Előző fejezet Következő fejezet

GYENESDIÁS RÉGÉSZETI LELETEI

Müller Róbert

 

Őskor

Gyenesdiás község területe állandó megtelepedésre alkalmas. A kevésbé lejtős területek viszonylag könnyen megművelhetők, bár több helyen már a felszínen jelentkezik a kavicsos réteg, az erdők vadban, a Balaton pedig halban gazdag volt. Írásos források hiányában a különböző időszakokban itt élt népeket nem tudjuk nevükön nevezni. Az anyagi javaik, műveltségük, temetkezési szokásaik azonossága alapján egyazon népességhez tartozónak tartható közösségeket kultúrának nevezi a tudomány. A kultúrákat egy-egy nevezetes lelőhelyről, földrajzi területről, jellegzetes kerámiaformáról, díszítésmódról, temetkezési szokásról nevezték el. Így van kisapostagi kultúra, Körös kultúra, harangedények kultúrája, vonaldíszes kerámia kultúrája, halomsíros kultúra stb. A kelták a legkorábbi nép, amelynek nevét ismerjük, de ők csak Kr. e. 400 táján kezdték meg a Dunántúl meghódítását.

Környékünkön az újkőkortól kezdődően ismerjük az emberi élet nyomait. Az újkőkori vagy más néven neolitikus forradalom alapvetően változtatta meg az ember életmódját. A vadászó, gyűjtögető életmódot a termelő gazdálkodás, a földművelés és az állattartás váltotta fel. Egy adott terület eltartóképessége a többszörösére nőtt, de egy sereg egyéb változás is bekövetkezett. A korábbi ideiglenes szálláshelyek helyett állandóbb települések jöttek létre. A szántóföldek előkészítésére, az írtásra és a talajlazításra új eszközök, szerszámok alakultak ki, egyre több kőeszköz készült csiszolással. Feltalálták a kerámiát. Egyszerűen kézzel formálva vagy hurkatechnikával felépítve nedves agyagból különböző formájú edényeket készítettek, majd száradás után kiégették azokat. A kerámia használata változatosabbá tette a táplálkozást, a nyers és sütött táplálék mellett megjelentek a főtt ételek. A termények tárolását biztonságosabbá tették a nagy tárolóedények. A ruházkodás is átalakult. A textilnövények termesztése, a szövés és a fonás feltalálása lehetővé tette a szövetek készítését, az állati eredetű anyagokból készült ruházat változatosabbá vált. Ez az új életmód kialakult formában Kr.e. 6000 tájékán érte a Dél-Dunántúlt. Ekkor vándorolt be a Balkán felől a Starčevo kultúra népessége. A Balaton északi partjáról még nem került elő ennek a népességnek az emlékanyaga, legészaknyugatibb lelőhelyei eddig Vörsről és Gellénházáról ismertek. De környékünk sem lehetett lakatlan, hisz a Starčevo kultúra telepeinek leletanyagában megtalálható a Balaton-felvidéken és a Bakonyban bányászott kőanyag. A Kr. e. 6. évezred középső harmadában a Balatontól északra élők átvették az új ismereteket és életformát. Az agyagedényeiken használt jellegzetes, bekarcolt díszítés alapján a Dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája elnevezést kapták. A vonaldíszes kerámia ezt követően az ország egész területén, nyugat felé pedig előbb a Rajnáig majd a Párizsi-medencéig terjedt el. Gyenesdiás területén is ebben az időszakban telepedett meg az ember. A község keleti szélén, a Vonyarcvasheggyel határos területen fakad a Fiszkút bővizű forrása. Környéke több korszakban is lakott volt. Ezen a területen szántásból kerültek elő újkőkori pattintott kőeszközök.1 A régészeti topográfához végzett terepbejárás során Lasics Ferenc telkén gyűjtöttek szürke, ill. téglaszínű, szerves anyaggal soványított, jellegzetesen vonaldíszes cserépdarabokat.2 A felszíni leletek alapján a lelőhely és a település nem lehetett nagyobb kiterjedésű, és valószínűleg nem is volt hosszú életű. Milyen ház vagy házak állhattak itt? A kérdésre ma már könnyebb választ adni, mert az autópálya építésekhez kapcsolódó megelőző feltárások során több újkőkori település területén folyt nagyszabású ásatás. A Balaton déli partján Balatonszárszón is nagyméretű 8-12 m széles, 10-25 m hosszú, a föld felszínére épített, cölöpvázas, agyaggal betapasztott sövényfalú házakat tártak fel,3 amelyekben egy-egy 15-20 tagú nagycsalád lakhatott. A nagyobb településeken akár 20-30 ilyen közösség is élhetett. Égetéssel irtották ki az erdőket, csontkapákkal, ásóbotokkal művelték meg a talajt, a gabonát kőpengés sarlókkal aratták le.

Kr. e. 4800 táján, helyi alapokon, délkelet-európai elemek hozzájárulásával egy új kultúra született, amelyet a Tolna megyei Lengyel faluról neveztek el. A Lengyel-kultúra kerámiaanyaga változatosabb, a durvább anyagú főzőedények mellett fnom kidolgozású díszkerámiát készítettek, amelyet vörös, sárga, fekete és fehér ásványi anyagokkal festettek. A Fiszkút környéke ebben az időszakban is lakott volt. A Mandulás Lakópark építéséhez kapcsolódó megelőző feltárás keretében 2006-ban és 2007-ben több mint másfél méter vastag feltöltődés alatt, a Lengyel-kultúrához köthető hulladékgödröket találtak, és előkerült egy zsugorított helyzetű gyermeksír is.4 (II. színes tábla) Ez azt jelenti, hogy alvó helyzetben, oldalra fordítva, felhúzott lábakkal és behajlított karokkal temették el a halottat. Ez volt ebben a korban az általános szokás, amint az is, hogy a halottakat gyakran a településen, és nem egy térben elkülönült temetőben helyezték örök nyugalomra. A Lengyel-kultúrát a tudomány három szakaszra tudta felosztani. Az első kettő még a késői neolitikum időszaka, míg a harmadik, Kr. e. 4500-4400 tájától már a rézkor kezdetét jelenti. A lelőhelyünkön előkerült szegényes kerámia leletanyag egyelőre nem teszi lehetővé, hogy az itteni település korát pontosabban meghatározzuk. Ugyanígy csak annyi állapítható meg a Gyenesdiás nyugati szélének közvetlen közelében, a keszthelyi határban, a Legelő dűlőben 1964-ben végzett leletmentés során feltárt, szétszántott padlójú, késői újkőkori házról, hogy a Lengyel-kultúra idején volt lakott.5 A réz és az arany voltak az első fémek, amit az ember felfedezett. A könnyen megmunkálható aranyból ékszerek készültek, a rézből ugyancsak ékszereket, fegyvereket és szerszámokat öntöttek. Bár a réz nem ideális alapanyag, mert nem túl kemény, és az öntés során könnyen hólyagosodik, de a Kárpát-medencében több, gazdag felszíni érclelőhelye ismert. Így a Kr. e. 4. évezred első felében használata általánossá vált. Érdekes módon, a késő rézkorban ismét visszaesett a réz használata. Ez vonatkozik a Kr. e. 4. évezred utolsó harmadában az egész Kárpát-medencében egységesen elterjedő badeni-kultúrára (névadója a Bécs melletti helység), amit korábban péceli-kultúrának is neveztek. Hazánkban 1600 lelőhelyről ismerjük jellegzetes, benyomkodott pontokkal, bekarcolt vonalakkal díszített, vagy hullámos oldalú, ú.n. kannelúrás kerámiáit. Vannak nagy kiterjedésű, több hektárnyi felületű településeik, de kisméretű, valószínűleg csak ideiglenes jelleggel lakott településeik is. Ilyen lehetett a Fiszkút melletti is, hisz az 1963-ban végzett terepbejárás során késő rézkori cserépdarabokat is gyűjtöttek.6

A Kr. e. III. évezred középső harmadában újabb balkáni elemek jelentek meg a Dunántúlon, és hatásukra alakult ki a Somogyvár-Vinkovci-kultúra, amely a bronzkor kezdetét jelenti. A rezet ónnal, antimonnal vagy arzénnal ötvözve nyerhető a bronz, amely jobban önthető, ridegebb, keményebb, így sokkal sokoldalúbb lehetett a felhasználása. Elég, ha megemlítjük azt, hogy több mint fél méter hosszú kardokat tudtak önteni, a vékonyra kalapált lemezekből esetenként több mint fél méter átmérőjű üstöket készíthettek. Ekkor alakult ki az egyre díszesebb és nagyobb ruhakapcsoló tű, amit a kutatás fbulának nevez. A bronzkovácsok az ötvöző anyag fajtájával és mennyiségével tudatosan állítottak elő különböző keménységű bronzokat, már ismerték a hevítéssel vagy tömörítéssel való edzést, így egyes vágóeszközök élének a keménysége eléri az acélét. A bronzkor csaknem két évezredes történetének csak az utolsó szakaszából ismerünk leleteket Gyenesdiásról. A Kr. e. 14. századig egy hosszú, békés időszak volt a korai- és a középső bronzkor. Ekkor azonban több hullámban, nyugat felől támadás éri a Kárpát-medence népeit, és a halomsíros kultúra harcos törzsei a mai Magyarország egész területét meghódítják. A kultúra az elnevezését onnan kapta, hogy törzsterületén a halottakat mesterségesen emelt halmok alá temették. Ha nem is Gyenesdiáson, de közvetlen közelében, a keszthelyi Sömögye dűlőben az 1880-as évek közepén Deininger Imre és Lipp Vilmos több halmot feltárt, amelyek alá kövekből épített sírkamrába temették a gazdag mellékletű halottakat. A férfak mellett talált nyélnyújtványos bronzkardokat Boiu-Keszthely típusnak nevezi a tudomány. A halomsíros kultúra csontvázasan vagy hamvasztva temette el halottait. Több feltárás igazolja, hogy újabb nyugati hatásra, de gyakorlatilag békés körülmények között, alakult át a halomsíros kultúra a Kr. e. 12. század folyamán az urnamezős kultúrává. Ez a népesség már kizárólag hamvasztva temette el halottait, és a Fiszkút környékén még bizonyára több urnasírt rejt a föld mélye. Az első leletek, kerámia és egy tokos bronzbalta töredéke 1930 táján Keszler Aladár, bádogos földjén, szőlőtelepítés során kerültek elő.7 1941-ben a hercegi mandulás területén faültetés során bolygattak meg urnasírokat, amelyekből egy eredetileg hengeres nyakú, kihasasodó testű, a vállán két füllel ellátott urnát, egy enyhén behúzott, turbántekercses díszű peremmel ellátott mély tálat, egy kihajló peremű, kiugró vállú, füles mély tálat, egy gömbszelet alakú, sima peremű mély tálat, és egy bronztűt szerzett meg a Balatoni Múzeum részére Dornyay Béla.8 1956-ban a Fiszkúttól a domboldalban lévő szivattyúházhoz készített árok is megbolygatott egy urnasírt, amelyből egy szép, piros színű, ívelten kihajló peremének belső oldalán árkolt, hirtelen kiugró vállán pedig turbántekercses díszű, egy szalagfüllel is ellátott, mély tál töredékeit mentette meg Dornyay Béla, és juttatta el a Balatoni Múzeumba (1. kép 1.).9 1967-ben Somogyi Elemér a vonyarcvashegyi Mandulás utcában, hétvégi házának építése során újabb urnasírra bukkant, leleteit a Balatoni Múzeumnak ajándékozta.10 A sír urnája hengeres nyakú, kihasasodó, vállán két szalagfüllel (1. kép 2.). Ételmellékletet egy kis nyomott gömb alakú edénykében, és egy kihajló peremű és kiugró vállú, perem fölé magasodó füllel ellátott bögrében (1. kép 3-4.) adtak útravalóul a feltehetően női halottnak, mert az urnában két fnoman bekarcolt díszítésű, lemezes kengyelű bronzfbula hiányos töredékei voltak (1. kép 5.).

A késői bronzkor végén, a Kr. e. 8. század második felétől a Dunántúl a keleti Hallstatt kultúra része lett. Ez már a koravaskor időszaka. Már az urnamezős kultúra legkésőbbi szakaszában feltűnnek kisebb, vasból készült ékszerek, de ekkortól egyre gyakoribb az ékszerek mellett a vasfegyver, majd a termelő eszközök készítése. A törzsi központok erődített magaslati telepek, amelyek mellett megtalálhatók az arisztokrácia halmok alá temetett sírjai. Környékünkön a zalaszántói Tátika oldalában láthatók az erődítmény sáncai, a hegy tövében pedig halomsírok sorakoznak. Továbbra is gyakoriak az egyszerű urnasírok, amelyeket a kutatás a köznép, vagy a továbbélő későbronzkori népesség temetkezéseinek tart. Diáson, a Havasboldogasszony kápolna mellett 1908-ban találtak egy 33 cm hosszú bronztűt, amely feltehetően egy sírból származott. A tárgy a II. világháború végén megsemmisült.11 1937. július 17-én nagy felhőszakadás volt. A hegyoldalról alázúduló víz a szekérút – a mai Dornyay utca – menti árokban a „Töpfel-féle vendéglő közelében” egy urnasír oldalát most ki. Ezt György Ferenc középiskolai tanár fedezte fel, akivel július 21-én Dornyay Béla feltárta a sír maradékát. A fehér murvába mélyülő, 1 m átmérőjű, az erózió miatt már csak 30-40 cm mély, fekete humusszal kitöltött gödörből több hiányos, ill. kiegészíthető kerámia került elő. A feltárásról és eredményéről részletesen beszámolt Dornyay Béla.12 Az út menti árokban talált kerámiatöredékek és kovakő magkövek alapján feltételezte, hogy itt település is volt. A legnagyobb urna egy rövid nyakú, erősen kihasasodó, fekete graftmázas kerámia, a vállán négy hegyes, háromszoros árkolással körbevett bütyökkel díszítve. A száj átmérő 15 cm, legnagyobb átmérő 40 cm, magassága 30 cm. Az urnából kalcinált csontok és egy kis, alig 2 cm hosszú bronztű töredék került elő. A kerámia már többször szerepelt a szakirodalomban.13

 

 

Sokáig elfogadták Dornyay Béla meghatározását, hogy ez az urnasír későbronzkori, és az urnamezős kultúra késői időszakára keltezhető.14 Utóbb Kőszegi Frigyes már arra az eredményre jutott, hogy az urna és a kísérőleletek koravaskoriak, és a Hallstatt-kultúra anyagába sorolandók,15 legutóbb pedig Carola Metzner-Nebelsick analógiáinak felsorolásával a Kr. e. 7. század közepére keltezte.16 Ezt a kormeghatározást a többi kerámia is megerősíti, mindenek előtt a nagy, graftmázas, hegyes bütykökkel, árkolással és benyomkodott körökkel díszített töredékek, amelyekről eddig csak Dornyay Béla nagyon bonyolult leírásai voltak ismertek,17 ezért most az ő eredeti rajzait közöljük (2. kép 1-3.). A koravaskorból nem ismertek a magányos sírok, ez az urnasír tehát egy nagyobb temető egyik temetkezése. Joggal feltételezhető, hogy az építkezések során is kerülhettek elő sírok, csak éppen a hírük nem jutott el a múzeumba.

Még egy szokatlan tárgy sorolható esetleg a korai vaskorba. Dornyay Béla számolt be arról, hogy 1932-ben szőlő alá forgatás során Keszler Aladár földjén előkerült egy 6-7 cm hosszú, 6-8 mm széles, 3-4 mm vastag, csiszolt, tű alakú kőszerszám, amit analógiái alapján szkíta kori fenőkőnek határozott meg.18 Az Alföldön a 7. században valóban megjelentek szkíta kultúrájú csoportok, és emlékanyaguk a kereskedelem révén a Dunántúlon is megtalálható, de ezzel a tárggyal az a baj, hogy maga Dornyay Béla sem látta, csak elbeszélésből ismerte, hisz azt írta, hogy „…eddigelé nem tudtam nyomára akadni a találó Varga Lajos családjánál. Bizonyára ez is elkallódott a régészet nagy kárára.”19

A Kr. e. 400 körül jelentős változások játszódtak le a Dunántúlon. A korábbi évszázadokban az Alpoktól északra lévő területen kialakult a számos törzsből álló kelta nép. Anyagi műveltségüket nevezetes svájci lelőhelyük alapján La Téne (LT) kultúrának nevezi a kutatás, és négy periódusra osztja (A-D). Az Északnyugat-Dunántúlon és Zalában is szórványosan ismert a LT-A leletanyag, de a Dunántúl meghódítására csak a Kr. e. 4. század elején került sor. Pompeius Trogus és Titus Livius történeti munkái számolnak be arról, hogy Ambigatus király unokaöccseit Bellovesust és Sigovesust küldte harcba 300000 gall (kelta) élén. A seregek Itáliát és a Dunántúlt támadták meg, Kr. e. 388-387-ben Rómát is kirabolták. A kelták korszerű fegyvereiknek, vasból készült hosszú kardjaiknak, lándzsáiknak köszönhetik harci sikereiket. De számos más újítás elterjesztése is hozzájuk köthető, mint pl. a körforgással működtetett kézimalmok vagy a lábítós fazekaskorong és a rostélyos kerámiaégető kemence. Az első hullám elérte már a mi vidékünket, sőt a Zala-völgyben több korai lelőhely is ismert. A vonyarcvashegyi temető mellett 1961-ben egy kelta urnasírt tártak fel, amely urnát, táltöredékeket, vasfbulát és vaslánc maradványokat tartalmazott.20 A sír a Kr. e. 3. század eleji második nagy invázió után megnyitott, a LT-C időszakra keltezhető temetőre utal,21 a hozzá tartozó település helyét nem ismerjük. A Fiszkút mellett Lasics Ferenc telkén állítólag késővaskori (LT) cserepeket is találtak, de a KBM gyűjteményében ennek nem találtuk nyomát.22 Hozzávetőleg két-három évszázaddal későbbről, a Kr. e. 1. század közepétől kezdődő LT-D időszakra keltezhető települést ismerünk Gyenesdiás és Vonyarcvashegy határáról. 2006-ban a Mandulás Lakópark építéséhez kapcsolódó megelőző feltárás során Straub Péter egy korarómai kori bennszülött település objektumait, kemencét, hulladékgödröt, cölöplyukakat tárt fel.23 Ugyanerre az időszakra keltezhető néhány cserép, világos szürkésbarna, korongolt tálperemek, amelyeket 1956-ban a Fiszkúttól a szivattyúházhoz vezető árok földjében Dornyay Béla talált.24 Ezzel eljutottunk egy újabb korszakhoz, a római korhoz.

Római kor

Kr. e. 35-ben Octavianus, a későbbi Augustus császár elfoglalta a pannonok Száva-parti erődített városát Sisciát (ma Sisak, Horvátországban), és ezzel létrejött a szárazföldi összeköttetés Itália és a Balkán között, a rómaiak megközelítették a Dunántúlt. Korábban úgy vélték, hogy a Dunántúlt Kr. e. 13 és 8 között hódította meg Augustus fogadott fa és utóda, Tiberius.25 Az Augustus császár tetteit méltató Monumenta Ancyranum adata, hogy a császár a birodalom határait a Dunáig terjesztette ki, csak a Dráva-Száva közére, és a két folyó torkolata közötti Duna-szakaszra vonatkozik. A későbbi Pannonia provincia meghódítása több lépcsőben történt. Kr. e. 15-ben szerezték meg a rómaiak a Keleti tengertől az Adriáig vezető távolsági kereskedelmi útnak, a borostyánkő útnak a Dunától délre eső szakaszát, amely a Nyugat-Dunántúlt is érintette. Plinius szerint a birodalom határai a lacus Pelsoig, tehát a Balatonig értek. A rómaiak csak Claudius császár uralkodása idején, Kr. u. 46-49-ben hódították meg a Kelet-Dunántúlt, és tolták ki a birodalom határait a Dunáig. Ezt követően szervezték meg Pannonia provinciát. A hódítók jól bevált módszereiket alkalmazták nálunk is. A nagyobb, és megbízhatatlan törzsek kivételével egy-egy bennszülött törzsből, egy-egy kerületet, civitast szerveztek, kezdetben katonai felügyelet alatt, majd a törzs vezetőrétegéből választottak elöljárókat. A kerületek megszervezésével a földterületek jelentős részét megszerezték a hódítók. A fontos kereskedelmi utak és csomópontok mentén megjelentek az itáliai kereskedők és képviselőik. A Balaton-felvidék kellemes klímájú területén villagazdaságok alakultak. De a bennszülött települések többsége háborítatlanul élhetett tovább. Ez vonatkozik a Fiszkút környéki településre éppúgy, mint a Balatongyörök keleti határrészén, a Kövesmező dülőben lévő bennszülött településre.26

 

Pannónia története – 1963 összesítő térkép (Barkóczy l. – Bóna I. – Mócsy a.)

 

A békés átmenet jelzője az a kerámia, amit egy Kr. u. 1. századi sírban találtak Cserszegtomajon: a jellegzetes kelta amphora forma nyakán latin nyelvű a da bibere (adj innom) felirat.27 A Gyenesdiás és Vonyarcvashegy határán létesült bennszülött település tehát a mai 71-es út mindkét oldalára kiterjedt. A terepbejárás során a szántásban gyűjtött cserepek között a világosszürke, seprűs díszítésű töredékek28 az 1-2. századra keltezhetők. A szegényes leletek alapján nem tudjuk megmondani, hogy a település meddig élt. Lehet, hogy lakói már az 1. század végén elhagyták, vagy sok más római kori településhez hasonlóan a 160-as években, a nagy markomann-szarmata háború idején néptelenedett el.29 Ezeknek a településeknek a többsége később sem vált lakottá. A mi lelőhelyünk a kivételek közé tartozik, mert a késői császárkorban, feltehetően csak a 4. század folyamán, amikor a fenékpusztai erőd védelmében a környék újra sűrűn lakottá vált, ismételten benépesült. Már a ’30-as években felfgyelt Dornyay Béla a hercegi dinnyeföldön lévő telepnyomokra, a hercegi vízvezeték forrásainál, a gépház keleti oldalán és a vincellérház mellett római tetőfedő cserepeket (tegulae) gyűjtött, a mandulás telepítésekor pedig alapfalak kerültek elő, egy épület sarkának belső oldalán a vakolatdarabokon freskónyomokat talált.30 A leletek között volt két bronzérem, mindkettő 4. századi.31 A kőépületekről számos munka megemlékezett,32 sőt egészen regényes túlzásokkal is találkozhatunk.33 Keszler Aladártól egy későrómai bronzedény torzult fülét szerezte meg Dornyay Béla (2. kép 4.).34 Római vakolatdarabok az 1956-os csőfektetés árkának földjében is voltak. 1970-ben a Mandulás utcában, Töreki Lajos házához készített vízvezeték árkával egy római módra tegulával és imbrexszel fedett kőépületet bolygattak meg. A gazdasági épületből mezőgazdasági eszközök, egy csoroszlya és három sarlótöredék került elő.35 A késő római település tehát csak a 71-es műúttól és a Fiszkúttól délre eső területre korlátozódott. A települést a forrás látta el vízzel. Feltehetően ennek a forrásnak a kiépítettségére utal egy 1335-ös oklevél szövege: „…pervenit ad antiquum frmatum locum in quo est vetus cisterne…”, amely adatra Dornyay Béla fgyelt fel.36 A Mandulás utca és környéke mára teljesen beépült. A földmunkák során bizonyára számos helyen bukkantak kőfalakra, egyéb településjelenségekre, de sajnos több bejelentés nem érkezett a múzeumba. A település ma már gyakorlatilag kutathatatlan.

A településekhez temető is kell, hogy tartozzon. Egyelőre nem ismerjük, hogy a kora császárkori bennszülött település lakói hová temették halottaikat. 4-5. századi temetőt viszont feltehetően kettőt is ismerünk. 1876. április 26-án került a Magyar Nemzeti Múzeumba Lénárt János jószágigazgató ajándékaként egy sír együttes, amelynek lelőhelye a leltárkönyvi bejegyzés szerint: „Keszthely mellett, diási szöllők (Gr. Festetich Tassiló birtokán)”.37 A leletről egy szűkszavú jelentésben a régiségosztály vezetője Czobor Béla is beszámolt.38 Lipp Vilmos a keszthelyi népvándorláskori temetőkről írott monográfájában már egy kőkoporsóról ír és megemlíti, hogy itt ismételten kerülnek elő tégla- és egyszerű földsírok, amelyekből egy nagyobb temetőre lehet következtetni.39 Kuzsinszky Bálint nagy összegzésében a fentieken túl felsorolja a tárgyakat, megadja a főbb méreteiket, és Csák Árpádra hivatkozva közli, hogy téglasírok „csak a lapban és szórványosan fordulnak elő.”

 

 

Ezekből került elő az a fényképen is bemutatott, 8 cm vastag, 42×31 cm-es falazótégla, amelyen CRN bélyegző látható.40 A település és a fenékpusztai erőd kapcsolatát igazolja, hogy CRN bélyegű téglákat egész Pannonia területén szinte csak a fenékpusztai erődből ismerünk. A Magyar Nemzeti Múzeumba került síranyag nagyon fontos lelet. A csontmaradványokon kívül a következő tárgyakat vették leltárba: egy hosszú, tölcséres nyakú, enyhén kihasasodó, vörös színű palack, szájátmérője 5.3 cm, magassága 18 cm, fenékátmérője 7 cm, falvastagsága 5 mm, a II. világháború végén elveszett, akárcsak egy üvegedény szélesen kihajló peremű nyaktöredéke füllel, magassága 6 cm, a szájátmérő 7 cm, a nyak nyílása 2.7 cm, négy kisebb oldaltöredékkel és egy fenékdarabbal.41 Ezekről csak annyit mondhatunk, hogy késő római kori darabok. Annál érdekesebb a harmadik tárgy, amely megmaradt, és ez egy 9 cm hosszú, u. n. hagymafejes fbula, amely bronzból készült, erősen ívelt, háromszög keresztmetszetű kengyele üreges, fején a három gomb hatszögletű, a lábát áttört pelta-díszítés keretezi. Felületén még láthatók az egykori aranyozás nyomai. Törött, de a tűje is meg van (2. kép 5.). A bronzból öntött, 4. századi hagymafejes fbulákból több ezer darabot került már elő provinciánk területén, a településekről és a temetőkből. A gyenesdiási példány a legkésőbbi változatot képviseli, amelyből összesen alig több mint egy tucat került elő eddig Pannoniában.42 De tőlünk nyugatra is ritka ez a típus, amelyről feltételezi a kutatás, hogy a központi császári műhelyekben gyártották őket, a 4. század legvégétől az 5. század közepéig.43 Rangjelzőként viselhették katona tulajdonosaik, hisz Teodosius császár 382-es törvénye a fbulával összefogott chlamys viseletét csak a katonaság számára engedélyezte. Ez alapján megállapíthatjuk, hogy a gyenesdiási sírba, valószínűleg a 4-5. század fordulóján vagy az 5. század elején egy római katonatisztet temettek el. Ezt azért is fontos kiemelni, mert a környék többi késő római temetőjében szinte kivétel nélkül a 4. század harmadik negyedének végén megszűnt a temetkezés.

Mint említettük Csák Árpád szerint a lapban, a műút északi oldalán is kerültek elő sírok. Ennek a temetőnek egyik téglasírját találták meg 1961-ben a vonyarcvashegyi temetőben Kalló János sírjának megásásakor. A sír mellékleteiből egy szürke bögre és egy bronz karperec került a Balatoni Múzeumba.44 A temető újabb sírjai csaknem négy évtizeddel később kerültek elő. 1986. augusztus 20-án kereste fel lakásán a szerzőt Horváth Tihamér, vállalkozó, és bejelentette, hogy Vonyarcvashegyen a temetőtől nyugatra, a Felszabadulás útja (ma Fő út) 97. sz. ház – Nagy Zoltán lakóháza – előtt a szennyvízcsatorna kiásása során a munkagép nagyméretű, lapos téglákat forgatott ki, és egyúttal átadott egy bronz hagymafejes fbulát. Augusztus 21-22-én elvégeztük a leletmentést. Megállapítottuk, hogy a 99. sz. ház előtti, már betemetett árokrész, a földben talált csontmaradványok alapján legalább két sírt semmisített meg. A nyitva talált árok falában további hat sír helyét tudtuk meghatározni (2. kép 6.). A nagyrészt már megsemmisített sírokból még érdekes leletek kerültek elő, amit a következőkben röviden ismertetünk.

1. sír. A 180 cm mély Ny-K tájolású sírnak csak a DK-i sarka maradt bolygatatlan. Itt eredeti helyén megtaláltuk a jobb alsó lábszárat, előtte pedig a következő mellékleteket: két, keskeny, hosszú nyakú, ép illatszeres üvegecske, két 4. századi kisbronz érem, egy nyéltüskés, egyélű vaskés, és egy kis vastöredék. A sírgödör D-i falánál egy lapos kerámiatál került még elő (3. kép 1-4.). A sírgödör alja pirosas színű volt, mintha temetés előtt kiégették volna.

2. sír. A Ny-K tájolású sírgödörben 113-115 cm mélyen akadt a gép a háztetőszerűen rakott peremes, tetőfedő cserepekre (tegulae), amelyekből négy maradt meg eredeti helyén. A halott vázmaradványai 165 cm mélyen nyugodtak. A munkások a sír nagyobb részét feldúlták. Minden bizonnyal innen került elő a hagymafejes fbula. Eredeti helyén csak az alsó lábszárak maradtak meg. A jobb térd helyén a következő tárgyakat találtuk: egy vékony bronzlemezből hajlított tintatartó, a beleszáradt fekete tinta maradványaival, pontkörökkel számozott dobókocka csontból és három 4. századi kisbronz érem (3. kép 5-6.).

3. sír. A Ny-K tájolású, 128 cm mély sírnak csak az ÉNy-i részét tette tönkre a munkagép, így a teljes vázat feltárhattuk. A lekerekített, 183 cm hosszú, 60 cm széles sírgödröt a temetés előtt kiégethették, a halványpiros színű sírfenéken faszénszilánkokat, hamumaradványt találtunk. A váz nyujtott testhelyzetű, bal karja kinyújtva, a jobb behajlítva, a kézcsontok a bal alkar alatt. Mellékletek: egy lemezes szíjbefogójú bronzcsat a jobb combcsontnál, egy 4. századi kisbronz érem a jobb combcsonton, a térd közelében.

4. sír. A Ny-K tájolású, feltűnően nagy méretű, hozzávetőleg 240 cm hosszú, 120 cm széles sírgödröt ásták a legmélyebbre, 194 cm-re. A feneke halványpiros, feltehetően kiégették a temetés előtt. A gödör É-i felét a munkagép tönkretette, majd a munkások még a sírfalban lévő vázmaradványokat is megbolygatták. A sírfenék felett 32 cm-rel jelentkezett már a koporsó nyoma, amely csaknem 2 m hosszú lehetett. Eredeti helyén találtuk meg a nyújtott testhelyzetű váz utolsó három csigolyáját, kézcsontokkal, a rossz fenntartású, részben felszívódott medencecsontokat, és a lábakat. Mellékletek: egy kúpalakú, összeállítható üvegpohár töredékei a jobb kar helyén, hét 4. századi kisbronz érem a bal alsó lábszáron és mellette, egy fekete mély tál a két lábfejen, üvegtörmelék 5 cm átmérőjű foltban a két alsó lábszár között.

5. sír. A Ny-K tájolású, 130 cm mélyre ásott sírgödör foltja nem volt megfgyelhető. Alját halványpiros elszíneződése, a temetés előtti kiégetés nyoma jelezte. A gép a nyújtott testhelyzetű váz jobb oldalát megsemmisítette. A gerincoszlop, a váz bal oldala és a jobb láb combközéptől lefelé eredeti helyén maradt. Bár nyoma nincs, valószínűleg koporsós temetkezés volt, mert a leszakadt állkapocs a nyakcsigolyákon volt, a koponya viszont hátragurult, öreglyukkal felfelé akadtunk rá. Mellékletek: egy bronzhuzalból hajlított nyaklánc kapocs pár az első csigolyánál; gyöngyöket nem találtunk, valószínű, hogy azok szerves anyagból készültek; egy egyszerű huzalkarperec a bal alkaron; egy sima bronz huzalgyűrű a bal gyűrűsujj első ujjpercén; egy kisebb, barnamázas füles korsó a két alsó lábszár között; egy 25 cm hosszú, hegyesedő vastárgy, – guzsaly vagy nyárs – a jobb alsó lábszáron, hegye a bal lábszárnál; négy 4. századi kisbronz érem a vastárgy két oldalán, a két lábszár között.

6. sír. A Ny-K tájolású, 125 cm mély sírgödör döntő többségét a munkagép megsemmisítette, csak a DK-i sarkát fgyelhettük meg az árok falában, így rögzíthettük a helyét a térképen. A bolygatatlan rész mellékletet nem tartalmazott, azt a kiszórt földben sem találtunk. Bár ígéretet kaptunk, hogy értesítik a múzeumot, amikor a lakóházakat rákötik a csatornahálózatra, ez elmaradt. Ennek során bizonyára további sírokat bolygattak meg.

A részben hiányos vázmaradványok alapján nehéz meghatározni az elhunytak nemét. A mellékletek alapján erre inkább nyílik lehetőség. Az 1. sírba az illatszeres üvegcsék alapján nőt temettek, és nőnek határozható meg az 5. sír halottja is, hisz a nyaklánc és a karperec mellett jellegzetes női melléklet volt a vasguzsaly is.45 A 2. sírba nem egyszerű férft temettek, hisz hagymafejes fbulát viselt, aki valószínűleg írnok lehetett a hadseregben, és ezért kapott tintatartót is útravalóul, mint egy másik, fegyverrel is ellátott zalaszentgróti római kori sír halottja.46 A hagymafejes fbula a típusa alapján a 4. század közepére, második felére keltezhető.47 A csont dobókocka az elhunyt játékszenvedélyére utalhat. A 3. sírba fatal egyén került, a bronzcsat alapján egy fatalember. A 4. sírról csak annyit mondhatunk, hogy a csontok alapján egy idősebb egyén nyughelye lehetett. A sírokban talált tárgyak kivétel nélkül a 4. század közepére és második felére keltezhetők,48 és ugyanezekben az évtizedekben készültek a pénzérmék is. Ez a temetőrész tehát fatalabb, mint a szőlő területén előkerült sír, és térben is elkülönült, mert a Fő út folytatásában, 2007-ben végzett feltárás során már nem kerültek elő sírok.

 

Népvándorlás és középkor

Azt nem tudjuk megmondani, hogy meddig maradt itt ezen a telepen a késő római népesség. Az eddigi leletek alapján az 5. század elejéig. Talán a 430-as évekig, amikor a ravennai szerződés értelmében Pannonia prima, tehát a Nyugat-Dunántúl is hun uralom alá került. Nem feltétlen kellett Itáliába menekülniük, lehet, hogy csak közelebb költöztek a biztonságot nyújtó fenékpusztai erődhöz. Nagyon zavaros évtizedek következtek, hisz Attila halála után 454-ben a Kárpát-medencei germánok kiüldözték a hunokat, majd egy rövid időre Avitus császár csapatai szállták meg Fenékpusztát. 456-tól már a keleti gótok voltak az urak, és egyik királyuk Tiudimer, későbbi híres királyuk Nagy Teoderik édesapja a fenékpusztai erődben rendezte be székhelyét. A keleti gótok Itália elfoglalása után is még évtizedekig befolyásuk alatt tartották vidékünket, míg 635 táján a langobardok ki nem terjesztették hatalmukat a Dráváig. 567-ben ők hívták segítségül a nomád avarokat a gepidák elleni háborújukhoz. A győzelem után azonban túl veszélyesnek ítélték az új szomszédokat, és a barátsági szerződést megújítva 568. április 1-jén, kiürítve Pannoniát, elindultak Észak-Itália meghódítására.49

Ezzel egy új, sok tekintetben egyedülálló időszak kezdődött Keszthely környékének történetében. Az avarok, története során először lettek a Kárpát-medence egyedüli urai, de nem szállták meg a teljes területet. A szállásterületük határa nyugaton a Scarbantia (Sopron)-Savaria (Szombathely)-Fenékpuszta-Sopianae (Pécs) vonal lett, ezen kívül területük védelmére egy széles, lakatlan gyepűt hagytak.50 Ebben a védelmi rendszerben fontos szerep jutott a fenékpusztai erődnek, amelyet a rómaiak a Dunakanyartól az Adriához vezető fontos hadi- és kereskedelmi út mentén, Itália védelmére építettek, csak most éppen fordítva, egy Itália felől induló támadástól volt hivatva védeni az avar birodalom belsejét. A nomád avarok, akárcsak jó négy évszázaddal később a magyarok, saját emberanyaguk megóvására, a határvidékre szövetséges népelemeket telepítettek. A fenékpusztai erőd védelmét a helyben talált továbbélő, késő antik népességre bízták, amit kiegészítettek a Balkánról és különböző germán népekből származó kisebb csoportok, akik abban a reményben álltak zsoldos szolgálatba, hogy majd részesülnek az avar hadjáratok busás zsákmányából. Az elmondottakról még közvetett írott forrásaink sincsenek, de annál többet árulnak el a régészeti leletek. Immár több mint 7000 avar kori sírt ismerünk Keszthely környékén egy kb. 30 km átmérőjű körből, Kéthelytől Raposkáig és Vindornyaszőlősig, amelyek egy része olyan sírmellékleteket tartalmaz, aminek analógiáit a germán emlékanyagból illetve a Balkánról ismerjük, és ami az avar birodalom egyéb területein ismeretlen. Ennek a kevert népességnek a vezetőrétege a fenékpusztai erődben élt, aranyban gazdag temetkezéseiket az erődből és közvetlen közeléből ismerjük.51 A felékszerezett, viseleti tárgyakkal ellátott halottak mellől hiányoznak az étel- és ital mellékletek, ami arra utal, hogy ez a népesség keresztény volt. Ezt a feltételezést megerősíti, hogy az erődben átépítették az ókeresztény bazilikát.52 Egyik jellemző viseleti tárgyuk a korongfbula, amelyen gyakran ókeresztény motívumok, jelenetek láthatók.53 Vidékünkön kívül csak Pécs környékéről ismertek a kosaras függők és a hosszú ruhatűk (stilustűk).54 Temetőikben előfordulnak az avaroktól átvett ékszerek is, de az avarok etnikai jelenlétével legfeljebb csak az erődben számolhatunk, és annak környékéről is csak egy-két avar sírt ismerünk. Az avar birodalom nyugati határainál évtizedeken át tartó békének köszönhetően ezek a népcsoportok fenntarthatták a kapcsolatot eredeti hazájukkal, és követték az ottani divatváltozásokat. Sajátos anyagi műveltségüket a kutatás máig Keszthely-kultúrának nevezi. Az első változás a 7. század elején következett be, amikor 602-ben az avarok sikeres hadjáratot vezettek a Fekete tenger északi partvidékén élő antok ellen, és a Kelet-Európából elhurcolt szlávokat, avarokkal együtt, az addig lakatlan Zala-völgyben telepítették le. Ekkor jelentek meg itt azok a birituális temetők, amelyekben az avarok csontvázasan, a szlávok pedig elhamvasztva temették el halottaikat.55 Ebben a hadjáratban a fenékpusztaiak is részt vehettek, hisz az erődtől délre feltárt germán katonai vezető aranycsatjára görögül azt írták rá, hogy „az antok legyőzője”.56

 

 

Ez az állapot 630 táján hirtelen megváltozott. Az avarok 626-ban, Konstantinápoly ostroma során súlyos vereséget szenvedtek a bizánciaktól, ahonnan ettől kezdve nem kapták meg az addigi aranyadót. Az avaroktól függő szlávok és bolgár törökök függetlenítették magukat, a birodalmon belül pedig fellázadtak a kutrigur bolgárok. A polgárháborúban a fenékpusztai vezetőréteg feltehetően a későbbi vesztesek oldalán állt, mert amikor a avarok úrrá lettek a helyzeten, nem maradt el a bosszú. A fenékpusztai erőd védműveiben mindenütt megtalálható egy 630 tájára keltezhető égésréteg. A sikeres ostrom után a vezetőréteg elmenekült vagy áldozatul esett. Az erődben és környékén megszűntek a temetkezések. A maradék lakosságot áttelepítették Keszthely mai belvárosának területére. Az u.n. városi- vagy sörházkerti temető használata 630 után kezdődött el.57 Miért foglalkoztunk ennyire részletesen a Keszthely kultúra kérésével? Azért, mert ennek a sajátos anyagi műveltségnek az eddig ismert 18 lelőhelye közül az egyik Gyenesdiáson található.58 Már Lipp Vilmos tudott arról, hogy a diási szőlőhegyen Keszthely-kultúrás temetkezések kerültek napvilágra.59 A floxéravészt követően 1891-ben új szőlőt telepítettek. A leletekről a Keszthelyi Hírlap számolt be. Eszerint a halottakat többnyire jobb oldalra fordítva, arccal kelet felé temették el. Mélységük többnyire 40 cm körül volt, amelyekből főleg női ékszerek, kosaras fülbevalók, kígyófejes karperecek és gyöngyök kerültek elő. A cikkben szerepel még két vaskés, egy 40 cm hosszú pengéjű, 12 cm-es markolatú vaskard, a „… jellemzetes lódísszel ellátott bronzcsat és szíjdísz részletek. Sisciai veretű Valens érem […] A fgyelemre méltó leletek a gróf intézkedésére az elkallódástól megóvatnak.”60 A leleteket részben Csák Árpád gyűjtötte össze ill. szerezte meg a gróftól, és általa kerültek a Balatoni Múzeumba, de jutott a sümegi Darnay Múzeumba,61 és Lénárd Ernő keszthelyi közjegyzőhöz is.62 A lelőhelyet a szakirodalom Gyenesdiás-Döngeleg lelőhelyként tartja számon,63 holott már Dornyay Béla világosan leírta, hogy a döngeleg nem földrajzi név, hanem egy természeti jelenség népi elnevezése, és azt jelenti, hogy egy domboldalon egy kisebb kiemelkedés van.64 Valóban, a Festetics-féle pincétől, a mai Helikon-Tavernától délnyugatra van a meredek hegyoldalban egy kiemelkedő domborulat, és ez lehet a temető helye. Az első leleteket még Hampel József tette közzé nagy összegzésében (4. kép).65 Ezek döntően késő avar kori bronzból öntött övrészek: egy, az egyik oldalán lapos indával, a másikon egy patás állatot, talán őzet támadó két grifel díszített nagyszíjvég; a legkésőbbi avar periódusra keltezhető, áttört liliomos mintájú nagy szíjvégek; grifel díszített kisszíjvég és csüngős veret (a csüngő hiányzik); továbbá beütögetett háromszögekkel díszített, négyszög keresztmetszetű huzalkarperec. Ezek a tárgyak minden késő avar temetőben előfordulhatnak. A három ruhatű, és a három lemezes karperec azonban csak a Keszthely-kultúra sírjaiból ismert. Csallány Dezső ez alapján sorolta a temetőt a „grifes-indás csoportba” és keltezte a 8-9. századra.66 Holott Kuzsinszky Bálint leírása és fényképe árnyaltabb értékelést tesz lehetővé.67 Az általa közölt tárgyak egy része máig meg van. Közülük az eredetileg vaspecekkel ellátott, egybeöntött, a csattesten beütögetett félkörökkel díszített, és a szíjhoz három szegeccsel rögzített bronzcsat (3. kép 7.)68 formáját kora avar kori germán környezetből ismerjük,69 a díszítés módja megegyezik a Fenékpuszta-pusztaszentegyházi germán sír aranycsatjának és szíjvégének díszítésével.70 A bronzból préselt, ezüstözés nyomait mutató övveret (3. kép 8.)71 és a vékony bronzlemezből préselt, enyhén ívelt oldalú kisszíjvég (3. kép 9.)72 egyaránt kora avar kori. A bizánci, csillag alakú függők nagyon jó minőségű másolata (3. kép 10.)73 ugyancsak 7. századi.74 Az ezüstözés nyomait mutató, bronzlemezből préselt, poncolt fonatdíszes övveret (3. kép 11.)75 pedig a 7. század utolsó harmadára keltezhető középavar időszak jellegzetes darabja. A csúcsaival érintkező háromszögekkel áttört, bronzlemezből készült, négy szegeccsel rögzített övveret, amelynek szélét kis beütögetett háromszögek díszítik (3. kép 12.)76 már a késői avar korra, azon belül a 8. század első felére keltezhető. Ezekkel egyidejűleg lehetett használatban az a bronzból öntött, áttört kisszíjvég,77 amelynek felülete olyan, mintha kis karikákból állna (3. kép 13.).78 Ezek alapján, fgyelembe véve a Hampel által közölt, az avarkor legvégére keltezhető darabokat, a gyenesdiási temető használatának idejét a teljes avar korra, a 6. század utolsó harmadától a 9. század elejéig tartó időszakra keltezhetjük. A most leírt tárgyak bármely avar temetőből előkerülhettek volna. De a Hampel által közölt, kis madárban végződő ruhatű79 analógiáit csak a korai Keszthely-kultúra, 568-630 közötti időre keltezhető temetkezéseiből ismerjük,80 akárcsak a Kuzsinszky Bálint által közölt, mára sajnos elveszett, ezüst kosárkával díszített függőéit.81

Tegyünk egy kis kitérőt! 630 táján tehát az avarok megostromolták, majd elfoglalták a fenéki erődöt, a vezetőréteg elmenekült vagy megsemmisítették, a maradék népességet pedig átköltöztették Keszthely mai belvárosába. A megbízhatatlanná vált szövetségeseket katonai felügyelet alá rendelték, mint látni fogjuk ennek is van köze Gyenesdiáshoz, és avarokat telepítettek közéjük. Ettől kezdve, közös településeken éltek, és közös temetőket használtak. A Keszthely városi temetőben térben elkülönülve temették el a pogány avarokat, szokásaiknak megfelelően többnyire étel- vagy ital melléklettel, a gazdagok mellé lovaikat is eltemetve, és a Keszthely-kultúra keresztény hitét megőrző népességét.82 Az új helyzetben természetesen megszakadtak a külső területekkel fenntartott kapcsolataik. Az elszigeteltség még tovább nőtt, amikor a 7. század utolsó harmadában, a közép avar időszakban, a feltehetően etnikailag is bővült avar birodalom a nyugati határát egészen az felső-ausztriai Enns folyóig kiterjesztette, és a korábbi gyepűt, beleértve a Bécsi-medencét is, megszállta. Ezzel az amúgy is lakatlan fenékpusztai erőd elveszítette katonai jelentőségét, hisz a birodalom belsejébe került. A kapcsolataitól megfosztott Keszthely környéki keresztény népesség korábbi ékszereit másolta, de ezek egyre nagyobbak lettek. A kosaras függők karikájának átmérője meghaladhatta a 6 cm-t, gyakran már nem fülben hordták, hanem egy fejfedőre varrták fel, a ruhatűk hossza, amelyek szárát legtöbbször behasították, felületét pedig beütögetett kis háromszögekkel díszítették, még a 30 cm-t is meghaladhatta. A gyenesdiási temetőből bemutatok egy ilyen nagykosaras függőpárt (3. kép 14-15.)83 és egy hasított szárú ruhatűt (3. kép 16.).84 Van még egy, csak a mi vidékünkre jellemző ékszere a Keszthely-kultúrának, ez pedig az u. n. kígyófejes karperec. Már a későrómai temetők anyagából ismertek a kígyó vagy más állat fejében végződő bronz karperecek, amelyek egyre elvontabb ábrázolásúak lettek, de ezek mindig öntött, huzal karperecek voltak. A Keszthely-kultúra sírjaiban a 7. század végén, vagy a 8. század elején elterjedő kígyófejes karperecek viszont kizárólag lemezesek. A mindkét végén kígyófej alakban végződő, beütögetett pontkörökkel, körökkel, félkörökkel, S-alakú- és zegzug vonalakkal díszített karperecek között is találunk konkrétabb és elvontabb ábrázolásúakat. A Balatoni Múzeumban őrzött több tucatnyi gyenesdiási példányból most négy darabot mutatunk be (3. kép 17-20.).85

Még egy feltehetően ebből a temetőből származó érdekes tárgyra kívánjuk a fgyelmet felhívni. A Balatoni Múzeum Régészeti gyűjteményében megmaradt egy nagy barlangi medvefog, amit átfúrtak, a lyukba egy beütögetett pontokkal díszített bronzpántot fűztek, hogy a tárgy valamire felfűzhető legyen. Az előkerülés körülményeiről semmit sem tudunk, de az oldalára felírták, hogy „Gyenes” (3. kép 21.).86 A tárggyal részletesebben kívánt foglalkozni Dornyay Béla is, aki réz- vagy bronzkorinak tartotta.87 Mi valószínűbbnek tartjuk, hogy ebből a temetőből származik. Az avar kori temetőkben nem ritka, hogy átfúrt vagy megmunkálatlan állatfogat is tettek a sírba. Vagy egy kis zacskóban az övön viselték, vagy a nyakban hordták, és a néprajzi párhuzam alapján talán a szemmel verés ellen védett.88 De arra is van példa, hogy a halott szájába helyeztek állatfogat. Különös értéknek, varázserejűnek tarthatták a különleges méretű medvefogakat. Az 1963-ban a Hámán Kató utcában feldúlt késői avar sír földjéből is előkerült egy medvefog.89 1971-ben pedig a fenékpusztai erőd déli kapuja előtti Karoling kori temető 96. sírjában találtunk egy ugyancsak átfúrt barlangi medvefogat.90 Ezért a Balatoni Múzeum 1986-ban megnyílt állandó kiállításában az avar kor leletei között állítottuk ki a gyenesdiási medvefogat.

 

 

A hercegi szőlőben 1941 februárjától kezdődően mintegy 4000 négyszögölnyi területet forgattak újra szőlő alá. Dornyay Béla írja, hogy erről csak május 8-án értesült, és addigra a munka befejeződött. A munkások elbeszélése szerint hozzávetőleg 300 csontvázat bolygattak meg, és legtöbbjük nyugat-kelet tájolású volt. Dornyay Béla is meglepőnek tartja, hogy mellékleteket nem találtak a munkások, csak egy sötétszürke, kézikorongon készült, hullámvonallal díszített bögrét és egy négyszögletes keretű vascsatot adtak át neki, ill. megszerzett egy korábban előkerült kígyófejes karperecet. A területet maga is átvizsgálta, és csak 10 nagyobb koponyatöredéket gyűjtött a felszínen.91 Ezek közül hat darabról az volt a véleménye, hogy olyan alacsony a homlokuk, hogy bizonyára torzítottak voltak. A későnépvándorlás korban a dunai bolgároknál még előfordult ez a szokás, és néhányan a Zala-völgybe is eljuthattak,92 de a mi temetőnkben ilyen tömeges fellépéssel semmiképp sem számolhatunk.93 A Keszthely-kultúra temetkezései közt nem ritkaság a melléklet nélküli sír, főleg a férfakat temették el fém viseleti tárgyak nélkül, de több száz ilyen sír csak akkor lenne elképzelhető, ha feltételezzük, hogy a temetőnek volt egy Karoling kori része is, amelybe a 9. századi keresztény szokásoknak megfelelően már ékszerek nélkül temették el a halottakat. Ez a jelenség az eddig feltárt hasonló jellegű temetőkben nem volt megfgyelhető, azok használata a 9. század elején megszűnt. A népesség persze nem költözött el, csak feltehetően az újonnan épített templomok köré temetkezett mellékletek nélkül. Ez a kérdésfelvetés is mutatja, milyen fontos lett volna, vagy lenne, hogy a temetőnek legalább egy részét szakszerűen, régészeti módszerekkel tárják fel. 1956-ban, amikor a Fiszkút forrásától a Festetics-féle pince feletti víztárolóhoz építették ki a vezetéket Dornyay B. az árok földjében emberi csontokat talált. Azóta viszont az egykori temető területe, a „döngeleg” teljesen beépült, – persze egyetlen építkezőtől sem érkezett bejelentés, hogy sírokra bukkantak – így alig van remény bármilyen régészeti feltárásra.

Van azonban Gyenesdiáson egy másik avar kori temető is, amellyel sokkal több szerencséje volt a régészetnek. 1963-ban a község nyugati részén, a Hámán Kató utcában, Nagy Oszkár házának építésekor a meszesgödör megbolygatott egy lovassírt. A leletbejelentést követő leletmentés során Sági Károly és Kralovánszky Alán 43 sírt, köztük 4 lovassírt tártak fel, amelyeket mellékleteik alapján az avar kor legvégére, a 9. század elejére kelteztek.94 A leletanyagból eddig csak az állatcsontok lettek feldolgozva és közzétéve.95 A tudományos szempontból nagyon érdekes temető feltárását nem tudták folytatni, mert a feltárt felületet keletről egy szőlő zárta le. A ’70-es évek végén a szőlőt kivágták, majd 1982-ben sor került területén a Hámán Kató utca folytatásának kiépítésére, csatornázására majd aszfaltozására. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy az utca nyomvonalát feltárjuk. Ennek során 23 sírt találtunk, de ezek között nemcsak 9. századi, hanem 7. századi temetkezések is voltak, utóbbiak egy része aranytárgyakat is tartalmazott.96 A következő esztendőben a Hámán Kató utcára merőleges Bartók Béla utca aszfaltozására került sor. Ennek felületén 15 sírt tártunk fel.97 Ezt követően a Hámán Kató utca északi és déli oldalára, az egykori szőlő területére 10 évre régészeti védettséget kértünk, amit a minisztérium határozattal ki is mondott. 1987-ben a terület keleti szélén vízvezetéket építettek ki. Ennek árkában négy sírt találtunk. A terület rendszeres feltárása 1989-ben kezdődött el. Három ásatási szezonban, 1991-ig összesen 216 sírt tártunk fel.98 Így összesen 297 sírt, a kettős temetkezések miatt 304 vázat ismerünk a temetőből. Ez becslésünk szerint mintegy 2/3-a az összes temetkezésnek. Az avar temetők döntő többségét nagyrészt még az avar kor folyamán kirabolták. A gyenesdiási temető egy részét is kirabolták, 45 sírt, az összes temetkezés 15.5 %-át. Ezek között egyaránt találhatók 7. századi és 9. század eleji sarok. Elképzelhető, hogy nem egyszerre, hanem több időszakban került sor rablásra. Feltehetően a gazdagabb sírokat keresték a sírrablók, és sajnos több esetben meg is találták. A leletanyag alapján a temetőt 630 táján nyitották meg, és egészen a 9. század elejéig, talán 830 tájáig használták. A sírok eloszlása nem egyenletes, 5 sír keltezhető bizonyosan a korai avar időszakra, a 7. század középső harmadára, 15 pedig a közép avar korra, a 7. század utolsó harmadára. A késői avar kor első részében, a 8. század első felében sem nőtt jelentősen a népességszám. Annál inkább az avar kor végén. A sírok többsége a 8. század utolsó harmadára és a 9. század elejére keltezhető.99 Hangsúlyozni kell azonban, hogy a temetkezési szokások az egész temetőben azonosak, méghozzá egyértelműen pogány jellegűek. Erre utal, hogy még az avar temetők között is egyedülálló módon a sírok többségében, 218 sírban adtak agyagedényben italt a halottnak útravalóul. Nem egyszer több kerámiát is tettek a sírba. Kisebb arányban, 108 esetben tettek a sírba csontos húst étel mellkletként, ez feltehetően csak a gazdagabbaknak járt ki. Többnyire egy nagy szarvasmarha combcsontot találtunk keresztbe téve az alsó lábszárak felett. Persze a csont nélküli húsnak mára semmilyen nyoma sem maradt. Az avar kori temetőknek elenyésző kisebbségében fgyelhető meg, hogy a halotti tor során elfogyasztott szarvasmarha, kecske vagy juh lenyúzott bőrét, amelyben még benne voltak a koponya és a lábvégek csontjai, a sírba helyezték, vagy a koporsóra, vagy a már földdel némileg betemetett sírgödör szélébe.100 Temetőnkben 101 esetben fordult ez elő. Ez egy szigorúan szabályozott rítus lehetett, mert nálunk mindig csak kecske vagy juh csontokat találtunk a sírföldben, holott a húsmellékletekből ítélve a közösség bőven rendelkezett szarvasmarhákkal is. Végül érdemes megemlíteni, hogy húsz sírban temették a halott mellé a felszerszámozott hátaslovát, és minden esetben vele egy gödörbe. Ezt azért kell külön kiemelni, mert egyes avar közösségekben ismeretlen volt a lovak eltemetése, más temetőkben pedig mindig külön gödörbe kerültek a lovak.101 Míg a keszthelyi és Keszthely környéki avar kori temetőkben nemcsak az avar emlékanyag, hanem a Keszthely-kultúra keresztény népességének jellegzetes tárgyai és temetkezési szokásai is megtalálhatók, ami azt is jelenti, hogy a két etnikum közös településeken együtt élt, addig ebből a temetőből hiányzik a keresztény népesség. Csak egyetlen sírban, a 224.-ben találtuk meg a Keszthely-kultúra nagykosaras függőpárját, de ezt a halottat, egy 55-60 éves nőt is pogány módon kerámiával, szarvasmarhacsonttal és a termékenység jelképének minősíthető tojással temették el. Ez az eset csak azt bizonyítja, hogy ha ritkán is, de létrejöhetett házasság a két népcsoport tagjai között, de a nőnek fel kellett vennie a férf vallását.

A gyenesdiási temető a környék avar kori története szempontjából különleges jelentőséggel bír. Említettük már, hogy 630 táján milyen gyökeres változások játszódtak le Keszthely környékén. A fenékpusztai erőd elpusztítása után az avarok katonai felügyelet alá helyezték a Keszthely-kultúra vegyes eredetű, de az avarokétól eltérő keresztény hitük által összetartozó népességét. Nos, feltételezhetjük, hogy ez a katonai parancsnokság a terület földrajzi közepén, éppen Gyenesdiás területén lehetett, és a katonai vezetőket és családtagjaikat ebbe a temetőbe temették. Ez magyarázatot adhat arra a kérdésre is, hogy miért csak avarok temetkeztek ebbe a temetőbe? Arról is ejtettünk már szót, hogy a gazdag sírok többségét még az avar kor folyamán kirabolták. Az egyik sír, az 1989-ben feltárt 64. sír azonban elkerülte ezt a sorsot.102 A hatalmas, 260 cm hosszú, 178 cm széles, a mai felszíntől 213 cm mélyre ásott sírgödör északi felébe, nyugat-kelet tájolásban, egy deszkából ácsolt, 207 cm hosszú, 63 cm széles koporsóba temették el háton fekve, nyújtott testhelyzetben a középkorú férft103 (5. kép 1.). A legfontosabb melléklete a bal karra helyezett hosszú markolatú vasszablya volt. A markolatot aranyfejű gombok, a rövid keresztvas külső oldalát aranylemez (5. kép 2.), az ezüstlemezzel szegélyezett, szamárhátívű függesztőfülek közepét egy-egy négy stilizált állatfejben végződő, préselt aranylemez díszítette. Ez a szablyatípus jól ismert, a közép avar időszakban, a 7. század utolsó harmadában terjedt el, és akkor a „legmodernebb vágófegyvernek” számított. A hasonlóan felszerelt szablyák alapján felmerült, hogy az avar kagán központi műhelyében készültek ezek a fegyverek, és viselőjük méltóságjelvényként kapta őket az uralkodótól.104 A koponya két oldalán ametisztcsöngős arany függőt találtunk, az egyikből hiányzott a kő (5. kép 3.). Az avaroknál a férfak is szívesen viseltek fülbevalót. A sír keltezését segíti elő a halott szájába helyezett verdefényes bizánci arany solidus, amely II. Constans és fa IV. Constantinos császárok Konstantinápolyban 654 és 659 között készült közös verete. A halott mindkét kezén egy-egy fejes aranygyűrűt, jellegzetesen bizánci tárgyakat viselt (5. kép 4-5.). Ezüst gömböcskékkel díszített aranyozott bronzlemezből készültek a halott övét díszítő préselt veretek és szíjvégek, csak a csatot öntötték bronzból (5. kép 6-10.). A jobb alkar belső oldalán egy 20 cm hosszú, ezüst lemezkékkel díszített vastőrt találtunk. Teljesen szokatlan, hogy egy férf sírba, a női sírok egyik jellegzetes mellékletét, egy égetett agyag orsógombot is tettek. A halott lába mellett talált, kézkorongon készült kerámiában italt adtak útravalóul a halottnak. A törött állapotban előkerült tárgyról nem tudjuk, hogy a koporsóba, vagy a koporsóra helyezték-e? A sírgödör déli felébe fektették, a halottal azonosan tájolva, hasra fordított helyzetben a felszerszámozott lovát. A kantárzatot aranyozott bronzlemezből préselt kúpos rozettákkal, csillagban végződő kis szíjvégekkel és háromkaréjos, rojtos végű szíjelosztókkal díszítették (5. kép 11-14.). A ló szájában lévő zablának fából készülhetett a pofarúdja. A nyeregről a korai avarkorra jellemző u. n. hosszúfülű, kerek talpú kengyelek lógtak le. A lóra helyezték összetört állapotban a halott íját. A nomádok refexíjának két végét és középen a fogantyút csontlemezekkel merevítették. Ezek megmaradtak, és ezek alapján az íj eredetileg kb. 130 cm hosszú lehetett. A ló váz és a koporsó közé tették a tegezt, amelyből semmi sem maradt, de megtaláltuk a benne lévő négy nyílvessző vas hegyét (5. kép 15-18.). Az avar szokásnak megfelelően valamennyi háromtollú volt, három hegyes, egy pedig tompa végű, ill. három darab töve áttört volt. Ezek a nyílvesszők kilőve éles, sípoló hangot adtak. A temetési szertartás része lehetett a halotti tor. Ennek során, talán a nyitott sírnál, elfogyasztottak egy nagy kecskét, amelynek lenyúzott bőrével leborították a lovat és részben a koporsót is. A kecske koponyáját a lófej előtt, mellső és hátsó lábait a lovon ill. A koporsón találtuk meg. Feltűnő gazdagsága, a sír méretei – gondoljunk arra, hogy a kor primitív szerszámaival hozzávetőleg 10 m3 földet kellett kitermelni a rendkívül kemény kavicsos talajból – és méltóságjelvénye alapján egy magas rangú katonai vezető nyugodott ebben a sírban, aki feltehetően a Keszthely-kultúra népessége feletti hatalmat gyakorolta 670 táján.

 

 

