GYENESDIÁS TÖRTÉNETE 1850-1945 KÖZÖTT

Gyenesdiás község életében a 19. század közepén meghatározó változások történtek. A korábbi két hegyközség, Gyenes és Diás – ahogy azt láttuk – 1840-ben egyesült, 1846-ban pedig különvált Keszthelytől. Ezzel azonban nem értek véget a falusiak életét hosszú időre meghatározó események, hiszen 1848-ban Magyarországon lezajlott a polgári forradalom és kitört a szabadságharc. S bár a függetlenségért vívott küzdelem elbukott, és az 1850-es években az önkényuralom sötétje borult Magyarországra, elfojtva a társadalmi-gazdasági kezdeményezéseket, a for- radalom sorsfordító törvényei közül a legtöbb érvényben maradt, mivel a Habsburg udvar győzelme után sem törölte el vagy vonta vissza őket. Ezek közé tartozott az is, amely egy Gyenesdiáshoz hasonló kis község lakóinak életét a leginkább befolyásolta, megváltoztatta. Az 1848. évi híres áprilisi törvények 8. cikkelye szerint az ország minden lakosa ezentúl a közterheket különbség nélkül, egyenlően, s arányosan viseli, mely rendelkezés a nemesi adómentesség megszűnését jelentette. 9. cikkelye pedig kimondta: „Az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgáltatások (robot), dézsma és pénzbeli kifizetések, e törvény kihirdetésétől fogva örökösen megszűnnek.” Egyszerűbbre lefordítva ez volt a jobbágyfelszabadítás törvénye, amelynek értelmében a nagybirtokos Festetics család gyenesdiási jobbágyai is szabad parasztokká váltak. A törvény rendelkezései szerint az úrbéri szerződések alapján telekkel bíró volt jobbágyok földjüket magukkal vihették, ellenértékét pedig az állam fizette ki a földesuraknak, tehát azok tehermentessé váltak. A parasztságnak az a része tehát, amely korábban az úrbéri szerződések alapján jobbágytelekkel bírt, most szabad, kisbirtokos paraszttá vált. Ugyanakkor a földesúri birtokok továbbra is megmaradtak, hiszen nagyobb részük majorságként a birtokos saját kezelésében állt és nem minősült jobbágyi teleknek. Ebből a helyzetből az is következett, hogy azok a volt jobbágyok, akik nem rendelkeztek úrbéres telekkel, szabaddá, ám nincstelenné váltak. Ők a későbbiekben napszámosként keresték meg a kenyerüket a nagyobb birtokokon.

Gyenesdiás esetében bonyolította a helyzetet, hogy a jobbágyok kezén lévő földek szőlőbirtoknak minősültek, melyek nem tartoztak az úrbéres földállományhoz, hanem elvileg a majorság részét képezték. Ebből következően ez nem vált tehermentessé, így a szőlőművelésből élő falvak helyzete nem rendeződött, s ez az elégedetlenség 1848 nyarán jelentkezett is a társadalomban. Az új magyar országgyűlés azonban gyorsan orvosolta ezt a problémát is, 1848. szeptember 15-én ugyanis végleg eltörölte a szőlődézsmát. Ugyancsak kimondta a törvény az irtványföldek paraszti tulajdonba adását, valamint a földesúri regálék (kocsmatartás, mészárszék, malom stb.) községi megválthatóságát. Ezzel a magyar parasztság minden rétegét érdekeltté tette abban, hogy ha kell, fegyverrel védje meg a forradalom eredményeit.

A szabadságharc azonban katonai vereséget szenvedett, melynek következtében az udvar első intézkedései között, még 1849-ben visszaállította a földesurak részére fizetendő szőlődézsmát. Ez a rendelkezés azonban a parasztság ellenállásába ütközött, elutasították azt, és egész egyszerűen megtagadták a kifizetését. Ez történt Gyenesdiáson is és a többi Keszthely környéki szőlőhegyen, ahol a Festetics uradalom 1850-ben kérte a vármegye élére kinevezett Bogyay Lajos császári és királyi megyefőnököt, hogy akár karhatalommal is, de hajtsa be a szőlődézsmát.1 A jobbágyfelszabadítás ténye ugyanakkor befejezettnek volt tekinthető, ehhez az udvar nem mert hozzányúlni, azonban a végrehajtása körül több bizonytalanság maradt. A nyitott kérdéseket végül az 1853-ban kiadott úrbéri pátens rendezte. Ez a forradalom áprilisi törvényeit érvényben hagyta, azonban azokon nem ment túl. A szőlőkre vonatkozóan a pátens úgy intézkedett, hogy a szőlőhegyen lévő szőlők nem szabadulnak fel állami kártalanítással, hanem azt a bérlő parasztnak – a volt jobbágynak – kell saját erejéből megváltania. Mindaddig, amíg ez a megváltás meg nem történik, a szőlőbirtok után az addigi szerződések és szokások szerint járó szolgáltatások maradnak érvényben.2 Ezzel a rendelkezéssel a parasztság sok helyen ellenkezett, s bizonyítani igyekezett a szőlőbirtokok nem majorsági eredetét, vagyis volt úrbéres jellegét. Végül mindennek az lett a következménye, hogy a volt jobbágyok és a földesurak között egyezkedés kezdődött, s ez sok esetben csak hosszú évekig tartó pereskedés után jutott nyugvópontra.

Gyenesdiáson a tagosítás, vagyis a földesúri és paraszti telkek elkülönítése 1857-ben fejeződött be.3 Ez azonban nem jelentette azt, hogy a megváltást is teljesítették volna, mert – bár erről pontos forrásunk nincs – bizonyos, hogy azt még évtizedekig fizették az új tulajdonosok.

A falu népességének összetétele és változásai

Gyenesdiás község arculatát – ahogy a korábbiakban azt már láttuk – a szőlőművelés kultúrája határozta meg. Kedvező déli lejtésű hegyoldalának hőmérsékleti viszonyait tovább javította a Balaton vízfelszíne által visszasugárzott hőmennyiség, s ezek így együtt kiválóan biztosították a szőlőművelés feltételeit, hasonlóan a mellette fekvő szőlőhegyekhez. Az itt megtelepült gazda a könnyebb kezelhetőség kedvéért általában egy tagban rendezte be gazdaságát. A természeti viszonyok fgyelembevételével a birtok egyik sarkában építette fel a pincét, amely később kibővítve, átalakítva vagy pedig új épület toldásával vált a család otthonául szolgáló lakóházzá. Az ősi pincék javarésze ún. boronapince volt, ami annyit jelentett, hogy minden fala vastag, összeillesztett gerendákból állt, a teteje pedig nádból volt. A véglegesen kitelepült gazda általában a pincéhez szorosan hozzáépítve emelte fel lakóházát. Az így létrejött hegyközségi települést az jellemezte, hogy nem alakult ki az utcák és a házak szoros rendje és a hagyományos értelemben vett faluközpont is más elrendezésű lett. A telkek szétszórtan helyezkedtek el, nem vált szét a belsőség és a művelt terület, kerek, zárt, különálló, egymástól bizonyos távolságra elhelyezkedő birtoktestekből állnak.4 A telkek általában észak-déli kiterjedésűek, a domborzati viszonyokhoz alkalmazkodtak, akárcsak a hegyoldalt behálózó dűlőutak. Hasonló szerkezetű település volt Vonyarcvashegy és Balatonalmádi, s kisebb részben Cserszegtomaj is. Gyenesdiás másik szomszédja, Balatongyörök azonban például már más jellemzőket mutat, aminek magyarázata a község eltérő földrajzi viszonyaiban rejlik. Györök altalaja nagyobb ellenállóképességű kőzetekből áll, így környezetéből is jobban kiemelkedik. A telkek e gerinc hosszanti lejtőjén húzódnak, s ezek felső végében, a gerinc tetején épültek fel egymás mellett a házak.5 Emellett Balatongyörök a középkor folyamán mindvégig lakott volt, ezért az eredeti egyutcás faluszerkezet az újabb időkben is megmaradt. A Gyenesdiáshoz hasonló szórt telkekből álló településből ritkán válik zárt, szorosan rendezett falu. Gyenesdiás esetében azonban a fürdőhellyé válás azt eredményezte, hogy a telkek besűrűsödtek, a hézagokat a nyaralási céllal épített házak és villák töltötték fel. Ezt a folyamatot jól tükrözi a Keszthely és környékének jeles helytörténésze, Dornyai (magyarosított Darnay) Béla tulajdonában lévő gyenesdiási pince története. A boronapincét a mestergerendában lévő véset tanúsága szerint 1644-ben építették, melyhez 1852-ben egy tömésfalból álló, mennyezet nélküli, padozatlan, szabad tűzhelyes elbontatta, s a továbbra is megmaradt boronapince mellé szép nyaralóvillát építtetett. Így vált az egykori szőlőhegyi gazdaság a modern idők eredményeként új funkciójú nyaralótelekké.

A jó szőlőtalaj nem feltétlenül jelentette azt, hogy a birtok egész területén szőlőművelés folyt. A korabeli kereskedés nehézségei és a gazdák anyagi szűkössége azt eredményezte, hogy a földművesek önellátásra törekedtek, ezért a birtok egy részén szántóföldi művelést folytattak, ahol gabonát és zöldségféléket termesztettek, majd később állatokat is tartottak.

A község lakosainak száma az első dualizmus kori népszámláláskor, 1869-ben már csaknem ezer főt számlált. A népesség az elkövetkező évtizedekben dinamikusan növekedett, legmagasabb számát, 1350-et a századfordulón érte el. Ekkortól kezdve azonban stagnált, sőt kisebb ingadozással járó csökkenés kezdődött.

A népességfogyás okát az 1901 és 1910 közötti évtized adataiból jól rekonstruálhatjuk. Ekkor ugyanis évente átlagosan 41 születés történt, míg a halálozások száma 30 volt, tehát a népesség természetes szaporodása évi átlagban 11 főt tett ki.7 Ebből következően 1910-re már az 1500 főt kellett volna közelíteni a népességszámnak. Hogy annak aránya ezzel ellentétben mégis csökkent, a magyarázatát abban kell keresni, hogy a falut az 1880-as évek végén elérte a szőlősgazdákat sújtó csapás, a floxéra-járvány. Ennek következtében a tönkrement bortermelők egyre nehezebb helyzetbe kerültek, s közülük sokan nyilván az egyetlen lehetőséget választották, igyekeztek máshol munkát keresni, sőt egy időre vagy végleg kivándoroltak. A korabeli Magyarországon a nehéz megélhetési viszonyok miatt emberek százezrei választották azt az utat, amelynek célállomása a leggyakrabban Amerika volt. Zala megyéből 1880 és 1910 között 56435 fő vándorolt ki, igaz többségük néhány év múlva visszatért.8 Ez történhetett Gyenesdiáson is, ahol – amint azt majd részletesen látni fogjuk – a floxéra mellett a falusiak alapvető foglalkozásának keretet biztosító földbirtok-viszonyok aránytalansága is gátolta a gyarapodó népesség ellátását, áttérését a szőlőművelésről más termények termesztésére.

Érdemes megvizsgálni azt is, hogy a halálozási okok között milyen tényezők játszottak szerepet. Tragikusan magas a csecsemőhalandóság aránya, évi átlagban 9 gyermek nem élte meg az első születésnapját. Ez 22 %, vagyis csaknem minden negyedik élve született gyermek meghalt 1 éves kora előtt. Nem elhanyagolható az 1 – 6 éves korban elhalt gyermekek száma sem: évente 5. Összesen tehát a 6 éves kora előtt elhalt gyermekek aránya az összes haláleset felét tette ki. A halálozások oka leggyakrabban betegség volt, a vizsgált évtized összes esetét fgyelembe véve a legnagyobb arányt a gümőkór (vagyis a tuberkulózis) képviselte (67 eset), ezt a veleszületett gyengeség követte (54), s csupán harmadik helyen állt az életkor végén bekövetkező természetes halál, a végelgyengülés (33), míg a negyedik helyen ismét egy fertőző betegség, a mellhártya- és tüdőgyulladás látható (32).9 Az első kettő nyilvánvaló módon legnagyobb mértékben a gyermekek között pusztított, s okozta a magas halandóságot. Érdemes még megemlíteni, hogy igen alacsony volt az öngyilkosságok száma, az egész évtizedben csupán öt eset történt. A lakosság korosztályok szerinti megoszlását a 2. táblázat és az 1. ábra szemlélteti.

2. táblázat Gyenesdiás község lakóinak korcsoportok szerinti megoszlása 1930-ban

A korfán, azaz a lakosság kormegoszlását bemutató grafkonon látható, hogy a népesség összetétele tízévente egyenletesen csökken a kor emelkedésével párhuzamosan. A 10-19 éves korosztály esetében látható csupán törés, ez az első világháború eredménye, de nem az elesettek miatti veszteség, hanem abból következett, hogy a katonának vonult férfak többéves távolléte miatt ennyivel kevesebb gyermek – kb. 50-nel kevesebb – született ekkor a községben. Természetesen fgyelembe kell venni azt, hogy a háborúk után a születések száma is megemelkedik, ez azonban nem mindig pótolja a keletkezett demográfai veszteséget, amihez még a háborúban elesetteket is hozzá kell számolni.

Gyenesdiás etnikai és vallási viszonyait a teljes homogenitás jellemezte. A falu lakossága mindvégig színmagyar volt, az 1900. évi népszámlálás szerint például az 1350 lakosból 1349 vallotta magát magyar anyanyelvűnek, s csupán egyetlen fő németnek. Hasonló egyszínűség fgyelhető meg a vallás terén is, hiszen ugyanebben az időben a lakosok közül 1340 fő volt katolikus, 9 izraelita és 1 evangélikus.

A lakosság írni-olvasni tudása komoly kívánnivalókat hagyott maga után, bár ez a korabeli falusi népesség esetében jellemző volt. A statisztika szerint 1920-ban 954 fő tudott írni-olvasni a falu 1313 lakójából. Tudjuk azt is ugyanebből az adatsorból, hogy a 6 éven aluliak száma 127 volt, ebből következően kiszámolható, hogy 232 iskoláskort elért vagy azt túlhaladó személy nem tudott írni és olvasni, vagyis az analfabétizmus mértéke a községben megközelítette a 20 %-ot.

A község lakóinak foglalkozási megoszlása és a falu élete a dualizmus időszakában

A falu annak ellenére, hogy a Balaton partján helyezkedett el, földművelésből élt, csak kevesen foglalkoztak halászattal. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a nyílt víz rendkívül nehezen megközelíthető volt, keresztül kellett vágni a nádrengetegen, és a csónakoknak is nehezen lehetett kikötőhelyet találni, illetve készíteni. Arra pedig, hogy a fürdőturizmus adjon megélhetést az embereknek, a 20. század elejéig várni kellett. A lakosság döntő többsége a mezőgazdaságból, azon belül pedig a szőlőművelésből élt. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás után a földek tagosítása az ötvenes években történt meg, s az 1859. évi mezőgazdasági összeírás 270 gazdaságot talált a faluban, ahol összesen körülbelül ugyanennyien foglalkoztak szőlő- és gyümölcstermesztéssel.10 A birtokosok tehát átlagban 1 hold földdel rendelkeztek. A falu 3221 holdas határának 40 %-a volt ekkor erdő, 7 %-a szőlő és gyümölcsös, 18 %-a szántó, rét és legelő, 35 %-a pedig földadó alá nem eső terület, tehát vízfelület, vízpart vagy műveletlen, sziklás föld.11 A mezőgazdasági termelés elsősorban szőlőművelést jelentett, ami jóval nyereségesebb vállalkozás volt, mint a gabonatermesztés. Ez tette lehetővé, hogy a falu lakói kicsiny – egy-két holdas – földjükből megéljenek.

A korábbi földesúri földből kihasított földbirtokok képezték az alapját a falusi társadalom rétegződésének. Egy 1868-os összeírás felsorolja a községben a szőlőváltság összegeket, köztük láthatunk több olyan családnevet, melyekből a későbbiekben a falu jobb módú gazdái és vezetői kerültek ki (Bujtor, Dornyai, Gyutai, Őri, Pap, Horváth, Böröczi, Porkoláb, Renczes). Lásd 3. táblázat

Az 1900. évi népszámlálás szerint a faluban iparral mindössze 18 személy foglalkozott. Ebből is csak kilenc fő volt önálló iparos, a többi pedig olyan alkalmazott, aki hivatásszerűen náluk állt alkalmazásban. Az iparosok között egy kovács, egy hajógyártó, négy cipész, egy molnár, két kőműves volt, míg kilenc fő a vendéglátóiparban tevékenykedett, ami esetünkben kocsmát vagy házi borkimérést jelenthet. Az önálló iparosok közül hárman alkalmaztak segédeket vagy alkalmazottat (1-3 főt), a többiek egyedül vagy családtagjaik segítségével dolgoztak. Rendkívül szegényes struktúrát mutat ez, hiszen még a hagyományos kisipar foglalkozásai (bognár, pék, asztalos stb.) sincsenek mind reprezentálva, nem is beszélve a kereskedés különböző módozatairól. Ennek azonban az volt a magyarázata, hogy a község lakossága a szükséges eszközöket és iparcikkeket a mindössze pár kilométerre lévő Keszthelyről szerezte be, hiszen ott minden szükséges kisipari terméket megtaláltak, így viszont a faluban kevés szükség mutatkozott az iparosmesterekre.

Az iparosokon kívül a népszámlálás feltüntetett még a faluban két közszolgálatban dolgozó személyt, ők csak a tanítók lehettek, egy közlekedésben dolgozót (vasutas), valamint 19 házi cselédet. Utóbbiak általában fatal lányok, esetleg fúk voltak, akik a jobb módú házaknál szolgáltak és a háztartásban segítettek. Egy évtized múltán, a következő népszámlálás a kisiparosok terén már nagyobb munkamegosztást mutat, ekkor már 28 személy dolgozott az iparban, akik tíz különböző iparágban tevékenykedtek, a fentieken túl dolgozott már asztalos, ács, fazekas, bognár és két – közelebbről nem tisztázott – személy a fonó-, szövőiparban. Mivel más forrásból megtudhatjuk, hogy a településen elterjedt a gyékényszövés mestersége,14 elképzelhető, hogy ők is ebben tevékenykedtek.

A millenium idején, 1896-ban készített országos mezőgazdasági összeírás megmutatja, hogy a falu határa hogyan oszlott meg a különböző művelési ágak szerint. E szerint a 3215 katasztrális holdból 222 holdon szántóföldi művelés folyt, 246 holdon szőlőművelés, a legelőterület 153, a kert 20, a nádas pedig 70 holdat tett ki. A legnagyobb részt az erdő foglalta el, 1285 holdat. Nem termő terület, azaz a községhez tartozó balatoni vízfelület 989 hold nagyságú volt. Külön érdekessége a község mezőgazdasági életének, hogy azon belül milyen magas arányt képviselt a gyümölcstermesztés. Gyenesdiáson az összeírás idején 8385 gyümölcsfa termett, sokkal több, mint a megye más táján, sőt a szomszédos Vonyarcvashegyen is csak 4942, a jóval nagyobb Keszthelyen pedig 15 ezer. A fajtákon belül legnagyobb arányt a szilva (2406 fa) és az alma (1418) tett ki, de szép számmal virágoztak körte, cseresznye, barack és meggyfák is. Balaton-felvidéki sajátosságnak tekinthető a mandulafák nagy száma, Gyenesdiáson 581 volt belőlük.

A község határában egy kisebb szeszfőzde is működött, amelyet egy vállalkozó bérelt és üzemeltetett. Ez főként a falu határában termett gyümölcsöt használta fel és főzte ki. A község lakói ragaszkodtak a működéséhez, ahogy egy későbbi képviselőtestületi ülésen fogalmaztak: „A bor és gyümölcsszeszfőzde illetőleg pálinkafőzde felállítására a helyi viszonyokhoz képest tényleg és feltétlenül szükség van, s a nagy mennyiségű szilvatermés pálinkává való kifőzéséhez a gazdaközönségnek igen fontos érdeke fűződik.”15

A lakosság jelentős állatállománnyal rendelkezett, külön sajátosságot mutat a nagy számú szarvasmarha, melyeket tulajdonosaik a lápos vízparti területeken vagy a ritkásabb erdőrészen legeltették. Az összeírás szerint a faluban 581 állatot tartottak, ezt a mennyiséget a járás 26 települése közül csak Keszthely, Sármellék, Zalaszántó, Cserszegtomaj, Alsópáhok és Zalavár múlta felül jelentősebben. A falu lóállománya átlagosnak mondható (56 állattal), a sertés- és baromftartás pedig a kevésbé jellemző tevékenységek közé tartozott, vélhetően éppen a szarvasmarhatartás túlsúlya miatt. A marhatartásnak több hasznos oldala is volt, hiszen az állatokat igavonásra is lehetett használni, a tej eladására pedig a keszthelyi piac közelsége adott lehetőséget.

A mezőgazdasági termelők gazdasági helyzetének egyik legfontosabb szempontja a földbirtoklás, illetve a földdel való kapcsolat. A következő táblázat a mezőgazdasági keresők megoszlását mutatja:

A táblázatban szereplő kisbirtokos-napszámos kategória azokat jelenti, akik ugyan rendelkeztek valamennyi saját birtokkal, ám annak jövedelme nem fedezte a család szükségleteit, ezért a családfőnek máshol is munkát kellett vállalnia. Láthatóan ők, családtagjaik és gyermekeik teszik ki a falu lakosságának többségét. A mezőgazdasági munkások azok, akik semennyi földdel sem rendelkeztek, ők kizárólag bérmunka vállalásából éltek. Közülük 21 személy szerepelt önálló keresőként, de úgy, hogy a 16. évüket nem érték el.

Gyenesdiás határa összesen 3221 holdat tett ki, ennek azonban legnagyobb része a jobbágyfelszabadítás és az úrbéres földek elkülönítése után a Festetics hercegi család tulajdonában maradt. Ez 1850-ben 2064 katasztrális holdat tett ki, azaz a falu teljes határának a kétharmadát. Ez az állapot rányomta a bélyegét a falu fejlődésére, hiszen a földhöz jutás és a paraszti birtokok bővítése gyakorlatilag lehetetlenné vált. A Festetics birtokból nem árusítottak ki földeket, területe még 1935-ben is 2074 holdat tett ki, tehát még kis mértékben növekedett is. Külön gondot jelentett az, hogy a hercegi birtok legnagyobb része erdőből állt és nem szántóföldi művelésű területekből. Az erdőgazdálkodásban ugyanis nem adódott annyi munkalehetőség a falusiak számára, amelyből – például a föld nélküli napszámosok – egész évi jövedelmüket megszerezhették volna. Itt is volt természetesen munkalehetőség, favágás, fuvarozás, sőt a falusiak általában innen szerezték be a téli tüzelőnek való fát, de ahhoz, hogy a nagy nyári munkák idején a napszámosok egész évre való kenyerüket megkeressék, más nagybirtokon kellett munkát vállalni. Igaz erre számtalan lehetőség adódott, hiszen az ország egyik legnagyobb földbirtokos családja, a Festetics család Zala megyében közel 50000 katasztrális hold földet birtokolt, melyek legnagyobb része Keszthely környékén terült el. Csaknem valamennyi falu határában megtalálható volt egy-egy nagyobb birtoktest. A távolabb fekvőket gazdatisztek irányították vagy bérlők művelték meg. Ez volt a helyzet a szomszédos Vonyarcvashegyen is, ahol az ottani uradalmat a századfordulón Riedl Ferenc bérelte. Korszakunkban a Festetics család feje herceg Festetics Tasziló volt (1850-1933), aki 33 éves korában lett a keszthelyi uradalom vezetője.

Felesége, Mary Hamilton révén az angol uralkodóházzal került rokonságba, s keszthelyi kastélyában meg is fordultak nemcsak brit, hanem osztrák és német hercegek is. Gyenesdiáson a földbirtokok megoszlása és a művelési ágak a következő évtizedekben sem változtak, a falu birtokviszonyait korszakunkban végig a hercegi uradalom túlsúlya és a helyi gazdák törpebirtokai uralták:

A birtokstruktúra a földek elaprózottságát mutatja, a birtokosok többsége 5 katasztrális holdnál kevesebb földet bírt, mely nem is lett volna alkalmas egy-egy család megélhetésének biztosítására, ám mivel azon szőlőműveléssel foglalkoztak, annak nagyobb jövedelme biztosított szerény megélhetést.

A népszámlálási adatok a lakosság életkörülményeiről is tudósítanak. Gyenesdiás községben 1900-ban 330 ház állt, ebből 47 épült kőből vagy téglából, ezek tekinthetők a jobb módú portáknak. Emellett azonban a legtöbb felépítmény – 234 ház – vályogból épült, míg 3 fából. Többségük nád vagy zsúptetős volt, csupán 5 ház büszkélkedhetett cseréptetővel. Érdemes összehasonlítani ezekkel az adatokkal az 1930-as állapotokat. Ekkor a faluban már 407 ház állt, ebből 124 épült kőből vagy téglából, de többségük – 200 ház – még mindig vályogból, 82 pedig fából. A házak többsége ekkor is nád vagy zsúptetős volt, de már 91-nek volt cserépteteje. A változás jól érzékelhető, a fejlődés a faluban a nehézségek ellenére is megindult, melyben nagy szerepet játszott az 1900-as évek elején meginduló fürdőturizmus, az újonnan épült házak egy része ugyanis nyaralóvilla volt.

Az 1871. évi községi törvény szabályozta Gyenesdiás közigazgatási helyzetét is. E szerint a falu kisközségi státuszba került, belügyeit önállóan intézhette, közigazgatási ügyekben fellebbviteli hatósága első fokban a vármegyei törvényhatóság, másodfokon pedig a kormány. A község képviselőtestületének lélekszámát a lakosságszám határozta meg, minden 100 fő után kellett egy képviselőt állítani, de az 20 főnél több nem lehetett. Ennek felét a község legnagyobb adófizetői tették ki, őket nevezték virilistáknak, míg másik felét a választott tagok. A virilisták között természetesen mindig megtalálható volt a Festetics-birtokot képviselő személy. A képviselőtestület vezetője a bíró volt, személye általában a módos gazdák közül került ki. Ezt a tisztséget a források szerint a folyamatos fuktuációban igen sokan töltötték be, de például az 1850/70-es években egy meghatározott körből került ki a bíró is és a képviselőtestület tagsága is, ami arra utal, hogy ők voltak a falu jómódú, befolyásos gazdái: 1852-ben Németh Antal volt a bíró, 1860 körül Szalay János, 1862-ben Stefanits Márton, 1863-tól Tüttő György, 1866-tól Papp György, 1872-től Dékmár Ferenc, 1875-től pedig Németh József. Amikor nem voltak bírók, a falu képviselőtestületében tevékenykedtek, ahol rajtuk kívül Renczes Imre, Dornyai Mihály, Junovics János, Csanaki György és Vörös György neve bukkan fel. A 19. század végén többek között Bujtor János, a századfordulón Horváth József, Pap Ferenc és Tüttő József, a két világháború között pedig Bokor István, Gyutai Antal, Pandur János és Szabó József került a bírói tisztségbe. Bokor István 1881. október 15-én született Vonyarcvashegyen. 1910 óta gazdálkodott önállóan. 1914-ben vonult be a 6-ik sz. tüzérezredhez Zágrábba, végigharcolta a háborút, kétszer megsebesült, s mint tizedes a II. osztályú ezüst és bronz érdemérem, Károly csapatkereszt, német vaskereszt és sebesülési érem tulajdonosa szerelt le. 1931. május 1-jén választották meg községi bíróvá.16

A községi képviselőtestület 1908-ban a következő személyekből állt: Pap Ferenc bíró, Barna György, Sényi József, Farkas Márton vendéglős, Német Antal, if. Csanaki Antal, Böröczi Antal, Kláminger Ferenc, Major Ignác, Őri János, Horváth József, Pandur János, Renczes János, Szabó József, Böröczi János, Horváth József, Tüttő József és Kárpáti János tanító.

A végrehajtásról a községi elöljáróság gondoskodott, amelynek a bírón kívül tagja volt a körjegyző és két képviselőtestületi tag, az elöljárók (esküdtek). A községi jegyzői tisztet 1852-ig Kocsis József látta el. Előtte Novák Ferenc volt a hegyközségi lakosok első jegyzője (1811-ben ő számolt be az első keszthelyi földrengésről, és mint jegyző, ő vezette a Szent Ilona-kápolna építésével kezdődő Protocollum Promontrii jegyzőkönyvet is.) Egy a császári önkényuralom időszakában született jegyzői összeírás a következőképpen jellemezte: „Kissé gyenge, különben jó magaviseletű.”17 1852-től Gödörházy Antal volt a jegyző18, aki nemcsak a hivatali ügyekkel foglalkozott, hanem a község gyermekeit is tanította, mint vándortanító.

1863-tól Gyenesdiás a vonyarcvashegyi körjegyzőséghez került, és Balatongyörökkel, azaz akkori nevén Meszesgyörök községgel együtt alkották a körjegyző-ség területét. A körjegyzőt a törvény értelmében a szövetkezett községek választották meg és fizették. Ügyeiket Ángyán Ferenc körjegyző, majd 1870-től kezdve ennek fa, Ángyán János mint segédjegyző látta el. Utóbbi végül 1875-ben lett a község jegyzője, mely funkciót egészen 1909-ig látta el.19 1909-ben György Ferencet választották meg, helyettese Bokor József lett, míg az 1930-as években a körjegyzői tisztet Zalay László látta el.

György Ferenc 1878-ban született Balatongyörökön. Iskoláit Keszthelyen, a jegyzői tanfolyamot Budapesten végezte. Búcsúszentlászlón volt gyakornok, majd Vonyarcvashegyre került, mint segédjegyző, ahol végül vezető körjegyzővé választották meg. A 20. honvéd gyalogezrednél szolgált Nagykanizsán, mint önkéntes. A Hangya Szövetkezet elnöke és még számtalan egyesület tagja. A jegyzői szaklapokban, mint a járási jegyző egyesület ügyvezető elnöke fejtett ki közérdekű irodalmi működést. Zalay László 1901. január 2-án, Keszthelyen született. Ugyanott tett érettségit, majd Szombathelyen végezte el a közigazgatási tanfolyamot. 1926-ban mint gyakornok Nemestördemicen kezdte meg működését, majd Hévízszentandráson volt és 1933. május 23-án választották meg körjegyzővé Gyenesdiáson.20

Az első világháború után a körjegyzőség többszöri változáson ment keresztül. 1921. szeptember 15-től Balatongyörök kisközségből nagyközség lett és kivált a körjegyzőségből, melyet akkortól csak két falu alkotott. A székhelye is megváltozott, 1927. január 1-jétől ugyanis átkerült Gyenesdiásra, mely ettől kezdve tehát körjegyzőségi központtá vált. A változás okát valószínűleg az adta, hogy Gyenesdiás nagyobb lélekszámmal rendelkezett. 1937-ben azután Balatongyörök ismét vissza akart csatlakozni régi körjegyzőségébe, takarékossági okokra hivatkozva. Kérelmét azonban a gyenesdiási képviselőtestület 1937. június 30-án tartott ülésén elutasította. Az elutasítás indokait György Ferenc akkor már nyugalmazott körjegyző foglalta össze: „Gyenesdiás és Vonyarcvashegy községeket nehéz helyzet elé állította Balatongyöröknek 1923. évben21 történt különválása, s miután ezen jegyző nélkül magára maradt két község az újból való szervezkedés, körjegyzői iroda és lakásvétel stb. nehézségein átvergődött, nem óhajt újból társulni Balatongyörökkel, mert a társulásból semmi anyagi előny nem várható egyik községre nézve sem. Ismerve mindkét község lakosságának Balatongyörök község lakosságával szemben érzett idegenkedését, semmi jót, sem erkölcsit, sem anyagit nem várna a tervezett összecsatolástól.”22

A faluban plébánia nem működött, Keszthely fliáléja volt. A pap Keszthelyről járt ki misézni.

A községben 1871-től működött az elemi iskola. Ennek épülete a Festetics grófok által adományozott tizedelőházban (más néven dézsmaházban, azaz a természetbeni adó összegyűjtésére szolgáló raktárépületben) volt elhelyezve. Mint sok korabeli községi iskola ez is osztatlan volt, azaz a gyerekek egyetlen nagy osztályba jártak, egy tanító felügyelete mellett. A gyenesdiási iskola községi iskola volt, tehát nem az egyház, hanem a falu tartotta fenn. Ez azonban azt is jelentette, hogy független iskola volt, a katolikus egyház nem szólhatott bele a belügyeibe, ugyanakkor azonban a fenntartásáról a községnek kellett gondoskodnia. A források szerint a községben a következő tanítók dolgoztak:

Az 1891-ben községbe került új tanítóról elmondható, hogy olyan ember volt, aki igen komoly mértékben határozta meg Gyenesdiás életét. Ez az ember Kárpáti János volt, aki több mint 30 éven át, 1925-ben történt nyugdíjba vonulásáig dolgozott a község anítójaként. Olyan tanár volt, aki egyben patrónusa, atyja is igyekezett lenni a falubelieknek, főként a hivatali ügyekben, melyekben az egyszerű falusi emberek igen tájékozatlanul mozogtak. Kárpáti 1865-ben Cegléden született, pályáját Balatonudvariban kezdte, majd 1891-ben került Gyenesdiásra tanítónak. Megszerette a községet, letelepedett itt, szép családi házat épített magának és családjának, s 1925-ben történt nyugdíjba vonulása után is itt maradt élete végéig. Valódi kuriózumot jelent, hogy Kárpáti János megírta életének történetét. Idős korában, több mint 70 évesen, az 1930-as évek elején írt regényes önéletrajzot, amelyben kalandos életének sok izgalmas epizódját elevenítette fel. Írása rendkívül szórakoztató és tanulságos, a korszak számos érdekes vonását mutatja be, a kutatók számára is sokatmondóan. Műve azonban – ahogy ő maga is defniálta – önéletírás, így magáról Gyenesdiásról, a falu életéről viszonylag kevés információt ad. Tanulságos azonban, ahogy leírja például azt, hogyan került ő a községbe, hogyan nyerte el a tanítói állást, melyet természetesen több pályázó is igyekezett megszerezni: „Az iskolától vonultunk fel a templomhoz. A községi korcsma udvarán kellett keresztül menni. Az volt a rövidebb út. Mikor a korcsma udvarára értünk, az egyik pályázó kollégám ott állt az udvar közepén, a kocsija pedig a félszer alatt volt, rajta egy öt akós hordó teli borral. A szomszéd faluból a jegyző sógorától hozta, s az arra vonuló nép előtt így kiabált: »Ott a kocsimon van öt akó borom, ha én leszek megválasztva, azt azonnal csapra ütjük és az lesz az áldomás. A nép egy része megbotránkozott a másik része nevetett, súgtak-búgtak, de azért mentünk a templomba.

Mi, pályázók föl a kórusba, a sok nép pedig megtöltötte a templomot. Mind be sem fértek. Az apát lent az oltárnál, a kerületi esperessel és az iskolaszék 12 tagjával. Az apát szólított bennünket név szerint, egyenkint, hogy orgonáljunk és énekeljünk, kiki tetszése szerint választott éneket. A sorban szólított pályázók egymás után ültek az orgonához és énekeltek. Engem szólított az apát utoljára. Odaültem az orgonához. Eljátszottam Nemesovics Es-dur prelúdiumját és elénekeltem a Bűvös vadász egy áriáját a következő szöveggel: […] Mikor ezzel végeztem, az esperes felszólt az oltártól, hogy énekeljek egy Mária éneket. Elénekeltem a »Salve Reginát«. Általános tetsző és helyeslő moraj a templomban. A pályázó kollégáim, mivel azokkal nem ismételtették meg az éneket, kezdtek rám irigykedő szemmel nézni. Kezdtem magamat jól érezni, mert a jó kilátásaim nagyban gyarapodtak. Ezután visszamentünk az iskolához, de mindenki. A nép bevonult az iskolaterembe.

Ekkor az esperes, mint választási elnök, felszólította a nagyközönséget, hogy szépen csendben, legyenek szívesek kivonulni az iskolateremből és csak – a törvény értelmében – az iskolaszéki tagok maradjanak bent. A közönség eleget tett a felhívásnak és kezdetét vette a választási aktus, mely a következőképpen folyt le, ahogy később ezt nekem egy szemtanú, Nagy János Vince, vonyarcvashegyi kollégám beszélte el, akit az apát felkért, hogy maradjon bent és írja a választási jegyzőkönyvet. Az esperes sorba vette a pályázók kérvényeit és okmányait. Az elsőnél mindjárt összehúzta a szemöldökeit és a következő kijelentést tette: „Jól ismerem ezt az urat. Ez félévnél tovább sehol sem marad. Nem ajánlom.” Az iskolaszék helyeslőleg tudomásul vette az esperes kijelentését. Az esperes elővette a második pályázó kérvényét és okmányait. Ennél még jobban összehúzta a szemöldökeit: „No, hát ilyet, mondja: Hát ezt is jól ismerem, ez ott mester az én járásomban. Nagyon sok kellemetlenség van vele, mert mindig részeg. Javíthatatlan alkoholista. Ezt sem ajánlom.” Az iskolaszék ezt is helyeslőleg tudomásul vette. Jött a harmadik pályázó. Mikor betekintett az okmányaiba, szinte elvörösödött haragjában, s hamarjában alig tudott szólni. „No, hallják az urak, nekem ma igen furcsa napon van, hogy mind ilyen rossz oldalról ismert pályázókkal kell foglalkoznom. Ez az ember a szomszéd plébános fliájában működött, aki egyszer elpanaszolta nekem, hogy ez az ipse mikor egyszer ott járt misézni és bement az iskolába hivatalos dologba, mert hanyagság miatt jó sok panasz volt ellene, komolyan fgyelmeztette, hogy hagyjon fel rendetlenkedéseivel és vegye komolyan kötelességeit. Hát uram fa fejszét fogott rá úgy, hogy menekülnie kellett, mert amilyen magából kikelt volt, hát talán agyon vágta volna. No ezt az embert, meg éppen nem ajánlom.” Az iskolaszék szörnyülködve vette tudomásul az esetet és az ilyenfajta emberből éppen nem kért. Hát jöttem én. Valamint a templomban is utolsónak énekeltem, itt is csupa véletlenségből utoljára került rám a sor.

Az esperes előveszi a kérvényemet, és okmányaim olvasása közben helyeslőleg hümmögött és bólogatott és azután így szólt: „No, itt van az utolsó pályázó, Kárpáti János kántortanító Balatonudvariból. Ez ugyan messziről jött fatalember, azt hiszem ezt közülünk senki sem ismeri, tehát nem tudunk róla semmi rosszat, azonban a bizonyítványai jók, s amint hallottuk a templomban is, valamennyi pályázónál, úgy az orgonálásban, valamint az éneklésben is a legjobb volt. Hát nincs tovább a válogatás, ezt ajánlom. Ezt válasszák meg. Talán nem vesztünk vele!”

Az iskolaszék egyhangúan ráfelelte, „hogy hiszen nekünk is ez tetszett legjobban valamennyi pályázó közül és mi is azt hisszük, hogy ez beválik és nem vesztünk vele.”23

Esélytelenül indult, mégis megszerezte az állást, így választották meg Kárpáti Jánost Gyenesdiás tanítójának, aki aztán évtizedekig, egészen 1925-ig végezte közmegelégedésre a munkáját.

Önéletírása szemléletes képet rajzol az iskola állapotáról is, amikor elfoglalta állását és megkezdte a tanítást: „Akkor még csak egy tanerős volt a gyenesdiási iskola [1891-ben]. Az a sok diák még megjárta volna, ha lett volna hozzá megfelelő nagyságú tanterem is. De bizony itt roppant kezdetleges állapot uralkodott. Volt ugyan két rendes szobánk, rendes konyhánk, azonban a sok diák a konyhán keresztül jutott csak be a tanterembe, de még ha ezt tanteremnek lehetett volna mondani! Egy földes lyuk volt, tele rozoga, düledező padokkal, a földje gidres-gödrös úgyannyira, hogy veszedelmes volt benne járni. A széle, hossza 5 méter volt. Mikor bejött az a 160 diák, hát egymás hegyénhátán ültek. A kis rozoga asztalom egy töredezett katedrán állt. Ezen a kis katedrán 8-10 diák helyezkedett el oly sűrűen, hogy mikor a székemben leültem, hát a lábamat sem tudtam kinyújtani, hanem magam alá kellett húzni. Ez még semmi, de járkálni sem tudtam az iskolában, mert még a puszta földjét is teliülték a nebulók, mert másképp nem tudtak elhelyezkedni. Erős fantázia kell ahhoz, hogy ezt az állapotot valaki maga elé tudja képzelni. Birkóztam, birkóztam e minősíthetetlen helyzettel, amennyire csak tudásomtól és erőmtől kitellett. […] Ez így tartott a tavaszig, amikor legnagyobb örömömre jött a vármegyei tanfelügyelő, Ruzsicska Kálmán, ezt vártam nagy nehezen. Bemutattam neki az iskolámat. Először is, mikor belépett az iskolába, majd hasra vágódott a küszöb mellett, mindjárt akkora gödörbe lépett. Elszörnyülködött, mikor szemeit körüljáratta az iskolában.

– Hát már sok nyomorult iskolát láttam Zala megyében, de még ilyent nem – mondotta –, ez lehetetlen állapot. Ki itt a kegyúr? – kérdezte.

Azonnal hivatta a tanfelügyelő a bírót és iskolaszéki elnököt, akik rövid időn belül meg is jelentek. Nohát azoknak tartott egy olyan prédikációt, hogy azt sem tudták, hogy melyik lábukra álljanak.

– Egy évi határidőt engedek az előírás szerinti tanterem megépítésére. Ha egy év múlva nem lesz meg – mondta a tanfelügyelő – akkor a tanfelügyelőség fogja megépíttetni a község számlájára, ami aztán sokkal több pénzbe kerül, mintha a község házilag építtetné. Tehát ehhez tartsák magukat! Isten velük. ”24 A tanfelügyelő látogatásának meg lett az eredménye, a község felújította az iskolát és megfelelő berendezéssel látta el. Ekkor az iskolába mintegy 150 gyerek járt, akiknek a száma folyamatosan növekedett, ezért a századforduló után még egy tanítói állást létesítettek. Ezt Pruska Ferenc tanító töltötte be. Kárpáti János nyugdíjba vonulása után, az 1930-as években az igazgató-tanítói tisztet Koller János látta el, aki a nevét később Lendvayra magyarosította.

A floxéra járvány

Gyenesdiásról a 19. század végén összességében elmondható, hogy egy szőlőművelésre alapult hegyközség volt, ahol a gyümölcstermesztés is komoly szerepet játszott a lakosság megélhetésében. Ezen kívül a szarvasmarhatartás volt az egyetlen olyan tevékenység, amely kiegészítette a jövedelmeket. Az 1880-as évek közepéig a Keszthely környéki hegyközségek dinamikusan fejlődtek, elsősorban a szőlőművelés és a gyümölcstermesztés révén. Erre bizonyítékul szolgált az erdőterületek csökkenése, a kiirtott erdők helyére ugyanis általában szőlőt telepítettek. Több nemes bort is termeltek a községben, ahogy azt az 1885. évi országos borkiállításon történtek bizonyítják. Ekkor ugyanis a Nagykanizsán élő, és gyenesdiási szőlőbirtokkal rendelkező Bogyay Ödön földbirtokos több érmes helyezést is elért. Pecsenye és fajborok kategóriában egy 1880-as rizlingje, asztali és könnyebb fajborok kategóriában pedig egy 1884-es rizlinggel aratott sikereket.25

Ezt a fejlődést akasztotta meg az 1880-as évek végén fellépő floxéra járvány, amely néhány év alatt szinte letarolta a szőlőket. 1885-ben a floxéra még csak lassan fenyegető veszélyként jelent meg. Ellenszerként a vármegyei gazdasági egyesület részéről felmerült egy olyan kísérleti szőlőtelep létrehozása, ahol a floxérának ellenálló amerikai fajokat nemesítenének és termesztenének. Tekintettel azonban arra, hogy ennek fnanszírozására az egyesület nem talált forrást, a telep létrehozása ekkor még meghiúsult. A Zala megyei Gazdasági Egyesület ugyanakkor igyekezett felkészíteni a szőlőtermelőket a védekezésre. Ennek négy formáját propagálták: a szőlő szénkéneggel való kezelését, az amerikai fajták elterjesztését, a futóhomokra való telepítést és a szőlő vízzel való elárasztását. A Keszthely környéki szőlőhegyek esetében az első két módszer jöhetett számításba, azonban az amerikai szőlőfajták elterjedése nem valósult meg, mert a gazdák nem ismerték őket és nemesítés nélkül egyébként is gyenge minőségű szőlőt és bort hoztak. A szénkéneggel való kezelés azonban kezdett elterjedni. Ez az eljárás akkoriban a következőt jelentette: a floxérával ellepett szőlőtőke gyökere körül a földbe évente egyszer vagy kétszer, egy erre a célra készült fecskendő segítségével juttatták be a szénkénegnek nevezett, illékony és mérges gázokat kibocsátó anyagot, amely a földbe jutva kezdett el párologni. A szénkéneg-pára megmérgezte és részben kiölte a károkozót, de sosem tudta teljesen kiirtani, ezért ezt az eljárást úgy is nevezték, hogy gyérítés.26 A méreganyag ugyanakkor a szőlőt nem károsította. Az eljárás tehát biztos védelmet nem jelentett, de a kezelés lehetővé tette, hogy a floxérát annyira gyengítsék, hogy annak a szőlő már ellent tudjon állni és megfelelő termést tudjon hozni. Ugyanakkor azonban az eljárásnak komoly költségei is voltak, melyek megdrágították a bortermelést, a szegényebb gazdák pedig nem is tudták megfizetni.

A floxéra Gyenesdiást 1889-ben lepte meg, s szőlőit gyakorlatilag egy-két éven belül csaknem teljesen kipusztította. Ennek bizonyítéka, hogy a gyenesdiási hegyközség 1899-ben bejelentette megszűnését és feloszlatta önmagát. Döntésüket Zala Vármegye Közigazgatási Bizottsága 1899. április 11-én alaki okok miatt még elutasította, december 11-i ülésén viszont már jóváhagyta. Hasonló lépésre szánta el magát Balatongyörök és Vonyarcvashegy hegyközsége is.27 Elképzelhető, hogy egy település életében milyen törést és egzisztenciális válságot okozhatott az, hogy a fő megélhetési forrást jelentő hivatás szinte egyik napról a másikra lehetetlenné vált. Bár konkrét forrással nem rendelkezünk arról, hogyan élték meg a községek ezeket a válságos éveket, Gyenesdiás esetében beszédes az a már említett adat, mely szerint a község lakossága 1900 és 1910 között több száz fővel csökkent. Az elvándorlás nyilván már az 1890-es években elkezdődött, s ahogy láttuk a népszámlálási adatokból (1. táblázat) a népesség növekedése már soha nem érte el az 1890 előtti mértéket. A nehéz helyzetbe került gazdák úgy is megpróbálták átvészelni a válságot, hogy a szőlőművelésről áttértek a kertművelésre, gyümölcs- és gabonatermesztésre, valamint állattenyésztésre. A gabonatermesztés azonban a rossz talajviszonyok és a törpebirtokok sokasága miatt nagyon kevés jövedelmet hozott, jóval eredményesebbnek bizonyult a szarvasmarha-tenyésztés.

Az 1885-ben elhatározott kísérleti szőlőtelep végül 1888-ban – igaz már megkésve – érkezett a megvalósulás stádiumába. 1886. április 16-án a gazdakör közgyűlésén Csanády Gusztáv azt a javaslatot tette, hogy „gróf Festetics Tasziló úr Őméltósága, mint körünk tiszteletbeli elnöke, a kör vezetősége útján kerestessék meg, engedne egy körülbelül két holdnyi szőlőnek alkalmas és Meszesgyörök közelében fekvő területét évi haszonbér fizetése mellett át, azon célból, hogy ott a köz a tervbe vett amerikai szőlőtelepet létesíthesse”.28 Festetics válaszában beleegyezett ebbe, sőt még bérleti díjat sem kért. A telep felügyelője Riedl Ödön, Festetics keszthelyi gazdatisztje lett, helyettese pedig Bucsy József meszesgyöröki tanító. A telep kialakítása és művelése 1888 decemberében kezdődött el, s 1889 tavaszán történt a beültetés. 62 ezer darab Riparia, 2 ezer darab Herbemont, 2 ezer darab York-Madeira és 50 darab Canada szőlővessző került ültetésre. Riedl 1889 decemberében tett részletes jelentést, e szerint az ültetés sikerült, melynek eredményeként a következő évben már 20 ezer darab olyan Riparia-oltványt forgalmazhattak, amely a kísérletek alapján ellenállt a floxérának.

1890-ben, a floxéra-csapás mélypontján a Zalamegyei Gazdasági Egyesület felállított egy bizottságot, amely a balatonfelvidéki szőlőtermelés jövőjéről készített elemzést. A bizottság tagjai ismert földbirtokosok voltak: Nedeczky Jenő, Hertelendy Ferenc, Bogyay Máté, Deininger Imre, Skublics Gyula, Csanády Gusztáv, Hensch Árpád, Csigó István, elnöke pedig báró Putheány Géza lett. A bizottság elemezte a táj éghajlatát, domborzati és talaj adottságait, népesedési viszonyait, és a kérdésben hosszú távú stratégiai döntést hozott: „Nem szenved tehát kétséget, hogy a köznépnél oly nagy becsben álló szőlőművelés a Balatonmellékre nézve a legalkalmasabb, semmi más termelési ággal nem helyettesíthető, avagy pótolható, s ezért fenntartása a vidékre nézve életkérdés. Ezen okból, és minthogy különben is a szőlővel beültetett területeken, valamint a szőlőtermeléssel járó beruházásokban nagy nemzeti vagyon van letéve, mely hacsak lehet megmentendő, minthogy továbbá egy már meghonosult és a nép hajlamainak megfelelő termelési ágat fenntartani sokkal könnyebb, mint újat meghonosítani: a bizottság javaslata elsősorban oda terjed, hogy a Balatonmellék szőlőtermelése mindazon területeken, melyek a szőlőtermelésre alkalmasak, a rendelkezésre álló eszközökkel okvetlenül fenntartandó.”29 A bizottság tehát a kipusztult szőlőterületek újraélesztése és a vidék regenerálása mellett tette le a voksát. E célból javasolták a Balatonmelléki Szőlőtermelők Egyesületének létrehozását, mely szervezet koordinálta volna ezt a munkát. Forgalmazza a nemesített oltványokat, biztosítja a szénkéneg ellátást, gondoskodik a gazdák képzéséről és minden rendelkezésre álló eszközzel küzd a floxéra ellen.

A gyékényszövés hosszú ideig kiegészítő tevékenységgé vált (GyDA)

Mindezek mellett éppen Gyenesdiás lett az a hely, ahol sikerült egy alternatív megélhetési forrást találni, s ennek felderítése Kárpáti János igazgató-tanító nevéhez fűződik. Észrevette, hogy a Balaton-parton milyen óriási mennyiségben terem a sás és a gyékény, melyekből hozzáértő munkáskezek értékesíthető háziipari termékeket tudnának készíteni. Elképzeléseit tettek követték, és az 1900-as évek elejére a községben komoly gyékényszövő kisipar alakult ki, ahol sok, távolabbról ideérkezett személyt is kiképeztek a helyi mesterek. 1908-ban például a tanfolyamon már 60 fő vett részt, akik reggeltől estig a gyékényszövés mesterségét tanulták.30 Még a környék országgyűlési képviselője is meglátogatta a műhelyt, aki közölte velük, hogy szeretne Keszthelyen egy kiállítást szervezni az elkészült termékekből. Ez tehát egy olyan lehetőség volt, ahol az ügyesebbek a gazdálkodás mellett kiegészítő keresetet tudtak maguknak biztosítani.

A századfordulóig a Keszthely környéki hegyközségek közül a válságon leginkább Cserszegtomaj tudott túllépni elsősorban kedvező földrajzi adottságai miatt. Balatongyörök, Vonyarcvashegy és Gyenesdiás nem tudott ilyen fejlődést felmutatni, népességük nem növekedett vagy kismértékben csökkent, lakóik közül sokan éltek szegénységben.

6. táblázat Négy keszthely környéki hegyközség népességének változása 1869 és 1920 között

2. ábra a keszthely környéki hegyközségek népességének változása 1869 és 1920 között

A grafikonok ívén is látható, hogy a századforduló után Cserszegtomaj népessége újra lendületesen, míg Gyenesdiásé kis mértékben növekedni kezdett, Balatongyörök és Vonyarcvashegy pedig a stagnálás jeleit mutatta. Gyenesdiás esetében kétségtelen, hogy a századfordulón egy máig tartó sikertörténet indult meg, a településen a fürdőkultúra meghonosodása hozott komoly változást.

Gyenesdiás fejlődése a századfordulón, a vasút és a fürdők története31

Lóczy Lajos az európai hírű földrajztudós, aki munkásságnak egy jelentős részét a Balaton kutatásának szentelte, mesélte el a következő anekdotát: „Egyszer azt magyarázgattam Siófok piacán valamelyik budapesti vendégemnek, hogy a balatoni ember csak akkor megy a vízbe, ha beleesik vagy dolga van benne, de a maga mulatságából nem igyekezik a Balatonba. Erre egy utánunk ballagó polgár megszólalt a társához: »ejnye, be igaza van a tekintetes úrnak!« Megfgyeltem egy negyedszázad alatt, hogy az idevalósi egyáltalán nem kultiválja a Balatont, mint fürdőt.” – írta Lóczy.32 Valóban a gyenesdiásiak sem azért kezdtek fürdő építésébe, mert maguknak akartak szórakozóhelyet létesíteni, hanem az idegenforgalom fellendítése érdekében. A fürdő megépítésének kezdeményezője, a falu iskolaigazgatója, Kárpáti János is megemlíti önéletírásában, hogy amikor felvetette az ötletet, a helybeliek kezdetben idegenkedtek, s csak akkor adták be a derekukat, amikor látták, hogy több keszthelyi polgár is támogatja a vállalkozást. Pedig Gyenesdiás község jellegénél fogva igen alkalmas üdülőfalunak, erről a helyi lap is szemléletesen írt: „Gyenesdiást a természet elsőrendű fürdőhelynek teremtette, de az ősmagyar közöny miatt csak nemrég lett belőle fürdő. Valamikor Gyenes is külön község volt, Diás is. A két község egyesítéséből származott Gyenesdiás. Két magyar vezér nevét viseli a község. A pogány nevek is kétségtelenül arra utalnak, hogy Árpád népe telepedett le itt, a Balaton partján, az ősmagyarok kedves helyén, a víz mellett. Azóta is derék, jóravaló magyar nép munkás keze műveli az áldott földet.

Gyenesdiás szépséges hegyközség. Ebben nincsenek egymás mellé zsúfolt, poros utcákra néző fasorok. A fehérre meszelt lakóházak egy-egy telek közepén, szélén, végén húzódnak meg hatalmas diófák s más viruló gyümölcsfák bólintgató, árnyat adó lombjai alatt. Egyik hajlék a másiktól jó kődobásnyira van úgy, hogy nem hallatszik át a szomszéd lármája.

A kellemes hegyközségben fákkal szegélyezett, jól karbantartott utak terjednek szerteszét, amelyeken ritkán fordul meg egyik-másik gazdának a szekere. Ezért az egész községet valami fenséges idegcsillapító csend, teljesen pormentes levegő, a tengernyi szőlő, az egymás mellett sűrűn pompázó fák, virágok, növények édes lehelete teszi kiválóvá az összes balatoni fürdők között”33 – írta a településről az egyik keszthelyi újság 1909-ben.

A fürdő építésével párhuzamosan több infrastrukturális beruházás is tör- tént a községben. Az 1890-es években fejlődött a faluban a postai szolgálta- tás. Ekkor a küldeményeket levélhordó szállította, aki kocsipostával járta végig a Keszthely környéki falvakat, Gyenes- diást, Vonyarcot, Györököt. Útközben postai értékcikkeket is árusított, majd az összegyűjtött küldeményeket beszál- lította Keszthelyre, ahonnan a vasút továbbította. Ekkor jutott Gyenesdiás telefonhoz is, 1909-ben kapcsolódott be a bala- toni körtelefonhálózatba, az északi parton fekvő falvak közül Tapolca és Keszthely után elsőként!34 A telefon a postán volt elhelyezve, segítségével már táviratot is lehetett küldeni. Ez úgy történt, hogy a postahivatalból betelefonáltak Keszthelyre, s onnan küldték tovább a táviratot telexen.35 A telefonálás díja 1 korona volt 5 percenként, helyi hívásként lehetett elérni a tó környéki, bekapcsolt településeket, valamint Veszprémet, Székesfehérvárt és Nagykanizsát. A távolabbi településeket interurbán hívással lehetett tárcsázni. A postame- steri hivatal teendőit a századforduló idején a falu tanítója, Kárpáti János és felesége látta el.

A vasúthálózatba Gyenesdiás a Keszthely-Tapolca vonal kiépítésekor kapcsolódott be 1903-ban. (IV. színes tábla) Ez nagy lehetőség volt a falu számára, mert így a turisták és a vendégek könnyebben eljuthattak a településre. A fejlődés e lépcsői egyre inkább bekapcsolták a falut az ország vérkeringésébe. Ekkor merült fel a parti fürdő építésének gondolata Kárpáti János fejében, azonban egyszerre több problémával is szembe kellett néznie. A széles nádrengeteg miatt a vízpart gyakorlatilag megközelíthetetlen volt. Geomorfológiai szempontból ugyanis Gyenesdiás egy abráziós teraszon helyezkedik el, enyhe lejtésű, homokos, dolomitmurvás teraszon, déli, szélcsendes, napsugárzásnak jól kitett fekvéssel.36 Vízpartja azonban különbözik például a szomszédos balatongyörökitől, amely egy nagyobb ellenállóképességű kőzetekből felépített halomgerincen fekszik, amely egészen benyúlik a partszegély síkjába.37 Ebből következően a balatongyöröki part jól megközelíthető, szilárd talajú, fürdőhely kialakítására alkalmasabb. Ezzel szemben a gyenesdiási partszegély laza talaja miatt mocsaras, lápos, nádassal borított, ezért a nyílt víz nehezen megközelíthető. Tovább bonyolította a helyzetet az, hogy a part területe nem a falusiak, hanem a Festetics család tulajdonát képezte, a jobbágyfelszabadítás idején ugyanis a parti területek általában a földesurak birtokában maradtak. A fürdő megépítésekor tehát egyezkedni kellett a tulajdonos képviselőivel is.

A fürdő megépítése érdekében a szervezkedés 1904-ben indult meg. Kezdeményezője a már említett Kárpáti János igazgató-tanító volt, aki – mint azt láttuk – egyébként is igen sokat tett Gyenesdiás érdekében. Az ő ötlete volt a fürdő megépítése, s ennek érdekében hívta össze a falu jobb módú gazdáit és a településen telekkel bíró keszthelyi tulajdonosokat. Az előbbiek között volt Fáró György, Gyutay János, Major Ignác, Horváth Antal, Németh Géza, Papp Ferenc, Pöntör Ferenc, Sényi József, Tüttő György, Lakits Manó és Renczes János. Utóbbiak között pedig Gaál József főgimnáziumi tanár, Götz Ede, dr. Illés Ignác, Lázár József, Riedl Ferenc bérlő és Sági János telekkönyv-vezető. Részvénytársaságot kívántak alapítani úgy, hogy a vállalkozásba belépők jegyzik a részvényeket és ezzel megteremtik a társaság anyagi alapjait. Egy részvény ára 20 korona volt, a szegényebbeknek nem is kellett készpénzt lefizetni, ők ugyanis munkájukkal – fuvarral, kő- és földhordással – törleszthették le a belépés díját.38 Így jött létre a Gyenesdiási Fürdő Egyesület 1906. június 29-én. Elnöke Kárpáti János, alelnöke Csanaki Antal helybeli gazda, titkára Pruska Ferenc segédtanító, pénztárosa pedig Farkas Márton vendéglős lett. Érdemes idézni az egyesület alapszabályából az ott megfogalmazott célokat: „Az egyesület célja, hogy Gyenesdiáson, a Keszthely mellett fekvő kies hegyközségben, a Balaton partján fürdőtelepet létesítsen, azt évről évre fejlessze. Ezzel a község lakosságának jó módját előmozdítsa, s általában, hogy nemzeti kincsünk, a Balaton partjának felvirágoztatásához hozzájáruljon. Végül, hogy a fürdő közönség érdekében közreműködjék.”39

A fürdőhely építése 1905 augusztusában kezdődött, oly módon, hogy a több száz méter széles nádrengeteget egy szakaszon kivágva a mocsaras Balaton partot kővel és földdel feltöltötték, s néhány méter széles bejárót készítettek. A bejáró nyílt víznél lévő vége kiszélesedett, oda kabinokat, öltözőket és pihenőt építettek. Kárpáti János így emlékezett minderre: „Mihelyt tehetségünk volt, sőt némi hitel igénybevételével is, új fürdőkabin csoportozatot építettünk a már meglévő 16 kabin mellé. Mivel pedig ekkor még a szigetünk kicsiny volt, a lég és napfürdőnek nem volt helye, pedig ez nagyon fontos a fürdőző közönségnek, úgy oldottam meg ezt a kérdést, hogy a meglevő kabincsoport mellé jobbról is, balról is épülő 14-14 kabin csoportot némileg lejtős, lapos tetővel láttam el és futószőnyeg alakú gyékénnyel terítettük be. Középen a tetőt korláttal választottuk el. Köröskörül pedig szilárd vasrudakra erősített dróthálót húztunk, hogy a nap és légfürdőt élvező közönség le ne potyogjon a tetőről heverés közben. A tető egyik fele aztán a férfaknak, másik fele pedig a nőknek szolgált nap és légfürdőül. Természetesen mindegyik oldalon kényelmes és korláttal ellátott deszkalépcső vezetett fel. Az így megoldott nap és légfürdő valóságos szenzációt keltett a környéken.”40 Most már csak a kultúrált vendégfogadó hiányzott a településről. Erre sem kellett sokáig várni, Farkas Márton vendéglős Budapestről ugyanis leköltözött és megnyitotta a Tulipán fogadót. (III. színes tábla) Farkas Márton 1859-ben született Vörs Somogy megyei községben. Fiatal korában a 20. honvédgyalogezredben szolgált, onnan a csendőrséghez került, ahol 21 hónapig szolgált. Utána a Festetics családnál 6 évet, báró Inkeynél 9 évet töltött, mint főkomornyik. A vendéglőipart 1900 óta űzte. Az első üzlete Budapesten volt, ahol 6 évig működött, majd 1906-ban Gyenesdiáson alapította a legelső szállót és vendéglőt, melyet 1924-ig saját vezetése alatt tartott. 1934-ben azonban ismét a saját kezébe vette a szálló és vendéglő üzemeltetését. A község életében nagy szerepet játszott, tagja volt a képviselőtestületnek is. Felesége Tasner Júlia, 1 leánya született.41 Később Töppel Mátyás vendéglős 1934-ben kapcsolódott be a gyenesdiási vendéglátásba. Felesége Simonits Ilona sokban hozzájárult sikeres vállalkozásához.

A Gyenesdiásra érkező látogatók tehát megszállhattak itt, de a falu magánházainál kialakított szállásokon is, s ez komoly jövedelemhez juttatta a helybelieket.

A fürdőélet fellendülésével párhuzamosan szükség volt a vasútállomás bővítésére is. Kellemetlenséget jelentett az, amikor előkelő vendégeknek kellett a nyílt sínek mellett álldogálniuk a vonatra várva. A falu megkeresésére, s a vármegyei törvényhatósági bizottság támogatásával 1907-ben a korábbi egyszerű bakterház mellé váróterem épült mellékhelyiséggel, így az utazóközönség nem kényszerült arra, hogy a vonat érkezéséig tartó időt a szabadban álldogálva és az időjárás viszontagságainak kitéve töltse el.42 Szükség is volt erre, az első világháború után ugyanis a fürdő egyre vonzóbb lett, sok ismert személy nyaralt itt. Többségük Budapestről érkezett, főként tisztviselők, tanárok és nyugdíjasok érkeztek. A budapestiek mellett nagy számban jöttek Keszthelyről, valamint néhány család az ország nagyobb városaiból érkezett, Győrből, Pécsről, sőt Nyíregyházáról is.43 Itt nyaralt többek között Kacsóh Pongrác, valamint Uray Tivadar a Nemzeti Színház és Maklári Zoltán a Vígszínház színésze is.44 Később Töpfel Mátyás vendéglős 1934-ben kapcsolódott be a gyenesdiási vendéglátásba. Felesége, Simonics Ilona sokban hozzájárult a sikeres vállalkozásához.

A fürdőélet megváltoztatta a falu arculatát is, hiszen megjelentek a városi, előkelőbb társadalmi rétegekből jövő családok. Nyaralásukba bepillantást enged a helyi lap egyik beszámolója, amely 1909-ben a pihenő vendégek szórakozásáról számolt be: „A gyenesdiási nyaraló és fürdőző közönség ismerkedési estélye, mely folyó hó 13-án tartatott meg, minden tekintetben sikerült. Volt vigasság, jókedv, fesztelenség. A legegyszerűbb toalettre pályadíj volt kitűzve. A nyertes szép leány könyörgésére azonban nevét most az egyszer nem hozzuk nyilvánosságra. Hajnalig tartott a vigasság és a tánc. A négyest 12 pár táncolta. 28 úri család nyaral ez idő szerint Gyenesdiáson. Ez oly rekord az alig egy éves fürdő életében, amilyennel az új balatoni fürdők közül alig dicsekedhetik egy is. Kitett magáért a Tulipán csárda vendéglőse, Farkas Márton is, mert egyszerű, de jó magyar konyháját, mely a mai drága világban igazán olcsónak mondható, no meg kitűnő gyenesdiási borait ugyancsak dicsérték a jókedvű vendégek.”45 A beszámoló szerint tehát az új fürdőhely nagyon gyorsan vonzani kezdte a vendégeket Gyenesdiásra. A fürdőegyesület azonban nemcsak a szezonban tevékenykedett, hiszen még a télen is rendezett mulatságokat, vélhetően a saját és a község lakóinak szórakoztatására. 1909 decemberében például táncmulatsággal egybekötött színi előadást rendezett, ahol A szobalány c. egyfelvonásos vígjátékot adták elő. Az érdeklődők a szereplők között a Kárpáti család több tagját is felfedezhették, Kárpáti Jánost, feleségét, valamint gyermekeit, Kárpáti Irmát és Zoltánt.46

A Gyenesdiási Fürdőegyesület 1928-ig, a tanítói állásából időközben nyugdíjba vonult Kárpáti János elnöklete alatt működött. A tisztújítás eredményeként az 1928. május 6-án tartott közgyűlésen Tirczka Károly nyugalmazott tábornokot választották meg az egyesület elnökévé. Tirczka 1870-ben született Pécsett. Középiskoláit Pécsett és Kecskeméten, a katonai iskolát Budapesten végezte. Katonai pályáját Pécsett az 52. gyalogezrednél 1890-ben kezdte, 1900-ban a zombori 6. honvédekhez került, 1909-ben a szegedi kerületi tiszti is- kola tanára lett, 1914. március végén a honvédelmi minisztériumba osztották be, ahonnan a mozgósításkor, mint a 19. honvéd gyalogezred II. menetzászlóalja parancsnoka a szerb frontra került, ahol októberben megsebesült. Mint rokkant visszatért a honvédelmi minisz- tériumba. A nemzeti hadsereg, majd a honvédség megszervezésében is részt vett és 1925-ben vonult nyugalomba. Kitüntetései: katonai érdemkereszt, III. oszt. katonai érdemkereszt, a hadiékítményekkel és kardokkal, ezüst és bronz Signum Laudis a kardokkal és 1925-ben őfőméltósága legfelsőbb elismerése. Felesége Vaszary Anna, 3 fa született.47 Gyenesdiáson telepedett le, s aktívan részt vett a fürdőegyesület életében, melynek az említett tisztújí- táskor az alelnöke György Ferenc birtokos, a vármegyei közgyűlés tagja lett, titkára pedig Prédl János nyugalmazott főjegyző. A választmányi tagok között a közéletből ismert szemé- lyek foglaltak helyet, s ez a fürdő presztízsének emelkedéséről tanúskodik. Választmányi tag lett Dorsch Károly MÁV főfelügyelő, vitéz Eötvös Sándor tanácsnok, Fasching Antal nyug. rendőrfelügyelő, Gebauer Béla miniszteri tanácsos, dr. Hantal József postaigazgatósági tit- kár, Moray István magántisztviselő, Moizer Imre és Radich Gyula táblabírók, Pintér Dénes gimn. tanár, Radich Ákos nyug. építészeti főfelügyelő, dr. Szalay Sándor kormányfőtanácsos és dr. Székely Endre járásbíró. A felsoroltak többsége a fővárosban lakott, sok köztük a nyug- díjas, akik nyilván szívesen töltötték itt a szabad idejüket. Rajtuk kívül néhány helybeli is a választmány tagja lett, így Fodor Ferenc, Gyutai Kálmán, if. Szabó József gazdák, Hettyei Lajos földbirtokos és Pruska Sándor segédjegyző. Hernád Tibor idézett művében arra utal, hogy némi feszültséget jelentett a jómódú fővárosiak és a helybeliek közötti társadalmi különbség, amely a fürdőhasználatban is megmutatkozott.48 Utóbbiak például csak a nap meghatározott szakában fürödhettek, a legalkalmasabb órák az előkelőbbeknek volt fenntartva. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a budapesti, középosztályhoz tartozó személyek jelenléte emelte a fürdő presztízsét, s jelentős többletbevételhez juttatta a helybelieket, hiszen az ő áruikat, boraikat fogyasztották, alkalmaztak szolgálókat, s igénybe vették a szolgáltatásaikat. Az 1920-as évek elejének nehéz gazdasági körülményei között ennek óriási jelentőséget kell tulajdonítani, hiszen ekkor, akárcsak az 1930-as évek elején beköszöntő gazdasági válság mi- att Magyarországon a falusi lakosság jelentős része élt a nyomorszinten. A jómódhoz szokott polgárság itt is igényelte a kényelmet, s ez a fürdő folyamatos fejlesztésében is megmutatko- zott. Az 1920-as évek végén az egyesület már büszkén jelentette, hogy milyen munkát végzett az elmúlt években. E szerint a fürdőszigetet kibővítették és 17 új kabint építettek. A régieket átépítették és korszerűsítették. A fürdőhöz vezető, nádason áthaladó utat rendezték, parkosítot- ták és padokkal látták el. Mindennek köszönhetően az 1929-es évben 350 állandó vendégüket fogadhatták, melyből az egyesületnek nyeresége is származott. Ebből a pénzből 300 pengőt a községnek juttattak, részben az első világháborús hősi emlékmű felállításának költségeire, részben a községi iskola kerítésének rendbehozatalára.49 A jövőre nézve további fejlesztéseket vettek tervbe, így a fürdőhöz vezető út további kiszélesítését (3 méterről 14 méterre) és fásítását. A Tirczka Károly által jegyzett beszámoló végül azt is jelentette, hogy „az egyesület saját maga erejéből tartja fenn magát, nem szorul támogatásra”. Ennek azonban az is a következménye – írja – hogy a fejlesztéseket is önerőből hajtja végre, ezért azok „csak lassan, lépésről lépésre” valósulhatnak meg.50

Gyenesdiáson azonban nemcsak egy fürdő létezett. A források hiánya miatt nehezen rekonstruálható, hogy a másik mikor jött létre. Mindenesetre néhány évvel a Kárpáti- féle fürdő létrejötte után a község algyenesi részén az ott birtokos 14 helyi polgár vezetésével egy kisebb, önálló magánfürdőt hoztak létre.51 Ezt kezdetben kifejezetten a saját céljaikra alapították, s hozzá ők is megszerezték a partot birtokló Festetics birtok bérleti jogát. Egyesületté csak jóval később, 1932. június 5-én váltak, Gyenesi Balatonfürdő Egyesület néven. Ennek azok a polgárok lettek a tagjai, illetve azok alapították, akik az algyenesi parton saját telekkel rendelkeztek és ezen a részen egy új strandfürdőt akartak kialakítani. Hernád Tibor idézett művében megemlíti, hogy e magánfürdő létrehozói 1906-ban 2000 koronás részvényeket bocsátottak ki, s ennek bevételéből fedezték kiadásaikat, s egy ilyen részvény másolatát is bemutatja.52 Állítását azonban kétkedéssel kell fogadnunk. Szinte teljesen kizárható, hogy 1906-ban 2000 koronás részvényeket bocsátottak ki, akkor ez az összeg ugyanis irreálisan magas lett volna erre a célra, hiszen ennek az értéke egy több holdas birtok árával volt egyenlő. Összehasonlításul kínálkozik a Kárpáti János által alapított másik egyesület, amelyet ugyanebben az időben 20 koronás részvényekkel alapítottak. Kárpáti visszaemlékezései szerint annak jegyzése is gondot okozott a falusiaknak, sokan a munkájukkal törlesztették le az összeget. Ennek a másik, jóval nagyobb strandfürdő területnek a kiépítése összesen 1600 koronába került.53 Kizárt tehát, hogy akkor a község gazdái 2000 koronás részvényeket – ráadásul többet is – jegyeztek volna az 1900-as évek elején. A dolgot rejtélyessé teszi, hogy a mel- lékelt képen valóban látható az 1906-os évszám és a 2000 koronás érték, ennek az lehet a magyarázata, hogy a részvényt vagy korábban nyomtatták, s az összeget később vezették rá, vagy a részvényt később bocsátották ki, de dátumként a fürdő létrehozásának évét vezették rá. A bemutatott részvényen egyébként Bakó Gyula veje, Gebauer Béla aláírása látható, aki az 1930-as években lett az egyesület elnöke, tehát semmiképpen nem írhatott alá egy 1906-ban kibocsátott részvényt. Ha valóban 2000 korona összeggel alapítottak részvényeket, akkor annak legvalószínűbb ideje az 1920-as évek eleje. Az első világháború után ugyanis a korona a gazdasági nehézségek miatt erősen infálódni kezdett, s a pengő 1927-ben történt bevezetéséig sokat vesztett az értékéből. Ekkor 2000 korona ért körülbelül annyit mint két évtizeddel korábban 20 korona. Ha ezt a legvalószínűbb feltételezést fogadjuk el, akkor abból az is kiderül, hogy a két fürdőt azonos időben, 1906-ban alapították és építették.

Gyenesi Balatonfürdő Egyesület alapítói részvény (1906 ?)

A 2000 koronás részvény utólagos, háború utáni kibocsátását támasztja alá az 1932-es egyesületi jegyzőkönyv is, amely a következőképpen fogalmaz céljaikat illetve a magánfürdő múltját illetően: „A megjelentek már két évtized előtt igyekeztek Gyenesdiás község algyenesi részén a Balaton nádasának feltöltésével és hozzá vezető út megépítésével, közös erővel magánfürdőhelyet létesíteni, hogy családtagjaiknak és egyéb hozzátartozóiknak a Balaton üdítő és gyógyhatású vizében a fürdést lehetővé tegyék. Ez, a világháború alatt évekre megakasztotta igyekezetük az utolsó években újból kifejezésre jutott abban, hogy az elhanyagolt mólójukat rendbehozták, az ismeretlen romboló egyének által széjjelhordott fürdőkabinjaikat közös erővel ismét felépítették és anyagi erejükön felül hozott áldozatokkal megvalósították régi vágyukat, egy közös tulajdonukat alkotó családi fürdőhely megalkotását.”54 Ekkor már a fürdőhelyet nemcsak saját használatra tervezték, hanem vendégek számára is. A szóban forgó balatonparti sávban ekkor már 28 személynek volt 43 résznyi telke, köztük voltak helybeli lakosok és máshol, elsősorban Budapesten élő tulajdonosok is. Az egyesület elnökévé Gebauer Béla MÁV főfelügyelőt, budapesti lakost választották meg, igazgatóvá Kránicz János, ellenőrré Horváth János, míg jegyzővé Kocsis János gyenesdiási gazdákat. A választmány tagjai lettek: Banicz Sándor keszthelyi lakos, id. Kocsis János, Németh János, Németh Lajos, Lakits Manó, Őri János, Papp Ferenc, Stefanics György, Varga János gyenesdiási lakosok, továbbá Oppel Ernő és Deák János soproni, valamint Oppel Imre budapesti lakos.55 Megnyitó beszédében az elnök kifejtette abbéli reményét, hogy az egyesület a „Balatonkultusz komoly harcosaként” fog tevékenykedni.56 A tagok tó iránti szeretete és ebből fakadó áldozatvállalása egyébként az idézett jegyzőkönyvi részletből is jól kivehető.

Az 1930-as évek végén tehát Gyenes- diáson két fürdőegyesület működött, a Kárpáti János által alapított, amelynek elnöke ekkor már nem Tirczka Károly, hanem dr. Hantal József postaigazgató volt és a gye- nesi, továbbra is Gebauer Béla vezetésével, aki le is telepedett a községben. 1939-ben az előbbinek már 222 tagja volt, az évi bevétele pedig meghaladta az 1300 pengőt, míg az utóbbi 32 taggal működött évi 400 pengő körüli bevétellel.

Végezetül meg kell említeni, hogy létezett Algyenesen egy kis magánfürdő is, melyet a 20. század elején hozott létre Bita Dezső, budapesti bencésrendi tanár, akinek nyaralója volt a faluban. Egyházi emberként illetlen dolog lett volna a fürdőzők közé vegyülni, ezért a telke végén néhány falusi ember segítségével lejáratot építtetett a tóra.57 Az egy méter széles, kb. 40 méter hosszú lejáró végén keskeny móló vezetett a vízbe, melyre egy kis kabint is emeltek. Az ingatlant, melyen a Bita-fürdő található 1933-ban vásárolta meg a Soproni Evangélikus Teológiai Otthon, melyben ma az egyház Kapernaum nevű üdülője és szeretetotthona található.

Gyenesdiási képeslap 1911-ből Dornyai Béla HONISMERTETŐ – képeslapsorozatából

Gyenesdiás fürdői mellett más nevezetességek is szolgálták a pihenni vágyókat, melyek közül meg kell említeni a község határában, a Vonyarcvashegyhez közeli oldalon eredő, Szent Jánosról elnevezett forrást, amely a földfelszín repedéseiből tört elő.58 Ez a forrás valójában egy forráscsoport, ugyanis környezetében több helyen is feltört. Olyan bővizűek voltak, hogy az összefolyásukból keletkezett patak még egy malmot is hajtott, a Bujtor-féle malmot. A forrás onnan kapta a nevét, hogy 1828-ban egy Talabér János nevezetű nemesem- ber kőből faragott, Nepomuki Szent Jánosról elnevezett keresztet építtetett a kifolyásánál. „A diási Szent János forráskút kitűnő vizét az odavaló nép nagyon kedveli, és azt a messzebb fekvő házakhoz is elhordják. Nyáron a fürdővendégek is nagy előszeretettel keresik fel gyógyhatásúnak mondott vizét, melyet a Balatoni Szövetség még a háború előtt gondozásba vett és így a kedves Gyenesdiás egyik megbecsülésre méltó nevezetességévé avatott” – írta Dornyai Béla a forrásról az 1920-as évek végén.59 A forrás környékének rendbehozatala és a kőkereszt felújítása a Balatoni Szövetség érdeme, a szervezet ugyanis belekezdett egy programba, amelynek keretében a tó környéki forrásokat igyekezett rendbe hozni, s ennek keretében elsőként a Szent János forrásra került sor. A felújítás nehezen indult meg, ugyanis a környező birtoktulajdonosok kezdetben rossz szemmel nézték a tervezett változtatásokat és meg is akadályozták azokat. Ekkor azonban a kerület országgyűlési képviselője a Balatoni Szövetség nevében felkarolta az ügyet, amely így alispáni határozattal zárult megnyugtatóan. Érdemes beleolvasni a képviselő 1909-ben írott levelébe, amely szemléletesen tudósít a korabeli állapotokról: „A Balaton mellett való turista forgalomnak rendkívül nagy előnye lenne az, ha a tavat körülfutó közutak mentén levő forrásokat jó karba hoznók, hogy a turista, az utas, a kiránduló tiszta vízhez jusson, s a nyári melegben felüdüljön. Gyenesdiás község határában az állami út mellett egy bővizű forrás van, amelyet a szomszédok emberemlékezet óta vízmerésre és állatok itatására használnak. A forrás körülete botrányosan piszkos, mert az állatokat a víz mellé hajtják. Azoknak hulladékát az eső a forrásba mossa.

Kárpáti János ottani főtanító, Sági János keszthelyi telekkönyvvezető urakat, tagtársainkat megkértük, hogy a forrás körül szíveskedjenek rendet teremteni. Egy ízben kimentek a hely színére, az érdekelteket összehívták, segítségükkel árkot akartak húzatni, hogy az eső a szemetet a vízbe ne sodorja. A forrás körül levő iszapot fel akarták töltetni, fákat akartak ültetni, asztalt, padokat elhelyezni, hogy a forrás a Balaton vidéknek egyik kedves, keresett pontja lehessen.

A forrás szomszédságában lakó Csörnyei Mihály, Csörnyei János és Pórel Antal azonban minden munkálat ellen tiltakozott, s olyan fenyegető állást foglalt el, hogy a forrás rendbe hozásáról kénytelenek voltunk lemondani.”60 A szomszédos gazdák ellenállása már csak azért is érthetetlen, mert a forrás felújítása nem jelentette jogaik korlátozását. Ők továbbra is használhatták állatitatásra a forrást oly módon, hogy annak vizét egy betonvályúba terelve, elvezették kicsit távolabbra, így az állatok nem szennyezték a forrás közvetlen környékét. Az alispáni rendelet végül ezt a megosztást mondta ki,61 melynek eredményeként a Balatoni Szövetség a forrás környékét szépen felújította, fákat, cserjéket ültettek, padokat helyeztek ki és így a tiszta vizű forrás kulturált pihenő és felfrissülő hellyé változott, ahogy arról Dornyai Béla is megemlékezett fent idézett soraiban.

Az első világháború

1914. július 29-én közölték az országos lapok Ferenc József császár és király szózatát a birodalom népeihez, amelyben bejelentette a háború kitörését, s amelynek néhány szava szállóigévé vált: „Mindent megfontoltam és meggondoltam.” Az első világháború Gyenesdiáson is ugyanúgy éreztette a hatását, mint a legtöbb magyarországi faluban: a férfaknak be kellett vonulni katonának. Ez azt eredményezte, hogy az otthon maradottak egyre nehezebben tudták földjeiket megművelni. Ez a gond különösen akkor jelentkezett, amikor láthatóvá vált, hogy a háború nem fog befejeződni őszre, ahogy azt a német uralkodó ígérte: „mire a levelek lehullanak, hazatérnek a katonák”, hanem évekig fog tartani.

A keszthelyi járás főszolgabírója 1915 február-jában még azt jelentette feletteseinek, hogy a háború nem lát- szik a gazdálkodásban, Keszthelyen és a három szomszéd hegyközség határaiban „a kisbirtokosok művelése alatt álló mezőségen sem látszik nyoma a hadviselésnek, mert az ősziekkel elvetett terület most is megfelel a korábbi években bevetett terület arányának. Hogy azonban a tavaszi vetésekre hagyott területek megmunkálása nem ütközik-e akadályokba nem tudhatni. Általában megállapítható, hogy munkáshiány egyenlőre nem mutatkozik.”62 A későbbiekben azonban egyre határozottabban vált érezhetővé a munkáshiány, melyet a kormányzat úgy próbálta meg ellensúlyozni, hogy a hadifoglyokat kihelyezték a falvakba, ahol munkát kellett végezniük. A szökésüktől nem kellett tartani, hiszen nyelvismeret, s a hatalmas távolság miatt például az orosz hadifoglyoknak nem volt hova menniük. A hadifoglyokat úgy osztották be a községekhez, ahány főt azok kérelmeztek. Zala megyében nagyobb számban dolgoztak, s arról sajnos nincs adatunk, hogy Gyenesdiásra hány került belőlük, de néhány orosz hadifogoly biztosan volt, ugyanis egy anyakönyvi bejegyzés szerint 1918. október 31-én Gyenesdiáson elhunyt Vaszilie Kasztenka orosz hadifogoly tüdőgyulladásban.63 1918-ban pedig kimutatás is készült azokról a községi tulajdonosokról, akik a földjüket nem tudták megművelni.64 Ezek a nagyobb birtokokkal rendelkező családok voltak, akik egyébként is napszámmunkásokat alkalmaztak, ezúttal azonban hiányzott a munkáskéz. Az összeírásban Gyenesdiáson 29 ilyen birtok szerepelt, közte if. Gyutai Antalné és Gyutai János 8-8 holdas birtoka volt a legnagyobb, 6 holdas telekkel többen is rendelkeztek: Renczes Jánosné, Varga János, Gyutai Kálmán, Kláminger János és Ferenc, Szabó Imréné, míg a többi 2-4 holdas birtok volt. Feltüntették az elvégzendő munka fajtáját is, ezek között a legtöbb esetben a kapás növények elrakása és a tavasziak elvetése szerepelt.

Sok család támogatásra és gondoskodásra is szorult, természetesen főleg azok, amelynek tagjai a fronton harcoltak vagy el is estek. Hozzátartozóikról a községben felállított hadisegély véleményező bizottság gondoskodott. Ebben Kárpáti János, Bujtor János, Kocsis János, Őri János községi bíró és György Ferenc körjegyző vett részt.65

A gyenesdiási, balatongyöröki és vonyarcvashegyi bevonultak legnagyobb részt a 20. és a 48. császári és királyi gyalogezredbe kerültek. E két katonai alakulat rokon volt abban az értelemben, hogy mindkettő körlete Zala megye területére esett, központjuk Nagykanizsán volt elhelyezve. A két ezred egyszerre tett esküt, 1914. augusztus 9-én, s két nappal később már meg is kezdődött a hadszíntérre szállításuk.66 A 48. gyalogezred Galíciában került harcérintkezésbe, az orosz határszakaszon. A háború e korai szakaszában az ismeretes hadvezetési hibák és tévedések67 miatt az orosz hadsereggel szemben felvonult osztrák-magyar haderő rendkívül nagy veszteségeket szenvedett. Már az első összecsapások rendkívül súlyosak voltak, melynek eredményeként 1915 elejéig a 48. gyalogezred vesztesége meghaladta a 100 %-ot, azaz teljes saját létszámának megfelelő emberveszteséget szenvedett.68 Sajnos ez nem jelentette összes háborús veszteségét, hiszen folyamatos feltöltésekkel az ezred végigharcolta a háborút, s 1917-ben már az olasz fronton küzdött, Isonzónál.

A hivatalos anyakönyvi bejegyzések szerint a Balatongyörökről, Vonyarcvashegyről és Gyenesdiásról származó katonák közül a következők estek a háborúban:

7. táblázat a vonyarcvashegyi körjegyzőség községeinek első világháborús hősi halottai

Név	Alakulat	Életkor	Halál ideje	Halál helye	Halál oka
Bécsi János	20. gyalogezred, tartalékos	30	1915. január 12.	Wabruda (Galícia)
Bódis József	20. gyalogezred, honvéd	31	1915. október 19.	Boguslawska (Oroszo.)
Borda Pintér János	20. gyalogezred, népfölkelő	18	1916. február 21.	Boguslawska (Oroszo.)
Bödör Kálmán	3. tábori vadászzlj, járőrvezető	22	1917. augusztus 7.	Cizta (Galícia)
Böröczi János	211. gyalogezred, honvéd	30	1915. augusztus 27.	Huta-i csatatér (Galícia)
Fáró Imre	20. gyalogezred, népfölkelő	18	1917. július 3.	Kostanjevica (Osztrák tengermellék)
Fáró József	20. gyalogezred, honvéd	21	1915. március 17.	Wola Michona-i csatatér
Fisztom János	19. hegyi tüzér ezred	18	1917. január 27.	Pjesi (Albánia)	mocsárláz
Fodor János	20. gyalogezred, népfölkelő	37	1917. szeptember 6.	Selo melletti csata (osztrák tengermellék)
Gombkötő János	20. gyalogezred, honvéd	24	1917. augusztus 5.	Mordzinei csata (Bukovina)
Gulyás György	48. gyalogezred, gyalogos	28	1915. február 28.	Kazimierz (Galícia)
Gyutai János	48. gyalogezred, népfölkelő	29	1916. április 14.	?	tüdővész
Horváth György	64. gyalogezred, népfölkelő	20	1917. augusztus 28.	Lipicza -i csata (Osztrák tengermellék)
Horváth János	20. gyalogezred, népfölk. őrmester	36	1915. január 16.	Morvafehértemplom
Horváth Kálmán	48. gyalogezred, honvéd	27	1914. október 25.	Zwornik (Bosznia)	hasi hagymáz
Horváth Mihály	1. gyalogezred, népfölkelő	42	1916. február 3.	Tresjevo (Montenegró)
Kalmár Ferenc	20. gyalogezred, népfölkelő	30	1915. július 22.	Bystrica (Oroszo.)
Kis Orbán	48. gyalogezred, népfölkelő	26	1915. június 27.	Bobrka (Galícia)
Kopácsi Ferenc	20. gyalogezred, népfölkelő	39	1916. július 9.	„északi hadszíntéren”
Major János	20. gyalogezred, gyalogos	36	1917. május 23.	Kostanjevica (Osztrák tengermellék)
Móricz János if.	20. gyalogezred, gyalogos	18	1915. október 18.	Boguslawska (Oroszo.)
Móricz Vendel	48. gyalogezred, népfölkelő	19	1915. december 6.	Weinberg
Nagy Ferenc	20. gyalogezred, népfölkelő	35	1914. november 21.	Giebló-i csatatér
Palaczki György	48. gyalogezred, őrvezető	21	1914. szeptember 28.	Tuzla (Bosznia)	sebesülés
Pandur Ferenc	20. gyalogezred, szakaszvezető	40	1915. január 31.	Bakovecz
Pap Lajos	64. gyalogezred, népfölkelő	18	1916. július 12.	Bercza Krkiska (Oroszo.)	lövés
Porkoláb Ferenc	20. gyalogezred, honvéd	30	1915. január 24.	“északi hadszíntéren”
Porkoláb Jenő	19. hegyi tüzér ezred	18	1917. február 3.	Pjesi (Albánia)	mocsárláz
Szabó István	20. gyalogezred, népfölkelő	20	1916. január 11.	Razoncze (Bukovina)
Szalai István	48. gyalogezred, népfölkelő	22	1916. április 8.	orosz hadifogságban
Talabér György	101. gyalogezred, gyalogos	22	1916. augusztus 6.	Poddolem-i csatatér
Talabér Károly	12. gyalogezred, népfölkelő	33	1916. február 3.	Mitrovica (Szerbia)
Talabér Márton	20. gyalogezred, gyalogos	24	1916. január 11.	Razoncze (Bukovina)	lövés
Tóth István	20. gyalogezred, honvéd	39	1917. március 14.	Sipotai fogolytábor, Románia
Vigh István	12. gyalogezred, népfölkelő	33	1915. szeptember 3.	Pankovce (Galícia)
Vigh József	48. gyalogezred, népfölkelő	21	1917. február 8.	Janza (Románia)
Vígh József	20. gyalogezred, népfölkelő	37	1916. július 9.	"északi hadszíntéren”

Az anyakönyv tartalmazza a katonák egységét, beosztását, életkorukat, valamint haláluk idejét és helyét. Sajnos azonban a hivatalos bejegyzések nem tettek különbséget lakóhely szerint, nem tüntették fel, hogy a katona a három község közül melyikből származott. Mindenesetre ezek a hivatalos bejegyzések feltétlenül hitelesnek foghatók fel, s elvileg minden bevonult és elesett katona adatait tartalmaznia kell, mégis valószínű, hogy nincsenek mind megemlítve. Így például azokat, akik a fronton eltűntek vagy hadi- fogságba estek és onnan nem tértek vissza csak évek múlva nyilvánította halottnak a bíróság, úgy, hogy haláluk idő- pontját általában az utolsó életjelük utáni időszakra vélelmezték. Erre is látunk példát az anyakönyvben több személy esetében. Nagy István 33 éves katonát 1922. szeptember 9-én nyilvánította holttá, egyben hősi halottá a keszthelyi járásbíróság, halá- lának időpontját 1917. december 31-ében meghatározva. Antal János ugyancsak 33 éves személy esetében ugyanígy járt el a bíróság, igaz az ő halálának időpontjául 1920. december 31-ét mondta ki 1924. július 9-én, Lenner István 34 éves volt katona ügyében 1924. október 22-én hozott határozatot, halálának időpontjául 1917. december 31-ét meghatározva. Végül a Szabolics testvérek esetében, Szabolics Ferenc 30 éves és Pál 29 éves földművesek esetében a bíróság 1937. május 31-én mondta ki a holttá nyilvánítást.

Gyenesdiás a két világháború között

Az első világháború és az azt követő politikai változások, valamint a háborút lezáró trianoni békediktátum eredményeként Magyarország katasztrofális gazdasági helyzetbe került. A területek megszállása, majd elcsatolása és a háborús jóvátételek miatt a magyar gazdaság megrendült, az ipari termelés akadozott, a pénz, a korona pedig infálódni kezdett. A mezőgazdasági termelők esetébn mindezt még tetézte az, hogy az évekig tartó háború eredményeként a földjeiket egyre nehezebben tudták megművelni, a fronton lévő családfők távollétében az otthon maradottak sokszor nehéz helyzetbe kerültek. Hanyatlott a kereskedelem, a piaci kapcsolatok elsorvadtak. A gyenesdiási szőlő- és bortermelő gazdákat a bor értékesítési árának zuhanása érintette a legérzékenyebben. A válság hatására ugyanis a búzaárak nőttek, hiszen élelmiszert mindenkinek kellett vásárolnia, a bor ára azonban nem követte ezt az emelkedést. Ezzel együtt ráadásul az égbe szöktek a szállítási díjak is, így például a Balatonfelvidék számára a legnagyobb piacnak számító Budapestre a vasúti tarifák gyakorlatilag megfizethetetlenné váltak. A háború előtt a Badacsony – Budapest szállítási útvonalon szállított 1 hektoliter bor költsége 2-3 koronát tett ki, ugyanez 1923-ban már meghaladta a 2000 koronát.69 Ilyen körülmények között a nagy mennyiségű bor felvételére alkalmas piacok, például Budapest és a nagyobb városok az egyszerű bortermelők számára elérhetetlenekké váltak, a külföldi exportot pedig az országok között meglévő politikai feszültség akadályozta. Mindez értelemszerűen magával hozta a gyenesdiási gazdák elszegényedését, életszínvonaluk zuhanását – párhuzamosan azzal, ahogy ez az egész országban lezajlott. Az infáció eredményeként az ingatlanárak megemelkedtek, bár ennek piaca gyakorlatilag stagnált, eladni ugyanis nem igen akart senki. 1923-ban például egy háromszobás gyenesdiási parasztházat a hozzá tartozó gazdasági épületekkel és 900 négyszögöl szőlővel 4,5 millió koronáért hirdettek.70 A nehéz helyzetből a speciális megoldások jelenthettek kiutat. Gyenesdiás esetében – ahogy azt már korábban láttuk – még Kárpáti János honosította meg és tette népszerűvé a gyékényfonás mesterségét. A munkanélküliek számára ez ismét olyan lehetőséget kínált, amellyel biztosíthatták megélhetésüket.71 1921-ben a földművelésügyi minisztérium is felkarolta ezt a tevékenységet és az egész Balaton-felvidéken anyagilag támogatni kezdte a nádkészletek feldolgozását, és ezzel együtt a háziipart.72 1924-ben már az is felmerült a minisztériumok részéről, hogy valahol a Balaton partján egy nád-, sás- és gyékényfeldolgozó gyárat létesítenek. Ebben az ügyben a földművelésügyi minisztérium kiküldöttje, Kutasy Oszkár mérnök végzett vizsgálatokat, s előterjesztése szerint a Balaton környéki nád és rokon növények ipari feldolgozása komoly perspektívákat jelenthet. Nézete szerint ezekből az alapanyagok nyersanyagot biztosíthatnak egy textilgyár, egy cellulóz és papírgyár, egy mennyezetnád (stukatúr), egy takarmány- és tápszergyár, valamint egy káka- gyékényszövő üzem felállításához.73 Ezek a nagyszabású tervek végül sajnálatos módon nem valósultak meg, a gyékényfonás és a nádfeldolgozás azonban így is sok embernek adott munkát és biztosította megélhetésüket.

Súlyos károkat szenvedett a háború idején a fürdő is. A vendégek elmaradtak, s egyre kevesebb pénz maradt – különösen a háború utolsó időszakában – az állagmegóvásra. Ennek eredményeként az 1920-as évek elején a fürdő eszközállományai és épületei lerobbantak. A legnagyobb gond az volt, hogy sem a fürdőtulajdonosoknak, sem a falunak nem volt pénze a felújításra. 1921 májusában a Balatoni Szövetség sietett a község segítségére és 10.000 koronát adományozott a gyenesdiási fürdő helyreállítására.74 Az összeget át is utalták az egyesület elnökének, Kárpáti Jánosnak, aki meg is kezdte belőle a felújítást. Ahogy azt korábban, a fürdők történetének fejezetében láttuk, az évtized második felében már ismét régi fényében pompázott és fogadta egyre nagyobb számú vendégeit.

A nehézségek mellett azonban gyorsan megjelentek az első sikerek és eredmények is. 1922 augusztusában Keszthelyen tartották meg a Balatoni Vándorkiállítást, ahol a Balaton környéki megyék gazdálkodói vonultatták fel és mutatták be termékeiket. Hat szekcióban zajlott a versengés: mezőgazdasági, borászati, halászat-vadászat, méhészet, kertészet és háziipar kategóriákban. Felvonultak az ismert nagybirtokosok, a Festetics, Batthyány, Esterházy uradalmak valóban világszínvonalú termékeikkel, szövetkezetek és intézetek, valamint egyszerű gazdálkodók tömegei. A kicsi Gyenesdiás ezek mellett, talán elmondható, hogy nem mindennapi sikert ért el, hiszen két kategóriában is érmet hozott el. A borászati szekcióban Hettyey Lajos földbirtokos gyenesdiási borai bronzérmet kaptak, a háziipar kategóriában pedig a Gyenesdiási Gyékényfonó Telep kapott ezüstérmet szépen szőtt termékeiért.75 (Utóbbi esetben az aranyérmet a Keszthelyi Ranolder Intézet arany- és selyemhímzései szerezték meg.) Hettyey Lajos szőlő- és földbirtokos 1893-ban született Csákányon. Kezdetben szülei birtokán kezdett gazdálkodni. 1918-ban megvette a gyenesdiási szőlőbirtokot és borszőlő termeléssel foglalkozik. Községi képviselő, a fürdőegyesület ellenőre, és a mezőgazdasági bizottság elnöke. Somogy megyében is volt földbirtoka.76

A gyékényfonó telep kezdett egyre komolyabb rangra emelkedni. Ebben az időszakban már minden télen tanfolyamot szerveztek, ahol a jelentkezők elsajátíthatták a gyékényszövés technikáját és iparossá válhattak. Ha ez nem is vált a főállásukká, bármelyik kisgazda a téli időszakban, amikor a mezőgazdasági munkák szüneteltek, foglalkozhatott a gyékényszövéssel és ezzel jelentős mértékben kiegészíthette jövedelmét. A téli gyékényszövő tanfolyamok minden évben egy kiállítással egybekötött záróvizsgával fejeződtek be, 1923-ban például a Tulipán szálló adott neki otthont. Ekkor futószőnyegek, fonott és szőtt lábtörlők, mészárosszatyrok, kocsiponyvák, piaci táskák, fürdőpapucsok, valamint újdonságként sportkalapok és retikülök kerültek kiállításra.77 A vizsga és kiállítás napja műsoros esttel és táncmulatsággal fejeződött be. Ez az esemény is azt mutatta, hogy a hagyományos megélhetési formák mellett szükség volt az adódó új lehetőségek felkutatására és kiaknázására.

Balaton-környék gazdasági életének felvirágoztatásában a legnagyobb munkát a Balatoni Szövetség végezte. Az 1904-ben, Siófokon alapított egyesület célul tűzte ki a balaton-parti fürdők fejlesztését, a tóparti települések gyarapodásának elősegítését és általában a Balaton kultuszának népszerűsítését. Az 1920-as évek elején is ezen fáradozott, azonban tevékenységének a pénzhiány gátat szabott. A szövetség 1923 nyarán Keszthelyen tartotta meg konferenciáját, ahol Cséplő Ernő igazgató beszámolójában sajnálattal állapította meg, hogy a balatoni fürdőkultúra a háborús évek és a gazdasági válság miatt vészesen lehanyatlott.78 A trianoni szerződés következtében a neves fürdőhelyek többsége az utódállamokhoz került, minekután felértékelődött a Balaton szerepe.

A tóparti gőzhajókikötők kiépítését a világháború megakadályozta, most azonban az elsőt, a balatonfüredit megkísérlik tető alá hozni, melyet a keszthelyi követ majd. Szorosabbra kívánják fonni a parti fürdők közötti kapcsolatot és együttműködést. A legnagyobb horderejű javaslatnak azonban a szállodai férőhelyek számának növelésére kidolgozott tervezet tekinthető, amely szerint a Balaton környékén addig meglévő 1700 szobát 4000-re kívánták emelni. Ugyancsak a fontosabb célkitűzések közé tartozott a Balaton további népszerűsítése, amellyel azt kívánták elérni, hogy a beszűkült, de még mindig meglévő fizetőképes réteg ne a külföldi pihenőhelyeket, hanem a magyar tengert részesítse előnyben. Ennek érdekében kívánták a Balaton környéki borokat is komolyabb hírverésben részesíteni. Ugyanekkor ülésezett a Zala vármegyei Gazdasági Egyesület is, s a két szervezet megvitatva a „szőlősgazdák szomorú helyzetét”, közösen kívánt fellépni annak érdekében, hogy a szőlősgazdákat sújtó állami adókat a kormányzat mérsékelje, s megállapodtak abban, hogy „a magas bor- és fényűzési adó hatályon kívül helyezése, valamint a bor szállítását érintő méltánytalanság megszüntetésére” vonatkozóan közös feliratot intéznek a földművelésügyi minisztériumhoz.79

Gyenesdiáson – ahogy azt korábban már láttuk – a megélhetést nagyban nehezítette a földbirtokviszonyok aránytalan megoszlása, mely szerint a falu határának nagy része a Festetics-uradalomhoz tartozott, míg a falusiak kezén csak kisebb törpebirtokok voltak. A népesség gyarapodása tovább rontotta ezt a helyzetet, hiszen az öröklés következtében ezek a kisbirtokok aprózódtak, sőt sok esetben az utódoknak már semmilyük sem maradt. Ezt a helyzetet kívánta országos viszonylatban az 1919-től egyre népszerűbbé váló, Nagyatádi Szabó István vezette kisgazdapárt megoldani. Az általa beterjesztett javaslatok azonban a nagybirtokos körök ellenállásába ütköztek, s az 1920 decemberében tető alá hozott földbirtokreform-törvény végül nagyon csekély eredményeket hozott. A törvény érintetlenül hagyta a nagybirtokot, az igénylő parasztoknak pedig legfeljebb 1-2 holdat juttatott, ráadásul a piacinál jóval magasabb áron, igaz hosszú időre kitolt fizetési határidőkkel. Gyenesdiáson a törvény jóvoltából 124 személy jutott telekhez, mely során összesen 73 katasztrális holdat osztottak ki, tehát személyenként átlagosan a fél holdat sem érte el a juttatott telek nagysága.80 Az igénylők nagy száma azt mutatja, hogy az agrárszegénység ebben a községben is komoly méreteket öltött, sok család nem rendelkezett saját birtokkal. Ezeket a családokat a gazdasá- gi válság által eredményezett munka- nélküliség és bércsökkenés hozta nehéz helyzetbe, s megélhetésük különösen akkor került veszélybe, ha nem sikerült napszámmunkához jut-niuk. Közülük sok még saját házzal sem rendelkezett, a törvény értelmében ugyanis Gyenesdiá- son 62 házhelyet osztottak ki. A házhelyekért is fizetni kellett, mégis komoly eredményként kell elkönyvelni, hogy ezek a családok önálló egzisztenciát építhettek maguknak.

Gyenesdiás gazdasági élete a két világháború között sem változott meg gyökeresen, a lakosság túlnyomó része továbbra is a mezőgazdasággal foglalkozott, azon belül elsősorban a szőlő- és bortermeléssel, valamint gyümölcstermesztéssel. Iparát továbbra is a szerény méretekben működő kisipari tevékenység jellemezte. 1924-ben például a községben egy bognár dolgozott (Tüttő Kálmán), négy cipész (Büki János, Németh Géza, Németh József és Sali János), egy kádár (Lakits Manó), két kovács (Büki József és Gazda Sándor), valamint egy hentes és mészáros, Herczegh György, aki kocsmát is, valamint kis szikvízüzemet is működtetett, ahol szódát állítottak elő. Hercegh 1874-ben született Keszthelyen. Fiatal korában mesterséget tanult, amelyben 21 éves koráig dolgozott. Ekkor bevonult a 48. gyalogezredhez. 3 év leszolgálása után a csendőrség kötelékébe lépett. 1910-ben kilépett a csendőrségtől, mely alkalommal elismerő oklevelet nyert. Gyenesdiáson kocsmát nyitott, majd a hentes és mészáros mesterséget űzte. Feleségét Andor Erzsébetnek hívták.81

Az iparosokon kívül négy kocsmáros, illetve vendéglős működött a faluban, Bellovics Ferenc, Hirschl Lajos, Keresztes György, valamint a Tulipán tulajdonosa, Farkas Márton. Malomtulajdonos volt Kis János és Osvald János, cséplőgépet pedig öten is birtokoltak (Gép Ferenc, Gyutai Kálmán, Kovács István, Szekeres János és Tüttő Kálmán). Gép Ferencné szül. Erdélyi Lídia, fűszer- és vegyeskereskedő volt. Férje Zomboron született, a molnár mesterséget űzte. Mint főmolnár Keszthelyen működött, 1910-től Gyenesdiáson bércsépléssel foglalkozott. 1918-ban részt vett a háborúban. 1928-ban alapította a később özvegye által vezetett üzletet. 1932-ben meghalt. Hat fa és két leánya született.82

A község villanyvilágításának tervei már az 1930-as években elkészültek, melyre 1933. decemberében írt ki Zala vármegye pályázatot a balaton-parti települések villanyvilágításának kiépítéséről.83 A tervezet Gyenesdiás esetében a tapolcai villamosműre való rákötést jelentette volna, de a Tapolcától Balatongyörökön át épülő villanyvezeték csak 1948-ban érte el a keszthelyi áramtelepet,84 így Gyenesdiás villamosítása csak ezután kezdődhetett el. (IV. színes tábla)

A gyér községi források között megtalálható a község 1939. évi költségvetése,85 amelynek tanulmányozása több tanulsággal is szolgálhat:

A táblázatból láthatóak a korabeli fizetések is, melyeknek csak egy része terhelte a községet. A törvényi szabályozásnak megfelelően a jegyzők illetményének 66 százaléka, a körorvosénak 23, az első tanítóénak 20, a másodiknak 40 százalékát kellett községi kiadásból fedezni. Lakbér-hozzájárulást az kapott, akinek saját lakása nem volt. Az irodai költségek a körjegyzőségi irodát jelentik, amelyhez adóalapjának mértékében a körjegyzőséghez tartozó Vonyarcvashegy is hozzájárult. A községi kiadásokat a különböző címen kapott támogatások és juttatások, valamint a község önálló bevételei adták. Ez általában nem fedezte a kiadásokat, a hiányt a lakosság adója pótolta ki, ezt nevezték községi pótadónak. Ennek mértéke ebben az évben 5055 pengőt tett ki, a pótadó tehát a falu lélekszámára vetítve 3-4 pengő lett személyenként. Természetesen ezt minden adófizető az állami adóinak mértékében fizette meg. Ez a pár pengő nem nagy összeg, egy jómódú gazdának nyilván nem okozott gondot a kifizetése. A szegényebbek esetében azonban fgyelembe kell venni – ami érdekes összehasonlításra ad alkalmat a tisztviselői – tanítói fizetésekkel –, hogy a napszámbér 2-3 pengőt tett ki (a gazdasági válság idején 1-2 pengőt). A legszegényebb társadalmi réteg keresete tehát havi 50-60 pengő körül mozgott, és ezt sem egész évben keresték, hiszen a téli hónapokban nem volt munkaalkalom, ők a nagy nyári-őszi munkák idején keresték meg a télire valót is. Ráadásul ezt az összeget sem pénzben, hanem természetben kapták meg, gabonában, burgonyában, borban, esetleg kisebb hányadát készpénzben. Ezt a csekély jövedelmet egészíthette ki kisebb, fél, 1 hold nagyságú telkük, ahol ha lehetett szőlőt termesztettek, illetve néhány alapélelmiszert igyekeztek megtermelni. Voltak azonban olyanok – ők alkották a gyenesdiási társadalom legszegényebb rétegét –, akik semmilyen földdel nem rendelkeztek, számukra a napszámbér adta az egyetlen megélhetési lehetőséget. Gyakran azonban ebből sem tudták előteremteni a megélhetéshez szükséges javakat, ezért számukra télen a hatóságok segélyt és az ínségmunka lehetőségét nyújtották. A fenti költségvetés vitájában meg is állapították a hozzászólók, hogy a község súlyos tehertétele a napszámosok nagy száma, akiknél „el lett engedve mind az állami, mind pedig a községi pótadó”.86

A közegészségügyi kiadások között szerepelt a zöldkeresztes akció és a Stefánia Szövetség támogatása is, vagyis a korabeli Magyarország két legfontosabb szociális intézménye valamilyen szinten létezett a községben. A Zöld Kereszt iroda Balatongyörökön működött, melynek tevékenységét állandó összeggel támogatta Gyenesdiás. Az intézményt a kormányzat támogatásával az 1930-as években indították útjára, s céljának a kisebb települések közegészségügyi viszonyainak fejlesztését tűzte ki, például az ivóvíz tisztítását, a járványok megelőzését és általában a környezethigiénia javítását. A zöldkeresztes programot többnyire a helyi viszonyokat legjobban ismerő körorvos vezette, mellette dolgozott egy zöldkeresztes védőnő, az ő fizetését azonban az állam állta. Az Országos Stefánia Szövetség még 1914-ben alakult meg több főrangú személy támogatásával. Fővédnöke és egyben névadója Stefánia, belga hercegnő volt, első elnöke pedig Apponyi Albert, a képviselőház elnöke. A Szövetség elsődleges feladatául a csecsemő-, gyermek és anyavédelmet tűzte ki maga elé, amelyet a korabeli igen magas csecsemőhalandóság indokolt. Láttuk, hogy Gyenesdiás esetében is milyen drámaian alakultak a század elején a gyermekek halandósági mutatói.

A község bevételeit gyarapították saját ingatlanai, ezek közül kiemelhető a községi kocsma, melyet egy vállalkozó bérelt. Az épületet a falu 1937-ben felújítatta, a már elöregedett nádtetőt kicserélték és bővítették is, összesen 7300 pengő ráfordítással. Bérleti jogáért két vállalkozó versengett, végül a korábbi bérlő, Virágh Ferenc nyerte el, évi 850 pengős ajánlattal.87 A bérleti szerződés kikötötte, hogy a kocsmában árusított bor felének helybeli gazdáktól kell származnia. További bevételeket jelentett a kocsma révén keletkezett (bor)fogyasztási adó és illeték, amely egy évben 160 pengőt tett ki.

Gyenesdiás község két világháború közötti mindennapjait elsősorban a kor szokásrend- je határozta meg. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy az emberek közéleti cselekvése a társadalom és a hivatalos politika által preferált egyesületek keretei között zajlott. Így jött létre Gyenesdiáson is a frontharcosok egyesülete, levente egyesület, lövészegylet, földműves szövetkezet, valamint katolikus társaskörök. A levente egyesület 1925-ben alakult meg, az alakuló közgyűlésen a körjegyző ismertette az 1921. évi LIII. törvényt, amely a testnevelésről szólt és a levente egyesületek létrehozásáról intézkedett. Ezek után a nagy számban megjelent községi lakosok megalakították az egyesület. A hivatalos alapító tagok a következők voltak: a fürdőegyesület, valamint Lukács Sándor, Hettyey Lajos és Lakits Manó. Az egyesület elnöke Kárpáti János lett, alelnöke Pandur János, jegyzője Szabó Imre, ellenőre pedig Lakits Manó.88

A Gyenesdiási Polgári Lövészegylet 1930 áprilisában alakult meg. A korszakban mind a levente, mind a lövész egyletek létrehozását elősegítő kormányzati szándék mögött hármas cél fogalmazódott meg, kettőt ezek közül hivatalosan is deklaráltak. Ezek szerint a feladatuk az volt, hogy felkeltsék az érdeklődést a mozgás, a testedzés, illetve a céllövő sport iránt, másrészt céljának tekintette a nemzeti érzés ébren tartását. Az egylet alapító okiratának megfogalmazása szerint hangsúlyt helyez „a tagok vallásos és hazafas érzésének erősbítésére, erkölcsi felfogásának nemesítésére, jellemének szilárdítására, a lövész bajtársi szellem kifejlesztésére”.89 Mindkét egyesület esetében a titkolt cél az volt, hogy a trianoni békeszerződés által korlátok közé szorított magyar hadseregfejlesztés egyik rejtett területeként, mintegy előkészítse a katonai kiképzést, a testnevelés és csoportos katonai nevelés, a lőgyakorlás és a lőfegyver kezelésének elsajátításával, a bajtársias szellem kialakításával. Mindkét szerveződés létre is jött a legtöbb községben, s több-kevesebb sikerrel működött. Gyenesdiáson a lövészegylet 31 rendes taggal és mintegy 50 pártoló taggal alakult meg. Elnöke György Ferenc körjegyző lett, alelnöke Pruska Sándor jegyző és természetesen a kihagyhatatlan Kárpáti János tanító. Az egyleteket központilag, jogszabállyal oszlatták fel 1940-ben, mivel a rejtés okafogyottá vált.90 A meginduló háborúban elkezdődött a tényleges katonaság felállítása, a sorozás és a kiképzés.

(a bal szélen egyenruhában Lendvay Endre, a jobb oldalon Lendvay János, középen egyházi személyek)

A katolikus falusi lakosság körében a korszak egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő szervezetei a legény- illetve leányegyletek voltak. Az előbbit KALOT-nak, vagyis Katolikus Agrárifúsági Legényegyletek Országos Tanácsa helyi csoportjának nevezték, míg az utóbbi volt a KALÁSZ, azaz Katolikus Leányegyletek Szervezete. Gyenesdiással kapcsolatban nincs forrásunk a helyi KALOT-szervezet megalakulásáról, ami nem zárja ki a létezését, van azonban a lányszervezetről. A KALÁSZ-szervezet a községben meglehetősen későn, 1942. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén alakult meg. A gyűlésen részt vett dr. Szerecz Imre, a keszthelyi plébánia adminisztrátora, a keszthelyi premontrei gimnázium volt igazgatója, Lendvay János igazgató-tanító (Kárpáti János utóda) és felesége, Zeke Gyula tanító, Gyutai Antal községbíró, a Levente Egyesület női szakosztályának tagjai, valamint „az iskolatermet zsúfolásig megtöltő szülők és érdeklődők”.91

A megalakulást ünnepi műsor vezette be, amelyen Bujtor Irén Sík Sándor Hiszek c. versét, Horváth Irén pedig a Magyar Akarat c. verset szavalta el. Elhangzott néhány vallásos tárgyú ének, végül a megalakulást Szerecz Imre jelentette be. Az egyesület 59 leánytaggal alakult meg, elnöknője pedig Lendvay Jánosné lett.

Érdekes színfolt lehetett – a forrás alapján – a községi iskolaszék 1938. évi ünnepéllyel egybekötött ülése. A fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint ekkor az iskolaszék tisztújítást hajtott végre, melynek eredményeként a tagok közé Zalay László körjegyző, Varga Imre, Csanaki Géza, Bokor István, Kocsis János, Szabó Károly, Gyutai Antal, Fonyadt Béla és Ságvári Ferenc került. Az iskolaszék elnökének ismét Szabó Károlyt, gondnokának pedig Gyutai Antalt választották. Ezek után az iskolaszék és a község lakói nagyszabású ünnepélyt tartottak a Felvidék visszacsatolásának alkalmából. „Az iskola tanulói, a leventék, az elöljáróság és a község lakói fáklyás menetben vonultak a templom elé, ahol az ünnepi szónokok méltatták a közelmúlt napok eseményeit. Az ünneplő tömeg óriási lelkesedéssel adott kifejezést a Felvidék visszacsatolása fölött érzett örömének és ünnepelte mindazokat, akik ezt lehetővé tették. Az ünnepélyt az iskolás gyermekek énekei tették változatossá.”92 Az országban elindult szervezésbe bekapcsolódva a gyenesdiási tanítók is felajánlották havi fizetésük egy százalékát a „Magyar a magyarért” mozgalom támogatására. Az iskola tanulói pedig előadták Lendvay Jánosné Lesz magyar karácsony c. három felvonásos színművét, melyet férje rendezett. Az előadásnak olyan sikere lett, hogy a keszthelyi katolikus legényegylet is meghívta őket vendégszereplésre.93

A két világháború között Gyenesdiás politikai viszonyait a pártosodás kevéssé jellemezte, s a lakosság politikai orientációja néhány forrás segítségével jól feltérképezhető. Ebből – előre bocsátva egy rendkívül érdekes tanulságot – leszűrhető az, hogy a községben született országgyűlési eredmények jelentősen eltértek az országos helyzetképtől. Ez természetesen nem a falu egyedi sajátosságának tekinthető, hanem a régió, elsősorban Zala megye politikai viszonyaiból következett. Ezeknek a folyamatoknak a feltárása nemcsak azért érdekes, mert így feltárhatók a korabeli politikai viszonyok, de azért is, mert jelzik a falusi népesség gondolkodásának motivációját, s az esetleges társadalmi feszültségeket.

Gyenesdiás a korszakban mindvégig a keszthelyi választókerülethez tartozott. Választóinak számát a többször módosított választási törvények határozták meg, de az általában a lakosság 35-40 százalékát tette ki. A választási törvények megkívánták az elemi iskolai végzettséget, valamint több év helybenlakást az adott község területén. Az életkort 1922-től, a Bethlen-féle választójog meglehetősen magasan határozta meg, férfak esetében 24, nőknél 30 évben.

Az első választást 1920-ban rendezték meg, s azon a választókerületben csupán két egyéni jelölt indult, Reischl Richárd a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és Szilassy Zoltán a Nagyatádi Szabó István vezette kisgazdapárt jelöltjeként. Mindkét jelölt a közéletben aktívan tevékenykedő személy volt, Szilassy neve országosan, Reischl Richárdé azonban Keszthely környékén volt igen ismert. Szilassy Zoltán agrárszakember volt, 1892-től dolgozott az Országos Magyar Gazdasági Egyesületben, melynek ekkor igazgatói tisztébe is emelkedett. Már 1905-ben országgyűlési képviselő lett, azóta a gazdaérdekek egyik legbefolyásosabb szószólójának számított. Hiába azonban az országos ismertség, ha az ellenjelölt neve fogalom a helyi szinten. Márpedig a Reischl név ilyen volt Keszthely környékén. Reschl Richárd nagyapja, Reischl Vencel Ausztriában született, s 1841-ben telepedett le Keszthelyen. Ekkor kibérelte a Festetics család által birtokolt sörüzemet, azt sikerrel felfejlesztette, s a város megbecsült polgára lett. Ennek eredményeként 1861-ben városbíróvá választották, mely tisztséget 32 éven át, haláláig töltötte be. Polgármesterségének időszakában Keszthely páratlanul fejlődött és modernizálódott. Örökbefogadott fának, if. Reischl Vencelnek két fa született, akik szintén a közéleti pályát választották, Imre ugyanis nagyapja nyomdokait követve emelkedett a városbírói tisztségbe, míg Richárd 1919-től kezdve aktívan politizált, ekkor lett ugyanis a városban megalakult Keresztényszocialista Párt alelnöke. Az 1920 januárjában megrendezett választáson mindennek eredményeként Szilassy Zoltánnal szemben magabiztos győzelmet aratott, a szavazatok közel 80 százalékát szerezte meg. Gyenesdiáson még ennél is nagyobb arányt sikerült elérnie, 84,8 százalékot, Szilassyt csupán 79 fő támogatta (15,2 %). Reischl Richárd ettől kezdve három cikluson, 11 éven keresztül őrizte mandátumát, igaz időközben többször módosult a pártállása. Ez azonban nem nézeteinek, hanem pártjának az átalakulásából következett. A KNEP 1922-ben felbomlott, hiszen Bethlen István részben ebből hozta létre a kormányzópártot, az egyszerűen csak Egységes Pártnak nevezett konzervatív csoportot. A volt KNEP képviselők egy része azonban elvi okokból nem lépett be, ők voltak a legitimista kereszténypárti képviselők. Reischl is azon politikusok közé tartozott, akik a Habsburg-ház lemondását nem tekintették törvényesnek, a királyság és azon belül a Habsburgok trónra lépését, visszatérését támogatták. Nézeteiket ezen kívül a politikai katolicizmus (a katolikus egyház közéleti szerepének hangsúlyozása) és az agrárius elvek (a földbirtokosok és gazdák érdekeinek képviselete) jellemezte. Ezzel együtt azonban pártjuk nem ellenzékben, hanem az Egységes Párttal koalícióban kormányzott.

Reischl Richárd választási sikerének a titka azonban minden bizonnyal abban is rejlett, hogy családja kitűnő kapcsolatokat ápolt a szűkebb régió mindenható urával, a Festetics család fejével, Festetics Taszilóval. Ennek ékes bizonyítékát adta az a tény, hogy a Reischl család bérelte és üzemeltette a Festeticsék tulajdonában lévő Hévízfürdőt is. A Keszthely és környékén elterülő földek jelentős része – ahogy azt láttuk Gyenesdiás esetében is – a Festetics latifundiumhoz tartozott, így nyilvánvaló, hogy a herceg állásfoglalása komoly súllyal esett latba a képviselőjelöltségnél is. Ez az állapot tükröződött a következő, 1922-es választáson is, ahol Reischl Richárdnak már két ellenféllel kellett megküzdenie, egy Egységes párti és egy kisgazda jelölttel. Győzelmének aránya azonban ezúttal még az előző évit is meghaladta, akárcsak a harmadik, 1926. évi választáson. Ekkor ismét egy kormánypárti jelölt maradt alul, egy keszthelyi kisvállalkozó, Márton Jenő.

9. táblázat Választási eredmények a keszthelyi választókerületben és Gyenesdiáson 1920-ban

10. táblázat Választási eredmények a keszthelyi választókerületben és Gyenesdiáson 1922-ben

1926-ban Reischl Richárd már nem a KNEP, hanem az ebben az évben megalakult Gaál Gaszton-féle Magyar Agrárpárt keretei között politizált. A párt alapítói között több zalai képviselő volt, köztük Reischl Richárd is. A párt főként a földbirtokosokat és a gazdálkodókat képviselte, s követelte a kormányzattól e réteg fokozott védelmét. Már határozottabb ellenzéki állásfoglalást fogalmaztak meg, azonban ekkor még nem fordultak szembe a kormányzattal. Erre csak 1930-ban került sor, amikor a párt egyesült az ekkor Tildy Zoltán és Nagy Ferenc által újjászervezett Független Kisgazdapárttal.

11. táblázat Választási eredmények a keszthelyi választókerületben és Gyenesdiáson 1926-ban

Reischl Richárd tehát egészen 1931-ig magabiztosan őrizte mandátumát és képviselte a keszthelyi választókerületet. 1931-ben azonban váratlan fordulat történt. A kormánypárt ezúttal komoly jelölttel állt elő, Rakovszky Iván személyében, akinek az indulása erősen kétségessé tette Reischl győzelmét. Rakovszky Iván az 1920-as években a Bethlen-kormány belügyminisztere volt, majd országgyűlési képviselőként a kormánypárt egyik vezető embere, Bethlen István bizalmasa. Reischl Richárd kezdetben úgy határozott, hogy szembe száll vele, ám nem sokkal a választás előtt belátta esélytelenségét. Drámai hangú nyílt levélben jelentette be visszalépését a választási küzdelemtől, és elkeseredett hangon a kormányzatot és az uradalmakat hibáztatta azért, mert azok törvénytelen módon nyomást gyakorolnak a választókra.94 A háttérben nyilvánvalóan az állt, hogy a kormányzat kiegyezett Festetics Taszilóval Rakovszky támogatása érdekében, és a herceg ezért ejtette Reischlt. Rakovszky Iván megválasztása ekkor már biztosnak tűnt, ám ekkor újabb fordulat történt. Egy újabb jelölt tűnt fel a színen, a helyi politikában már régóta tevékenykedő keszthelyi ügyvéd, Meizler Károly. Már 1919-ben funkciót vállalt, a keszthelyi Keresztényszocialista Párt titkári tisztét látta el. Azóta a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt aktivistájaként tevékenykedett, s most látta elérkezettnek az időt arra, hogy ringbe szálljon.

12. táblázat Választási eredmények a keszthelyi választókerületben és Gyenesdiáson 1931-ben

A váratlanul feltűnt Meizler végül csak megszorítani tudta Rakovszkyt, aki így megszerezte a képviselői mandátumot. A táblázatból látható, hogy Gyenesdiáson éppen fordított eredmény született, mint a választókerületben, ez egybevágott a kerület egészében megfgyelhető tendenciával, azaz a községek lakossága inkább Meizlert, míg Keszthely a kormánypárti jelöltet támogatta. Ennek az a magyarázata, hogy a gazdasági világválság hatására a falvakban egyre erősödött a kormányzattal szembeni elégedetlenség, és ez ellenzéki állásfoglalásban nyilvánult meg. Ráadásul Meizler Károly ráerősített erre, ugyanis ügyvédként több esetben képviselte a földművesek igényeit a hatóságok vagy a földbirtokosokkal szemben. Ennek egyik legnagyobb horderejű ügye is ebben az időszakban történt. 1931-ben ugyanis a Festetics család eladta a Sármelléken fekvő, ezer holdat meghaladó birtokát. A vételre jelentkeztek a falu és még néhány szomszédos község gazdái, ám a tulajdonos végül nem nekik, hanem egy kormánypárti országgyűlési képviselőnek adta el a birtokot, ráadásul olcsóbb áron, mint amennyit a helybeliek ígértek. A gazdák ekkor az eladott birtokot szerették volna bérbe venni, mivel kiderült, hogy az új birtokos nem akar rajta gazdálkodni, hanem kiadja bérbe. Azonban ismét pórul jártak, hiába ígértek ismét magas árat, a birtokot végül egyetlen személy bérelhette ki – Reischl Richárd! A háttérben elképzelhető, hogy a választásokkal összefüggő alku is köttetett, azonban erről nem rendelkezünk forrásokkal. Az esetnek azonban komoly következményei lettek. Az egész ügyben Meizler Károly képviselte a gazdákat ügyvédként, ráadásul a munkájáért fizetést sem kért. Bár sikert nem ért el, Meizler rendkívül népszerű lett a Keszthely környéki falvakban, ez lehet a magyarázata annak, hogy Gyenesdiáson is több szavazatot kapott, mint a kormánypárt jelöltje. Az ügyből az is látható, hogy a falusi lakosság körében rendkívül erősen élt a föld utáni vágy. Az 1920-as földreform ezt a problémát nem oldotta meg, sőt sok esetben csak újabb terheket rakott a parasztok vállaira. A szomszédos községek esetében is láttuk már, hogy azok határait milyen mértékben ölelte körül a nagybirtok. Gyenesdiáson és Vonyarcvashegyen például több család még a 10-15 kilométerre fekvő Szigligeten (Kongó mező) is hajlandó volt birtokot vásárolni, azért ott, mert közelebb nem volt eladó.95

Meizler Károly számára a következő parlamenti választáson derült ki igazán a paraszti támogatottság hozadéka. Ugyanakkor az 1935. évi választás a keszthelyi választókerületben óriási port felverve országos botránnyá is fajult. Az új választáson Meizler Károly természetesen ismét jelöltette magát, míg ellenfele a kormánypárt színeiben egy budapesti gyáros-vállalkozó, Oetl-Pálfy Dénes lett. Ahogy a táblázatból látható a választáson rendkívül szoros eredmény született, s Meizler csak néhány vokssal maradt le a mandátumról.

13. táblázat Választási eredmények a keszthelyi választókerületben és Gyenesdiáson 1935-ben

Gyenesdiáson ismét ő győzött nagy fölénnyel, bár elég sokan nem vettek részt a szavazáson. A választás azonban nem jutott nyugvópontra, ugyanis Meizler Károly hatósági visszaélésekre és törvénytelenségekre hivatkozva a bírósághoz fordult és kérte a választási eredmény megsemmisítését. Az ügy ekkor vált rendkívülivé, a közigazgatási bíróság ugyanis helyt adott Meizler beadványának és panaszát jogosnak találva, ítéletében a választás eredményét megsemmisítette és a kis különbségre való tekintettel Meizlert új választás kiírása nélkül, automatikusan képviselőnek nyilvánította! Meizler beadványában az szerepelt, hogy a csendőrök tömegesen akadályozták meg a választókat abban, hogy rá szavazzanak, valamint egyes helyi választási bizottságok ugyanebből a célból a szabályosnál korábban bezárták a szavazóhelyiségeket.96 Ezek a bizonyított visszaélések adhatnak magyarázatot az igen alacsony gyenesdiási részvételre is.

1936-tól kezdve tehát, a bírósági ítélet eredményeként Meizler Károly lett a keszthelyi választókerület képviselője a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt színeiben. 1938-ban azonban ő is pártot váltott, pontosabban szólva önálló pártot alapított. Meizler mindig is erősen jobboldali, radikális felfogású személy volt, s ekkor a Magyarországon egyre erősebb nemzetiszocialista irányzat hatására nyilas pártot szervezett. Korábbi nézeteit azonban teljesen meg nem tagadva, megkísérelte a nyilaskeresztes és a keresztényszocialista elveket összhangba hozni, melyet pártja nevében is igyekezett kifejezni: Keresztény Nemzetiszocialista Front. Programjának középpontjában elsősorban a szegényparaszti népesség érdekében hangoztatott szociális reformok álltak, ám ezek megvalósításához az elsődleges eszközt a zsidóság elleni fellépésben látta.97 Szélsőséges antiszemitizmusa mellett ez volt az egyetlen nyilas párt, amely határozottan fellépett a nagybirtokkal szemben is, a földreform érdekében való tehervállalásuk szükségességét hangoztatva. Mindezzel azért is kellett részletesebben foglalkoznunk, mivel a háború előtti utolsó parlamenti választáson, 1939-ben Meizler kiugróan jó eredményt ért el, magabiztosan megnyerve azt, sőt ő lett az országban legnagyobb arányban megválasztott nyilas képviselő. Emellett, amint az ugyancsak kivehető a táblázatból, Gyenesdiáson gyakorlatilag elsöprő győzelmet aratott, 80 %-os támogatottságával. Pedig ellenfele sem volt akárki, Oltay László a járás korábbi főszolgabírója, a környék egyik legnagyobb földbirtokosa, Oltay Guidó fa személyében.

14. táblázat Választási eredmények a keszthelyi és Gyenesdiáson 1939-ben

A Gyenesdiáson született választási eredmény azt mutatja, hogy a községben súlyos társadalmi, szociális feszültség lappangott, amely elsősorban a parasztság elégedetlenségéből fakadt. A paraszti élet álma, a földhöz jutás nehézsége, emellett a megélhetési gondok, az alacsony, a kor viszonyaihoz képest elmaradott életszínvonal eredményezte ezt, de hasonló tendencia uralkodott nemcsak a megye, de az ország falvainak többségében is. Ugyanakkor ez az elégedetlenség nem demokratikus irányban igyekezett magának utat törni, nem a demokratikus jogok követelésében, hanem a szélsőjobboldal támogatásában öltött testet. Különösen szembetűnő, hogy a demokratikus politikát hirdető Független Kisgazdapárt szinte teljesen elvesztette támogatottságát. Ez ugyanennek a választásnak a listás voksolásán vált láthatóvá.

15. táblázat a listás választás eredményei a keszthelyi választókerületben és Gyenesdiáson 1939-ben

Ezek a tapasztalatok nemcsak Gyenesdiáson és nem csak keszthelyi járásban, hanem Zala megye sok községében megfgyelhető tendencia volt.98 Hátterében mindig ugyanaz állt: a sok tekintetben elmaradott életkörülmények között élő és ezért politikailag iskolázatlan parasztság könnyebben hitt a szélsőjobboldal demagóg, világmegváltó ígéreteinek, mint az alkotmányos, de ebből fakadóan elvont követelésekkel előálló demokratikus pártoknak.

A második világháború

A második világháború kitörése a községben 1941-ig csak kis mértékben, közvetetten éreztette a hatását. A bevonulások még nem kezdődtek meg, illetve csak részleges, időleges mozgósítások történtek. A lakosság ekkor még bízott abban, hogy az ország kívül maradhat a háborún, ezt az érzést sugallta a kormány is, amely Teleki Pál miniszterelnökkel az élén a fegyveres semlegesség politikáját próbálta meg folytatni. Másrészt az 1938-tól kezdődő terület-visszacsatolások eufórikus hangulatot keltettek, amely ugyancsak elaltatta a háborús veszély érzetét. Ennek a helyzetnek vetett véget Jugoszlávia megtámadása és ezzel a magyar hadsereg hadba lépése, 1941 áprilisában. A helyzet komolyságát Teleki Pál öngyilkossága mutatta meg a legjobban. Az őt követő Bárdossy László miniszterelnök már sokkal kisebb határozottsággal képviselte a háborúból való kimaradás politikáját, mint alapvető nemzeti érdeket és az ekkor még enyhe német nyomásnak engedve, a Szovjetunió megtámadásakor Magyarország is elküldte hadüzenetét.

A vidéki emberek életében a háború hatása más területen jelentkezett, mégpedig az árak fokozatos emelkedésében. Vélhetően környező községekre is igaz az, amit a cserszegtomaji községi jegyző jelentett a járási főszolgabírónak 1940 augusztusában. E szerint az emberek jóval magasabban áron árulják termékeiket, mint azt a hatósági árszabályozás megengedné. Emiatt gyakori a keszthelyi piacon a veszekedés és a konfiktus.99 A mezőgazdasági termékek áremelkedése egyfelől kedvezett a falusi lakosságnak, hiszen a piacon valóban magasabb áron tudta eladni termékeit, s ez egy ideig az életszínvonalban is éreztette pozitív hatását. A háború előrehaladtával azonban az ipari termékek árai is jelentősen emelkedni kezdtek. 1941-ben a keszthelyi jegyző azt jelentette, hogy a piacon már alig lehet árut vásárolni, ugyanis a Keszthelyre igyekvő őstermelők „nem a piac területén, hanem a község külterületén, az ott várakozó vásárlóknak és a községben házalva adják el”.100 Az élelmiszerek árai 1942 nyarára a duplájára emelkedtek a háború előttihez viszonyítva, bár az emelkedésben szerepet játszott a fürdőszezon beköszönte is, ami tovább nyomta felfelé az árakat. 1942 májusában a keszthelyi főszolgabíró intézkedést kért az alispántól arra nézve, hogy a tejtermékek hatósági árát módosítsák, mert a környező fürdőhelyek lakosai ilyen áron már nem hozzák be termékeiket a keszthelyi piacra, hanem „ellenőrizhetetlen módon kint a községekben adják el az egyes vásárlóknak a maximális áron felül”.101

A zalai honvédek – köztük a gyenesdiásiak – a Nagykanizsán állomásozó 17. gyalogezredbe kerültek, amely kiegészülve több más alakulattal, együtt alkották a 9. könnyű hadosztályt.102 Ez a mintegy 10 ezer fős állományú csapattest a II. világháborúban a magyar honvédség leginkább igénybe vett, legtöbb harci cselekménybe bevetett és legnagyobb veszteségeket szenvedett seregteste volt. A hadosztályt már 1939 márciusában mozgósították, ekkor kezdődött Kárpátalja megszállása. Az első zalai honvéd a Kárpátok irányába való előretöréskor, a kisebb szlovák alakulatokkal való összecsapásban vesztette életét. Ezután rövid szünet következett, az újabb mozgósítás 1940 nyarán következett, amikor a hadosztály felsorakozott a román határon. A magyar hadsereg az éppen zajló tárgyalások eredményét várta, amely kezdetben úgy tűnt, nem hoz eredményt. Ezért augusztus végén az alakulatokat harckészültségbe helyezték, köztük a 9. hadosztályt is, azonban augusztus 30-án megszületett a megegyezés, a 2. bécsi döntés. Ennek eredményeként a hadtest nem harcban, hanem diadalmenetben léphette át szeptember 7-én a trianoni határt, hogy először Nagyváradra, majd Horthy kíséretében, szeptember 15-én Kolozsvárra vonuljon. A következő katonai akcióban, Jugoszlávia megtámadásában a 9. hadosztály nem vett részt, csak a megszállásban és a pacifkálásban. Az alakulat 1941. április 16-án kelt át a Dráván és vonult be Csáktornyára.

Az igazi megpróbáltatások a Szovjetunió megtámadása után kezdődtek meg a honvédek számára. A 9. hadosztály a tragikus sorsú 2. magyar hadseregbe tagolódott be, és az elsők között indult a frontra. A háborús hadműveletekbe Magyarország részéről kezdetben csak a mintegy 40 ezer fős gyorshadtest kapcsolódott be. A katonai alakulat egyes egységei azonban már 1941 októberében kimentek az orosz frontra, Ukrajnába, a hadtest egésze azonban csak 1942 áprilisában indult ki. Ellentétben a gyorshadtesttel az újabb egységek már nemcsak megszálló feladatokat teljesítettek, hanem harci övezetbe kerültek. Az első hadműveletekre Kurszk előterében került sor, ahol egy kb. 60 km széles frontszakaszon hajtott végre támadó hadmozdulatokat. A hadosztály alakulatai kemény csatákban nyomultak előre és 1942. július 7-én jutottak ki a Donhoz. Az oroszok a körzetben egyetlen hídfőt tartottak meg, Kosztenki településnél, ahol több kemény összecsapás, köztük közelharc is zajlott. A 17. gyalogezred ezekben a harcokban igen súlyos veszteségeket szenvedett, különösen a 17/ I. zászlóalj, amely gyakorlatilag teljesen felmorzsolódott. Ebben az alegységben azonban gyenesdiásiak nem szolgáltak, az egyes zászlóaljakba ugyanis a járások szerinti rendben történtek a feltöltések.

A doni hídfőcsaták után a hadműveletek leálltak, a német és magyar csapatok védelemre rendezkedtek be. A 9. hadosztály Sztaro-Nyikolszkoje, Gremjacsje és Ivanovka települések körzetében foglalta el állásait, a 2. magyar hadsereg északi szárnyán, közvetlenül a németek mellett. Itt érte őket néhány hónappal később, 1943. január 12-én az orosz ellentámadás, a doni áttörés, bár annak első hulláma még nem érte a 9. hadosztályt. Ezeken az éjszakákon mínusz 40 fokig hűlt le a levegő, melynek következtében sok harckocsi nem indult be, és a lövegek egy részét is csak nagy nehézségek árán lehetett tűzkész helyzetbe hozni.103 A 9. hadosztály a borzalmas körülmények között az óriási túlerővel szemben szinte emberfeletti erőfeszítéssel, január 27-ig tartotta állásait, utolsó egysége a 17/III. zászlóalj ekkor hagyta el doni állásait.104 Ez volt az utolsó magyar harcoló egység a Don mellett, ez az alakulat fedezte az északra, Voronyezs térségében állomásozó német hadsereg visszavonulását, melyet az ennek köszönhetően sikerrel végre is hajtott.105 Ekkor már a környező többi német és magyar alakulat is visszavonult, amelynek eredményeként a 9. hadosztály részleges bekerítésbe került. Ebből február 2-án kezdte meg a kitörést. A visszavonuló magyar csapatok mínusz 10-20 fokban, az ellenség állandó támadásai közepette, gyalogosan hátráltak. A visszavezető utat a végtelen hómezőn a holtan heverő, megfagyott honvédek tetemei jelezték. Ismeretes a 2. magyar hadsereg súlyos vesztesége, amelyet a doni harcban elszenvedett. Az elesettek száma meghaladta a 40 ezer főt, a sebesülteké a 30 ezret, míg 26 ezer fő esett hadifogságba. A 9. hadosztály vesztesége a legsúlyosabbak közé tartozott. Minden nehézfegyverét elvesztette, személyi állományából pedig 8-9 ezer főre tehető a veszteség.106 A csapatok maradékai 1943 áprilisában térhettek haza Magyarországra. A veszteség miatt a 9. hadosztályt fel is oszlatták, a 17. zalai gyalogezred – az újabb feltöltés után – a 7. hadosztályba került besorolásra. Ez az alakulat 1944 májusában került újra harcérintkezésbe, amikor a Kárpátok előterébe érkező oroszokkal vette fel a küzdelmet. Az alakulat 1945. április elején tette le végül a fegyvert az oroszok előtt a szlovákiai Stubnyafürdőnél.

Magyarországot a szövetséges hatalmak 1944. április 3-tól kezdték el bombázni. Ez a kisebb településeket szerencsére nem érintette. Érdekességként megemlíthető, hogy már a légitámadások másnapján, 1944. április 4-én Gyenesdiás határában légiharc következtében lezuhant egy angol bombázó repülőgép. Személyzetének egyik tagját holtan találták, igazolványa szerint Gordon Pemberton 25 éves angol katonát.107

A Gyenesdiást érintő utolsó hadművelet, ahogy az alább Kovács László vissza- emlékezéseiben részletesen is olvasható, március 29-én zajlott le. A falu határában komoly harc fejlődött ki a visszavonuló németek és a támadó oroszok között. Utóbbiak az akadályok elhárítására kivezényelték a falusiakat, akiket a németek géppuskákkal és ágyúkkal lőttek. Ennek eredményeként három embert halálos sebesülés ért, Kenesei Imréné és a 26 éves Szita Lajos aknaszilánktól, a 70 éves Pandur János pedig lövéstől találva esett el.

A háború utolsó epizódja azonban nem a harcokhoz kötődött, mégis drámai esemény volt. Az összecsapások befejeződése után a megszálló orosz csapatok fegyelmezetlen katonái zaklatni kezdték a lakosságot. Ez történt 1945. március 31-én, délelőtt 10 órakor is, amikor orosz katonák egy Keszthelyről elmenekült nőt meg akartak erőszakolni. A szerencsétlen nő védelmére kelt a falu igazgató-tanítója, Lendvay János, aki megpróbálta megfékezni a nekivadult katonákat, ám azok ekkor egész egyszerűen agyonlőtték. Lendvay János 51 éves volt, Kárpáti János nyugalomba vonulása után vette át az iskola vezetését. Neve nem szerepel a falu hősi halottainak állított márványtáblán, bátor tette azonban feltétlenül érdemessé teszi arra, hogy személye ne merüljön feledésbe, ezért Gyenesdiáson utcát elneveztek el emlékére. (IV. színes tábla)

Csák józsefné gyenesdiási asszony levele a katonai parancsnoksághoz, amelyben az orosz fronton eltűnt férje után érdeklődik

azal a kéréssel fordulok megint Hogy a férjemet keresem amikor a múlt év szeptember 10 is kérdeztem akor még az a választ kaptam, hogy nemjőt értesítés júniusi jelentésben sem azért fordulok megint a Tekintetes Parancsnoksághoz hogy a férjemről szeretnék tudni valamit már azóta eltelt 5 holnap talán jött Róluk valami jelentés hogy mi van vele a Férjem vezeték neve Csák József honvéd anyja neve Keresztes Lujza a férjem született 1913 II hó 24 Gyenesdiás

Nagyon kérem a Tekintetes Parancsnokságot hogy a férjemről Pontos felvilágosítást adni hogy legyek megnyugodva

Csák Józsefné Úrasszonynak, Gyenesdiás.

Csáktornya, 1943. évi január hó 19-én.

Túloldalt írt levelére:

Értesítem, hogy férje „Kostenki” községben 1942. évi július hó 10-én „eltűnt”.

A 47/II. zlj. által megküldött 9. számú veszteségkimutatás szerint.

Szívós József hdgy. pótzlj. pk. h.

Mellékletek

Név	Foglalkozás	Honnan érkezett	Hányan érkeztek
Aczél Sándor	tanító	Mitrovica	2
Annók Margit	tanítónő	Marcali	2
Baft István	főhadnagy	Nagykanizsa	3
Bakó István	műszaki tanácsos	Nagyvárad	8
Baltaváry Ilona	tanítónő	Szombathely	3
Baróthy Sándor	tisztviselő	Újpest	3
Bauer Ferenc	gyáros	Nagykanizsa	2
Bauer János	postatiszt	Budapest	1
Benedek Béla	postatiszt	Budapest	2
Bita Dezső	egyetemi tanár	Budapest	4
Engel Mihály	magánzó	Szombathely	5
Farkas Sándor	rendőrtisztviselő	Nagykanizsa	3
Fasching Antal	rendőrfelügyelő	Budapest	6
Grimm Ida	tanítónő	Budapest	3
Halvax Frigyes	iparos	Nagykanizsa	2
Hirschler Jenő	postatiszt	Nagykanizsa	9
Hofmann Gyula	villamos. tisztviselő	Szombathely	4
Horváth János	számvizsgáló	Budapest	4
Kalmár Mór	gyáros	Budapest	3
Kaszás Károly	ügyvéd	Tapolca	6
Kovács Illés	tanító	Langvíz	1
Kövér Sándor	polgári isk. tanár	Újpest	2
Krazsof János	nagyiparos	Budapest	5
Kugler Béla	főkönyvelő	Nagyatád	5
Lénárt Imre	ig. tanító		1
Lindner Margit	tanítónő	Budapest	3
Lukács Sándor	vasgyári főtisztviselő	Zólyom	6
Márkus Aladár	postafőtiszt	Budapest	9
Marton Vince	MÁV tisztviselő	Celldömölk	1
Mészáros Gyula	pénzügyi számvizsgáló	Szombathely	6
Mihalich György	postafőtiszt	Budapest	9
Nusser Jánosné	bérlő	Felsőrajk	4
Payr Sándor	teológus tanár	Sopron	2
Pécs Gyula	rajztanár	Nagyatád	2
Pető Károly	postafőtiszt	Budapest	1
Polin Kálmán	MÁV tisztviselő	Zágráb	6
Radich Ákos	udvari műépítészeti felügyelő	Budapest	8
Schaad Boldizsár	evangélikus lelkész	Lajoskomárom	2
Schramm Antal	királyi tanácsos, József főherceg titkára	Budapest	6
Seevald Henrik	bérlő	Abony	3
Sperl Vilmos	kereskedő	Pécs	3
Szabados János	állami útmester	Pilisvörösvár	6
Tirczka Károly	honvéd százados	Zombor	6
Tnamm Frigyes	táblabíró	Győr	2
Tóth Péter	köztisztasági igazgató	Budapest	5
Urbanek Antal	hivatalnok	Nagyvárad	3
Urbanek Károly	droguista1	Nagykanizsa	3
Vámosi Nagy István	mérnök	Pécs	2
Varsányi Géza	tanár	Budapest	2
Vaszary Gábor	fogalmazó	Budapest	7
Vaszary Gyula	állatorvos	Jászapáti	4
Vaszary Mihályné	tanár neje	Budapest	3
Vaszary Nándor	orvos	Budapest	1
Vecsey Gyula	tanító	Budapest	2

Bokor István	kisbirtokos, községbíró
Böröczi János if.	kisbirtokos
Bujtor Bálint	kisbirtokos
Csanaki Géza	kisbirtokos
Fodor Ferenc	kisbirtokos
Gebauer Béla	nyug. MÁV tisztviselő
György Ferenc	nyug. körjegyző
Gyutai Antal	kisbirtokos, községbíró
Hettyei Lajos	birtokos
Hofmann Sándor	főerdész, a Festetics uradalom megbízottja
Hölter Lajos dr.	körorvos
Kláminger János	kisbirtokos
Kocsis János diási	kisbirtokos
Kránicz János	kisbirtokos
Lasics Ferenc	kisbirtokos
Németh József	kovács
Őri János	kisbirtokos
Papp László	kisbirtokos
Porkoláb Imre	kisbirtokos
Porkoláb Márton	kisbirtokos
Roósz Ádám dr.	ügyvéd
Ságvári Ferenc	kisbirtokos
Ságvári János	kisbirtokos
Szabó Imre diási	kisbirtokos
Szabó Károly	kisbirtokos
Szekeres Vendel	kisbirtokos
Töpfel Mátyás	vendéglős
Varga Ferenc	kisbirtokos

Korhatár	0-9	10-19	20-29	30-39	40-49	50-59	60 fölött
Fő	259	198	221	190	160	130	172

Név	Összeg (ft)
Bujtor István	656
Bogyay József (Sármellék)	620
Töreky Vendel - Dornyai Katalin	604
Renczes Imre	581
Laskay Ferenc építész - Lichkenvalner Mária (Keszthely)	539
Gyutai Horváth János	518
Dornyai Mihály - Barkó Teréz	491
Őri Mihály - Szentpály Júlia	491
Vég János - Nagy Anna	483
Őry György (Keszthely)	467
Funovits János - Cseh Anna	449
Pap Ferenc	412
Pap György - Gál Anna	409
Gyutai József - Szabó Anna	405
Dobos István - Tüttő Anna	392
Horváth János	386
Németh Antal - Fáró Anna	385
Küsztner Frigyes - Wimmer Mária	382
Kocsis Sándor - Porkoláb Katalin	368
Palaczki Ferenc	355
Szekeres János - Kovács Katalin	326
Böröczi Antal - Pap Katalin	322
Porkoláb József - Dobos Teréz	320
Horváth Mihály - Pintér Anna	318
Dékmár Márton - Vidi Júlia	310
Szalay Ferenc - Szabó Teréz	306

100 hold fölötti birtokos vagy bérlő	0
100 hold alatti kisbirtokos vagy bérlő	60
kisbirtokos-napszámos	119
segítő családtag	384
eltartott	315
mezőgazdasági tisztviselő	0
gazdasági cseléd	25
eltartott	5
mezőgazdasági munkás	212
ebből 16 év alatti	21
eltartott	131
mezőgazdasági munkás lakóházzal	38
Összes	1289

	1869	1880	1890	1900	1910	1920
Balatongyörök	612	688	737	768	770	694
Cserszegtomaj	1472	1547	1867	1947	1922	2066
Gyenesdiás	948	1005	1163	1350	1272	1313
Vonyarcvashegy	847	890	913	950	985	977

	Pengő/év
Zalay László körjegyző illetménye	2054
Családi pótléka	360
Mohos István segédjegyző illetménye	1518
Lakbérhozzájárulás	304
Dr. Hölter Lajos körorvos illetménye	1794
Családi pótléka	144
Lakbérhozzájárulás	496
Gyutai Antal községbíró tiszteletdíja	72
Községbába illetménye	405
Kisbíró illetménye (5 kisbíró, személyenként 12 pengő)	60
Lendvay János igazgató-tanító illetménye	2754
Természetbeni juttatásainak pénzbeli értéke	336
Családi pótléka	648
Egyéb juttatása	86
Zeke Gyula tanító illetménye	2958
Családi pótléka	360
Lakbérhozzájárulás	558
Egyéb juttatása	86
Iskola fenntartási költsége	980
Körkézbesítő illetménye	480
Irodai költségek	1219
Irodai rezsi költsége (fűtés, világítás)	280
Napidíjak, útiköltségek	320
Kisegítő munkaerő díja	180
Tűzrendészet kiadásai	1545
Köz- és állategészségügyi kiadások	517
Szegény betegek gyógyszerellátása	140
Utak, hidak javítása, közvilágítás	683
Községi épületek költségei (községi kocsma, orvosi rendelő)	472
Egyéb községi kiadások	342
Testnevelési alap költsége (két leventeoktató, a leventeoktatás dologi költségei)	380
Az állami, a társadalombiztosítási, valamint Vonyarcvashegy község közös körjegyzőségi költségekhez való hozzájárulás levonása után a község összes kiadása	13204
1939. évi rendkívüli kiadások	926

Év	1854	1869	1880	1890	1900	1910	1920	1930	1941
Népesség (fő)	732	948	1005	1163	1350	1272	1313	1330	1305

Név	Akó
Csák Mihály	120
Dobos István	99
Bujtor István	99
Pethő József ispán (Keszthely)	93
Kocsis István	72
Horvát Imre ács	69
Németh Antal	68
Horvát János	66
Gyutai György	65
Vid Józsefné	63
Töreki Vendel	62

Név	Párt	Választókerületi eredmény		Gyenesdiás
Név	Párt	fő	%	fő	%
Reischl Richárd	KNEP	12982	79,8	440	84,8
Szilassy Zoltán	Kisgazdapárt	3278	20,2	79	15,2

Párt	Választókerületi eredmény		Gyenesdiás
Párt	fő	%	fő	%
Magyar Élet Pártja	4505	28,0	71	17,5
Nyilas lista	10038	62,5	326	80,3
Kisgazdapárt	1520	9,5	9	2,2

GYENESDIÁS TÖRTÉNETE 1850-1945 KÖZÖTT

Paksy Zoltán

„Gyenesdiás: nyaraltam itt is, és fölfedeztem a falu fölötti

erdő Balatonhoz illő csodáját.”

(Ágh István: Üres bölcsőnk járása, 1979.)

A jobbágyfelszabadítás

A falu népességének összetétele és változásai

A község lakóinak foglalkozási megoszlása és a falu élete a dualizmus időszakában

Gyenesdiás földbirtokviszonyai 1925-ben:

Festetics hercegi birtok: 2062 hold

Ennek megoszlása:

1122 hold erdő

97 hold legelő

2 hold szőlő

1 hold szántó

840 hold földadó alá nem eső (vízfelület, Balaton-part, sziklás hegyoldal)

Gyenesdiás közbirtokossága: 157 hold

154 hold erdő

3 hold szántó

Birtokosok megoszlása 1935-ben:

Összes birtokos: 460

1 holdnál kisebb: 211

1 – 5 holdas: 217

5 – 50 holdas: 30

50 – 100 holdas: 2

1881 körül Presits Dávid

1885 körül Kovács Béla és Siklósi Jenő (nem egy időben)

1889 körül Beck György

1891 – 1925 Kárpáti János

1925 – 1945 Lendvay (Koller) János

A floxéra járvány

Gyenesdiás fejlődése a századfordulón, a vasút és a fürdők története31

Az első világháború

Gyenesdiás a két világháború között

A második világháború

Csák Józsefné Úrasszonynak, Gyenesdiás.

Csáktornya, 1943. évi január hó 19-én.

Túloldalt írt levelére:

Értesítem, hogy férje „Kostenki” községben 1942. évi július hó 10-én „eltűnt”.

A 47/II. zlj. által megküldött 9. számú veszteségkimutatás szerint.

Szívós József hdgy. pótzlj. pk. h.

Mellékletek