőző volt a lakodalmakban mindig. Vacsora után a vendégek kezdték neki mondani: „Elek bátyám, járja mán el, a Jóisten áldja meg!" Mert látták már másutt, hogy hogyan táncolja. Inokáról járt át egy Csernus nevű táncmester, de nem attól tanulta. Csak magától. „Valahogy rágyüttem."
  18. Bencze Lászlóné. 1977. 66.
  19. Hasonló adatokat lásd Ujváry Zoltán. 1978. 87, 146.
  20. Feltehetőleg népies dal, mindeddig nem sikerült megtalálnunk.
  21. A farsang-temetés, téltemetés egyéb jellegzetes formáit lásd: Dömötör Tekla. 1964. 92.
  22. Lásd példatárunk 90. sz. E témához lásd: Szomjas Schiffert György, 1972.
  23. Publikált változatát nem találtunk.
  24. MOT II. 999. 888.
  25. Publikált változataikat nem találtuk.
  26. Kodály Zoltán-Vargyas Lajos,   1952. 409.
  27. Borsy I.-Rossa E.  /szerk./,   1968.   76.
  28. Kerényi György, 1961. 141.
  29. Szabolcsi Bence, 1947. 35.
  30. Hozsanna! Magyar Kórus 29.
  31. Bencze Lászlóné. 1979. /kézirat/
  32. Mezey Nepomuk János. 1883. 128. ill. 154.
  33. Meiszermann I. 1927.
  34. Varga Mihály, 1937.
  35. Rozmis Ferenc. 1848.
  36. Szendrey Janka-Dobszay László-Ra.jeczky Benjamin. 1979. II. 98.; Lajtha László, 1956. 135. 190-192.
    36/a A közölt katonadaloknak csaknem felét a fiatal Sebők Andrasnétól jegyeztük fel. Ez is igazolja Ujváry Zoltán megállapítását: „A nők dalkincsének is van szekunder rétege. Ez elsősorban a katonadalokra vonatkozik."- 1977. 111.
  37. E kérdéshez lásd Borsai Ilona, 1977. 8-10. valamint Borsai Ilona, 1977. 136-146.
  38. Bencze Lászlóné,   1974.  23.
  39. A csúfoló szövege: nCsíramálé melegébe,  dugd az apád f..-be!"  Gigor Józsefné szerint Kicsiráztatjak a búzát,  beteszik az ágy alá,  ottan nem jár senki. Ha a csírája olyan magos,  mint egy gyufalszál,   azt  összeaprítják késsel,  beleteszik a nagy famozsárba.   összetörik. Vizet tesznek rá,   az ázik egy órahosszáig.  Dörgöl-getik szépen benne.  Megédesedik a viz. Ha nem elég édes,  cukrot is tesznek bele. Kis lisztet.  Kizsírozott-lisztezett tepsibe töltik.  Mikor megsül,   olyan mint a lépesmóz.  Csongrádon ezt nagyon élik,  most is."
  40. Kodály Zoltán-Varayas Lajos,  1952.   32.
  41. Bencze Lászlóné,  1974.  26.
  42. Lásd a 37.   jegyzetet.
  43. Kerényi György.   1961.  102.  Ki tanyája ez a nyárfás.
  44. Kerényi György,  1961.  60.
  45. Vargyas Lajos,  1976. 26.;  Bencze Lászlóné,  1979.  /kézirat/
  46. Kerényi György,   1961.  138.  A 3.   sor 2.  ütemében lsfir és lsfm-fordulattal.
  47. A Ki tanyája ez a nyárfás c.  magyarnóta /I.  a 43.   jegyzetet/ dallamára az alábbi szöveget költötték az ötvenes években:  Ki tanyája ez a nyárfás, / Enyém, enyém bizony,  elvtárs,  / Mert Rákosi    nekem adta,  / Mert  az igaz komonista. Volt úgy,  hogy csak két  sort énekeltek.  Akkor a 2.   sor így hangzott:  Enyém-e, vagy tied,  elvtárs?
  48. Kodály Zoltán,   1965.   32.
  49. Ide vonatkozóan lásd még tanulmányunk 419. oldal 1 bekezdését,  valamint az  oldal ... sorát is.
  50. Kamaszlány.
  51. Fodor András, 1956. 177.
  52. Borsai Ilona, 1959. 282.
  53. Dr. Nagy János, .....  149.
  54. Vargyas Lajos, 1976. 133.
  55. Régi Magyar Dallamok Tára /RMDT/ II. 316.
  56. A Ments meg engem Uram dallam típusának jellegzetes alakját lásd Szendrey Janka-Dobszai Laszló-Rajeczki Benjamin, 1979. 243.
  57. Egyházi népénekeinkről lásd Borsai Ilona, 1972. 317-318.
  58. Terjéki József, 1975. László Jánosne imái. Második ima.
  59. Vargyas Lajos, 1976. 122.
  60. Publikált változatát nem ismerjük.
  61. Ujvary Zoltán, 1977. 82.
  62. Lásd az 51. jegyzetet. A vers kezdő sorai.
  63. Ezért tartotta volna fontosnak Bartók Béla az adatközlőkről való hangosfilm felvételeket a Miért és hogyan gyújtsunk népzenét c. tanulmányában. Bartók Béla, 1966. 595.
  64. Sárosi Bálint.   1978.
  65. Az idézett dalt vö.  Bartók Béla,  1966.  149. Urbán Sándor közlése.
  66. A nép a trombitát nevezte rézdudának,  a bőrdudát kutya- vagy kecskedudának.
    Erre vonatkozóan lásd Szűcs Sándor,  1977.  199.
  67. Kodály Zoltán-Vargyas Lajos,   1952.   7.
  68. Kodály Zoltán-Vargyas Lajos.   1952.  6-8.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet