GYENESDIÁS 1690-1850-IG

Horváth Zita

Gyenesdiás1 önálló története valójában 1846-ban kezdődött, amikor az 1840-ben egyesült két hegyközség, Gyenes és Diás, közigazgatásilag levált Keszthelytől. Ettől kezdve, noha ezer szállal kötődött a városhoz, más községekhez hasonlóan önálló életet élt. A középkorban még létező községek, Falud és Diás, a törökkorban elpusztultak. Gyenes 1696-ban jelenik meg a forrásokban mint Falud szőlőhegye, a 18. században Faluddal együtt Keszthely tartozéka lett. Diás a 18. század közepétől kezdve szintén a Festeticsek keszthelyi uradalmához tartozott. Gyenes és Diás lépésről lépésre haladt az önálló községgé válás útján. Az önállósódás egyik első állomása volt a Diási és Vonyarci hegyközségek megalakulása 1653-ban (ebben még Gyenest nem említik). A 17-18. században még promontóriumok (szőlőhegyek) története – különösen 1739-től kezdve, amikor a térség a Festeticsek kezére került és a család megkezdte keszthelyi uradalmának kiépítését – a környezet, elsősorban Keszthely hatását mutatják. Ezért Gyenesdiás története a környező falvak és mindenekelőtt Keszthely történetének ismerete nélkül értelmezhetetlen, hiszen az általam vizsgált korszakban olyan önálló története, mint egy városnak vagy falunak, nem volt.

Festetics család címere

A jelzett korszakban Magyarország történetében mélyreható változások történtek, 1690 után új korszak vette kezdetét, megszűnt az ország 150 éves politikai megosztottsága, véget ért a hódoltság időszaka. Az Oszmán Birodalom csapatait a Habsburg birodalom segítségével kiűztük az országból, a Temesköz kivételével az ország felszabadult a török uralom alól, majd a Pozsareváci béke (1718) a Temesközt is visszajuttatta az országnak. Megkezdődött az ország történelmének Habsburg szakasza, amely egészen az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig tartott, azt komolyan csak a Rákóczi szabadságharc veszélyeztette. Ez az új időszak, a 17. század vége és a 18. század eleje, sok tekintetben maradandóbb nyomokat hagyott a magyarországi társadalom arculatán, mint akár a honfoglalás, akár az 1526. évi mohácsi katasztrófa.2 A felszabadító háborúk és a Rákóczi szabadságharc után az ország területén megteremtődtek a béke feltételei, ha a dinasztia háborúkba is bonyolódott más birodalmakkal – például az örökösödési és a hétéves háború, vagy II. József török ellenes háborúja – , a harcok az országhatáron kívül folytak. A béke kedvezett a termelőmunkának, az ország spontán betelepedése és az uralkodók és a földesurak telepítési akciói növelték a lakosságszámot, csökkent az elhagyott területek száma, nőtt a népsűrűség is. A 18. század összességében a gyarapodás időszaka, ezt még azok a történészek is elismerték, akik egyébként a 18. századot, főként Mária Terézia és II. József korszakát a Habsburg gyarmatosítás időszakaként értelmeztek.3 Az ország egysége helyreállt, és jóllehet Magyarország a Habsburg birodalom része lett, a Rákóczi szabadságharc után nem ismétlődtek meg a 16-17. századra jellemző rendi, felekezeti elégedetlenségi mozgalmak a dinasztia ellen. Tehát, ahogy azt ma mondanánk, az ország fejlődési pályára állt, ha nem is Nyugat-Európához, de önmagához képest. A reformkor és az 1848-as forradalom és szabadságharc zárja az általam vizsgált korszakot. Kérdés, hogy ezek a változások mennyiben éreztetik hatásukat egy szűkebb régió, egy kis Balaton parti helység életében. Források hiányában a kérdésre csak részben tudtam válaszolni. Gyenesdiásnak hagyományos értelemben politikatörténete nem volt, gazdaságának, társadalmának alakulása pedig összefonódott a keszthelyi uradaloméval.

A 18-19. század kutatójának általában rendelkezésére állnak kellő mennyiségben olyan források, amelyek alapján egy helység történetét meg tudja írni. A 18. századtól már megjelennek a tömeges, statisztikai jellegű források, mint például az 1715-1720-as adóösszeírás, az 1767-es úrbérrendezés iratai, különböző lélekösszeírások vagy az első magyarországi népszámlálás dokumentumai, amelyek valóban felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Gyenesdiás azonban ebben az időszakban nem volt önálló község, így a fent említett forrásokban nem szerepel. Viszonylag kevés forrásunk van, ezért sokszor csak közvetett módon kaphatunk információkat történetéről. Tehát sem országos statisztikai, sem mikrotörténeti elemzéseket lehetővé tevő elbeszélő források (pl. napló) nem álltak rendelkezésre. Kutatásokat végeztem a Zala Megyei Levéltárban, a Magyar Országos Levéltárban, valamint a Keszthelyi Balatoni Múzeumban, és igyekeztem feltárni mindent, ami Gyenesdiásra vonatkozik, de nélkülözhetetlen segítségemre voltak a Benda Gyula4 által feltárt iratok és az általa írt tanulmányok.

A meghatározó környezet:

Keszthely a 17. század végétől a 19. század közepéig

Keszthely – amint azt már fent hangsúlyoztam – meghatározó volt Gyenesdiás szempontjából történelmének minden korszakában, ezért elkerülhetetlen, hogy főbb vonásaiban felvázoljuk történetét, kapcsolatrendszerét a környező szőlőhegyekkel. Korszakunkban Keszthely két részből állt: Kiskeszthelyből más néven Polgárvárosból és Keszthely mezővárosból, oppidumból. A 17. században a végvárhoz tartozó városrészt fallal vették körül. A várfalon belüli rész volt a tényleges oppidum, míg a falon kívüli rész Kiskeszthely vagy Polgárváros, ahol mezőgazdaságból, a földművelés és állattenyésztés mellett, szőlőtermelésből és halászatból élő jobbágyok éltek. Zala megye helytörténeti lexikonával5 ellentétben Müller Róbert azonban már a 16. századra teszi a két városrész szétválását, hivatkozva egy 1567-es hadiadó összeírásra, amelyben már külön említik „Keztelt” és „Oppidum Keztelt.”6 (1925-ben egyesült a két városrész.)

A keszthelyi végvár alap és látrajza, Octavian Leuckhard felmérése után (1651)

Keszthely földesurai

1432-től kezdve Keszthely és a hozzá tartozó szőlőhegyek a gersei Pethő család kezén voltak, egészen a család kihalásáig. A Pethő család kezén lévő uradalmak házasság útján osztódtak, ezért a keszthelyi uradalom a Pethő család mellett más családok birtoka is lett. Ezek a családok: Erdődy, Bakáts, Sárkány, Tóthi Lengyel, Ebergényi, Nádasdy, Jankovich, Babochay, Bakó, Zalabéri Horváth. A 18. században rokonság vagy vétel útján ezektől a családoktól az egész uradalom a Festetics család kezére jutott.7

A gersei Pethő család8 már a 15. század elején birtokot szerzett Zala vármegyében, 1403-ban Zsigmond királytól megkapta Kemend várát, majd 1432-ben Rezi várát, a hozzá tartozó Keszthellyel, Rezi, Zsid, Falud, Kestel-Tomaj falvakkal együtt. Innentől datálódik a család keszthelyi uralma. A család a 16. és 17. században végig – egyéb birtokok mellett – Keszthely birtokosa maradt a hozzá tartozó falvakkal és szőlőhegyekkel együtt. Azonban a család, név szerint Pethő Jánosné, 1717-ben minden ingó és ingatlan vagyonát – köztük Keszthelyt – 24 ezer rajnai forintért átadta ebergényi Ebergényi Lászlónak, amiért cserében a 24 ezer forintos vételár mellett megkapta Csákány és Őrségh birtokait. (A család 1776-ban Pethő Zsigmonddal kihalt.) 1729-ben Mlinarics Miklós légrádi harmincados jelentése szerint Tátika, Rezi, Kemend zalai várak, Keszthely, Falud, Tomaj, Fenék, Rezi, Alsó-Zsid, Szántó, Hidegkut, Kovácsi – valamennyi Zala vármegyében – földesúr nélküli, ezért a királyi kincstárra szálló birtokok. Ez ellen azonban több család is fellebbezett a gersei Pethőkkel való rokoni kapcsolatokra hivatkozva. Ezek a családok a következők voltak: a herceg Esterházy, Babochay Pál özvegye, a Bakáts család, zalabéri Horváth Ferenc, özvegy Lengyel Miklósné, Martonfalvay Magdolna, Bakó Farkas, Kraiczár Farkas, Parrag Pál, Kovács Gergely, Bothka Anna, Mari és Bocskor István. A Bakáts, Sárkány, Lengyel, Esterházy, Jankovich, Babochay és Horváth család:9 Az Erdődy nemzetségből származó Bakáts család a mohácsi csatát követő években kapott birtokokat Zala megyében. Bakáts Sándor Keszthely egyik földesura, illetve a keszthelyi végházak főkapitánya volt. Az ákosházi Sárkány család feltehetően már a 16. század elején rendelkezett Zala megyei birtokkal, legalábbis egy 1520-as oklevélben Sárkány Ambrus, Ónod örökös ura mint zalai zászlósúr kerül említésre, 1536-1557 körül Hahót község biztosan a kezükön volt. A Sárkány család az 1625-1697. években volt Keszthely földesura. Sárkány János özvegyét, Fitter Erzsébetet, Festetics (III.) Pál vette feleségül. A tóthi Lengyel család a 14-15. században már biztosan birtokos Zalában, Szigliget, később Lesencze-Tomaj is a kezükön volt. Az 1613., 1618. és 1622. évi országgyűlés határozata szerint a Lengyel családnak saját költségen kellett fenntartani Szigligetet és Zalavárt. Idősebb Lengyel István fa, János, a keszthelyi erősség főkapitánya volt. Lengyel János nővérét Fruzsinát ákosházi Sárkány Mihály vette feleségül. (Lengyel János már 1715-ben nem élt.) A herceg Esterházy család Esterházy Pál nádor révén jutott a keszthelyi birtok egy részéhez, amelyet azonban a kincstár 1685-ben vissza akart venni a maga számára, végül a királyi kamara 1687-ben úgy döntött, hogy a birtok megmaradhat az Esterházyak kezén, további birtokokkal együtt (Alsó-Lendva, Nempthy, Csobánc, Koppány, Kaposvár, Tátika, Rezi, Dombó, Sárd, Dobroköz, Gábornak). Esterházy Antal 1715-ben összeíratta a csobánci és keszthelyi vár javainak úrbéreseit, eszerint Keszthelyen 60 zsellérje volt a családnak. 1736-ban még biztosan rendelkezetek keszthelyi birtokukkal. 1689 körül Jankovich Péternek is voltak birtokai Keszthelyen és környékén. 1689-ben Jankovich Péter szántói és keszthelyi birtokát, mivel nem voltak örökösei, Jankovich Györgyre, István fára és Vuksics Zsuzsannára hagyta. 1690-ben Ujváry Ferenc veszprémi harmincados jelentést tett a kamarának, hogy mivel Jankovich Péter magvaszakadt, ezért a keszthelyi és egyéb birtokait le kell foglalni. Babóchay Ferencnek szintén voltak jobbágyai Keszthelyen, Györökön, Reziben, Zsiden és Faludon. Babóchay Ferenc keszthelyi várkapitány volt. A zalabéri Horváth család is birtokos volt Keszthelyen, birtokai a Keszthelyhez tartozó dobogói malom mentén feküdtek.

A Festetics család:10 Festetics (III.) Pál – ahogy írtam már – második felesége Fitter Erzsébet volt, Sárkány Jánosnak az özvegye. Pál azzal tűnt ki, hogy részt vett 1690-ben Kanizsa töröktől való visszafoglalásánál. I. Lipót szolgálatában 33 évig katonáskodott, szolgálatai jutalmául megkapta a kihalt Sárkány család soproni birtokait. Fiai: Pál és József. József szintén a katonai pályát választotta, érdemeiért 1739-ben vezérőrnagynak nevezték ki. Felesége szentgyörgyi Horváth Erzsébet volt, gyermekei, Károly és Pál, akiket Mária Terézia gróf rangra emelt. Károlytól a baltavári, Páltól az egyedi Festetics ág származott. József testvére, Kristóf 1739-ben III. Károlytól hűségéért kapott birtokokat Somogy, Veszprém, Vas és Zala vármegyében, közöttük a gersei Pethők birtokait: Keszthelyt, Rezit, Tátikát, Kemendet és Vasvárt. (Keszthely megszerzéséről lásd a 108. oldalon írottakat.) A birtokok mellett érdemei elismeréséül királyi tanácsosi címmel jutalmazták, majd 1746-ban neki és testvérének, Józsefnek Mária Terézia a tolnai előnevet adta. Kristóf alapította a keszthelyi majorátust, ezt 1793-ban a király is megerősítette. Tolnai Festetics Kristóf felesége Szegedy Mária volt, hét gyermekük született, két fú és öt lány. 1768-ban halt meg. Kristóf fa (IV.) Pál Sopron megye alispánja volt, követe Sopron megyének, udvari tanácsos, majd Tolna vármegye főispánja. Szolgálatainak jutalmául Mária Terézia 1772-ben a Szent István rend lovagjává és a Magyar Királyi Kamara alelnökévé nevezte ki, titkos tanácsossá, kamarássá, valamint gróf ranggal jutalmazta.

Festetics György 1755-1819

Felesége Bossányi Julianna grófnő volt, gyermekeik: (I.) György, József, Imre, Julianna, Erzsébet, Anna, Mária. (IV.) Pál 1782-ben halt meg. Egyik legnagyobb érdeme a keszthelyi gimnázium megalapítása 1772-ben. Fia (I.) György volt a Georgikon alapítója és a Helikoni Ünnepségek elindítója. Halála után, 1819-ben, fa, László vette át a keszthelyi birtokot. Az ő nevéhez fűződik a fenéki ménes létrehozása, juhok tenyésztése, az általa termelt gyapjú az egész országban keresett volt. Szintén László érdeme a fenéki híd megépítése 1839-ben. Legidősebb fára, (I.) Taszilóra szállt a szentgyörgyi és keszthelyi uradalom. Jogi tanulmányokat folytatott, majd katonai pályára lépett, vitézségéért rengeteg címmel megjutalmazták: az I. osztályú Lipótrend nagykeresztese, az I. osztályú vaskoronarend tulajdonosa, belső titkos tanácsos stb. 1883-ban halt meg. Halála után fára, (II.) Taszilóra szállt a szentgyörgyi és keszthelyi uradalom. Testvére (II.) György Sopronban visszavonultan élt, később a kiegyezés idején az uralkodó személye körüli miniszter, később koronaőr lett. Bécsben érte a halál 1883-ban. (II.) Tasziló 1883-ban vette át örökségét. Ő építette át barokk stílusban a kastélyt. Királyi kamarás, belső titkos tanácsos, királyi főpohárnok és az Aranygyapjas Rend lovagja volt. (A család 1911-ben nyerte el a hercegi címet, amikor II. Taszilót hercegi rangra emelték.) Keszthely lett a hatalmas keszthelyi uradalom közigazgatási központja.

Keszthely gazdasága és társadalma

Keszthely termelésében és kereskedelmében jelentős szerepet játszott a szőlő és a bor. A Balaton környéke – ahogy ma is – alkalmas volt a szőlőtermelésre. 1700-ban a városhoz tartozó terület kétharmad részén szőlőt termeltek. A keszthelyiek közül sokan művelték a szomszédos szőlőhegyeket (Cserszegen, Diáson, Vonyarcon, Tomajon). Az 1730. évi összeírás szerint a keszthelyi jószág nagy része szőlőből állt, de az 1832-es összeírás szintén említi a gazdag szőlőhegyeket. A szőlőkben sok gyümölcsfát, főleg almát és körtét találunk. A borral kereskedtek is, de a keszthelyi kocsmákban is árusították. Keszthely határa gabonatermelésre kevésbé volt alkalmas, nem véletlen a szőlőtermelés meghatározó volta. A város határában, a szomszédos pusztákon elegendő rét és legelő volt. A Balaton halászati lehetőséget biztosított. A városban a halász céh a legjelentősebb céhek közé tartozott, 1772-ben 25 taggal, köztük 4 nemessel. Keszthelyen mesteremberek és kereskedők is éltek nagy számban. 1780 és 1832 között 5 évente országos vásárt is tartottak.11 1814-ben és 1816-ban a városnak kétféle kommunitása (közössége) volt, amint már szó volt róla, a városi és a polgárvárosi. Az úrbérrendezéskor a két városrész külön kapott urbáriumot és úrbéri tabellát, ezek az 1848-as jobbágyfelszabadításig érvényben is maradtak. A jobbágyok a robotot az uraság allódiumában (a földesúr saját kezelésű birtokán) és szőlőiben teljesítették, egyéb úrbéri szolgáltatások (pl kilenced, hegyvám, vagy ajándék) mellett. Keszthely lakóinak akkor változott meg igazán a helyzete, amikor a Festeticsek jobbágyi sorba akarták őket taszítani. Ez ugyan nem sikerült teljesen, de a házaik után járó szolgáltatásokat megemelte az uraság, a zálogolás útján szerzett vagy vásárolt ingatlanaikat elvette, de a mezővárosi státus továbbra is fennmaradt. A főleg iparból élő lakosság nem rendelkezett a városban úrbéres telekkel, 1745-ig usus (szokás) szerint adózó városi zsellérek voltak,12 házaik után adóztak, évente néhány napot napszámban is dolgoztak. Olyan ingatlanokkal is rendelkeztek a lakosok, amelyeket még a Festeticsek előtt kaptak a közbirtokosoktól hű szolgálataikért, vagy vásárlás útján jutottak hozzá.13 1739. március 14-én Hertelendy Gábor Zala vármegye szolgabírája felszólította Borsó Ferenc városbírót és rajta keresztül a várost, hogy akinél szabadságlevél vagy más szerződés van, azt adják át Festetics Kristófnak a Pethő család jogait öröklő földesúrnak.14 A lakosok eleget tettek a felszólításnak, a rendelkezést 1745-ben Szaurer István Festetics Kristóf tisztje hajtotta végre. Erről a következőképpen vallanak a parasztok az úrbérrendezés során keletkezett kilenc kérdőpontos vizsgálatban: „Valaminthogy urbáriumunk mind ekkoráig nem volt, úgyszintén, hogy valamelly contractusunk is lett volna régenten is földesuraságunktúl, nem tapasztaltuk. Mindazáltal házüléseinknek minéműségeikhez képest földesuraságainktúl ellintéztetett gyalog napi szolgálatokat, tudniillik ki egyet, ki kettőt, ki hármat, ki négyet, ki öt napokat szolgáltunk esztendőnként. Ezen szokás városunkban kuruc háború után kezdődvén, tartott állandóssan egész 1745-dik esztendőig, melly esztendőben azután Istenben üdvözült tekéntetes nemzetes és vitézlő Tolnay Festetics Kristóf jó kegyes földesuraságunk akkori kesztheli tisztartója, néhai Szaurer István úr újra házhelyeinket megintézvén, azoknak minémőségekhez képest egy, két, s három gyalog napi számokkal is föllebb tette szolgálatunkat és mind ekoráig abban állandóssan meg is maradtunk.”15 Begyűjtötte az ingatlanok birtoklására vonatkozó iratokat, az inskripciós leveleket (zálogleveleket), amelyek alapján felülvizsgálták a birtoklást. A lakóházak után teljesített napszámot 1-3 nappal megemelték, a záloglevelek bemutatójának a zálogösszeget kifizették, és az ingatlant vagy a földesúr használta a továbbiakban, vagy árendában (bérletben) hagyta. Aki adásvételi szerződést mutatott be, annak birtokát úrbéri teher alá vonta. Ennek a felülvizsgálatnak, vagy ahogy az uraság nevezte purizációnak az volt a célja, hogy Keszthely határa földesúri föld legyen, amivel az uraság tetszése szerint rendelkezhet. 1772-ben jelentette Kozics tiszttartó Festeticsnek, hogy a purizáció befejeződött és a lakosok kezén szabad föld nem maradt. (1696-ban 70 végvári zsoldos – akik korábban mentesültek a földesúri szolgálat alól és szabad földhöz is jutottak – birtokában 550 hold rájuk íratott föld volt, a zsellér-libertinusok (szabadosok) birtokában pedig szőlő, ezeket Festetics Kristóf szintén elvette és allódiumához csatolta.)16 Az úrbérrendezéskor a keszthelyi lakosok nagyobb részét, lévén úrbéres földdel nem rendelkeztek, házas zsellérnek minősítették, az urbárium előírása alapján házaik után 1 forint füstpénzt kellett fizetniük és 18 napot robotolniuk. 1768-ban az úrbéri tabellában 404 házas és 22 házatlan zsellért regisztráltak.17 Az úrbérrendezés során keletkezett paraszti vallomásokban szabadmenetelűeknek vallották magukat: „Városbéli lakosok lévén, mindnyájan szabadmenetelűek vagyunk.”18 Adózásukról is vallanak a parasztok a kilenc kérdőpontos vizsgálatban. A Rákóczi szabadságharctól kezdve egészen 1745-ig a házhelyekhez képest 1-5 napi gyalog robotot teljesítettek. 1745-ben – ahogy írtam már – Festetics Kristóf kezébe került a város, aki változtatott a korábbi szolgáltatásokon, egy-két nappal megemelte a napszámot, ez a szolgálat egészen az úrbérrendezésig tartott. Valószínűleg a városbéliek szóhasználatában a gyalog robot nem számított igazi robotnak: „Mezővárosi lakosok lévén, robotot sohasem szolgáltunk, hanem amint fölleb megvallottuk, házhelyeinkért némelly gyalog napi számokat adunk, avagy azokat készpénzel megváltyuk.” Azon földek után, amelyeket pénzen vettek, nem adtak kilencedet, csak „uraságunknak kilencedes földeit, akik közülönk szántyák és vetik, azokon való termésbűl igenis az igaz kilencedet méltóságos uraságunknak megadjuk” 19 A vallomásokból is kiderül, hogy a város határában szőlőt műveltek, és régi szokás szerint engedélyezett volt számukra a kocsmáltatás Szent Mihály naptól Szent György napig, három hetet kivéve, amikor a városban lakó nemesek árulhatták boraikat. Szintén régi szokás alapján télen szabadon halászhattak a Balatonban, de a nyereség fele a földesurat illete meg. A város piacán is szabadon árulhatták terményeiket, gabonát és más élelmiszert. A mesteremberek a mezővárosban hat napig tartó vásárok alkalmával értékesíthették portékáikat. A városnak egy mészárszéke is volt, amiért a mészárosok 12 forintot fizettek a földesúrnak. Napszámért szerezhettek maguknak tűzifát, legeltethettek a földesúr tomai rétjein.20 Az úrbéri tabella szerint 18 telkes jobbágy is élt a városban, valószínűleg ők polgárvárosi örökös jobbágyok voltak.21 1770-ben a Polgárvárosban 32 család – 143 fő – lakott.22

Az 1767-es urbárium azonban nem ment át a gyakorlatba, külön contractust kötöttek a lakosok földesurukkal, amelynek értelmében minden ház után 4 forint 22 krajcár árendát fizettek, és ez 1807-ig volt érvényben, amikor is az árenda 6-7 forinttal emelkedett. Bevezették a kötelező levélhordást, felemelték a napszámot. 1816-ban ismét emelkedtek a terhek, 1 kertes ház után a korábbi 7 napszám árendáját 8-ra emelték, de a kertet elvették a háztól, ugyanakkor a földesúr megszüntette a szőlő utáni hagyományos szolgáltatást, helyette bevezette azt, hogy minden 1200 négyszögöl szőlő után 1 pozsonyi akó bort szolgáltassanak be. 1828-ra már a lakosság nem rendelkezett szántóval és réttel, csak szőlővel.

Az első magyarországi népszámlálás idején külön írták össze a mezővárosi és polgárvárosi lakosokat. E szerint a mezővárosban 1785-ben 3586 volt a tényleges népesség száma. A nőkön és a gyerekeken kívül 428 főt polgárnak, 188 főt zsellérnek, 330 főt polgár és paraszt örökösének írtak össze. Emellett 132 nemes, 7 tisztviselő, 27 pap élt a városban, 155 főt az „egyéb” kategóriába sorolták be. A polgárvárosban 384 fő volt a tényleges népesség, ebből 34 lakost polgárként, 21-et parasztként, 23-at zsellérként, 41-et polgár és paraszt örököseként, 5-öt egyéb kategoriaként írtak össze.23

Keszthely lakosságának egy része iparral, főleg kézművességgel foglalkozott. 1711-ben 42 iparost írtak össze, nem részletezve mesterségüket, 1715-ben szintén összeírták őket a mesterség megnevezése nélkül, 1750-ben számuk elérte a 45-öt, 1770-ben 142 iparost és kereskedőt írtak össze. Az itteni iparosok főleg a lakosság mindennapi szükségleteit kielégítő mesterségeket űztek, hiányoztak azonban a fnomabb iparral foglalkozók. 1772-ben a kézműveseket céhek szerint írták össze, összesen 215 kézművest.24 A legnagyobb létszámú közöttük a halászcéh volt. Az 1828-as összeírás szerint a kézműveseknek 43 %-a gyakorolta mesterségét egész évben, és segédje csak 25%-ának volt, de csak 1 segéddel rendelkeztek, 2 mesterembernél dolgozott 2-2 segéd. Az iparosok 57 %-a csak az év egy részében űzte mesterségét, 35 %-uk évente két hónapig. Ebből az következik, hogy még a 19. század elején is a lakosság a szőlőből és a halkereskedelemből volt kénytelen megélni. A zsellérek az uraságnál dolgoztak, arattak, bérelték a balatoni halászatot.25 A városi társadalom összetételére 1770-ből és 1805-ből vannak már számszerű adatok, külön írták össze a mezővárosi és a polgárvárosi lakosokat. Eszerint 1770-ben a mezővárosban 557 család lakott (2422 fő, ebből 995 adózó személy), az uraságnál, a plébánián, a ferences kolostorban26, vendég- fogadóban stb. 388 fő. Az 557 család megoszlása a következő: 458 család szeriális zsellér, ebből 912 adózik; 39 extraszeriális család 83 adózóval, az uraság szolgái és cselédei 60 család 114 adózóval. (Mind a három kategóriában vannak iparosok, és az iparosok között akadnak nemesek.) A Polgárvárosban 32 családot írtak össze 143 fővel, amelyből 26 szeriális jobbágy (48 adózóval), extraszeriális 6 család, ez utóbbiak mind neokolónusok, azaz cigányok. 1805-ben a mezővárosi lakosság megoszlása a következőképpen néz ki: 33 tisztviselő és honorácior, 88 polgár és kézműves, 110 nemesek szolgája, 737 zsellér, 886 fúgyermek és 1821 nő, összesen 3675 lélek. A polgárvárosiak megoszlása: 12 nemesek szolgája, 15 paraszt, 74 zsellér, 115 fúgyermek, 199 nő, összesen 415 fő. Keszthely két részében összesen 4090 személyt írtak össze. A lakosság 1798-ban négy kommunitást alkotott: mezővárosiak, polgárvárosiak, nemesek és zsidók. Ezek egészen 1848-ig önálló közigazgatási egységet képeztek. 1773-ban a lakosság mind a mezővárosban, mind a Polgárvárosban magyar volt, de a 18. század elején a földesúr német nyelvű telepeseket telepített uradalmába, akik azonban idővel beolvadtak a magyar ajkú lakosságba. A 18. század végén és a 19. század elején Keszthelynek 19 utcája volt, külön voltak feltüntetve a szőlőhegyiek, 28 család, akik már állandóan a hegyen laktak.27

Ferences rendház

(A gimnázium 1892-es felépítés előtt, KBMA)

Festetics László gróf 1838. november 4-én örökös úrbéri szerződést kötött a várossal. Ekkor a városban, Polgárváros nélkül, 508 zsellér háztelek és 14 pusztatelek volt. Az örökös szerződés csak Keszthelyre vonatkozott, vele nem lettek szabályozva az uradalom és a szőlőhegyen lakók közt lévő úrbéri viszonyok. A földesúr a szőlőhegyi lakosok fölött továbbra is fenntartotta a földesúri jogokat, holott ezek a szőlőhegyek – Cserszeg, Tomaj, Gyenes, Diás, Vashegy, Vonyarc – a várossal egy polgári igazgatás alatt álltak, azokban a kedvezményekben azonban, amelyekből a város részesült, kimaradtak. Nem részesültek a város jövedelméből, a városi elöljárók választásában nem vehettek részt. Ennek az lett a következménye, hogy a hegylakók önálló községekké kezdtek alakulni. A beszállásolt katonák miatti egyre elviselhetetlenebb terhek is a szőlőhegyekbe űzték a lakosság egy részét, amiért 1819-ben a megye a szőlőhegyekbe költözőket dupla annyi adózásra kötelezte, mint a városiakat. Az örökös szerződés 1848-ig maradt érvényben.28

Hegyközségek Magyarországon

A hegyközség – a 17-19. századi írott forrásokban azonban ez a kifejezés nem fordul elő, helyette a hegység, helység, hegybéli helység fogalmak szerepelnek29 – fogalmának két értelmezése van. Egyrészt „társadalomnéprajzi értelemben a szőlőhegy birtokosainak, bérlőinek s közvetve a szőlőműveseknek is az olyan, általában hatósági jogkör nélküli, de önkormányzati jelleggel és meghatározott szervezettel bíró intézménye, amely a szőlőműveléssel kapcsolatos érdekvédelmet célozta és a hegytörvények alapján működött a 16-19. században. A nemes, polgár, jobbágy és zsellér rangú birtokosok közös intézményében tükröződtek az alapvető birtokviszonyok, a szőlőművelés történeti és táji alakulása, mindez a helyi gazdasági, társadalmi szokásjog formájában. A birtokosok maguk választották elöljáróikat: a hegyközség felelős vezetőjét (hegymester) és a tisztségviselők testületét, a hegyi tanácsot. […] A hegyközség fogalmának másik értelmezése településtörténeti és településnéprajzi jellemzők alapján történt. Így jelölik a Dunántúlon, különösen a Balaton északi partján azokat az általában több, önálló vagy tartozék településből álló „hegybéli helységeket”, amelyek a középkori falvak helyén, esetleg azok mellett a szőlőhegyi ideiglenes, ill. állandó épületek megszaporodásával, átépítésével és funkcióváltásával alakultak ki a 18-19. században (pl. Cserszegtomaj, Gyenesdiás).”30 A hegyközségek kialakulásáról hosszabban Égető Melinda értekezett, hivatkozva minden olyan műre, amelynek tárgya a hegyközség volt.31 A kutatók még ma sem tudják teljes pontossággal megmondani, hogy a hegyközségek mikor és milyen módon keletkeztek, elterjedt-e az ország valamennyi területén, ahol szőlőműveléssel foglalkoztak. Van olyan kutató, aki a hegyközséget a falu egy sajátos formájának tartotta.32 A szerzők zöme azonban hegyközségen az egyazon szőlőhegyen birtokos szőlősgazdák önkormányzati szervezetét érti.33 A másik értelmezés Vajkai Aurél munkásságához köthető. Ő a hegyközséget szőlőhegyi szorványtelepülésként értelmezte.34 A fent idézett Magyar néprajzi lexikon e kettős értelmezést rögzítette. Égető Melinda a kettős fogalomhasználat és értelmezés mögött az 1894. évi 12. tc-et látja, amely szerinte kifogástalan meghatározás, azonban nem a régi hegyközségek leírását adja, hanem a törvény által létrehozni kívánt termelői szervezeteket írta körül, aminek azonban nem minden hegyközség felelt meg, vagyis a meghatározás nem felelt meg a valóságnak.35 Égető Melinda a kutatás szempontjából további problémának látja, hogy alig találni olyan szőlőhegyi szabályzatot, amelyben a hegyközségek valamennyi funkciója együtt szerepel. Vannak olyan szabályzatok, amelyek részletesen szólnak az eladás, öröklés, zálogosítás és bármilyen szőlővel kapcsolatos peres ügy lefolytatásának módjával, de nem szólnak például a szőlőhegyen kötelező magatartásmintákról. Más szabályzatok ismertetik a hegyközség választott tisztviselőinek feladat- és hatáskörét, de vannak olyanok, amelyek ezzel a kérdéssel nem foglalkoznak. A földesúri adók (kilenced, hegyvám) kérdésével azonban mindegyik eddig előkerült szabályzatban találkozunk. Égető Melinda úgy véli, hogy a fogalmi kettősségnek, valamint a hegyközségi funkciók különböző leírásának az lehet az oka, hogy a kutatók a hegyközség fejlődésének más-más szakaszában vizsgálták azt, ezáltal más eredményre jutottak.36 Véleményem szerint az ország egyes területei közötti eltérésből is fakadhat az eltérő fogalom meghatározás, ill. az intézmény jellemzőinek eltérő leírása. A hegyközségi szabályzatok azok a források, amelyek alapján mégis valamilyen képet alkothatunk a hegyközségek működéséről, de más források bevonása is szükséges, jóllehet nem állnak rendelkezésre tömegével olyan források, amelyekből a hegyközségek története, működése minden részletre kiterjedően vizsgálható lenne. A szőlőhegyi szabályzatoknak három formája ismert: hegyközségi articulusok, földesúri rendtartások és városi statútumok. A hegyközségi artculusok (törvények) szabályozták a szőlőhegyen birtokos gazdák közösségének mindennapjait. A közösség megválasztotta tisztségviselőit, élén a hegybíróval vagy hegymesterrel és meghatározott számú esküdttel. Az elöljáróság évente gyűléseket tartott, ahol rendelkezett a szőlővel kapcsolatos kérdésekben. A hegyközségi articulusok tulajdonképpen működési alapszabályzatként foghatók fel. Az articulusok rendelkeztek különböző, szőlővel kapcsolatos peres ügyek lebonyolításának módjáról. Előírásokat tartalmaztak a vagyonvédelemre és kötelező magatartásformákra. A hegyközségi törvényeket, amelyeket feltételezhetően a szőlősgazdák készítettek, a földesúrnak is jóvá kellett hagyni. (Hegyközségi articulusok főként a Dunántúlról, annak középső és nyugati részéről maradtak fenn.)37 A földesúri rendtartások38 hasonló kérdéseket szabályoztak, mint a hegyközségi articulusok, de nem áll mögöttük önkormányzatiság. A hegybíró vagy hegymester nem a szőlősgazdák közösségének választott elöljárója, hanem a földesúr fizetett alkalmazottja, vagy földesúri joghatóság alatt álló falu vagy város bírájának felügyelete alatt álló tisztviselő. (Földesúri rendtartások inkább az ország északkeleti részéből maradtak fenn, legalábbis, ami a 18. századot illeti. Korábban ott is előfordultak hegyközségi törvények.)39 A városi statútumokat az önkormányzattal bíró mezővárosok és szabad királyi városok elöljárói szabadon alkottak. A hegybírót vagy hegymestert a városi tanács választotta, de rá csak kisebb jelentőségű ügyek tartoztak, a fontosabb kérdésekben a városi tanács és a város bírája döntött. A legkorábbi önálló szőlőhegyi statútumot a hegyaljai mezővárosok alkották 1641-ben.40

A hegyközségek egyik lényegi vonása, hogy rendi hovatartozásra való tekintet nélkül fogta össze az egyazon szőlőhegyi birtokosokat. A szőlőnek egyébként is különleges jogállása volt a feudális-kori Magyarországon. A feudális tulajdonjog itt is érvényesült, de sokkal korlátozottabb mértékben, mint más földtulajdon esetén. A földesúr által jobbágynak, zsellérnek, polgárnak vagy nemesnek a szőlőtelepítésre adott területet a földesúr többé nem vehette vissza. Kivételt képezett az, ha a szőlőt használó nem fizette meg a földesúrnak a használati díjat, ami lehetett kilenced, hegyvám, tized vagy ajándék (munera), vagy nem tett eleget a művelési kényszernek. A szőlőbirtokosok a szőlőt adhatták-vehették, örökíthették vagy zálogba adhatták. A szőlőt telepítő és a szőlő tulajdonosa között bérleti viszony állt fenn, vagyis a személyi függésnek az a fajtája, ami a jobbágytelekre vonatkozott, a szőlőre nem volt érvényes. Ráadásul, ha a szőlőt nemesember bérelte, ugyanolyan szolgáltatásokat tartozott utána megadni, mint a jobbágy.

A hegyközségek kialakulása a kutatás jelenlegi állása szerint a 16. századra tehető, de van olyan feltételezés is,41 amely szerint már a 14. századra kialakult a szőlőhegyi lakosok közössége, élén a hegybíróval. Hegytörvények azonban csak a 17. századból maradtak fenn.

Tulajdonképpen a hegyközségek átmeneti településformának is tekinthetők, még nem falu, de már nem csak dűlő. Lényegében önálló településforma, amelynek léte a szőlőművelésen alapszik, ahol a birtokosok vagy ott lakó helybeliek vagy külső, azaz extraneus birtokosok.

A Keszthelyt körülvevő szőlőhegyek

A szőlőhegyeken való állandó kint lakás leginkább a Balaton környéki, elsősorban a Keszthely környéki szőlőhegyek benépesülésével kapcsolódott össze. Ennek a kérdésnek a vizsgálatával elsőként Jankó János foglalkozott,42 majd több munkát is szentelt a témának Vajkai Aurél43 és Dornyai Béla44, valamint Szántó Imre45. Benda Gyula kutatásai a keszthelyi uradalomra vonatkozóan szintén érintették a kérdést.46

A Keszthely környéki szőlőhegyek betelepedését a kutatók47 a 18. század közepére, végére teszik, de bizonyítható, hogy a szőlőhegyeket már a 17. századtól szórványosan lakták. Ezek a szőlőhegyi települések a hódoltság alatt elpusztult falvak helyén jöttek létre. Mi lehetett a kiköltözés oka? Erre Benda Gyula a következő választ adja. Egyik ok a katonatartás kötelezettsége Keszthelyen, azaz a beszállásolás terhei alól való menekülés, másik ok a város és a környező falvak túlnépesedése és ezáltal a mezőgazdasági népesség kiszorulása, az 1739-től a Festeticsek megjelenésével megerősödő földesúri hatalom, ehhez kapcsolódóan az 1810-es évek földesúri házkisajátításai, valamint az 1817-es tűzvész.48 Vajkai Aurél egyértelműen a Festeticsek uralmához köti a hegyközségbe való vándorlás megindulását: „1739-ben Festetics Kristóf a keszthelyi polgároktól minden szabadságlevelüket elkéri és ez időtől kezdve földesúri jogait kiterjeszti. 1768-ban az úrbéri viszonyok rendezésére új szabályzatot adtak ki. A város lakossága a Festetics uradalom erős kezű intézkedéseiben megérezte, hogy jobbágysorba süllyesztik, ami épp az előző szabadabb életforma után elviselhetetlen volt számára. A város a megyéhez folyamodik fellebbezésért, a megindított per azonban eredménytelenül végződött, Keszthely város lakóit zsellér jobbágyok- nak, Polgárváros lakóit pedig telkes job- bágyoknak nyilvánították. Az uradalom nyomása fokozódott, legelőért, fáért napszámot követeltek, a szőlős gazdáktól a hegyvámon kívül 25 pénzt. Feltehetjük, hogy ez idő tájt kezdődhetett a város lakosságának a hegyre való kivándorlása. Valószínű, hogy a török háborúk folyamán elpusztult környékbeli falvak (Falud, Tomaj) maradék népe Keszthely városába szorult. Az idők jobbrafordulásával a földmíves lakosság igyekezett a környékre, részben a korábbi falvak helyére kitelepedni, bár most már nem zárt falu, hanem szétszórt település formájában. Az is feltehető, hogy szőlőműveléssel az egykori falvak népe is foglalkozott, az új megszálláskor pedig épp ez a régi gyakorlat lett a jellegzetes hegyközségi településforma alapja.”49

Térképkivonat 1789-ből (GyDA)

A 18. század végén valószínűleg felerősödhetett a kivándorlás folyamata, amit a vármegye a Helytartótanács által is megerősített végzésekkel igyekezett visszaszorítani, a városba való visszaköltözést kikényszeríteni. Egy 1813. évi megyei gyűlés jelentése szerint a hegylakosok arról panaszkodtak, hogy szegénységük miatt nem tudnak a városban házat venni, ezért kénytelenek a szőlőben lakni. A szőlők után 18 napi számot és 1 forint füstpénzt adtak a Festetics uradalomnak. 1826-ban a városi főbíró szerint a hegylakók kihúzzák magukat az adózás terhei alól és ezért nagy terhet jelentenek a városnak. A gyenesi, vashegyi és tomaji lakosok házhelyeket kértek a várostól, mert tőlük az uradalom annak ellenére kért hegyvámot, 18 napi robotot, 1 forint füstpénzt, hogy saját pénzen vásárolt szőlőkben laktak. Az 1842. évi közgyűlési jegyzőkönyv szerint az uradalom a cserszegieknek házat akart a városban adni, de ők inkább a kint lakást választották, és az ezzel együtt járó adókat (hegyvám, 18 nap gyalog robot és 1 forint füstpénz). A jelentés szerint 1812-ben Cserszegen csak 9 lakos volt, 1841-ben már 90. A keszthelyiek közül sokan eladták városi házaikat, a polgárvárosiak úrbéres telküket, és kiköltöztek. De voltak, akik a szomszédos megyéből érkeztek, valamint a környező falvakból.50

A várost északról és északkeletről körülvevő hegykoszorúban elszórtan feküdt Cserszeg, Tomaj, Gyenes, Diás, Vonyarc és Vashegy. E hegyközségek tehát a Keszthelyről kivándorolt lakosoknak köszönhetik keletkezésüket, állandó lakossággal való betelepülésük a 18. század második felére tehető. 1846 és 1848 között közigazgatásilag is leváltak a mezővárosról, és három önálló községet alapítottak: Cserszegtomaj, Gyenesdiás, Vonyarcvashegy.

Diás, Tomaj és Vonyarc a 16. századig falvak voltak, a hódoltság ideje alatt elnéptelenedtek. Az elpusztult falvak szőlőit feltehetően a keszthelyi végvári katonák, a mezőváros és a Polgárváros lakói művelték. Az elpusztult középkori falu Falud határában alakult ki a gyenesi szőlőhegy. A 17. század második felétől már Cserszeget és Vashegyet is említik források. A hegyek elöljárósága Keszthelyről intézte a hegyközségek ügyeit, amit a városban keltezett kiadványaik bizonyítanak. A szőlőt művelő lakosság kezdetben még a városban lakott, de már a 17. század közepétől néhány család kint élt valamelyik szőlőhegyen, és amint írtam már, a 18. század közepétől indul meg nagyobb tömegben való kivándorlásuk. Egységes szabályozása nem volt országosan annak, hogy szabad volt-e kint lakni a szőlőben vagy nem. Ha a földesúr engedélyezte a kint lakást, akkor szabad volt, ha tiltotta nem. Ez utóbbira példa a keszthelyi Festetics uradalom, amely tiltotta a környező szőlőhegyekben való lakást, de az ellenkezőjére is van példa. A veszprémi káptalan a zsellérek és vincellérek kint lakását engedélyezte fokszabadi lakosok számára. 1780-ban a királyi kancellária is a közbiztonság érdekére hivatkozva akarta felszámolni az alföldi tanyarendszert, a végrehajtással megbízott Helytartótanács az akciót az egész ország területére ki akarta terjeszteni, körlevelet intézett a megyékhez, hogy megtudakolja, hol vannak a megye területén elszórtan lakóházak. Vas, Zala és Somogy vármegye válaszai arról tanúskodnak, hogy területükön szórványosan lakott szőlőhegyek vannak. Két csoportja volt a kint lakóknak: szőlőbirtokos zsellérek, akik többnyire saját házaikban laktak a hegyen, mivel – amint az említett panaszukból is kitűnik – nem rendelkeztek házzal vagy telekkel a városban. A másik csoport a csavargóké, akik nincstelenek, alkalmi napszámos munkából élnek. Hozzájuk köthetők a lopások, pincefeltörések.51

Először 1773-ban tüntették fel a Zala vármegyei összeírásban a szőlőhegyek lakosait, 21 adózót írtak össze. Valószínűleg már korábban is kint élhettek, azonban az 1770. évi generalis conscriptioból (általános összeírásból) kimaradtak és az 1771. évi lélekösszeírás (conscriptio animarum) nem vette fel őket. A katolikus plébánia anyakönyveibe az 1780-as évektől kezdték bejegyezni születési helyként a szőlőket. Ezek a források, ha hiányosak is, bizonyítják, hogy az 1770-es évektől már megkezdődött a kiköltözési folyamat, az állandó szőlőhegyen való lakás. A II. József-féle első magyarországi népszámlálás Vonyarcot önálló praediumként (pusztaként) írta össze, 72 házzal és abban 38 háztartással, 127 állandó lakossal (4 idegennel). A népszámlálás során a többi szőlőhegy (Diás, Gyenes, Vashegy, Cserszeg és Tomaj) lakóit nem írták össze külön, hanem csak Keszthelynél. Benda Gyula az általa elvégzett házszámozás elemzésével 144-re becsüli a lakóházak számát, a kint élő személyeket pedig néhány százra. Az 1851-es népszámlálás adatai jelentős létszámgyarapodást mutatnak, már több mint 2500 ember élt az időközben önállósodott három hegyközségben, a korábbi keszthelyi lakosság 37%-a. Ebből Cserszegtomaj 1100 fő, Gyenesdiás 763 fő és Vonyarcvashegy 727 fő.52

A szőlőhegyi kitelepedéshez nem áll rendelkezésükre túl sok forrás, a szokásos, nagy jelentőségű országos összeírásokban nem szerepelnek. Leginkább a katolikus anyakönyvek és az adóösszeírások mutathatják meg a kiköltözés idejét.53 A keresztelési anyakönyv az 1800-as évek elejéig 5-10% körül jelez szőlőhegyen való születést, 1807 után már 10% fölött, 1821-ben eléri a 20%-ot, míg az 1840-es években eléri a 40%-ot.54

Keszthely népessége a veszprémi püspökség sematizmusai55 szerint (1811-1851)

Forrás: Benda Gyula, 2006. 444. p.

Az 1770-es évek adóösszeírásaiban még csak az adófizetőknek egy-két százaléka került összeírásra a szőlőhegyeken. 1818-ig már hét százalék, 1818-ban 52 lakost ír össze az összeíró a szőlőhegyen, 1819-ben 204-et. Benda Gyula szerint ekkora növekedés nem fordulhatott elő, ő szemléleti változásnak tulajdonítja ezt a hirtelen növekedést. 1817. évi tűzvész idején sokan kiköltöztek ideiglenesen vagy véglegesen a környező szőlőhegyekbe, ezt az adóösszeíró csak később regisztrálta. A kiköltözők háromnegyed része házatlan zsellér volt, aki nem rendelkezett már állandó keszthelyi lakással. Az adóösszeírás fokozatos emelkedést mutat, 1822-ben 208, 1823-ban már 272-re emelkedett a kint élő lakosok, ill. adózók száma. 1846-ban 414 adózót írtak össze kint, a keszthelyi adófizetők 40,7 %-át. Tehát a katolikus anyakönyvek és az adóösszeírás is 1810-től mutat folyamatos és jelentős növekedést. Az 1840-es évekre a keszthelyi lakosság 35-40%-a élt vagy adózott a szőlőhegyekben.

A keresztelések száma és aránya a keszthelyi szőlőhegyeken (1786-1849)

Benda Gyula, 2006. 444-445. p

A szőlőhegyi adózók száma és aránya Keszthelyen (1777-1846)

Benda Gyula, 2006. 446. p.

Az 1845. évi adóösszeírás56 szerint a hat szőlőhegyen (Diás, Gyenes, Vonyarc, Vashegy, Cserszeg, Tomaj) 2000 kapás szőlő után vetették ki az adót. 155 birtokos Keszthelyen élt, 44 Keszthely polgárvárosi részében, 416 háztartás valamelyik szőlőhegyen adózott, és összeírtak még 50 extraneus adózót. Tehát összesen 665-en adóztak a szőlő után, de ennél nagyobb volt a szőlőbirtokok száma, vagyis nem minden birtokos adózott a szőlője után. 1773 és 1845 között a szőlőbirtokok nagysága aprózódást mutat, a nagyobb birtokok a keszthelyi tulajdonosok és az extraneusok kezén voltak. A szőlőbirtokosok fele, az állandóan kint lakók több mint a fele nem tudott megélni kizárólag csak a szőlőművelésből, ezért napszámból, aratásból egészítették ki jövedelmüket, kifejezetten szegény emberek voltak. A szőlőhegyen éltek azonban olyan tehetősebb gazdák is, akik igásállatot is tartottak. 1845-ben 104 háztartásban tartottak ökröt, 157-ben tehenet, három háztartásban lovat. Benda Gyula a hagyatéki leltárak elemzéséből megállapította, hogy a szőlőhegyen élt egy jelentős állatállománnyal és szőlővagyonnal bíró csoport, amelyet a 18. század első fele óta bizonyíthatóan Keszthelyen lakó, igásállatokkal rendelkező, szántógazdálkodást folytató családokkal azonosított. Ez a gazdának nevezett társadalmi csoport a 18. század közepétől kezdve veszített gazdasági és társadalmi pozíciójából, többek között ezért költözött ki a szőlőhegyekbe. A gazdák mellett kint élő szegények nagyobb része is régi keszthelyi család, akiknek mindig is a szőlőművelés jelentette a pénzkereseti lehetőséget, ill. amint volt már szó róla, jelentős az extraneusok száma is. A reformkori forrásokban már előfordul a vinicola (szőlőműves) elnevezés mint társadalmi és foglalkozási besorolás. A Keszthelyen élő szőlőbirtokosok egy része iparos, uradalmi alkalmazott, tisztviselő volt. Például 1845-ben az öt kapásnál nagyobb szőlővel rendelkező adózók között szerepel a város legtehetősebb kereskedőcsaládja, a Baron, három molnár, két mészáros, kilenc iparos és regálébérlő. De vannak uradalmi szőlők is és kisebb birtokok nemesek kezén.57 A szőlők aljában rétek és szántóföldek terültek el, amelyeket napszám és/vagy census fejében az uradalomtól kaptak a keszthelyi lakosok. Emellett a keszthelyiek rendelkeztek kerttel, káposztafölddel és kukoricással. A szőlőhegyen való lakást nehezítette a vízhiány. A szőlőhegyek és a város kapcsolatrendszere hasonló a tanyarendszerével.

A 18. században a szőlőhegyi épületeket hajlékoknak nevezték, ami tágabb értelemben mindenfajta szőlőhegyi, feltehetően, ideiglenes, épületet jelent, szűkebb értelemben pedig a szőlőben kifejezetten lakás célra használt építményt. Ha konkrétabban sorolják fel az épületeket, megjelenik a pince és a présház elnevezés, a szoba és a konyha, valamint az istálló és a pajta. „A konyha és szoba formában megnevezett <<hajlék>> sem azonosul a házzal. Ennek csak egyik oka lehet, hogy építészetileg is eltér a konyha, szoba, kamra típusú falusi vagy városi házaktól. Másik oka valószínűleg az a tény, hogy adózási és úrbéres szempontból a kinti épületek nem minősültek háznak, lakói egészen az 1830-as évekig házatlan zsellérként szolgáltak és adóztak.”58 A szőlőhegyi gazdaságok két típusát különbözteti meg Benda a hagyatéki leltárak alapján: az egyik, ahol lakóépület és pince állt, a másik, ahol lakóépület, pince-présház és istálló-pajta. A szőlőhegyeken hidast is összeírtak, ami bizonyítja, hogy sertéstartással is foglalkoztak a kint lakók, de a baromf is elterjedt volt.59

„A keszthelyi szőlőhegyeken a század közepi önállósodás pillanatában tehát összetett agrártársadalmat találunk, amely alapvetően mezővárosi eredetű, és az ottani lakáskultúrát hozta magával. A kitelepültek gazdasági udvarának és lakásának elrendezése élesebben különbözött a városiakétól és falusiakétól, mint belső berendezésük. A szőlőhegyi épületek általában kevésbé értékesek, a bútorok archaikusabbak és értéktelenebbek a városiakénál. Ez részben a kiköltözött lakosság összetételéből fakad, részben szőlőhegyi sajátosság. A Keszthely környéki szőlőhegyi népesség kultúrájának megrekedése, elmaradottsága, sajátos szegénykultúrává válása, amit Vajkai Aurél írt le az 1940-es években, későbbi fejlemény.”60

Szőlőhegyektől a faluig: Gyenesdiás

Gyenesdiás története, amint azt már a bevezetőben írtam, értelmezhetetlen Keszthely mezőváros és a környező települések története nélkül, hiszen az általam vizsgált korszakban közigazgatásilag Keszthelyhez tartozott, az idővel állandó lakók nagy része vagy Keszthelyről vagy a környező falvakból vándorolt a gyenesi és diási szőlőhegyekbe, mint ahogy hasonlóan alakult Csesztreg, Tomaj, Vonyarc és Vashegy története is. Eltérően más községektől, önálló politikatörténete nem volt, társadalmi, gazdasági, egyházi és kulturális viszonyai is a környezet hatását mutatták. Ezért is szenteltem nagyobb teret az előző fejezetekben Keszthely és a környező szőlőhegyek történetének.

A község Gyenesdiás néven 1840-től ismert, amikor a Gyenes és Diás települések összeolvadásából, önálló faluvá vált. Ekkor földesura Festetics Tasziló gróf volt. A környező települések: keletről Balatongyörök (Györök, Meszesgyörök) és a közvetlen szomszédságában Vonyarcvashegy (Vonyarc és Vashegy promontóriumok), nyugatról Falud puszta, Válus és Keszthely (Kiskeszthely vagy Polgárváros és Keszthely oppidum), közel Cserszegtomajhoz és Rezihez. A 18. század közepétől valamennyi helység a Festetics család tulajdona volt, de más birtokosok is előfordultak. A település története szempontjából meghatározó volt a Balaton. A Gyenesdiás néven egyesített falu 1846. december 31-én vált le közigazgatásilag Keszthelytől.61

A Keszthely környéki szőlőhegyeken kialakult hegyközségeket a végvári katonák megjelenéséhez kötik, az állandó kint lakás okait már az előző fejezetben leírtam.62 A szőlőhegyek mindennapi életét az előző fejezetekben már bemutatott hegyközségi törvények szabályozták. A diási és vonyarci hegyközség alakuló ülésére 1653. február 21-én került sor. (Gyenes ebben még nem szerepel.) Ekkor keletkezett az első, 47 articulusból álló hegyközségi törvény, amelyet Agha András és Orisch István földesurak is jóváhagytak. 1778-ban a hegyközség megújította articulusait.63 Ezenkívül ismert két statutum, amelyet Zala vármegye adott ki, az egyik 1753-ban, a másik 1769-ben keletkezett.64 Az 1653. február 21-én a szokásban már létező hegyszabályokat foglalták írásba. Az írásba foglalás a szőlősgazdák, a földbirtokosok, valamint a vármegye alszolgabírója jelenlétében zajlott. 13 esküdtet választottak, akik közül 5 faludi volt, 8 keszthelyi lakos: „[…] hogy ez tizenhárom esküdt birák törvényesen igazgassák a helséget.”65 Az articulusok meglehetősen demokratikusan szabályozták a szőlőhegyiek életét: „1. Ezek előtt legyen törvénye minden szőlős embereknek, akár nemes, akár vitézlő, akár paraszt renden levők lesznek az szőlők dolgában.” Az articulusok a szőlőbirtokosok vagyon- és jogvédelmével, az öröklés és adásvétel kérdésével egyaránt foglalkoztak, csakúgy, mint a szőlősgazdák kötelezettségeivel, ill. A kötelezettség elmulasztásából fakadó következményekkel: pl. „20. Valaki három idén szőlőjét meg nem metszi és meg nem kapálja, az olyan szőlő urra szállott.” Szabályozta a szőlőhegyen elvárható viselkedési szabályokat. Rendelkezett az adókról is: „27. Minden szőlős ember az szőlő hegynek földes urának az szüreten egy kappannal, két czipóval tartozik. 28. Az igazságot beszedő és leiró diáknak is den. 2. és egy ital bort adnak.” Gondoskodott a tisztségviselők megválasztásáról, azok feladatairól: „35. Mindenik hegyen egy-egy hegymester legyen, az hűtős (hites, azaz felesketett – H. Z.) legyen szent Lőrincz nap után, vigyázzon az hegyen és az kárbul minden marhát behajtson, az fölűl irtmód szerint büntetődjék meg. […] 39. A biró és hegymesterek az szüretben tartoznak az úr igazságát beszedő emberi mellett lenni míg behordják az pereshez az igazságot 4 forént birsága alatt. 40. Ezen hegymestereknek minden szőlős ember egy pint musttal tartozik, az kik kilenczedet adnak. Hegyvámosok pedig minden vödör bortul egy itczével tartoznak.” 1778-ban a hegyközség kibővítette, megújította articulusait. (A megújított articulusban sem említik Gyenest.) Az új articulus is szabályozta a tisztségviselő választást, előírta hogy hegymestert vagy hegybírót kell választani, 12 esküdtet, akik közül az egyik főesküdt kell legyen, más néven vice hegymester, nótáriust is választani kell. A tisztségviselő megválasztásakor jelen kell lenni a földesúrnak vagy legalább a tisztjének. A tisztségviselők feladata, hogy vigyázzanak a szőlőkre és a hajlékokra, fogják el a kóborlókat, tolvajokat (1-2. articulus). A korábbi articulushoz hasonlóan szabályozza a szőlőhegy viselkedési normáit – pl. A káromkodást is bünteti, bünteti, ha valaki vasárnap vagy egyéb egyházi ünnepen dolgozik (4-5. articulus) – és a törvényszegők büntetését, ill. A büntetési tételeket (8-9. articulus). Az előző articulushoz képest talán az a legnagyobb különbség, hogy különbséget tesz nemes és nem nemes bűnelkövető között: „Tizedik Articulus […] ha paraszt lesz az ollatin személy, kötözve Nemes Vármegye Tömlőczében küldi, ha pedig nemes ember, törvényszékre idéztetik.”66 Az articulus szigorúan bünteti azt a szőlősgazdát, aki elhanyagolja, nem műveli szőlőjét (19. articulus). Szabályozza az adózási formát is, előírja a hegyvámot, ill. azt, hogy a szőlős gazda nem köteles ezt pénzben megváltani (19. articulus). Nagyon fontos végzést hoz a 20. articulus: „Kinek az uraság vagy annak engedelmével az helységh puszta parlag szőlőt át föl, azt megépétvén, ha az után vér ág találtottna is hozzá, semmiképpen el ne vehesse tőle, hanem az épéttő birhassa mint örökjét, csak földes uraságnak attul járandó igasságot megadgya.” Vagyis, ha a szőlőt telepítő jobbágy, zsellér vagy nemes a szükséges adót földesurának lerótta, a szőlőt megművelte, területét a földesúr többé nem vehette el, azt szabadon örökíthette. Az egyik változás az volt, hogy előírta az egységes mértékegység használatát a szőlőhegyen, a pozsonyi akót és iccét (32. articulus).

A vármegye két ízben is szabályozta a szőlőhegyek életét. A vármegye célja az volt, hogy a területéhez tartozó Balaton-felvidéki szőlőhegyeken az önkormányzatok szervezetét és működését egységesítse. Ezek a hegytörvények aztán a Balaton-felvidék Veszprém megyéhez tartozó területein is bevezetésre kerültek. A Balaton-felvidéken ezáltal az úrbérrendezés idején már egységes szőlőhegyi önkormányzat létezett, nem az úrbéri rendelet hozta létre.67 Az első 1753. január 27-én kelt és harminc articulusból áll. Kicsit más ugyan a szóhasználata, mint az 1778-as módosított hegyközségi törvénynek, de lényegében megegyezik azzal. Tehát nyilvánvaló, hogy a diási és vonyarci szőlőbirtokosok a megye által hozott articulusokat elfogadták és azokat magukra nézve kötelező érvényűnek tartva, bevezették. Az 1769. május 2-án kelt szabályozás már ugyanúgy 32 articulusból áll, mint az 1778-as, vagyis a vármegye kijavította és kibővítette az 1753-as articulust, és valószínűleg ez lehet az a változat, ami alapján a hegyközségbeliek megalkották sajátjukat. Amiben az 1778-as articulus eltér az 1753-as és 1769-es megyei törvényektől, az az, hogy ezekből hiányzik az egységes mértékegység bevezetésének előírása. Azáltal, hogy a vármegye maga is kiadott hegytörvényeket, a földesúri igazgatás irányítása alá vonta a szőlőhegyi önkormányzatokat, az uradalmi – esetünkben a Festetics-uradalom – igazgatás részévé tette.68 Ezt mutatja az is, hogy a hegyközség által hozott articulus előírta, hogy a földesúr vagy tisztje jelenlétében választhatják csak meg a hegyközségi önkormányzat tisztviselőit. A jobbágyfelszabadítás és a dézsmaváltság után, 1855-től a szőlőbirtokosok új hegytörvényeket alkottak.69

Az első hegyközségi articulus megalkotásakor még legfeljebb néhányan lakhattak Gyene- sen és Diáson, de a hegyközségi articulus léte bizonyítja a szőlőművelést, a szőlőbirtokosok jelenlétét. A második articulus megalkotásakor már megkezdődött a kiköltözés.

A szőlőhegyek betelepítéséhez – és ez Gyenes és Diás esetében sem volt másképp – hozzá- járult az a körülmény is, hogy a hegyen élőkre kisebb teher hárult, mint a városban élőkre, akiknek kint nem kellett robotolniuk és a katonatartástól, ill. az ezzel együtt járó hosszú fuvartól is megmenekültek egy időre, később ez utóbbit rájuk is kiterjesztették.70 A kiköltözést a Festeticsek nem nézték jó szemmel. Mivel az uradalom tiltotta a szőlőhegyen való állandó kint lakást, 1824. április 1-jén Forintos György szolgabíró kiadott egy rendelkezést a keszthelyieknek:

„A tekintetes Nemes Vármegyének 1819-ik Esztendő Mártius hónapnak 15-iki köz Gyülekezete Jegyző könyvének 544-ik száma alatt, ugy T. Hertelendy György Első All Ispány Urnak 1820-ik esztendő Augusztus hónapnak 6-án kiadott rendelése következtében meghagyatik Keszthely Mező Város Elöljáróknak, hogy minekutánna a Szőllő hegyekben való lakás felső helekrül tilalmaztatik, annél fogva, hogy az ilyes lakosok a városba leendő költözésre szorgalmaztassanak a következő rendelésekhez az Elöljárók magokat tartani nem mulasszák.

Elsőben

Minekutánna bizonyos az, hogy többnyire a városiak azon okbul költöznek ki, hogy az általmenő és állandóssan szállástartó katonai szállás alól és tartástól mentessek legyenek ahhozképest nehogy a szegényebbek a birtokosabbak által nyomorgassanak, meghagyatik a városi Elöljáróknak, hogy az olyasokra kétszerannyi katona tartást vessenek ki és az városbeliek annyival kevesebbet fizetni kötelesek lesznek.

Másodszor

Panaszképpen jelentetett az is, hogy a szőllőbeli lakosok az ökreiket el adják és azok helyett teheneket vesznek és azokat bé fogván magoknak, velek minden munkát meg tesznek, és így a köz terh alól magokat ki huzni akarják. Melly panasznak következésében azon rendelés tétetik, hogy minek utána a Tehénen dolgozni ugy lehet, valamint az ökrön, ha egyszer meg taníttatnak arra való nézvést, mindazon Gazdák a kik teheneiken magoknak dolgozni tudnak, szoréttassanak a közös terhek viselésére is. Egy szóval meg hagyatik az Elöljáróknak, hogy minden igyekezettel azon legyenek, hogy jó módokkal arra bírhassák a Hegybéli lakosokat, hogy kéntelenek legyenek a városba lakásokat bé venni […]”71 A tiltást 1838-ban megújította a vármegye: „A Nemes Vármegyének sokszori rendölése tudni illik, hogy a szőlő hegyekben állandóan lakni nem szabad, ezennel ismét újra megújjíttatik, és pedig olly formán, hogy ha a reánk jövő új esztendő első napjáig is a föl szóllítás utánn a hegyekbűl ki nem takarodnak, a bírák az illes makatsokat az alul írtnak be jelenteni szoros kötelességeknek tartsák, és akkor ugyanazon rendbontók a Nemes Vármegye erejével ki fognak a szőlő hegyekbűl hordattatni. Költ Vindornyalakon, December 1838. Hertelendy Imre fő bíró.”72

A tiltás ellenére egyre nőtt a szőlőhegyen lakók száma. A keszthelyiek mindig élénk szőlőművelést folytattak a várost körülvevő, a szőlőművelésre alkalmas dolomithegyeken. A 17. században szórványos volt a kitelepülés, a 18. században felgyorsult és a 19. század 20-as éveitől tömegessé vált. Ennek lesz majd az eredménye Cserszegtomaj, Vonyarcvashegy és Gyenesdiás községek kialakulása.

A birtokosok

Gyenes első pecsétje (1766)

A Keszthelynél említett birtokosok közül Diás a 17. században a Bucsai, Orsich, Bakács, gersei Pethő és az Esterházy családok birtoka volt. 1696-ban Széchenyi György vette meg 2000 forintért, a 18. század közepén vétel útján a Festeticsek kezére került és a keszthelyi uradalomhoz csatolták.73 Gyenes 1696-ban Falud szőlőhegyeként tűnik fel. Földesura Tóti Lengyel János keszthelyi főkapitány. A 18. században Faluddal együtt Keszthely tartozéka.74

Gyenes és Diás történetében talán a legmeghatározóbb a Festeticsek uralma volt.

Ahogy már fent írtam, Festetics Kristóf alapította a keszthelyi uradalmat. A hivatali ranglétrán való emelkedése mellett a család legnagyobb birtokszerzője is volt. Az egyéb, már felsorolt birtokok mellett az ő idejére esik a gersei Pethő család keszthelyi birtokrészének megszerzése. A Pethő család birtokai közül először a Keszthely környéki településeket zálogosította el 1712-ben 5000 forintért gróf Pethő János Festetics Pálnak. Pál azonban 1719-ben a keszthelyi birtokot elcserélte Bakó Farkas nagybajomi birtokaival, amely cserét 1722. augusztus 6-án maga Pethő János is megerősített. 1730-ban meghalt Pethő János és vele együtt a családnak az az ága is kihalt, amely a Dunántúlon élt és birtokolt. A Felvidéken is élt azonban a család még korábban elköltözött ága. Ezért noha a kincstár pereskedett a birtokokért a felvidéki rokonokkal, végül kiderült, hogy jogos örökösei a keszthelyi jószágoknak. A kincstár elállt ugyan a pertől, de jelentkeztek az örökségért újak, a leányági örökösök. A felvidéki örökösök (Pethő Mihály és Zsigmond) közül Mihály meghalt, Zsigmond nem kívánt tovább pereskedni, igyekezett megszabadulni birtokaitól. Festetics Kristóf a pert is vállalva vásárolta meg tőle. Azonban nemcsak egy birtokosa volt a városnak és környékének. A különböző birtokosoktól egyenként kellett a birtokrészeket felvásárolni. 1737-ben Bakács Viktóriától vásárolta meg 1165 forintért keszthelyi birtokrészét, 1738-ban 6034 forintért visszaváltotta Bakó Farkastól azt a gersei Pethő-féle birtokrészt, amelyet vele még 1719-ben Festetics Pál elcserélt. 1739-ben 24 ezer forintért megvásárolta Pethő Zsigmondtól Pethő János örökségére vonatkozó minden jogát. Szintén 1739-ben az egyik leányági örököstől, zalabéri Horváth Lászlótól 5500 forintért megvásárolta az örökségre való jogát, meghagyva neki egy keszthelyi házat, 50 hold szántóföldet, 30 szekérre való rétet és tomaji szőlőjét. 1741. augusztus 23-án kelt adományában Mária Terézia is megerősítette Kristóf birtokszerzéseit Zala, Vas és Somogy vármegyékben. A Keszthely környéki javak között találjuk magát a mezővárost, Tátika, Kemend, Rezi, Szőllős, Meszesgyörök, Vonyarc, Vállus, Zsid, Tomaj, Fenék, Szántó, Falud stb. településeket. 1742-ben a herceg Esterházy család nyújtott be igényt Keszthelyre, mivel Festetics nem tudta meggyőzni a herceget igényének jogtalanságáról, kénytelen volt fizetni 7000 forintot és átengedni egy Sopron megyei birtokot.

Keszthely zalai vártartománya a 17. század közepén

1755-ben Erdődy Lászlóné visszavonta 4500 forint bánatpénz ellenében Keszthely megszerzésért indított perét. Kristóf 1757-ben hasonló szellemben egyezett meg Keresztúri Lászlóval, 1762-ben báró Babocsay Ignáccal egyezett meg. Festetics Kristóf lassan az egész város birtokába jutott. 1745-ben kezdte el a kastély építését, amely az uradalom és a város impozáns központja lett. 1763. április 14-én szerezte meg Egregyet és a diási puszta felét az ott lévő malommal együtt özvegy Majláth Józsefnétól (szül. Tőrincsy Katalin) 8000 forintért. 1795. május 2-án Sárközy Károly eladta 24 ezer forintért Festetics Györgynek diási-kamondi birtokrészeit.75 A birtokok megszerzése nem mindig ment egyszerűen, erre példa a „Diási Nagypör”-ként elhíresült ügy. A perirat egésze megtalálható Keszthelyen a Balatoni Múzeum Adattárában, a Dornyay Béla hagyatékban.76 A per Székhelyi Majláth József II. József államminisztere és a diási hegy szőlőbirtokosai között folyt, és 1753-tól 1779-ig tartott. Majláth József, amikor családja levéltárát kutatta, kezébe került dédapjának, az 1685-ben elhunyt Majláth Miklósnak a hagyatéka. Ebben a hagyatékban talált egy III. Ferdinánd királytól származó adománylevelet, amelyben III. Ferdinánd 1645. június 2-án Agha Andrásnak és Majláth Miklósnak adományozza a szentkoronára visszaszállt két Buchay testvér örökségét, Egregy és Koppány falvakat, valamint Diás és Bucsa nevű pusztákat, s ezeknek a területén minden királyi jogot. Királyi parancslevél utasította a veszprémi káptalant, hogy végezze el a birtokba iktatást. A két új birtokos azonban mégsem mondhatta magáénak a királyi adományt, mert ellentmondók akadtak, akik vitatták az új birtokosok jogát a fent nevezett jószágokra. A kihalt Buchay család egyik leányági leszármazottja, Pataky Judit azt állította, hogy a mondott birtokok őt illetik. A veszprémi káptalan a királyi kúria elé idézte Pataky Juditot, ill. képviselőjét, hogy álljon elő azokkal a dokumentumokkal, amelyek igazát bizonyítják. Majláth József, amikor megtalálta dédapja hagyatékában az említett adománylevelet, akkor ő maga semmilyen birtokkal nem rendelkezett az említett falvakban és pusztákban, ui. dédapja még 1653-ban elzálogosította az adományul kapott birtokokat 550 arany forintért gersei Pethő László kiskomáromi várkapitánynak hat esztendőre, akitől a család kihalása után, leányágon a Festetics család örökölte. 1753-ban Majláth József 700 forintért visszaváltott Festetics Kristóftól egy darabot a család régi birtokrészéből, azért, hogy most már diási tényleges birtokosként engedélyt szerezzen Mária Teréziától, hogy peres úton megszerezze a III. Ferdinánd által adományozott birtokokat, köztük Diást. A perben 26 diási szőlőbirtokost kellett bíróság elé idézni, 1769-ig sikerült a megidézettek nagy részének vallomását jegyzőkönyvbe foglalni. (Az 1763. június 25-én alperesként megidézett diási szőlőbirtokosok: Marton György nemes hitvesének, Szathmáry Juliannának közvetítésével; Borsó Ferenc agilis77 feleségének, Jámbor Katalinnak közvetítésével; Lovász Mihály agilis feleségének, Klandl Évának közvetítésével; Vörös Józseg agilis; Szücs Erzsébet Lendvay Ferenc agilis özvegye; Flais György agilis; Faludy János agilis feleségének, Orsik Erzsébet közvetítésével; nemes Szánthó Judit Zolyomy János özvegye. Június 26-án nemes Sándor Zsuzsanna Sárközy János özvegye, vincellérjének, Vitéz Józsefnek közvetítésével; Szabó Márton agilis; Horváth Márton agilis; Csobor Ferenc agilis; Balás Mihály agilis feleségének, Bognár Juditnak közvetítésével; Kossovics Mihály; Böröczy Ferenc. A tanúk egy része a hosszú évekig eltartó per során elhunyt, így a következő években kevesebb tanúval számolhatunk. Magát Festetics grófot is megidézték.) A per azért is rendkívül érdekes, mert számtalan adattal szolgál a diási birtoklástörténetre. Az alperesek közül a Sárközy család bizonyítja leghitelesebben a felperes, Majláth József bizonyítékainak gyengeségét. Rámutat arra például, hogy III. Ferdinánd annak idején nemcsak Majláth Miklósnak adományozta a birtokot, akkor most, milyen alapon követeli az egészet.

Vitéz kereszt Kronosztikon – a felállítás (1807) évszámával (HGy)

A megszólaló többi diási alperes (meghallgatott tanú), főként a diási közbirtokosság, is hasonlóan nyilatkozott. A bíróság először 1772. évi húsvéti ülésén mondott ítéletet, amely szerint a felperes által benyújtott dokumentumok nem bizonyítják követelésének jogosságát. A Kúria 1773 januári ítéletete megerősíti az egy évvel korábbit, de a felperes és alperesek között még évekig tartott a pereskedés. 1777 májusában Majláth József, miután kellőképpen bizonyítani nem tudta a mondott birtokokra vonatkozó tulajdonjogát, elállt a további pereskedéstől. 1807 júliusában az alperesek a peranyag egészét elkérték a Kúriától, meg is kapták hiteles másolatban. Ennek örömére a diásiak felállítottak Diás és Gyenes határában egy keresztet – Vitéz kereszt – ugyanis Vitéz János és felesége, Ságvári Anna a per ideje alatt fogadalmat tettek, ha a pert megnyerik, egy kőkeresztet állítatnak fel, hálát adva az Istennek.

A jelentős birtokgyarapítás mellett Festetics Kristóf sokat tett Keszthely iparának fellendítésére is. Iparfejlesztési politikájának szerves része volt, hogy iparosokat telepített a városba, köztük sok németet. Fennmaradtak olyan dokumentumok az 1750-es évekből, amelyekben valamely erdőterületet azért adott oda parasztoknak, hogy azok erdőt irtsanak és a helyén szántóföldet alakítsanak ki. A parasztok cserében 6-7 évig adómentesek lettek, semmit nem fizettek az általuk irtott és művelt földért, majd az adómentes évek után is csak kilenceddel tartoztak. Idősebb fa, Pál, apja halála után (1768) folytatta az uradalom fejlesztését, fejleszteni igyekezett a balatoni hajózást. 1782-ben kelt végrendeletében birtokait három fa között felosztotta, legidősebb fa, György, kapta a keszthelyi, a hahóti és a keresztúri uradalmakat örökölte. Az ő nevéhez fűződik Keszthely felvirágoztatása, többek között a mezőgazdasági oktatás és ez által a mezőgazdaság fejlesztését célzó Georgikon létrehozásával.78 Az 1797-ben létrehozott Georgikon elsődleges célja uradalmi gazdatisztek képzése volt, melynek létrehozásában a gróf jószágkormányzójának, Nagyváthy Jánosnak aktív szerepe volt.79 Az intézet céljára 1799-ben külön gazdaságot rendeztek be, amelyhez 200 hold szántóföld, 100 hold rét, 20 hold botanikus kert és gyümölcsös tartozott. 1802-ben szőlővel és erdővel növelték a gazdaságot, mindösszesen ekkorra 543 holdból állt a gazdaság, 1810-re 902 holdra növekedett. A szakmai gyakorlatokat az uradalom „Diás” nevű szőlőjében tartották. A létrehozott gazdasági intézet alapszabályaiban a következő célt jelölték meg: „Cél az, hogy a gazdaságban ezután alkalmazandó hivatalnokoknak elméleti és gyakorlati képzés által készséget adjon arra, hogy célszerűen intézhessenek el minden olyan dolgot a mezőgazdaság terén, ami a termelésre, gyártásra, adás-vevésre vonatkozik s amelyek a gróf ház uradalmaiban előfordulnak, vagy előfordulhatnak és mindezekről rendes és áttekinthető számadást vezessenek.”80 Festetics György és fa, László is saját költségükön tartották fenn a Georgikont. Festetics György az uradalom gazdaságának felvirágoztatása érdekében a Balaton melletti mocsaras terület lecsapolására szélmalmot állíttatott fel. Az ő idejében kezdődött Héviz mint fürdőváros kiépülése.81

Festetics György 1810-ben Sárközy Károlytól vette meg Diást 20 ezer forintért, majd 1814-ben Wlassits Györgytől vásárolt diási szőlőket 6500 forintért. 1813-ban összes birtokaira királyi megerősítést kért, mert a korábbi, Mária Terézia alatti megerősítéshez képest újabb jószágokkal gyarapodott családi birtokainak száma. Az uralkodó 25 ezer forintért hajlandó volt kiállítani a megerősítést. Az 1814-es királyi megerősítés szerint a következő birtokai voltak a családnak:

a Kemendi gazdaság, a Vasvári gazdaság, a Rezi gazdaság, a Tátika gazdaság, és a Keszthelyi jószág, amelynek székhelye Keszthely volt, a hozzátartozó helységek Meszesgyörök, Fenék, Falud, Törek, Mihályháza, Bándi, Homok, Zsitva rétek. Emellett külön igazgatás alatt állt Csáktornya, Csurgó, Balatonkeresztúr, Ság.82 Festetics László apja nyomdokian haladva gondoskodott jószágairól, különösen a juhtenyésztéssel törődött. Folytatta a Balaton lecsapolását, amelyet már apja elkezdett és így területet nyert szántóföldi művelésre.83

A keszthelyi uradalom 1828-as általános úrbéri tabellájában már új birtokbeosztás szerepelt. Három ispánságot különböztetett meg: keszthelyi, szántói, újmajori. Diás és Gyenes az újmajori ispánsághoz tartozott, Meszesgyörökkel, Vasheggyel, Vonyarccal és Sármellékkel együtt. Ezek közül négy szőlőhegy volt – Vonyarc, Vashegy, Gyenes, Diás – itt nem éltek úrbéres jobbágyok csak házas zsellérek: Vonyarcon 77, Vashegyen 30, Gyenesen 55 és Diáson 27.84

Gazdaság és társadalom

Gyenesdiás 17. század végi és 18. század eleji történetéről nagyon keveset tudunk. A Magyar Országos Levéltárban, a Zala Megyei Levéltárban és a keszthelyi Balatoni Múzeumban erről az időszakról nem találtam szinte semmit, csak a 18. század közepétől kezdenek megjelenni olyan dokumentumok, amelyek közvetlenül – gyakran közvetve – betekintést engednek Gyenesdiás múltjába. Keszthely 17. század végi és 18. század eleji történetéből vonhatunk le bizonyos következtetéseket a Keszthelyt körülvevő szőlőhegyek, így Gyenesdiás múltjára. Gyenesdiás 17. század történetével kapcsolatban jószerivel csak az 1653-ban keletkezett hegyközségi articulust lehet megemlíteni, valamint a század végének már fentebb bemutatott birtoklástörténeti adatait. Kíváló forrás lehetne a társadalmi viszonyokról az 1696-os rovásos adóösszeírás (dicalis conscriptio), de ebbe még nem vették fel a gyenesi és diási szőlőhegyeket, ami jelzi, hogy itt telkes jobbágyok nem éltek, Keszthely viszont szerepel benne. Ezek alapján mindössze azt lehet biztonsággal kijelenteni, hogy a szőlőművelés jelentős szerepet játszott Keszthely gazdaságában már a 16-17. században, és nyilvánvaló, hogy keszthelyiek műveltek szőlőt a környező szőlőhegyekben, Gyenesen és Diáson is. A hegyközség elöljárósága Keszthelyen székelt, innen keltezte kiadványait a 18. században végig, de még a 19. század elején is. A 17. században erdőket irtottak és szőlőt telepítettek. 1635-1636-ban az uraság a keszthelyi jobbágyoknak olyan szőlőket adott örök áron, amelyeket maguk a jobbágyok irtottak és telepítettek, és felmentette őket a földesúri kilenced és hegyvám alól. 1828-ban 27 házas zsellér lakosát írták össze Diásnak.85

1797-ben megengedte az uraság mészárosainak, hogy a hegyen húst áruljanak, ami már közvetett bizonyíték arra, hogy a hegyen rendszeresen laktak. (lásd még a diási mészárszék feltörésének esetét 1803-ból a 114. oldalon.) 1828-ban 55 házas zsellért írtak össze Gyenesen, akik már a hegyen laktak. A hegyközségi elöljáróság Keszthelyen működött és a Festeticsek keszthelyi uradalmának direktorátusa alá tartozott. 1819-ben a hegy Alsó és Felső Gyenesre vált ketté.86

A szőlőbirtokosok többsége keszthelyi lakos lehetett, de extraneusok (külső birtokosok) is foglalkozhattak az itteni hegyeken szőlőműveléssel. Az 1696. évi portális összeírás szerint Keszthely népességét fizetett katonák, jobbágyok és libertinusok (szabadosok) alkották. Tudjuk, hogy voltak nemesek, agilisek, de a leggyakrabban a libertinus megnevezés szerepel.87 Azt is tudjuk, hogy a végvári katonák is műveltek szőlőt a környező szőlőhegyekben. A végvári katonákat a jobbágyokénál szabadabb státus jellemezte, és a szőlőműveléssel való foglalkozás is – legyenek azok katonák vagy egyéb városi lakók – Keszthely mezővárosi népességének szabadabb jogállását jelzik, amely egészen 1739-ig, a Festeticsek birtokba kerüléséig eltartott.

A hódoltság kora után Keszthely és környéke a kuruc mozgalmak színhelye volt, különösen súlyos csapást jelentett a Balaton-felvidék lakóinak, amikor 1707-ben Rabutin átjött Erdélyből és szabad rablást engedett katonáinak. A Keszthely környékén az ezekben az években elpusztult falvak lakói védettebb helyekre, például a szőlőhegyekbe menekültek.88 Jelentős pusztítást okozott az 1710. évi pestis, de szerencsére az országot végigpusztító 1738-1741. évi pestis Zalát, és így Keszthelyt és környékét nem érte el.

A 18. század elejéről is csak szórványos adataink vannak. 1722. március 8-án Zala vármegye szolgabírája, Farkas Gábor és esküdtje, Kovács József összeírta herceg Eszterházy József csobánci uradalmát.89 Egyéb Zala és Somogy megyei helységek mellett – Csobáncz, Gyulakeszi, Raposka, Badacsony, Tomaj, Diszel, Monoszlo, Hegyesd, Haláp, Sáska, Dobos, Szent Jakab, Ráska, Szücz, Abrahám, Diska, Bács, Rezi, Szántó, Sid, Tóth Szent Pál, Istvándi, Tomaj, Keszthely, Kováczy, Hideghkut – Diás is belekerült az összeírásba. Diást praediumként90 (pusztaként) írták össze, amelynek a felét az uradalom bírta más birtokossal együtt, az összeírás Rabby család örököseit említi még. 2 szekér szénát adó rétet ír, paraszti malmot, ami után évi 2 forintot adnak. Két allódiális szőlőt említ, amely kb. 56 kapás nagyságú.

(Még korábbról ismert Esterházy herceg 1710. évi utasítása csobánci és keszthelyi tiszttartójához, Farkas Jánoshoz. Ebben egyebek mellett megemlékezik Diásról (az utasításban Dióssy praedium szerepel), ahol az uraságnak két darab, 30 kapás majorsági szőlője van, amelyet a somogy megyei tóthszentpáliak kétszer szoktak kapálni.)91

A 18. század elejéről némi információt Bél Mátyástól kaphatunk. Notitia Hungariae novae historico geographica című munkájának Zala megyére vonatkozó részében92 foglalkozik a Balatonnal, azt Zala megye legjelentősebb tavának tartja. Külön megemlékezik a Balaton környéki borokról: „Elsősorban a Balaton partvidéke büszkélkedik összefüggő szőlőtermő dombjaival, s bár mindegyik nagyszerű nedűt szolgáltat, közülük mégis kiemelkednek a Badacsonyi, Szentgyörgyi és Kővágóőrsi szőlőhegyek, amelyeknek termése az igen jó borokhoz számítható. S bár ilyen nagy dicséretet érdemel, mégis a pintnek nevezett mennyiséget ritkán tudják két-három pénznél drágábban értékesíteni. Csak az kifogásolható, hogy e vidék borai nem időt állóak. […] Megteremnek itt a legkülönfélébb gyümölcsök; szerte e tájon erdők módjára pompáznak a gyümölcsösök és ha még szerény mértékben is akár, de gondozzák ezeket, ontják a termést, s kielégítik az egész körül fekvő vidék szükségletét.”93 Bél Mátyás a Balatont halászati szempontból is fontosnak tartja: „Legfőképpen a halban igen bővelkedő Zala folyó gazdagítja a Balatont. Azt hallottam, hogy 1725-ben egy nagyobb fajta hálóval 300 mázsa különféle halat húztak ki a partra a Balatonból.”94

Keszthelyről a következőket írja Bél: „Az intenzív szőlőművelésen és a korszerű földművelésen kívül híresek a vásárai. Egykor a Pethő család örökös birtoka, most Festetich Kristóf családjának engedelmeskedik és a kellemes fekvésű kastéllyal, s más fényűző épületek és kertek gyönyörűségével, a tengerihez teljesen hasonlatos, kellemes hajókázással, vadászattal és halászattal a Festetichek hozzáértése által úgy el van látva, hogy igen sok néző lelkét képes megragadni és felvidámítani.”95

A 18. század közepétől kezdve már akadnak források, jóllehet fontos, országos összeírásokban nem szerepel a két szőlőhegy, amint azt már a bevezetőben írtam.

Vályi András 18. század végén megjelent művében Gyenest mint jó asztali bort termő hegyet említi.96

Információkat Gyenes és Diás népességére a különböző megyei öszeírásokból nyerhetünk, ill. A Festeticsek által készíttetett adóösszeírásokból, amelyek a Festetics család levéltárában találhatók, néhány más típusú – pl. hagyatéki leltárak – mellett. A korszak egyházi összeírásait is csak közvetve tudjuk felhasználni.

A Festetics uradalom gazdálkodásáról Csite András több tanulmányt is írt,97 de Benda Gyula keszthelyi kutatásai is érintették a kérdést.98 Ugyan ők nem Gyenesdiás története kapcsán foglalkoztak ezzel, de kutatásaik közelebb visznek a két hegyközség történetéhez, hiszen már többször hangsúlyoztam, hogy Keszthely és a keszthelyi uradalom sorsa meghatározta Gyenes és Diás történetének alakulását.

Az 1730-as évektől az 1770-es évekig tartó időszak a keszthelyi uradalom növekedésének korszaka volt. A lakosságszám gyorsan növekedett, ami elsősorban annak az eredménye, hogy az időjárás kedvező volt, a járványok visszaszorultak, nőtt a művelésbe vont terület nagysága. Keszthely város lakossága is nőtt, de a Keszthelyi-hegység települései is benépesültek a hódoltság és a Rákóczi szabadságharc után. Az 1780 és 1820 közötti időszak a stagnálás jeleit mutatta, az uradalom ebben az időben alakult át nagybirtoküzemmé, igazi gazdasági növekedés mégsem következett be. A népességszám is stagnált. A napóleoni háborúk konjunktúrája sem éreztette hatását a térségben, pedig ekkor már működött a Georgikon, amely tanult gazdasági szakembereket bocsátott ki. Az 1800-1810 közötti évtized időjárása sem kedvezett a gazdaságnak, nagyon hideg volt és gyakran verte el a termést jégeső. Az 1830-as és 1840-es évek ismét fellendülést hoztak. Az 1820-as években Ausztria gazdasági növekedése a magyar mezőgazdasági cikkek iránti kereslet növekedését hozta. Ez az uradalmi gazdálkodást szerkezetátalakításra ösztönözte. Nőtt a gabonatermelés szerepe, amit a technológiai újítások mellett, a megfelelő számú munkaerő is lehetővé tett. A munkaerő számát gyarapították azok a szegény emberek, akiknek vagy nem volt saját földjük, vagy ha volt is, abból nem tudtak megélni. A társadalmi presztízst biztosító ágazatok – mintatehenészet, juhtenyésztés – visszaszorultak, helyettük a jövedelmező ágazatok – növénytermesztés, erdészet – kerültek előtérbe. Erre az időszakra tehető a szőlőhegyekbe való kitelepedés is, amelynek okait már bemutattam, de meg kell még jegyezni azt is, hogy szerepet játszott a kiköltözésben az is, hogy a szőlő, ill. a bor iránti kereslet nőtt, a szőlőtermesztésből már meg lehetett élni.99 A kitelepedés oka lehetett még az is – túl a már említett okokon –, hogy a szőlőhegyi ház lehetővé tette a család különválását anélkül, hogy ez a családi vagyon különválásával járt volna együtt. Vagyis osztatlan vagyonok esetén, amikor a család felnőtt, esetleg már nős tagjai egy fedél alatt éltek, nem volt módjuk a különköltözésre, a szőlőhegyi lakás ezt a problémát valamennyire megoldotta, gyerekeiket már gyakran szőlőhegyi lakosként anyakönyvezték.100

Keszthely és környékének földrajzi adottságai nagymértékben meghatározták gazdasági életének alakulását. A Balaton közelsége miatt a halászat volt az egyik legfontosabb tevékenységi forma, a 18. században Keszthelyen halászcéh működött, a hallal való kereskedés jelentős bevételi forrásul szolgált, a kereskedők egészen Grácig hordták a halat. (A Balaton közlekedési szempontból az 1840-es évekig még nem játszott szerepet, és a fürdőkultúra is csak a 19. század közepén kezdett kialakulni.) A gazdasági élet másik meghatározó területe a szőlőművelés, ill. a borászat volt. A Balaton-felvidék borai közül a Keszthely környéki nem volt olyan ismert, mint a badacsonyi, de mégis a helyiek számára komoly bevételi forrást jelentett. A szőlőkultúra már valószínűleg a kezdetektől jelen volt a környéken, a kora újkorban pedig már biztosan meghatározó szerepet játszott Keszthely gazdaságában, a 18. században jelentősége tovább nőtt.101

Szüretelési eredmények 1823-1889

(Diás szőlőhegy – Taverna, Georgikon Majormúzeum)

A 18. században a Vonyarcvashegyhez tartozó és ma is álló Taverna nevű étterem, a Festeticsek borospincéje volt és Diáshoz tartozott a körülötte lévő szőlőkkel együtt.

A szőlőhegyekben rét és szántó is volt, főként a szőlők aljában. Többen tartottak állatokat a szőlőben, ezt azok az összeírások is bizonyítják, amelyek kifejezetten az állatokat (marhákat, teheneket) írták össze,102 de állattartásra történő utalást a hagyatéki leltárakban is találunk.103 (1785-ben összeírták a puszta szántóit, rétjeit, legelőit és erdőit is.)104

A 18. században a keszthelyiek pénzért vagy szolgálataikért földet kaptak, azzal szabadon rendelkezhettek, akár el is adhatták. 1739-ben, amikor a Festeticsek megszerezték a várost és az uradalmat, a század közepére-végére visszavették a városiak kezén lévő földeket. Ettől kezdve a keszthelyi határban nem rendelkeztek földdel, csak a ház, amelyben éltek, maradhatott a kezükön. Tulajdonuk csak a szőlőhegyen maradt, itt nem volt tulajdoni korlátozás.

Az 1767. évi úrbérrendezés során Keszthely lakóit házas és házatlan zselléreknek írták össze, a házak után 1 forint cenzust és 18 napi robotot adtak, de a robotot pénzben megválthatták.105 A szőlőhegyek népességével az úrbérrendezés nem foglalkozott, a szőlőhegyen nem voltak úrbéres telkek, lakóit a 18. század második felében keletkezett vármegyei adóösszeírások házatlan zsellérként írták össze. (A szőlőhegyekben épült és a kiköltözéssel lakottá vált épületeket nem tekintették igazi háznak az összeírók, legalábbis úrbéres szempontból, ezért írták össze a szőlőhegyi lakosokat házatlan zsellérként.) A Keszthely környéki szőlőhegyeken – Cserszeg, Tomaj, Vonyarc, Vashegy, Gyenes, Diás – az 1830-as évektől már házas zsellérként tartják számon a kint lakókat. Előfordult, hogy az anyakönyvekben megjelölték a foglalkozást, a szőlőhegyen lakókat vinicolának, azaz olyan szőlőművelőnek nevezik, aki a szőlőből él, szemben a ruricolával, aki igásállatot is tart.106 A szőlőhegyiek a szőlők után hegyvámot, egyéb terményekből nyolcadot, kilencedet és tizedet adtak, és azt kötelesek voltak beszállítani. Emellett a kenyér és kappan helyett 25 pénzt fizettek.107 Van utalás ún. fűbér adóra is, hiszen ennek eltörléséért folyamodtak a diási lakosok a vármegyéhez 1838. május 14-én, ui. szerintük őket törvénytelenül és erőszakosan évi 10 forintra kötelezték, szabad legeltetést kértek.108 Van adat arra is, hogy a diási hegyben lakó zsellérek egy része lakása után füstpénzt fizetett.109 (1781-ben a következő diásiak fizették a füstpénzt: Farkas János, Pufók Istvánné, Kereszturi József, Viasz Imréné, Öreg Fülöp Takács János, Kiss Nagy János, Bivalos József.) Néhány diási lakos a méhek után is fizetett, 1781-ben méhek váltságát fizetőként írták össze Tóth Bognár Istvánt, Szabó Péter Jánost, Talabér Mihályt.110

1848-ban a szőlők utáni dézsmát eltörölték, de az uradalom 1849-ben utólag az 1848. évi bordézsmát beszedte.111

Fontos megemlíteni a keszthelyi, egyébként nem túl vagyonos nemesi társadalmat is, amelynek a város földesurához való viszonya nem tért el a nem nemes lakosokétól. Birtokaik főként szőlőkből álltak, és a hegyközségekben – amint azt a hegyközségi articulusokabn már láttuk – ugyanolyan joguk és kötelességük volt, mint a nem nemes szőlőbirtokosoknak. A foglalkozást tekintve sem különültek el a nemesek, megélhetésüket a föld és a szőlő biztosította, néhányan közülük tagjai voltak a keszthelyi halászcéhnek, de voltak már olyan kisnemesek is, akik mesterséget tanultak. A 18. században a városi bírák közül a legtöbben mesteremberek voltak, és egyben a legvagyonosabb réteghez tartoztak, elsősorban nem az iparűzésből befolyt jövedelem, hanem szőlővagyonuk miatt. A szőlőhegyre települők között több idősebb házaspárt találunk, de iparosok, cselédek is költöznek ki.112 Az 1747. évi adóösszeírás szerint Keszthelyen a szőlőművelők száma meghaladta a gazdákét, vagyis az igásállattal rendelkező földművesekét, a lakosság 33,98%-a foglalkozott szőlőműveléssel és 28,19 %-át gazdaként írták össze. De ennél jóval kevesebben voltak az iparosok, 19,31 %, tehát azt lehet mondani, hogy a keszthelyi népesség jelentős része élt mezőgazdaságból, szőlő- és földművelésből. 1845-ben elvégzett adóösszeírás már változásokat mutat. Némileg nőtt az iparosok (22,24 %), csökkent a gazdák aránya (13,27 %), és a korábbi adatokhoz képest nőtt a szőlőművelők aránya (36,33).113 Az ökrösgazdák, akik „eltűntek” az adóösszeírásból, kiköltöztek a 19. század közepére a szőlőkbe. „A mezőgazdaságból élő népesség térben és valószínűleg egyre növekvő mértékben társadalmilag is elválik az iparos, kereskedő polgárságtól mint szőlőhegyi lakos és mint uradalmi majorban élő cseléd.”114 Láthattuk az adóösszeírás adataiból, hogy míg a gazdák száma csökkent, a szőlőművelők száma nőtt, a növekedés végig tartott a 18. század folyamán, a század végén stagnált, majd a 19. század 10-es éveitől ismét növekedés fgyelhető meg, amikorra sokan kiköltöznek a szőlőbe. Más megfogalmazásban a 19. század közepére az igásállatot tartó gazdák jelentős része kiköltözött a szőlőhegyekbe.115

A Zala Megyei Levéltárban található dicális conscriptio (rovásadó összeírás) alapján nyomon követhető a szőlőbe való kitelepedés üteme.116 1773-tól kezdve egészen 1818-ig – minden évben nem készítettek összeírást – csak azt tüntették fel az összeírásban, hogy szőlőhegyen laknak, de azt, hogy a szőlőhegyek közül melyiken, csak 1818-1819-től adják meg. Az extraneusoknál (külső birtokosoknál) megadják a lakóhelyet. 1773-ban még csak 21 szőlőhegyi lakost írtak össze, 1778-ban 29-et, 1797-ben 41-en, 1799-ben 52-en, 1801-ben 47-en, 1804-ben 43-an, 1809-ben 36-an, 1810-ben 35-en, 1811-ben 46-an, 1813-ban 46-an, 1814-ben 53-an, 1815-ben 57-en, 1817-ben 57-en, 1818-ban 51-en éltek kint a szőlőhegyekben. 1818/1819-ben már a szőlőhegy megnevezésével írták össze a szőlőhegyi lakosokat. Ebben az évben 46 gyenesi és 30 diási lakost írtak össze. 1819-ben 39 gyenesi és 30 diási szőlőbirtokost írtak össze, 1821/22-ben 41 gyenesit és 35 diásit, 1823/24-ben 50 gyenesi és 37 diási szőlőbirtokost regisztráltak (Ebből az évből a lakosok listáját név szerint lásd a függelékben). 1825-ben Gyenesen 60, Diáson 39 szőlőhegyi lakost, 1826/27-ben 63 gyenesit és 37 diásit, 1827/28-ban 62 gyenesit, 41 diásit írtak össze. (Érdemes összevetni az 1828-as országos adóösszeírás, ezzel közel egy időben keletkezett, már idézett adataival. Gyenesen 55, Diáson 27 házas zsellért írtak össze. Az eltérés a megyei összeírás adataihoz képest nem túl jelentős.) 1831/32-ben Gyenesen 65, Diáson 46 szőlőbirtokos élt, 1835/36-ban már 70-en éltek Gyenesen, 46-an Diáson, 1836/37-ben 68 gyenesi és 45 diási szőlőbirtokost regisztráltak. A szőlőbirtokosok egy-két kivételtől eltekintve subinquilinusok, azaz házatlan zsellérek voltak a 18. században és a 19. század elején, a későbbiekben az adóösszeírások házas zsellérként írták össze őket. Keszthely város régi levéltárában is található egy összeírás, amelynek pontos dátumát nem tudjuk, az évszám lekopott, de minden bizonnyal legkorábban az 1840-es években keletkezhetett, ui. 81 gyenesi lakost írtak össze és 44 diásit, ami több, mint amennyit 1836/37-es adóösszeírásban rögzítettek. Találkozunk korábban is előforduló nevekkel, de már újak is megjelennek.117

A Magyar Országos Levéltár Festetics levéltára őríz Gyenesdiásra vonatkozó iratokat.118 Az iratok jelentős részben 19. és 20. században keletkeztek, de akadnak források a 18. század második feléből is. Hagyatéki ügyek, becsük, összeírások, kilenced és hegyvámlajstromok találhatók az iratok között, valamint néhány irat a gyenesi vagy diási szőlőhegyen előforduló bűnesetekről, ill. azok megtorlásáról. Ez utóbbira példa: 1802/1803-ban Diáson összeírtak három bűnesetet, azok elkövetőit és a kiszabott büntetést. 1802 májusában Nyírő Jánost és Fejér Jánosnét paráznaság miatt ítélték el, a férft 12 korbácsütésre, a nőt 12 pálcaütésre büntették meg. 1802 júniusában Szabó Mártonnét „nyelvességért” 12 korbácsütésre büntették. 1803 januárjában Gudina Józsefet és Csák Ferencet a diási mészárszék feltörésében találták bűnösnek, amiért 10 forint 40 krajcárt a földesúrnak, 5 forint 20 krajcárt a helységnek tartoztak fizetni. A büntetést a helység bírája és esküdtjei rótták ki. Egy másik, 1813. október 9-én kelt irat, Vastag Antal feltört gyenesi pincéjének kárát írta össze. Az eltulajdonított értéktárgyakból lehet következtetni a pincetulajdonos vagyoni helyzetére, ami valószínűleg nem csak Vastag Antal viszonyaira volt jellemző, nyílván általános vonás lehetett a szőlőhegyen. Étkezési és borászati tárgyakat (kanál, pohár, bogrács, szalvéta, abrosz, hébér), alkoholt (pálinkát) és némi élelmiszert (tojás, vaj, fokhagyma) loptak el.

1837-ben összeírták a diási kazánbirtokosok nevét, húsz szőlőbirtokost nevük mellett megjegyezve, hogy főztek-e vele.

Több ízben összeírták a diási és gyenesi csordabéli marhákat (vö. a függelék táblázatait), főként a 19. században. Ezek az összeírások is bizonyítják, hogy a szőlőművelés mellett a szőlősgazdák állatokat, főként tehenet és marhát tartottak, a szőlők alatt lévő legelőkön legeltettek. 1836/37-ben a rovásadó összeírás 68 gyenesi és 45 diási szőlőbirtokost írt össze, az 1837. évben keletkezett marhaösszeírás szerint, 39 diási és 14 gyenesi legeltetett marhát a közös legelőkön, tehát számottevő volt a szőlőhegyi gazdák között a marhát is tartók aránya. Egy-két, legfeljebb három marhánál többet nem tartottak a gazdák. (Az összeírásokat a helységek bírái és esküdtjei készítették.)

A források zöme valamilyen módon az adózzással kapcsolatos. A 18. század végétől (1780) kezdve folyamatosak a kilenced és hegyvámlajstromok (vö. a függelékben lévő táblázatokkal.). Külön írták össze a disái és gyenesi lakosokat. Ezek az összeírások is bizonyítják, hogy egyre több a szőlőhegyi lakosok száma, de az adójegyzékben feltüntették az extraneus birtokosokat is, akik általában a környező falvakból valók voltak, de akadtak kicsit távolabbi, főként Somogy megyei birtokosok is. Többek között 1830-ban és 1848-ban összeírták az összes gyenesi szőlőbirtokost, azokat is, akik helyben laktak és azokat is, akik nem itt laktak, csak volt a szőlőhegyen birtokuk. 1830-ban 187 gyenesi szőlőhegyi adózót írtak össze, ebből 72 Gyenesen is lakott, 3 Diáson, vannak szőlőbirtokosok Kanizsáról, a szomszédos Vonyarcról, Rendekről, a legtöbben azonban Keszthelyről (92) valók. 1848-ban 198 gyenesi adózót írtak össze. Ebből Gyenesen lakott 107, Keszthelyen 71, de vannak Diásról (5), Vonyarcról (2), Reziből (1), Lesencetomajból (1), 11 adózót pedig utca nevek lakójaként tüntették fel, pl. Szalasztó utca.119 A fenti adatsorokból is jól látszik, hogy 18 év alatt jelentősen megnőtt a Gyenesen lakók és ott adózók száma, csökkent a keszthelyi lakosoké. Ez is bizonyítja azt a már fent is említett tényt, hogy a keszthelyiek kiköltözése folyamatos volt a szőlőhegyekbe. Az 1830-ban a még Keszthelyen lakó adózókat 1848-ban már Gyenesen regisztrálták.

A diási szőlő a 19. század elején 25,34 hold volt, ebből kevert fajtájú 8,37 kat.h.; Juhfark 1,77 kat.h.; Sárfehér 0,79 kat.h.; Budai zöld 3,54 kat.h.; Olaszrizling 5,15 kat.h.; Fehér mézes 1,31 kat.h.; Oportó 1,25 kat.h.; asztali fajták 0,67 kat.h.; Burgundi 0,33 kat.h.; Szlankamenka 0,73 kat.h.; Karai 0,21 kat.h.; Kadarka 0,21 kat.h..120

„1833. január 21-én Neumark Ádám diási lakos feleségével együtt a györöki kocsma és mészárszék bérletére szerződött. 1833. Szent György napjától 1836. Szent György napig évi 130 forint kifizetése mellett kötötték le magukat. A szerződés a kocsmáltatást illő áron és igaz mértékkel mérve engedélyezte, kikötve, hogy a bérlő tulajdon bort és pálinkát mérhet. (Az uradalom tehát ekkor már nem ragaszkodott saját borának kiméréséhez.)”121 Ez a példa is mutatja, hogy a borból meg lehetett már élni a 19. században. Gyenesen és Diáson kocsma nem volt, ezért bérelték a györöki kocsmát. (A gyenesi bor árak 1826 és 1849 közötti alakulását a függelékben közlöm.)

A hagyatéki leltárak122 kíváló adatokat tartalmaznak a szőlőhegyi lakosok vagyoni helyzetéről, tárgyi kultúrájáról, és ezáltal társadalmi státusáról. A végrendeletek és hagyatéki leltárak is bizonyítják – amint már írtam –, hogy a szőlőhegyi lakosok szabadon rendelkeztek szőlőikkel és a szőlőbeli hajlékaikkal, örökíthették vagy eladhatták.

A 18. század végétől a 19. század közepéig tartó időszakból maradtak fenn a keszthelyi uradalomból hagyatéki leltárak.123 A 18. század végéről azonban csak a keszthelyi lakosok hagyatéki leltáraiban említik Gyenest és Diást, ahol szőlőik voltak, más egyébb ingó és ingatlan vagyontágy mellett. Bizonyítják, hogy a keszthelyi lakosok vagyonának meghatározó részét képezték a szőlőbirtokok. Keszthelyi nemesek, iparosok (révész, halász, szűrszabó, szűcs, csizmadia, zsidó kereskedő, molnár, szíjgyártó) kezén voltak szőlők, amint már utaltam rá, a mezővárosi iparosok az év egészében nem tudták gyakorolni foglalkozásukat, nem tudtak csak abból megélni, más tevékenységgel, például szőlőművelés, is kénytelenek voltak foglalkozni. A hagyatéki leltárak között találunk becsűket,124 hagyatéki becsűket,125 hagyatéki becsűt és osztályt,126 árveréseket.127 A 19. századból maradtak csak fenn gyenesi és diási lakosok szőlőiről becsük, hagyatéki leltárak.

A 19. század elejétől a század közepéig tartó időszakban keletkeztek olyan hagyatéki leltárak, amelyek már állandó gyenesi és diási lakókhoz köthetők. 12 gyenesi és 8 diási hagyatéki ügyet közölt Benda Gyula a Festetics család levéltárból, valószínűleg sokkal több nem is maradt fenn.128 A legtöbb hagyatéki ügy (árverés, becsü) a szőlőhegyi elöljárók által és előtt készült. A 12 gyenesi hagyatéki ügy 1804 és 1846 között keletkezett, a 8 diási hagyatéki ügy 1816 és 1845 között. A hagyatékok között minden esetben találunk szőlőműveléssel, borászattal kapcsolatos eszközöket (prés, bortartófa, bocska, boroshordó, szüretelőkád, karózóvas, stb.), ill. egyéb mezőgazdaságban használatos tárgyakat (kapa, kasza, kalapács, köszörűkő, vasvilla, fejsze, gabonatartó-hordó stb.). Általában felsorolják a hajlék berendezési tárgyait (szék, ágy, láda, asztal) és ruhadarabokat (szoknya, rékli), ágyneműt (párna, vánkos, lepedő, dunyha). Több helyen találunk állatokat (rideg marha, ökör, fejős tehén), ill. hidast, ami feltételezi a sertéstartást, noha sertéstartásra más források nem utalnak. A hagyatékok viszonylag szegény társadalmat mutatnak. A szükséges berendezési és használati tárgyak mellett nem találunk semmi „luxusra” utalót. A jobb módra utaló jelként az állattal való rendelkezést tekinthetjük. (A hagyatéki leltárak mellett erre a már bemutatott marhaösszeírások is utalnak.) Például: 1816. november 13-án készítették Szanyi Julianna szőlőjének becsűjét a szőlőhegyi elöljárók. A szőlőt hajlékkal és préssel együtt 1466 forintra becsülték. A következő tárgyak szerepelnek a hagyatékban: 5,33 akós hordó, 1csöbör bocska, 1 sajtár, 1 széles kapa, 1 irtókapa, 1 karózóvas, 1 metszőkés, 1 vasrosta, 1 sajtár, 1 asztalszék, 1 pintérezővas, 1 „abroncsvonyó” vas, 1 „vonyókés.”129 1825-ben került sor Papp Csordás János hagyatékának árverésére, amelynek során 46 tételt írtak össze, megadták a vevők nevét és a becsértéket: 1 kapás szőlőt és a hozzá tartozó hajlékot írtak össze, amelynek értékét 1280 forintban és 10 krajcárban állapították meg, ezért az összegért vásárolta meg Giber Ferenc. Az itt összeírt tárgyakat 1-2, 3, 4 forintért, egy esetben 10 forintért (pálinkáskazán) mások vásárolták meg. A következőket sorolták fel: keményfa asztal, keményfa karpad, keményfa hátasszék, keményfa gyalogszék, lágyfa ágy, láda, fogas a falon, keményfa szekrény, víztartó pad, vízes sajtár (egy jobb, egy rossz), egy rossz konyhaláda, dunyha, párna, vánkos, hosszú szűr, 10 akós hordó, 8 akós hordó, 6 akós hordó, 5 akós hordó, 7 akós hordó, 8 akós hordó, 12 akós törkölyöshordó, pálinkáskazán, 12 akós szüretelőkád, tőtike, kicsi párlósajtár, kis párló vasfazék, sütőteknő, karózóvas, vásott, öreg fejsze, balaska, korcsola, láncos csöbörbot, faabroncsos csöbör, 1 akós rossz hordó, zsampor, 8 akós fenyőfahordó, 8 akós faabroncsos láda, jászoldeszka, rossz zsák, 1 köböl rozs, új szalufa, hidas, rossz hosszúoldal.130

Noha korszakunkon túlmutat, mégis hasznos megemlíteni Diás 1857. június 2-án keletkezett birtokkönyvét,131 amely tartalmazza a diási szőlőbirtokosok nevét, az ott lakókét és a másutt lakó birtokosokét is, valamint a szőlők utáni adókat. 189 szőlőbirtokos nevét olvashatjuk, ebből 123 már állandó diási lakos, 13 gyenesi, 37 keszthelyi, 1 türjei, 1 csesztregi, 9 Kisasszondról való, 3 sümegi, 2 vonyarci. Hegyvámmal vagy kilenceddel tartoztak földesuruknak.

Egyházi viszonyok

Egyházi szempontból Gyenes és Diás Keszthelyhez tartozott, egyházi viszonyairól csak szórványos adatokkal rendelkezünk, aminek az oka nem más, mint a fent már többször említett tény, hogy Gyenesdiás önálló község nem lévén, egyházi tekintetben is Keszthelyhez tartozott. A különböző egyházi összeírásokban, így a 18. századi canonica visi-tatiokban (egyházlátogatási jegyzőkönyvekben) sem Gyenes, sem Diás nem szerepel.132 Egyetlen adatot találunk csupán az Ördögh Ferenc által kiadott kötetben. Keszthelynél van egy bejegyzés 1745-ből, miszerint évente négy misét kell mondani a gyenesi szőlőhegyen fekvő kisebb szőlőért, ill. ugyanezen a Gyenes szőlőhegyen van egy bizonyos szőlő, amelyből a helység plébános ura (ti. Keszthely plébánosa, H. Z.) kilencedet kap, ezért köteles misét celebrálni arányosan a megkapott mennyiségért.133

A szőlőbirtokosok egy része csak szőlővel rendelkezett itt, de Keszthelyen lakott, egy másik része a birtokosoknak extraneus volt, közeli vagy távolabbi falvakban élt. Az állandó szőlőhegyi lakosok anyakönyvezése (születési, házassági, halálozási) is Keszthelyen történt,134 és ha jártak misére, erre szintén Keszthelyen volt lehetőségük, amíg fel nem épült a gyenesdiási templom. Annyit biztosan tudunk, hogy a szőlőhegyi lakosok a római katolikus felekezethez tartoztak, annyi megszorítással, hogy az extraneusok vagy a keszthelyi lakosok között akadhattak más felekezethez tartozók, de számuk nem lehetett meghatározó.

Protocollum Promontorii Gyenes Novák Ferenc, első gyenesi jegyző írásával

(első magyar nyelvű oldal – 1826)

Bár Keszthelyen már a 17. század végétől folyamatosan vezették a katolikus anyakönyveket, a szőlőhegyen lakók gyakran kimaradtak az anyakönyvekből, ezért nincsenek folyamatosan pontos, megbízható adataink. A keszthelyi plébános az 1810-es években regisztrál egyre több szőlőhegyen születőt. (Keszthely népessége is a 18. században alapvetően katolikus volt, néhány ortodox és zsidó család élt a városban az 1745. évi canonica visitatio (egyházlátogatási jegyzőkönyv) szerint. A zsidó lakosság száma a 18. században kezdett el növekedni lassan, majd a 19. században gyorsabban. Az evangélikusok száma elenyésző volt.135 Az 1850-1851. évi népszámlálás szerint Gyenesdiáson 8 zsidó élt.)136 1785 őszén Rosty János hahóti apát, keszthelyi plébános a plébániáról és a fliákról összegzést készített. E szerint ekkor Diáson 28 katolikus élt, Vonyarcon 107.137

1826-ban Gyenes hegyközség lakói klasszicista kápolnát emeltek Szent Ilona tiszteletére. A kis kápolna építésére vonatkozó adatok annak köszönhetően maradtak fenn, hogy a gyenesi lakók számadást vezettek minden költségről, ami az építkezés alatt felmerült, de a jegyzőkönyv az építkezés utáni bevételeket és kiadásokat is lejegyezte. Novák Ferenc a gyenesi szőlőhegy jegyzője vezette a magyar nyelvű jegyzőkönyvet (az első oldala a jegyzőkönyvnek latin nyelvű).138 A faludi pusztában állt egy Szent Erzsébet-templom, amelyet azonban a török elpusztított, a 19. században már csak a romjai látszódtak. A gyenesiek 1807-ben úgy döntöttek, hogy kápolnát emelnek, amihez fel akarták használni az elpusztított templom megmaradt köveit. De Festetics György nem engedélyezte a saját fundusán az építkezést, ezért Gyenes a fölszedett régi templomköveket eladta és az érte kapott pénzt kiadta kamatra. Időközben Festetics György meghalt, a gyenesiek fához, Lászlóhoz folyamodtak építési engedélyért, hogy saját költségükön kápolnát emelhessenek. A gróf engedélyezte a templom építést és azonnal kijelöltette az építési telket, sőt 40 öl követ, 150 mérő meszet is ajándékozott. 1825. március 12-én mérték ki a kápolna helyét, március 23-án lerakták az alapkövet. Sajnos a jegyzőkönyv nem örökítette meg a mérnöknek és a kőműveseknek a nevét. Viszont részletesen felsorolta az adományozókat, adományuk összegével együtt. A zalaapáti apát 50 forintot adott 1825. június 16-án, a veszprémi kanonokok 51 forint 24 krajcárt adományoztak ugyanez év július 24-én, de Petrőczi és Seötöri direktorok is adakoztak. Nagyobb összegű kölcsönt adott Für Márton keszthelyi gimnázium igazgató, Novák Ferenc, Miller Sebestyén porkoláb, a keszthelyi német varga céh, de Sümeg és Prága helységek is kölcsönöztek és még sokan mások. 1825-ben meg is kezdődtek a munkálatok, és mivel elég gyorsan haladt az építkezés, 1826-ra el is készült a templom. Még ebben az évben, augusztus 18-án, Ilona napon, Szent Ilona tiszteletére Ruszek József keszthelyi apát fel is szentelte.

A felszentelés fényes ünnepség keretében zajlott, amelyen részt vett maga a gróf, Festetics László, a felesége Hechingeni Hohenzollern Jozepha, leányuk Ilona, akik különböző kegytárgyakkal meg is ajándékozták a kápolnát. Természetesen jelen voltak a szőlőhegyi lakosok, akik az építkezés költségeinek – 3890 forint 54 krajcár lett a végösszeg – jelentős részét, nem kis áldozatok árán, állták. A jegyzőkönyvet az építkezés befejezése és a kápolna felszentelése után is vezették. 1827-es év egyik érdekes feljegyzése szerint Steindl György keszthelyi rézműves végrendeletében 868 forint 7 krajcárt hagyott a gyenesi kápolnára. Szintén érdekes momentum, hogy a Gyenes helység szőlőbirtokosai a felszentelt kápolna előtt 1829-ben egy Keresztet emeltettek, amelyet Ruszek János plébános úr Ilona napon, azaz augusztus 18-án fel is szentelt, amely alkalommal egyúttal felszentelt egy helyet a temető számára. Ez alkalommal több egyházi személy is jelen volt, úgymint főtisztelendő László Benedek, tisztelendő Nagy János káplán, főtisztelendő Novák Athanásius, akik énekes szent misét mondtak. 1840-es év egyik kiemelkedő eseménye volt, amikor a kápolna egy kis harangot kapott.

Szent Ilona kápolna mai harangja (GyDA)

Erről a jegyzőkönyv a következőképpen emlékezik meg: „Mind azon Keresztény hívek köszt, akik jóságos tselekedeteik által magoknak örökös nevet fönt tartani igyekeznek, Nemes Csák Antal Úr és annak Hites párja, Nemes Kotsis Borbála Asszony is méltán helyet érdemelnek. Kik is nem tekintvén azon terheket, amellyeket a Gyenesi Hegyünkben létező Kápolnánk fölépíttése alkalmával viselniek kölletett, sem azon hét státiós képeket egy oltártakaró fehér kendőt és három ülő padokat, mellyeket a megnevezett Kápolnának ajándékosztak, hanem 1840-ik évben egy, az előbbeninél kisebb harangnak megszerzésére, melly is a foló évben Szombathelyrül meg is hozatott, 100 ft czédula forintokat, azaz 100 ft-t ajándékozni sziveskedtek, mellyért is az egész Gyenesi Hegy birtokosainak nevében, méltó hálánkat nyilvánítjuk.

Hegybéli Elöljáróság”139 (A gyenesi birtokosok 118 forint 52 krajcárt adtak hozzá a harang árához.)

Az önálló községgé válás

A Festetics-uradalom a kezdetektől tiltotta a szőlőhegyen való lakást, és a vármegye is több ízben adott ki parancsot a kint lakók visszaköltöztetésére. az 1811 november 24-én Zalaegerszegen tartott kisgyűlés, hivatkozva a korábbi 1803-as, 1806-os és az 1810-es közgyűlés tiltására, amelynek foganatja nem volt, újabb tiltást adott ki: " [...] újonnan szolgabíró uraknak meghagyatik, hogy a hegybeli lakosoknak keményen meghagyják, hogy az jövő Szent György napig a hegyből a falukba lakásképpen okvetlen bemennyenek, ha pedig ebéli parancsolatjokban sem akarnának engedelmeskedni azon Szent György nap után mindjárt azoknak mindennémű vagyonaikat hegyi lakásokból a határ szélére kihordatván, azokat még azonfellül 24 pálczaütésekkel megbüntessék.”140 Amint az a fentiekben kiderült, az egyre nagyobb mértékű kiköltözést megakadályozni nem tudták. A 17. században már elindult a kiköltözés, de nagyobb mértékben a 18. század második felétől gyorsult fel a folyamat és a 19. században folytatódott. Kezdetben a katonatartás, majd a Festeticsek által megnövekedett adók miatt gyűlt meg a keszthelyi lakosoknak a baja a földesúrral. A Festeticsek által kiadott örökös szerződés (1838) – amint már írtam – csak Keszthelyre vonatkozott, nem szabályozták vele a szőlőhegyen, így Gyenesdiáson lakók úrbéri viszonyait. Míg a földesúri jogokat továbbra is gyakorolta az uraság a szőlőhegyi lakosok fölött, de azokban a jogokban nem részesültek a kint lakók, mint a városiak, pl. nem részesültek a város jövedelméből és nem vehettek részt a városi elöljárók választásában.141

A kiköltözés ellen voltak azok a keszthelyi lakosok is, akik szőlőt birtokoltak a környező szőlőhegyeken. Több ízben fordultak a vármegyéhez azzal a panasszal, hogy a szőlőhegyen lakók súlyos károkat okoznak szőlőikben és gyümölcsöseikben. Még akkor is igyekeztek rávenni a vármegyét és az uradalmat, sőt a Helytartótanácsot a kint lakás megtiltására, amikor Cserszegtomaj, Gyenesdiás, Vonyarcvashegy már községgé váltak: „Alolírt Nemes Zala megyei Keszthely mezővárosában lakó csendes polgároknak mint szőlőbirtokosoknak személy és vagyonbátorságunk mennyire legyen veszedelmeztetve a szőlőhegyekben szétszórva lévő lakosok elszámlálhatatlan káros tettei által ezen említett Nemes vármegyének méltó fgyelmét nem kerülték el […] megszámlálhatatlan sokan, csakhogy magokat katonatartástól, robot szolgálattól, vármegye dolgától és más közterhek viselésétől mentsék és menthessék, Keszthely mezővárosában volt házaikat eladták és adják, bérlelik, szőlőhegyeinkbe napról napra kimennek és ott lakóképpen letelepednek, és ami még több, ott zselléreket is tartanak […] vagyonink és termesztményünk […] ezen szőlőhegyi lakosok és egyeneseni szabadosok által eloroztatik, kik csak azt lesik, hogy városbani lakásunkra hazamenjünk, általok szőlőfürteink, gyümölcseink és más termesztményünk le- és felszedetnek, egyszóval mindenünkkel elannyira szabadok, hogy tulajdoninkat, mellyeket a keszthelyi piatzra árulás végett kitesznek, tőlök kéntelenítetünk megvásárolni.”142 Az 1847. augusztus 4-i kisgyűlés elrendelte a panaszok kivizsgálását. Bogyay József főszolgabíró készítette el a jelentést a vizsgálat eredményéről. A főszolgabíró a panasz kivizsgálására 1847. augusztus 28-án Keszthelyre ment, hogy az érdekelteket meghallgassa. A panaszok zömét jogosnak tartotta, és egyúttal javasolta a rendőri törvények szigorítását a kártételek vagy tolvajlások megakadályozására, ill.megbüntetésére, valamint elrendelte a csőszök felelősségét. Azonban megállapította, hogy a kint lakás megakadályozására nincs mód, hiszen a szőlőhegyek legfelsőbb határozatnál fogva már önálló helységekké alakultak, Cserszegtomaj, Vonyarczvashegy és Gyenesdiás néven. Ugyanakkor Keszthely városa is kellőképpen benépesült, ezért a városba való költözés már kivihetetlen, tekintettel a szőlőhegyen lakók nagy számára.143

A kiköltözés folyamatát tehát minden tiltás ellenére sem lehetett megállítani, ez a 19. század közepére az önálló községgé váláshoz vezetett. Zala vármegye 1846. november 9-i közgyűlése Tolnay Károly főszolgabírót és Hertelendy József táblabírót azzal bízta meg, hogy a Keszthely mezővárost körülvevő szőlőhegyeket, amelyek eddig közös közigazgatás alatt álltak a várostól, válasszák le attól. A községekeket az uradalom hozzájárulásával rendes elöljáróságokkal ruházzák fel, akiknek felelőssége lesz a belrendre való vigyázás és a közadó kezelése. A két tisztségviselőnek tájékoztatnia kell a vármegyét a folyamatról.144 1847. február 22-én Hertelendy József táblabíró mint kiküldött elnök és Tolnay Károly kiküldött főbíró eleget téve a felkérésnek, elkészítették a jelentést. 1846. december 30-án Keszthelyen megjelent a két tisztségviselő és Mesterházy János uradalmi főügyvéd hozzájárulásával a hegyi „közönségek lakóinak” felolvasták és megmagyarázták a megyei végzést, mely szerint: „tekintve a szőlőhegyeknek kiterjedését, figyelembe vévén a hegyi lakosoknak óhajtását és a beligazgatásnak könnyebben leendő gyakorolhatását 3 községet állítottunk fel, úgymint egybefoglaltuk Tomaj-Cserszeget, másodikba Gyenes-Diást, 3-kba Vonyarcz-Vashegyet. Mindegyikre nézve az illető bírói kijelelést az uradalom által, a választást pedig az egész közönség által eszközlésbe vetettük, 6 esküdtnek és 1 kisbírónak választását is a községeknek meghagytuk. A nemes lakosok által pedig mind a 3 községet illetőleg 1 hadnagyot és 2 nemesi esküdtet választattunk. A közbátorság és belrend hogyan kezelésére nézve hónaponként a főbírói hivatalhoz teendő tudósíttást a községek megválasztott bíráinak kötelességül tettük. Az adóra nézve a mennyi rovatok ezelőtt külön megnevezve ezen községeknek a városi rovat számban foglaltattak, ugyanazokat különválasztva mind a 3 községre a 4. jegyzék szerint kiterjesztettük, e czélból már elkészült falusi könyveikbe beleírtuk, s ugyan ez alkalommal általuk felfogadott jegyzőiknek kezelésük alá átadtuk, hasonlót tévén a közmunkai terheknek is a külön községekre lett elosztásában.”145 Az uradalom ki akarta zárni a három község elöljáróit a szóbeli bíráskodásból. A megye ezt nem tartotta méltányosnak, ui. amely törvényadta jogot eddig a várossal egybekapcsolva viseltek, azt ezentúl különválasztva is gyakorolhassák.146 A három község határában szőlőt bíró keszthelyi lakosok által fizetendő adó kezelését a választmány a községek elöljáróira bízta, ill. annak a községnek pénztárába rendelte befizetni, ahol a szőlő feküdt. A városiak viszont azt szerették volna elérni, hogy az általuk befizetett szőlő utáni adó a város pénztárát gyarapítsa. Ezt a vármegyei tisztségviselők szintén nem támogatták, példaként a Rezi hegyben szőlőt birtokló keszthelyieket említették, minthogy azok adójukat sohasem a városi pénztárba fizették.147 Az uradalom az önálló községgé válás után is érvényesíteni kívánta földesúri jogait, ezt bizonyítja Mesterházy János a keszthelyi uradalom ügyvédje által 1846. december 30-án készített tervezetet a már önállósult községek új berendezkedésével kapcsolatban. Több lehetséges modellt vázolt fel az uradalmi ügyvéd. Az egyik elképzelés szerint, miután mind a hat szőlőhegynek (Gyenesnek, Diásnak, Cserszegnek, Tomajnak, Vonyarcnak és Vashegynek) külön hegybírája, 12 esküdtje és jegyzője vagyon, ezek maradjanak meg továbbra is hivatalukban, az ő feladatuk legyen a közadó és a közigazgatás kezelése. A másik elképzelés szerint a szőlőhegyekben összesen egy bíró vagy pedig két-két szőlőhegyen összevéve, azaz összesen három bírót válasszanak. „Ellenben miután az elsorolt hegységek és azok lakosi az 1776. év olta […] a nemes vármegye által kiadott és legfőbb helyen is helyben hagyott hegységi rendszabályok szerint kormányoztattnak, a belrendelkezésre nézve valamint a Keszthely mezővárosi bíróságtól eddig is elkülönözve voltak, úgy jövőre is, hogy a netalán újonnan választandó bíró vagy bírák és esküdtek befolyásától menten maradjanak szükséges, és pedig mindaddig, míg a fellyebb idézett […] hegységi rendszabályok a törvényhozás útján végképpen eltöröltetvén, a hegységek elöljárói is hivatalos eljárásaikra nézve megszűnni fognak. Mivel továbbá az elsorolt szőlőhegyi birtokosok és lakosok szőlőbirtokaikra s azok körül előforduló kérdésekre nézve is, a már idézett hegységi rendszabályok tartalmához képest, részént a jelenleg is fennálló hegységek elöljárói, részént pedig az uradalom hatósága alá tartoznak, azért szükségesnek látja az uradalom, hogy a választandó bírák és elöljáróságok minden, a szőlők és azok körül elölforduló bármiféle tárgyak bírói elintézéséből is, valamint a rendőri és szóbeli bíráskodás gyakorlásából is, miután a szőlőhegyi birtokosoknak és lakosoknak szőlejeken kívül egyébb vagyonok, annélkül sintsen, egyenesen kizárassanak, és mind azokra, mind ezekre nézve, a hegységi rendszabályok és törvény értelmében bíráskodási gyakorlat megtartassék. […] az uradalom részéről nyiltan és ünnepélyesen kijelentetik, hogy a szőlőhegyi birtokosokat és lakosokat sem egyesleg, sem öszvevéve semmiféle úrbéri kedvezésekben és jótékonyságokban, sem pedig akármiféle királyi és vidékbéli haszonvételekben részeltetni nem fogja, hanem mind ezeket, mind azokat egyedül és kizárólag, valamint eddig, úgy jövőre is magának fenntartja. Kiköti továbbá az uradalom óvásképpen azt is, hogy az elsorolt hat szőlőhegyi szőlőbirtokosok és lakosok kezén lévő szőlőkre és ezek aljaikra nézve a földesúri jogok és igazak semmi tekintetben az újonnan behozandó rendszer által ne csorbétassanak. A hat szőlőhegyek határjai pedig külön-külön a jelenlegi állapotban és épségben jövőre is fenntartassanak.”148

Diás Puszta térképe (KBMA)

1846. december 30-án Keszthely város közönsége tudomásul vette a szőlőhegyek leválását, de kérvényezte, hogy azon előnyök után, amelyekben a szőlőhegyiek a továbbiakban is részesülnek a várossal közösen, azoknak a terheiben is vállaljanak közösséget. A következőket sorolják fel: lelkészmester és a harangozó fizetése, lakása, az anyatemplom karbantartása.149

Az önállósulási folyamat lezárásaként, a felmerülő panaszok megvizsgálása után elkészült a megye végzése, amelyet Tolnay Károly főbíró kihirdetett, a városnak és az uradalomnak is felolvastak és kiadtak a jövendő alkalmazás végett. Az örökös szerződés értelmében a szőlőhegyi lakosokat a városi tanács bírósága alól az uradalmi bíráskodás alá tartozónak nyilvánították. Keszthely városától való különválasztásukat a megye is elkerülhetetlennek tartotta, ezért az uradalom hozzájárulásával elrendelte, hogy állítsák fel elöljáróságukat a közigazgatási rendszernek, a közadónak és a belrendnek kezelésére.150

Befejezés

Gyenesdiás 1690 és 1850 közötti történetének fázisait a következőképpen foglalhatjuk össze. Gyenesdiás – hasonlóan a szomszédos településekhez – múltjában meghatározó szerepe volt a szőlőművelésnek, társadalom- és gazdaságtörténete is ezt bizonyítja. A hegyközség 1653-as megalakulása után lassú, majd a 18. század közepétől gyorsabb ütemben indult meg a kiköltözés, az ideiglenesen kint lakók mellett egyre többen éltek kint a szőlőhegyen. Ha a függelékben közölt összeírások névanyagát megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a 18. század második felében kint lakó családok egy része gyökeret vert a szőlőhegyen, a néhány évtizeddel később készült összeírásokban új nevek mellett megtaláljuk már a tősgyökeres gyenesieket vagy diásiakat. A Fáró, Pipe, Gombócz, Dornyai, Busa, Víg, Palaczki, Giber, Viasz stb. családneveket megtaláljuk az 1780-ban keletkezett összeírásokban és az 1820-as, 30-as években készült összeírásokban is. Ez a folymat főként a Festeticsek keszthelyi uradalmának kiépülésével gyorsult fel, részben a növekvő terhek, a katonák beszállásolása, valamint a népesség növekedésével is összefüggésben lévő korlátozott megélhetési lehetőségek miatt. Állandó lakosságának zöme eredetileg keszthelyi lakos volt, de a másutt lakó és itt szőlőt birtoklók között is találunk keszthelyieket, ill. más községek extraneus birtokosait is. Az uradalom igyekezett a kiköltözésnek útjában állni, de a kiköltözés folyamatát nem tudta megállítani. Falud és Diás a középkorban még falu, a kora újkorban már praedium (puszta) volt, a vizsgált korszakban Gyenesdiással együtt promontórium (szőlőhegy), önálló önkormányzatisággal rendelkező hegyközség,151 majd állandó lakosokkal rendelkező község lett. A községgé válás folyamatát a növekvő népesség mellett, a saját kápolna építése és a temető létrehozása is jelzi. 1840-ben Gyenes és Diás Gyenesdiás néven egyesült, ettől kezdve ezen a néven ismert. 1846-ban közigazgatásilag is levált Keszthelytől, de sorsa – akár a társadalmi, akár a gazdasági viszonyait nézzük – mind a mai napig összefonódik vele.

Függelék152

HEGYVÁMOS SZŐLŐK CONSCRIPTIOJA, 1769. március 6.153

(Diási, Cserszegi és Nagy Tomaji hegyvámos, 2-ae classis szőlőknek conscriptioja)

1. Mely időben implántáltattak a megnevezett szőlők? Előtte az elmúlt 1715-dik esztendőnek, vagy utána építettek-e?

Nintsen olyan öreg ember, ki emlékeznék a megnevezett szőlőhegyeknek implántálá- sokra, következésképpen jóval is előbb épültek az elmúlt 1715-dik esztendő előtt.

2. Mostani hegyváma a szőllőknek hány akóra, vödörre, vagy pintre mégyen? Eddig minémű mértékkel éltek? Posonyi akóra véve mennyi mennyit tészen?

Vagyon egy szőlő Tomai hegyen, mely hat akón vagyon, mások kik vagynak hármon, kettőn s egyen is, némely vagyon hét vödrön, haton, hatod félen, hármon, többön és kevesebben, hat akós hegyvámi szőlőnek (mivel Pápai akóval való, mely foglal magába 76 itczét) Posonyi akóra véve tészen hét akót és nyoltz itzét, régi földes Uraink idejekben huszonnégy itzés vödörrel éltünk Tomai és Cserszegi Hegyeinkben, Diáson pedig ember emlékezetétűl fogva mindenkor harmincz itzés vödörrel attuk bé Hegyvámainkat, ahhoz képest boldogult Tekintetes, Nemes és Vitézlő Festetics Consiliarius Urunk is utóbb arra vette többi hegyeinken is a hegyvámot.

3. Eddig való szőlőhegyi szokás szerint minémű darab föld vétetődött egy holdnak?

Hold számmal szőllő hegyeinkben ekkoráig nem éltünk, azért ezen kérdésre nem is tudunk felelni; hanem most Magistratualis Conscriptor Uraimék által Diáson Szabó Márton szőllője megmérettetvén, in quadro hozott ki 963 bétsi ölet, mely is tészen ¾ holdat. Cserszegen megint Borsos Ferenczé megmérettetvén, az in quadro hozott ki 1127 bétsi ölet, mely is tészen egy holdat, kitűl adott 1 vödröt, azaz 30 itzét. Item, hogy Tomajon is Szeles Jánosé megmérettetvén, ez is in quadro hozott ki 1480 bétsi ölet, tévén 1 ¼ holdot, adott tőle 2 vödröt, mely is Pozsonyi akó szerint tesz ¾ akót és 12 itzét.

4. Az hegyvámon kívül, az földes Úrnak, vagy a beszedő gondviselők vesznek-e szappant, kenyeret, czipót, zabot, vödör számra, pénzt, kóstoló pintet, penna és hajdú bort? Ha vesznek-e, ezen adózások régtűl fogva valók-e? Ember emlékezetét megelőzik-e vagy nem? Régen vannak-e béhozva és mi módon?

Való dolog, hogy földes Uraink, vagy gondviselői az kérdésben vettek közül legkisebb a féléket nem vesznek, hanem azok helett minden szőlős gazdáktúl vettek öt-öt garast, ennek lévén kezdete, amennyire jobban emlékezünk, az elmúlt 1752-dik esztendőben, hegybéli articulusunk szerint, az czipó, szappan és leíró garas helett, földes Urunknak úgy találásához képest nem lévén szüksége a kenyérre és szappanra, igaz, hogy annak előtte, mi hegyvámosok, sohase attunk többet a hegyvámunkhoz egy garas leíró pénznél, ezért megint minékünk engettetett szüreti alkalmatossággal, ingyen czédula nélkül, egy s két szekér fának szabad vitele.

5. A régi és előbbi hegyvám utóbb nem vetetődött nagyobbra, Ha úgy, mikor, minő móddal, kinek hatalmával, mely okbúl? Talán a szőlő földnek megnagyobbíttásáért? Vagy egyedül a szőlő szomszéd hegyeknek adózáshoz szabattattak és intéztettek-e a szőlős gazdák?

Igaz dolog, hogy némely szőlleinknek hegyváma föllyebb vetetődött, ezelőtt mintegy tizennégy esztendők előtt, néhai Szaurer István Tiszttartó Uram által ugyan Juranics Jósef Uramnak, mint ezen Tekintetes, Nemes Zala vármegyének Esküttye jelenlétében, nem tapasztaltatván az hegyvámban igaz proportiot, azért ki alább, ki föllebb vetetődött, igaz és egyenlő mérték szerint.

6. Az 1715-dik esztendő után építtetett szőllőknek hegyváma az földes Úrral tett contractusbúl származott-e? Avagy az hegybéli bíráknak intézésekbűl keletkezett-e, utóbb pedig nem vetetődött-e föllyebb, ha úgy, mi mód és mikor nagyobbíttatott-e meg a hegyvám, és minémű adózások rendöltettek hozzá?

Contractusrúl egyikünk sem emlékezik, hogy az 1715-dik esztendő után építtetett szőleinknek hegyváma az földes Úrral lett conractusbúl származott volna, vagy az hegybéli bíráknak intézésekbűl keletkezett, hogy midőn ez vagy az szőllő paraggá maradván, annak szomszédja, vagy mások által nem tudván annak előbbi hegyvámát, ahoz képest éllott be, ez vagy amaz gazda, annak újj szőlővel lett béplántálására, hogy utóbb némelly föllyebb vetetődött, némely alább szállíttatott, a már megmondott okok és adózások szerint megvallották.

7. Ezen eleinten megnevezett szőlőhegyek Keszthelyi határban vagynak-e, vagy külső pusztában helyheztettek-e?

Diási és Nagy Tomaji szőlők igenis külső pusztában vagynak, Cserszegiek pedig és ahoz tartozandó diverticulumbeliek és Bottyánhátiak Keszthelyi határban vagynak. Cserszegnek és Nagy Tomajnak földes Ura méltóságos Tolnai Gróf Festetics Pál Urunk, Diás pedig közös lévén, ennek is egyik Ura megírt méltóságos Uraság és Sárközi Família.

8. Vagyon-e hegyvámrúl való lajstrom vagy nintsen? Ha vagyon, adják elől?

Vagyon igen is, elől is adja méltóságos Uraságunk Tisztye, maga Uraságának engedelmébűl.

9. Adnak-e szőlős gazdák önnön szőllejekbűl a méltóságos Veszprémi Püspökségnek, vagy más papi rendnek tizedet?

Mi Keszthelyi városbeliek, akkoráig a méltóságos Veszprémi Püspökségnek, sem pedig más papi rendnek, tizedet nem attunk, hanem Polgárvárosiak közül attak régenten ketten, de ezeknek a szőleik is már parraggá lévén, nints mitűl adniok tizedet.

10. Adnak-e a szőllős gazdák a földes Uraságnak egy szőllőtűl egyszersmind kilenczedet és hegyvámot is?

Nem adnak, ha tsak valamelyik kilenczedes szőlő alatt kaszáló vagy gyümöltsös nintsen, aholy illyetén különös haszonvétel vagyon, attúl adnak igenis hegyvámot, mint Cserszegen, mind pedig Tomajon és Diás megint azon kívül hegyvámos lévén, itten egyebet a hegyvámnál nem adnak.

11. Kénszeríttetnek-e a szőlős gazdák a földes Uraság, vagy gondviselője által, készpénzzel való megváltásra, kilentzedjeiknek, vagy hegyvámjoknak megváltására, ha úgy, mennyit vesznek érette?

Senki sem kénszeríttetett még akkoráig, maga akarattya nélkül, olyankor is tsak folyó árát vették meg, s nem föllyebb.

Actum Keszthely, 6-a Martii 1769. Mely praevio modo általunk végben ment hegyvámos szőlőknek conscriptioja, a Tekintetes Nemes Vármegyének alázatosan referáljuk, die 13-a Martii 1769.

Juranits Jósef Tekintetes Nemes Vármegyének Esküttye m. p.

Balogh Mihály Tekintetes Nemes Vármegyének Esküttye m. p.

1780-ban a következő diásiak fizettek kilencedet és hegyvámot,

vagy készpénzt a borok után154

Bivalos József, Busa István, Busa János, Busa Mihály, Czider Pálné, Dornyai István, Fáró István, Fehér Mihályné, Gáll Ferenc, Juranics József árvái, Kereszturi József, Lassics Ignácz, Marton László, Nagy András, Pacsai György, Pakodi József, Szabó Ferencz, Szabó János, Szalai Szabó János, Vig Istvánné, Vitéz Gergely, Zábó József (Összesen 815 3/4 akó termésből 90 2/4 akó és 8 8/9 icce kilencedet adtak; 9 1/4 akó és 7 icce hegyvámot és 4 forint 40 dénár készpénzt fizettek.)

1780-ban hegyvám és készpénzt fizető diásiak155

Ángyán Pál, Baskó Ferencz, Bognár István, Csizmazia Imre, Dornyai János, Dornyai Máté, Eőry Mihályné, Farkas János, Fehér József, Fövenyesi András, Fülöp Takács János, Gibber László, Godina István, Gombócz Miklós, Gombor György, Göndöcs Antal, Gyócsi Ferencz, Hegedüs József, ifú Fülöp Takács János, ifú Nagy János, Jánczi Antal, Kálóczi Györgyné Keresztes Ferenc, Kereszturi János, Kiss Nagy János, Kollár András, Kollár Mihályné, Kotsis György, Kovács Lászlóné, Kurucz Ferenczné, Kutassi Józsefné, Lucz József, Nagy Ferencné Nagy János, Papp István, Patai Ádám, Petlenczky György, Polgár Mihály, Pufók Istvánné, Rácz János, Rigó István, Sárközy Ferenc úr Csiszári felérűl, Sárközy Gábor, Siposs Mihályné Sostarics Márton, Szalai János, Szücs Imre, Takács György, Talabér Mihály, Tobak Ferenc, Tótth Mihály, Törkenczi József, Turopoli János, Tütő Ferenc, Vass János, Víg Ferenc, Viosz Imréné, Vitéz József, Vitéz József (ők kilencedet nem adtak).

1781-ben Gyenesen kilenced és hegyvám bort adók listája156

Algyenes: Angyan György, Balogh Ferenc, Balogh Mihály, Béres József, Berta Mártony Bognár Ferencz, Bojtor Mártony, Bussa Péterné, Csák Bognár Mihály, Csemcsics János, Csepeli Bertalan, Csizmazia József András, Csörnyei Szűcs Páll, Dékmár Máttyás, Domian Antal, Domian Mihály, Fancsi Bernard, Fáró Ferencz bíró, Fehér József, Funovics Györgyné Galovics Páll, Gombor Jánosné, Háári Mihály, Hegedűs Kováts János, Kocsis János, Kopácsi Ferenczné, Kopácsi György, Kopácsi Mihály, Kováts András, Lakatos Ferencz, Lakatos Mihály, Lakatos Szabó György, Laska János, Lubinczky László, Menyhárd Páll, Mód Lőrincz, Molnár Varga József, Nagy Péter, Olasz Istvány, öreg Futo János, öreg Ladányiné öreg Pár Istvány, özvegy Koronczné, Pacsai János, Palaczky András, Papp Ferenczné, Papp János, Rácz Kati, Ságvári Ferencz, Ságvári János, Ságvári Mihály, Saros László, Sastarics Mártony, Savoli Mihály, Sipos Kováts Mihály, Szabó Ferencz, Szabócsi György Szala Péter, Szalai János bognár, Szemes László, Szennyes Mihály, Szép Istvány, Szép Máttyás, Sziacs József, Szita Ferencz, Szita József, Szűcs András, Szűcs Antal, Szűcs Tamásné, Tobak Mihály, Turopoli Ferencz, Turopoli János, Vincze János, Vitéz András bíró, Vitéz József

Felgyenes: […] Máttyás László, Bábosné, Balog Mihály, Bandi József, Bedő Ferencz, Bettyár József, Bettyár József, Bivalos József, Csák József, Csák László, Csák Mihályné, Csiti József, Csizmazia Istvány, Csobor Istvány, Csónaki Mihály, Csönge László, Dánd József, Dékmár Ferencz, Dekmár Mihály, Dobos Istvány, Dobos Péterné, Dornyai Istvány, Eöri Mojzes, Eősi Szabó Istvánné, Fabian Mihály, Fáncsi Mihály, Fandli István, Faragó Tótth Ferencz, Farkas János, Futó László, Galovics György, Gerencsér Páll, Giber Mihály, Gnott Ferencz, Gomb Kötő Ádámné, Gondáni József, Göndöcs Antal, János, József, Göndőcs Mihályné, György Jakab, Gyutai György, Hegedűs János, Horváth Kakó Tamás, Horváth Tamás, ifú Csák Ferencz, Istenes János, Keresztúri József, Kertész Péter, Kiss György, Kiss Istvány, Koller Ferencz, Koma Ferencz, Kopácsi András, Kurucz Ferenczné, Kurucz Mihály, Láncz Istvánné, Lussics Páll, Major László, Molnár Istvány hegymester, Molnár János, Mozsdosi Ferencz, Nagy János, Nagy Máté, Németh András, Nyers Garda József, Nyers Istvány, öreg Csák Ferencz, Pacsai Mihály, Papp Csordás Ferencz, Papp Csordás János, Papp Csordás József, Papp Csordás Mártony, Papp Istvány, Petics Jánosné, Piber József, Pikler Ferencz, Pikler János, Pintér Mártony, Pipe György, Polgár Mihály, Rostás Jánosné, Sáfár József, Szabó Jakab, Szabó János, Szabó Mihály, Szentei Mihályné, Szent-Páli György, Szép Imre, Szita Jánosné, Szita Mártony, Szűcs János, Tótth Istvány, Újvári János, Úr János, Vajda György, Varga János, Varga Jánosné, Vidovics Mihály, Vincze József v. Ferencz, Virág Páll, Vlassics József, Vörös Ferencz, Zabó Istvány, Zsidi Mészáros

Az 1823/1824. évi dicalis conscriptióban összeírt szőlőhegyi lakosok Gyenesen és Diáson157

Gyenes: Bodi Éva, Borda János, Busa Kovács János, Csanak János, Dobosi István, Faragó Tóth János, Fáró Nagy Józsefné, Fodor Bognár István, Gencz István, Giber János, Giber Mártonné, Gombócz Kránicz, Gönye Mihály, Horváth György, Horváth Mihály, Kiss Ferencz, Kiss Gombkötő János, Kiss Gombkötő László, Kozma János, Major László, Molnár György, Molnár István, öreg Tót Mihál, Őri György, Palaczki Ferencz, Pandur Ferencz, Pap Csordás István, Pap Csordás János, Pap Gergöl, Pap Gulás György, Pap Gulás János, Pap György, Pipe János, Porkoláb József, Priczli Majér, Rigó László, Ságvári Ferenczné, Ságvári Mihály, Sapponos András, Szeme (?) József, Tamás József, Tót Szabó János, Tó t Szabó József, Tóth Pál konvenciós, Varga József, Varga László, Vig Juli, Vörös Ferenczné, Zábó Lászlóné, Zatrácsek Mihály

Diás: Berta Jósef, Bognár Ferenczné, Bokros Pál konvenciós, Dergovics Jánosné, Dudás Szabó Antal, Fáró Antal, Fáró Istvánné, Fáró Marton, Fehér Mihályné, Győri Ferencz, Horváth János, Horváth Mihály, if. Giber János, if. Nagy János, Kurucz Ferencz, Kurucz Mártonné, Lovász Ferenczné, Marton József, Mosdosi József, Nagy Molnár József konvenciós, Németh László, öreg Nagy János, Pap András, Salamon Ferencz, Sülecz Pál, Szabó Ferencz, Tobak István, Tobak Mihály, Türö Ferencz, Vég Ferencz, Viasits János, Viasits József, Viasz János, Vidi Józsefné, Vörös Ferenczné, Zabó János, Zábó József

Bor árak a gyenesi szőlőhegyen a 19. században158

1826. V. 7. 20 akó koleda bor 160 forint (azaz 1 liter 8 forint 20 krajcár)

1826. IX. 29. 40 akó koleda bor 260 forint (azaz 1 liter 6 forint 30 krajcár)

1 ¾ akó must 5 forint 30 krajcár (azaz 1 liter 3 forint 30 krajcár)

1828 és 1829. 30 akó koleda bor 180 forint (azaz 1 liter 6 forint)

1830. V. 17. 120 ¾ akó összeszedett borok 483 forint (azaz 1 liter 4 forint)

10 akó bor 50 forint (azaz 1 liter 5 forint)

1832. 27 akó koleda bor 189 forint 22 krajcár (azaz 1 liter 8 forint)

1833. 8 ½ akó koleda bor 51 forint (azaz 1 liter 6 forint)

1834. 12 ½ akó bor 51 forint 15 krajcár (azaz 1 liter 4 forint 6 krajcár)

1835. 13 akó koleda bor 48 forint 48 krajcár (azaz 1 liter 3 forint 45 krajcár)

1836. 16 2/4 akó koleda bor 117 forint 50 krajcár (azaz 1 liter 7 forint 9 krajcár)

1837. 9 akó koleda bor 54 forint (azaz 1 liter 6 forint)

1839. 10 akó koleda bor 60 forint (azaz 1 liter 6 forint)

1840. 6 2/4 akó koleda bor 45 forint 11 krajcár (azaz 1 liter 7 forint)

1841. 7 akó koleda bor 32 forint 12 krajcár (azaz 1 liter 4 forint 36 krajcár)

1845. 4 akó koleda bor 20 forint (azaz 1 liter 5 forint)

1846. és 1847. 3 akó 3 fertál kápolna bora 19 forint 0,8 krajcár (azaz 1 liter 5 forint 6 krajcár)

1847. és 1848. 7 2/4 akó koleda bor 30 forint (azaz 1 liter 4 forint)

1849. 4 akó koleda bor 28 forint 18 krajcár

Kövesdi József keszthelyi lakos diási szőlőjének eladása159

Alább is megírt ezen Tekintetes Nemes Szala Vármegyében Keszthely mezővárosban lakozó Kövesdi Josef hütvösömmel eggyelő akarattal adom tutára mindenkinek, az kiknek illik, hogy az Diási promontóriumban Silecz Antal és Gerbús György szomszédságok közt fekvő egy darab szőlőmet áruban botsátottam az Méltóságos Tolnai Gróf Festetics György Őexcellentiának, és Tekintetes Vitézlő Sárközi István közös fundusokon három fertál akó, azaz 3/4 hegyvám alatt, amelyet el is adtam az felebb emlétett vármegyében és városban lakozó boldogult Pakodi Mihál hütvösének nemes Tsák Katalinnak 1500 foréntokon id est forenus egyezerötszáz, hajlékokal, kaszálóval negyven akó bortartó fával, egy csöbör rudal, egy kád és botskával, karózóvas tőtikével, egy korcsolával. Úgyhogy már ez után sem magunk, sem maradékink seminémű just vagy proprietást magunknak fönt nem tartunk, és őkegyelmének szabad bírásában általadjuk, minden successorinak legatualisinak megadván esztendőnként az feleb már emlétett földesuraságoknak a tőle járandó 3/4 akó hegyvámbort, szabadon valamint mi edig bírtuk vagy tovább is bírhatuk volna, őkegyelme szabadon azon igasságát bírja, gyarapétsa, renovála, használhassa és mikor akarja holy kinek el is adhassa, melynek nagyob elhitelére adtam ezen testimonialis levelemet az Diási Helység eskütyei és bírái által azon helység előpöcsétyével confrmálom és nevem alája írásomal is bizonyítom. Datum Diás die 20. Martii 1816.

Nemes Vlasits György Diási helség bírája m. p. Kövesdy Josef m. p.

Nagy Imre Diási helség eskütye x

Nagy György Diási helség eskütye x

Kollár András Diási helség eskütye x

Vitéz János Diási helség eskütye x

Pintér Ferencz Diási helség eskütye x

Jakab Lesintsuk (?) […] m. p.

Polgár Josef Diási helség eskütye x

Simon Ferentz Diási helség eskütye x

 

Nótárius […] Ferencz m. p.

1835. június 19. a diási közös legelőn tehenet és ökröt legeltetők (tartók) listája160

1835. június 19. Gyenesi közös legelőn tehenet és ökröt legeltetők (tartók) listája161

1837. május 21. Gyenesi közös legelőn tehenet és ökröt legeltetők (tartók) listája162

Németh László mp

Németh Lászlónál van a gyenesi és vonyarci fűbér

1837. május 21. Diási közös legelőn tehenet és ökröt legeltetők (tartók) listája163

Lábjegyzetek:

1. A tanulmány megírására eredetileg Benda Gyulát kérték fel, aki több mint egy évtizeden keresztül kutatta – egyebek mellett – a keszthelyi Festetics uradalom történetét. Sajnálatosan korai halála azonban megakadályozta őt abban, hogy a felkérésnek eleget téve a falumonográfa 1690 és 1850 közötti fejezetét megírja. Az uradalomra vonatkozó tanulmányai, PhD disszertációja rengeteget segítettek, hogy a fejezetet meg tudjam írni. Ugyancsak nagy segítségemre volt Dornyay Béla lelkes és kiváló helytörténész hagyatéka, amely a keszthelyi Balatoni Múzeum adattárában található. Külön köszönöm a múzeum munkatársának Gruberné Molnár Adélnak a segítőkészségét. Köszönettel tartozom a dolgozathoz nyújtott segítségükért Molnár Andrásnak és Kapiller Imrének.
2. „Véleményünk szerint a mai magyarországi (és tágabb értelemben az egész kárpát-medencei) település- és városhálózat, felekezeti és etnokulturális szerkezet, s ezekkel összefüggésben a gazdasági és politikai struktúra közvetlen gyökerei nem annyira a honfoglalás korában, mint inkább a 17-18. század nagy változásaiban keresendők.” Faragó Tamás: A paraszti társadalom morfológiai leírása. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz VIII. Társadalom. 391-484. (idézett oldal: 394. p.)
3. Marczali Henrik, Acsády Ignác és az 1945 utáni történetírók egy része (pl. Szántó Imre, Pach Zsigmond Pál). A gyarmatosítás tételét Heckenast Gusztáv és Kosáry Domokos cáfolta.
4. Benda Gyula: A keszthelyi uradalom 1850 előtti hagyatéki és vagyoni összeírásai I. Keszthely 1711-1820. Fontes Musei Ethnographiae. 1. Néprajzi Múzeum, 1988. (továbbiakban: Benda Gyula, 1988.); Uő.: A keszthelyi uradalom 1850 előtti hagyatéki és vagyoni összeírásai II. Keszthely, 1821-1849. Fontes Musei Ethnographiae. 2. Néprajzi Múzeum, 1995.(továbbiakban: Benda Gyula, 1995.); Uő.: A keszthelyi uradalom 1850 előtti hagyatéki és vagyoni összeírásai III. Szőlőhegyek, falvak. Fontes Musei Ethnographiae. 7. Néprajzi Múzeum, 2005. (továbbiakban: Benda Gyula, 2005.) A tanulmányokra a megfelelő helyen hivatkozom.
5. Kovacsics József (szerk.): Zala megye helytörténeti lexikona. Budapest, 1991. (továbbiakban: Kovacsics József, 1991.)
6. Müller Róbert: Keszthely története a törökkorban. In: Keszthely története I. Keszthely, 2000. 84-101. p. (A hivatkozott oldal: 87. p.)
7. Bontz József: Keszthely város monográfája. Keszthely, 1896. 371. p. (továbbiakben: Bontz József, 1896.)
8. A családok jegyzésére vonatkozó adatokat Bontz József Keszthely monográfájából vettem, ezeket egységesen közlöm: Bontz József, 1896. 378-384. p
9. A családokra vonatkozó adatokat Bontz József Keszthely monográfájából vettem: Bontz József, 1896. 384-391. p.
10. A családra vonatkozó adatokat Bontz József Keszthely monográfájából vettem: Bontz József, 1896. 391-403. p. és Szabó Dezső: A herceg Festetics család története. Bp., 1928. (továbbiakban: Szabó Dezső, 1928.)
11. Kovacsics József, 1991. 70-71. p.
12. Úrbéres föld hiányában szabadmenetelű zsellérnek írták össze többnyire a mezővárosi lakosokat nemcsak Keszthelyen, hanem másutt is, pl. Tapolca mezővárosban: Horváth Zita: Paraszti vallomások Zalában I. A Mária Terézia-kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálata Zala megye három járásában. Zala Megyei Levéltár, Zalai Gyűjtemény 51. Zalaegerszeg, 2001. 415. p. (továbbiakban: Horváth Zita, 2001.)
13. Kovacsics József, 1991. 71-72. p
14. Bontz József, 1896. 120-121. p.
15. Horváth Zita, 2001. 246. p.
16. Kovacsics József, 1991. 72. p
17. Felhő Ibolya (szerk.): Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. Dunántúl. Bp., 1970. 388-389. p. (továbbiakban: Felhő Ibolya, 1970.)
18. Horváth Zita, 2001. 248. p.
19. Horváth Zita, 2001. 248. p.
20. Horváth Zita, 2001. 247. p.
21. Felhő Ibolya, 1970. 388-389. p.
22. Kovacsics József, 1991. 85. p.
23. Danyi Dezső–Dávid Zoltán (szerk.): Az első magyarországi népszámlálás (1784-1787). Bp., 1960. (Továbbiakban: Danyi Dezső–Dávid Zoltán, 1960.) A besorolt kategóriákkal kapcsolataban néhány dolgot meg kell jegyezni. A népszámláláskor körülírták, hogy az egyes kategóriákba ki tartozik bele. A „polgárok” között nemcsak a szabad királyi városban lakó, polgárjoggal rendelkezőket írták össze, hanem a mezővárosban és faluban élő, mesterséget űző családfőket is, akkor is, ha szántófölddel, réttel vagy szőlővel rendelkeztek is, abban az esetben, ha jövedelmüknek nagyobb részét mesterségükből szerezték. Akik mesteremberek voltak, de jövedelmük jelentős részben más tevékenységből származott, „zsellérnek” minősültek.
24. 18 váltóműves szabó, 15 szűrszabó, 17 szíjjártó-lakatos-kovács, 28 halász, 25 csizmadia, 18 asztalos-pintér-bognár, 15 varga, 10 szűcs, 6 gombkötő, 7 mészáros, 8 posztókészítő, 26 takács. Továbbá a céh megjelölése nélkül felsoroltak 2 festőt, 1 kapcakötőt, 1 kalapost, 4 süvegest, 5 ácsot, 1 kőművest, 1 kőműves pallért, 1 kőfaragó mestert, 1 üvegest, 1 fazekast, 1 bádogost, 1 péket, 1 nyergest, 1 bábost és egy szappanost. Kovacsics József, 1991. 73. p
25. Kovacsics József, 1991. 73. p
26. A keszthelyi végházat, mint már volt róla szó, a ferencesek kolostorából és a mellette lévő nagyméretű gótikus templomból alakították ki 1566-67-ben. (szerz.)
27. Kovacsics József, 1991. 73. p
28. Bontz József, 1896. 128-134. p.
29. Égető Melinda: Szőlőhegyi szabályzatok és hegyközségi törvények a 17-19. századból. Szőlőhegyek történetének forrásai I. Bp., 2001. 29. p. (továbbiakban: Égető Melinda, 2001.)
30. Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon négy kötetben. II. kötet. Bp., 1979. 518-519. p. (A szócikket Kecskés Péter írta.)
31. Égető Melinda, 2001.
32. Belényesy Márta: Adatok a régi hegyközségek történetéhet. Néprajzi Közlemények III. 1958. 1-2. 280. p.
33. Égető Melinda, 2001. 21. p.
34. Vajkai Aurél: A hegyközségek kialakulásának kérdése. In: A magyar nép életmódja. Bp., 1999a. 178-191. (új kiadása az 1958-as műnek.)
35. Égető Melinda, 2001. 21. p.
36. Égető Melinda, 2001. 22. p.
37. Égető Melinda, 2001. 33. p.
38. Égető Melinda újabb munkájában már nem lát jelentős különbséget a hegyközségi articulusok és a földesúri rendtartások között, sokszor a hegyközségek földesúri befolyás alá kerültek, emiatt a hegyközségek is elfogadták és bevezették a földesúri rendtartásokat. Így történt ez a Festetics uradalomban is, éppen az általam is vizsgált Gyenesdiás esetében. Égető Melinda: Vagyon szép szőlőhegyünk… Történeti-néprajzi elemzések közép- és nyugat-dunántúli magyar nyelvű hegytörvények körében. 1629-1846. Bp., 2004. 16-17. p.
39. Égető Melinda, 2001. 33. p.
40. Égető Melinda, 2001. 25-26. p.
41. Belényesy Márta: Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a 14. században. Néprajzi Értesítő XXXVII. 1955. 22-24. p.
42. Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza. Bp., 1902.
43. Vajkai Aurél, 1999a.; Uő.: Cserszegtomaj (Egy hegyközség élete. In: A magyar nép életmódja. Bp., 1999b. 11-63. p. (Új kiadása az 1939-es munkának.)
44. Dornyai Béla: A Keszthelyvidéki szőlőhegyek múltjából. Vasi Szemle VI. 4. sz. 210-221. p. és 5-6. sz. 301-312. p.
45. Szántó Imre: A Keszthely-környéki hegyközségek kialakulása. Zalai Gyűjtemény, 28. Zalaegerszeg, 1989. 55-61. p.
46. Benda Gyula: A Keszthely környéki szőlőhegyek építkezése. (19. század első fele). In: Benda Gyula: Társadalomtörténeti tanulmányok. Bp., 2006. 442-456. p. (A tanulmány eredetileg megjelent: Cseri Miklós – S. Laczkovits Emőke (szerk.): A Balaton-felvidék népi építészete. Szentendre-Veszprém, 1997. 293-310. p. Én az új kiadást használtam.); Uő., 1988.; Uő., 1995.; Uő., 2005.
47. Benda Gyula, 1988. XXIV-XXVI. p.; Vajkai Aurél, 1999a. 182. p.
48. Benda Gyula, 2006. 446.
49. Vajkai Aurél, 1999a. 182. p.
50. Vajkai Aurél, 1999a. 183-185. p.
51. Égető Melinda: Szőlőhegyi települések a Dunántúlon a 18-19. században. In: Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. Szerk. Kisbán Eszter. Bp., 1994. 35-42. (idézett oldalak: 39-41. p.)
52. Benda Gyula, 2006. 443.
53. A Zala Megyei Levéltárban található adóösszeírásokat magam is átnéztem (jelzete: Zala megyei Levéltár, IV./A. 9. Zala vármegye főadószedőjének iratai. Általános adóalap-összeírások, illetve Keszthely város régi levéltára. Továbbiakban: ZML, IV/A. 9. Általános adóalapösszeírások és ZML, Keszthely város régi levéltára.). Benda Gyula is elemezte ezeket részletesen. Az anyakönyvek részletes vizsgálatára nem vállalkozhattam, itt Benda Gyula adataira támaszkodom.
54. Benda Gyula, 2006. 443-444.
55. Egyházi névtár, címtár.
56. Dicalis conscriptio (rovásadó összeírás), 1845. ZML, Keszthely mezőváros régi levéltára. Az eredetit is megnéztem, elemzését lásd: Benda Gyula, 2006. 446-447. p
57. Benda Gyula, 2006. 447. p
58. Benda Gyula, 2006. 449. p
59. Benda Gyula, 2006. 449. p
60. Benda Gyula, 2006. 452. p
61. A hegyközség története Gyenesdiáson. 350 éves a diási hegyközség, 1653-2003. Írták: Páli Lajos és Szatlóczky Gábor. Gyenesdiás, 2004. 17. p.
62. A hegyközség története Gyenesdiáson. i. m. 18. (A Zala Megyei Levéltárban lévő irat szerint 1846. decemeber 30-án állították fel a három községet, a dokumentum elnevezése nyomán: Tomaj-Cserszeget, Gyenes-Diást, Vonyarcz-Vashegyet. ZML, Zala vármegye nemesi közgyűlésének iratai. 1847: 2761. 1847. augusztus 30-i közgyűlés.)
63. A két articulust közli: A hegyközség története Gyenesdiáson. i. m. 26-42. p., de az eredeti, első articulust első ízben közölte: Pettkó Béla: Egy 17. századi magyar hegyközség törvényei. Magyar Mezőgazdaságtörténelmi Szemle I. 1894. 30-34. p., majd Égető Melinda (szerk.): Hegytörvények forrásközléseinek gyűjteménye (1470-1846). Bp., 2002. 82-86. p.
64. Közli: Égető Melinda, 2001. 161-172. p.
65. Égető Melinda, 2002. 83-86. p. (Az articulusból való idézeteket mind innen veszem.)
66. A hegyközség története Gyenesdiáson. i. m. 34. p.
67. Lichtneckert András: Szőlőhegyek – hegyközségek a 16-19. században. In: A Balaton-felvidék népi építészete. Szerk. Cseri Miklós – H. Csukás Györgyi. Szentendre, 1998. 277-292. p. (Az idézet szöveg: 282. p.), (Továbbiakban: Lichtneckert András, 1998.)
68. Lichtneckert András, 1998. 286. p.
69. Lichtneckert András, 1998. 286. p.
70. A hegyközség története Gyenesdiáson. i. m. 43. p.
71. A hegyközség története Gyenesdiáson. i. m. 43-44. p.
72. Idézi: Dornyay Béla: A keszthelyvidéki szőlőhegyek múltjából. A Vasi Szemle 1939. VI. évf. 5-6. számának különnyomata. 22-23. p.
73. Kovacsics József, 1991. 44. p.
74. Kovacsics József, 1991. 58. p.
75. Festetics Kristóf birtokszerzésére: Szabó Dezső, 1928. 108-112. p., valamint Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatéka: Diási Levéltár (Archivum Diásense) rövid regesztái.
76. Dornyay Béla a periratot, ősei hagyatékában találta meg, szerencsénkre, ui. A Magyar Országos Levéltár azon szárnya, ahol az irat eredetije megtalálható volt, az 1956-os forradalom idején leégett.
77. Olyan nemes, aki nemességét anyja vagy felesége révén (ágán) nyerte.
78. Dominkovits Péter: Meszesgyörök története 1600-1900. In: Balatongyörök múltja és jelene. Szerk. Molnár András. Balatongyörök, 2000. 47-119. p. (hivatkozott oldal: 54. p.), (Továbbiakban: Dominkovits Péter, 2000.)
79. 1791-ben kiadott munkája a „Szorgalmatos mezei gazda” gazdasági irodalmunk első fontos darabja.
80. Szabó Dezső, 1928. 277. p.
81. Szabó Dezső, 1928. 298. p
82. Szabó Dezső, 1928. 297-298. p.
83. Szabó Dezső, 1928. 332. p
84. Dominkovits Péter, 2000. 60. p.
85. Kovacsics József, 1991. 44. p
86. Kovacsics József, 1991. 58. p.
87. Benda Gyula, Zsellérből polgár. Társadalmi változás egy dunántúli kisvárosban. Keszthely 1740-1849. PhD disszertáció. Bp., 2002. 33. p. (Továbbiakban: Benda Gyula, 2002.) A disszertáció megjelentetését tervezi a Zala Megyei Levéltár.
88. Szántó Imre: A parasztság kisajátítása és mozgalmai a gróf Festeticsek keszthelyi ágának birtokain 1711-1850. Bp., 1954. 25. p.
89. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL), Urbaria et Conscriptiones: 212/19.
90. A praedium elpusztult falut jelent, vagyis olyat, amelyet korábban laktak.
91. Esterházy herczeg 1710-iki utasítása csobánczi és keszthelyi tiszttartójához. Idézi: Kovacsics József, 1991. 44. p.
92. Nyomtatásban megjelent: Bél Mátyás: Zala megye leírása. Ford. Szabó Béla, sajtó alá rendezte és a fordítást az eredetivel összevetette Tóth Péter. In: Zala megye a 18-19. században két korabeli leírás alapján. Zalai Gyűjtemény 46. Zalaegerszeg, 1999. 15. p. (Továbbiakban: Bél Mátyás, 1999.)
93. Bél Mátyás, 1999. 18. p.
94. Bél Mátyás, 1999. 19. p.
95. Bél Mátyás, 1999. 45. p.
96. Vályi András: Magyar országnak leírása. 1-3. kötet. Buda, 1796-1799. Idézi: Magyarország történeti helységnévtára. Zala megye (1773-1808). I. Bp., 1996. 188. p.
97. Csite András: Egy presztízsorientált nagybirtoküzem a 18-XIX. század fordulóján. In: Zalai Gyűjtemény 34. Gazdaságtörténeti tanulmányok. Zalaegerszeg, 1993. 77-113. p.; Csite András. A „szántói” modell. A helyi gazdaság eltartóképességének növekedése és az ezt kiváltó tényezők Zalaszántón 1790-1850 között. Aetas, 1999. 1-2. sz. (Én az internetes változatot használtam: www.aetas.hu/1999_1-2. 1-40. p.), (Továbbiakban: Csite András, 1999.)
98. Benda Gyula, 2002.
99. Csite András, 1999. 28-30. p.
100. Benda Gyula, 2002. 126. p.
101. Benda Gyula, 2002. 15. p.
102. Lásd a függelék erre vonatkozó adatait.
103. Benda Gyula, 2005.
104. Kovacsics József, 1991. 44. p
105. Benda Gyula, 2002. 22-23. p.
106. Benda Gyula, 2002. 34. p.
107. Bontz József, 1896. 123, 125.
108. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyai Béla hagyatéka.
109. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatékában is fellelhető, Dornyai Béla által legépelve, az eredetije: MOL, P 275. Festetics család levéltára.
110. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatékában is fellelhető, Dornyai Béla által legépelve, az eredetije: MOL, P275. Festetics család levéltára.
111. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyai Béla hagyatéka.
112. Benda Gyula, 2002. 137. p.
113. Benda Gyula, 2002. 144. p.
114. Benda Gyula, 2002. 146. p.
115. Benda Gyula, 2002. 148-149. p.
116. ZML, községenkénti adóösszeírások, IV-9B. Dicalis conscriptio (rovásadó összeírás), Keszthely mezőváros 1773-1837/1838. Az összes adat innen való
117. ZML, Keszthely város régi levéltára, 1166. Keszthely város rovásos összeírása.
118. Jelzete: Magyar Országos Levéltár, P 275. Festetics család levéltára, Birtokigazdálkodással kapcsolatos iratok. Gyenesdiás, 55. csomó. (továbbiakban: MOL, P275. Festetics család levéltára.)
119. MOL, P 275. Festetics család levéltára.
120. A hegyközség története Gyenesdiáson. i. m. 46. p.
121. Dominkovits Péter, 2000. 87. p.
122. Benda Gyula három kötetben adta ki a keszthelyi uradalom hagyatéki leltárait. Az első két kötet kifejezetten a keszthelyi, a harmadik kötet a szőlőhegyi hagyatéki leltárakat tartalmazza. (Benda Gyula, 1988.; 1995.; 2005.)
123. A Gyenesre és Diásra vonatkozó hagyatéki és vagyoni összeírások a Festetics család levéltárában maradtak fenn: MOL, P 274. Közli: Benda Gyula, 1988. és 1995.; 2005.
124. Pl. Benda Gyula, 1995. 72. p.
125. Pl. Benda Gyula, 1995. 89. p.; Benda Gyula, 1988. 39-40. p.
126. Pl. Benda Gyula, 1995. 153. p.; Benda Gyula, 1988. 120. p.
127. Pl. Benda Gyula, 1995. 210. p.; Benda Gyula, 1988. 47. p.
128. Benda Gyula, 2005. Az általam is átnézett Festetics családi levéltárban több hagyatéki leltárt én sem találtam.
129. Benda Gyula, 2005. 70. p.
130. Benda Gyula, 2005. 92. p.
131. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyai Béla hagyatéka.
132. Ördögh Ferenc: Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745-1771). I-IV. Budapest-Zalaegerszeg, 1991-1998. (Továbbiakban: Ördögh Ferenc, 1993. III. k.)
133. Ördögh Ferenc, 1993. III. k. 89. p.
134. Benda Gyula, 2002.; 2006.
135. Benda Gyula, 2002. 80. p.
136. Benda Gyula, 2002. 58. p.
137. Dominkovits Péter, 2000. 110. p.
138. Protocollum Promontorii Gyenes. A jegyzőkönyv kézzel írott másolata megtalálható a keszthelyi Balatoni Múzeum Adattárában, Dornyay Béla hagyatékában, de Dornyay Béla írt egy tanulmányt is róla: Dornyay Béla, 1938. 3-15. p. (Mindkettőt használtam.)
139. Idézi: Dornyay Béla: Gyenes Szent Ilona kápolnájának történetéhez. Keszthely, 1938. 14. p. (Továbbiakban: Dornyai Béla, 1938.)
140. ZML, Zala megye Állandó Bizottmányának iratai. 1848: 658. (Részlet az 1811. nov. 24-én Zalaegerszegen tartott kisgyűlés jegyzőkönyvéből.)
141. Bontz József, 1896. 128-134. p.
142. ZML, Zala megye Állandó Bizottmányának iratai. 1848: 658. (Tomaji, cserszegi és gyenesi szőlőbirtokosok mint keszthelyi lakosok 1847. február 10-én kelt beadványa Magyarország nádorához és a Helytartótanácshoz.)
143. ZML, Zala megye Állandó Bizottmányának iratai. 1848: 658. (Bogyay József főszolgabíró jelentése.)
144. ZML, Zala vármegye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyve, 1846. nov. 9-i közgyűlés. 3785. sz.
145. ZML, Zala vármegye nemesi közgyűlésének iratai. 1847. augusztus 30-i közgyűlés. (1847: 2761.)
146. Uo.
147. Uo.
148. Uo.
149. Uo.
150. Uo.
151. Az önálló önkormányzatiságnak egyik legfontosabb jellemzője volt, hogy a hegyközség elöljárósága inkább hasonlított a mezővárosi tanácshoz, mint a falusi bíróhoz, mert pl. az ingatlan ügyekben első fokon eljárhatott, közjegyzői és hiteleshelyi funkciókat is ellátott. Volt könyve, amibe beleírták az ingatlanforgalmat, adásvételi szerződést adott ki és hitelesített, vagyis több jogosítványa volt, mint a falusi bíráknak.
152. A függelékben olyan levéltári forrásokat közöltem, amelyek fontos és érdekes információkat nyújtanak Gyenesdiás múltjából. Némelyiket már korábban is közzé tették, de mivel azok egy része kevésbé ismert vagy kis példányszámú kiadványokban jelent meg, jónak láttam újraközölni őket, természetesen megadva a megjelenés helyét. A már korábban közölt forrásokat változtatás nélkül tettem közzé, még akkor is, ha én magam más forrásátírási elvet alkalmaztam volna.
153. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatékában találtam, de közli is Dornyay Béla, 1939. 5-7. p.
154. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatékában is fellelhető, Dornyai Béla által legépelve, az eredetije: MOL, P275. Festetics család levéltára. Diási kilenced és hegyvám borok conscriptioja, 1780.
155. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatékában is fellelhető, Dornyai Béla által legépelve, az eredetije: MOL, P275. Festetics család levéltára.
156. MOL, P275. Festetics család levéltára, P 275, Gyenesdiás, 55. cs.
157. ZML, IV- 9B, Dicalis conscriptio, Keszthely mezőváros.
158. Dornyay Béla, 1938. 15. p.
159. ZML, Keszthely város régi levéltára. Vegyes, szám nélküli irat.
160. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatékában is fellelhető, Dornyai Béla által legépelve, az eredetije: MOL, P275. Festetics család levéltára.
161. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatékában is fellelhető, Dornyai Béla által legépelve, az eredetije: MOL, P275. Festetics család levéltára.
162. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatékában is megtaláltam, valamint a MOL, Festetics levéltárában.
163. Balatoni Múzeum Adattára, Keszthely, Dornyay Béla hagyatékában és a MOL, Festetics család levéltárában is megtaláltam.