Szeretnénk röviden bemutatni egy másik érdekes, hasonló korú sírt. Ez az 1982-ben feltárt 5. sír.105 A sírgödör méretei alig kisebbek: hossza 252 cm, szélessége 144 cm, mélysége 207 cm, tehát űrtartalma meghaladja a 7.5 m3-t. A sírgödör északi felében fordított, kelet-nyugati tájolásban temették el egy 252 cm hosszú, alig 45-50 cm széles deszkakoporsóban, háton fekve, nyújtott testhelyzetben a középkorú, 23 és 40 év106 közötti férf halottat. A gödör déli felébe temették fordított tájolásban hasra fordítva a fel szerszámozott lovat. A koporsó nyugati végére terítették a halotti tor során elfogyasztott juh lenyúzott bőrét. A koponyát a koporsón kívül, a sírfenék felett találtuk meg, a lábcsontok a halott lábfején kerültek elő. A koponya mögött a koporsóban volt az ital melléklet, egy kézikorongon készült, díszítetlen kerámia (6. kép 1.). Ez a halott is viselt fülbevalót. A koponya két oldalán találtuk meg a kis aranykarikákat, amelyek aljára, granulációval díszített hengereket forrasztottak. Csakis valamilyen babonás szokás lehet a magyarázata, hogy a függőhöz tartozó préselt gömbök ellapítva, a koponya alatt kerültek elő (6. kép 2.). A halott jobb vállán a ruhájára öt kis, kerek, dudoros díszű, halványzöld üvegbetétes, préselt arany lemezdíszt varrtak (6. kép 3.). A jobb kezén egy négyszögletes fejű, a szélén granulációval díszített, halványkék üvegbetétes aranygyűrűt viselt (6. kép 4.). A széles bőrövét ezüst lemezekkel és vörösréz huzallal tausírozott vas veretek, szíjvégek és csat díszítették. Az övről lógott le a fatokban viselt vaskés. Avar szokás szerint a halott két övet viselhetett, mert a medencében előkerült még négyszögletes csatkeretű vascsat. A ló szájában egy erősen korrodálódott, egyszerű csikózabla volt. A kantárzatot bronzlemezből préselt, kerek, bordadíszes rozettákkal díszítették, amelyek szinte teljesen tönkrementek, csak kis maradványaikat és zöld elszíneződésű helyüket tudtuk megfgyelni a ló csontjain. A teljesen szerves anyagból készült nyerget egy nagyobb heveder csattal és három vasból készült szíj elosztóval rögzítették (6. kép 5-6.). A nyeregről lógott le a korai avar típusú, hosszú fülű, kerek talpú vaskengyel pár (6. kép 7.). Az egyik darabot sajnos a feltárás látogatói ellopták. A ló jobb oldalára helyezték a tegezt, amelynek száját végtelen mintájú, vésett díszű, fekete festésű csontlemez merevítette. A lemeznek csak egy részét sikerült megmenteni (6. kép 8.). A tegezhez tartozhatott még egy kis állatfejben végződő faragott csonttárgy. A tegezben három nyílvessző volt. Valamennyi nyílhegy háromtollú volt, az egyik tompa, a tövén kerek áttöréssel, a másik kettő kisebb és hegyes (6. kép 9-11.). Az íj nem került a sírba. Viszont a lóra tették a halott kopjáját. A 25.5 cm hosszú kopjacsúcs kerek köpűje egyenletesen szűkül, tömör hegye rombusz keresztmetszetű (6. kép 12.). A sír érdekessége, hogy jellegzetesen avar tárgyak mellett germán eredetűek is találhatók benne. A granulációval díszített gömbcsüngős függők a középavar időszakra keltezhetők.107 Az aranygyűrű egy bizánci típus108 jó minőségű utánzata. A kopjacsúcs sem ismeretlen avar környezetben.109 A csontlemezzel merevített tegez110 és a benne lévő nyílhegyek jellegzetesen avar tárgyak, de ez vonatkozik a kis csontfaragványra is.111 Az ezüst tausírozású övgarnitúra azonban bizonyosan germán területen készült, és a 7. század utolsó negyedére keltezhető.112 Nem ismeretlen avar temetőkben, hisz az alattyáni, a mödlingi, a sommereini és a zalakomári temetőkből113 ill. legújabban a lesencetomaji temetőből is előkerült114 Elgondolkodtató, hogy valamennyi említett temetőben csak egyetlen garnitúra volt. Germán eredetű lehetett a nyereg is, legalábbis az a három, rögzítésére szolgáló szíjelosztó, amit avar temetőből nem ismerek, csak germán környezetből.115 Feltehetően germán viseleti tárgyak a kis, felvarrható „gombok” is, amelynek párhuzamait sehol sem sikerült megtalálnom. A teljesen avar temetkezési rítus alapján – és ez jellemző a többi, hasonló övvel, avar temetőben eltemetett férfra is – a gyenesdiási temetőben nyugvó harcost is avarnak határozhatjuk meg. A halottakat általában nyugat-kelet irányba tájolva temették el temetőnkben, de 34 esetben előfordult a fordított tájolás, amely inkább a temető korai- és közép avar temetkezéseire jellemző. A mellékletek alapján nem tekinthetjük első számú katonai vezetőnek az ide eltemetett fatalembert, de nem is volt közkatona. Feltételezhetjük, hogy a közép avar időszakban megélénkülő avar-germán kapcsolatok révén kerülhettek, nem is annyira csere, hanem inkább ajándékként a Kárpát-medencébe ezek a germán övgarnitúrák.

Mint említettük csak 5 sírt tudunk a korai avar korra, a 630-as és a 660-as évek közötti időszakra keltezni. Ezek közé tartozik a 150. sír, amelybe talán az első katonai parancsnokot temették. Ezt a hatalmas sírt, amit nyilván sírhalom is jelzett, sajnos megtalálták a sírrablók. A sírgödör eredetileg 270 cm hosszú, 182 cm széles volt, és 209 cm mélyre ásták le. Ez a legnagyobb, több mint 10 m3 űrtartalmú sírgödör. A sírrablók teljesen feldúlták. Csak a bal felkar egy része, néhány ló csont és a sír közepetáján a deszkakoporsó egy 55 cm-es szakasza maradhatott eredeti helyén. Ez alapján a 64. sírhoz hasonlóan a halottat nyújtott testhelyzetben, nyugat-kelet tájolásban, deszkakoporsóban temették el, a jobb oldalára helyezték ellentétes tájolásban a lovát. A sírgödör északi szélénél, az egykori koporsón kívül, eredeti helyén találtunk meg négy darab ezüstlemezből préselt, hatkaréjos övveretet (6. kép 13.), amelyek elég nehezen keltezhetők, a korai- és a közép avar időszakból egyaránt ismertek,116 de a sírföldből előkerült alig 4.8 cm hosszú és 0.7 cm széles bronzból öntött, kis körökkel és S-motívumokkal díszített szíjvég bizonyosan kora avar kori, és egy tarsoly zárószerkezetéhez tartozhatott (6. kép 14.).117 Csak sejtéseink lehetnek, hogy mi mindent vihettek el a sírból a rablók!

 

 

Még egy feltehetően korai sír anyagát mutatjuk be. Ez az 1982. évi 19. sír, egy bolygatatlan, kelet- nyugat tájolású 4-6 éves gyermek118 sírja. A 156 cm mély sírgödör hossza 155 cm, szélessége 60 cm. A háton fekvő, nyújtott testhelyzetű váz rossz fenntartású. A sírgödör keleti végében, 33 cm-rel a sírfenék felett egy kecske koponyát találtunk, a hozzá tartozó lábcsontok a sírgödör északi és déli fala mellett kerültek elő (7. kép 1.). Koporsónak nem találtuk nyomát, de a derékszögben félrebillent koponya erre utalhat. A koponya alatt és koponyától északra hiányos arany függőpárt találtunk. Mindkét darab sima aranykarika, az egyiknek az aljára az elveszett gömbcsüngő rögzítésére kis hurkot forrasztottak (7. kép 2.).119 Az állkapocs alatt és mellett két barna üvegpaszta gyöngy, két darab két préselt félgömbből forrasztott ezüst gyöngy és egy ugyanilyen aranygyöngy volt (7. kép 3.).120 A jobb vállnál egy egészen kicsi, laposra nyomott aranycsövecske került elő. A medence két oldalán egy-egy ezüstlemezből készült kürtős végű karperecet találtunk, amelyek szélesedő részét kis kiemelkedő dudorokkal és beütögetett köröcskékkel díszítették (7. kép 4.).121 A koponyától keletre egy kézikorongon készült, hullámvonallal díszített kerámiában kapott ital mellékletet a kis halott (7. kép 5.). Az étel mellékletet a sírgödör déli oldalán, a lábak magasságában előkerült szárnyas csontok képviselték.

Van a gyenesdiási avar temetőnek még egy érdekessége. Korábban általánosan elfogadott tényként kezelte a magyar régészet, hogy a 7. század közepe után, a 660-as, a 670-es, vagy a 680-as években új, bevándorlókkal, bolgár-török népességgel gazdagodott az avar birodalom.122 Ezeket a bevándorlókat szokás azonosítani az onogurokkal, és ez az alapja az u.n. magyar „kettős honfoglalás” elméletének is.123 Kétségtelen, hogy amint arról már szó volt, a 7. század utolsó harmadában új fegyverek, új ékszerek, új temetkezési szokások jelentek meg a Kárpát medencében. Több korábbi avar temető használata megszakadt, új temetőket nyitottak, és maga a birodalom is terjeszkedett nyugat és dél felé. Legutóbb azonban felmerült, hogy még ehhez a jelentős átalakuláshoz sem volt feltétlen szükséges egy új népesség bevándorlása, az ezt támogató írásos források egyáltalán nem egyértelműek. Lehetséges, hogy a változások egy belső átalakulás, fejlődés eredményei.124 Számos érv hozható fel az új elmélet ellen, de az kétségtelen, hogy a gyenesdiási avar temető vizsgálata alátámasztja ezt az elképzelést. Az avar temetőkben jól elkülöníthető családi-nagycsaládi sírcsoportok, sírsorok fgyelhetők meg. A mi temetőnkben pedig a korai- és a középavar temetkezések többsége egyetlen sírsorban található, tehát itt egyetlen nagycsaládon belül játszódhattak le a változások.125 Az avar kori leletekkel kicsit részletesebben foglalkoztunk, de ezekben a századokban a Gyenesdiás területén élők meghatározó szerepet játszottak egész vidékünk életében.

(I. színes tábla)

A 10. századból, a magyar honfoglalás idejéből környékünkön legközelebb Zalaszántóról126 és Vörsről127 ismerünk leleteket. A szakirodalomban szerepel egy a Fiszkútnál talált és 1941-ben megszerzett honfoglaláskori lószerszám vagy kora Árpád-kori boglár. Erről Dornyay Béla számolt be.128 A tárgy elveszett, de rá hivatkozva többször megemlítették.129 Nos időközben előkerült a Dornyay Béla által vezetett leltárkönyv, és ebben szépen kiszínezve szerepel a tárgy pontos rajza.130 Ez alapján pedig megállapítható, hogy ez a hatszögletű alapból kiemelkedő hat karéjos öntött bronzdísz, amelynek alján eredetileg három rögzítő fül volt, nem lehet honfoglalás- vagy Árpád-kori lószerszám vagy borlár, hanem egy 18. vagy 19. századi öntvény, amit leemelhetően rögzítettek egy fémtárgyhoz (7. kép 6.).

 

 

A Fiszkút környékén a felszínen gyűjtött 11-12. századi és jellegtelen középkori cseréptöredékek alapján feltételezték, hogy az írott forrásban első ízben 1341-ben szereplő Diás falu itt terült el, és már a kora Árpád-kortól kezdődően lakott volt.131 Gyenesdiás területén még egy középkori falu volt, aminek emlékét a földrajzi nevek is megőrizték.132 A Faludi utca keresztülhalad a település egykori templomán. Helyét ma kopjafa jelöli. A 14. századtól említett Falud helyén a felszínen nagy számban gyűjthetők 14-15. századi kerámiatöredékek.133 A falu azonban már korábban is lakott lehetett, mert a Faludi utca csatornázásakor 1990. augusztus 24-én Horváth Tihamér értesítette a Balatoni Múzeumot, hogy a munkagép sírokat bolygatott meg. A Faludi u. 19. sz. ház előtt a gép két Ny-K tájolású sír keleti végét vágta el. A vázakból csak a lábszárak ill. A comb maradtak eredeti helyükön, a törzset másik sírok már korábban megsemmisítették. Mellékletek nem kerültek elő. Augusztus 26-án, 30 m-rel északabbra, egy újabb sír koponyáját érte el a gép, amelynek két oldalán 2-2, egy nagyobb és egy kisebb, ezüstből készült u. n. S-végű hajkarikát találtak, az áll alól pedig 8 hosszúkás kalcedon gyöngyszemből és két üveggyöngyből álló gyöngysor került elő (7. kép 7-9.). A leleteket Horváth Csongor hozta be a múzeumba. A Ny-K tájolású, nyújtott testhelyzetű váz karjai is ki voltak nyújtva, a bal kézen még találtunk egy négyszög keresztmetszetű, a végei felé elvékonyodó ezüst huzalgyűrűt (7. kép 10.). A környékén más sír nem került elő, ezért csak feltételezhetjük, hogy ez a sír is az 1333-tól ismert Szt. Erzsébet templom körülötti temető egyik sírja volt. A leletek jól keltezhetők a 11. századra.134 1995-ben újabb közműépítkezésre került sor a Faludi utcában. Ezúttal a Faludi út 21. számú ház előtt kerültek elő bolygatott vázmaradványok. Két leánykoponyán 14-15. századi pártamaradványok kerültek elő: eredetileg szélesebb textil csíkot díszítettek a hajszálvékony bronzhuzalokkal és üveggyöngyökkel.

Ezzel végeztünk a régészeti leletek áttekintésével. A bemutatott tárgyak egy része a Pásztorházban lévő kiállításban megtekinthető.

 

A gyenesi avar temető néhány sírmelléklete a Pásztorházban megrendezett régészeti kiállítás egyik vitrinjében (2006, hGy)


Lábjegyzetek:

  1. Dornyay Béla-Vigyázó János.: A Balaton és környéke részletes kalauza. Bp. 1934. 46. és 223. p.; Dornyay B.: Bronzkori urnaleletek és egyéb régiségek Gyenesdiáson. 1. Keszthelyi Hírlap 1937. aug. 8. 7. p. A továbbiakban a szakirodalom rövidítéseinél Tulok, Magda: Abbreviations of Periodicals an Series of Archaeology and Auxiliary Sciences. Acta Archaeologica Academiae Scientiarium Hungaricae 36 (1984) 333-384. p. javasolt rövidítéseit alkalmazzuk.
  2. Bakay Kornél-Kalicz Nándor-Sági Károly: A keszthelyi és a tapolcai járás. Magyarország Régészeti Topográfája 1. 55. p. 13/1. lelőhely (a továbbiakban MRT). Keszthelyi Balatoni Múzeum (továbbiakban KBM) Régészeti Gyűjtemény ltsz.: 65.42.3.
  3. Honti Szilvia et al.: Az M7-es autópálya Somogy megyei szakaszának megelőző régészeti feltárásai I-III. Kaposvár, 2005. II. 9. p.
  4. Köszönetet mondok Straub Péternek és Havasi Bálintnak szíves szóbeli tájékoztatásukért.
  5. MRT. 96. p. 21/61. lelőhely.
  6. MRT. 55. p. 13/1. lelőhely. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 65.42.3.
  7. Dornyay Béla 1937. i.m. 2. aug. 15. 7. p.; MRT. 173. 55/6. lelőhely. A fél balta ltsz.: 64.687.1.
  8. Vonyarcvashegyi leletként a kerámiák sematikus rajzát közli Kőszegi, Frigyes: Beiträge zur Geschichte der ungarischen Urnenfelderzeit. Acta ArchHung 12 (1960) 158. p. A gyenesdiási leleteket a korai urnamezős időszakra keltezte. Patek, Erzsébet: Die Urnenfelderkultur in Transdanubien. ArchHung 44. Bp. 1968. LX. Tábla 9-11. három kerámia fotója vonyarcvashegyi leletként. A CXXXVII. táblán az 1. térkép a korai urnamezős lelőhelyeket ábrázolja, itt szerepel Gyenesdiás (28) és vonyarcvashegy (85) is. Kőszegi Frigyes: A Dunántúl története a későbronzkorban. BTM Műhely 1. Bp. 1988. 6. tábla B/21-24. közli a négy kerámia sematikus rajzát Vonyarcvashegy, Fiszkút lelőhellyel. 196. p. 1290. lelőhely, a leleteket a korai urnamezős időszakra keltezi. A 142. p. 424. lelőhely Gyenesdiás, a Patek által közölt csonkakúpos tálat az urnamezős kultúra anyagába sorolja.
  9. Dornyay Béla: Diás régészeti emlékei. Kézirat. KBM Adattár 84.68.1. p. 10. A tárgy rajzát közli MRT. 11. t. 18. és Kőszegi Frigyes 1988. 6. t. 20. Az 1-7. képen rajzban közölt tárgyak léptéke 1:2, az eltérő léptékű tárgyaknál megadtuk a centiméter skálát.
  10. KBM Régészeti gyűjtemény ltsz.: 70.276.1-6. Kőszegi Frigyes 1988. i. m. 196. p. röviden ismerteti a leleteket. A lelőkörülmények leírása Horváth László-Müller Róbert: Pótkötet az MRT-hez, kézirat. KBM Adattár 350.88. ad I/55/3, 6. lelőhely.
  11. MRT. 56. 13/5. lelőhely. Régi ltsz.: KBM 6663.
  12. Dornyay B. 1937. i.m. 3. aug. 22. 7-8. p. A tárgyak a KBM Régészeti gyűjteményében 62.77.1. és 65.51.1-4. ltsz. alatt találhatók meg.
  13. MRT. 12. t. 5.; Patek, Erzsébet i.p. T. LX. 11.
  14. Szántó Imre: A cserszegtomaji koravaskori és kora-császárkori urnatemető (Veszprém m.). ArchÉrt 80 (1953) 57. p.; Kőszegi, Frigyes 1960. i. m. 158. p.; MRT. 56. p.; Patek, Erzsébet i. m. 127. p.; Dornyay Béla kézirat i. m. 9. p.
  15. Kőszegi Frigyes 1988. i. m. 142. p. 424. lelőhely.
  16. Metzner-Nebelsick, Carola: Der „Trako-Kimmerische“ Formenkreis aus der Sicht der Urnenfelder- und Hallstattzeit im südöstlichen Pannonien. I-II. VF 23. Rahden, 2002. 112. p. és 41. kép 7. lelőhely.
  17. Dornyay Béla 1937. i.m. 3. 8. p.: „...a nyak alatt hosszúkás, ékalakú bütykök (összesen négy volt, de csak kettő maradt meg) emelkednek és pedig úgy, hogy ezek tompa végei befelé, a nyak felé, hegyes végei pedig kifelé, a hirtelen kihasasodó rész felé esnek. Négy egymás mellé záródó gyűrűszerű mélyedés fut körül a bütykök között, melyekből a kihasasodó rész felé egy X alakú rész fut le, pont-benyomásokkal gyöngysorszerűen díszítve.”
  18. Dornyay Béla 1937. i. m. 2. aug. 15. 7. p.
  19. Dornyay Béla 1937. i. m. uo.
  20. MRT. 172. p. 55/2. lelőhely.
  21. Horváth, László: Te Surroundings of Keszthely. in: Corpus of Celtic Finds in Hungary 1. Ed.: Kovács, Tibor, Petres, Éva, Szabó, Miklós. Bp. 1987. 127-128. p. A pontos keltezése LT-C1 vége - LT-C2 eleje. A sírból előkerült tárgyak: XXXVI. t. 1-3., 5.
  22. MRT. 55. p. 13/1. lelőhely, KBM Régészeti gyűjtemény ltsz.: 65.42.3.
  23. Ásatási jelentés: KBM Adattár ltsz.: 2172.2006. A feltárás eredményeit Havasi Bálint fogja közzétenni.
  24. KBM leltározatlan leletek, kerámia és állatfogak.
  25. Pl. Mócsy András: Pannonia a korai császárság idején. Apollo Könyvtár 3. Bp., 1974. 37-38. p.
  26. Bilkei Irén és a szerző leletmentése 1976-1977-ben. Publikálatlan.
  27. Szántó Imre i.m. 60. p.
  28. MRT. 55. 13/1. lelőhely, KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 65.42.1.
  29. Mócsy András: Pannonia a késői császárkorban. Apollo könyvtár 4. Bp. 1974. 7-18. p.
  30. Dornyay Béla 1937. i. m. 1. aug. 8. 7. p.; Dornyay Béla kézirat i. m. 10. p.
  31. MRT. 172. p. 55/3. lelőhely.
  32. Pl. Entz Géza-Gerő László: A Balaton környékének műemlékei. Bp. 1958. 134-135. p.; B. Tomas, Edit: Römische Villen in Pannonien. Bp. 1964. 34. p.
  33. Radnóti Aladár–Gerő László: A Balaton régészeti és történeti emlékei. Bp. 1952 46. p.: „Nagyobb római telepet kell feltételeznünk Vonyarcvashegy és Gyenesdiás határában. A gyenesdiási szőlőben magasan állnak ki a földből a római épületek romjai, mozaikszemeket, falfestményeket találnak a magas falak mellett.”
  34. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 73.83.1.
  35. Müller Róbert: A mezőgazdasági vaseszközök fejlődése Magyarországon a késővaskortól a törökkor végéig. ZGY 19. Zalaegerszeg, 1982. 220-221.
  36. Nagy Imre-Véghely Dezső-Nagy Gyula: Zala vármegye története. Oklevéltár I. Bp., 1886. 314. p.; Dornyay Béla 1937. i. m. 2. aug. 15. 7. p. Az oklevélben Karmacsi Mihály és fai eladják Vnorch (Vonyarc) nevű birtokukat Barnagi Pethőnek. Végig járják a birtok határát, és annak nyugati oldalán „...elérkezünk egy régi kiépített helyhez, amelyben egy régi ciszterna van...“
  37. MNM Régiségtár leltárkönyve, ltsz.: 81/1876.1-4.
  38. Cz(obo)r (Béla): A m. n. múzeum érem- és régiségosztályának gyarapodása. ArchÉrt 10 (1876) 158-159.
  39. Lipp Vilmos: A keszthelyi sírmezők. Bp. 1884. 5. Lipp nyomán a későbbi irodalom is kőkoporsós temetkezést említ, de ennek sem az eredeti közleményben, sem a Nemzeti Múzeum leltárkönyvében semi nyoma.
  40. Kuzsinszky Bálint: A Balaton környékének archaeológiája. Bp. 1920. 107. p. és 147. ábra.
  41. Az elveszett tárgyak sematikus rajzát megőrízte a leltárkönyv.
  42. Tóth Endre: Római gyűrűk és fbulák. Évezredek, évszázadok kincsei III. Bp. 1985. 41. p. és 30. kép b.
  43. Keller, Erwin: Die spätrömischen Grabfunde in Südbayern. MBV 14 (1971) 51-52. p.; Pröttel, Paul Michael: Bemerkungen zur Chronologie der Zwiebelkopfbeln. JRGZM 35 (1988) 369-370. p. és 11. kép. Elképzelhetőnek tartja, hogy még az 5. század második felében is használták ezt a típust.
  44. MRT. 172. 55/2. lelőhely.
  45. Pl. Sági, Károly: Die spätrömische Bevölkerung der Umgebung von Keszthely. ActaArchHung 12 (1960) 187-256.
  46. Müller Róbert: Római kori leletek Zalaszentgrótról. ZGY 6. Zalaegerszeg, 1976. 56-63. p.
  47. Tóth Endre i. m. 36-37.; Pröttel, P. M. i. m. 57-60. p. és 11. kép 3/4. típus.
  48. Lányi, Vera: Die spätantiken Gräberfelder in Pannonien. ActaArchHung 24 (1972) 53-213. p.
  49. A környék germán időszakára vonatkozó történeti és régészeti adatok összefoglalása: Müller, Róbert-Straub, Peter: Germanen am Plattensee. Katalog des NÖ Landesmuseums, N. F. 438. Traismauer, 2002. 7-20. p.
  50. Bóna, István: Beiträge zu den ethnischen Verhältnissen des 6-7. Jahrhunderts in Westungarn. Alba Regia 2-3 (1962-1963) 62. p.
  51. Összefoglalóan Müller, Róbert: Die Bevölkerung von Fenékpuszta in der Frühawarenzeit. Zalai Múzeum 11. Zalaegerszeg, 2002. 93-101. p.; Müller, Róbert-Straub, Peter i. m. 21-35. p.
  52. Sági, Károly: Die zweite altchristliche Basilika von Fenékpuszta. ActaAntHung 9 (1961) 397-451. Az építési periódusok korrekciója Müller Róbert: Megjegyzések Fenékpuszta történetéhez. Zalai Múzeum 1. Zalaegerszeg, 1987. 112-114.
  53. Glaser, Franz: Die Bildmotive der Scheibenfbeln aus Keszthely. Zalai Múzeum 11. Zalaegerszeg, 2002. 145-152. p. A korábbi irodalommal.
  54. Garam, éva: Die awarenzeitlichen Scheibenfbeln. CommArchHung 1993. 99-134. p.
  55. A 602-es hadjáratról és az elhurcolt szlávok Zala-völgyi letelepítéséről részletesen ír Szőke Béla Miklós: A népvándorláskor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén. in: Nagykanizsa. Városi Monográfa I. Nagykanizsa, 1994. 162-166. p.; Szőke Béla Miklós: Avar kor. in: Évezredek üzenete a láp világából (Régészeti kutatások a Kis-Balaton területén 1979-1992). Kaposvár-Zalaegerszeg, 1996. 104-107. p.; Szőke Béla Miklós: Avar kori központok a határ mentén. in: Központok a Zala mentén. A Göcseji Múzeum állandó kiállítása. Zalaegerszeg, 2002. 65-67. p.
  56. Müller, Róbert: Ein germanisches Grab der Frühawarenzeit aus Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 51 (1999/2000) 341-357.
  57. Kovrig Ilona: Megjegyzések a keszthelyi kultúra kérdéséhez. ArchÉrt 85 (1958) 68-69. p.; Müller R. 1987. i. m. 112-114. p.
  58. Müller, Róbert: Neue archäologische Funde der Keszthely-Kultur. in: Awarenforschungen. Hrsg.: Daim, Falko Wien, 1992. 254-259.
  59. Lipp Vilmos i. m. 9.
  60. Keszthelyi Hírlap II. évf. 1. 1892. január 3.
  61. Mihalik József: A sümegi Darnay-Múzeum. MKÉ 6 (1912) 132. p.
  62. Kuzsinszky Bálint i. m. 107. p.
  63. MRT. 56. p., 13/4. lelőhely; Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa I-II. Hrsg.: Szentpéteri József Bp. 2002. 149.
  64. Dornyay Béla 1937. i. m. 2. aug. 15. 8. p.
  65. Hampel, Joseph: Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn. I-III. Braunschweig, 1905. II. 700-702. p. és III. 443. t.
  66. Csallány, Dezső: Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa. Bp. 1956. 118. p.
  67. Kuzsinszky Bálint i. m. 107-109. p. és 148. ábra.
  68. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 2000.17.1.
  69. Megegyező formájú, csak kisebb, ezért lábbeli szíjazatához tartozó csat került elő a fenékpusztai erőd déli fala előtti temető 1976/20. sírjából. Straub Péter: 6-VII. századi temetőrészlet Keszthely-Fenékpusztán (Erdélyi István ásatása, 1976). in: Hadak útján.
  70. A népvándorlás kor fatal kutatóinak konferenciája. Szeged, 2002. 212. p. további irodalommal, és 8. kép 20/2.
  71. Müller, Róbert 1999/2000. i. m. 348. p. 5. ábra 2-3.
  72. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 58.900.1.
  73. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 58.901.1.
  74. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 75.1395.1.
  75. Garam, éva: Funde byzantinischer Herkunft in der Awarenzeit vom Ende des 6. bis zum Ende des 7. Jahrhunderts. Monumentum Avarorum Archaeologica 5. Bp., 2001. 20-23. p. és T. 7-8.
  76. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 2000.18.1.
  77. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 58.905.1., az azonos típusú, hat szegeccsel rögzített töredék: 58.902.1.
  78. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 58.906.1.
  79. A fenti tárgyak azonosak Kuzsinszky Bálint i. m. 148. ábra 10., 6., 2., 7., 12. és 9. tárgyával.
  80. Hampel, Joseph i. m. 443. t. 7.
  81. Pl. Müller Róbert: Sági Károly temetőfeltárása a Keszthely-fenékpusztai erőd déli fala előtt (1963-1967). Zalai Múzeum 9. Zalaegerszeg, 1999. 5. kép 34/1. és 8. kép 98/3.
  82. Kuzsinszky Bálint i. m. 148. árba 1.
  83. Kovrig Ilona i. m.72-73. p.
  84. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 75.1383.1. és 75.1384.1.
  85. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 58.893.1.
  86. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 58.883.1.; 58.885.1.; 73.84.2. és 73.84.11.
  87. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 75.1396.1.
  88. Dornyay Béla kézirat i. m. 2. p.
  89. Összefoglalóan Kovrig, Ilona: Das awarenzeitliche Gräberfeld von Alattyán. ArchHung 40. Bp. 1963. 77-78. p.
  90. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 92.1.1.
  91. KBM Régészeti gyűjtemény, ltsz.: 72.107.3.
  92. Dornyay Béla: Diás népvándorláskori leleteiről. Balatoni Múzeum Értesítője 1 (1941) 32-35 p.; Dornyay Béla: A Balatoni- és Állami Darnay Múzeum, Keszthely gyarapodása 1941-ben. Balatoni Múzeum Értesítője 2 (1942) 13. p. A tárgyak elvesztek, de rajzukat megőrízte a leltárkönyv. Ltsz.: 18-41-1, 18-41-2 és 18-41-4. A garabonci Karoling kori temetőből ismert két europo-mongolid és egy torzított koponya, amit bevándorolt dunai bolgárokkal azonosított Szőke, Béla Miklós: Karolingerzeitliche Gräberfelder I-II von Garabonc-Ófalu. Anteus 21. Bp. 1992. 150-151. p.
  93. Dornyay Béla 1942. i. m. 13. szerint a koponya maradványokat „...gróf Zichy István főigazgató rendelkezésére, a M. Nemzeti Múzeumnak kellett beszolgáltatnunk.“ Az Embertani Tárban nincsenek meg, így ma már nem ellenőrízhetők megállapításai.
  94. Sági Károly: Gyenesdiás. RégFüz I/17 (1964) 51. p.; MRT 56. p. 13/3. lelőhely.
  95. Matolcsi János: Avarkori háziállatok maradványai Gyenesdiáson. MMMK 1967/1968. 85-124. p.; Matolcsi János: Balaton környéki avar lovak. SMK 1 (1973) 87-106. p.
  96. Müller Róbert: Gyenesdiás. RégFüz I/36 (1983) 61. p.
  97. Müller Róbert: Gyenesdiás. RégFüz I/37 (1984) 71. p. tévesen 38 sír szerepel.
  98. Müller Róbert: Gyenesdiás. RégFüz I/43 (1990) 35. p.; Müller Róbert: Gyenesdiás. RégFüz I/44 (1991) 47. p.; Müller Róbert: Gyenesdiás. RégFüz I/45 (1992) 49-50. p.
  99. Müller, Róbert: Chronologische Fragen des Gräberfeldes Gyenesdiás. Zalai Múzeum 3. Zalaegerszeg, 1991. 35-39. p.
  100. A temető feltárásának befejezése előtt tévesen feltételeztük, hogy a temető használata a 7. század végén félbeszakadt, és csak a 8. század végén folytatódott. A 297 sír anyagának ismeretében a temetőt folyamatosan használták. Részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel Szőke, Béla Miklós: Zur Problematik des Bestattungsritus mit verstümmelten Rinderschädel des Typs von Sopronkőhida. ActaArchHung 31 (1979) 51-103. p.
  101. Kiss Attila: Az avarkori lovastemetkezés szokásának vizsgálata. JPMÉ 7 (1962) 153-162. p.; Garam, Éva: Pferdegräber des awarenzeitlichen Gräberfeldes in Tiszafüred. Angaben zu den spätawarenzeitlichen Pferdebestattungen. Alba Regia 23 (1987) 65-126. p.
  102. Müller, Róbert: Vorbericht über die Freilegung des Grabes eines hohen Militärs aus der Mittelawarenzeit in Gyenesdiás. CommArchHung 1989. 141-164. p.; Müller, Róbert: Der Häuptling von Gyenes. Awarenzeit in der Umgebung von Keszthely. Katalog des NÖ Landesmuseums, N. F. 256. Traismauer, 1990. oldalszám nélkül.
  103. Targubáné Rendes Katalin: A gyenesdiási avar kori temető embertani anyagának vizsgálata paleodemográfai szempontból. Szakdolgozat ELTE, TTK 13. p.
  104. Fülöp, Gyula: Awarenzeitliche Fürstenfunde von Igar. ActaArchHung 40 (1988) 183. p.
  105. Anyagát eddig csak német nyelven tettük közzé. Müller Róbert: Eine streifenplattierte Gürtelgarnitur aus dem awarischen Grdäberfeld von Gyenesdiás. in: Germanen am Plattensee. i. m. 42-45.; Müller Róbert: Das Grab 1982/5 des awarischen Gräberfeldes von Gyenesdiás. in: Heinrich-Tamáska, Orsolya: Studien zu den awarenzeitlichen Tauschierarbeiten. Innsbruck, 2005. 151-156.
  106. Targubáné Rendes Katalin i. m. 12. p. 1. táblázat
  107. Erdélyi István: A jánoshidai avarkori temető. RégFüz II/1. Bp. 1958. 180. sír. XXXIV. T. 1.; Kovrig, Ilona 1963. i. m. 111. p. XIV. t. 18. 166. sír.
  108. Garam, Éva 2001 i. m. 53. t. 10-13.
  109. Garam, Éva: Das awarenzeitliche Gräberfeld von Tiszafüred. Cemeteries of the Avar Period (567-829) in Hungary 3. Bp. 1995. 175., 176. és 177. t.
  110. Straub Péter: Avar kori tegezdíszítő csontlemezek, motívumtipológia és kronológia. MFMÉ 3 (1997) 132. p.
  111. Straub Péter: A honfoglaláskori tegezcsontok időrendjéhez. MFMÉ 5 (1999) 3. kép 8.
  112. Martin, Max: Tauschierte Gürtelgarnituren und -Beschläge des frühen Mittelalters im Karpatenbecken und ihre Träger. in: Ethnische und kulturelle Verhältnisse an der mittleren Donau vom 6. bis zum 11. Jahrhundert. Hrsg.: Bialekova, Darina- Zábojník, Josef Bratislava, 1996. 63-64.
  113. Az irodalmi adatokat ld. Müller, Róbert 2005. i. m. 155. p. 7. jegyzet.
  114. S. Perémi Ágota: Avarok, honfoglalók. Veszprém megye régészeti emlékei az avar kortól, a 10-XI. századig. Veszprém, 2005. 36. p.
  115. Használatát J. Werner rekonstruálta: Werner, Joachim: Der Fund von Ittenheim. Ein alemannisches Fürstengrab des 7. Jahrhunderts im Elsaß. Straßburg, 1943. 12. p. és 4. kép.; ez az RV5 típusnak felel meg: Nawroth, Martin: Das Gräberfeld von Pfahlheim und der Reitzubehör der Merowingerzeit. Nürnberg, 2001. 103.

  116. Kiss, Attila: Das frühawarenzeitlich gepidische Gräberfeld von Kölked-Feketekapu A. Monographien zur Frühgeschichte und Mittelalterarchäologie 2. Innsbruck, 1996. 218-219. p. és 313-314. p. 20. lista; Kovrig, Ilona 1963. i. m. 127. p. Az alattyáni temetőben inkább a közép avar időszakra jellemzőek a rozetta formájú övveretek.
  117. Pontkörös díszítésű szíjvéget a keszthelyi temetőből is ismerünk (Lipp Vilmos i. m. 142-143. kép). Az így díszített, keskeny szíjvégek a szíjbujtatós tarsolycsatokhoz tartoztak. Ezek két típusa a pápai és a gátéri. Az előbbit a 6/VII. század fordulója és a 7. század első harmada közti időre (Garam, Éva 2001. i. m. 111. p.) vagy a 7. század első felére, közepére (Uenze, Sina: Die Schnallen mit Riemenschlaufe aus dem 6. und 7. Jahrhundert. BVbl 31 (1966) 151-152. p.) keltezik. Az utóbbi a korai avar időszaktól a 7. század közepéig (Garam, Éva 2001. i. m. 111. p.) vagy a 7. század közepén és közepe után (Uenze, Sina i. m. 154. p.) volt használatban.
  118. Targubáné Rendes Katalin i. m. 12. p. 1. táblázat.
  119. Ennek a tárgynak a keltezése kérdéses. Az avar kori temetőkből nem ismertek az olyan függőkarikák, amelyekre csüngő tartó hurkot forrasztottak. Itáliából, a továbbélő római népesség koraközépkori sírjaiban előfordulnak ilyen ékszerek (Pl. Riemer, Egon: Romanische Grabfunde des 5.- 8. Jahrhunderts in Italien. Internationale Archäologie 57. Rahden, 2000. 410., 448. és 479. p., 82. t. 19-21., 101. t. 10-11., és 109. t. 9-10.). Tekintve, hogy a sír bolygatatlan volt, és a hurok az egyik, a csüngő pedig mindkét karikáról hiányzik, felvethető, hogy egy rablott késő római sírból származnak, hisz a 4. századi Pannoniában ismerték ezt a függőtípust (Lányi, Vera i. m. 88. p. és 65. kép 7., 9-11.)
  120. A kis u. n. kölesgyöngyök nem keltezhetők pontosan, a két préselt félgömbből összállított ezüst- és arany gyöngyök a gyenesdiási temető közép avar kori temetkezéseire is jellemzőek.
  121. Az ezüst lemezből készült kürtős végű karperecek már a 6. század végén megjelentek a Kárpát-medencében, használatuk virágkora a 7. század első fele (Čilinská, Zlatá: Frauenschmuck aus dem 7-8. Jahrhundert im Karpatenbecken. SlovArch 23/1 (1975) 83. p.). A legkésőbbiek a dudoros szélű példányok, hisz ilyet IV. Constantinos 659-668 között vert érmével együtt is találtak (Garam, Éva 2001. i. m. 72. p. és 45. t. 5-6.), és a késői darabok jellegzetességének tartják, hogy a száruk, akárcsak a gyenesdiási, lemezes kiképzésű (Wührer, Brigitte: Merowingerzeitlicher Armschmuck aus Metall. Europa Médiévale 2. Montagnac, 2002. 24-25. p.).
  122. Ezt már László Gyula felvetette (Die Reiternomaden der Völkerwanderungszeit und das Christentum in Ungarn. Zeitschrift für Kirchengeschichte 1940. 152. p.), majd Bónai István részletesen kifejtette (Avar lovassír Iváncsáról. ArchÉrt 97 (1970) 243-261. p.)
  123. László Gyula: A „kettős honfoglalás“-ról. ArchÉrt 97 (1970) 161-190. p.; László Gyula: Kovrat kagán fainak történetéhez. (Megjegyzések a kettős honfoglalás forrásainak értelmezéséhez). in: Magyar őstörténeti tanulmányok. Bp. 1977. 225-230.
  124. Bálint Csanád: A középavar kor kezdete és Kuber bevándorlása. ArchÉrt 129 (2004) 35-65.
  125. Müller, Róbert: Die früh- und mittelawarischen Bestattungen des awarischen Gräberfeldes von Gyenesdiás. Sajtó alatt: Anteus 30. Bp. 2007.
  126. MRT 180. p.
  127. Költő László: Honfoglaláskori tegezes sír Vörsön. HOMÉ 30-31 (1993) 433-445. p.
  128. Dornyay Béla 1942. i. m. 13.
  129. Fehér Géza-Éry Kinga-Kralovánszky Alán: A Közép-Duna-medence magyar honfoglalás- és kora Árpád-kori sírleletei. Leletkataszter. RégTan 2. Bp. 1962. 22. p. tévesen balatongyöröki leletként;
  130. MRT 172-173. p. 55/3. lelőhely.
  131. Ltsz.: 22.41.2.
  132. MRT 55-56. p. 13/1. lelőhely.
  133. Zala megye földrajzi nevei II. A Keszthelyi járás. ZGY 24. Zalaegerszeg, 1986. 86. és 88. p. Faludi utca és Faludi erdő.
  134. Szőke Béla: A honfoglaló és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. RégTan 1. Bp. 1962. 86-89. p.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet