Előző fejezet Következő fejezet

Barna Gábor:

Csépa —egy alföldi palóc kirajzás népéletéről (Összegzés)

 

I.

A Csépa község történetét és néprajzát feldolgozó tanulmánykötet megírását megelőző csépai kutatások szorosan kapcsolódtak az immár egy évtizede szisztematikusan végzett tiszazugi kutatásokhoz, annak évről évre fontos részét jelentették.  A tiszazugi munkaközösség az 1970-es évek folyamán különböző szakterületek /történettudomány, régészet, néprajz, nyelvészet, folklór, művészettörténet, szociográfia,  agrártudományok stb./ a környéken dolgozó, ill. országosan elismert legjobb szakembereinek bevonásával egy-egy nagyobb történeti korszak, ill. egy-egy jelentős, a Tiszazug életét meghatározó kulturális jelenségcsoport lehetőség szerinti komplex történeti feldolgozását végezte el. Az inkább történeti jellegű kutatások elsősorban a 18.  századtól napjainkig terjedő időszak helyi vonatkozásait tárták fel részletesen, megalapozva ezáltal az elmélyültebb néprajzi jellegű vizsgálatokat. A munkaközösség így dolgozta fel 1976-ban a tiszazugi szőlő- és gyümölcskultúrát, 1977-ben az állattenyésztést.  1978-ban vizsgáltuk a Tiszának és a Körösnek a vidék népéletében betöltött szerepét, mint - a szántóföldi növénytermesztés mellett - a gazdálkodásnak, a népéletnek három legfontosabb, meghatározó területét. Bár a vizsgálatok során nem maradtak feltáratlanok a témakörök folklorisztikus vonatkozásai, 1979-ben és 1980-ban a vidék folklórjának teljesebb megismerését tűztük ki célul. Feldolgoztuk előbb az emberi élet fordulói-hoz, majd pedig a naptári év jeles napjaihoz és a vallásos népélethez kapcsolódó szokásokat , hiedelmeket.

Az említett témakörök mindegyikét minden egyes tiszazugi településen kutattuk, tehát Csépán is. Szükségesnek tartom e települések név szerinti felsorolását nemcsak azért, mert ezek jelentik Csépa szűkebb környezetét, s a továbbiakban is sűrűn hivatkozunk rájuk, hanem azért is, mert sajnos mind a legújabb néprajzi, mind pedig a nyelvészeti irodalomban téves, pontatlan adatokat publikáltak.

A Tiszazug földrajzi terminus, a Tisza és a Hármas-Körös által közrezárt kicsiny, zsák alakú terület. Természetes földrajzi határai nyugaton a Tisza, keleten és délen a Körös. Északon a határa nem ilyen egyértelmű, ekként földrajzilag a Szolnoki löszhát Tiszaföldvár táján húzódó peremét jelölhetjük meg.  Ide tartoznak tehát a következő községek: Cibakháza, Nagyrév, Tiszainoka, Tiszakürt, Tiszaug, Tiszasas, Csépa és Szelevény. /A jelenlegi pontosabb tájékozódás kedvéért megemlítjük az 1950-es években önállósult két községet is: Cserkeszőlő Tiszakürt, Kungyalu pedig Szelevóny határából szakadt ki. Kungyalu ma közigazgatásilag Kunszentmártonhoz tartozik./ Jelentős tiszazugi területei vannak a tájegység északi peremén fekvő Tiszaföldvárnak,  ill. a Körös balpartján lévő Kunszentmártonnak is. E községek elsősorban történetileg, népességtör-ténetileg, ill. közigazgatásilag kapcsolódnak a tiszazugi településekhez.  1950-ig a vidék Szolnok megye Tiszai alsójáráshoz, attól kezdve pedig a Kunszentmártoni járáshoz tartozik. A járási székhely előbb Tiszaföldvár. 1950-től Kunszentmárton. Megemlítjük még, hogy a Tisza és a Körös összefolyásánál lévő egykori nagy ártéri területek a Tiszazugnak csak földrajzilag részei, közigazgatásilag és - jórészt - népességüket tekintve is Csongrád városához tartoznak. /1-2. térkép/

Köviden szólnunk kell a gyűjtés, a kutatómunka körülményeiről is. A közös munkálatok 1976-1977-ben öltöttek szervezettebb formát, amikor is - a korábbi szervezeti kereteket megtartva - lehetőség nyílott a munkaközösség egyidejű összefogására, a közös, egy időben végzett kutatásokra a tiszakürti alkotótáborban. A táborozások alatt gyűjtött tárgyi, szöveges és foto anyag csaknem kizárólag a kunszentmártoni Helytörténeti Gyűjteményben, kisebb részt pedig a szolnoki Damjanich János Múzeum archívumában került elhelyezésre. A már említett témákat tudományos tanácskozás keretében évről évre feldolgoztuk, s részben publikáltuk.3 Ugyanakkor tematikus felnőtt- és diák-pályázatokat irtunk ki, amelyek közül több kimagasló eredményt ért el az országos néprajzi pályázatokon is. E gyűjtőtáborok során rendszeresen felkerestük Csépát is, s a munkaközösség e kötetben érdekelt tagjai 1979-ben és 1980-ban több alkalommal hosszabb csépai kutatótáborban vehettek részt.

Ezek a kutatások teremtették meg a lehetőségét annak, hogy Csépa községről egy történeti-néprajzi tanulmánykötetet szerkesszünk. A tiszazugi községek közül Csépa talán a legszínesebb, a legtöbb megoldandó problémát felvető település, történetét s népi kultúráját tekintve. 18. századi betelepitőinek északi magyar /palóc/ területekről való származása ismert, ennek révén tehát a palóc kutatás célkitűzéseit is szem előtt tarthattuk. A Tiszazug többi településével együtt több alföldi - egymástól kulturálisan is többé-kevésbé különböző - tájegység találkozási sávjában fekszik, tehát kapcsolatai voltak és vannak a Tiszántúllal, a Dél-Alfölddel és a Duna-Tisza közével. Éppen ezért is választotta e vidéket a munkaközösség az Alföldkutatás egyik monografikusan feldolgozandó kiindulási pontjának. Osépa lakosságának vagy a lakosság egy részének nemesi származása, a nemesi község élete sok fontos, figyelemre méltó tanulságot igér nemcsak történetileg és társadalmilag, hanem kulturálisan is. Hiszen a környező települések kisebb-nagyobb uradalommal rendelkező jobbágyfalvak voltak.  Jogállásuk tehát különbözött. A református Tiszazugtól eltért katolikus vallása révén is. Ugyanakkor a Tiszazug települései közül Gsépa volt a leginkább feldolgozott a korábbi szakirodalomban. A tanulmánykötet elkészítését ez szintén inspirálta.

Csépa adatai természetesen ott szerepelnek a 18-19. századi statisztikusok írásaiban is. Szerencséje a kutatásnak, hogy Pesty Frigyes nemrég publikált Külső Szolnok megyei helynévtárában Csépa községről olvashatjuk messze a legrészletesebb s legjobb leírást.7 A Pesty-féle kérdőívre 1864-ben válaszoltak a község akkori vezetői. S ez az az időszak, amikor szászi Kovách Albertnek, a csépai egyesült protestáns egyház felügyelőjének, postamesternek az érdeklődése felébredt a helyi néphagyományok iránt.

Az 1872-ben meginduló Magyar Nyelvőr című folyóirat már első évfolyamában több írást 8 közöl tőle. A folyóirat kérdéseire válaszolva tá.jszavakat,  gyermekjátékokat9 közöl, leírja Osépa földrajzi neveit  s közli a szövés és a szíjgyártó mesterség szakszavait.  1876-ban és 1877-ben több közlésben bemutatja a csépai családneveket és gúnyneveket, azaz a ragadványneveket. Ezt követően a Magyar Nyelvőrben nem találkoztam írásaival. Valószínűleg azért, mert 1874-től kezdődően egyre inkább a vidék régészeti vonatkozásai érdekelték. Kovách Albert régészeti jellegű tevékenységéről Botka János em-lékezett meg könyvében. Az alábbiak is Botka János írásán alapszanak.  A múlt század végén Kovách Albert megírta a csépai egyesült protestáns egyház történetét is. 1876 októberében Kovách Albert kezdeményezésére megalakult a Tiszazugi Archeológiái Magán-társulat, amely 1889-ig működött, s amely vidékünkön több ásatást is végzett.  A munkálatokról Kovách Albert írt beszámolókat az Archeológiái Értesitő hasábjain. A társulat elnöke Széli Farkas, titkára Kovách Albert, múzeumőre pedig Schweiger Lajos volt.

Századunk elején Tömörkény István több írásában írt a csépai halottlátó emberről, akit - valószínűleg - az 1890-es évek során személyesen is felkeresett.4

Csépára és a Tiszazug többi falujára a múlt századi előzmények után - eltekintve most a helyi sajtó csépai vonatkozású írásaitól - az 1920-as évek végén, a hírhedt arzénes perek idején fordult a figyelem. Bár a pernek csépai vonatkozása nem volt, a figyelmet a terület problémáira irányította. Ekkor írta alapos szociográfiai írását Szombatfalvi György a Tiszazug egészéről, s ennek hatására készült Szállási Sándor mindmáig kéziratban lévő vaskos szociográfiai elemzése a Dél-Tiszazug településeiről /Szelevény. Gsépa, Tiszasas. Tiszaug/, amelyeket a csépai kutatások során is alaposabban vizsgáltunk.  Ekkoriban írta József Attila is a Tiszazug című híres versét."5

A Kunszentmártoni Híradó 1935. évi augusztusi számaiban, majd külön füzet alakban is megjelent Gonda Sándor csépai körállatorvosnak a Babonák és kuruzslások a Tiszazugban című írása, Gonda Sándornak a Kunszentmártoni Híradóban Gazdanapló címmel állandó rovata volt, amely máig fontos forrás mind a földművelés, mind pedig az állattenyésztés helyi kutatáséhoz, Gonda Sándor írásai mellett sok fontos adatot tartalmaznak Domokos Sándornak és Túri Mészáros Istvánnak a századfordulóra, Major Bálintnak és Veress Jánosnak a múlt századra vonatkozó publikációi, valamint Szokody Gyulának a tiszainokai, Szűcs Imrének pedig a tiszaföldvári református egyház történetéről szóló tanulmányai.

Valószínűleg az arzénes per által is feltárt állapotok késztették - természetesen még a per előtt - 1922-ben a bencés nővéreket tiszazugi népmissziójuk megkezdésére. A tiszaugi Steer birtokos család támogatását élvezték. 1924-ben már Csépán s külterületén is ,,nagy missziót" tartottak. 1927-ben Tiszaújfaluban telepedtek meg a bencés apácák, de tiszazugi külterületi belmissziójukat innen is folytatták. Vezetőjükről, Berecz Skolasztika áldozatos életéről, a nővérek munkájáról Radó Polikárp könyvben emlékezett meg.17 Az 1950-as években fordult Bálint Sándor figyelme a csépai léleklátó felé, s kérésére Pataky Emil írja le a Mészáros Mihályról szóló helyi hagyo-mányokat. Ezt követően az 1950-es évek során Illés Sándor és Kádár Lajos szociográfiai írásában és életrajzi vonatkozású regényeiben olvashatunk sok adatot a tiszazugi falvak életéről, s Csépáról is.19

Az újabb tudományos kutatások sem kerülték el a vidéket. A Magyar Nyelvjárások Atlaszának Csépa. a Magyar Néprajzi Atlasznak pedig Tiszasas a kutatópontja. A vidék minden települését feldolgozta a Szolnok Megyei Néprajzi Atlasz /SzMNA/ az 1960-1970-es évek fordulóján. Az 1960-as években folytatta Csépán történeti és néprajzi kutatásait Botka János. A község történetéről szóló monográfiája alapja a további kutatásodnak.  Néprajzi jellegű írásaiból a csépai szőlőművelésről írt tanulmányát publikálta.  Cs. Sebestyén Károlynak a Tisza menti, Szabó Lászlónak pedig a tiszazugi népi 22 építkezésről szóló tanulmánya sokáig nem talált folytatásra.  Az 1970-es években megalakult tiszazugi munkaközösség tagjaként, ill. ennek munkájával párhuzamosan végzi csépai alapkutatásait Csetényi Mihályné és Osetényi Mihály, akik többek között a szőlőművelés, az állattenyésztés, az ártéri gazdálkodás témakörét dolgozták fel. Munkájuk alapján ismerjük Csépa etnobotanikáját, a község helyneveit, ill. ezek hagyományait, az emberi élet fordulóihoz és a jeles napokhoz kapcsolódó szokásokat. y S időközben napvilágot látott a Szolnok Megyei Néprajzi Atlasz I. kötete is, amely a gazdálkodás, a társadalom, a viselet és a táplálkozás témakörökben a szélesebb kitekin-tésű összehasonlítást lehetővé tette.  Ezek voltak tehát azok a legfontosabb előmunkálatok, amelyek megalapozták a csépai kutatásokat, s megteremtették az elégséges feltételét egy csépai történeti és néprajzi tanulmánykötet megírásának.

A csépai munkálatok Botka János. Szabó László és Barna Gábor tervei alapján kezdődtek 1978-ban. Ismerve a község lakosságának 18. századi eredetét, célszerűnek és tanulságosnak látszott a csépai kutatásokat a palóc kutatás nagyobb keretébe is beilleszteni, s a megszokott és elfogadott kutatási szempontokon túl a palóc kutatás sajátos szempontjait is érvényesíteni. Mindenképpen tanulságosnak mutatkozott egy 18. századi palócföldi kirajzás népéletének elemző, összehasonlító, s lehetőség szerint történeti aspektusú vizsgálata, hiszen a palóc kutatás keretében még nem került sor hasonló kirajzás vizsgálatára.

1979. április 6-án Csépán sor került egy munkamegbeszélésre, amelyen részt vett Bakó Ferenc múzeumigazgató, a palóc kutatás vezetője, a Szolnok megyei múzeumi szervezet több munkatársa, a tiszazugi munkaközösség számos tagja, a tervezett tanulmánykötet szerzői gárdája. Ezen a megbeszélésen, amelyen a községi tanácsi és pártszervek, a Kunszentmártoni Járási Hivatal képviselői is megjelentek, került sor a kutatás és a publikálás legfontosabb kérdéseinek rögzítésére.25 Ezt követően szerveztük meg a csé-pai kutatótáborokat, amelyeknek zökkenőmentes lebonyolításáért köszönet illeti a helyi tanácsi szerveket, név szerint dr. Botka János tanácselnököt és Smuta Kálmánnét, a Kunszentmártoni Járási Hivatal főmunkatársát, aki egyúttal a tiszakürti alkotótábor vezetője is. Külön köszönjük Letanóozky Ernő plébános segítségét, támogatását.  A kutatást munkaközösségben végeztük, egymás adatait tehát felhasználhattuk, mégis külön köszönjük gyűjtött anyaguk átengedését Tóth Judit, Kotics József, Molnár Ágnes és Zom-borka Márta debreceni néprajz szakos egyetemi hallgatóknak.

A csépai kutatások célkitűzéseinek tisztázásához hasznos tanácsokat kaptunk Bálint Sándor egyetemi tanártól, akinek tanulmánykötetünket ajánljuk, Ujváry Zoltán egyetemi tanártól, Barabás Jenő tanszékvezető egyetemi docenstől, valamint Paládi-Kovács Attilától, az MTA Néprajzi Kutatócsoport igazgatóhelyettesétől, Bakó Ferenc ny. múzeumigazgató a kötet megszerkesztéséhez nyújtott sok hasznos tanácsot. Köszönettel tartozunk a kutatást és a publikálást finanszírozó helyi szerveknek és intézményeknek, az egri Dobó István és a szolnoki Damjanich János Múzeumnak és vezetőinek, a tanulmányok lektorainak, Kaposvári Gyula ny. megyei múzeumigazgatónak a képszerkesztéshez nyújtott segítségéért, s legfőképpen azoknak a csépai embereknek, akik tudásukat velünk megosztották, munkánkat segítették. Őróluk, elődeikről, közeli és távoli múltjukról, kicsit jelenükről is szólnak e kötet írásai. Róluk és nekik íródtak.

 

II.

A csépai munkaközösség kutatási célkitűzései a korábbi tiszazugi munkálatokra alapozottan szinte természetszerűleg adódtak. A település és vidéke alföldi centrális fekvésénél fogva alkalmasnak látszott, s alkalmasnak is bizonyult az egyes nagyobb alföldi tájegységekkel /Tiszántúl, Duna-Tisza köze, Dél-Alföld/, de a kisebb régiókkal is /Nagy- és Kiskunság, Háromváros, Békés stb./ fenntartott kapcsolatok, a kulturális egyezések és eltérések lemérósére. Ezáltal elsősorban az alföldi kép táji tagoltságának felvázolására is. Hiszen a munkaközösség a Tiszazugból kiindulva nagyjából azonos szempontú kutatásokat kezdeményezett és folytat a Duna-Tisza közén /Nagykőrös, Szabadszállás, Kiskunmajsa, Vezseny stb./. A munkálatok Alföld-kutatásba való beillesztését elősegítette, hogy kellőképpen feltártak pl. a Körös völgyi mezővárosok, több Csongrád megyei település történeti és néprajzi leírását ismerjük, rendelkezésünkre áll az Alföld centrális területeit feldolgozó Szolnok megyei néprajzi atlasz is, hogy csak a legfontosabbakat említsem. E tájak, kistájak közötti kapcsolatrendszerben, s az alföldi kulturális képben kellett megkeresnünk Gsépa helyét, szerepét és kapcsolatait.

A kutatás megindulásakor ismert volt már, hogy Gsépa 18. század eleji újratele-pítői bizonyos jól körülhatárolható észak-magyarországi megyék területéről költöztek jelenlegi lakóhelyükre. Messze elszakadva a kibocsátó Hont, Nógrád s Heves megyék területétől, be kellett illeszkedniük egy merőben más természeti, gazdasági, s kulturális közegbe. Nemcsak a természetföldrajzi viszonyok voltak mások a Tisza-Körös zugban, hanem a társadalmi és a vallási viszonyok is. /3. térkép/ A környező települések /Tiszasas, Tiszaug, Tiszakürt stb./ református jobbágyfalvak voltak, kisebb-nagyobb uradalmakkal területükön. Ebben az időszakban kezdett újratelepülni, községgé szerveződni Kunszentmárton. a közeli kiváltságos nagykun település, amely katolikus lakosságának többségét a Jászságból nyerte. Ezenkívül Csongrád város volt jórészt katolikus, s Cibakháza, amelynek 1756-ig Csépa is filiája volt. A környező jobbágyfalvakkal ellentétben Csépa lakosságának nagyobb része nemes volt. /4. térkép//

A kutatásnak tehát azt is tisztázni kellett, hogyan integrálódott Csépa kulturálisan a szűkebb tiszazugi és a tágabb alföldi környezetébe? Azonos-e kultúrája a környező településekével, egészben vagy részben, s ha vannak eltérések, mik lehetnek ennek okai? Az eltérések mögött a lakosság nagyobb részének eltérő származása, az eltérő vallás, az eltérő közjogi állapot áll-e, vagy pedig a községnek egy sajátos belső, helyi fejlődése? S melyek voltak azok a csatornák, tényezők, amelyek az egyezéseket, a kulturális integrálódást előidézték?

S ezen a ponton kapcsolódtak a munkálatok a palóc kutatás célkitűzéseihez.  A több mint egy évtizede folyó palóc kutatás több tudományág /régészet, történelem, néprajz, antropológia, nyelvészet stb./ együttműködése révén, komplex vizsgálatokkal kiván választ adni a mi a palóc, kik a palócok kérdésre.. A köztudatban is benne él, hogy a palócok a mai Magyarország északi megyéiben /Nógrád, Heves, Borsod/ laknak, illetve a határon túl a mai Szlovákia déli községeiben, s hogy elsősorban a köznyelvitől erősen eltérő tájszólásuk alapján mondjuk őket palócoknak. Bár a nyelv maga is nagyon fontos kulturális tényező, de csupán csak a tájszólás alapján nem tudunk egy népcsoportot kulturálisan körülhatárolni. A kultúra táji tagoltságának felmérése, s a tagoltság létrejöttének okai mindig is központi kérdése volt a magyar néprajztudománynak. E kérdések megoldásához visz várhatóan közelebb a palóc kutatás is. A palócokról szóló ismereteinket, s a kutatás feladatait mindmáig legalaposabban az 1968. évi egri palóc tanácskozás foglalta össze. Az itt elhangzott megállapítások, összegzések jelentik az alapját a palócokról szóló ismereteinknek. Ezt követően jelent meg a Jászdózsa és a palócsás című, a Visonta és Mátraderecske néprajzáról szóló tanulmánykötet, ill. Manga János kismonográfiája. Több fontos részletkérdés tisztázását eredményezték Bakó Ferenc és munkatársainak tanulmányai. A közelmúltban pedig napvilágot látott a palócnak tartott népterület antropológiai elemzése is.27

Elsősorban a palóckutatás volt az, amely az elmúlt évtizedben a tudományos érdeklődés középpontjában tartotta az etnikai csoport - néprajzi csoport - táji csoport körüli vitát. Így került sor 1977 őszén Sárospatakon a Néprajzi csoportok kutatási módszerei című konferencia megrendezésére. E konferencia előadásait, amelyek tanulmány formájában megjelentek, a lehetőségekhez képest igyekeztünk felhasználni, s tanulságaikra építeni.28

Az említett tanulmánykötetek, s a palóc kutatáshoz kapcsolódó számtalan résztanulmány elsősorban olyan területeket, településeket dolgozott fel, amelyeit vagy a palócnak tartott vidéken vannak /pl. Mátraderecske. Visonta/. vagy pedig annak közvetlen szomszédságában /pl. Jászdózsa/. A Mátraderecskét és Visontát bemutató tanulmányok megrajzolták a község népéletének belső törvényszerűségeit, ám - miután a községek palóc területen vannak - más vidékektől való eltérés /strukturális vagy jelenségek szintjén/ regisztrálására nem vállalkozhattak. A két település ugyanis mindenfajta kapcsolatrendszerében ahhoz a nagyobb tájegységhez, kulturális egységhez, nyelvjárási csoporthoz tartozik, amelyet mi palócnak mondunk. Más volt a helyzet  Jászdózsa esetében. Itt a kutatás ki tudott mutatni eltéréseket a jász és palóc területek között, ha nem is annyira a jelenségek szintjén, mint inkább a feldolgozásra került részterületek szerveződésében, rendszerében. Am ott az évszázados szomszédság, a kapcsolatok sokrétűsége miatt nem lehetett egyértelműen kimutatni, hogy a hasonlóságok mindkét kulturális csoport eredendő sajátosságai, vagy pedig a palóc területekről érkező kulturális hatás, átvétel. Ez utóbbit látszott igazolni, hogy a 18. század folyamán százalékosan is nagyszámú telepes érkezett a Jászságba a palócnak tartott területekről. Ugyanakkor viszont mind a búcsújárás, mind a vásározás stb. mind-mind északi irányba orientálták nemcsak Jászdózsa, hanem az egész Jászság lakosságát. Nem zárhatók ki tehát ezeknek a kulturális hatásai sem. Az eltérések magyarázatára a két terület lakossága között pedig egyértelműen kínálkozott a Jászság sajátos történeti és társadalmi fejlődése, ill. a megmaradt Jász őslakosság sajátos kultúrája. A kiváltságos környezet gyorsabb polgárosodást idézhetett elő, tehát a genetikusan is jásznak feltételezett kulturális kép a privilegizált Jász kerületben teljesen más úton alakult, változott, fejlődött, mint a palócnak mondott vidékeken.

Eddig még nem került sor egy olyan vizsgálatra tehát,  amely megnyugtató módon választ adhatott volna arra a kérdésre, hogy a palóc kultúra sajátossága bizonyos számú, másutt egyáltalán nem regisztrálható kulturális elem meglétében van-e, vagy pedig mindenek előtt a magyarságnál másutt is feltalálható jelenségek sajátos szerveződésében, rendszerében. Ezekkel is összefüggésben kérdés maradt az is, hogy e sajátosságok mióta jellemzői a palóc népcsoport kultúrájának, régiek-e vagy a terület változásának belső törvényszerűségei hivták életre őket. E révén pedig még a palócnak tartott terület tagoltságával is számolni kell. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására legalkalmasabbnak a különböző korokban és különböző területekről történő palóc kira.izások alapos néprajzi-törtóneti-társadalmi elemzése kínálkozott volna. A kirajzások kutatásának fontosságát az 1976. évi salgótarjáni palóc tanácskozás is aláhúzta, éppen az akkor már folyó csépai munkálatok tapasztalatai alapján.30

Miért olyan fontos a kirajzások kutatása egy néprajzi csoport, esetünkben a palócok kutatása szempontjából?

Egy-egy összetartozó népcsoport kulturálisan is nagyjából azonos  jellemzőkkel rendelkezik. Ebből a nagyobb tömbből az idők folyamán kisebb-nagyobb közösségek válhatnak le, szakadhatnak el s kerülhetnek földrajzilag is nagy távolságra a kibocsátó közösségtől. A kiszakadó, elváló rajok esetében talán nem is mindig megfelelő a közösség terminus használata, hiszen vagyon, társadalmi státus, foglalkozás, tekintély, és ritkábban vallás tekintetében is megosztottságot tapasztalhatunk. A hozzávetőlegesen azonos területről vagy ugyanarról a településről való származás azonban e heterogén társaságot egy új környezetben egymáshoz közelítheti, különösen akkor, ha az említett vonatkozásban kicsik az eltérések. Az új területen az ilyen csoportok igyekeznek saját magukat megőrizni, céljuk az ilyenforma fennmaradás, nem pedig a szétforgácsoló-dás és asszimilálódás. Az új területen, településen úgyis alkalmazkodniuk kell az esetek többségében a megváltozott, a kibocsátó vidéktől kisebb-nagyobb mértékben eltérő természetföldrajzi, gazdaságföldrajzi feltételekhez. Ezzel viszont természetszerűleg át kell venniük az adott körülményeknek megfelelő gazdálkodási rendszert annak minden következményével együtt. Alkalmazkodásuk viszont úgy lehet sikeres, viszonylag zökkenő mentes, ha más vonatkozásban viszont ragaszkodnak hagyományaikhoz.

Jól megfigyelhető ez a korántsem egyértelmű, egyirányú és egysíkú folyamat pl. a 13. század elején a Tiszántúlra, Szatmárba telepített német népcsoportnál. Megélhetésük érdekében teljes mértékben alkalmazkodniuk kellett a délnémet területektől különböző táj adottságaihoz. Akik erre képtelenek voltak, vissza is szöktek hazájukba. Egy-egy faluban több helyről származó német családok verődtek össze. Eleinte összetartotta őket a közös nyelv, a származás, összeházasodásaik révén a szokásbeli, magatartásbeli differenciák is kiegyenlítődtek. Gazdasági és nem gazdasági jellegű kapcsolataik vagy akár házassági kapcsolatok révén megmagyarosodhattak, de másságukhoz egy-egy egész közösséget összetartó szokás, képzet fenntartásával ragaszkodtak.^  Természetesen nagyon sok vonatkozásban megfigyelhetők eltérések a szatmári svábok és a környező magyarság között. Ez az eltérés a nagyfokú integrálódás ellenére is egykori német származásukkal függ össze. Az integrálódás nagyobb arányú volt azokon a településeken, ahol a jövevény lakosság és a helyben találtak vagy a környékbeliek között társadalmi jogállás és vallás szempontjából különbségek nem mutatkoztak. Így törtónt ez pl. Balmazújváros esetében, ahol a Magyarváros és a Németváros egyaránt protestáns volt. Ezáltal szinté rögtön megteremtődött az összeházasodás lehetősége.   Nagyobb eltérések maradtak fenn pl. a református Börvely /ma Berveni, Románia/ és a katolikus Kaplony /ma Cápleni, Románia/ között, ahol a nemzetiségi különbség mellett vallási különbség is volt.

Nyelvjárási sajátosságaik többsége megegyezik bizonyos délnémet nyelvjárásokkal, különösen egyes terminusok területén. A tapasztalat szerint elsősorban a családon belüli, főleg a nők tevékenységi köréhez tartozó tevékenységi típusok mutatnak rokonságot a kibocsátó területekkel, mint pl. a konyhai munkák, eszközök és a táplálkozás. A szatmári németek egyes szokásainak legközelebbi párhuzamait is a kibocsátó területeken fedezhetjük fel.33 S ez a hasonlóság vagy azonosság az egymástól való időbeli és térbeli nagy távolság, s az eltérő módon alakulás ellenére is a kapcsolat fontos bizonyítéka. Nagyon fontos szerepet tulajdoníthatunk a közösséget összetartó ideológiáknak, mindenek előtt a vallásnak és a vallásos életnek, különösen az új környezetben a közösséggé kovácsolódás időszakában, de természetesen később is. A közösség összetartása szempontjából fontos mássága, különbözősége tudatának fenntartása, e különbözőség kifejezése és ápolása. Egyes elemek eltérésénél vagy hasonlóságánál többet mond, ha egész műveltségi egységek mutatnak nagyfokú hasonlóságot, esetleg azonosságot a kibocsátó területekkel, s párhuzamaik az új környezetben nem fedezhetők fel.

Hasonló körülményekkel találkozunk a palócok kutatásánál is a fentitől annyi eltéréssel, hogy itt a palócföldről elvándorolt és az új helyen /Csépán/ új községgé és közösségé integrálódott lakosságot mágis csak egységbe fogta szűkebb és tágabb környezetével egy magasabb szinten a magyar néphez, a magyar kultúrához való tartozás. A különbségek-egyezések regisztrálása ebben az esetben tehát jóval nehezebb, mint a példának felemlített Szatmár megyei német települések esetében. Ebből természetszerűleg következett, hogy a legtöbb vonatkozásban egyezéseket tapasztalunk mind a palócnak mondott észak-magyarországi terület és az Alföld között, mind pedig az innen települi Csépa és a környező tiszazugi, tiszántúli, alföldi települések között. Feltételeztük azonban, hogy a kultúra számos területén vannak, megmaradtak egyes jelenségek, jelenségcsoportok, amelyek különböznek a szűkebb és tágabb alföldi környezet kultúrájától. S ha ezek legnagyobb hasonlóságot vagy éppen azonosságot az észak-magyarországi területek, az ún» palóc vidékek kultúrájával mutatnak, akkor feltételezhetjük, hogy ezek részét képezhették már a 18. század elején. közepén is - Alföldre vándorlásuk időszakában - kultúrájuknak. Amint a kötet tanulmányai megmutatták, szép számmal találtunk ilyen kulturális jegyeket. A genetikus kapcsolat tehát igazolható. Ez a körülmény több szempontból is fontos. Igazolja egy-egy jelenség vagy jelenségcsoport nagyjából azonos meglétét mind a kibocsátó, mind pedig a kibocsátott közösségben a 18. század elején. /A közben eltelt időszak lehetséges változásairól sem feledkezve meg./ Pontos ez azért, mert a 18. századra vonatkozóan nagyon kevés néprajzi adattal rendelkezünk. Ezek a jelenségek másrészről azért is fontosak, mert köztük találhatjuk meg a szóban forgó népcsoport kultúrájára jellemző elemeket is. Esetünkben ez a palóc sajátosságok egy részének felfedését jelenti, ill. a palóc sajátosságnak tartott jelenségek megerősítését. Emiatt fontosak ezek a jelenségek, még ha a kultúrának nem is a legfontosabb területéről valók, hanem éppen a perifériájáról. A különböző észak-magyarországi területekről származó palóc kirajzások módszeres feltérképezése valószínűleg viszonylagos pontossággal megmutathatná a ma palócnak mondott terület 18. századi kulturális tagoltsását is. Ezt a tagoltságot ma látjuk, s a kutatás már ma is több, kisebb-nagyobb, egymástól kulturálisan eltérő régiót, un. palóc alcsoportot lát a palócok nagyobb tömbjón belül.34

A csépai kutatások palóc szempontból pozitív eredményei - amint az egyes tanulmányokból kiderül - ugyanis többségükben egy szűkebb, viszonylag jól körülhatárolható terület felé utalnak. Valószínűnek kell tartanunk - s a nemes családok többségénél ez igazolható is -, hogy erről a vidékről származott a község meghatározó családjainak többsége. Ez a terület pedig a Bálassagyarmat fölött északra fekvő falucsoport - ma szlovák területen - az egykori Nógrád és Hont megye határán /Ebeck, Kis-kürtös, Kékkő. Palota, Kőkeszi, Palást, Lapujtő/, ill. Nógrád megyében Nagyióc és He-rencsény környéke. Tágabb értelemben tehát Hont megye és Nógrád megye keleti része. Ezt támasztják alá nemcsak a csépai nemes családok származását feltüntető térképek, hanem a néprajzi jelenségek elterjedését illusztráló térképek is.35 /Lásd 5-6. 7-8. 10-11, 14-16 térkép/

Már a konkrét eredmények ismertetése előtt válaszolhatunk felvetett kérdéseink egy részére. Ezek szerint tehát az észak-magyarországi, palócnak nevezett népcsoport, néprajzi csoport kultúrájában számos olyan jelenség regisztráiható, amely csakis a szóban forgó népcsoport sajátja, esetleg ezen belül is kisebb-nagyobb közösséget jellemez. Ezek a tanulságok kiegészitik s alá is támasztják Diószegi Vilmos markolábbal végzett kutatásait s eredményeit. Másrészről pedig feltételeznek egy sajátos kulturális alkatot is, amely esetenként lehetővé teszi, elősegíti vagy éppen megköveteli bizonyos elemek, jelenségek, jelenségcsoportok fenntartását, fennmaradását.

A csépai kutatások során természetesen nemcsak pozitiv adatokkal, hanem - a palóc szempontból - negativ tanulságokkal is találkoztunk, s természetesen igyekeztünk ezek okát is megtalálni. Azt kell mondanunk, hogy a vizsgálat szerint ezek a pozitív vagy negatív adatok egyazon jelenség két oldalát alkotják. Ami ugyanis pozitív az északi magyar /palóc/ területekkel való összehasonlításban, az - az esetek többségében - negatív az alföldi környezettel való összevetésben. /Itt természetesen nem vehettük számításba a magyar paraszti kultúrára általában jellemző - közmagyar - jelenségeket./ Másrészt pedig, ami pozitív kapcsolatot, azonosságot jelzett a Tiszazug többi településével, ill. a még tágabb környezettel, az elválasztó tényező lehetett a palócfölddel való összehasonlításban.

A kutatások során tehát nemcsak olyan kulturális elemeket kerestünk,  amelyek eltérnek a Csépa környezetét jelentő települések kultúrájától, hanem nagyon fontosnak tartottuk megrajzolni a kultúra legfontosabb részterületeinek belső rendszerét, működésének törvényszerűségeit. Ugyanis fontosnak tartottuk azt is megvizsgálni és megmutatni, hogy egy 18. századi, az Alföldön idegen eredetű népesség hogyan és - ezt inkább meg lehetett néprajzi módszerekkel is közelíteni - milyen területeken integrálódott leginkább az alföldi környezetbe, alföldi kultúrába? Minden szerzőnek kötelessége volt tehát kutatásai során azt a kettős szempontot alkalmazni - tömören fogalmazva: milyen vonatkozásban palócos, ill. milyen vonatkozásban alföldi jellegű település Csépa? Célul tűztük ki tehát annak felderítését, ami Csépát elválasztja a Tiszazugtól úgy, hogy közben a Tiszazughoz kapcsoló - erősebb vagy gyengébb - szálakat is megvilágítsuk. Az egyes témák, témakörök kutatásánál éppen ez a körülmény tette szükségessé a monografikus és - lehetőségekhez képest - történeti vizsgálatokat. A Csépa-kutatás, s a tanulmánykötet egészét tekintve pedig ez tette szükségessé a komplex igényű kutatást, amelynek a Tiszazug-kutatás során már amúgy is jól bevált hagyományai voltak. Hangsúlyozva ezáltal is, hogy „az etnológiai tudományok csak más tudományokkal együtt működve érhetnek el tartós, megalapozott eredményeket",^' tegyük hozzá, hogy más tudományok számára is azonnal hasznosíthatóan.

A munkaközösség tagjai közé ezért hívtuk meg az antropológust. a történészt, a nyelvészt, a gazdaság- és természetföldrajzos és népzenekutató szakembert a néprajzo-sok mellé. Terveztünk, s részben el is készült egy tánctudományi38  tanulmány, amely Csépa népi táncéletét dolgozta fel, ill. egy ragadványneveket39 vizsgáló nyelvészeti írást. Ezek azonban a kötet lezárásának idejére nem készültek el. A két témakör vizsgálatának néhány tanulságát azonban itt az összegezésben felhasználtuk a megrajzolt kép árnyaltabbá tételére.

Csépa község történetéből elsősorban azokra a tényezőkre fordítunk figyelmet, amelyek megmagyarázhatják a népiségtörténet, a társadalomtörténet és természetesen a kultúra alakulását, mai képét. Havassy Péter tanulmánya - a kötet célkitűzésének megfelelően - elsősorban a község újratelepedósének 13. századi történetét, ill. a nemesi község működését elemzi. Írása Csépa történeti monográfusának, Botka Jánosnak munkáján alapszik. Havassy Péter tanulmánya mellett is hangsúlyosan ki kívánjuk emelni a község újratelepítésének néhány mozzanatát.

Botka János kutatásaiból értesültünk arról, hogy a 15. század végén /1495/ Csépa és Szelevény falvakban egy Móricz Péter nevű embernek is voltak részbirtokai.  A 16. században a Móricz család végig birtokos, sőt a század végére a község egyedüli birtokosa lesz.  Majd egy évszázaddal később, 1664-ben e család egyik leszármazottja, Móricz József császári generális nyer részadományt a községben. Ennek lányát vette el Tzutz /Ozucz/ László, s a község így került e család birtokába, majd pedig há-zasodás révén leányágon más családok is birtokrószt szereztek.  S bár a Móricz és a Czucz család rokonságát, s a házasodás révén a birtoklási folytonosságot elsősorban a község történeti hagyománya, s a Czucz család kéziratos történeti feljegyzése őrizte, közvetett bizonyítékok is rendelkezésünkre állnak.43 A fentebb említett Móricz családból ketten 1570-ben adományt nyernek II. Rudolftól Sövényháza. Mindszent, Csépa helységekre és az apori pusztára. A családnak ez az ága később elszegényedett és elenyészett.  Ugyanakkor viszont arról értesülünk a 17. század második felében 1650 körül Tzutz Mihály folyamodó levelet írt a Csongrád megyei főispánhoz »Sövényházán lakot jobbágyai pártfogása véget".45 Valószínű, hogy a múlt század végén a Pesty Frigyes-féle gyűjtés idején lejegyzett adatot a családi emlékezet, ill. az akkor még meglévő iratok alapján irták le. A nevek és az évszámok pontatlansága ugyan jelenleg még föl nem fejthető gondot okoz /ti. 1650 körül Tzutz Mihály már levelet ír jobbágyai ügyében, más hagyomány szerint pedig 1664-ben nősül be csupán Tzutz László a Móricz famíliába/, de kétségtelenül igazolja azt, hogy a csépai eredetű Móricz család sövényházi birtokához a Tzutz család is ragaszkodott. Igazolhatja e családi kapcsolatokat az is, hogy a Rákóczi szabadságharc leverése után a csépai Szántó János algyői porcióját /rószbirtokát/ eladta, s többi osztályos társai is túladtak ottani birtokukon. A derekegyházi, szánt ói /?/ és felgyői birtokuk pedig potom árért gróf Károlyi Sándor kezére jutott.  Ezen akcióknak a múlt század végén még írásos nyoma vagy legalábbis emléke élhetett. Erre utal a Czucz család lejegyzett családi hagyománya, E hagyomány a Czuczok első ismert őseként egy Czucz Mihályt említ, aki 1660 körül már halott, s aki a Nógrád megyei Ebecken volt birtokos, míg a Czucz és a vele rokon családok számára 1742-ben kiállított nádori donatios levél Czucz Lászlót em-lit.47

Havassy Péter és Barna Mária tanulmányaiból, ill. a fentiekből feltétlenül kiderül, hogy a község 18. század eleji benépesítésekor ide érkező nemesi családok - a 15 századig visszamenőleg - birtoklási folytonosságot képviselnek. Ezt nemcsak bizonyos írásos emlékek, hanem a népi emlékezet is erősen őrzi. Ezzel összefüggésben is fontosnak tartjuk kihangsúlyozni - bár kisnemesekről és nem jobbágyokról van szó -, hogy e családok Nógrád és Hont megye különböző közséKeiből Csépára költözése nem véletlen esemény, útirány tehát, hanem e birtoklási folytonosság ismeretéből fakadó tudatos leköltözés. S ez vonatkozhat a nem nemesek 17. század végi, de főleg a 18. század eleji Alföldre húzódására is jórészt, Az alföldi települések nagyobb része ugyanis - különösen az Alföld belső, ill. északi részén - csak a 15 éves háború alatt, illetve közvetlenül előtte pusztult el. Egy évszázad múlva viszont már nem volt ezen a vidéken török. A családi hagyomány tehát - három generációról van szó - fenntarthatta a menekültek esetében származási helyük emlékét. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a visszatelepülést, ill. a letelepedést az Alföldön kapott kedvezmények is elősegíthették.

Csépa 18. század eleji benépesitői tehát a fenti előzmények után nemes emberek voltak. Neveiket, illetőleg e családok egy részének emlékét a néphagyomány mind a mai napig őrzi, mint ahogy tudja Nógrád megyei származásukat is. A múlt század végén ez a hagyomány - nem sokkal a nemesi község megszűnése után - természetesen még elevenebb volt, bizonyára családi iratok is nagymértékben alátámasztották, fenntartották. Azt olvashatjuk ugyanis a Pesty Frigyes-féle gyűjteményben: ,,A Tzutz törzs, s ezektől származott oldalágoni Palojtai, Szántó, Kanyó, Sárközy, Szvoboda, Gsernus, Rádi, Pekárik, Teresi /valószínűleg Tercsi - BG./, Egegi, Tarcsányi, Horpátsi, Hozmis, Óberna, Csete, Gyüre stb. atyafi nemzetsigek által, kik mindannyian Nógrád s Hont vármegyékből származván, s már előbb itt lakot néhány elődökhöz tsatlakozván lassankint Csépát megSZál-lották, s 1700 év körül már közönségessen ösmeretes".  A csépal hagyomány öt alapító családot emleget, a Czucz, a Tercsi, a Palotai, a Szántó és a Csete családokat, akikről azt tartja, hogy férfi ősük a Csépán birtokon Móricz generális lányát vette feleségül, s innen származik birtokjoguk. E hagyomány, bár lényegében igaz, több vonatkozásban téves. A fent említett öt család és a Móricz család kapcsolatát, rokonságát a Botka János kutatásai alapján Havaasy Péter ismerteti részletesen tanulmányában. Móricz generális lányát Gzucz László vette feleségül, s innen ágazott szét tehát az öt nemesi nemzetség: 1. Gzucz László, 2. Gzucz Mihály, leányági örökléssel a Gsete családé lett 1/5 rész, 3. Czucz Orsolya, Szántó Jánosné révén 1/5 rész a Szántó családé, 4. Gzucz Katalin, Zöllei Jánosnéé lett, de a Zöllei család fiúágon kihalt, s ez az ötödrész igy került a Palojtay /Palotai/ családhoz, s végül 5. Gzucz Albert után leányágon 1/5 rész a Tercsyeké lett. A Czucz és a Palotai család már az 1720-as, a másik három nemzetség pedig csak az 1750-es években költözött le Csépára.

Végigtekintve e családok - s részben az itt nem említett, de más nemesi Összeírásokban szereplő családok - származási helyét, a következőket tapasztaljuk:

A meghatározó Gzucz család Ebeckről /Nógrád m./ érkezik, innen származik a Tarcsányi család,49 a Palotai.  valószínűleg a Sárközy is, hiszen a 18. században Bbec-ken e család is birtokos.51  Sőt, a 19 században egy Balásy családot is találunk ott, amely pedig bizonyos források szerint Tiszafüred közvetítésével a Gömör megyei Hamváról származott Gsépára.  Rövid ideig lakhatott Gsépán a nemes Bárczy család egynéhány tagja is, amely szintén Gömör megyei illetőségű volt, de ma már Csépán maradéka sincs.53 A Botka vagy más néven Vincze családokat szintén Nógrád megyei eredetűek-nek tudjuk közelebbi helymegjelölés nélkül.54 Mindkét név megvan ma is Csépán. A Hont megyei Kőkeszi volt az otthona a Csernus familiának, a Gsépán ma már szintén nem található Csepreshyek pedig a Heves megyei Nagybátonyból költöztek új helyükre.^ Tá-piószeleiek a Gyürék.  Közelebbi hely megjelölése nélkül Hont megyeieknek tudjuk a Jakobey vagy más néven Miticzky. a Korponay és a Laczkó családot.^' Egy Gömör megyei család Nógrád megyei lóci ágából származnak a csépai Kaszák.^ A Paczolayak feltételezhetően Nyitrából,->° a Rozmis vagy Miezen család Trencsénből,60 a Závodszky család a Nógrád megyei Kékkőről ered.  Hont megyeiek a Varjasyak.  nem ismerjük pontosan a Szvoboda és a Szántó családok származását.63 Fényes Elek szerint a Hont megyei nemesek között vannak Kaszák és Palásthyak.  Más források más településeket is megjelölnek. Pl. a Pekárik család a Nógrád megyei Ebeckről és Kiskürtősről való.6-5 Kanyó nevű birtokost említenek a 18. században a Nógrád megyei Herencsényben.66 Ha ránézünk a térképre /5. térkép/, ez azonnal megmutatja, hogy jóformán egy szűkebb Nógrád és vele majdnem szomszédos Hont megyei falűcsoport szerepel kibocsátó területként.

Egyes családok azonban nem közvetlenül Csépára jönnek, előbb másutt telepszenek meg időlegesen. Pl. a Balásyak Tiszafüreden, a Botka vagy Vincze család Tiszavár-konyon és Ú.jkécskén keresztül költözött Csépára. Az anyakönyvek alapján összeállított településlista ezért már közelebbi, Tápió menti, Heves megyei községeket is jelez. E községekből érkeztek a nem nemes családok ősei. ' /6, térkép/ Talán emiatt írhatta Tömörkény István - nem ismervén a község történetét -, hogy a csépaiak nemesek és jászok.^64

A kibocsátó északi településekkel kevés kapcsolatot tartottak fenn, s ez nem jelentett házassági kapcsolatot. A kapcsolatok gazdasági és hagyatéki jellegűek voltak. Pl. a csépai Palojtai /Palotai/ Ferenc, «kinek a' Tzutz jószághoz ötödrész jussa volt, ugyan azon időből /Rákóczi szabadságharc leverése - BG./ felső Palotán valami Verebes Ferenc rebellis Curiáját elnyerte". A Czucz család kéziratos története - a család birtokában lévő okiratokra hivatkozva - egészen a 19. század közepéig utal honti, nógrádi kapcsolatokra konkrét hagyatéki ügyek kapcsán. A rokoni szálak a múlt század közepére elvékonyodtak, megszakadtak. Addig viszont a származási hely emlékét ébren tarthatták a csépai hagyományban.69

Fényes Elek adatai szerint a megemlített települések csaknem kizárólag magyar lakosságúak.' Vallásukat tekintve is többségében római katolikusok. /1-2. kép/, de vannak közöttük evangélikusok is, mint pl. éppen az egyik fő kibocsátó községben Bbecken.71 Itt van a magyarázata, hogy a többségében római katolikus csépai telepes családok mellett néhány evangélikus családot is találunk, akiknek egy része a 19» század elején áttért a katolikus vallásra, más részük azonban egy ideig Tiszaföldvar,  majd Szentes filiáját alkotja, végül pedig a beköltöző helybeli reformátussággal együtt az egyesült protestáns egyházat megalakítja. Az evangélikus egyház és az evangélikus családok történetét részletesen feldolgozták, s e kézirat nagyon fontos forrásunk Csépa kutatásában.72 A legnagyobb csépai evangélikus csaladok: Pekárik, Sárközy, Szvoboda, Polner, Áchim - nevük alapján egy részük szlovák származású lehetett, bár az evangélikusok történetét feldolgozó kézirat sem utal erre -, akik közül a két utóbbi család áttért a római katolikus vallásra. A tót /szlovák/ eredeztetés halványan él a hagyományban is. Egyesek néhány családnevet tótnak mondanak: pl. Zarnóc. Kanyó.'74 Evangélikus még a 19. század elején Tápiószeléről Csépára költözött Vághy család is.' A nemes Polner család Irsáról származott.75 Egyes, csépai evangélikusokat tartalmazó névsorokban a Tornyos család is szerepel, akik valószínűleg azonosak a Nógrád megyei ne-mes Tornyos familiával.

A csépai evangélikusok létszáma állandóan 100 körül mozgott, mindössze az említett néhány család alkotta az egyházat. 1839-ben 104-,^ 1851-ben 116,78 1889-ben pedig 106 evangélikust írtak össze.79 A reformátusok száma így alakult: 1839-ben 9 fő, 1851-ben 4, 1889-ben pedig 63 fő.80

Az evangélikusok egészen 1839-ig a tiszaföldvári anyaegyházhoz tartoztak Öcsöd, Inoka. Martfű. Vezaeny és Várkony filiális községekkel együtt.öl Ez utóbbi is egyik oka lehet, hogy pl. Tiszavárkonyon keresztül több nemes család érkezett Csépára. Például ilyen a Botka  és a Danesó család. 83 Az evangélikusok Iö39-től a szentesi evan-gélikus egyház filiáját alkotják.  /3-4. kép/ Miután azonban az evangélikusok mindig csak nagyon vékony rétegét jelentették a csépai társadalomnak - bár szinte kivétel nélkül a birtokos nemes familiák közé tartoztak -, bármilyen irányú kapcsolataik nem lehettek meghatározóak a település életét tekintve. Csupán a házassági kapcsolataikon keresztül jelenthettek vékony kapcsot a környező és távolabbi evangélikus vagy éppen református közösségek felé. /Megjegyezzük ugyanakkor, hogy a csépai evangélikusok között sok volt a helybeli római katolikussal kötött házasság./ Csák Ernő, a csépai evangélikus egyházról írott monográfiájában közli a Pekárik család genealógiáját. A hosszú családfából nyert adatok szerint a Pekárik leszármazottak a 18. század végén és a 19. század első felében a következő településekről hoztak feleséget maguknak: Ti-szavárkony, Tápiószele, Hódmezővásárhely, Szarvas, Öcsöd, Nagykőrös, Szentes. 85 E települések részben azonosak a tiszaföldvári evangélikus egyház filiáival. Az ismeretségre nyilván ezen összetartozás révén kerülhetett sor. A későbbi időszakból viszonylag több környékbeli reformátussal kötött házasságról is tudunk, ami összefüggésben van a helyi reformátusság számbeli gyarapodásával és az egyesült protestáns egyház megalakulásával.

A meghatározó népesség a katolikusság volt. 1809-ben 713,86 1839-ben már 1906,87 1851-ben 204888 volt a katolikusok száma. E gyors gyarapodás nemcsak a - közelmúltig -viszonylag nagy természetes szaporodás, hanem a nemesi helyzet miatti bevándorlások eredménye is volt. Hosszabb időn keresztül, egészen 1756-ig Gsépa a cibakházi anyaegyházhoz tartozott. A jelzett évig az anyakönyvezés is ott folyt. Ettől kezdve önálló plébánia, amelyhez a Dél-Tiszazug több lakott külterületi majorja, illetve falusi katolikus szórványa tartozott: Szelevény, Tiszasas és Tiszaug szórvány katolikussága, Gsipsár /Csépa határában/, Gőböly.járás /Tiszakürt határában/, Istvánháza. Halesz, öt-halom, Vadaskert /mind Szelevóny határában/, Ságh /Tiszaug határában/. " Fényes Elek ide sorolja még Kosát is 83 római katolikus lakosával.  Az innen származók a filia nevének feltüntetésével kerültek bele a csépai anyakönyvbe. E lakott külterületek néhány kivételével azonban megszűntek. /Vö: 2. térkép/

Csépa tehát 1756-ig Cibakháza filiája volt, s a váci egyházmegyéhez tartozik. Cibakházával a kapcsolat később is, az élet több területén megmaradt, s ezt jelzik a tanulmánykötet írásai is. A nagyon erősen endogám Csépa házassági kapcsolatai elsősorban a környező katolikus településekkel szövődtek. Magyari Márta megállapítása szerint első helyen Kunszentmárton, a közeli nagykun katolikus mezőváros áll, a házasságok számát tekintve a második helyen őt követi az egykori mater Cibakháza, és végül a községtől délre fekvő Csongrád. A házassági kapcsolatok számát tekintve mégis Cibakhazával összehasonlítva észlelhetjük a legnagyobb és legtöbb kulturális hasonlóságot. /5. kép/ Kevésbé hasonlít Csépa és Kunszentmárton, mivel az utóbbi kiváltságos helyzete miatt lakosságát nagyon sok irányból vonzotta magához.7 E téren is csak harmadsorban említhető Csongrád, amely azonban napjainkban - a megjavult közlekedési lehetőségek miatt - erős vonzást gyakorol Csépára. Más - Magyar! Márta tanulmányában emiitett; - településsel Csépa nagyon gyér házassági kapcsolatot tartott fenn. A község 18-19. századi története során voltak évtizedek, amikor az endogámia elérte és meghaladta a 80 %-ot. S ezen a befelé fordultságon a más jellegű kapcsolatok sem tudtak érdemben változtatni.

A múlt század végén megszerzett vásártartása elsősorban a környező szűkebb terület számára jelentett piacot. Munkakapcsolatokat a közeli Tiszasassal, a kissé távolabbi Mesterszállással és a szentesi tanyavilággal tartott fenn községünk. Búcsújárása a Dél-Alföld: Szeged és Kiskunfélegyháza felé orientálta. A kunszentmártoni karmelita búcsú csak az 1940-1960-as években volt nagyobb jelentőségű. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a cibakházi templombúcsút, az egykori anyaegyház búcsúját nem, vagy csak ritkán látogatták a csépai hívek. Itt említjük meg, hogy a Szolnok megyei római katolikus plébániák többsége az egri főegyházmegyéhez, Szolnok. Cibakháza, Mezőtúr és Csépa azonban a váci egyházmegyéhez tartozott és tartozik.'

Egy jól körülhatárolható időszakban, a századforduló idején és századunk első két évtizedében Csépa nagy vonzást gyakorolt mind egy szűkebb környezet, mind pedig az Alföld nagy területére. Ez az időszak Mészáros Mihálynak, a csépai halottlátónak a működési ideje. Róla, tevékenységéről ismerik Csépát távoli vidékeken is, híre mind a mai napig él.

Házassági kapcsolataiban Csépa tehát megmaradt egy erősen endogám közösségnek.

Figyelemre méltó Magyari Mártának az a megállapítása, hogy - az anyakönyvek alapján -különösen a nemesi családoknál figyelhető meg a 18-19. század folyamán eléggé határozottan egy erős endogámiára törekvés. A nemtelen családok nyitottabbak voltak hozzájuk viszonyítva. Ez nem mond ellent Szabó László megállapításának, miszerint Csépán a rétegek mobilitása nagy volt. Szintén anyakönyvi adatok alapján ugyanis Szabó László arra a következtetésre jut, hogy a múlt század első felében megkötött házasságok 73 %-kt nemtelenek kötötték nemtelenekkel, a nemesek egymás közötti házassága 9 %, míg a nemesek nemtelennel kötött házassága 18 %-ot képvisel. A nemesek összes házasságkötése azonban nem éri el az összes házasságkötés 30 %-át, ami nagyjából meg is felel ekkor a két társadalmi réteg egymáshoz viszonyított arányának. A nemesnek nemtelennel kötött házassága azonban majdnem 20 %, s ez a körülmény - különösen a múlt század második felében, amikor is a nemesi származás már kevésbé vagy egyáltalán nem számított, hanem a vagyoni helyzet - nagymértékben a rétegek egymásba folyásához, mobilitásához vezetett. S e mobilitás egyre erősödő tendencia volt az utóbbi 100 évben. Ez a mobilitás volt az alapja, hogy a korábbi nemes-nemtelen ellentét fokozatosan nagygazda -zsellér ellentétté alakult, s ez tükröződik mind a társadalmi kapcsolatokban - amint Szabó László rámutat erre írásában -, mind pedig a tudati viszonyokban, olvashatjuk Barna Mária tanulmányában.

Ez a keveredés az oka, hogy ma már inkább csak halvány emléke él az egykori ha-das, nemzetségi rendszerű településnek. Csépán főleg a nemes családok települhettek így.93 Egykori meglétére azonban a települést vizsgáló írásában Sztrinkó István, társadalmat elemző cikkében pedig Szabó László is rámutatott.  A Kanyó-rész, Kocsi-rész, Czucz-rész stb. megnevezések, falurésznevek utalnak erre. Mindez a palóc hagyományok fennmaradását is jelentheti, de lehet a nemesség sajátos helyzetében lévő oka is. Az okleveles források szerint a 18. században azonban sokkal nagyobb, azaz meghatározó szerepe volt a nemzetségnek, az egyes nemzetséghez való tartozásnak. Ezt tükrözi a nemesi község 1789« évi szabályozása, amely megállapodásnak 9. pontja kimondja, hogy a község vezetését egy öttagú elöljáróság intézi, s e tagok mind egy-egy léniát /nemzetséget/ képviselnek. így pl. a nSzántó Lénlábul Nemes Kanyó Ferencz,  az Csete-Lé-niábul Nemes Dévaji János, az Tzutz Léniábul Nemes Tzutz László, az Palojtai Léniábul Nemes Csernus Farkas, az Tercsi Léniábul pedig Nemes Závodczki Jakab Urakat" választották meg. /Kiemelés BG. - a transactio teljes szövegét Havassy Péter tanulmányának függelékében olvashatjuk./ A léniákat az alapító, foglaló családok alapján tartották számon.

A nemzetség és had emléke mellett a rokonsági terminusokban is nyoma maradt a palócföldi származásnak. Szabó László részletesen elemzi ezt a részét a hagyománynak. Kutatásai során megtalálta Csépán a sógorbácsi, kissógor, nagyángyi, kisángyi termi-nusokat, amelyeknek csupán egy nagycsaládi rendszerben van értelme, ahol az idősebb és fiatalabb testvérek férjét, feleségét kell és lehet így megkülönböztetni. Miután nagycsalád Csépán emlékezet óta nincs, e terminusok megléte palóc reliktum.  Szabó László szerint azonban a nagycsalád intézménye a 19. század elején meglehetett,  bár ezt követően a zselléresedés miatt több kiscsalád kényszerült együttélésre, bővített háztartás vitelére. Nem találta meg Szabó László az após-anyós ipam-napam megnevezését, amelyek bár inkább tiszántúli terminusok, nincsenek meg Nógrád megyének azokon a területein sem, ahonnan a csépai családok jöttek.

Emléke él annak is, hogy a nemesek egykor a Faluban /a község központi része/, /6-7. kép/, a nemtelen családok pedig a Tobán nevű részen laktak» A Falu és más településrészek közötti ilyenfajta, utóbb természetesen inkább vagyoni eltérések megmaradtak századunkban is. A múlt századi összeírások azt mutatják, hogy nemesi telken épült a lakóházak többsége. Az 1827. évi összeírás szerint Csépán 246 ház volt. 1850-1851-ben pedig már 511, ami a község kétszeresére törtónt növekedését jelzi. Ebből az 511 házból 450 urasági volt, 38 keresztény zselléré, 16 zsidó zselléré, 2 ház a lelkészé és a tanítóé volt, s külön épületként vették számba a községházát. Az összeírás szerint egy funduson két ház, a faluban összesen 4 volt.94 Az idősebb emberek még ma is emlegetik néhány egykori nemes, majd gazda család ősi telkét, ahonnan az idők folyamán szétágaztak. A Faluban volt pl. a Czucz, a Pekárik, a Kasza családok egykori telke, udvarháza. /8-10. kép/ A község jelenlegi építészeti képe alapján, a visszaemlékezések és más források szerint sem volt.azonban lényeges különbség a nemes és nemtelen családok háza között. Hagyományosnak mondható két és háromosztatú alföldi lakóházak lehettek ezek mind, legfeljebb a méretekben és az elkészítés minőségében lehetett különbség. Néhány halvány adat arra enged következtetni, hogy az egykori nemesek lakóházát kúriának nevezték. Az építkezés minden vonatkozásában teljesen megegyezik a szűkebb és tágabb alföldi környezet építkezésével. Ebben a vonatkozásban tehát a telepes Gsépa hasonult környezetéhez. Csak részben függ össze tehát a nemes - nemtelen származással, elsősorban a vagyoni helyzet következménye, hogy a nemesek - gazdagok házainál megjelenik a gádor, a gang, megépül a kisebb szoba, míg mindezek a szegényebb rétegeknél hiányoznak. /11-12. kép/ A kisebb szoba helyett pl. mindig komra van, írja Barna Mária. Ugyanakkor századunkban napjainkig megmaradt a belső szoba komra elnevezése, irja őrsi Julianna a lakodalom elemzésében. Itt kontyolnak. Ez lehet esetleg a palóc lakókamra nyoma is, de talán inkább a már említett alföldi magyar háromosztatú lakóház szoba-konyha-kamra átalakulását tükröző nyelvi állapot is.

A község társadalmáról fentebb elmondottak, hogy ti. volt egy erős endogámia, sőt a közösségen belül - bár csökkenő mértékben - szintén endogámiára való törekvést látunk, többek között pl. a mai lakosság; antropológiai képében is tükröződnek. Henkey Gyula vizsgálatainak eredményei összhangban vannak s megegyeznek a történeti és társadalmi fejezetek tanulságaival, nagymértékben igazolják, alátámasztják azokat. A lakosság antropológiai elemzése igazolta azt, hogy pl. elődeik a palócföldről költöztek be a község újratelepítése idején. A csépai lakosság ugyanis a legnagyobb hasonlóságot a dél-nógrádi és dél-hevesi - Henkey Gyula által - egyéb palócnak nevezett népes-séRKel mutatja. A palóc centrális területtől kisebb mértékben eltérnek. Nagyobb különbséget regisztrálhatott a kutatás a szomszédos, s feltehetően az Árpád-kor óta kon-tinuus Tiszasas népességével való összehasonlítás során. Henkey Gyula figyelemre méltónak tartja azt a körülményt, hogy pl. a jászoknál eléggé gyakori előázsiai /armenid/ és dinári tipusok Gsépán teljesen jelentéktelenek. Ez arra enged következtetni, hogy az újratelepítésben jászok nem vagy elenyésző számban vettek részt. Henkey Gyula inkább Jászságon átvonuló palócokat említ. Ez a megállapítása alátámasztja a családtörténetek adatait is, miszerint több Nógrád és Hont megyei család bizonyos alföldi községek közvetítésével költözött végleg mai lakóhelyére, Osépára. Ugyanakkor a Jászságból való beköltözés sem hiányzik, s hasonló jellegű antropológiai hatása lehetett még a Kunszentmártonnal fenntartott házassági kapcsolatoknak is. Gsépa és a palóc területek ilyen nagyfokú egyezését, hasonlóságát alátámasztja Henkey Gyula és Kalmár Sándor újabb könyve is.95

Gsépa természetföldrajzi és gazdaságföldrajzi képét vizsgálta Szlankó István. történeti kitekintéssel a folyószabályozások előtti állapotra is. Fontos ismernünk e körülményeket is, hiszen a természeti környezet nagymértékben meghatározza a kulturális képet, legfőképpen egy adott gazdálkodási szisztéma megvalósulásának feltételeit„ A természeti környezet nagyfokú megváltozása pedig e kulturális képet nagymértékben módosíthatja. Ez történt nyilvánvalóan a csépai telepes népesség esetében is. Nógrád és Hont megyei, ill. különböző észak-magyarországi településekről érkeztek, más éghajlati és felszíni adottságú területről. Mit találtak itt az Alföldön, amelyhez az életüket kellett igazítaniuk, s amelyet a legnagyobb mértékig ki kellett használniuk, alkalmazkodván hozzá? Mindenek előtt, állapítja meg Szlankó István, ez a terület hazánk legszárazabb vidéke. Ugyanakkor a folyószabályozásokig a csépai határnak több mini felét az árvizek miatt nem lehet rendszeresen művelni. /1.5-14. kép/ Ezt az ártéri területet az adottságoknak és lehetőségeknek megfelően élték, mutat rá Bellon Tibor. Hosz-szú ideig legelőkónt /15> kép/ hasznosították a község északi területein lévő mozgó homokot, egy réeaén pedig bizonyára a legelső időtől kezdve szőlőt és gyümölcsöst telepitettek.' Azon a homokos területen, »melyből délen Csépa is részesedik, már a 15. sz; zadban volt szőlőskert, a tiszakürti öregszőlő.  Tudunk a Csépával szomszédos Tiszasa. török idők alatti szőlőműveléséről." A tiszasaai öregszőlő pedig keleten határos a csépai öregszőlővel.77 /16. kép/ A vidéken a napsütéses órák száma és így az évi hőösz-szeg magas, ezért ez kedvezett a szőlőnek, gyümölcsnek, de természetesen a búzának, s majd később a kukoricának is. /17« kép/ A csapadék mennyisége és egyenetlen eloszlása miatt viszont sokszor fenyegetett aszály.

A jórészt vizes, árvízjárta déli határrészt szintén rétnek, legelőnek használták Erre a területre alapozódott egy eléggé jelentékeny gyűjtögető, zsákmányoló tevékenység, amely részint a táplálkozásban kapott kiegészítő szerepet, írja Bellon Tibor és Bereczki Ibolya, illetőleg számos szegény család számára szolgáltatott téli kiegészítő foglalkozást és jövedelmet a gyékény és vesszőmunka. A Tiszazugban és környékén a csépalakat kiváló szakajtó készítőknek ismerik. Természetesen a helyben talált anyagokat használhatták fel az építkezésben is. A 18. század végén Csépán és környékén kivétel nélkül nádból, sárból és vályogból épültek a házak.   Sztrinkó István megállapítása szerint ezek az építőanyagok és a hozzájuk kapcsolódó ópítőtechnikák még sokáig fennmaradtak. A már fejlettebb vályogópitkezés széleskörű elterjedését csupán az 1900-1930 közötti évtizedekre helyezi. A nád fokozatosan inkább a tetőfedés anyaga lett, s alkalmazása még ma is nagyon gyakori. /18. kép/

A község árvízjárta részein, amely a folyószabályozások után a gátak közé került mentetlen területekre és a holtágak környékére korlátozódott, nagyon sok archaikus jelenség őrződött meg. Ilyeneket találunk a madárfogás, a vadmadártojás szedés módjaiban és felhasználásában. Inségeledelként, ill. csemegeként gyűjtöttek nagyon sok növényt, s a mai napig nagyon sok gyógyfüvet.   Jórészt ezek a területek voltak a legeltető állattartás színterei is. Az állattenyésztésben legszámottevőbb a múlt század végóig, közepéig a lótartás és a juhtartás volt. A lótartás jelentősége megmaradt tovább is, sőt az 1930-1940-es években egy tiszazugi tájfajta lovat tenyésztettek itt ki. A lótenyésztés jelentőségét a kutatók a község nemesi voltával, a nemesi insur-rectio kötelezettségével magyarázzák.   A juhtenyésztés viszont a múlt századi legelőfeltörések, s a juhok által használt területek szőlővel beültetése miatt visszaesett. Fellendült viszont a sertéstenyésztés, s ez a gazdálkodásban bekövetkezett változást igazolja. Természetesen ez a körülmény kihatott a családi munkamegosztásra, s a táplálkozás rendjére is. Azt látjuk tehát, hogy a gazdálkodásban - bár rábukkanunk az egykori nemesi múlt halvány emlékeire is - Csépa a környező községekkel egyetemben, azokkal megegyezően az alföldi jellegű gazdálkodás jegyeit, s e gazdálkodás alakulását mutatja. /19. kép/ E tekintetben semmiféle nyoma nincs észak-magyarországi származásuknak* Csupán jelentéktelen mértékben tompítja ezt a megállapítást néhány terminus északi irányultsága. Ilyen a tojástartó vagy magvak tárolására szolgáló edénj toboz neve /Bellon Tibor tobosz változatot említ/, szemben a tiszántúli kupujkával /14. térkép/, a gabonakeresztnek Csépán is előforduló csomó neve /15-16. térkép/, és az állattartás területéről - női munkakörből - vett példa, a kacsa hívogató szavai: kacs, kacsókám stb. E terminusok egyértelműen palóc reliktumok a csépai hagyományban.

Sokkal inkább elmondhatjuk viszont ezt a csépaiak táplálkozásáról. Bereczki Ibolya kutatásai s tanulmánya számos észak-magyarországival hasonló vagy rokon jelenséget mutatnak ki. A tanulmány Szlankó Istvánnak és Bellon Tibornak kötetünkben olvasható írásaira is támaszkodik, különösen a gyűjtögető élelemszerzés bemutatásánál. Végső megállapítása, hogy Csépa az alföldi nagytáj táplálkozási rendjébe illeszkedik és a legszorosabb szálak a környező tiszazugi településekhez kötik, hiszen a táplálkozás rendjét alapvetően a nyersanyagok és az ételkészítési eljárások ismerete határozza meg. A táji eltérések kimutatására tehát elsősorban bizonyos ételféleségek és eljárások megléte vagy hiánya, ill. egyes ételfajták terminológiai változatai alkalmasak. Csépa tehát a kutatás megállapítása szerint táplálkozásában alföldi jellegű. Kifejezetten a szűkebb tiszazugi környezethez köti a községet a halkrumpli nevű étel készitóse és fogyasztása. A Dói-Alföldön elterjedt terminus a töltöttkáposzta Csépán és környékén is ismert szárma neve. /12-13. térkép/ A böjtös jellegű savanyúlevesek között a cibere szintén alföldi terminus és étel. Egyáltalán a nagypénteki böjti étrend is nagy hasonlóságot mutat a környező tiszazugi, bár református településekkel. Egyik fő étele itt is a már emiitett halkrumpli.

A kenyérsütés munkafolyamatában szintén alföldi jellegű a kutatás szerint is a pár készitése és alkalmazása. Ennek megléte már pl. a 18-19. század fordulóján felvett hagyatéki leltárakból is igazolható, miszerint a háztartás eszközei, tárgyai között említenek pártszűrőszítát és párszárasztót.103 Ugyanakkor a kenyérsütésnek számos mozzanata északi irányba köti Csépát. Ilyen pl. a magkovász alkalmazása, amely a környezetében ismeretlen, bár vele párhuzamosan megvannak az Alföldre jellemző ke-lesztőanyagok is. A magkovásszal együtt a kétszeri kovászolás is az északi magyar területekhez kapcsolható. A már kisült kenyér kiforrott részének ragancs és domó /do-mós kenyér/ neve szintén a palóc területekkel mutat rokonságot. A ragancs terminus előfordulása pedig ezen belül is csupán egy szűkebb területre,  Balassagyarmattól északra, északkeletre jellemző a tájszótárak és a nyelvatlasz tanúsága szerint.

A karácsonyi étrend legtöbb vonatkozásában - a hozzájuk kapcsolódó szokásokkal, képzetekkel egyetemben - szintén nagyon hasonló az északi magyar, azaz palóc vidékek szokásaihoz.105 A csépai halotti torokban egykor a kalács és a bor volt a fő étel, s amely a környéken Csépán kívül még a jász eredetű Kunszentmártonra jellemző s a Jászság, a palócföld felé mutat. Az északi irányba mutató vonásokat lehet még tovább sorolni. Ilyen a tehén ellése utáni első fogyasztható tej, a pectej, ill. a vele készített pite, a pecpite. A hígra főzött lekvár, főleg a szilvalekvár neve kiszi. Ez ugyan nem általánosan ismert terminus Csépán. A csóréleves, amely mind elnevezésében, mind elkészítési módjában és anyagaiban a palóc gyakorlattal rokon, Csépán böjti étel ill. az aratási időszaknak savanyú étele. A tészták közül palóc elemnek minősül a herőce- herőke, amely név a környéken csak Csépán ismert. A környező többi településen ennek csőröge a neve. A herőke tészta felvágására szolgáló eszközt ugyan Csépán is csörsemetélőnek mondják. A burgonyából készült pépes étel Kanca neve elsősorban a Dél-Alföldhöz rokonítja a községet, mákkal való fogyasztását azonban a kutatás csak a centrális palóc területre mondja jellemzőnek.

Látjuk tehát, hogy a napjainkban erősen átalakult táplálkozási rendben is számos palócnak, északi magyar sajátosságnak tartott, ezekkel rokon elemet találunk. Ez nyilván szoros összefüggésben van azzal a körülménnyel, hogy a táplálkozás egésze, a kenyérsütés s egyéb munkák a hozzájuk kapcsolódó hiedelem és ritusanyag csaknem kizárólag asszonyi munka volt. Ezért maradhatott sokkal archaikusabb, s bár egészét tekintve alföldi jellegű lett, benne számos ősi, magukkal hozott északi /palóc/ elem is megőrződött. A táplálkozás, s természetesen más területek terminusainak palóc kapcsolatait igazolták Kakuk Mátyás nyelvészeti kutatásai is. Eredményeit később ismertetjük.

A csépai folklórkutatások, amelyekből a kötetben több tanulmány is közlésre került /születés és kisgyermekkor, lakodalom, halottlátó, ünnepi szokások és hiedelmek, történeti tudat, népzenei hagyományok/ az előzetes várakozással ellentétben kevesebb palócnak tartható elemet találtak fel. Ennek valószínűleg a község nemesi jellege az oka. A csépai szokások jellegükben a környező alföldi települések hagyományaival vannak rokonságban. Legtöbbször csupán a vallási különbségek okozta eltéréseket regisztrálhatjuk.

A születés és kisgyermekkor hagyományai, amelyet Csetényi Mihályné vizsgált tanulmányában, szinte minden vonatkozásban a környező tiszazugi, alföldi településekkel rokonok. A legtöbb jelenség párhuzamai természetesen megtalálhatók a nógrádi, hevesi stb. palóc vidékeken is, ám ezek nem vonhatók be az összehasonlításba, miután általánosan ismert jelenségekről van szó. A kisebb-nagyobb eltérések, a sajátosan csépainak tűnő képzetek, mágikus eljárások egyes helyi változatai inkább a hagyománykör változatgazdagságát igazolják, semmint palóc vagy más kapcsolatokat. Jelentős eredmény, és újszerű Csetényi Mihályné tanulmányában a bábák tevékenységének elemző bemutatása, és a bábaasszonyi gyakorlat e századi változatainak ismertetése. A tanulmány utal arra, hogy a csépai és a cibakházi bábaasszonyok a környező tiszazugi településeken is tevékenykedtek, s a ma tapasztalható nagyfokú azonosságnak - a szervezett bábaképzés mellett - ez is egyik előidézője lehetett.

A lakodalmi eseménysor, az udvarlás, párválasztás társadalmi szempontú elemzését Örsi Julianna végezte el tanulmányában. Csépa egész társadalmát értékelve azt állapit ja meg, hogy szemléletükben az endogámlára való törekvés él. Megjegyzi ugyanakkor, hogy e szempontból két csoportra bontható a község társadalma: van egy exogámiá-ra hajló réteg, s van egy endogámiát - akár rokonházasság révén is - betartó rétes. Ez a megállapítása egybeesik Magyari Márta és Szabó László anyakönyvek elemzéséből leszűrt tapasztalatával. Ezeket összegezve exogámiára hajlónak tartjuk a szegényebb munkavállaló /béres, zsellér, kapás, napszámos stb./ réteget, amely munkavállalásai révén is mobilisebb, nyitottabb volt, ill. velük szemben az endogámiát betartó csoport - elsősorban - az egykori nemes, ill. a módosabb gazda réteg.

Maga a lakodalmi szokásrend legfontosabb, lényegi vonásaiban megegyezik a szűkebb és tágabb alföldi környék lakodalmával. Ezt az azonosságot elmélyíthette még - a nyomtatott vőfélykönyvek használata mellett -, hogy a csépai vőfélyek gyakorta működtek a környező református településeken is. Az alföldi lakodalmakkal való összehasonlításban Orsi Julianna egy sajátos, helyi motívumot is elkülönít. Ez pedig a koszorúslegények avatása, az ide illő rigmussal. Ujabbkori helyi fejleménynek tartja a ko-szorúslegény tisztség megjelenésével együtt. Bizonyos lakodalmi szokáselemek kapcsolatba hozhatók az északi magyar, a palóc lakodalmakkal. Orsi Julianna szerint ilyen palóc elem, hogy a lakodalomban két vőfély van, az esküvőn két külön menet van, s hogy mulatságot két háznál is tartanako Itt említi az esküvőről a vőlegényes házhoz érkező menyasszony kenyérrel kínálását, s azt a körülményt, hogy a, legutóbbi időkig a násznagyok az asztal sarkán ültek. A csépai lakodalom elemzésénél természetesen tekintetbe kell venni, hogy egy viszonylag - nemesi múltjára épitve - hamar polgárosodó községgel állunk szemben, s a lakodalom mindig is a közösségi élet előterében állva, alkalmas volt az új hatások, új elemek befogadására is.

A halállal, a temetéssel kapcsolatos csépai hagyományok a halottlátó alakjával kapcsolatban kerültek csupán vázlatos ismertetésre. Külön ki kell emelnünk a halottkultusz egészéből azt a tényt, amelyre Bencze Lászlóné népzenei tanulmánya is utal, miszerint a közelmúltig általános volt a halott virrasztása - helyi szóval zsoltáro-lás - Csépán a temetést megelőző két este, éjszaka. A virrasztás vezetői nagyjából a századfordulóig híres énekes emberek voltak, akiknek szerepét ettől kezdve fokozatosan asszonyok vették át. /20. kép/ A virrasztáskor használt zsoltároskönyvek kézzel írottak voltak, amelyeket egymás könyveiről másoltak, másoltattak. Nemcsak Csépán.

hanem a hasonló gyakorlatot őrző Cibakházán és Kunszentmártonban is itt nyílott tér a versfaragáshoz értő emberek számára, virrasztó énekek aktualizálására, halotti búcsúztatók írására. S tevékenység során természetesen felhasználták a korábbi korok halotti énekeskönyveit vagy más egyházi ónekgyűjteményeket.107A leghíresebb csépai énekes emberek, búcsúvezetők, énekírók és énekgyűjtők tevékenységéről az ünnepi szokások bemutatásánál Barna Gábor emlékezik meg.

A csépai temető mai képén /21. kép/, a ma és a közelmúlt temetkezési gyakorlatán a családi és a soros temetkezés egyfajta keveredése figyelhető meg. De ugyanakkor elmondhatjuk azt is, hogy van egyfajta vagyoni, társadalmi elkülönülés is a temető elrendezésében. A temetői kereszthez vezető főút mellett - a csak részben megvalósult 1938. évi rendezési tervnek megfelelően is - a legnagyobb s legvagyonosabb csépai családok sírboltjai, kriptái láthatók /Czucz, Palotai stb./. /22. kép/ E családok állíttatták a temetői kereszthez vezető út mellé a stációs képeket, amelyek egyúttal a család sírkeresztjét is díszítik. Az elmúlt évtizedeket kivéve vallási elkülönülés volt a temetkezés rendjében. Külön temetője volt a kis létszámú evangélikusságnak és zsidóságnak, amelyek azonban területileg összefüggtek a katolikus temetővel. A régi evangélikus temető területét vették igénybe az I. világháborús hősi emlékmű /23. kép/ felállításához. A szűkebb környékben szinte egyedülállóan, napjainkig élő gyakorlat Csópán a lobogós /zászlós/ temetkezés. /24. kép/ A temetésnek ez a formája a hagyomány szerint kijár minden egyháztanács tagnak, ill. a Rózsafüzér társulatok elhunyt tagjainak. Ez utóbbiak temetésekor az elhunyt társulatából fáklyások haladnak a menet élén a jelképes nagy rózsafüzérrel. /25. kép/

Ide, a szélesebb értelemben vett halottkultuszhoz kapcsolható a halottlátó alakja, tevékenysége is. Mészáros Mihály, a csépai szentember, Léleklátó Miska bácsi mind a mai napig leghíresebb alakja Csépa történetének. A róla szóló történetek, képzetek részletes ismertetése azt mutatja, hogy alakja megegyezik más vidékek halottlátóiéval. A kutatás eddigi egyértelmű tanúsága szerint - bár a halottlátó szórványosan az egész magyar nyelvterületen ismert - a képzetkör legintenzívebben a palócnak tartott területen található. Kézenfekvőnek látszana egyértelműen a tudott palócföldi származással magyarázni Mészáros Mihály jelenlétét és tevékenységét.108 Ám véleményünk szerint - s emögött a származás ténye ott lehet - sokkal inkább a hasonló tudati, műveltségbeli körülményekkel érvelhetünk, amelyek legfontosabb összetevőjének az intenziv vallásos népéletet tartjuk, amelyben hosszú ideig szerepe volt a licenciátusnak, majd ezeknek az utódjainak, a búcsúvezetőknek, énekes embereknek és szentembereknek. 109 Ugyanakkor nem tagadhatjuk, hogy létezhetett egy magukkal hozott halottlátó képzetkör, e nagyobb hagyománykör részeként.

A csépai ünnepi szokáshagyomány nem olyan színes, mint ahogyan azt a kutatások megindulásakor vártuk. Ugyanakkor eléggé egységesnek látszik, amelyben helyi variációk alig vannak vagy nincsenek. Meglepő viszont, hogy e viszonylag kis létszámú /kbo 2o500 lelkes/ településen egyes családok, csoportok között jelentős eltéréseket tapasztalunk. E különbség egyes szokások vagy szokáselemek hiányában, ismeretlenségében nyilvánul meg. Emögött a sok helyről származás, a nemes és nemtelen családok, rétegek egykori különbsége, ill. a szokások megvalósításához szükséges anyagi körülmények különbözősége /gazda - cseléd ellentót és különbség/ húzódhat meg. Azt mondhatjuk, hogy egymás mellett több - de legalább kettő - szokásrend élt Csépén. amelyek emléke a mai napig megfogható. Nem arról a különbségről van csupán szó, amely ugyan önmagában is figyelemre méltó, de nem egyedülálló jelenség, hogy ti. a módosabb /jórészt egykor nemes/ családok felhagytak bizonyos szokások gyakorlásával, amelyek - megítélésük szerint - nem voltak összeegyeztethetők vagyoni, társadalmi helyzetükkel. Főleg az adománygyűjtéssel együttjáró dramatikus játékok sorolhatók ide /pl. a betlehemezés, ünnepköszöntés, locsolás húsvétkor stb./. A vallásilag csaknem homogén Csépa szokásai természetesen élesen elkülönülnek a környező református települések szokásaitól. Hasonlóságot legtöbb esetben a közeli katolikus községekkel, Szelevénnyel /ez sokáig a filiája volt/, Kunszentmártonnal. Cibakházával és Csongráddal mutat. Hogy mégsem azonosságról beszélünk e települések között, annak a gyér kapcsolatok az okai. Vannak, ha nem is nagy számban, olyan szokások, szokáselemek, amelyek párhuzamait újfent csak az északi területeken fedezhetjük fel. Ilyen a Csépa szűkebb környezetében ismeretlen Katalin-ág, Borbála-ág. A karácsony esti szokásokban, varázslásokban felbukkanó almát szintén északi eredetűnek gondolom, Szeged környékére is palóc telepesekkel juthatott el.   Hasonló jellegű a karácsony esti mákoscsíkkal végzett szerelmi jóslás is. A csépai hagyományban északi irányú eredetre utal a pünkösdi zöld gally, a húsvéti feltámadáskor /első harangszókor/ végzett féregűzés, bár ezek nemcsak palócnak tartott területen ismertek. /9. térkép/

Nagyon gazdag viszont az ünnepi szokásrend vallásos része, s e tekintetben egységesnek mondható a település. Ennek oka éppen a vallással való szoros kapcsolatában van a szokásrend egészének. /Ugyanezt lehet tapasztalni a társadalmilag sokkal erősebben tagolt Kecskemét esetében is, ahol az egyes felekezeti csoportok vallásos hagyományai - a csoportok társadalmi tagoltsága ellenére - egységesek voltak szintén./ Nagyon erős és gazdag Csépán a búcsújáró hagyomány. Célja egykor Mari áradna, és újabban Petőfiszállás-Szentkút, valamint Csongrád és a kunszentmártoni karmelita búcsú. A korábban már «miitett énekes emberek, énekes asszonyok ezek szervezésében, vezetésében jeleskedtek« Az ő tevékenységüknek köszönhetően éltek és működtek a különböző vallásos egyletek, társulatok, ők voltak a gyűjtői és részben szerzői is azoknak a kisebb nagyobb füzeteknek, könyveknek, amelyeket a csépai hívek számára adtak ki. Nekik tulajdonítható, hogy meghonosodott Csépán néhány ájtatossági forma, pl. a karácsony előtti Szent Család járás, karácsony nyolcadának megülése, a lourdesi ájtatosság, a Szent József zsolozsmája. a Szent Sír őrzése, a kereszt .járás és a húsvéti temetői Jézuskeresés. Pontos szerepe volt a különféle szentelményeknek. E szakrális szokásrend intenzitását elősegítette a község értékrendje is, valamint az a tiszazugi református környezet, amelyben Csépa szigetszerűen élt. A népi vallásosság gazdagságát, intenzitását tekintve Csápa a palócfölddel és Szeged vidékével mutat rokonságot. Valószínű, hogy e gazdagság azonos okokra vezethető vissza, Csépán viszont eredménye lehet a palócföldi származásnak is. A jeles napi szokások és hiedelmek összegyűjtése és elemzése azonban palóc összehasonlítás tekintetében kevesebb pozitív eredménnyel járt, mint azt a kutatás elején feltételeztük.

Bencze Lászlóné kutatásai teljes áttekintést adnak Csépa népzenei hagyományairól, beleértve a hangszeres népzenét is. Az énekes gyermekjátékoktól kezdve a különböző munkaalkalmak dalain keresztül a jeles napi szokások dalkincséig tekinthetjük át e hagyománykört. Bencze Lászlóné megállapításai egybeesnek Szállási Sándornak, az 1930-as évek tiszazugi szociográfusának tapasztalával, miszerint Csépának és a többi környező falunak rossz a zenei hallása. A palóc kutatás részére megszerkesztett kérdőív alapján végzett gyűjtés csupán néhány palócnak vélt típus nyomára tudott rábukkanni. Ezek egy részénél is már a rádió, az iskola /27. kép/ és a helyi énekkar hatására gondolhatunk. Vannak palócnak tekinthető nyomok a jeles napok dalanyagában is. Rámutat Bencze Lászlóné arra, hogy a népdalokon kívül nagy számban énekeltek magyar nótákat, pl. a lakodalmakban, de más alkalomkor is. Figyelemre méltó eleme a csépai lakodalomnak a seprűtánc. Megtaláljuk a farsangi szokásoknál a temetést parodizáló bőgőtemetést iso113 A különböző egyletek, körök /gazdakör, iparoskör, munkásegylet stb./ báljai mellett századunk elején még megvoltak a hagyományos bálak névnapokon, disznótorban, a fosztóban, de tartottak még házibálat, un. patkaporos bálát is. Néhány halvány palóc párhuzamot találunk a betlehemezés dallamaihoz. E játékoknál azonban - társadalmi szempontú elemzésüket Barna Gábor tanulmányában találjuk meg - számolnunk kell a helybeli és a környékbeli kántorok /pl. a kunszentmártoni Mezey kántorcsalád/ és papok hatásával» A kunszentmártoni Mezey János énekei a csépai betlehemezésbe is bekerültek. Egy-két halvány északi párhuzamra a zsoltárolás /halottvirrasztás/ dalanyagában is rábukkanunk. Feltűnően nagy számban talált katonadalokat Bencze Lászlóné a község lírai dalkincséhez viszonyítva. Emögött azonban - bár tetszetősnek tűnhet - mégsem tételezhetjük fel a község egykori nemesi hadkötelezettségéből adódó gazdagságot, hiszen annak már majd két évszázada csupán emléke él. /28. kép/

A népzenei kutatásokból képet kapunk a kezdetleges és fejlettebb hangszerek csépai használatáról, a helybeli parasztbandákról. A zenekarok egyletekhez kötődtek, s az egyleti bálakon kívül a nagyobb családi ünnepekhez /lakodalom, névnap, disznótor stb./ szolgáltattak zenét, de már jórészt századunk divatos, polgári táncaihoz. Ez is jelzi községünknek környezetéhez képest gyorsabb polgárosodását.

Kakuk Mátyás nyelvészeti kutatásainak középpontjába a hangtant helyezte. Adatai és példái általában archaikusabbak, mint napjaink beszélt nyelvjárása, a tudatosan kiválasztott idős adatközlők miatt. A 18. századi betelepülők erősen í-ző falvak közé települtek, ékelődtek, de ennek nincs nagy hatása a csépai nyelvjárásra, állapítja meg Kakuk Mátyás. Ismerve Csépának a környezetétől való merev elzárkózását, s a házassági kapcsolatoknak csaknem teljes hiányát, e nyelvi ráhatás hiányát megérthetjük. Ugyanakkor a helyi nyelvjárásban nagyon sok palóc vonatkozást találunk; plo a köznyelvi u a palóc nyelvjárásokban ő, ez Csépán ritkán még hallható; a köznyelvi e, nyelvjárási ö gyakoribb a köznyelvinél, de ritkább, mint pl. a keleti palóc nyelvjárásban. Nyomaiban megvan az á labiális változata a palóc nyelvjárásokra jellemzően az a illabiális változatához kapcsolódóan. Nincs meg viszont a palóc nyelvjárásokra jellemző ly_, ill. ly + j Csépán, hanem j-t, jj-t ejtenek. A palóc nyelvjárásokra jellemző palatalizáció Csépán is megvan, napjainkban főleg a d + i kapcsolatokban. Kakuk Mátyás a palóc nyelvjárási kérdőív 60 szavából 25 darabot /41,66 %/ megtalált, 2-t /3,33 %/ alakváltozatban, 19-t /23,33 %/ jelentésváltozással és rákérdezéssel, míg 19 /31,66 %/ nincs meg Csépán. A kutatási eredmények alapján Csépa a déli és a középpalóc nyelvjárással mutatja a legtöbb hasonlóságot. E nyelvjárás palóc elemei elsősorban hangtaniak, másodsorban szókincsbeliek, kisebb mértékben alaktani vonatkozásúak. A dél-tiszántúli, alföldi, kiskunsági nyelvjárási hatás kisebb. Ez nagymértékben megegyezik pl. az antropológiai kutatások eredményeivel. Nagyon fontosnak tartom kiemelten aláhúzni Kakuk Mátyás tanulmányának azt a megállapítását, amelyben jelzi, hogy Csépán nincs egységes nyelvjárás. S ez a különbség nemcsak az egyes korosztályok között tapasztalható. /23. kép/ Ennek okát ugyan nem mondja meg, de a jeles napi szokásokhoz hasonlóan itt is valószínűleg a nemes és nemtelen családok egykori elkülönülése, az alapító nemes családok után sokfelől - bár elsősorban Észak-Magyarország területéről - érkező telepesek más jellegű nyelve hatását láthatjuk. A nyelvészeti tanulmány példáihoz Kakuk Mátyás elsősorban tájszavakat igyekezett keresni. Példáiból láthatjuk, hogy a gyermeknyelv őriz még több Észak-Magyarországra, palócokra jellemző terminust. A gyermeknyelvet tehát /beleértve a gyermekköltószetet, a felnőttek gyermekekkel, neveléssel kapcsolatos nyelvi rétegét/ archaikumok őrzőjének tarthatjuk Csépán is. Kakuk Mátyás példái alapján csupán a gyermekijesztőkre utalok, amelyek elemzésére még visszatérünk.

Barna Mária tanulmányának már eddig is többször idézett adatai, mértéktartó meg-állapitása rendre azt igazolják, hogy a község népe, ill. annak egy része számon tartja a település múltját, ismeri a 18. század előtti legfontosabb eseményeket. Tudják a családok egy részének északi eredetét, de jól emlékeznek arra is, hogy a letelepültek, mint Móricz generális vér szerinti utódai kerültek új lakóhelyükre. Figyelemre méltó, hogy a nemesi múltból, a nemesi családokról elsősorban negativ tulajdonságokat, emlé-keket őriz a ma emlékezete. Olyanokat, amelyek egyfajta csúfolóként is éltek a környező nem nemes községekben. A nemesi birtok sérthetetlenségével összefüggésben a csépa-iak tolvajlásait, lopásait emlegetik, ill. mondják magukról a csépaiak is. Ennél azonban élénkebben él a múlt század második fele, amikor a nemesi kiváltságok megszűnése után viszonylag túlnépesedett falu rohamosan elszegényedett, s lett a tiszazugi falu-csúfolók kenyeretlen Csépája. Az elszegényedéstől való félelem azonban Osépán nem vezetett egykézéshez, mint a környező református községekben. A tiszazugi homok feltörése egy ideig megélhetést teremtett, s a megélhetésnek volt a forrása a környéken is /Tiszasas, Mesterszállás stb./ vállalt bérmunka, a helyi fuvarozás, borhordás stb. Később pedig - főleg a 20o században - innen is megkezdődött az elvándorlás a környező nagyobb településekre /Csongrád, Kecskemét. Kunszentmárton/ és távolabbra is. A helyi hagyományok - állapítja meg Barna Mária - jól mutatják a nemes - nemtelen tudat s ellentót gazda - cseléd tudattá és ellentétté alakulását, bár ezt kétségtelenül tompította a - Szabó László által is leírt - nagyobb társadalmi mobilitás az egyes rétegek között. A környező községek lakossága is pontosan számon tartotta Csépa eltérését a kistájon belül. Általánosan ismert a község egykori nemes származása, s az ebből fakadó viselkedés- és öltözködésbeli különbség. A számontartott eltérések között a katolikus vallás is ott volt, a reformátusokéhoz képest természetesen élénkebb s gazdagabb hitélet, a búcsújáró hagyomány is. Jól megfigyelték és fel is emlegették csúfo-lóikban a csépaiak palócos beszédét. Ugyanakkor azt is tapasztalhattuk, hogy e különbségek nagyobb részét már csak az idősek tartják számon Tiszazug-szerte. /30. kép/ Századunk, s főként az utóbbi évtizedek a kiegyenlítődés irányába hatottak és hatnak. E kulturális kiegyenlítődés együtt jár bizonyos tudati elemek felbukkanásával, a tájhoz való tudatos ragaszkodással, a tiszazugi tudat létrejöttével.

 

IV.

Amint arra az előzőekben már utaltunk, a csépai kutatásban szerepeltek olyan témák, nagyobb témakörök is, amelyek végül is tanulmány formájában nem kerültek be ebbe a kötetbe. Tanulságaikkal viszont jól példázzák a község palóc jellegű hagyományait, illő integrálódását az alföldi környezetbe. A továbbiakban nagyon tömören ezeket vesszük sorra.

Megállapíthattuk már eddig is, hogy az észak-magyarországi származásnak több kulturális emléke a női munkakörökben részben terminusként, részben pedig ismert eljárásként él tovább. A tevékenységeknek e körét a kenderfeldolgozás munkamenetével, s terminológiájával gyarapíthatjuk. Látva többünk gyűjtésének eredményét, csak sajnálhatjuk, hogy a Magyar nyelvjárások atlaszának második kötetét, amely többek között a kendermunkákat is tartalmazza, Csépán nem gyűjtötték fel.114 A magyar néprajzi szakirodalomban a kenderfeldolgozás munkafolyamatait összefoglalóan Szolnoky Lajos dolgozta fel. Rendszere szerint a csépai kendermegmunkálás - különösen a terminológia alapján - az általa 13. és 14. típusnak nevezett öt fokozatos, hat fázi'sos kidolgozáshoz áll legközelebb, amelyek Észak-Magyarországon ismertek. Melyek ezek a rokon vonások? A szálkender összetörésére szolgáló eszköznek a törő mellett ismeretes a bitó neve is. Meg kell jegyeznünk, hogy Csépán a szó nem általánosan ismert, gyakoribb a ti-ló kifejezés. Szolnoky Lajos szerint a bitó kizárólagosan csak az általa 13. tipusnak jelölt kidolgozási tipusra jellemző.116 Részletes elemzése és közölt térképe alapján a bitó szó a Zagyva, a Sajó és a Tisza közötti Heves és Borsod megyei részeken fordul elő.117 E terület - amint láttuk - szintén bocsátott lakosokat Csépára.

Törés után az összetört kendert Csépán is feltekerték a kezükre kis csomóba, s ezt a sarkuk alá tették és lábbal tiporták, taposták, hogy a pozdér.ia mind kihulljék belőle. E munka közben kerítésbe, létrába kapaszkodtak, esetleg egy fába. A létrát kb. derék magasságban egy állványra helyezték, hogy megkönnyítsék a kapaszkodást. E munka századunk első évtizedeiben a lányok, legények összejövetelét is szolgálta.  Á lányok egymásnak segítettek, a munka végeztével pedig az addigra odagyult fiukkal játszottak, énekeltek, szórakoztak. Ennek a munkának és az összejövetelnek is egyaránt morzsoló <v morzsolás a neve. E munkát a többi tiszazugi községben dörzsölőnek hívják, s ez a neve az egész Tiszántúlon is.   Szolnoky Lajos szerint viszont a ,,lábbal puhításnak a morzsolás terminusa lényegében e rendszer /14. típus - BG./ területét jelöli". Ez a terület pedig Nógrád megye egész területe, Pest megye északi sávja s Hont megye déli és keleti magyar lakta pereme. Figyelemre méltó módon ugyanaz a terület tehát, a-honnan a osépai társadalom meghatározó - egykor nemes - családjai származnak. A terminus Csépán kívüli alföldi előfordulása Szolnoky La.ios szerint a palóc kirajzásokkal van összefüggésben /Alpár, Apátfalva/.   /7. térkép/

Van még más, e nógrádi, észak-pesti, honti területtel rokon jelenség is. Csépán a szöges kenderfésű neve héhel -vhéhél, amelynek csupán egyfajta változatát alkalmazták. A morzsolás után kifésülték, hehelezték a kendert a héhelen. Szolnoky Lajos kutatásai alapján a héhő-héhel terminusok és származékaik két nagy területi csoportban, „A nógrádi-északpesti körzetben", valamint Erdély magyarságánál vannak meg. »Dél-Al-földön való előfordulásuk magyarázatát a török idők utáni északi palóc területről a dél felé irányuló belső migrációban látjuk" - írja Szolnoky La.ios.    Ezen alföldi előfordulási helyek között említi Alpárt, KLstelket és Gyomát. A héhel hehe,jez terminus megtalálható a közeli Kunszentmártonban is ugyanennek a munkafolyamatnak, ill. eszköznek a megnevezésére.

A településtörténeti adatok ismeretében nyilván egy észak-magyarországi,  s nem erdélyi hatásra,  genetikus kapcsolatra gondolhatunk a terminus123 elterjedésében. /8. térkép/

A kifésülés utáni legrosszabb minőségű kendert Csépán kócnak nevezik. Ebből fo-nattak a kötelessel, kötélverővel kocsikötő kötelet, kötőfiket. Szolnoky Lajos alapvető munkája szerint „a Zagyva és Ipoly közti palóc területen zárt csoportokban a kóc elnevezés használatát találjuk, míg a Duna-Tisza közén és a Dél-Tiszántúlon keverten a csepü terminus használatával". »A Duna-Tisza közére, valamint a Dél-Tiszántúlra a török utáni felvidéki területekről ideáramlott belső migrációban látjuk a kóc terjedésének okát.125 E Zagyva és Ipoly közötti terület pedig újfent megegyezik a Nógrád megyét,  Észak-Pest megyét magába foglaló területtel,   amely fő kibocsátó vidéke volt a csépai újratelepedésnek.  Meg kell azonban jegyeznünk,  hogy a szomszédos Tisza-sason126 is - valószínűleg csépai hatásra - a kóc terminussal találkozunk.

Azt látjuk tehát,  hogy a kendermunkák vonatkozásában a község legteljesebb mértékben hasonlít a nógrádi területekhez,  itt tehát megőrizte a magával hozott terminusok129 nagyobb részét, miáltal környezetétől eltér.    

A kendermunkákhoz kapcsolódva említsünk meg egy ruhadarabot is,  a szakácskát. Ez a kis kötény neve,   s elterjedési területe  szintén Nógrád,  Hont, Észak-Pest megye. Ugyanígy nevezik Csépán is a lakodalom, kenyérsütés stb.  alkalmával felkötött    kisméretű félkötényt.  A terminus előbukkanása szintén a két vidék közötti kapcsolatok jele.

A csépai kutatások során a hiedelmeket igyekeztünk maradéktalanul összegyűjteni. Ezek egy része a kötet tanulmányaiban,  a megfelelő témáknak /táplálkozás,  születés -kisgyermekkor, halottlátó, ünnepi szokások,  lakodalom,  gazdálkodás stb./ jórészt megtalálható.  Nem készült  azonban önálló tanulmány e témakörben,  s így elsősorban a hiedelmek alakjaihoz kötődő képzetek feldolgozása várat még magára.  A hiedelmek terén -a gyűjtési tapasztalatok szerint - viszonylag kevés az északi magyar népterülettel,  a palócfölddel összevethető jelenség.  Amik megtalálhatók,  azok is elsősorban a gyermek-ijesztők közé sorolhatók, hiedelemtartalmuk már nincs.  Az alábbi rövid elemzésbe a következő, Caépán ismert gyermekijesztőket vontuk be: markoláb, kókós, mokár vagy mur-kus. A gyermekijesztőkről Hoppál Mihálynak van összefoglaló írása, amelyhez nemcsak a szakirodalmat, hanem a legjelentősebb kéziratos forrásokat /Magyar Néphit Topográfia, néprajzi atlasz/ is feldolgozta.129 Ez jórészt felment az irodalom további áttekintésétől.

A fenti gyermekijesztők közül a markoláb-markaláb mondható legismertebbnek Diószegi Vilmos tanulmánya alapján.130 Diószegi Vilmos, az általa etnokulturális specifikumoknak tartott markoláb után kutatva, e sorok írójának kiséretében járt Gsépán és Kunszentmártonban. Kutatásai szerint a markoláb mindenütt ismert, ahová a 18. század folyamán a palócföldről vagy a Jászságból települtek. Ilyenformán csépai előfordulása is igazolható.131  Kunszentmártonba a jászsági telepesek hoztak magukkal, 132 akikhez viszont Diószegi Vilmos véleménye szerint a palócföldi beszivárgók közvetítették.133 A palóc centrumtól való időbeli és térbeli távolság, távolodás következtében az égitestet evő mitikus lényből gyerekijesztő válik» Ezt a folyamatot, ill. ennek a végállomását figyelhetjük meg Csépán is a markoláb gyermekijesztő felbukkanásakor.  A következő adatokat közli Csépáról Diószegi Vilmos; »Te, aszongya, elvisz a markoláb!" - »Elvisz a markaláb, ijesztgették a gyermekeket vele." - »Gyün a markuláb." - »Megharap a porkoláb, a gyerekeket ezzel ijesztgették."134

Hasonló tanulságokkal jár a kókós gyerekijesztő elemzése is. Ezt az egész országra való kitekintéssel Hoppal Mihály végezte el. Nagyszámú adaton alapuló elemzésének csupán végső tanulságait ismertetjük. Eszerint a kókó-kókós gyerekijesztő Borsod megye nyugati, Heves és Nógrád megye északi területein ismert.135 Ezt szemléletesen ábrázolja az elterjedési térkép is.136  A kókós dél-alföldi, szegedi előfordulását Kálmány Lajos és Bálint Sándor alapján közli,137 de ezeket az adatokat a térképen nem jelöli. Nincs a térképen a tiszakécskei adat sem, amelyről azt írja Hoppal Mihály, hogy ,,a szegedi adatot a hevesiekkel és nógrádiakkal... nem kapcsolja  megnyugtatóan egybe".138  Megállapításával ellentétben e területeket összeköti, hogy sok alföldi település, így Tiszakécske Ú.jkécske nevű része is 18. századi palócföldi településű község.139 A kokosnak, de a morkolábnak az előfordulása is a származás emlékét őrzi Tiszakécskén. E népességtörténeti adatokat Hoppal Mihály figyelmen kívül hagyta. A kó-kóssal kapcsolatos adatai pedig majdnem egybeesnek Diószegi Vilmos markolábbal kapcsolatos megállapításaival. A markolábbal együtt a palóc felderítő kérdőív is palóc sajátosságnak véli a kókóst.   A kókó-kókós gyerekijesztő csépai előfordulása egybeesik a történeti, népességtörténeti stb. kutatásaink eredményeivel, s nyilvánvalóan északi származásuk emlékét őrzi, s beletartozik az északi magyar területekről magukkal hozott egykori kulturális képbe. Gyün a kókós. elvisz - mondják Csépán. /10o térkép/

A markolabon és a kókóson kivül a rossz gyereket elviszi a mókár. a csépai szülők intelmei szerint. A fenti kettővel ellentétben ma már ez a leggyakoribb gyerekijesztő alak« Az egy-két változatban előbukkanó murkus véleményünk szerint ide sorolható.    A mókár gyerekijesztő szavunk Hoppál Mihály vizsgálatai szerint az Eger -Miskolc - Karcag - Kecskemét által határolt területre jellemző. Az adatoknak azonban kb. 40 %-a a hat nagykun városra és környékére lokalizálható.   Ez felveti annak lehetőségét is, hogy a mókár szavunk kun /esetleg besenyő/eredetű.143 Miután Csépa beletartozik a Hoppal Mihály által körülhatárolt vidékbe, e terminus előfordulása is inkább ide, a Tiszántúl, ill. Dél-Heves és Dél-Borsod megyékhez köti. Bár tudjuk, hogy a települők között a 18. században voltak az említett hevesi és borsodi részekről származók is, úgy vélem, hogy e szó csépai előfordulása inkább a Tiszazugba való beleilleszkedés, a Kunszentmártónnal és Cibakházával fenntartott házassági kapcsolatok hatása, /ll. térkép/

A markoláb, a kókó kókós, mókár vagy murkus gyereki.jesztő szavak háttérbe szorultak a mummusm mumus. illetőleg a reális alakok: a cigány, a gyerekszedő zsidó, ill. az ördög mögött. E gyerekijesztők országszerte elterjedtek, ismertek, vizsgálatuk tehát nem jár különösebb tanulsággal a palóc és az alföldi párhuzamokat tekintve.

Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy gyerekijesztő szavaink s a mögöttük még esetenként meglévő hiedelem-tartalom nem tartoznak egy közösség kultúrájának legfontosabb részéhez, egyes vidékek, települések és közösségek egymással való kapcsolatának kimutatására azonban alkalmasnak látszanak. A gyerekijesztők ugyanis a gyermeknyelvi szókészlet első 500-800 szava közt már szerepelnek, illetőleg „bizonyos gátlások kialakításával egyidejűleg történt a bevésés", azaz a megtanulás, az emlékezetben elraktározás, írja Hoppál Mihály.144 Ezért a kifejezéseket általában még azok az egyének is tudják, akik valamilyen ok folytán gyerekkorukban kiszakadtak eredeti közösségeikből. A csépai gyerekijesztők közül tehát a markoláb és a kókós egyértelműen utal az északi magyar /palóc/ területekkel való kapcsolatra, igazolja az onnan való származását. A mókár viszont utal arra, hogy a palócföldi leköltözés óta eltelt csaknem két évszázad sem múlt el nyomtalanul a csépai gyermeknyelvben.

A hiedelmeknek van egy jelentős része, amely mindenütt erősen helyi vonatkozású. Vonatkozik ez elsősorban a hiedelmek alakjairól szóló képzetekre, főleg ha helyben és a környéken is élt vagy él még különleges tudománnyal felruházott egyén»  Ilyen a már említett halottlátó, Mészáros Mihály, de itt szólhatunk a híres szentesi veszettorvosról, Veszett Sándorról vagy Veszett Nagy Sándorról. A hiedelem szerint meg tudta veszíteni a kutyát, a veszettséget meg tudta gyógyítani, s kutya alakban más veszettorvossal is viaskodott. Akik ismerték, elmondják, hogy a környék legjobb lóherélője,145 miskárolója volt. 

Röviden szólunk a kutatás során a munkaközösség minden tagja által gyűjtött, de főleg Gsetényi Mihály kutatási témáját jelentő ragadványnév anyagról, ill. a Felföldi László által elemzett néptánchagyományról.

A mai csépai családoknak kb. 90 %-a visel valamilyen ragadványnévet. E megkülönböztető név használatának gyakorisága egyenes következménye volt a viszonylagos bezártságnak, endogámiára való hajlamnak, s ezáltal egyes azonos nevű családok rendkívüli szétágazásának. A ragadványneveket mind a mai napig használják, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a napjainkban felnövekvő korosztálynál lesz lényeges változás, ami a ragadványnevek kikopását, elfelejtését fogja eredményezni. Megfigyelhető, hogy a ragadványnevek többsége belső keletkezésű, különböző tulajdonságokra utaló,  azokon alapuló, köztük alig van származási helyre utaló név. Ilyenformán e névanyag nem őrizte meg a település egyes családjainak származását. Csupán néhány példát lehet felhozni erre: Matyó - utalhat a dél-borsodi származásra, de lehet a katolikusságra utaló név is; Káli - a Heves megyei Kál községre utal; Sasi - tiszasasi származású; Cibaki -a viselőjének felesége Cibakházáról való.

Az alábbiakban Felföldi Lászlónak Csépa tánchagyományáról írott rövid összefoglalójából idézek. E részletek is jól illeszkednek a kutatás egészéhez, s elsősorban az alföldi jellegű kapcsolatokhoz szolgáltatnak jó példákat, illetőleg illusztrálják a viszonylag gyorsabban polgárosodott, egykor nemes Csépa táncéletét. „Csépa a tiszai táncdialektus területén fekszik. Tánckészletét, tánczenéjét, a táncalkalmak jellegét és rendjét tekintve azt mondhatjuk, hogy inkább az Alsó-Tisza vidékkel rokon. Hiányoznak itt a palócság 20. századi tánckincsére oly jellemző verbunk és karikázó táncok és a gyerekek, serdülő lányok gazdagon „tenyésző" énekes-táncos játékai.147 Persze ez nem mond ellent a csépaiak palóc származásáról szóló történeti emlékeknek és a néphagyomány más területein megtalált palóc etnikus sajátosságoknak. E tánctipusok hiánya és az egyéb helyi sajátosságok inkább e törzsökétől elszakadt és új helyen meggyökeresedett közösség életének változásait tükrözik. A Csépa létét, teljes történetét is jelentő legutóbbi kétszáz év során „forradalmi" változások történtek a tánckultúrában az egész magyar nyelvterületen. Ekkor bontakozott ki s terjedt  el az új tánc és zenei  stílus,  amely éppen az Alföldön hatott legkorábban,  és innen sugárzott  szét távolt területekre.

Eközben a palócság tánckultúrája sem maradt meg 18. századi formájában s még ke vésbé a csépaiaké, akik új helyükön környezetükhöz hasonló tánckultúrát alakítottak ki. Csépát hamarább elérte a tánciskola és a polgári táncélet mindent átható, sokféle divatja, mint a palócság hasonló falvait."148 Felföldi László megállapítása lényegében egybeesik a társadalmi élet, a szokások s népzenei hagyományok kutatásának tanulságaival. Itt tehát bizonyos negatívumok azok, amelyek Csépát elválasztják a kibocsátó északi területektől. E tényezők viszont a dél-alföldi tájhoz kötik a községet. Abban viszont, hogy Csépát hamarabb elérte a polgári táncélet divatja, nemcsak az északi területektől nagymértékben eltérő, a múltban gyökerező erős parasztpolgári fejlődését láthatjuk az Alföldnek, hanem a község nemesi múltját ie. A nemesi községek korábbi, gyorsabb polgárosodására, mint tendenciára, a kutatások már eddig is rámutatat tak.149

 

V.

Röviden felvázolva igyekeztünk összefoglalni egy munkaközösség kutatásainak az eredményeit. Akadnak még nyilvánvalóan felderítendő kérdések, alaposabb kidolgozásra, elemzésre szoruló problémák. Ezzel a tanulmánykötettel magának Csépa községnek a történeti, néprajzi feldolgozása sem fejeződött be» A kötet célkitűzéseit azonban remélhetőleg sikerült megvalósítani.

A népi kultúra vizsgálata során a kulturális kép jelenlegi, közelmúltbeli állapotának megrajzolásához, s megértéséhez nem elégséges a csak néprajzi jellegű vizsgálat. ÍTagymértékben figyelembe kell venni a kulturális jelenségek mögött meghúzódó természet- és gazdaságföldrajzi, antropológiai, nyelvi, állami és egyházi közigazgatási hovatartozás megszabta körülményeket. Erre a kutatás többször felhívta a figyelmet1-150 és Csépán igyekeztünk a sokszempontú kutatást megvalósítani. Ugyanis egy-egy közösség kultúráját mindezek a körülmények befolyásolják, meghatározzák, természetesen nem függetlenül a közösség és műveltsége belső alakulásától, s külső kapcsolatrendszereitől, amelyek a közösséget szűkebb és tágabb környezetéhez kötik.151 Így természetesen igaza van Tálasi Istvánnak - csépai eredményeink is ezt igazolják -, hogy „valamennyi alföldi etnikai csoportunknak még népmozgalmi eredetétől eltekintve is sajátos alföldi jellegű műveltsége van".151 Természetesen ez igaz, ha a műveltség, a kultúra egészét nézzük és minősítjük„ Ugyanakkor csépai kutatásaink is a korabeli részkutatások hiányában tett túlzó megállapításnak minősítik Tálasi Istvánnak azt a véleményét, hogy pl. „a palóc eredetű telepesek műveltségében is jobbára csak a nyelvjárás mutat lényegesebb eltérést az átlag alfölditől, de erősebb vegyülés esetén még a nyelvi különbségek is eltűnhetnek".153 Kutatásaink ezzel szemben megmutatták, hogy a népi műveltség számos területén sikerrel kereshetünk és találunk is olyan elemeket,  amelyeket lényegi alföldi integrálódás ellenére a kibocsátó vidékekkel, közösségekkel kapcsolatba hozhatunk" E területek közül feltétlenül ki kell emelni a sok archaikumot őrző női tevékenységi köröket, illetőleg az ugyancsak nagyon sok ősi elemet megőrző gyer-meknyelvet, gyermekköltészetet. Az Alföld ilyenfajta kulturális tagoltságát - főleg a hitvilág, a szokások területén - az utóbbi években több kutató és sok tanulmány vizsgálta.154

Az összehasonlító elemzés során, amikor a szerzők Csépát alföldi környezetével, illő az észak-magyarországi, palóc területekkel összevetették, alapnak természetesen Csépát tekintették. Egész kulturális képét, ill. műveltségének egyes elemeit kiemelve a palóc szakirodalom, az alföldi szakirodalom és a gyűjtési tapasztalatok alapján keresték meg a vele összevethető kulturális képet, ill. egyes jelenségeket. Az általános hasonlóság két terület között ugyan még semmiféle kapcsolatot nem jelent. A jelenségek nagy térbeli elterjedtsége vagy az egész magyarságra /sőt, még nagyobb körre: Közép-Európára/ jellemző jegyet takarhat, s így meglétének regisztrálásán túl az elemzése nem sok eredménnyel kecsegtet, vagy pedig az egyenlőtlen fejlődés következtében megőrzött archaikumról van szó, amely más területeken viszont már eltűnt. Ezért fontos, hogy nagyjából azonos szempontú, s körülbelül egyazon időszakban végzett anyaggyűjtésről legyen szó.155 A különböző időből származó, más-más szempontok alapján lejegyzett adatokat csak úgy vonhatjuk be az összevetésbe, ha az adatok egyenértékűségét, azaz összehasonlíthatóságát igazolni tudjuk.

összegezésünkben végezetül táblázatba is foglalhatjuk mindazokat a kulturális jelenségeket, amelyek községünket az északi magyar, azaz palóc műveltségi képhez kötik, s amelyek - kutatásaink szerint - genetikus kapcsolatban is állnak a palóc kultúrával. Felsoroljuk továbbá azokat a jelenségeket is, amelyek viszont községünket a szűkebb alföldi, dél-alföldi, tiszazugi környezetéhez kötik. A jelenségeknek ez a köre pedig az elmúlt két évszázados alföldi élet hatása a csépai, északi eredetű közösség életében. Felsorolásunk nem törekszik kizárólagos teljességre, s nem is tükrözi azokat a csépai műveltség egészére jellemző törvényszerűségeket, tendenciákat,  amelyeket az egyes tanulmányokból megismertünk.

/Egyes jelenségek meglétét a +, hiányát pedig a - jellel jelezzük táblázatunkban./

Az eddigi kutatásaink, s e kötet tanulmányai szerint a palócföldre, ill. a Dél-Alföldre /Tiszazug, általában Alföld/

jellemző kulturális jegyek:    
pectej - pecpite + -
kiszi + -
csóréleves + -
ganca mákkal leszórva + -
herőce - herőke + -
magkovász +  
kétszeri kovászolás +  
ragancs /kenyér része/ + -
domo, domós kenyér + -
kalács, bor a halotti torban +  
halkrumpli   +
szárma /töltöttkáposzta neve/ - +
cibere - +
pár /kelesztő anyag/ - +
morzsoltka - +
bodag - +
lakodalomban két vőfély + -
két háznál mulatság + -
nyoszolyólegény nincs + -
menyasszony kenyérrel fogadása + -
násznagyok helye az asztal sarkán + -
kárlátó - +
koszorúslegény avatás - +
kulturális jegyek palócföld Alföld
étrend   +
rigmusok - +
markoláb +
kókós + _
mókár _ +
szakácska /kötény/ + -
kender morzsolás /dörzsölés/ +  
héhel - héhelezés /kenderfésű/ + -
kóc /fonalminőség/ + -

 

Végezetül fel kell hívni a figyelmet újra egy sajátos körülményre. Csépa kulturális képe nem mutat az elmúlt tíz év kutatásai alapján egységes képet. Sajátos, olykor érthetetlen körülményekre figyelhetünk fel. Egyes jelenségeket egyes adatközlőink közismert dologként mondanak el, míg mások - hasonlóan tősgyökeres csépai családok -erről nem is tudnak. A csépai társadalom tehát kulturálisan tagolt. Vizsgálataink nyomán legalább két réteget állapíthattunk meg. Ezek számos dologban /házassági kapcsolatok jellege, nyelvjárás, származási tudat, eredethagyományok különbözősége stb./ el-térnek egymástól, ugyanakkor viszont a lényeges kulturális jegyek mindkét rétegnél azonosak» Ennek az eltérésnek okaira már utaltunk. Oka lehet tehát a nemesi múlt, a zsellér - nemtelen származás, a különböző vidékekről összetelepülés, esetenként az eltérő foglalkozás, a vagyoni helyzet, s ebből is adódóan a különböző társadalmi helyzet» Az esetek többségében tehát egy-egy réteg hagyományairól beszélhetünk csupán. ^

A csépai hagyományos műveltség egész rendszere eltér az északi magyar /palóc/ kulturális képtől, de benne számos olyan jelenséget, jelenségcsoport találunk, amelynek szálai, eredői erre az észak-magyarországi területre vezetnek. Az Alfölddel való összehasonlításban pedig úgy is fogalmazhatunk, hogy a csépai paraszti műveltség lényeges vonásaiban megegyezik az alföldi műveltségi képpel, de benne nagyon sok olyan élem található, amely ettől az alföldi kultúrától eltér, párhuzamai viszont az északi magyar, palócnak tartott kultúrában vannak meg. S ezek a jelenségek több mint két évszázadon keresztül úgy maradtak fenn, hogy közben Csépának semmiféle kapcsolata sem volt a kibocsátó területekkel. E jelenségek tehát a kultúra belső mozgásának, belső törvényszerűségeinek megfelelően őrződhettek meg, minden újabb külső ráhatás nélkül. Közöttük találhatunk új, palócokra jellemző kulturális jegyet, bár vizsgálatunk szerint a táblázatban - legalább részben - felsorolt elemek a Hont - Nógrád- Heves megyei jelzett körzet kultúráját jellemezhették a 18. század idején, s a palóc szakirodalom szerint jellemzik ma is.

A gazdasági és társadalmi változásoknak megfelelően a múlt század végétől megindult a csépai társadalom kulturális nivellálódása. E folyamatban az archaikus elemek, köztük a palóc reliktumok, de az alföldi kultúra archaikus elemei is háttérbe szorultak. A 20. század első évtizedeiben pedig megindult a tiszazugi települések kulturális integrációja is, amelynek tudati hátterét az 1920-1930-as évek fordulójának helyi eseményei /az arzénes per/ adták meg, felerősítve a már korábban ebbe az irányba ható tényezőket, mint a közigazgatási összetartozás /Tiszai Alsó-járás, Kunszentmártoni választókerület és járásbíróság/ vagy az azonos vallási közigazgatás /katolikusoknál a váci egyházmegye, reformátusoknál a Hevesnagykunsági egyházmegye/, vagy a gazdasági integrálódás tendenciáit /útépítés, Tiszazugi vasút/. E szinten azonban ez az integrálódási, nivellálódási folyamat egy magasabb, országos szintű integrálódási-nivellálódási folyamatba torkollik bele, viszonylag kevés helyet engedve a helyi el-különülési, differenciálódási tendenciáknak. Ennek során pedig lassan eltűnnek az egyes települések és a tiszazugi kistáj sajátos vonásai is.

 

Irodalom

Andrásfalvy Bertalan. 1980.

A néprajzi csoport meghatározásának elvi kérdéseihez. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7. Budapest, 1980. 77-80.

Bakó Ferenc, 1965.

Mikófalva. Adatok a magyar csűröskertes települések ismeretéhez. Eger, 1965. Klny. Az Egri Múzeum 1965. évi III. Évkönyvéből.

Bakó Ferenc /szerk./, 1968.

Módszerek és feladatok. /Palóc tanácskozás Egerben./ Palóc kutatás. Módszertani Közlemények I. Eger, 1968.

Bakó Ferenc /szerk./, 1975.

Visonta. Fejezetek a falu történetéből. Eger, 1975. Palóc kutatás. Tematikus és lokális monográfiák. II.

Bakó Ferenc /szerk./, 1978.

Mátraderecske. Néprajzi tanulmányok. Eger, 1978. Palóc kutatás. Tematikus és lokális monográfiák. III.

Bakó Ferenc, 1980.

A palóckutatás elvi és módszertani problémáiról. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7. Budapest, 1980. 130-138.

Bálint Sándor, é.n.

Sacra Hungaria. Kassa, é.n. /1943/

Bálint Sándor, 1976.

A szögedi nemzet. I. Szeged, 1976.

Bálint Sándor, 1977.

A szögedi nemzet. II. Szeged, 1977.

Barabás Jenő. 1958.

Az etnikai csoport fogalmának kérdéseihez. Néprajzi Értesítő XL. 1958. 19-27.

Barabás Jenő. 1963.

Kartográfiai módszer a néprajzban. Budapest, 1963.

Barna Gábor, 1972.

„Szegény ember kenyere" /Kiállitásvezető/ Kunszentmárton, 1972.

Barna Gábor, 1974.

Jász és palóc lakodalmi szokások összehasonlítása. /Kisériet a jász etnikum körülhatárolására a népszokások területén./ Studium V. 1974. 73-86.

Barna Gábor, 1974.

Alkalmazkodás és hagyományőrzés a Szatmár megyei német településeken. In: Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. I. Faluk. Szolnok, 1974. 149-158.

Barna Gábor. 1977.

Hozzászólás /a palóc néphit kutatásához/. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, 1977. 37-39.

Barna Gábor, 1978a.

Hiedelmek és szokások Nagykőrösön. Adatok a mezőváros folklórjához. Nagykőrösi Arany János Múzeum Közleményei I. 433-498.

Barna Gábor, 1978b.

Kunszentmártoni és tiszazugi szokások. A Kunszentmártoni József Attila Gimnázium Jubileumi Évkönyve. Kunszentmárton, 1978. 62-64.

Barna Gábor. 1979a.

Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Budapest, 1979.

Barna Gábor, 1979b.

Hirtenhund und Magie. Etnografszki i folkloriszticsni iszledovanyija. Szófia, 1979. 197-201.

Barna Gábor, 1979c.

Zur frage der geographischen Verbreitung der Regös-Bräuche. Műveltség és Hagyomány XIX. 161-174.

Barna Gábor, 1979d.

Csépa és a palócság. /Tudományos munkaülés - Csépa, 1979. április 6./ Néprajzi Hirek VIII. 1979. 1-4. sz. 23-24.

Barna Gábor, 1980.

Karácsonyi asztal. Forrás XII. 12. sz. 80-84.

Barna Gábor, 1980.

Csépa és a palócság. /Csépa und die Palotzen/ Wissenschaftliche Arbeitstagung in Csépa, 6. April 1979. DEMOS 20. évf. 1980/1. 59-60.

Barna Gábor, 1981.

Halottlátók a magyar néphitben. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. /sajtó alatt/

Barna Mária, 1979.

A kunszentmártoni Helytörténeti Gyűjtemény Tiszaugra vonatkozó irodalma és adattárának anyaga. Kunszentmárton, 1979.

Bencsik János, 1974.

A paraszti közösség gazdasági tevékenysége. /Fejezet Polgár történetéből./ Hajdúsági Közlemények 3.

Betkowski Jenő, 1930.

A tiszaháti és szolnokvidéki szuszék. Népünk és Nyelvünk.

Botka János, 1976.

A csépai szőlőművelés. Tiszazugi Füzetek 6. Kunszentmárton-Szolnok, 1976.

Botka János, 1977.

Egy tiszazugi falu, Csépa története. Levéltári Füzetek 3. Szolnok, 1977.

Csák Ernő, 1936.

A csépai ág. hitv. evangélikus egyház története. /Kézirat/ Csépa, 1936.

Csetényi Mihály és Csetényi Mihályné, 1979-

Csépa község földrajzi nevei. /Kézirat/ Csépa, 1979«

Csetényi Mihályné, 1980.

Felderítő kérdőív /Csépa/. Palóc-kutatás. Módszertani Közlemények IV. Eger, 1970. /kézirat/

Diószegi Vilmos, 1968a.

A palóc etnokulturális csoport határai és kirajzásai. /Az égitestet evő mitikus lény, a markoláb elterjedtségének tanulságai./ Népi kultúra-Népi Társadalom I. 1968. 217-251.

Diószegi Vilmos, 1968b.

Néphit. In: Bakó Ferenc /szerk./: Módszerek és feladatok... Eger, 1968. 130-139.

Domokos Sándor, 1929a.

Feleletek a 2. kérdésre /szuszik/. Népünk és Nyelvünk I. /1929/ 261-262.

Domokos Sándor. 1929b.

Feleletek a 4. kérdésre /bördő, borda/. Népünk és Nyelvünk I. /1929/ 263.

Domokos Sándor, 1930.

Feleletek a 13. kérdésre /kúp-kúpolni/. Népünk és Nyelvünk II. /1930/ 222.

Dósa József - Szabó Elek. 1936.

Kunszentmárton története I. Kunszentmárton, 1936.

Faragó Jánosné, 1980.

Felderítő kérdőív /Tiszakürt/. Palóc-kutatás. Módszertani Közlemények IV. Eger. 1970. /kézirat/

Fodor Ferenc, 1942.

A Jászság életrajza. Budapest, 1942.

Gonda Sándor dr., 1935.

Babonák és kuruzslások a Tiszazugban. Kunszentmárton, 1935.

Gunda Béla, 1943.

A magyarság néprajzi csoportjai. In: Bartucz L. szerk.: A magyar nép. Budapest,1943. 91-113.

Gunda Béla, 1963.

A kultúra integrációja és az etnikai csoportok kialakulása. Műveltség és Hagyomány V. 1963. 3-24.

Gyalad Tamás, é.h.

A Jászkunság Kunszentmártoni járásra vonatkozó repertóriuma 1954-1973. Szolnok,é.n.

Györffy Lajos, 1956.

Adatok az Alföld törökkori településtörténetéhez. /Az 1571-es szolnoki török defter fordítása/ Szolnok, 1956.

Henkey Gyula - Kalmár Sándor, 1976.

Adatok Nógrád megye népességének etnikai embertani vizsgálatához» Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 1976. 183-244.

Henkey Gyula - Kalmár Sándor. 1979.

Heves megyei palócok etnikai embertani vizsgálata. Palóc kutatás. Tematikus és lokális monográfiák IV. Eger, 1979. Hoppál Mihály, 1969. Gyerekijesztők - I. Népi kultúra - népi társadalom II-III. 1969. 247-263.

Illés Sándor. 1961.

Tiszazug. Budapest, 1961.

Kakuk Mátyás, é.n.

A legrégibb kunszentmártoni anyakönyv /1718-1729/ vizsgálatának tanulságai. Múzeumi Levelek 35-36. sz. Szolnok, é.n. 19-56.

Kapros Márta. 1977.

Hiedelmek és szokások a graviditás kezdetétől az anya avatásának megtartásáig az Ipoly menti falvakban. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 1977. 147-182.

Katona Imre. 1958.

Népi állattartás Csongrádon. I. Néprajzi Közlemények III. 1-2. 231-268.

Kisbán Eszter, 1968.

Táplálkozás. In: Bakó Ferenc /szerk./: Módszerek és feladatok. Palóc kutatás. Módszertani Közlemények I. Eger, 1968.

Kósa László - Filep Antal, 1975.

A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975.

Kovách Albert. 1872.

Tájszók. Magyar Nyelvőr I. 1872. 150, 199, 296.

Kovách Albert, 1672.

Csépán a következő gyermekjátékok szokásosak. Magyar Nyelvőr I. 1872. 187.

Kovách Albert. 1872.

A szövőszék részei. Egyéb nevek. Magyar Nyelvőr I. 1872. 281.

Kovách Albert. 1872.

Szíjjártó mesterség Hevesben. Magyar Nyelvőr I. 1872. 384.

Kovách Albert, 1876.

Családnevek és gúnynevek. Magyar Nyelvőr V. 1876. 382-383, 431, 479, 526, 575.

Kovách Albert. 1877.

Családnevek és gúnynevek. Magyar Nyelvőr VI. 1877. 48.

Kovách Albeit,  1876.

Tiszazugi Archeológiai Magántársulat 1876.  évi ásatásai, h.n.  1876.

Kresz Mária,  1968.

Viselet.  In: Bakó Ferenc /szerk./: Módszerek és feladatok... Eger,  1968.  103-106.

Lajos Árpád,  1979.

Nemesek és partiak Szuhafőn. Miskolc,  1979.

Lengyel Imre,  1936.

A balmazújvárosi német település.  /Adatok Balmazújváros szociográfiájához./Debrecen,  1936.

Major Bálint,   1897.

Tisza-Nagy-Rév község történelmi múltja.  Kunszentmárton,  1897.

Manga János,   1980.

Palócföld.  Budapest,   1980.

Mohácsi Lászlóné,  1980.

Felderítő kérdőív /Tiszasas/.  Palóc-kutatás.  Módszertani Közlemények 17. Eger,1970. Aézirat/

Orosz Ernő,  1906.

Heves- és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. Eger,  1906.

Paládi-Kovács Attila,   1968.

Farsangi „remélés" Eger vidékén. Ethnographia LXXIX.  1968.

Paládi-Kovács Attila,  1969.

A barkó etnikai  csoport. Műveltség és Hagyomány X.  1969.   175-219.

Paládi-Kovács Attila /szerk./,  1980.

Néprajzi csoportok kutatási módszerei. /Sárospatak,  1977«  november 15-16./Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7. Budapest,  1980.

Paládi-Kovács Attila,   1980.

Kulturális régiók néprajzi vizsgálata. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7«Budapest,  1980.  57-76.

Palóckutatás,  1977.

Palóckutatás.  Palóc tanácskozás,   1976.  Salgótarján.  Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve.  1977.  3-91.

Palugyay Imre,  1854.

Jász-kun kerületek és Külső Szolnok vármegye leírása. Pest,   1854.

Pesty Frigyes,  1979.

Pesty Frigyes helynévtárából II.  Külső-Szolnok.  Közzéteszi Bognár András. Kecskemét-Szolnok,  1979.  14-35.

Radó Polikárp.  1945.

Tiszazugi történet. Budapest,   1945.

Rónyai Istvánné.  1980.

Felderítő kérdőív /Tiszasas/, Palóc-kutatás. Módszertani Közlemények 17. Eger,1970. /kézirat/

Schwalm Edit, 1972.

Nagyböjti táplálkozás Észak-Heves megye palóc falvaiban.  Az egri Múzeum Évkönyve x. 305-317.

Cs.  Sebestyén Károly,  1938.

Új háztípus a magyar Alföldön.  Népünk és Nyelvünk XI.  1938.  121-126.

Sipos Orbán,  1880.

Rendszeres jelentés Jász-Nagykun-Szolnok vármegye állapotáról.  Szolnok,  1880.

Szabó István,  1973.

Kubikosok,  summások,  agrárproletárok. /Kiállitásvezető.  Összeállította:  -Kunszentmárton,  1973.

Szabó László /szerk./,   1973.

Jászdózsa és a palócság. Eger-Szolnok,  1973. Palóckutatás. Tematikus és lokális monográfiák I.

Szabó László.  1967.

A Tiszazug népi építkezése.   Jászkunság XIII.   1967.  175-180.

Szabó László,  1978.

Az Alföld népi kultúráját  alakító újkori tendenciák.  /Debrecen,  Szeged és a Jászság hatása/ Kecskeméti Honismereti Kör Évkönyve  1978.  Szerk.: Henkey Gyula. 3-36.

Szabó László.  1979.

A jász etnikai csoport. /A jász etnikum és a jászsági műveltségi egység néprajza./ Szolnok,  1979.

Szállási Sándor.  1930-1935.

Tiszazug problémái. 1. Szelevény község szociográfiája, 2. Tiszasas község szociográfiája, 3. Tiszaug község szociográfiája, 4« Csépa község szociográfiája. /Kézirat/ EA.  4521

Szendrey Zsigmond.   1929a.

Szolnok-megyei mondák.  Népünk és Nyelvünk I.  /1929/ 113-114.

Szendrey Zsigmond.   1929b.

Békés-megyei népszokások.  Népünk és Nyelvünk I.  /1929/ 194-196.

Szilágyi Miklós,   1974.

A Békés megyei mezővárosok belső és külső kapcsolatrendszerei.  In:  Paraszti társadalom és műveltség a 18-20.   században 2.  Mezővárosok.  Budapest-Szolnok, 1974. 45-58.

Szilágyi Miklós,   1979a.

A paraszthalászat technikája és gazdasági jelentősége a Tiszazugban.  Múzeumi Kurir 29.  III.  kötet 9.   sz.  Debrecen,  1979.  52-58.

Szilágyi Miklós.   1979b.

A Nagykunság állattartása a XVIII-XIX.  században.  Múzeumi Kurir 30.  III.  kötet 10.   sz. Debrecen,   1979.  66-73.

Szlankó István,   1971.

A Tiszazug település- és gazdasági földrajza.  In: Tiszazug életéből.  /Szerk.: Szlankó István./ Szolnok,   1971.  69-125.

Szlankó István.  1973.

A Tiszazug természeti földrajzi viszonyai. Tiszazugi Füzetek I. Kunszentmárton-Szolnok,  1973.

Szokody Gyula.  1937.

A 150 éves templom. Újkécske,   1937.

Szolnoky La.ios.  1972.

Alakuló munkaeszközök.  A magyar népi kenderrostmegmunkálás.  Budapest,   1972.

Szombatfalvi György,  1931.

Tiszazug.  Népünk és Nyelvünk III.  1931.

Szűcs Imre.  1938.

Adatok a tiszaföldvári református egyház történetéhez. Tiszaföldvár,  1938.

Tálasi István,  1979-1980.

Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései és problémái.  In:  Néprajzi tanulmányok,  írások I. Dissertationes Ethnographicae.  Budapest,  1979-1980.  15-49.

Torbágyi-Novak József Lajos,   1926.

Kapubálványfejek.  Néprajzi Értesítő XVIII.  /1926/ 169-178.

Tóth Dezső,   1942.

A hevesnagykunsági református egyházmegye múltja és jelene I-II.  Debrecen, 1942.

Tömörkény István, 1911.             

A holtakat látó. In: Ne engedjük' a madarat. Budapest, 1911. 71-112.

Túri Mészáros István. 1929.

Adatok az alföldi gazdálkodáshoz. Néprajzi Értesítő XXI.. 1929. 35-4-5.

Ujváry Zoltán, 1980.                  

Népköltészet és irodalom a népi kéziratos könyvekben. In: Népszokás és népköltészet. Debrecen, 1980. 425-556.

Veress János, 1927.

Régi idők fakult írásai. Klny. ä Kunszentmártoni Híradó 1927. évi számaiból,,

Visa Gyula, 1981.

Népi kecsketartás Magyarországon. Borsodi kismonográfiák 12. Miskolc, 1981.

Viski Károly, 1938.

Etnikai csoportok, vidékek. Budapest, 1938.

Dr. Vonház István, 1931«

A Szatmár megyei német telepítés. Pécs, 1931.

Wacha Imre, 1980.

József Attila: Tiszazug. Magyar Nyelvőr. 104. évf. 3. sz. 293-300.

 

Gábor Barna

Csépa - über das Leben einer paloczischen Volksgruppe in der Grossen Ungarischen Tiefebene /Lehren und Zusammenfassung/

Die Gemeinde Csépa liegt in der Grossen Ungarischen Tiefebene, im Kreis Kunszentmárton des Komitetes Szolnok und hier inmitten der Landschaft Tiszazug, welche von den Flüssen Theiss und Körös eingeschlossen wird. Die Einwohnerzahl der Gemeinde betrug 1960. 2.479 Personen. Seit mehr als zehn Jahren beschäftigt sich eine Arbeitsgruppe mit der Erforschung der Geschichte und des Volklebens dieser Siedlung parallel zur Untersuchung anderer Gemeinden in der Landchaft Tiszazug. Da die paloczi-sche Abstammung einzelner Familien aus Csépa bekannt war, schalteten wir uns in die Paloczen-Forschung mit ein. Die infolge dieser Team-Arbeit entstandenen Studien wurden in den vorliegenden Band aufgenommen. Wir haben also keine Monographie über diese Gemeinde verfasst, sondern wollten - entsprechend unseren Möglichkeiten - die wichtigeren Themenkreise analysieren und vorstellen. Im Verlaufe der Untersuchung führten wir neben einer analysierenden Bearbeitung des rezenten Materials innerhalb des durch das Thema vorgegebenen Hahmens auch eine historische Analyse durch. Dazu nutzten wir auch die Ergebnisse der lokalen Forschungen auf den Gebieten der Ethnographie, die Geschichte, der Soziographie, der Sprachwissenschaft und der Ortsgeschichte aus dem 19. und 20. Jahrhundert.

Die Csépaer Forschungen verfügten grundlegend über zwei Zielstellungen: 1. Die Stellung Csépas innerhalb des Beziehungssystems zwischen den umliegenden Siedlungen und Regionen und in dem für die Grosse Ungarische Tiefebene charakteristischen Bild sollte gesucht und aufgezeichnet werden; 2. jene Erscheinungen, Tendenzen und Relikte, das heisst also kulturelle Eigenschaften aus dem Paloczentum, welche seit der Umsiedelung vom Paloczenland her zu Beginn des 18. Jahrhunderts bewahrt und erhalten geblieben sind, sollten aufgefunden werden. Diese beiden Zielstellungen waren un -trennbar miteinander verbunden, sie stellen die beiden Seiten eines Prozesses dar. Mit anderen Worten gesagt, untersuchten wir, wie sich eine aus anderen natürlichen, geographischen, wirtschaftlichen, gesellschaftlichen und religiösen Verhältnissen stammende Volksgruppe in die neue Umgebung integriert, und was und auf welche Weise sie dabei von ihrer eigenen Kultur bewahrt, um ihre Identität zu erhalten und gleichzeitig selbst zu einer Gemeinschaft zu integrieren.

Um den gegenwärtigen und vergangenen Zustand einer Volkskultur aufzuzeichnen und zu verstehen, ist eine rein ethnographisch ausgerichtete Untersuchung nicht ausreichend. Hier müssen auch die sich hinter den kulturellen Erscheinungen verbergenden naturgeographischen, wirtschaftsgeographischen, anthropologischen, sprachlichen und religiösen sowie die durch die Zugehörigkeit zur staatlichen und kirchlichen Verwaltung bestimmten Bedingungen beachtet werden. Diese bestimmen - auch in Abhängigkeit von der inneren Entwicklung der Gemeinschaft - die Kultur der Gemeinschaft in grossem Masse.

So geschah dies auch in Csépa. Die adligen und nicht-adligen Familien, die Verlaufe des 18. Jahrhunderts aus den bergigen paloczischen Gebieten /aus den ehemaligen Komitaten Nógrád, Hont und Heves/ nach Csépa umgesiedelt waren, passten sich der tiefländischer Umgebung schnell an. Ihr Leben veränderte sich infolge der gleichen Wirkungen wie das der umliegenden Gemeinden in der Tiefebene. Obgleich diese Siedlung in ihrer engeren Umgebung /Tiszazug/, durch deren adligen Charakter und durch deren katholischen Glauben abgesondert, recht bald volkommen zu einer echt Alfolder /tiefländischer/ Siedlung wurde. Im Verlaufe unserer Forschungsarbeiten konnten aber auf mehreren Gebieten der Volkskultur viele Erscheinungen aufgedeckt werden, welche trotz ihrer im Wesen alföldischen Integration auch noch nach 250 Jahren mit der Kultur der Paloczengebiete in genetische Verbindung gebracht werden können. Besonders hervorgehoben werden müssen hier diejenigen weiblichen Tätigkeiten, wie das Backen und Kochen, die Nahrungsversorgung, das Weben und Spinnen, die Geburt und Kindererziehung, die in sich viele archaische Momente und somit auch paloczische Relikte bewahren, sowie auch die Kindersprache und die Kinderdichtung.

Nur wenige paloczische Eigenheiten konnte eine Analyse der Osépaer Gesellschaft nachweisen, obwohl das Vorhandensein mehrerer Verwandtschaftstermini ihre paloczische Herkunft anzeigen» In der Bräucheordnung sowie auch auf dem Gebiet der Volksmusiktraditionen gibt es wenige paloczische Relikte. Hingegen können grosse Ähnlichkeiten -fest an die Bräuche gebunden - mit dem Paloczenland bei der über reiche Kultnormen verfügenden intensiven Religionsausübung im Volke festgestellt werden.

Natürlich können entsprechend den Bedingungen der kulturellen Integration in der Bauweise und auf dem Gebiet der Wirtschaft keinerlei paloczische Eigentümlichkeiten aufgefunden werden. Diese Gebiete tragen rein Alfölder Charakter. /Einige typisch paloczische Relikte, bzw. für die Alfölder Kultur charakteristische Kulturelemente haben wir in einer Tabelle zusammengefasst, bzw. ihre Verbreitung auf Landkarten illustriert./

Die anthropologische und sprachliche Untersuchung bestätigt die paloczischen Relikte jedoch voll und ganz. Von anthropologischem Standpunkt her weist die Einwohnerschaft von Csépa Süd-Heves auf. Und sprachlich gesehen, ist Csépa ebenfalls mit dem südlichen und mittelpaloczisch genannten Dialekt verwandt. Die Ergebnisse dieser ethnographischen Untersuchungen wurden auch durch andere Wissenschaften bestätigt. Im Wesentlichen dürfen wir also die von ihrer eigenen Abstammung und Herkunft zeugende Tradition der Csépaer für wahr annehmen.

Eine Lehre aus den Forschungen besagt, dass sich in Csépa keine für die gesamte Gemeinde einheitlich charakteristische Kultur herausgebildet hat. Der Grund hierfür liegt in der einstmals starken gesellschaftlichen Spaltung /in Adlige und Nichtadlige/ sowie darin, dass die Einwohnerschaft vom 18. Jahrhundert aus vielen verschiedenen Orten stammte. Hier kann also von den Traditionen einzelner Schichten gesprochen werden. Zu Beginn unseres Jahrhunderts nahm jedoch die kulturelle Integration der Gemeinde innerhalb der kulturellen Integration von Tiszazug ihren Anfang. Diese mündete dann in unseren Tagen auf höherer Ebene in einen Integrations- und Nivellierprozess für das ganze Land und endete auch hier.

Zum Schluss kann festgestellt werden, dass die traditionelle Kultur von Csépa in ihren wesentlichen Zügen mit der traditionellen Kultur der Grossen Ungarischen Tiefebene übereinstimmt, und dass in ihr viele Elemente zu finden sind, die sich von dieser unterscheiden, während ihre Parallelen - entsprechend der Abstammung der Einwohnerschaft - in der paloczischen /= nord-ungarischen/ Kultur vorhanden sind.


Jegyzetek:

  1. Vö: Kosa László - Filep Antal. 1975. 188. Az idézett helyen nem sorolják a Tiszazughoz a valójában odatartozó TiszaföldvárCibakháza és Nagyrév községeket. L.m:Wacha Imre, 1980. 294. A Wacha által név szerint megjelölt Tiszakürt. Nagyrév. Uj
  2. kécske és Ókécske közül a két utóbbi nem tartozott soha, s nem tartozik ma sem a Tiszazughoz. A két Kécske a Tisza jobb partján fekvő, ma már összenőtt két község Bács-Kiskun és nem Szolnok megyében, mint Wacha tudni véli. A tiszazugi községek Szolnok megyeiek és mind a Tisza bal partján fekszenek.
  3. Szlankó István. 1971. 69. skk.; Szlankó István. 1973. 3. skk.
  4. Szabó László - Barna Gábor - Smuta Kálmánná /szerk./: Tiszazugi füzetek I. Kunszentmárton - Szolnok, 1973.; Szilágyi Miklós. 1979a., Szilágyi Miklós. 1979b.; Visa Gyula. 1981.
  5. Mind a pályázatok, mind pedig a tiszazugi munkaközösség tagjai által gyűjtött anyag áttekinthető a Barna Mária által összeállított bibliográfiából. Vö: Barna Mária. 1979.; Lásd még: Honismeret, 1981. 3. sz. 62-64,
  6. Vö: Szabó László. 1978.
  7. Vö: Fényes Elek. 1839.; Palugyai Imre. 1854, 1854.} Sipos Orbán. 1880.
  8. Pesty Frigyes. 1979.
  9. Kovách Albert. 1872. 150, 199, 296.
  10. Kovách Albert. 1872. 187.
  11. Kovách Albert. 1872. 188.
  12. Kovách Albert. 1872. 281. 334.
  13. Botka János. 1977. 28-29., lm.: Csák Ernő. 1936. 79.
  14. Tömörkény István. 1911.
  15. Csépára vonatkozóan nem, vagy csak nagyon szórványosan találunk adatokat egyes környező községeket bemutató múlt századi s e századi szerzőknél: Veress János. Dósa József - Szabó Elek. Szokody Gyula. Szűcs Imre. Gorové László és mások munkáiban. Ezek az írások az adott korban jól bemutatják a Tiszazugot és környékét. L.m.: Szombatfalvi György. 1931., Szállási Sándor. 1930-1935.
  16. Vö: Wacha Imre. 1980.
  17. Gonda Sándor. 1935. L.m.: Gonda Sándor: Gazdanapló, Kunszentmártoni Hiradó 1938.évfolyam. A Kunszentmártoni Hiradó a vidék leghosszabb életű lapja volt, érdemes volna cikkbibliográfiáját elkészíteni. Elkészült viszont Barna Mária összeállításában az oldalain tiszazugi híreket is hozó kunszentmártoni újság, a Közérdek néhány évfolyamának cikkbibliográfiája. A vidék egykori népéletéhez l.m.: Major Bálint. 1897., Túri Mészáros István. 1929.; Domokos Sándor. 1929a., Domokos Sándor. 1929b., Domokos Sán dor, 1930., Veress János. 1927«; Szokody Gyula. 1937.; Szűcs Imre. 1938.
  18. A könyv Berecz Skolasztikának, a bencés nővérek alapítójának életét írja le. RadPolik árp. 1945. L.m.: Kunszentmártoni Hiradó, 1940. július 7. számában a csépai bencés apácákról. E rövid kéziratot Bálint Sándor volt szives rendelkezésünkre bocsátani, s lemáso

    lását engedélyezni.
  19. Illés Sándor. 1961.; Kádár La.ios. é.n.; Kádár Lajos. 1958.
  20. Botka János. 1977.
  21. Botka János. 1976.
  22. Szabó László. 1967.; Cs. Sebestyén Károly. 1938.
  23. Csetényi Mihályné és Csetényi Mihály kéziratos tanulmányai, pályázatai a kunszentmártoni Helytörténeti Gyűjtemény és a szolnoki Damjanich Múzeum Archívumában találhatók.
  24. Szolnok Megye Néprajzi Atlasza, I. Szerk.: Szabó László-Csalog Zsolt. Szolnok, 1974.
  25. Lásd: Barna Gábor. 1979.} Barna Gábor. 198O. A helyi sajtó is figyelemmel kisérte
  26. munkánkat: Török Erzsébet: Csépai palóchagyományok.  Néprajzosok a Tiszazugban.  Szolnok Megyei Néplap-1979.   Julius 26. 5.
  27. Visky Károly,   1938.;  Barabás  Jenő,   1958.; Barabás Jenő,   1963.;  Gunda Béla é.n.

    /1943./; Gunda Béla,  1963.; Paládi-Kovács Attila /szerk./ 1980.; Barna Gábor.  1974.
  28. Szabó László /szerk./ 1973.; Bakó Ferenc.  1975.; Bakó Ferenc /szerk./ 1978.; Manga

    János,  1980.; Henkey Gyula - Kalmár Sándor,  1979.  - mindegyik további irodalommal.
  29. Paládi-Kovács Attila,  1980. /szerk./
  30. Fodor Ferenc,  1941.; Szabó László /szerk./,  1973.; Bakó Ferenc /szerk./,  1975.;

    Bakó Ferenc /szerk./,  1978.; Paládi-Kovács Attila    /szerk./,  1980.
  31. Palóckutatás.  In: Nógrád megyei múzeumok évkönyve 1977«
  32. Vonház István.  1931.; Barna Gábor,  1974.
  33. Lengyel Imre.  1936.
  34. Vö:  Sájbózás - Barna Gábor.  1974.
  35. Bakó Ferenc.  1980.  136.
  36. Vö: Orosz Ernő.  1906.; Botka János.  1977.  70-71.
  37. Paládi-Kovács Attila.   1980.  69.
  38. Paládi-Kovács Attila.  1980. 57.
  39. Felföldi László:  Adatok Csépa tánchagyományaihoz.  /Kutatási beszámoló, kézirat/
  40. Csetényi Mihály:  Csépai ragadványnevek. /Kutatási beszámoló, kézirat./
  41. Botka János.  1977.  35» i  Az 1571.  évi török defterben ugyan nyomát sem leljük az összeírt családok között a Móricznak.  sem más később említésre kerülő famíliának. Vö:Györffy Lajos.  1956.  37.
  42. Botka János.  1977.  34.  /Pesty Frigyes,  1888 alapján/
  43. Vö:  Orosz Ernő.   1906.  58.;  Csák Ernő,   1936. 4.   skk„;  Botka János.   1977.  36.
  44. Csák Ernő.  1936. 4.  skk., ill.  lásd Barna Máriának e kötetben olvasható tanulmányát.
  45. Orosz Ernő.  1906.  198.
  46. Pesty Frigyes.  1979.  16.
  47. Pesty Frigyes.  1979.  18.
  48. Vö:  Botka János.  1977«  36.; Csák Ernő,  1936. 4.  skk.; ill.  lásd a Czucz család le

    származás-táblázatát a Függelékben.  Az eredeti iratok Czucz Anna ny. tanárnő birtokában vannak /Szeged/. Lemásolásuk engedélyezését ezúton is köszönöm.
  49. Pesty Frigyes.  1979.  17. 4-9    Orosz Ernő,  1906.  58,  285.
  50. Orosz Ernő,  1906.  218-219.
  51. Borovszkí    Samu /szerk./,  é.n.  35-34.
  52. Orosz Ernő,  1906.  14-15.
  53. Orosz Ernő,  1906.  21.
  54. Orosz Ernő.   1906.  38.
  55. Orosz Ernő,  1906.  51,  55.
  56. Orosz Ernő,  1906.  105.
  57. Orosz Ernő,  1906.  127. /Jakobey/;  Orosz Ernő,  1906.  151. /Korponay/; Orosz Ernő

    1906.  166.  /Laczkó/
  58. Orosz Ernő.  1906.  139.
  59. Orosz Ernő,  1906.  217.
  60. Orosz Ernő,   1906.  247.
  61. Orosz Ernő,   1906.  319.
  62. Orosz Ernő,   1906.  305.
  63. Orosz Ernő.  1906. 284. /Szvoboda/; Orosz Ernő.  1906. 271. /Szántó/
  64. Fényes Elek,  1843.  II.  141.
  65. Borovszky Samu /szerk./ é.n. 48.;  Csák Ernő,  1936.  10-11.
  66. Orosz Ernő.  1906.  137«,
  67. Botka János. 1977. 70-71.
  68. Tömörkény István. 1911. 93. - A Hont, Nógrád és Heves megyei származás mellett a

    hagyomány más észak-magyarországi vidékekről is megemlékezik. így pl. Mészáros Lukács információja szerint /Barna Mária közli tanulmányában/ érkeztek Zemplén megyéből is telepesek. Itt gondolhatunk a csizmadia iparáról, vásárairól egykor híres zempléniGálszécsre /ma Secovce/ és a mind ott, mind pedig Csépán kiterjedt Havrilla családra. Bár a csépai élő családi hagyomány a Havrillákat francia eredetűeknek tartja. /Gálszécs. saját gyűjtés./
  69. Pesty Frigyes, 1979. 18. ill. a Czucz család kéziratos története. Vö: 47 jegyzet.
  70. Fényes Elek. 1843. II.
  71. Borovszky Samu /szerk./, é.n. 33-34.
  72. Csák Ernő. 1936. Kézirata sok vonatkozásban még kiaknázatlan.
  73. Csák Ernő. 1936. 13. skk.
  74. Csák Ernő. 1936. 13.
  75. Osák Ernő. 1936. 75. - Orosz Ernő lakóhelyet nem említ. Vö: Orosz ErnS*. 1906» 236.
  76. Csák Ernő. 1936. 14.; Orosz Ernő. 1906. 293.
  77. Fényes Elek, 1843. II. 104.
  78. Csák Ernő, 1936. 30.
  79. Csák Ernő, 1936. 30.
  80. Fényes Elek, 1843. II. 223.; Csák Ernő, 1936. 30.
  81. Csák Ernő. 1936. 16.
  82. Orosz Ernő. 1906. 38.
  83. Orosz Ernő, 1906. 61.
  84. Csák Ernő, 1936. 19.
  85. Csák Ernő. 1936. 198. skk.
  86. Botka János, 1977. 110.
  87. Fényes Elek, 1839. 223.
  88. Csák Ernő, 1936. 30.
  89. Botka János. 1977. 110. lásd a térképet a 115. oldalon!
  90. Fényes Elek, 1839. 228.
  91. Dósa Elek - Szabó Elek, 1935.; Kakuk Mátyás é.n.
  92. Fényes Elek. 1839- III. 193.
  93. Vö: Bakó Ferenc. 1965. több helyen.
  94. Palugyay Imre. 1854. 394-395«
  95. Henkey Gyula - Kalmár Sándor, 1979.» vö: Botka János. 1977. 71. Jászfényszaru,

    Jászberény, Jászszentgyörgy /?/
  96. A csépai szőlőkre az első adat 1747-1750-ből való. Vö: Botka János, 1977. 78. skk
  97. Botka János. 1977. 4-8.
  98. Botka János. 1977. 48.; Herczeg; Imre kéziratos tanulmánya Tiszasas történetéről.
  99. Lásd: Botka János, 1977. 116. /térkép/
  100. A II. József-féle katonai felmérésre hivatkozva írja Botka János. 1979. 118.
  101. Csetényi Mihályné: Csépai növényismeret /kézirat, pályázat/
  102. Botka János. 1979. 82.; ill. lásd Szabó László tanulmányát ebben a kötetben.
  103. Botka János. 1979. 74.
  104. Szinnyei József. 189-190.; ill. a Nyelvatlasz
  105. Barna Gábor. 1978.; Barna Gábor. 1980.

    105a Kisbán Eszter. 1968. 100.
  106. Kevés a korábbi példa. Lásd: Kapros Márta, 1977. további irodalommal.
  107. Váry Zoltán. 1980.; Barna Gábor: Délalföldi katolikus népénekek. A Mezey kán

    tordinasztia. /Kézirat/; Bálint Sándor, é.n. /1943/ 129. skk.
  108. Barna Gábor. 1977. 38.
  109. Bálint Sándor. 1968.; Bálint Sándor, 1974.; Botka János. 1977. 108.; Csák Ernő,

    1936. 5. skk. evangélikus vonatkozásban.
  110. Barna Gábor, 1980.
  111. Vö: Barna Gábor, 1980. - Pócs Éva délszláv átvételnek gondolja, ám sokkal való

    színűbbnek látszik belső fejlődésű volta, s észak-déli irányú terjedése a palóc-jásztelepesek révén.
  112. Szállási Sándor, 1955.
  113. Ujváry Zoltán, 1979.
  114. Magyar Nyelvjárások Atlasza IV. 371-768.
  115. Szolnoky Lajos, 1972. 241.
  116. Szolnoky Lajos, 1972. 241.; Palóc felderítő kérdőív 36.
  117. Szolnoky Lajos, 1972. 130. térkép 125.
  118. Szolnoky Lajos, 1972. 241. térkép 182-183.
  119. Szolnoky Lajos, 1972. 241. térkép 182-183.
  120. Vö: Diószegi Vilmos. 1968. 135. Tálasi István: 1979-1980. I83.
  121. Szolnoky Lajos. 1972. 201.
  122. Saját gyűjtés. Szinnyei József, 1897-1901. I. 833. /Kunszentmárton, Tiszakécske/

  123. Mind Kunszentmárton, mind pedig Tiszakécske Újkécske nevű része északi eredetű,jórészt jászsági.
  124. Szolnoky Lajos, 1972. 225, 228. /térkép/
  125. Szolnoky Lajos, 1972. 228.
  126. Mohácsi Lászlóné gyűjtése.
  127. Saját gyűjtés.; ill Csetényi Mihályné /Gsépa/, Rónyai Istvánné, Mohácsi Lászlóné

    /Tiszasas/ és garasó Jánosné /Tiszakürt/ gyűjtése.
  128. Szinnyei József, 1897-1901. II. 474. /adatai a következő helységekből valók:

    Aszód, Csépa. Hont megye Ipolyság, Ipolyvölgy, Nógrád megye Tolmács. Bars megye Léva/
  129. Hoppál Mihály, 1969.
  130. Diószegi Vilmos, 1968a.; Diószegi Vilmos, 1968b.
  131. Diószegi Vilmos, 1968a.
  132. Diószegi Vilmos, 1968a. - Vö: Diószegi Vilmos, 1968a. 232. térkép.
  133. Diószegi Vilmos, 1968a.
  134. Diószegi Vilmos, 1968a. 230. - 1967-ben, csépai gyűjtésére e sorok írója kisér

    hette el Diószegi Vilmost.
  135. Hoppál Mihály, 1969. 258.
  136. Hoppál Mihály, 1968a. 251.
  137. Kálmány Lajos, 1893. 321.; Bálint Sándor, 1957-
  138. Hoppál Mihály, 1969. 258-259.
  139. Vö: 132. jegyzet
  140. Palóc felderitö kérdőív, 59.
  141. Csetényi Mihályné gyűjtése. Palóc felderítő kérdőív 59. /Csépa/
  142. Hoppál Mihály, 1969. 259.
  143. Hoppál Mihály. 1969. 260-261.
  144. Hoppál Mihály. 1969. 248-249.
  145. Saját gyűjtésem mellett felhasználtam Magyari Márta céduláit is. Vö: Barna Gábor,

    1979. 53. skk., Barna Gábor. 1979b.; Katona Imre, 1958. 232.
  146. Csetényi Mihály gyűjtése.; saját gyűjtés; Kovách Albert, 1876.; Kovách Albert, 1871
  147. Megállapítása egybevág Bencze Lászlóné kutatási tapasztalatával.
  148. Felföldi László: Csépai tánchagyományok /kutatási beszámoló, kézirat/
  149. Vö: Kresz Mária, 1968. 104.; Morvay Judit, 1968. 115.; Lajos Árpád. 1979.
  150. Paládi-Kovács Attila. 1980. 68.; Barabás Jenő, 1963. 72. skk. Ez a törekvés jel

    lemzi a jászdózsai kutatásokat is, ill. Szabó László jászsági és Bellon Tibor nagykunsági írásait is. Vö: Szabó László jászsági és Bellon Tibor nagykunsági írásait is. Vö:Szabó László /szerk./, 1973.; Szabó László. 1980.; Bellon Tibor. 1979.
  151. Vö: Andrásfalvy Bertalan, 1980. 78.
  152. Tálasi István. 1979-1980. 17.
  153. Tálasi István. 1979-1980. 17.
  154. Vö: Tálasi István. 1979-1980.; Diószegi Vilmos. 1968a.; Bálint Sándor. 1976.; Bálint Sándor. 1977.; Szabó László. 1978.; Barna Gábor. 1979a.; Barna Gábor. 1979c; Barna Gábor. 1979a.; Barna Gábor. 1978b.; Bencsik János. 1974. további irodalommal mindegyik.
  155. Ilyen, nagy területen, azonos időmetszetet azonos szempontok szerint feldolgozó

    munka pl. a Magyar nyelvjáráaok atlasza, a még mindig csak kéziratban lévő Magyar néprajzi atlasz, a részben már publikált Szolnok megyei néprajzi atlasz, vagy a múltban Pl. a Pesty grifiyes-féle helynévgyűjtós, amelynek Csépára vonatkozó anyagát kötetünk ben is felhasználtuk. Ennek ellenére Csépa kultúrája és társadalma kevésbé tagolt, mint a mezővárosok nál az tapasztalható. Itt a község lélekszáma, az egyes csoportok és rétegek lélekszáma, elkülönülése és összefonódása más, mint a mezővárosokban. Vö: Szilágyi Miklós 1974. 

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet