|
|
|
Építkezés
Gyenesdiás hegyközség (szőlőhegyi szórványtelepülés) kialakulásáról az előző fejezetekben már szó volt.1 Mégis – emlékeztetőül – idézzük fel a szőlőhegybe költözés okait. Először azokról kell szólnunk, akik a török alatt elpusztult falvaikból (Falud, Diás, Vonyarc, Tomaj) a városba települtek, de mihelyt nyugalmasabb idők jöttek, igyekeztek visszakerülni a korábbi lakóhelyük közelébe, s erre legalkalmasabbnak a szőlőhegy látszott. Kiköltöztek azok a keszthelyiek is, akik népes családjuk miatt nem fértek meg a városi portán, új építési telket pedig nem kaptak a földesúrtól, így hát másutt kerestek életlehetőséget maguknak. De itt hagyták városi otthonukat azok is, akik nem bírták és nem is akarták vállalni a katonatartás, a hosszúfuvar terheit, vagy állataiknak nem építhettek melléképületeket a szűkre szabott telkeiken, s kénytelenek voltak azokat a hegyi szőlőjükben elhelyezni. A férfinép a hegyi istállóban aludt, hogy gondjukat viselhesse. Az 1817-es keszthelyi tűzvész kárvallottjainak egy része is a hegyben talált menedéket. A városi és a távolabbi falvak szegénysége szintén a szőlőbe vetette jövendő reménységét, s építette föl otthonát. Mindannyiuk közös tulajdonsága, hogy nem jószántukból, hanem kényszerűségből hagyták el korábbi, magasabb szintű településüket (akár városról, akár faluról legyen is szó) egy sokkal nehezebb, talán magányosabb, magukra utaltabb környezet miatt.2 Ezek a családok legtöbbször egymástól távol eső szőlőterületükön vetették meg a lábukat, olyan környezetben, ahol még a víznyerés, a kútásás is gondot jelentett, nem is beszélve a messziről, fáradtságosan cipelt nehéz vödrökről.3
A 17-18. században szinte minden parasztnak – jobbágynak és zsellérnek egyaránt – volt szőlője nemcsak a Balaton mentén, hanem a környéken mindenütt, ahol szőlőtelepítésre alkalmas területet találtak.4
A kiköltözés folyamatos és megállíthatatlan volt, és térségünkben hat szőlőhegy lakossága Cserszegtomaj, Gyenesdiás, Vonyarcvashegy néven önálló hegyközséget alkotott.5
A hagyatéki leltárak többször megemlítik a hajlék előtti rétet, gyümölcsöst, kertet és természetesen a szőlőt. A szőlőhegyben lakók között voltak tehetősebb gazdák, akik a bortermelésen kívül mezőgazdasággal is foglalkoztak, ökröket, teheneket tartottak, s ennek megfelelően építkeztek. És voltak szegények, akiknek kis szőlőjükön kívül nem volt más vagyonuk. Megélni csak úgy tudtak, ha elszegődtek napszámba, részes aratónak az uradalmi birtokokra, sőt a 19. század végétől summásnak álltak.6 Sem Gyenesdiáson, sem Vonyarcvas-hegyen nem volt elég szántóföld és kaszáló rét, ezért akik tehették, Keszthely, Cserszegtomaj, Hévíz, Balatonederics vagy Szigliget határában vettek földeket, s bizony sok fáradtságukba került a falutól messze eső szántók, rétek művelése. A háztartáshoz szükséges krumplit, zöldségféléket, az állatok számára a répát a lakótelek végében fölásott kertben termelték meg.
Boronapince a Toldi utcában (HGy)
Gyenesdiást a 71-es út osztja két részre: Al- és Fölgyenesre, illetve Al- és Földiásra. Mindkét területen, de főként a hegyi részeken ma is nyomon követhető az eredeti szórvány település forma. A házak nem utcasorban épültek, – noha akkor is vezettek utak a hegyekbe, s mellettük néha több ház is épült – hanem rendszertelenül. A hegyi hajlékok nagysága, külleme, építőanyaga eltért egymástól a korábbi századokban is attól függően, hogy ki volt a tulajdonosuk. A városban élő nemes, iparos vagy tisztviselő pincéje kiemelkedett a szerény hajlékok közül, de a módosabb hegylakóké is.7
Az építmények anyaga fa, vályog, kő. A 17-18. században, amikor a parasztok a nagy erdőségek fáit még szabadon használhatták építkezésre, gyakori lehetett a gyenesdiási szőlőhegyen is az ún. boronaház, boronapince, mint ahogy gyakori volt Zala megye egész területén.8
Gyenesdiáson szerencsére megmaradt két jó állapotban lévő borona építmény. Egyik a Toldi u. 22. szám alatti ház pincéje az eléje épült házzal, a másik a nevezetes 1644-ben készült Darnay pince (Darnay u. 13. sz.), amelyet akkori tulajdonosa, Dornyay Béla publikált is.9 Darnay (Dornyay) Béla 1939-ben még három ép, s néhány romos boronapincét tanulmányozhatott a községben.
Böröczy József diási boronapincéjének lebontott mestergerendájába az 1661-es évet véste a készítő.10 A meglévő két pince vastag pallókból, vagy ahogy Dornyay írja „borona deszkákból” készült „zsilipeléssel.”11 A gyenesi pincék nagy része földfeletti építmény, mert csak kevéssé süllyed a földfelszín alá. A két boronapince északi végét a nádtető csaknem földig beborítja, télen-nyáron szigeteli. Ezt a tetőformát farazásnak nevezik.12
Dornyai Béla a boronapincéje mellett (GyDA)
A 18. század közepétől a földesurak meg- fosztották a parasztokat a szabad faizás jogától, s arra kényszerítették őket, hogy az értékes fa helyett földből (tömésből, sárgombócból, vályogból ) építsék házaikat, a sok póznát igénylő szalmás héjazat helyett pedig a kevesebb fával megoldható zsúpot és nádat ajánlották.13 Valószínűleg ez az oka, hogy a még meglévő régi gyenesdiási lakóházak szinte kivétel nélkül vályogból épültek, soknak még fundamentumot sem ástak. De számos vegyes falazású – vályog, tégla és kő – épületet is emeltek. A lábazatokat, egyik falat, vagy az alapot gyakran kőből rakták. Fundamentumnak megfelelt a helyben talált termőkő, a falazáshoz viszont a zsidi út melletti bányából hoztak követ.14 A könnyen faragható kásás követ (rezi homokkő) a rangosabb házak lábazatának külső borítására használták, főként a 20. században.
Századeleji gyenesi boronapince
(Malonyay D. nyomán, KBMA)
A válogot (vályogot) a családtagok maguk is megcsinálták, de leginkább válogvetőket (vályogvetőket) fogadtak. A telek egy részét simára döngölték, s az odahordott agyagot vízzel, pelyvával alaposan összedolgozták, megtiporták, tégla alakú deszkaformába simították, és felhúzták róla a formát. Négy-öt nap szikkadás után megfordították a téglákat, majd gúlába rakták, hogy tovább száradjanak. Falazáskor a vályogot meszes majterral (malterral) tapasztották össze. A vályog-kő vegyes falazásnál a követ híg sárral rögzítették egymáshoz. Ugyancsak híg sárral kötötték meg a tisztán kőből rakott, elsősorban pincének készült épületeket is.15 Az építkezés kalákában történt, de mindig volt egy ember, aki értett a házépítéshez, ő irányította a munkát, bár nem kőműves volt a szakmája. Előfordult, hogy a padlást is vályogtéglákkal borították be. Kitűnően szigetelt. A ház falait először simára sározták, azután oltott mésszel fehérre meszelték.
A gyenesdiási régi épületek tetőszerkezete a Dunántúlra jellemző nyeregtetős, ollószáras, szelemenes megoldású. Az ollóág szétnyíló két szára a falon körbefutó koszorú gerendán nyugszik, s a két felső ág fogja közre a szelemengerendát. A tetőszerkezetet többnyire ács készítette, bár voltak nagyon ügyes kontárok is.16
Ollóágas – szelemenes tetőszerkezet (HGy)
A tető borítására (fedésére) és tömésére (javítására) nádazót fogadtak. A nádazás sohasem vált önálló kisipari foglalkozássá, de minden vidéknek voltak ügyes és jó hírű mesterei, akiknek munkájára manapság is igényt tartanak.17 Gyenesdiáson és a környező településeken is számos nádas ház és pince van, köztük jónéhány új épület. A nádat kis puslikban (csomókban) fektették föl a tetőre, mert a nád fölverését mindig alulról, az üstöknél (eresznél) kezdik, s ide a legerősebb, leghosszabb nád kerül, amit csaptatókkal, póznákkal szorítottak le. A tető befejezésénél már rövidebb és közepes vékonyságú nádat használtak. Szegésnek nevezik a tetőgerinc fonását, amelyet a nádazók varrásnak hívnak. A szegést lezáró két nádbabát általában csak díszként tartják számon. A szép háztető olyan, mint a ház koronája, mondták. Dicséri a gazda gondosságát és jó ajánlólevél a nádazónak.
A tetőfedéshez szükséges nádat is maguk szedték, mint ahogy a többi építőanyag is a környezetükből származott. Nádast a Festetics uradalomtól bérelhettek, mert csak néhány családnak volt saját nádasa az állomástól keletre.18 Az első világháború után saját nádashoz lehetett jutni. Ha nem fagyott be a víz, akkor csónakból vágták és hozták ki a partra, ha befagyott, akkor fűzfából (régiesen fcfából) vagy nyárfából faragott facipőket kötöztek a csizmájukra hogy védjék a nádtorzsáktól, és azért is, mert nagyobb felületen álltak, kisebb volt a beszakadás veszélye. A jégpatkó a biztonságosabb közlekedést segítette. A nádat kopott kaszából készített vágóeszközzel – matukával, másik nevén kacérral – a férfiak nagy tolókaszával aratták, vágták, vagy régi szóhasználat szerint verték a nádat.19 A sáskötéllel kévékbe kötött nádat nádhúzó szánkón húzták ki a partra. Ha a parthoz közelebb dolgoztak, akkor hosszú, a végén lapos-hegyesre faragott rúddal, a mereklével három-négy kévét egyszerre átszúrtak, s vállon kivitték. A kévéket határba, újabb szóval kupacba, depóba rakták, azután szekérrel hazaszállították. A felesleget eladták vidékre, mert a zsúptetőket az ötvenes évektől fokozatosan nádra cserélték.
Nádazás (HGy)
Szőlőhegyi hajlékok hasonlóak voltak a falubeli házakhoz, de többnyire más volt az építésük menete. A kiköltözők egy részének volt pincéje, présháza, s ehhez toldották a konyhát, a szobát és a gazdasági épületeket. Így alakították ki azt a környezetet, amely megfelelt gazdálko- dó életmódjuknak. Természetesen az épület- együttesek csoportosításának más változatai is léteztek, de az egyvégtében épült hosszú házak jellege minden esetben megmaradt. Gyenesdiás észak-déli fekvésű lejtőin a házak is észak-déli irányban épültek, és mindegyik soros elrendezésű volt, amely a 19. században általánosan elterjedt a Kárpát medencében. Ezen belül a gyenesdiási házak a nyugatdunántúli füstöskonyhás – kályhás háztípusba tartoztak. A füstöskonyhás házak egyik jellegzetessége, hogy nem volt kéményük, a kemencéből és a szabadtűzhelyről a füst a kettőzött ajtón át a szabadba, vagy a mennyezeten vágott nyíláson át a padlásra áramlott. A másik jellegzetessége, hogy a ház minden helyisége külön-külön az udvarról nyílott, hogy a szobák füsttelenek maradhassanak. A szoba cserépkályhájának tüzelőterét a konyhából fűtötték, s annak a füstje is ide áramlott. Nem volt könnyű a füstben sem főzni, sem élni.
Jankó János a 19. század végi balatonmel- léki kutatásai eredményeként megállapítja, hogy a házak „legalább egyharmadán máig sincs kémény, noha hatósági rendelet útján ma már új házat kémény nélkül építeni nem szabad.”20 Hogy a hegybéli házak csaknem mindegyike füstöskonyhás lehetett, azt a hagyatéki leltárak is megerősítik, mert csak elvétve említenek szabadkéményes házat, az is iparos tulajdona volt.
Klámingerék házatája az 1960-as években (KBMA)
A füstöskonyhának nem volt ablaka. Fényt a kettőzött ajtó felső részének kinyitásával kapott a helyiség. A 20. század elején e házakat fokozatosan kéményesre alakították. A szabadkéményes, füst nélküli konyhák kis osztott táblás ablakot kaptak. A lakás nagysága, berendezése, a gazdasági épületek száma és mérete a család anyagi helyzetétől függött. De nem mindig és nem mindenkinél. Kozmáné Kláminger Teréz gyenesi szülői háza a 19. század közepén épült. Beosztása: szoba-konyha-kamra-pince. A konyha az udvarról nyílott, benne kemence, rakott tűzhely, stelázsi edényekkel, asztal a fal mellett két székkel, két kisszék. Kicsi ablaka az udvarra nézett. A konyhából nyílott a szoba, amely a megszokottól eltérően padlós volt és rongyszőnyeg borította. Berendezése: három ágy, – ebből kettő párhuzamos elrendezésű –, s a két ágy végéhez, a szoba közepére került az asztal két székkel. A harmadik ágy és a két ablak között lévő kanapé a falhoz simult. A három szekrény és a sublót a szoba szabadon maradt falánál kapott helyet. A falra két kisebb és két nagyobb Jézus- és Mária Szíve képet és egy kinagyított esküvői fényképet akasztottak. A szobában öntöttvas-, eredetileg azonban cserépkályha volt, melynek csempéit a lebontása után a rakott tűzhely oldalába építették be. A ház és berendezése a 20. század eleji állapotot idézte. A kamrába a konyhából, onnét néhány lépcsőn a pincébe jutottunk. Az udvar építményei: istálló, pajta, sertésól, kiskonyha, fészer, nagy pajta a gazdasági gépeknek és méhészet. A tágas udvart gyümölcsfák árnyékolták.
Tanulságos megfgyelni, hogy az a Kláminger János, aki korszerűen gazdálkodott: állatokat nevelt, azokat eladta, a pénzt visszaforgatta, s megvásárolta a gazdaságában jól kihasználható gépeket (különböző darálókat, vetőgépet), kézi hajtású cséplőgépet (embernyúzónak is nevezték ), később gőzgéppel hajtott kis cséplőgépet, s tárolásukra épületet csináltatott, ugyanakkor a lakóház bővítésére nem költött. Megelégedett azzal, hogy benne főzni és aludni lehetett. Értékrendjükben első helyen a gazdaság jó működtetése és gyarapítása állt.21
A fentieket saját tapasztalatom alapján írtam le, az alábbiakat viszont visszaemlékezés szerint. A célom az, hogy egy másik – diási – 20. század eleji módos gazda lakását és portáját rekonstruáljam, s közben utaljak azokra a hasonlóságokra és különbségekre, amelyek összekötötték s elválasztották őket a szegényebb családoktól.22 A ház és a gazdasági épületek két és fél hektáros telken helyezkedtek el. A területet nem kerítették be, ahogy mások sem. „A szomszédok csak átléptek egymáshoz.” A nádtetős vályogház konyhája előtt volt egy „kis négy lábon álló pitar, veronda (tornác) hogy az eső ne verje a konyha ajtaját.” Ez a fajta előtér gyakori volt a községben, míg az udvari homlokzatot szegélyező hosszú oldaltornác, folosó, – mint amilyen a műemléki pásztorházé – kevésbé fordult elő. De szép számmal akadtak pitar nélküli házak is. Ezeknek nád üstöke (eresze) előre ugrott, s így nyújtott védelmet a csapadék ellen a házból kilépőnek és a ház falának egyaránt.
A ház beosztása: tisztaszoba vagy elsőszoba - konyha - kisszoba vagy hátsó szoba- kamra. A konyha a nyitott előtérből nyílott, a szobák a konyhából, a kamra az udvarról. A konyha bal sarkában a fal mellett állt a nagy négyszögletes kemence. Ennek nem volt padkája, de másutt voltak padkás kemencék. Hat kenyér fért el benne. Tetejére edényeket helyeztek. Edények lógtak a falon, és sorakoztak a stelázsin is. Kétsütős csikótűzhelyen főztek. Két asztal, mellettük székek, egy vizespad vödrökkel és lavórral, és egy sublót alkotta a berendezést. A szegényebb házak konyhája is hasonló képet mutatott, csak azokban rakott sparhelten főztek, egy asztaluk volt, s kevesebb edényük.
A tisztaszoba mennyezete deszkás, gerendás, a földje döngölt agyag volt. A fal mellett három ágy, s mindegyik végénél egy-egy szekrény állt. A bútorzatot egy sublót egészítette ki, rajta szentek szobrai, díszes poharak, gyertyatartók. Az asztalt a körülötte lévő székekkel a szoba közepére tették. A két ablak közé egy sezlont helyeztek.23 Föléje tükröt, az ágyak fölé Jézus – és Mária Szíve képeket akasztottak. Ebben a szobában sohasem aludtak, bár volt benne kályha. Csak kivételes alkalmakkor használták: búcsúkor, karácsonykor, mert ide állították a karácsonyfát, és a család halottját itt ravatalozták föl. A tulajdonos, Fodor Ferenc több éven át a bírói tisztet is betöltötte, a hivatalos megbeszéléseket itt tartotta. Olyankor befűtötték a szobát.
A tulajdonképpeni lakószoba a kis- vagy hátsó szoba volt. Három ágy, egy sezlon, két szekrény, asztal székekkel, és öntöttvas kályha volt benne. Ebben a szobában aludt az egész család: a nagyszülők, nős fúk a feleségével és a nagylány unokájuk. A szegényebb családok ugyanígy éltek azzal a különbséggel, hogy csak egyetlen szobájuk volt, ott zsúfolódott össze mindenük és ott is, meg a konyhában is aludtak. A sokgyermekes családoknál a gyerekek alvó helye az ágy alá tolható sufni volt. A nőtlen fatalemberek nyáron a szénapadláson vagy a pajtában, télen az istállóban priccsen (egyszerű deszkaágy vagy szalmával befont aljú ágy, amilyent a 19. századi hagyatéki leltárak is gyakran említenek aludtak.
A kamrát és a padlást a szegény és gazdag egyformán használta. A kamra valóságos gyűjtőhelye volt azoknak az élelmiszereknek és tárgyaknak, amelyekre a háztartásban és a napi tennivalókban gyakran szükség volt. Itt tartották a lisztesládát, fókjaiban a kenyérliszt, a fnomliszt és a másodrangú liszt külön-külön, a disznóöléskor használt bontószéket, a zománcos zsirosvéndőt, kukoricadarálót, a lakásból kikopott fókos sublatot a szerszámok részére, a fogason lógó lószerszámot. Itt kapott helyett a gyalupad, a moslékos edények és a hamus kád, amibe a lúghoz szükséges hamut gyűjtötték. A kamra egyik elkerített sarkába öntözték az étkezési krumplit, a másik sarkába az állatok krumpliját. Akinek volt kisháza, abban sorakoztak egymás mellett fenékre ültetve a gabonás hordók.24 Akiknek nem volt kisháza vagy kamrája, azok a présházban tárolták a szüreti eszközök mellett a gabonát, a krumplit, a savanyú káposztás és savanyúrépás kádakat is. Szívesen emlékeztek vissza a kalákában végzett hangulatos káposzta szelésekre és taposásokra, melyek vidámságot hoztak a hétköznapjaikba.
A padlásra került a csöves kukorica, a füstölt húsok, zacskókban, vékákban a bab, ponyvára terítve a hagymafélék. Sokan a gyümölcsöket is fölhordták, mert a nádfedél megvédte a fagytól. Télen a mosott ruhákat is a padlásra teregették. A ház rendszeres karbantartásához tartozott a heti takarítás és a konyha-szoba földjének a mélyúti sárga földdel való fölsikálása. A mindenre kiterjedő húsvéti és a búcsúi nagytakarítás, meszelés, és nagymosás közismert asszonyi kötelesség minden magyar faluban még ma is. De a hegyen lakóknak nem volt egyszerű, mert kevés volt a kút, a vizet messziről cipelték. Sokszor kocsira rakott kádakban hozták fel a vizet a Balatonból vagy a legközelebbi kútból egy-egy nagymosáshoz, vagy permetezéshez.
Éppen ezért sokan a Balatonban is szoktak mosni. Lovaskocsira pakolták a hokedliket, lavórokat, lepedőbe kötötték a szennyest, s mentek a Libásba (Keszthely és Gyenesdiás között egy partszakasz neve) mosni. „Az volt a legboldogabb nap, ha ragyogó napsütésben mehettünk mosni. Édesapám bejárt a Balatonba, lemosta a lovat, anyám meg 20-30 méterrel odébb verte lapickával (mosófa) a beszappanozott ruhákat. Szépen lemostuk a kocsi oldalát, arra teregettük a ruhákat. Sokszor meg is száradt, mire mindennel végeztünk. A teheneink, de még a cserszegieké is, lejártak inni a Balatonba.”25
A lakóházzal egy fedél alá épült a kilenc-tíz szarvasmarha s a két ló befogadására alkalmas nagy istálló és pajta. Az istálló-, a fészer-, a pince-, a présház padlásán és a pajtában szénát tároltak. Hozzájuk közel volt a disznóól, a faház és a baromf ól. A gazdasági épületek mellett hagyott üres területre került a széna – és szalmakazal, valamint a gabonakazal, amelyet gabnakazalnak, osztagnak, asztagnak is neveznek. A telek alsó részén épült a présház a pincével és a kocsiszínnel, amelyet fészernek is mondtak. Ebben állt az ünnepi alkalmakkor használt sárgára festett kocsi. A telkek kialakítása, beépítése a gazdaság praktikus működését szolgálta.
Kétszárnyas deszkakapus pajta
(Tolnai László portája) (HGy)
A lábas pajták kétszárnyas deszkakapuja falmagasságig ért, hogy a szénásszekér beférjen rajta. Az oszlopok közét gyakran mozgatható nádfalakkal töltötték ki, s ha a pajtakapu kicsinek bizonyult a túl magasra rakott szekér számára, vagy az üres jármű a másik oldalon ki akart menni, csak kiemelték a nádfalat, azután meg visszatették. Ugyanezt a célt szolgálták a falazott két kapus pajták is.
Gyakori építmény a régi lakóházak mellett a különálló kisház (kiskonyha, nyárikonyha), amely a házzal párhuzamosan vagy rá merőlegesen helyezkedik el. Vajkai Aurél szerint a kisházak, kiskonyhák újabb fejlődés eredményei, de sokféle kihasználtságuk miatt széles körben elterjedtek.26 A kisházak első helyisége a konyha, amely lehetett füstöskonyha, mint Kocsis Sándorné Szita Teréz Meleghegy 17. szám alatti kisházában, ahova csak az 1940-es években építettek kéményt, és lehetett szabadkéményes, mint Lakics Imréék (Csokonai u. 41/1 sz.) telkén lévő, amely megmaradt eredeti formájában. A kiskonyhák egy részébe kemencét építettek kenyérsütéshez, de húsfüstölésre is alkalmasak voltak. A második helyiség a szoba, azután a présház és a kissé mélyebben fekvő pince következett. A kisházak másik változatában – egyesek szerint ez volt a régebbi, az igazi kisház – a konyha után jött a tyúkól és a disznóól. A kisházakat a többség csak nyáron használta, de sok család egész éven át ott főzött és étkezett. Az 1930-as évektől – főként az algyenesiek – kiadták nyaralóknak a lakóházukat, ők maguk a nyárikonyhába költöztek. A kisházakat megtartották az újonnan épült házak mellett is.
A szórványtelepülés az 1960-as évektől megváltozott. Egymás után épültek utcákba rendeződve a rangos nyaralók, de a régi idők emlékeként számos szépen karban tartott nádfedeles ház is megmaradt, csak megváltozott a rendeltetése. A Nyírfa u. 1. szám alatti pincéből – amelynek gerendájába az 1809-es évszámot vésték – konyha lett, a présházból előszoba, az eredeti konyhából és szobából szoba. De megőrizték a pince és présház közötti súlyos faajtót, rajta az eredeti vasalásokkal és alul-fölül a tolózárral. A volt présházban ma is ott a vakablak (vaklik), s a bejárati ajtó mellett a falban a nyílás, amelyen keresztül benyúlhatott a gazda, hogy belülről nyissa ki a bonyolult zárat.
A szép példák mellett lehangoló látványt nyújtanak a düledező, romos épületek, előttük a diófák, melyeknek földre hullott termését senki sem szedi fel. A hajdani nagy telkeket elaprózták, eladták, s ezzel együtt a szőlőterület is egyre jobban összezsugorodott, mert a nyaraló tulajdonosa pihenni és nem dolgozni akar a Balaton mellett, a szőlő pedig nem idénymunka, hanem egész évi szüntelen feladat, mégsem lehet megélni belőle. Gyenesdiás lakossága egyre gyarapszik, mert megismétlődik a 18-19. századi kivándorlás, csak más okból: Keszthelyről és egyéb helységekből sokan költöznek az üdülőfaluvá lett csendes és gyönyörű község lankáira békét, igazi otthont és nyugalmat keresve.
Felújított parasztház 1809-ből (HGy)
Szőlőművelés
A szőlészet és a borászat a magyar népi kultúra, a magyar nép életében meghatározó szerepet töltött be évszázadokon keresztül, és még manapság is. A szőlőbirtok volt az egyetlen földdarab, ami ugyan a földesúr tulajdonát képezte, mégis a jobbágy vagy a zsellér szabadon rendelkezhetett vele – adhatta, vehette, örökölhette – mindaddig, amíg a szőlőt rendesen művelte, s megadta az utána járó bordézsmát.27
A 16-17. században a szőlőhegyek a szokásjog íratlan szabályai szerint működtek.
A 17. századtól a nyugat-dunántúli részeken a földesúri fennhatóság már rányomta bélyegét a közösségekre, de még mindig megőrizték autonómiájuk nagy részét. Diáson 1653. február 21-én alakult meg hivatalosan a hegyközség, ahol 47 pontban foglalták össze – eddigi tudásunk szerint a Balaton vidék legrégibb – hegyközségi szabályait.28
A megalakuló hegyközségi elöljáróságot s annak fejét, a hegybírót a szőlőtulajdonosok választották. A szegények egyenlő jogokat élveztek a jómódú polgárokkal és a nemesekkel, akikre épp úgy vonatkoztak a korábban íratlan, később írásba foglalt – főként a bíráskodásra és igazgatásra vonatkozó – hegytörvények, az articulusok, mint a legszegényebb zsellérre.29
A Diási-hegylajstrom 1651 (eredeti kéziratos első oldal) (GyDA)
A nemesek sértőnek érezték az egyenlőséget, s ki akarták vonni magukat a helység bíráskodása alól. A 18. század utolsó harmadában ez meg is történt, mert a megyei szabályozások kimondták, hogy a nemesek fölött a vármegyei bíróság ítélkezzék. Ettől kezdve az egyes vétségekre mindig kétféle büntetést állapítottak meg, különbséget téve paraszt és nemes között.30
A földesúr tudtával és engedélyével bárki irthatott erdőt szőlőtelepítés céljára, de csak ott, ahol az uraság tisztje kijelölte a területet,31 s ez legtöbbször sorban történt, hasonló méretű, párhuzamos parcellákban.32 Irtani többféleképpen lehetett, de az 1653-as diási articulus 42. pontja kifejezetten az égetéses irtásra utal, amelyet ezen a vidéken is gyakoroltak.33
A szőlőhegyeket általában mindenütt élősövénnyel, árokkal, a földről kidobált kőhányással kerítették, védték. A kerítéseket rendszeresen javították, mindenki a saját földje végén.34 Bár biztosan itt is volt gyepű, de a diási első articulus erről nem szól. Ugyanakkor a 31. pont kiköti, hogy minden szőlőnek legyen meg yeköve, barázdája, amelyet a gazdának fölszélről kell rendbe tartania.35
Az irtásföldek gyökerektől, tuskóktól való megtisztítása sok időt igényelt, ezért néhány évig kapásnövényeket ültettek bele, s csak azután szántották. De a szőlőtelepítésnél nem mindig jártak el ilyen gondosan, hanem már a teljes megtisztítás előtt elkezdték a telepítést. A szőlőültetés előfeltétele a talaj alapos átforgatása. Bél Mátyás kapával, Nagyváthy János irtókapával forgatott talajművelést látott a dunántúli szőlőkben. Vidékünkön még a 20. század első felében is ásóval forgatták a földet. A visszaemlékezések szerint Gyenesdiáson csákánnyal, ásóval, lapáttal forgatták meg a szőlő földjét úgy 60 cm mélyen, ez által laza lett a talaj, s az oltványvesszők gyökere a mélyre került jó humuszos földben könnyebben megeredt. Fél – vagy egy év pihentetés után négyzetméterenként ültették a tőkéket, ez volt a hagyományos művelés. A szőlősorokat a völgy-, illetve a nap irányába telepítették, mert szerintük a napsugár jobban érte, s érlelte a szőlőt. De hasznos volt az is, ha keresztben telepítették, mert az őszi bekapálás után a barázda megfogta a téli csapadékot, nem engedte, hogy a víz lefusson. Egyik így telepítette, másik úgy. Ma már a nagyobb szőlősgazdák a kordonos szőlőművelésre tértek át.
A szőlőhegy főként a diási részre esik, de azért egészen Gyenesig terjed. Felsőgyenesen párásabb, ködösebb a levegő, s a szőlő ezt nem szereti. Jobban kedveli a melegebb hegyi klímát.
Hagyományos tőkeművelés Diáson
Vágók a Felgyenesi Hegyoldalban (1990, HGy)
Az új ültetvények telepítéséhez, elrakásához régebben a termő szőlőtőkékről lemetszett vesszőket használták. Összekötötték kis puslikba (csomókba), homokba tették, vagy egyszerűen hűvös helyen tartották és tavasszal, ültetés idején karózóvassal (szálvassal) lyukat fúrtak a földbe, és a sima vesszőt belehelyezték. Ennél a módszernél jobb eredményt adott a tíz-tizenkét napig vízben gyökereztetett szőlővessző, amelyet karózóvassal vagy ásóval mélyített, trágyázott földbe dugtak.36 Gyökeréhez odanyomkodták, tömték a földet, hogy minél jobban a szőlővesszőhöz tapadjon. A szőlősgazdák a 19. század végétől ismerték a szőlőiskolát, sőt az oltványkészítést is maguk végezték, csupán az új fajták telepítéséhez vették készen az oltványokat.
Már Bél Mátyás is megfigyelte azt a magyar jellegzetességnek is nevezhető szokást, hogy nálunk az elöregedett szőlőket nem vágták ki, hanem szaporító, tőkepótló módszerekkel folytonosan megújították, és így évszázadokon keresztül nem kellett újra telepíteni.37
Jankó János a szőlőpótlásokról írja, hogy azokat a metszés ideje alatt végezték a balatonmelléki gazdák.38 Egyik módszere a döntés. Akkor alkalmazták, ha egy területen több tőke is kipusztult. Ilyenkor egy idősebb erős tőkét három-négy szál venyigével árokba döntötték, s a venyigéket a pótlandó részen a felszínre húzták. A filoxéra megjelenése után fokozatosan felhagytak vele. Gyenesdiáson döntésnek nevezik a bujtást, és farbujtást is. A kiszáradt szőlő közelében lévő tőkén meghagytak egy hosszú szálat, árokba fektették, földdel betakarták, a végét a pótlás helyénél kihúzták. Csak akkor vágták le az anyatőkéről, amikor már meggyökeresedett és hajtást hozott. Lakicsné Heilmann Katalin egyedi megoldást alkalmazott. Szerinte „igen fontos, hogy a földbe lehajtott vesszőn lévő szemeket eltávolítsák, nehogy azok kihajtsanak. Ellenkező esetben a föld feletti rész nem fejlődik rendesen, satnya marad.” Ma már „nem bajlódnak ezzel” – mondták. A döntéssel és a bujtással való pótlás miatt alakultak ki régebben a szórt állású, szabálytalan szőlők, de ezek a kézi művelés számára nem okoztak nehézséget.
Sokan értenek az oltványkészítéshez, de egyre kevesebben csinálják. Szívesebben megveszik készen a nemesített szőlőoltványt. A termő tőkék fajtájának megváltoztatására többféle módszert alkalmaznak: a fásoltást tavasszal végzik a nedvkeringés megindulása előtt, a zöldoltást nyár elején, amikor a hajtások elérték a 20-50 cm hosszúságot. Valaha a gyökérnyakba oltást is csinálták, de már régóta kiment a gyakorlatból.39
A szüret után a szőlőtőkéket bekapálták, (a 20. századfordulótól egyesek lóekével beszántották), vagyis betakarták földdel, így védték a hideg ellen.40 Tavasszal, metszés előtt kiszabadították, kinyitották a tőkéket először az egyik oldalon, majd a másikon. Volt aki középen magasra, bakhátra kapált, volt aki laposra. Itt – a talajtól függően – széles hegyes kapával, vagy bujtókapával dolgoztak, a tőke körül tányérosan, hogy könnyebben menjen a metszés. A későbbiekben nem annyira kapálták, inkább csak sarabolták a szőlőt. Gyutainé Varga Irén szerint „régen a száraz időben azt mondták, hogy egy sarabolás egy esőt jelent a szőlőnek.” Mostanában kapálás helyett inkább gyomirtóznak, a kordonos szőlők földjét a hegyoldalakban befüvesítik és fűnyíróval gaztalanítják.
Az első metszést Bálint napkor (február 14-én) végezték a szőlő négy sarkán, vagyis jelképe- sen körbe kerítették, mert reményük szerint ez megóvta szőlőjüket a madarak kártevésétől.41 Ekkor minden szőlőfajtából egy-egy negyven-ötven cm-es vesszőt vágnak, beviszik a lakásba, vízbe teszik, s idővel levelet és kis fürtöket hoz. Ebből következtetnek a várható termésre, és ez alapján metszenek. Ha jó termés látszik, egy rüggyel hosszabbat metszenek. „Nem fx dolog, de adunk rá”- mondták.42 A metszés a nyitás után azonnal megkezdődik, mert ezzel szabályozták a szőlő növekedését és termőképességét. A régiek úgy tartották, hogy csak holdtöltekor sza-bad megkezdeni a metszést, mert aki újholdkor metsz, annak a venyigéjét megeszi a szú.43 A filoxéra megjelenéséig metszőkéssel dolgoztak, azután metszőollóval. Néhányuk pincéjében még volt ilyen régi eszköz, de kevesen ismerték a használatát.44 Jankó János leírja a 19. század végi metszésmódokat, köztük a kopaszmetszéses fejművelést, amelyet csak ezzel a nagymúltú baltás szőlőmetszőkéssel lehetett jól elvégezni.45 Ugyanakkor e metszőkés vágóéle miatt alkalmas volt a csapos metszésformákra is, amelyet régi nevén sarkos metszésnek is neveztek. Gyenesdiáson is alkalmazták az alacsony művelésű szőlőknél.
A szőlőket nem mindig karózták Zala megyében sem, de a Balaton mellékén igen. A karókat tölgy- vagy akácfából készítették. A tartósítás miatt volt aki megpörkölte a hegyét, de a többség nem, jóllehet számos faluban éltek vele.46 A karóknak a karózóvassal készítettek lyukat, s annak gömbölyű végével döngölték a földet melléje.
A szőlőt kétszer kötötték: először a virágzás előtt úgy 30-40 cm magasságnál, nehogy a szél letörje a vesszőket, másodszor a virágzás után. Ha a szőlő túlnőtt a karón, a tetejét levágták. A fattyazásban és a szőlőkötésben a nők és a gyermekek is részt vettek. A kötés elősegítette, hogy a napfény jobban érje a fürtöket. Hosszú ideig a pirostövű sást használták e célra. Augusztusban matukával learatták a sást, megszárították, kévébe kötve eltették. Szőlőkötés idején beáztatták, összefogták gicába ( kis csomóba) , s a kékfestő kötényükbe tették. Onnét húztak ki egy-egy szálat, duplára hajtották, ujjuk között megsodorták és kötöttek vele.47
A filoxéra előtt cserebogarak, darazsak és a madarak voltak a szőlő fő kártevői. Ezeket lerázták, leszedték, elégették, a madarak ellen kézi- és szélkereplőt használtak, ezen kívül vázut (madárijesztőt) állítottak a sorok közé. Fagy ellen valaha füstöléssel védekeztek.48 Jégfelhők jöttén imádkoztak és harangoztak a 2. világháborúig, noha a harangozást II. József már a 18. század végén megtiltotta.49 Csaknem minden szőlőhegyen emeltek kápolnát főként Szt. Donát és Szt. Orbán, de más szentek tiszteletére is. Gyenesen az 1826-ban épült kápolnának Szt. Ilona, Diáson 1894-ben Havas Boldogasszony lett a kápolna védőszentje.50 Ezeken kívül a falvak népe a mezőkben, útszéleken és a szőlőhegyeken kereszteket, szentek szobrait állította fel, hogy óvják, védjék őket és gazdaságukat a pusztító járványoktól és a természeti csapásoktól. A 19. század végén terjedtek el a nagybirtokokon a viharágyúk - a diási Festetics-szőlőben is volt, az emlékezet szerint 20-25 éve még használták –, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt.
Szent Ilona kápolna Gyenesen (1826)
Havasboldogasszony kápolna Diáson (1894) (GyDA)
A szőlők tragikus kipusztulását a filoxéra (szőlőgyökér-tetű) okozta, amely 1882-ben Meszesgyörököt, 1886-ban Vonyarcvashegyet, 1889-ben Gyenesdiást tarolta le, bár a keszthelyi Gazdasági Tanintézet sokat segített a védekezésben. A szőlők tönkremenetele miatt Balatonfüreden négy kétségbeesett gazda öngyilkosságba menekült, mások a kivándorlást választották, miután Keszthelyen és környékén is megjelentek a hajózási ügynökök, akik kivándorlókat toboroztak.51 Az állam a bajbajutottak segítségére sietett, s új remény ébredt az emberek lelkében. Jankó János a 19. század végén panasz helyett már bizakodással találkozott, a kivágott szőlők helyén új telepítéseket látott.52
A védekezésnek több módszere is volt. Az egyik a szénkénegezés. Gyakorlati tudnivalóira a tapolcai vincellér iskola hallgatói tanították meg a környékbeli szőlősgazdákat. Ők hívták fel a fgyelmet arra is, hogy egyes szőlőfajták, mint a muskotályok és a saszlák érzékenyek a szénkénegre, s ezeknek kisebb töménységű vegyszert kell adni.53 A szénkéneget Tapolcáról és Balatonedericsről szerezték be. A pincék limlomjai között sok helyen ma is ott van még a szénkénegező fecskendő. Papp Antal még maga is használta. Az így kezelt szőlőket - mint mondta - rendszeresen trágyázták, mert kezelés után a szőlő fejlődése visszaesett. Tapasztalatát a szakirodalom is megerősítette. A védekezés másik módja a homoktalajba való szőlőtelepítés, amilyent a Balaton déli partján, Mária telepen létesítettek 300 kataszteri holdon. Az északi part falvainak szőlősgazdái itt újra megvethették a lábukat.54 A harmadik lehetőség volt, hogy a régi balatonmenti szőlők helyett a floxérának ellenálló amerikai vadalanyba oltott nemes szőlőfajtákat és jóval kisebb mértékben direkttermőket telepítettek.
Az állam a falusi papokat és a néptanítókat bevonta a szőlő- és borgazdaság korszerűsítésének elterjesztésébe. Tanfolyamokat szerveztek a számukra, ahol megszerezték az elméleti és gyakorlati tudnivalókat. Kárpáti János gyenesdiási kántortanító 1897-ben szintén elvégezte a négy hetes tanfolyamot a tapolcai vincellér iskolában, majd Sármellék, Alsópáhok, Karmacs, Rezi, Cserszegtomaj és Gyenesdiás községekben előadásokat tartott a lakosság élénk érdeklődése közepette.55 A falusi értelmiségnek köszönhető, hogy a dunántúli – s a zalai – kivándorlás aránya az országos átlagnál (4,6 % ) jóval kisebb volt, a 2 %-ot sem érte el.56
A lisztharmat és a peranoszpóra nagyjából egyidőben – az 1880-as évek közepén – lépett fel Magyarországon. A lisztharmat ellen kénporral (a népi szóhasználat szerint rézkénporral) védekeztek. Gyenesdiáson a legjobbnak a badacsonyi rézkénport tartották. Ki selyemharisnyába töltött porral hintette meg a szőlőjét, ki kézi fujtatóval, ki pedig háti porozóval. A peranoszpóra ellenszere a vízben oldott rézgálic, amelyet oltott mésszel kevertek össze, hogy megtapadjon a levélen. Bordói lé néven is ismert. Eleinte vödrökből kis seprűvel csapkodták a levet a szőlőre, jóval később háti permetezőt vettek a módosabb gazdák, s azt ellenszolgáltatás fejében kölcsön adták másoknak. Évente három-négyszer permeteztek.57
A filoxéra előtti balatonfelvidéki szőlők – a gyenesdiási és vonyarcvashegyi szőlőket is beleértve – mind kevert fajtájúak voltak, s így is szüretelték. A filoxéra után termeltek direkttermőket: Elvira, Delawári (delovári), Izabella, Othelló (otelló), Noah (noha), és oltványokat: Rizling (Olaszrizling, Rizlingszilványi), Saszla, Muskotály, Atilla, Szlankamenka, Oportó, Csabagyöngye, Ezerjó, kevés Burgundi.58
A Balaton-felvidéken a fehér bor az uralkodó fajta, de a 20. század elején még jelentős volt a vörösbortermelés is Vörösberényben és Almádiban, valamint Meszesgyörökön, Vonyarcvashegyen és Gyenesdiáson.59 Voltak olyan szőlősgazdák, akik csak otellót, egy kevés nohát és izabellát termeltek. Az Izabellától finomabb lett az Otelló illata és zamata. Ma már nagyon kevés a vörösbor, s ahhoz is legtöbbször máshonnét veszik a szőlőt.
A szüret idejét valaha a hegyközség állapította meg valószínűleg azért, hogy a dézsmát a földesúr egyszerre szedhesse be. Más feltételezés szerint az egyidejű szüret a hegyközség érdeke is lehetett a szőlőlopás megakadályozása, a madárkár elleni védekezés és a füves területeken való szabad a legeltetés miatt.60
A 20. században a hegyközségi rendszer felszámolását követően mindenki maga döntötte el, hogy mikor szüretel. Manapság a szőlőfajták különböző érési ideje miatt akár négy-öt alkalommal is szüretelnek. A diási articulusban szó van „előérők szüretéről,” azaz a koránérő szőlő leszedéséről, amelyből új bort készítettek a szüretre.61
A szüret a szőlőhegy ünnepe. Ideje a szőlőéréstől függött, de általában októberben, Teréz-naptól zajlott. Rokonok, szomszédok, ismerősök, fogadott munkások is dolgoztak a nagyobb szőlősgazdáknál. „Munka volt, de mégis ünnepféle” – vélekedtek a szüretről. Reggelire tojásos sültpaprika, ebédre leginkább gulyásleves, pörkölt, dióspogácsa, kalács vagy bukta, vacsorára sonka dukált. Egy sonkát okvetlenül megőriztek a szüretre. Akinek több szőlője is volt, de csak egy pincéje, az lovaskocsival átszállította a szőlőt, s ott feldolgozták. Az éretlen fürtöket a tőkén hagyták, s szentmártonszőlőnek nevezték, mert akkorra érett meg, amikor a szőlőt bekapálták. Szüretben a gyermekek is dolgoztak, ilyenkor régen iskolai szünet volt. Korábban csöbörben gyűjtötték a sor végén a szőlőt, muszkolóval megtörték, hogy minél több férjen bele, azután két ember rúdon bevitte a présházba. Később kezdték a puttonyt használni. Aki nem vett szőlődarálót s ragaszkodott a hagyományhoz, ott először a kádba öntözött szőlőt muszkolófával jól megnyomkodták, utána egy ember tiporta, sokszor térdig érő hideg mustban. Fáradtságos és nehéz munka volt, nem mindenki értett hozzá. Ha elég lé jött össze, a szőlőt a kád egyik felére húzta a taposó, a másik feléből káforkával (egyfülű dongás edény) merték a mustot, szűrőn át sajtárba csorgatták, majd tőtikén keresztül öntötték a hordóba. A szőlőt törkölyhúzó villával a nagy faprésbe rakták és kétszer kipréselték.62 A hatalmas méretű faprések ideje a 20. század elején véget ért. Kidobták, felvágták őket. Kárpáti János kántortanító számos faprést megvásárolt, s deszkának fűrészeltette fel épülő háza számára.63
A taposás másik fajtája a szőlővel töltött ritka szövésű taposózsák. Ezeket beletették a faprések nagy melencéjébe, s ott tiporták. Jankó János szerint ez utóbbi inkább az uradalmakra jellemző, Vajkai Aurél a harmincas években viszont azt tapasztalta, hogy a balaton-felvidéki kisebb gazdaságokban mintegy 40-50 éve zsákokban is taposták a szőlőt. A közeli Vállus és Szentgyörgyvár szőlőhegyein a II. világháború előtt a nagy faprések melencéiben három-négy zsák szőlőt tapostak egyszerre.64 A Meleghegyi u. 17. szám alatti kisház présházában van egy betonvályú. A tulajdonos szerint 1931-ig ebben taposták a szőlőt, s a must egy csövön át folyt a mélyebben fekvő pince egyik kádjába.65 A kitaposott szőlőt a vasprésekben is kétszer préselték.
A must hordókba kerülése után készítették a csigert, amit kapásbornak is neveznek, mert nyáron a munkásoknak adták. Alacsony alkoholtartalma és fanyar-savanykás íze miatt a melegben jól esett, és mindenki józan maradt. A gyenesdiásiak az egyszer kipréselt törkölyt kádba tették, vizet öntöttek rá, s három-négy napig érlelték. Utána kipréselték, és külön hordóban tárolták.66
A szüret végén megünnepelték a jó munkát s a jó termést. A mai felvonulásos, mulatsággal végződő szokások nagyjából azonosak a 18-19. századi uradalmi szőlőmunkások ünnepével, és országszerte hasonlóan zajlanak.67 A felvonulás lényege: elöl mentek a lovaslegények, utánuk a bíró és bíróné kocsija, azután a nézőknek szőlőt dobáló magyarruhás lányok kocsija következett. A kisbíró időnként tréfás hirdetményt tett közhírré. A kocsik mögött szaladtak a farsangi maskarásokhoz hasonlóan cigánynak, kéményseprőnek öltözött lányok és fúk, akik bekormozták a nézőket és tollat szórtak rájuk. Valaha a kocsik megjárták Al- és Fölgyenest, sőt átmentek Vonyarcvashegyre is. Napjainkban a Fő utcán vonulnak végig. 1926-ban a legények Kláminger Imre segítségével rendezték meg a felvonulást. Huszonkét lovas bőgatyában, vászoningben, fekete gurcsis mellényben (csikós mellénynek is mondták), fekete csizmában, árvalányhajas kalapban vezette a menetet. A lovak homlokán keresztben nemzetiszínű szalag volt, és a nádpálcákról is nemzeti szalag lógott. A lányokon az ún. magyar ruha volt. A felvonulás Vonyarcvashegyen megfordult, és a Tulipánban mulatsággal fejeződött be. A díszes szőlőkosarat fölakasztották a fürtökkel, virágokkal gazdagon díszített táncteremben, s óvták a tolvajoktól. Később változott valamelyest a legények öltözete. A kocsikra szőlődarálót, kádat is tettek. Mindig újítanak valamit, hogy minél szebbé, hangulatosabbá varázsolják a szőlő ünnepét. Újabban a faluvégen felállított nagy faprésben (regős présben) sajtolt mustot isszák azon frissiben.68
A felszabadult szüreti jókedv után a gazdák visszatértek a pincébe, hiszen ellenőrizniük kellett a must forrását. A pincékről az építkezés tárgyalásánál már szóltunk, de röviden visszatérünk rá. A gyenesdiási pincék a korábbi századokban kőből, boronából, később téglából épültek.69 Hogy hűvösebbek legyenek – ahol megtehették –, a domboldalba vájták, vagy gyakran földet halmoztak melléjük. A présház méretét legtöbbször a faprés nagysága szabta meg, és emiatt számos helyen hiányzott a helyiség mennyezete is.70 Amilyen összevisszaság van a présházban – kamraszerepéről korábban már szóltunk – , olyan rend uralkodik a pincében, ahol a hordók sorakoznak a csántérfán, a vakablakban (vaklikban) gyertya, fakalapács, hordóemelő, hébérek, poharak, penészvakaró, borkővágó, borkő húzó-kurugla és hordóemelő (szomorúfa, bánatfa) van. Azért szomorúfa, mert használatakor már kifogyott a bor a hordóból.
A megfelelően ápolt hordó a jó bor egyik feltétele. A legjobb hordók tölgyfából készültek, de csináltak szederfából, szilvafából és akácfából is. A hordókat a korábbi századokban fűz-, nyír- vagy mogyoróvesszőből az abrincsvonyók, pintérek készítették.71 Az új hordót többször átmosták, hogy a csersavat kioldják belőle, legvégül hársfavirág főzetével kiforrázták. A hordókat a mosás után kiszárítják, kénezik, hogy megakadályozzák a penészképződést. Kétféleképpen kéneznek a gazdák. Az egyik hagyományosabb: a meggyújtott kénlapot a hordóba lógatják, miközben a dugót szorosan a lukba verik, s így is marad mindaddig, amíg bort nem tesznek bele. A másik újabb: a kénlapot elégése után kiveszik a hordóból, s ekkor dugaszolják be légmentesen a hordó akonáját. A néhány hónapig üresen álló hordó kénezését többször megismétlik.
A borkövet éles szélű speciális kalapáccsal verték le a hordó faláról, és kuruglával húzták ki az ajtaján.72 A penészt hajlított pengéjű vakaróval szedték le. A nagyon beteg hordókat a kádár szétszedte, a dongák belsejét legyalulta, s összerakás után kiégetéssel (átforrósítással) fertőtlenítette. Ha a hordó könnyezett (szivárgott), túróenyvvel, faggyúval, gyékénnyel javították, tömítették.
Diás Liliom-hegy, a Pákozdy szőlővel (GyDA)
A borosgazdák egy része – különösen régebben – a hordókat nem vízzel, hanem borral mosta át. Egyes vélemények szerint ez jó, mások szerint nem jó, mert a bor a hordó oldalán lévő borkő alatt marad, ott megecetesedik, s a bort is megsavanyítja.
Szüretkor a hordókat sohasem töltik tele, helyet kell hagyni a forrásnak. Régen szőlőlevelet, cserepet tettek az akonára. A cserépkotyogó a 19. század közepétől tűnt fel. Tányérjába vizet öntenek, és a kiáramló mustgáz hatására a kotyogó kalapja kuttyogó hangot ad, emiatt nevezik kotyogónak.
A korábbi századokban egyszer fejtették a bort. A fehérbort karácsony után, a vörösbort március-áprilisban. Az uradalmi pincékben is csak a 19. század közepétől terjedt el a decemberi és a tavaszi fejtés.73 A rohadt szőlőből préselt must a nem megfelelő kezelés miatt megtörött, barna színű lett a bor. Az alacsony alkoholtartalom miatt pedig nyár felé nyúlóssá, ecetessé, borvirágossá vált. Védekezni nem nagyon tudtak ellene. A környékbeli falvakban az ilyen bort kádba öntötték, s a bor tetejét fűsöprűvel alaposan lesöprűzték. A vörösboros hordókba tavasszal megtisztított tormát lógattak, mert az megakadályozta a fölösödést. 74 Az említett problémák miatt a bort nem lehetett messzebbre szállítani, ezért a fölösleget házi borkimérésben adták el, vagy a közelebbi települések kocsmárosai vették meg tőlük.75
A hat-nyolc holdas szőlősgazdák a 19. század vége felé igyekeztek az akkori modern szőlő- és borkultúra eredményeit átvenni, alkalmazni.76 Állandó szőlőmunkásokat foglalkoztattak, többször permeteztek, lóekével sarabolták nyáron a szőlősorokat, darálót, prést vettek, boraikat kétszer fejtették ezért el is tudták adni. Kránicz Jánosné nagyapjától, Papp Antal dédapjától bécsi kereskedők vették meg a bort szombathelyi és soproni megbízottjaik útján, akik késő ősszel lejöttek, lekötötték a borokat, s kora tavasszal nagy igáslovakkal – hinc lovakkal – szekereken szállították a rizling bort Sopronig, onnét vasúton Bécsbe. Trianon után védvámok zárták el a bor külföldi piacát a magyar gazdák elől. A harmincas években svájci borvásárlók vitték nagy tételekben a balatonmenti fehérborokat Svájcba, de a magyar gazdák nehézkességéről, rossz kereskedelmi érzékéről panaszkodtak.77 1958-ban a Szőlőtermelő Szakcsoport megalakulása után az ABAKORT és az ÁFORT vette át a termelőktől a felesleget borból, gyümölcsből egyaránt.
Nem lenne teljes a szőlőhegyekről rajzolt kép a gyümölcsösök nélkül, hiszen az erdei vadon termő gyümölcsfáknak a makktermő fákhoz hasonlóan kiemelt értékük volt. A hegytörvények egyrészt megtiltották a gyümölcsfák telepítését a szőlősorok között, másrészt kifejezetten buzdították a szőlősgazdákat, hogy a szőlő aljába és a betelepítetlen telekrészen minél több jó minőségű, eladható termésű gyümölcsfát telepítsenek. A gyümölcsfák oltását évszázadokkal ezelőtt is használták nemesítésre, az uradalmak faiskolákat létesítettek és terjesztették a nemesített fajtákat. A magyar gyümölcsészetet külföldön már a 16-17. században is elismerték.78
A földesurak tulajdonosi jogukkal visszaélve a gazdák tiltakozása ellenére rengeteg gyümölcsöt elvittek a szőlőhegyekről. A panaszok sokasága miatt Zala megye 1752-ben törvényben kimondta, hogy a gazdák ugyan kötelesek gyümölcsszolgáltatást adni az uraságnak, de csak módjával, kizárólag a hegybírák és a hegymesterek tudtával. A jobbágyoknak, zselléreknek is szükségük volt a gyümölcs eladásából származó jövedelemre.79
Gyümölcsszedő asszonyok Algyenesben (GyDA)
Ősi szokás szerint az útonlévőnek éhe oltására szabad a fáról vagy a fa alól egy-két gyümölcsöt elvennie, de többet nem. Az 1653-as diási articulus 32. pontja úgy rendelkezett, hogy aki egymás gyümölcsét, szőlejét, karóját ellopja, 4 Ft bírságot fizet.
Jankó János idézi könyvében tizenegy fajta gyümölcsfa 1896. évi statisztikai adatait. Eszerint Gyenesdiáson 2406 szilva, 1418 alma, 858 őszibarack, 733 cseresznye, 634 körte, 600 dió, 581 mandula, 544 kajszibarack, 424 meggy, 134 szeder, 53 gesztenyefa volt, összesen 8.385 db.80 Első pillantásra is feltűnik a szilvafák magas száma. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a szilva a pálinkafőzés talán leggyakoribb alapanyaga, ezért a földesurak igencsak szorgalmazták az ültetésüket. A pálinkafőzés mindig is regálé (nemesi haszon) volt. Az úrbérrendezés előtt azonban taxa (pénzfizetés) ellenében a parasztok is bérbe vehették a pálinkafőzés jogát, s annyit főztek, amennyit csak tudtak, s ezt eladhatták.81 Az úrbérrendezés után a jobbágyok csak saját használatra főzhettek pálinkát fizetség ellenében. A 19. század első felében újabb szigorításokat vezettek be a földesurak. Közülük is talán a legkeményebb rendelkezést Festetics György hozta, aki a Keszthely mellett szőlőhegyet telepíteni akaró környékbeliek számára előírta, hogyha a pálinkának való alapanyagokat nem a földesúr pálinkafőzőjét bérlő árendásnak adják el a kialkudott részért, hanem máshová vinnék, az összes alapanyagot elkobozzák tőlük, sőt szőlőjüket is elveszthetik.82
A szilva mellett törkölyből és borsöprőből is készült pálinka. A kádakba töltött anyagot alaposan összetömték sulykoló fával, a kád száját szőlőlevelekkel vagy vászondarabbal lefedték és besározták. Így erjedt a kifőzésig. A pálinka eleje a baktya a legerősebb. Eltettek belőle néhány decit, hogy a fogfájást, vagy a reumás fájdalmakat enyhítsék vele. Beteg fülbe is csöppentettek belőle és sebfertőtlenítésre is jó volt. A kámforos- és a fenyőmagvas pálinka a gyomorfájás legjobb orvossága. Ennek megelőzésére a férfiak – ritkábban a nők is – reggelente ittak néhány kortyot gyomorerősítőként.83 A főzés végén a gyenge pálinkát, a vatykát kiöntötték, vagy a többivel összekeverték. Az otthoni kisüsti pálinkafőzést szigorúan büntették, de mindig akadtak vállalkozó szellemű és a szerencséjükben bízó emberek, akik megszegték a törvényt.
A község jövedelmi forrásainak egyike a keszthelyi piac volt. A tejtermékek, zöldség- félék mellett gyümölcsöt is árultak. Az eladók szerint a vásárlók külön megkérdezték, hogy Gyenesről való- e az árú, mert az édesebb minden más gyümölcsnél.84
A szilvából lekvárt főztek és az almához hasonlóan megaszalták részben a napon, részben kenyérsütés után a kemencében. Az aszólékot szellős helyen, vászonzacskókban tárolták, és tollfosztáskor, böjti napokon főztek belőle. Az elállós gyümölcsöket, – almát, körtét –, eltették télire: az almát a padláson szalma közé vagy polcra rakták. Volt aki spárgahálókba tett nyolc-tíz darabot, s a padlás gerendájába vert szegekre aggatták. Ismét mások az almát száránál fogva kettesével összekötözték, s rúdról lógatták le, akárcsak a delovári, izabella, saszla és otelló fürtjeit, vigyázva, hogy egyik mindig lejjebb lógjon, ne érjenek össze. A téli körtét gabona közé nyomkodták, ott megérett, s részben eladták, részben megette a család. A diót, mandulát vessző- és szalmaedényekben tárolták.85
Az almát Szt. Balázs-napján (február 2.) elvitték a templomba, kirakták a padokra. Mise végén a pap végigment a padsorok között, s megáldotta. Otthon a szentelt almát szétosztották a család tagjai között, hogy senki ne legyen közülük torokfájós. A bort karácsony után, Szt. János-napján áldatták meg, betegség esetén ittak belőle, a fájós szemet megmosták vele.
A szőlő, amely annyi munkával, aggodalommal és örömmel jár, s amely a filoxéra pusztítása után is 148 hektáron virult, beborítva a szőlőhegyet, ma már mindössze 10 hektárra zsugorodott. Hanyatlásához hozzájárultak a háborúk, s következményük a munkaerőhiány, a permetező anyag hiánya, ráadásul 1948-ban megszüntették a hegyközségi szervezeteket is. Az elöregedett szőlőket kivágták, a telkeket eladták. Az 1950-es években szakcsoport is alakult a faluban. 1963-tól a vonyarcvashegyi szakcsoporttal közösen szőlő-, gyümölcs- és nádtermelő szakcsoportként működött. Napjainkra csupán a szőlő ágazat maradt meg, amely szintén fogyatkozóban van.
Nagyobb szőlőt mindössze öt-hat szőlősgazda – őstermelő – művel, de ők sem ebből élnek. Minőségi borok előállítására törekszenek, amelyet évenként megbíráltatnak, másként nem tudják értékesíteni. Palackozottan is, kimérve is árusítják saját boraikat (Rádi és Papp pincészet) a keszthelyi, a balatongyöröki, a gyenesdiási bornapokon az üdülő vendégeknek. A helyi Forrásvíz Természetbarát Egyesület az Önkormányzattal együtt 1996-ban elindította az „egy ház egy szőlő” mozgalmat, s minden évben 300-400 db szőlőoltványt osztanak ki, hogy megállítsák a szőlőterület további csökkenését, s megőrizzék – legalább a ház körüli lugasok formájában – a hajdani hegyközség eredeti hangulatát.
Halászat
A Balaton halászatával két nagy tudós foglalkozott a 19. század végén és a 20. század fordulóján: Herman Ottó és Jankó János,86 akik nemcsak a halászati eszközöket és módokat írták le, hanem észrevették az embert is, aki télen és nyáron, rianások és hirtelen viharok veszélyétől kisérve végezte nehéz munkáját.
A balaton-parti településeken csak néhányan voltak igazi halászok, többnyire azok, akiknek nem volt vagyonuk. A földműves-szőlőművelő ember inkább kedvtelésből, semmint szükségből halászott.
A halászok a nagy hálók kezelésére társultak, de egyébként – elsősorban nyáron – egyedül halásztak. Bizonyos pénzösszegért kibérelték a halászóvizeket az uradalomtól, s ezen felül a fogott halat addig nem adhatták el, amíg az uraság ki nem vette belőle a maga részét az általa szabott áron. A téli halászatot a földesúr többnyire magának tartotta meg, s ez esetben ő adta az eszközöket is hozzá, és a halászok résziben halásztak. Ha a téli halászatot is bérbe adta, az eszközökről a halászoknak kellett gondoskodniuk.88
A céhvilág megszűntével – 1872 – óta nagyon megváltozott a halászat, s a halászok élete is a Balatonon. A középkortól kezdve a halászati törvény megszületéséig – 1888-ig – jóformán egész évben halásztak a Balatonon mindenféle eszközzel. Az igazi halászidény azonban szürettől a tavaszi ponty-harcsa-keszegivás végéig tartott. A törvény a halállomány védelmében általános halászati tilalmat vezetett be, és számos, addig szabadon gyakorolt halászati tevékenységet és halászeszközt sem engedélyezett többé. A halászok tiltakoztak, de ellenállásuk eredménytelen maradt. Egy darabig megpróbáltak az új körülményekhez alkalmazkodni, de nem bírták a versenyt. Nem volt más választásuk, ha élni akartak, minthogy beálljanak a Balatoni Halászati Részvénytársasághoz bérmunkásnak, s ezzel megszűnt a hagyományos halászat a Balatonon.88
A régi halászati módszerek és eszközök egy része az orvhalászok kezén maradt meg egészen napjainkig, a hatóság rendszeres ellenőrzése, az orvhalászok megbüntetése, tárgyainak elkobzása ellenére, főként a Kis-Balaton és a Zala folyó közelében lévő falvakban,89 de a Balatonon is.
A befagyott Balaton gyönyörű látvány volt, a korcsolyázók, fakutyázók, csúszkálók öröme, de a halászok veszedelmére is válhatott.90 Ennek ellenére valaha a téli halászat volt a legfontosabb kenyérkereseti forrás, mert a hidegben messzire lehetett szállítani a halat. Kláminger Imre még látott jeges halászatot: „Régen azt mondták, hogy ha bőgött a Balaton, híja a halászokat. Mer akkor máhizik, rá lehet menni. Tíz-tizenkét ember szakócával vágta a nagyajtót meg a lékeket a jégen. Mer vótak Gyenesen is halászok. Részibe halásztak.” Valószínűleg az utolsó jégi halászatot örökítette meg a vonyarcvashegyi Ferenczi Elek az életrajzában. 1945-46 telén negyven napon át halásztak a Halásztársaság számára a befagyott Balatonon. Részletes beszámolója szinte pontról-pontra megegyezik a korábbi leírásokkal. Két nagyméretű szánkóra rakták a szerszámaikat: a 300 méteres zsákos hálót, a 2 db vezérrudat, a 2 db rúdhajtó villát, a 2 db rúdkereső kampót, és 6-8 halaskosarat.91
A halászóhelyet, a vonyót – itt tanyának nevezték – a társulás feje, a gazda (1945-46-ban a halászmester) választotta ki. Régen, a munkakezdés előtt letérdeltek a jégre, s imádkoztak a szerencsés hazatérésért. Ezután a gazda (halászmester) a jégvágó szakócával (fejszével) kijelölte a nyújtott hatszög formájú léksort, amelyet a halászok kivágtak, s kiemelték belőlük a jégkockákat. A vonyó (halászóhely) 210-240 m széles és 400-800 m hosszú lehetett. Amikor elkészültek, a nagy eresztőléken (nagyajtón) először a hálószárnyak húzóköteléhez erősített két vezérrudat lökték a jég alá. A 20 méteres rudakat csáklyával (rúdhajtó villával) hajtották előre lékről lékre mindkét oldalon egyszerre, miközben a hálószárnyakat fokozatosan eresztették a lékbe. Amikor a háló közel ért a kihúzó- vagy ajtólékhez, a bufogató léken egy halász verte a vizet, visszafelé zavarta a halakat. Miután a két rúd kibukkant az ajtó- vagy kihúzóléken, a halászok kiemelték a zsákmánnyal teli hálót.92 A biztonságos, összehangolt mozgás miatt jégpatkót kötöttek a csizmájukra.
Németh József szinte megszemélyesíti a téli Balatont, úgy beszél róla: „Ha a Balaton erősen harsog, sivít, akkor hízik a jég. Ha elreped, a hangja messzire hallatszik. Ha megmozdul, de nem tud hová menni, ott föltolakszik a másik hátára- ez a „rianás vagy riadás.” Ő csak hallott a jégi halászatról. Munkahelyén, a keszthelyi halászati telepen az 1960-as években volt még két nagy régi szánkó. Egyikre a jégi halászat szerszámait, a másikra a kifogott halat rakták valaha.
A 18. századtól a 20. század első feléig a halászfeleségek Keszthelyen a Kossuth u. meghatározott részén (közel a Fő térhez) árulták a friss halat a heti piacok alkalmával és a vásárok napján. Más napokon a hátukra vették a halaskosarat, vagy a fejükre a fejkosarat, kezükben vitték a húzósmérleget, és gyalog indultak a szomszédos falvakba. Egy-egy nap harminc kilométert is megtettek. Az 1930-as években többen kerékpárt vettek, s arra szerelték a nagyobb halszállító kosarat, így könnyítettek a sorsukon.93
A 20. század elején télen-nyáron kocsiszám vitték a fuvarosok a nagyobb halakat a zalaegerszegi és a tapolcai halpiacra. Az apraját eladták a közbeeső falvakban. Egy-egy rakomány átlagosan tíz mázsát nyomott. „Az öreg halat ferslágba (nagy faládába) tettük. Az apróhalnak meg gyékényponyva vót a kocsi elején. Egy sor hal, egy sor jég. Így következtek. Nyáron csak éjje mentünk.”94
Nyáron a halászok – mint már említettük – többnyire átvedlettek kishalásszá és magányosan dolgoztak különféle hálókkal és rekesztő módszerekkel. Csupán a nagyhálós kerítő halászatra társultak. A halászathoz elengedhetetlen volt a csónak. A Balatonon az egyfából faragott, egyik vagy mindkét végén hegyes bödönhajót használták, amelyet a Keszthely környéki halászok bodonhajónak, keskenysége, bizonytalansága miatt lélekvesztőnek is neveztek. A 19. század hatvanas éveitől a nagyhalászatra alkalmasabb és gyorsabb deszkahajók kiszorították ezt a nehézkes járművet, és csak a kishalászok kezén maradt meg néhány. Sterlik József, gyenesdiási lakos 1904-ben egy bödönhajót ajándékozott a Balatoni Múzeumnak. A csónakok a nyílt vízi kerítőhalászat során kaptak igazi szerepet. Két csónakra volt szükség: az egyikhez erősítették a háló egyik szárnyának a húzókötelét, a másikból pedig a vízbe fejtették a hálót, miközben félkörívben eltávolodtak egymástól. Amikor az egész háló a vízbe került, akkor a két csónak gyorsan közeledett egymáshoz, s összeérve kiemelték a hálót. A Balaton nyári kerítőhálója kb. 140 méter hosszú, zsákjánál három méter széles volt. Hasonlított a jeges halászat öreghálójára, csak kisebb volt nála. Egy-egy nagyháló olyan sokba került, hogy csak a több tagból álló társulás közösen tudta előállítani.
Bödönhajó
(Oppel Imre festménye 1920 körül, GyDA)
„Ahogy az erdő megtermi a rabsicot, a halászó víz az orvhalászt” – így szól a népi mondás. A falusi ember tisztában van vele, hogy az orvhalászatot és az orvvadászatot tiltja a törvény, s ha elcsípték őket, kifizették vagy leülték a büntetést, de nem érezték lopásnak sem ők, sem a falubéliek. Amit a természet ad, az mindenkié – ez az általános vélekedés.95
A 13. század második felétől a halászóvizek magántulajdonná váltak, s akik engedély nélkül halásztak, büntetésül elvették tőlük a zsákmányukat. Ezek az első adatok az orvhalászok létéről.
Gyenesdiáson az orvvadászokhoz hasonlóan az orvhalászokat is rabsicoknak nevezik.96 Azt mondják róluk: rabsickodtak a Balatonban. Az orvhalászokat három csoportba szokták sorolni:
1/ A nagyon szegények, akik családjuk számára halásztak és esetenként eladtak pár kiló halat;
2/ A virtusból, szenvedélyből halászó fiatalok;
3/ A vérbeli, nyerészkedő, nagyban kereskedő orvhalászok.
A hajdani orvhalászok, akikkel találkoztam a Kis-Balaton mentén vagy Gyenesdiáson, mind azt mondták, hogy az orvhalászat nem vagyoni kérdés volt még a szegényeknél sem, hanem szenvedélyé. „Bennünk volt a szenvedély már iskolás korunktól. Olyan ez, mint egy rossz betegség. Mikor gyüttünk haza az iskolábu, első utunk a Balatonhó vezetett, hogy fürdik e a hal.” Amint fölolvadt a jég, messziről látszott, hogy fürdött (ívott) a csuka. „Nagyon szép látvány vót. Hat-tíz is hömbölgött egymás mellett. Oldalra fordultak, nagyokat ugrottak- ilyenkor lehetett csukát bökni.” A gyerekek szigonya kiegyenesített ágú vasvilla volt. Nekik nem volt soha rendes bajcos (a szigony szakát nevezik így ) szigonyuk. Azzal nagy halakat lehetett bökni. A csuka után fürdik a ponty, azután a keszeg. A halászati tilalommal a fiatalok nem törődtek. Zsombékról zsombékra ugrottak – léptek csöndesen, vagy térdig érő vízben lábaltak óvatosan. Előfordult, hogy még itt-ott be volt hegedve a víz teteje, mégis elmentek csukázni, mert nem lehetett kibírni a parton, hogy föcsög a víz és fürdik a csuka.
„A megfogott csukákat hosszú drótra fűztük, és rákötöttük a derekunkra. Jobbru-balru lógtak a halak. Így nem vót nehéz, nem vót útba, és nem is látszott, mer a vízbe átunk.” Ha jött valaki ismeretlen, gyorsan leengedték az egész „övet” a vízbe, s a „veszedelem elmúltával” visszamentek érte. Mégis előfordult, hogy a rendőrök megfogták és megbüntették őket.
A szigony igen régi halász szerszám.97 A halászati törvény szigorúan tiltotta a használatát, de kevés eredménnyel. A szigonnyal gyorsan sok halat lehetett szúrni télen-nyáron. Nádaratás után látszott hogy a jég alatt hol mozog a víz. Ott léket vágtak, szigonnyal beszúrtak, és kosárszám fogták a halakat. Tavasszal nyolc-tíz orvhalász is szigonyozott Gyenesdiáson. „Rengeteg halat megböktek,” mondták. Szép Jánosné Balog Borbála vashegyi lakos 1831-ben készült hagyatéki leltárában is szerepel „cigon, háromágú, jó, nagy és cigon, négyágú, jó, kicsin” – tehát ezek jó állapotban lévő igazi szigonyok, amelyeket méretük és ágaik száma szerint nagy és kis halak szúrására használtak. Nemes Nyers Antal 1837-es hagyatékában feljegyeztek „2 hátos tarisznyát, mellyben halat vittek.”98
A rekesztő halászat kiváló eszköze volt a vejsze, amelyet Keszthely környékén vejcnek neveztek. A vejszét a szárazföldön készítették el. A megtisztított nádszálakat egymás mellé fektették, gyékénnyel alul-fölül egymáshoz fűzték, majd fölhengerítve a csónakba tették, s a helyszínen vejszeverő lapickával az iszapba verték a nádfalat. A hal betévedt a szív-, kör- vagy vese alakúra formált fejbe, s többé nem talált ki az útvesztőből. A vejszehelyeket a halászok nemcsak az uraságtól bérelték, de egymás között is adták-vették. Erről szól a keszthelyi halászcéh jegyzőkönyvének bejegyzése: 1849-ben „Horvát Márton Gyenesi hegyalat veisz helet megvette 6 f.”99
A rekesztő halászat mozgatható, áthelyezhető eszköze a varsa. Sekély vizű tavak szélébe, lassú folyású lápi vizekbe fektették úgy, hogy a tölcséres száját a haljárással szembe fordították. Használatáról korai oklevelek tanúskodnak.100 A Balaton mentén kétféle varsáról tudunk: egyik a vesszővarsa, másik a hálóvarsa.101
Gyenesdiáson a duplakosarú egyszárnyas hálóvarsát használták. Maguk kötötték. Száját somfavesszőből hajlították. Derékig érő vízben helyezték el úgy, hogy a víz ellepje. A kosár csúcsát és a terelőszárny végét karóval rögzítették. Egy nap múlva kiemelték, a csúcsát összehúzó madzagot megengedték, és a kosárba hullottak a halak. Compót, kárászt, balint és csukát fogtak vele. A kendercérna hamar tönkrement a vízben, ezért kétnaponként kivették a vízből, letörték a nád tetejét, s arra fektették száradni, mert ott senki nem látta meg.
A varsa jelentős szerepet játszhatott a gyenesdiási és vonyarcvashegyi lakosok életében, mert határukban egy helyet Varsás hegynek neveztek el. „ Az adatközlők szerint a Balaton medre a hegy lábáig ért. A halászok itt varsával fogták a halat.”102
Kosárral halászó férfi a Festetics-forrás kifolyásánál (1932, GyDA)
A gyenesi orvhalászok leginkább vesszőből fonták a csonkakúp alakú, alul-fölül nyitott burittót, amit másutt tapogatónak is neveznek.103 De készülhetett köralakúra hajlított kocsisínből is, amelyre dróthálót fűztek. Három-négy méter hosszú rudat erősítettek rá, és a partról halásztak vele. Leginkább akkor használták, ha a Balaton kicsapott a medréből, és elöntötte a parti részeket. Az 1947. évi magas vízállásra többen is emlékeztek, mert akkor a víz átjött a vasúti híd alatt, és a töltés túloldalán is víz alá került a Gyenes és Diás közötti terület. A térdig érő vízbe, az árkokba kiúsztak a halak. Ahol sok hal volt, rádobták a burittót, egyikük odament, és a felső nyíláson át kiszedte a síkos, fcánkoló keszegeket. Mások fűzkosarakkal „merték ki a halat az árokból, annyi volt, hogy az egész utcát ellátták hallal.”104
Az egyivású fiatalok három-öt fős csapatokban halásztak. Egy figyelőt mindig állítottak, „akinek a szeme folyton körbejárt,” hogy értesítse a többieket, ha gyanús személyt észlelt.
Nemcsak katonaság előtt, de katonaság alatt is halásztak, mert nem lehetett anélkül szabadságon lenni, hogy „a halakat egy kicsit meg ne látogassák.” Ha elkapták őket, mert előfordult, két hét laktanya fogsággal fizettek érte.105
A legények 20-25 méteres kerítőhálóval halásztak a legszívesebben. A háló aljára kilyukasztott tetőcserép darabokat kötöttek nehezéknek, a háló felinán pedig gyékényből volt a felúszó. A kerítőzés lényege: a háló két végét egy-egy bothoz - istáphoz - kötötték, hogy a háló öblös legyen. Két halász a két istápot megfogta, s a derékig érő vízben gázolva húzta. Egyikük hálórántással jelezte, hogy indulhatnak a part- és egymás felé. Kihúzták a hálót, és kiszedték a főként keszegből álló zsákmányt. Egy-egy alkalommal kétszer-háromszor kerítettek. A halat mindig egyenlően osztották el a résztvevők között. Csak frissen elkészítve fogyasztották, tartósítani (füstölni, savanyítani, szárítani) nem szokták.
Az újságok évről-évre tele voltak a rajtakapott orvhalászokról szóló hírekkel, akik egy-egy alkalommal több mázsa halat fogtak, főként a Kis-Balatonban. 1931. május 5-én két keszthelyi és három gyenesdiási orvhalászt a csendőrök elfogtak a zámori itatónál. Akkor már 196 kg keszeget fogtak kerítőhálóval. A társaság feje Sényi István gyenesdiási lakos volt, aki már többszöri visszaesőnek számított. Őt hat hónapos börtönre ítélték. Ketten hat-hat heti, ketten nyolc-nyolc napi elzárást kaptak. A példátlanul szigorú ítéletet elrettentésül szánta a bíróság.106
Németh József elmondta, hogy gyerekkorukban acélossá, hajlékonnyá pirított kőrisfa nyelű bottal horgásztak. Minden alkatrészét maguk fabrikálták, mégis egy-egy évben 400-500 db pontyot fogtak.
Voltak orvhalászok, akik egész évben ellátták hallal a bizalmas vevőiket, akik nem árulták el őket. Mindenkiről tudták, hogy milyen halat szeret. A nagy fogásokat azonban messzebbre vitték, főként Gulács környékén árulták.
Orvhalászok tetten érése a 20. század elején a Keszthelyi-öbölben (GyDA)
Hagyományos eszközökkel dolgozó számottevő orvhalászat- ról a község lakói nem tudnak, mert a rendszeres ellenőrzés erősen visszaszorította a Balaton partján a rabsickodást. Ennek el- lenére ma is vannak olyan szenve- délyes fiatalok, akik „nem bírják ki, hogy fürdik a csuka.”
A Balaton halat, nádat, sást, jeget adott a partján élőknek, benne mostak, állataikat ott itatták és fürösztötték. A 20. század előtt fürödni, úszni a parasztem- ber nem szokott, nem tudott. A halászok sem.107 Csak az első világháború után mentek le egy-egy meleg nyári vasárnapon az asszonyok, hogy rékliben, szoknyában, a férfiak hosszú alsógatyában megmártózzanak a hűs vízben. Gyermekeik már fürdőruhában a megépült strandra jártak, sokan megtanultak úszni. De télen csak szánkóztak, fakutyáztak, csúszkáltak, mert korcsolyára, síre nem tellett. Az már az unokák kiváltsága lett.
Orvvadászat
A hegyközséget a 71-es út valóságosan is és jelképesen is ketté szeli. Az alsó rész orvhalászott: „a Balatonhoz húzta a szíve.” A felső rész az erdő közelében élt, őket meg oda húzta a szívük olyan erősen, hogy annak ellenállni nem lehetett.
A környező erdőkben elsősorban nyúl, róka, vaddisznó, őz és szarvas él. Korábban a Balaton nádasaiban tanyázott a nádi farkas, amelyből az utolsót az 1930-as évek közepén lőtték ki.108
A természetes környezet és a vadállomány szinte kínálta magát: szemük előtt zajlott az erdő élete és a vadállatoké is, hiszen azok egészen a házak közelébe merészkedtek. Könnyen megtehették, mert a telkeket nem védte kerítés, a házak egymástól távol épültek. Különösen télen jöttek, a nagy havak idején, amikor az erdőben már nem találtak élelmet. A nyulak, őzek sok kárt okoztak a gyümölcsösökben, mert megrágták a fák kérgét. Az elcsípett vadorzók gyakran azzal védekeztek, hogy nem szándékosan szegték meg a törvényt, de vagyonuk védelme miatt kénytelenek voltak megfogni az állatokat.109
Gyenesdiást a korábbi századok vadászati tilalmai nem érintették, hiszen mint közigazgatásilag önálló község nem létezett, de az 1883-as törvény igen.110 Ebben egyértelműen elkülönült egymástól a vadász-sport és az orvvadászat. A régi legális vadfogási módszerek – a hurok, csapda, verem, háló stb. – amelyeket a nemesek is alkalmaztak és a korai vadászati szakirodalom is részletesen foglalkozott velük,111 kikerültek a vadászat gyakorlatából, s egyértelműen az orvvadászat elitélendő, büntetendő és tiltott eszközévé váltak.
Az 1883-as törvény – a korábbi törvényekkel ellentétben – nem tett társadalmi megkötéseket, tilalmakat. Mindenki vadászhatott, aki meg tudta fizetni a vele járó költségeket. Gyenesdiáson is voltak vadászok. Kláminger János múzeumba került hagyatékában szerepelt két körte alakú, réznyakú lőportartó tele lőporral; papírzacskóban füstös lőpor volt, amelyet a srétes (sörétes) puskához használt, a finomabb lőport pedig a golyós puskához. A házivászonból varrott srétes zacskóban kisebb és nagyobb sörétek voltak vegyesen. Feltehetően a 19. század végén, a 20. század elején vadászhatott. Tárgyai között szerepelt egy rókacsapda is, amelyet minden bizonnyal a baromfól dézsmálója számára állított fel.
Az orvvadászatot gyermekkortól kezdték űzni, ahogy az orvhalászatot is. Kezdetben madarakat, nyulat, fácánt fogtak, s ahogy éveik száma szaporodott, úgy nőtt a merészségük is. A nyulakon és a fácánokon kívül sorra kerültek az őzek, szarvasok, vaddisznók. A fatal vadorzók között nemcsak szegények voltak, hanem módosabbak is. Beleviszi a társaság azt is, aki talán nem is lett volna soha rabsic. Az első siker után már nem lehet abbahagyni- mondják. „Ha eccer megkóstóta annak az izgalmát, akkor má nehezz kigyünni belülle” – így vélekedett egy hajdani orvvadász.
Akinek szomszédja az erdő, az gyakran meglátogatja, és jól ismeri az állatok tulajdonságát, csapásait, s azt is, hogy melyik rabsicnak merre van a „vadászterülete.” Mindenki csak a „saját megszokott területén” rakta ki a hurkokat, csapdákat, s ásott vermet, ilyen céllal mások által elfoglalt részre nem mentek. De ha az erdőt járva hurokba került állatot láttak, kivették és elvitték. Ez rabsic szokás, mindenki ugyanúgy viselkedett, és nem számított se lopásnak, sem sértésnek.112
Csak télen hurkoztak, nyáron hamar megromlik a hús és vemhesek az állatok, bár ezt nem mindig vették figyelembe. A csapdákat, hurkokat hajnalban szokták körbe járni, amikor mások még aludtak – az erdős is. Télen, hóban sohasem mentek közel a hurokhoz, mert az erdész észrevette volna a csapájukat, csak kellő távolságból néztek rá, hiszen látni lehetett, ha fogás volt.113 „Előfordult nem is egyszer, hogy megelőztek bennünket és elvitték a zsákmányt. Vagy a róka, a vaddisznó megkezdte, ha megtalálta. De azért jutott nekünk is.”
Az orvvadászat legeredményesebb, egyben a legkockázatosabb módja a puskás vadászat. Ezt aktív vadászatnak nevezzük, mert az ember maga cserkészi be a vadat. Gyenesdiás esetében keveset tudunk róla, mert hétpecsétes titok volt még a családban is, nehogy a gyerekek véletlenül elszólják magukat. A fegyvereket odvas fában, vagy a pince titkos helyén olajos rongyba takarva dugdosták, és mindössze az a két-három ember tudott róla, akikkel együtt vadásztak, és a nagyvad elejtésekor a gyors munkát együtt végezték. Csak lebukás esetén derült fény a gondosan őrzött tárgyakra, mint 1898 tavaszán, amikor a csendőrök a Festetics-erdőben elfogták if. Csanaki Antal, Fodor Antal, Borovics József, Marton György és Makár Gergely gyenesdiási lakosokat, akiktől a fegyvereket elvették, és a helybéli főszolgabírói hivatalnak átadták.114
A 20. század elején a puskákat leggyakrabban falusi kovácsok készítették, átalakították, 1945 után a háborúból visszamaradt fegyvereket rejtegették, a hatvanas években pedig a légpuskákat fúrták meg, hogy vadászatra is alkalmasak legyenek. A golyókat részben maguk öntötték, részben különféle úton-módon beszerezték.115 Az 1940-es évek kihágási iratai között szerepelt M.J. cserszegtomaji szerződéses pásztor, aki szinte második foglalkozásaként űzte a vadorzást. Vallomásában elmondta, hogy 1938-ban cserszegi és gyenesdiási lakosokkal együtt vadászott, de „nem emlékszik, hogy hányat lőtt. Azzal osztozott, akivel éppen együtt vadászott.” 1939 őszén a vonyarci erdőben szarvasborjút lőtt. Bizonyára nem egyedül ment oda, hanem a gyenesdiási és vonyarcvashegyi cimboráival. A puskás vadorzók jelentős pusztítást végeztek a vadállományban, mert őket nem érdekelte a sokszor igen értékes trófeájú vad kilövése, csak az izgatta, hogy zsákmányt ejtsenek.116
A puskásokkal ellentétben a hurkozók, vermet ásók a lakóhelyük néhány kilométeres körzetében „dolgoztak.” Ők a passzív vadorzók, akik csapdát állítanak fel, és csak az eredményt veszik el. A hurkok anyagát, minőségét, felállítási módját az állat tulajdonságához, szokásaihoz, méreteihez igazítják.
Az 1950-es évekig rengeteg nyúl volt a környéken, most viszont alig lehet mutatóban látni egyet-egyet. Beóvatoskodtak a telkekbe, s előfordult, hogy a kupacba rakott szőlővenyige alatt „kölkezett a vadnyúl,” vagy a kapások a szőlősorok között találtak kisnyulat, s fölnevelték. A gyerekek kihasználták a nyulak téli éhezését. A gyümölcsfák lemetszett ágaiból 50-70 cm magas, köralakú kerítést csináltak, hogy a nyúl ne tudjon kimenni rajta. A nyúl ugyanis nem ugrál, hanem bújik. Ezért a kör több pontján búvó nyílást hagytak, s dróthurkot tettek oda. A kör közepére pedig káposztát helyeztek. Éjszaka az ablakból fgyelték a csapdát. Ahogy a nyúl a résen át igyekezett a káposzta felé, a feje a hurokba szorult. „Már mentünk is ki érte. Frissiben levágtuk, megnyúztuk. Még az erdőbe se köllött kimennünk, valóságga a helyünkbe gyüttek.”
A baromfólakat látogató rókát lehajtható, lemezrugós vascsapdával fogták meg. Ha szép volt a bundája, akkor eladták, egyébként elásták a ganyéhatárba (trágyadombba.)
Az őz a déli erdőszéleken szeret tartózkodni, mert ott télen is zöldell a szederinda levele, azt rágcsálják. De a gyenge fenyőerdő sarjat is megrágják, akárcsak a szarvasok. A különösen zord téli hónapokban éhezve, elgyengülve bejöttek a házakhoz, a gyümölcsösökbe, s ott könnyen elbántak velük a kutyák és az emberek. Ráadásul az őzjárás melletti fákat „sürüjjen megrakták dróttal.” Vékonyabb fatörzsekhez 60-70 cm magasan kötötték a hurkot, s úgy igazították, hogy az kiérjen a csapásra. „Mer az őz is bújik, alacsonyan tartja a fejét, és könnyen a hurok foglya lett.” 117
Szarvast hurokkal is, veremmel is fogtak. A felcsapó hurkot118 ismerik, de ez az emberre is veszélyes, különösen a kirándulók által is kedvelt Keszthely környéki erdőkben, azért itt nem alkalmazták. Megelégedtek az erős dróthurokkal, amelyet a szarvas fejmagasságában egy erős fatörzsre csavartak, és a vadjárásra húzva nagyra tágítottak. Elsősorban a szarvastehenet fogta meg, de a bikát is, mert az fejét magasra tartva, agancsát a hátára fektetve szalad, és csak akkor veszi észre, hogy hurokba került, mikor a nyakán megszorul. Néha sikerült megszabadulnia. Egyik volt vadorzó egyszer drótkötéllel hurkozott, de elfelejtette időben ellenőrizni. Mikorra eszébe jutott, addigra a szarvas megszökött. A drótkötél rugalmas volt, s az állat vergődése közben kilazult, eltörött. A rabsicok igyekeztek mindig erős és rugalmatlan drótot használni, mert az volt a biztos. A vermes vadfogás több vesződséggel járt, azért azt ritkábban csinálták. A 1,5 m széles, 2,5 m mély és 2-2,5 m hosszú, gondosan álcázott vermet a vadjárásba ásták. A beleesett szarvast a verem széléről leszúrták, azután kötelekkel kihúzták és helyben föltrancsírozták. Elosztoztak a húson és kiki zsákban hazavitte a részét. Megjegyezték, hogy „ehhez kellenek a megbízható barátok.” A bőrét elásták, az agancsát a hullott agancsok között eladták.
A vaddisznót katróccal (ládacsapdával) fogták. A katrócot korábban erős lécekből készítették, az 50-60-as években vasrudakból hegesztették. Egyik végén egy csapóajtó, a másik végén a kányacsapdáéhoz hasonló nyelv volt, ehhez rögzítették a csapóajtót. A rögzittő mazzaghoz csöveskukoricát erősítettek. Amikor a vaddisznó a kukoricába harapott, a nyelv kioldódott, az ajtó becsapódott, a disznó fogságba maradt. A vaddisznók óvatos állatok, ezért kedvenc tartózkodási helyükön jó előre busássan beetették őket, vagyis elaltatták a gyanakvásukat, és amikor elérkezett az idő, tőrbe csalták. Előfordult, hogy disznó helyett egyszerre a többi kisebb süldőt is elfogták. Az állatot a lécek résén át hegyes szúróvassal megölték, azután elosztoztak a húsán.
Fácánt még azok is fogtak, akik egyébként nem rabsickodtak. Sok fácán volt mindenfelé. Ha fácánhúsra éheztek, csak kitették a kányacsapdát, s legtöbbször sikerrel jártak. A gyakorlottabb vadorzók egy-egy jó helyre – pl. magas fű közé, ahol a fácánok szívesen kapirgáltak – akár 8-10 db vékony dróthurkot is kiraktak, és két-három fácán lába biztosan beléjük akadt. A fácánokat legtöbbször a házakhoz tartozó telkek csendesebb részén fogták meg. Messziről fgyelték őket, s amint észrevették riadt csapkodásukat, kivették a hurokból. Ha egyszerre többet is sikerült fogniuk, akkor betették a tyúkkatrócba, s a levágás előtt egy ideig etették. Fácánt ajándékba is adtak jó ismerősnek, rokonnak.
Az elmúlt századokban a jobbágyság állandó kötelességei közé tartozott a kártevőnek tartott verebek, kányák és szarkák irtása, s fejük beszolgáltatása.119 A 20. században többnyire a gyerekek szórakozásává vált a madárfogás. Kányát kányacsapdával fogtak. Megfelelő helyre kirakták, és csalinak kukoricát vagy dióbelet tettek rá. De a csapdát be kellett takarniuk, mert szerintük „nagyon rafnátt, fneszes állatok a kányák, de azér megfogtuk őket.” Verebeknek nem is kellett semmiféle szerkezet. Elég volt nyitva hagyni a kamra ajtaját, ahol ládákban, hordókban gabonát tároltak, és egyébként is a kamrában mindenféle élelmet lehetett csipegetni. Madzagot kötöttek az ajtó kilincsére, elbújtak egy sarokba, s amikor tele volt a kamra verébbel, berántották az ajtót. A kányából is és a verebekből is pörkőtt készült, bár igencsak sok verebet kellett megpucolniuk, hogy egy kis lábasra való étel összejöjjön belőlük.
A gyerekek fészekrablása mindig is egyfajta ujjgyakorlat volt a későbbi nagyobb vállalkozásokhoz. Kláminger Imre (másokkal együtt) a 60-as évek elején panaszt tett az iskolaigazgatónál amiatt, hogy a diákok tönkretették a környék gazdáinak gyümölcsfáit. Mint mondta: „Kigyékóták (kigyilkolták) a cseresznyefám ódalát.” Balaskával (kisbalta) lyukat vágtak a fa törzsébe, vizet öntöttek bele, s a madarak feljöttek a víz színére. Gyorsan kikapkodták őket, az öblükbe ( az ingük alá) rejtették, s bevitték az iskolába, ahol eleresztették. Szegény megriadt kis madarak összevissza törték-zúzták magukat. „Az én gyerekkoromba (a 19. század végén) kusti (tilos) volt a madárszedés. Erdei (énekes) madaram sohase vót, csak balatonyi madaram. Szép hófehér görbecsőrű halász péterem. Nyócat is nevetem eccerre. Asztá elengettem.”
A vadorzók a vadhúst nem adták el, hacsak nem volt „igen megbízható” vevőjük. Inkább a szűkebb családnak ajándékoztak belőle. Általában frissen felhasználták: megmosták, lehártyázták és sülthúst, pörköltet, a fácánból levest is, pecsenyét is készítettek. Az őz húsát kevésbé szerették, mert szerintük „erőssen vadizü.” A pácolást nem ismerték, meg nem is vesződtek vele.
Disznóölések idején a szokottnál is többen orvvadásztak, mert a ledarált vadhúst a disznóhúshoz keverték, és ezzel nemcsak a kalbász (kolbász) íze lett finomabb, hanem megnövelték a mennyiségét is. Csak arra kellett ügyelniük, hogy a disznóhús zsíros legyen, mert a vadhús nagyon száraz. Füstölés után a nádas házak padlásán tárolták, ennek ellenére idővel ott is nagyon megkeménkedett. A vadhúst itt nem füstölték föl, noha a közeli falvakban füstöléssel tartósították.120
Napjainkban is akadnak vadorzók, csak jóval kevesebben mint régen, és eszközeik főként a hurokra korlátozódnak.121 A környezet is, az élet is megváltozott. A hegyközségi szórványtelepülés beépült, mindenütt házak, kerítések, emberek vannak. A vadállomány már nem merészkedik a település közelébe, a mai gyerekek sem nézhetik házuk ablakából, hogy fogott e nyulat vagy fácánt a csapdájuk. De akit egyszer is megérintett az orvvadászattal járó veszélyes játék, izgalmas bújócska, az most sem restell korán kelni, hogy a téli hajnalok csendjében ellenőrizze a hurkait.
Petánovics Katalin – Lukács Gábor
A település nagy területeken rendelkezett réttel és legelővel, melyek mára már eltűntek, illetve fogyatkozóban vannak (algyenesi rét, felgyenesi legelő). Az 1859. évi mezőgazdasági összeírás idején az összterületből (3221 kat.h.) a szőlő és gyümölcsös 14 százalék volt, a legnagyobb kiterjedésű művelési ág az erdő, 40,5 százalékot tett ki (Kovacsics 1991).
1997-re a közigazgatási terület alakulása a rét- és szőlőterületek belterületbe vonásával megváltozott, mivel 584 ha 8084 m2 a belterületi rész (lakóövezet és hegyközségi szőlők, gyümölcsösök) és 1264 ha 9025 m2 a külterületi rész (víz, erdő).
Ezek a területek a második világháború előtt mindig is magántulajdonban voltak. 1941-ben a tulajdonjogukat beadták egy közös társulatba, melynek neve „Algyenesi Közbirtokosság Legeltetési Társulata” lett. A legelőterületek így továbbra is magántulajdonban maradtak, de közös használatba kerültek. (Egy legeltetési jog 800 n.öl volt, az összesen 32 hold területen.) Az 1950-es évek közepén a legelőterületeket államosították, de ennek földhivatali bejegyzé- sére csak jóval később, 1975-ben került sor. 1967-ben a Földtörvény követkeményeként, az Algyenesi Legeltetési Társulat megszűnt, de 1975-ben a hivatalos bejegyzést követően a községi közös tanács a terület további kezelését, gondozását végző ún. „Legeltetési Bizottságot” alakított meg (1975 – 1993). A terület mai jogutódja Gyenesdiás Nagyközség Önkormányzata.
Emellett működött a településen egy „nemesi” Erdőbirtokossági Társulat (1957 – ), melynek saját tulajdonú legelő- (Tüskés-lap) és erdőterülete mai napig tuladonában van, és amelyet sosem államosítottak.
A megmaradt jobb minőségű rét- és kaszálóterületeknek ma egyes részeit (algyenesi rét) csak kaszáltatják, más részeit pedig (felgyenesi legelő) bérbe adják legeltetés céljára.
A hagyományos földművelő, állattenyésztő parasztgazdaság ideje az 1950-es évektől véget ért. Igaz, hogy Gyenesdiáson nem alakult termelőszövetkezet, mert nem volt tagosítható szántóföld, de a különböző falvak határában fekvő földjeiket tagosították, s mindenütt a perifériákon lévő, rosszabb minőségű földekkel kárpótolták őket. Így is a csereföldek eredeti gazdáinak keserű megjegyzései közepette vétlenül is rossz lelkiismerettel kellett földjeiket művelniük.
Állatállományuk a világháború után lecsökkent. Elvitt lovaik helyett jónéhányan nem vettek újakat, inkább teheneket fogatoltak. A megalakult gépállomásoktól bérelt traktorokkal műveltették a földeket, hordatták haza a gabonát és a szénát. Ez gyorsabb és olcsóbb megoldás volt, mintha állatokkal dolgoztak volna.
A valaha jelentős állatállományból jószerével csak a tyúkok maradtak meg, ahol egyáltalán megmaradtak.
A mai idősebb generáció – aki már szintén a háború után vált felnőtté, de még a fatalkori emlékeit megőrizte – sokszor emlegeti elődei gazdálkodási elveit. Pl. azt, hogy „bőrbe köll elanni a takarmánt”, vagyis minél több állatot kell nevelni, jól tartani, mert az hozza a pénzt. A századfordulón a módosabbak egy-egy pár hízott ökör árából - ha kifizették belőle az adót, mert az volt az első – már félre tehettek valamennyit földvásárlásra, kisebb mezőgazdasági gépek beszerzésére. A folytonosság biztosítása miatt fatal állatokat neveltek ők is, a kisgazdaságok is –, gondoljunk csak a statisztikákban feltüntetett átlagosan 150 db növendék borjúra –, ezek részben a törpe gazdaságok fogatos-tejelő utánpótlását képezték, részben eladták őket. Tehát nyereséget hoztak, ami nem volt sok, de mégis nyereség volt.
A nagyállatok és a bor eladása mellett a tej, a gyümölcs, az aprójószágok, a tojás flléres, de mindennapos jövedelméből fedezték a kisebb kiadásokat. Novemberre elvetették a következő évi gabonát, akkora már látszott, hogy miként zárult az év. Karácsonyra megkapták a hízott kacsák, libák, pulykák árát, ebből volt a parasztembernek a költeni való pénze. Addig nem mert pénzt kiadni. Karácsonyra vették meg a gyermekeknek a szükséges ruhát, cipőt, kabátot, s a felnőttek magukra is gondolhattak.
Sokat dolgoztak és szerényen éltek a módos családok is. Kláminger Imre azt mondta a jól működő gazdaságot vezető szüleiről, hogy „azok is elszegénkettek a magok zsirgyokba,” mert tudta, hogy a parasztember élete, boldogulása elsősorban az időjárástól függ, s csak másodsorban a szorgalmától. Ezért óvakodtak az adósságtól, a kölcsöntől, mert tudták, hogy könnyen földönfutóvá válhatnak.
A szőlő megtermelte a borukat, a föld a kenyerüket, az állattartáshoz szükséges takarmányt, és munkát adott a család minden tagja, még a gyerekek számára is. Ez a belterjes életforma gyökeresen megváltozott az ötvenes évektől. A fiatalok ugyan továbbra is otthon laktak, de a városban dolgoztak. Kenyerüket a szüleik által művelt föld adta, ezért a fizetésük egy részét félre tudták tenni, és az ötvenes évek végétől megindult a hegyközségi szórványtelepülés átalakulása: az új házakat utcasorokba rendezve építették, s legtöbbjük az üdülő vendégek fogadására is alkalmas volt.
Az évtizedek múlásával az öreg szülők meghaltak, s a fiataloknak egyre kevesebb ideje jutott a távoli földek művelésére, tehernek érezték, ezért csaknem mindnyájan – ki előbb ki utóbb –, de megváltak földjeiktől. A régi küzdelmes életet másfajta élet, másmilyen küzdelmek váltották fel. Az öreg házakkal együtt eltűntek az istállók, az ólak, a pajták, s velük együtt tűntek el az állatok is. A porták „szagtalanok” és csendesek lettek, ahogy azt egy Balaton-parti üdülőfalutól elvárják. S a gyermekek már nem tudják, hogy a kiscsirkét a kotló keltette ki a tojásból.
Petánovics Katalin
A gyenesdiási udvarok 25-30 éve még élettel voltak tele, szemben a mai porták csendességével. A kutya fogadta az érkezőt, tyúkok, kacsák, libák, gyöngytyúkok hangoskodtak, a pulykák fontoskodva járkáltak föl s alá. Az ólban sertések, az istállóban szarvasmarhák, lovak, birkák, nyulak éltek egymás társaságában, örökös elfoglaltságot adva a család minden tagja számára, akik már gyermekkoruktól tevékenyen részt vettek a család napi munkájában.
Elgondolkodva mondta az egyik nagymama, hogy ma nem merné az unokáit az állatok közelébe sem engedni, ők meg az istállópadlásról szénát szórtak, jászolt takarítottak. Ha megijedtek a feléjük bökő állattól, és éjjelente fölsírtak, hát viaszt öntött az ebben járatos asszony, amiből kiderült az ijedtség oka, és ismét helyreállt a megszokott rend.122 „Akkor mindez természetes volt. Az volt az életünk.” Az állatállomány száma és fajtája a családok birtokának nagyságától függött. Gyenesdiáson 1935-ben 455 gazdaság volt. Közülük 202-nek 1 kat.h.-nál kisebb-, 219-nek 1-5 kat.h., 28-nak 5-10 kat.h., 4-nek 20-100 kat.h. földje volt.123
Szarvasmarha tartás
A számokból kitűnik, hogy a gazdaságoknak csaknem a fele egy kataszteri holdnál is kisebb földterülettel rendelkezett. Ők a megélhetésüket napszámmal, részes aratással és summás munkával keresték meg, ahogy ezt korábban már említettük. Így tudták az életük fenntartásához szükséges alapvető állatállományt – hízónak való sertést, baromft, néhány birkát, esetleg egy-két kecskét – beszerezni és nevelni.124 A 219 törpebirtokos már egy pár fogatolható szarvasmarhát is magáénak tudhatott, a 10-12 holddal rendelkezőknek elegendő terményük volt ahhoz, hogy a fejős tehenek mellett lovakat is tartsanak. A községben a legfontosabb és a legnagyobb számú nagyállat a szarvasmarha volt. Az átlagosan 150 növendék-borjút nem számítva, 1895-ben 240-, 1935-ben 272-, 1942-ben 252-, 1966-ban 177 tehenet írtak össze.125
Az állatállomány – a szarvasmarhákon kívül – a házak körüli nagy beltelkeken találta meg az életterét. Gyenesdiásnak három legelője, három csordája és három pásztora volt: Alsógyenesen, Felsőgyenesen és Diáson.
A földesúrral közösen használt legelők megosztása a jobbágyfelszabadítás után is évekig elhúzódhatott, míg végre sikerült megegyezniük, és megalakulhatott a parasztság önálló társulása, a közbirtokosság, melynek működését a közgyűlés határozta meg. 1913-ban az állam elrendelte a legeltetési társulatok szervezését, az 1948-as FM. rendelet szerint pedig a helyi tanácsok mellett legeltetési bizottságokat kellett létrehozni.
A legelőjogok felosztása a volt úrbéri telkek nagysága szerint történt. Akinek nagyobb telekrésze volt, több jogot kapott, akinek kisebb, kevesebbet. A jogok örökölhetők voltak, s mindenki annyi szarvasmarhát küldhetett a legelőre, ahány joga volt. De a jog feletti állat legeltetéséért legelőbérleményt kellett fizetniük a legeltetési társulat pénztárába.
A jogok kötelességekkel is jártak. Tavasszal, még a legeltetés megkezdése előtt, a gazdák közösen rendbe tették a rétet: lekaszálták a szúrós gilicetüskét, az előző évi száraz kórót, ezt elégették, majd elegyengették a talajt. Mindenki annyi napot dolgozott, ahány joga volt. A pucoktúrást (vakondtúrás) az asszonyok összeszedték, és talicskaszám vitték haza a kavics nélküli laza földet, amelybe paprikamagot, veteményeket és virágmagvakat ültettek. A legelőt nem trágyázták, mert elegendő volt az állatok elhullajtott trágyája. Csak azután kezdték műtrágyával följavítani, amikor már kevesebb volt az állat.
Az algyenesi legelő a mai 71-es úttól a vasútig tartott, és 50-80 tehén legelt rajta. A fölgyenesi legelő a Faludi síkon volt, 80-120 marhával, az 50-60 diási szarvasmarha legelője az erdőre, a Nagymezőnek nevezett részre esett. A legeltetés fontos része volt a déli itatás. A csordás a kútból kimert vizet a vályúba öntözte. Algyenesen a vasútállomáshoz közel volt egy kút, meg egy tóka is, ott ittak és deleltek az állatok. Fölgyenesen négy kút közül is válogathatott a csordás. Diáson nagyon mélyen volt a víz, ezért kevés kutat ástak. A pásztor minden délben lehajtotta a csordát a mostani orvosi rendelőtől keletre lévő üres telken álló kúthoz. Mikor eleget ittak az állatok, visszahajtotta őket delelni.
A pásztorokat a legeltetési bizottság fogadta fel. Ha az emberek és a pásztor kölcsönösen elégedettek voltak egymással, akkor évekig is ugyanaz a csordás maradt. Hol egy, hol két család lakott a pásztorházban, a diási pásztor pedig az erdőbirtokosság tulajdonában lévő házban élt.126
A pásztorok járandósága meghatározott pénz, minden tehén után szemestermény, és más – megállapodásban nem rögzített, de a szokásjog alapján járó – juttatás volt. Ilyen juttatásnak számított az első, vagyis Szt. György-napi kihajtáskor járó tojás.127 Az első napon minden gazda maga terelte a teheneit a legelőre, és annyi tojást vitt magával hány állatot adott a pásztor keze alá. Amikor kiértek, a tojásokat letette a földre, a pásztor meg fölvette. Gyutainé Varga Irén arra is emlékszik, hogy sorkenyeret adtak a pásztornak. Kinek hány állata járt a legelőre, annyi kenyeret adott, gazdák szerint, sorban. Így Mindenszentekre (november 1.), legkésőbb Márton-napjára (november 11.) véget ért a legeltetés. A pásztorok Márton-napján felkeresték a jószágtartó gazdákat, akik kaláccsal, rétessel – ki mit sütött – kínálták őket és új borral, mert minél többen ittak az új borból, annál jobb termésre számíthattak a következő évben. Karácsony estéjén jártak a pásztorok nagy ostorpattogtatással csordapásztorozni, s jókívánságokkal köszöntek be azokhoz a családokhoz, akiknek az állatait őrizték. Mindenütt megkínálták, s a magával hozott demizsonba bort töltöttek- ahogy erről másutt is megemlékeztünk.
A hegyközségi településnek minden csordája naponta kijáró csorda volt.128 A csordát a pásztor, egy segítő (gyermeke vagy a felesége), és egy kutya őrizte.
Tehéncsorda az algyenesi Bika réten (1932, KBMA)
Gyenesdiáson a községi bika nem legelt együtt a csordával, hanem olyan magánházaknál tartották, ahol nagy istálló volt.129 Pl. Őriéknél, Vargáéknál, Gyutaiéknál, Gombkötőéknél. Magas deszkakerítés választotta el a tehenektől. A bikatartó gazda ezért a község tulajdonában lévő két-három hold ún. bikatartó földet kapott, s minden fedeztetés után pénzt. Végül a háború után a gazdáktól a Vadlánlikhoz közel eső községi bikaistállóba kerültek a bikák, összesen három, és egy gondozó látta el őket. A bika a tehenekhez hasonlóan magyar pirostarka (vagy másként vöröstarka) volt. 1895-ben a tehenek közül még 254 magyar fajtát, 212 pirostarkát és 11 borzderest regisztráltak. 1911-ben 405-re rúgott a pirostarkák száma, s mindössze kilencre apadt a magyar fajta. Másfél évtized alatt végbement a fajtaváltás. 1935-ben a teljes marhaállományt – 384 darabot – pirostarkaként jelölik.
A 20. században nagymértékben csökkent az igás ökrök száma, pedig a 19. századi hagyatékokban többször szerepelnek.130 Kláminger Jánosék még rendszeresen hizlaltak ökröket a század elején. A 3-4 éves állatokat a keszthelyi vásáron értékesítették, s az így szerzett pénzen földet, gépeket vásároltak.131
Az ökrök ugyan lassú állatok, de erősek, ezért ha a saját gazdaságukban nélkülözni tudták, egyesek fuvarozni is szoktak velük. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején pl. Ságvári Ferenc az ökreivel fát hordott az erdőről.
A törpegazdaságok – lovuk nem lévén – a teheneket igázták. „A jó szekerező tehenet, ha nem is adott annyi tejet mint egy másik, igen megbecsülték” – mondták. Szántottak, szénát, gabonát és trágyát hordtak velük, pedig a messzire fekvő, szétaprózott birtokokra a lassú járású, s kevéssé terhelhető állatokkal eljutni sok időbe tellett, és nem volt gazdaságos. A férfiak mondogatták is, hogy „tehénnel meg asszonnyal nehéz elindulni”, de hát egyiket sem nélkülözhették. A fogat nélküliek a tehenes gazdákat is megkérték, hogy terményüket hordják haza. Gombkötő József tehenekkel is fuvarozott. Főként szénát és gabonát hozott a cserszegi földekről. Reggel korán indult, s a földúton közelítve naponta kettőt fordult. Nem pénzért, hanem ledolgozásért vállalta a munkát. A vemhes teheneket óvták, hiszen ha megerőltették, vagy egy ütést kaptak, könnyen elvetélhettek.
A gazdát az állatok kondíciója, külső megjelenése alapján ítélték meg ezért is, meg az állatok szeretete, megbecsülése miatt is gondozottan, tisztán tartották őket. A mindennapi teendők közé tartozott a tehenek pucolása. Ha friss trágyába feküdtek, először életlen, megrövidített kaszával lehúzták róluk, utána langyos vízzel – a farkukat külön szappanos vízzel – lemosták. A rájuk száradt trágyát vakaróval levakarták, majd fényesre kefélték a szőrüket.
Az istállók és a pajták leggyakrabban a ház folytatásaként épültek vályogból, kőből vagy téglából. Az istállóknak lehetett egy, kettő vagy három ajtajuk is attól függően, hogy hol helyezkedett el a ganyéhatár. A kisgazdák istállója két-három tehén számára készült, a nagyobb gazdák istállója két állásos volt: egyik oldalra a teheneket és a növendékeket kötötték, a másikra a lovakat. Közöttük húzódott a betonnal felöntött járda, mellette kis csatornában folyt a trágyalé a gödörbe, amit időnként kiürítettek. Ha a lovak mellé is jutott tehén, akkor stráfot (vastag rudat) vagy deszkafalat tettek közéjük, hogy megóvják a lórúgásoktól. Naponta általában kétszer takarították az istállót, reggel és este. A ganyét talicskával tolták ki a bejárati ajtón, de aki az istálló mögé helyezte a trágyahalmot, az a ganyészóró likon – az istálló harmadik ajtaján – villával egyenesen oda dobálta a trágyás szalmát. Ez után a betonjárdát vízzel leöntötték, ágsöprűvel lesöpörték, azután almoztak szalmával, esetleg sásos, békarokkás szénával.132
A tehenek előtt jászol volt, abba tették az etetnivalót. A gyermekek feladata közé tartozott a jászlak üszéngölése, azaz a jószág által meghagyott takarmány eltávolítása. Tavasztól őszig az állatok a csordával legeltek, ha éppen nem igázták őket. Ősszel és télen szénát kaptak, ez volt a legfontosabb takarmányuk. Az istálló második ajtaja – az etető ajtó – a pajtába nyílott, ezen át hozták az istállóba a takarmányt. A széna mellett a másik alapvető élelmük a kukoricaszár, melyet kévénként is, szecskázva is etettek velük. A borjas és a tejelő teheneknek lereszelt burgundi- és kerékrépát adtak darával keverve, vagy lucerna szénát.133 Az állatokat az udvaron vályúból itatták, jó időben télen is, hogy mozogjanak. De síkosban, nagy hóban, szélviharban, esőben nem engedték ki őket, nehogy megfázzanak, vagy elcsússzanak. Inkább a családtagok hordták be nekik vödörszám a vizet. Még ma is elgondolkodva mondják, hogy apjuk sem magát sem családtagjait nem féltette úgy, mint az állatait.
A nagycsaládoknál a fatalemberek az istállóban priccsen – nyáron inkább a pajtában – aludtak. Megkötötték az elszabadult állatot, fgyelték, ha közeledett az ellés ideje. Mikor a gazda látta, hogy nyugtalanul tipródik a tehén, közel a borgyuzás, le sem feküdt, hanem kiment az istállóba. A jó szomszédok ilyenkor átmentek hozzá, elborozgattak, elbeszélgettek, és segítettek egymásnak. „Akkoriban olyan érték volt a nagyállat, hogy mindenki igen vigyázott rá. Ha elpusztult, a gazdaságot úgy megnyomorította, hogy megértek talpra állni, mert akkor nem volt pénze a parasztságnak” – mondta Bujtor Bálint. A gazdák közül többen is értettek a problémás ellések levezetéséhez. Gombkötő József „megfordította a faros borgyut. Föltürőzött, könyökig megmosta a kezét szappannal, bekente zsírral és benyúlt az állatba. Farral nem borgyuztattak tehenet!” Sokszor bekopogtak éjjel az ablakán: ”Jóska, gyere légy szíves, baj van!” Állatorvost „csak a legvégső esetben hívtak elléshez.” A 14 éves fút már maguk mellé vették, hogy nézzen, tanuljon, s ha felnő, maga is helyt tudjon állni. Az újszülött borjú száját kitörölték, s anyja elé tették, hogy tisztára nyalogassa. Néhány hét múlva elválasztották. Hogy a csordán se tudjon tejet lopni az anyjától, hegyes szögekkel kivert szopásgátló szijjat csatoltak a fejére, ez szúrta a tehén tőgyét, és elzavarta a borját.134 A bikaborjúkat eladták, az üszőborjút felnevelték, ha jó tejelő anyától származott.
Legelő a Tüskés-lapon az 1950-es években (KBMA)
Fejés előtt a tehén tőgyét gondosan megmosták, s ha csapkodott a farkával, azt lekötötték a lábához. Ezek után a háziasszony a kisszékre, fejőszékre ült, és a séfőbe (zománcos fejőedénybe) fejte a tejet. „Mikor gyerekek voltunk, vittük ki a poharunkat meg a tejszűrőt az istállóba, leültünk a küszöbre. Anyánk odajött, öntött nekünk tejet, és azon frissiben megittuk” – emlékezik Bujtorné Gombkötő Erzsébet.
Nyári melegben az itatóvályúba néhány vödör vizet mertek, és bele- állították a meleg tejjel telt kannákat, hogy gyorsabban lehűljön a tej. Reggelre vastagon feljött a tejföl. Leszedték, vajat köpültek belőle. Egy részét megtartották maguknak, a többit eladták.
A parasztgazdaság egyik, viszonylag állandó napi bevétele a tej eladásából származott. Csaknem minden családnak volt Keszthelyen állandó vevőköre. Reggelente a lányok útra keltek, s ki tíz, ki húsz liter tejet vitt. Gyorsan szétosztották, s máris jöttek haza. Hetente egy alkalommal elmentek a keszthelyi kosaras piacra is, tejfölt, túrót, vajat, tojást, és baromft árultak.
Az állatokat nemcsak a betegségektől, hanem a rontástól is féltették. Ha megvettek egy tehenet, söprűt tettek keresztbe az istálló ajtajába, hogy a boszorka meg ne ronthassa. Máig név szerint emlegetik azt a gyenesdiási asszonyt, akiről az a hír járta, hogy béka képiben jelent meg, amikor fejt valaki, és megrontotta, vagy elvitte a tejhasznot, azaz elapasztotta a tehén tejét.135 Nem véletlen, hogy alig van falu, ahol ne lenne szobra Szt.Vendelnek, az állatok védőszentjének. Napján (október 20.) nem fogták be az állatokat, s azon a héten nem mostak az asszonyok, mert ha megszegték a tilalmat, a következő évben bőrt szárogattak, azaz elhullottak az állataik.
A tehenek száma az 1966-os összeírás szerint összesen 177 darabra apadt. Ez a szám már a csordák sorsát is megpecsételte. Először Diáson szűnt meg a csorda a hatvanas években. Ezt követően nyolc-tíz évre Algyenesen sem volt már érdemes pásztort fogadni. Aki megtartotta még teheneit, fölhajtotta a fölgyenesi csordába, mert ott fejeződött be utoljára – a nyolcvanas években – a közös legeltetés. Azután a családok maguk legeltették az állataikat, míg a kilencvenes évek elején véget ért a nagyállattartás.
Lótartás
A szarvasmarha állománynál jóval kevesebb volt a lovak száma, az 1895-ös statisztika szerint mindössze 56 db. Ha figyelembe vesszük, hogy a községben 28 gazda birtokolt 5-10 hold földet, amely már alkalmas egy pár ló eltartására, akkor elméletben minden gazdának éppen ennyi ló jutott. A lovak mozgékonysága, gyorsasága, nagyobb ereje, sokkal gazdaságosabbá tette a munkaidő kihasználását a sok kilométerre lévő földek esetében, mint a tehenekkel, vagy az ökrökkel való közlekedés és teljesítmény.
Igásló (KBMA)
Nem tudták megmondani, hogy milyen fajta lovakat tartottak, de körülírták, hogy milyen volt a számukra megfelelő típus.136 Legjobban szerették„a magyar félvérnek meg egy másik lónak a keverékét, mert az középméretű ló volt, nem volt könnyű, mint a hátaslovak, de nem is lassú és nehézkes, mint a muraközi lovak, bár ezekből is előfordult néhány a faluban.137 Jó gyorsjárású lovak voltak ezek, meg a teherbírásuk is megfelelő. Nyolc-tíz mázsát elbírtak.”
A faluban két-három családon kívül nem csikóztatott senki, mert nem volt kifizetődő.138 A vemhes ló kiesett a munkából: nem lehetett befogni, terhelni. Az öregedő, 10-12 éves lovat eladták. Olyan kispénzű emberek vették meg, akik még 15-16 éves koráig eldolgozgattak vele. A lovak közül egyik mindig fatalabb volt, így egyszerre csak egyet kellett pótolniuk. Keszthelyen a Zsidi út végén volt az állatvásár, ott szoktak lovat venni. Vásárlásnál először megnézték a ló fogait, erről megállapították, hogy hány éves. Azután a patáit vették szemügyre, hogy nem száradt-e be, majd a járását fgyelték. Voltak a vásárban lófuttatók, akik kengyelen megfuttatták a tulajdonos és a vásárló szeme előtt a lovat. Ilyenkor kiderült, hogy milyen a járása: nincs-e valamilyen forgó hibája vagy más baja, nem jár e félre, nem dobja e a farát? Ezek fontos szempontok voltak, nem is siették el a vásárlást. A lófuttatót mindig az eladó fizette.139 Még így is előfordult, hogy rossz természetű, csökönyös lovat vettek, ami helyben nem derült ki.140 Voltak kezelhetetlen, természetükből adódóan csökönyös lovak, ezeket eladták a vágóhídra. De csökönyösségre adhatott okot az is, ha rendszertelenül fogták be – ez már inkább a hetvenes évekre datálható – és a szügyét törte a szerszám. Ha fájt a lónak, akkor nem húzott. Ezt a problémát egy kis fgyelemmel megelőzhették.
Az új lovat mindig a megbízható régi mellé fogták be, de fokozottan fgyeltek rá. Ha észrevették hogy ijedős, fél az autóktól, akkor azt mindig jobbról fogták be és szemellenzőt raktak föl neki, hogy ne lásson ki oldalt. A gyeplőt is erősebben fogták. Amikor hozzászokott a forgalomhoz és nyugodtan közlekedett, levették a szemellenzőjét.
A saját nevelésű csikó nyakába csengőt akasztottak, és a kocsi mellett futott. Ha már elég nagy volt, odakötötték az anyja mellé, hogy megtanuljon fegyelmezetten járni, és megszokja az irányító szavakat. A tanítást betörésnek nevezik, megtörik a csikó szabadságát, amit nehezen visel el. Ezért fokozatosan került rá a szerszám is. Mindig a bal oldalra fogták be a tanítandó csikót, jobboldalon ment a tapasztalt ló. Eleinte üres kocsit húzott, azután mind jobban terhelték, és 2,5-3 éves korában teljes értékű haszonállattá vált. Társa és együttműködő barátja lett a gazdájának, aki szerette, gondozta, vigyázott rá és megjutalmazta.
A lovakat sohasem esztétikai szempontból, hanem megfelelés szerint válogatták össze. De kivételként akadt olyan gazda is, aki színek szerint pározta a lovait. A fekete ló neve rigó, sárgásbarna pej, a világos szőrűt deresnek, keselábúnak mondták, de volt sárga és piros lószín is. A kancák gyakran női nevet kaptak, a heréltek, és a csődörök férfi nevet.
A földművelés mellett a gazdák fuvaroztak is a lovakkal. Ha a faluban vállaltak munkát, pl. fát szállítottak az erdőről, vagy szántottak, ezt általában megegyezés szerint ledolgozták a megrendelők. De az idegenektől pénzt kértek. A legkülönfélébb fuvarokat vállalták: a halszállítást, a vásáros portékájának vitelét, az útépítéshez kavicshordást és még sok más minden belefért a fuvaros tevékenységi körébe. Az egész napos távollét miatt élelmet is vitt a gazda a lovak számára: vászonból készült abrakos tarisznyába szemet: zabot, árpát öntöttek. Egy rossz abroszba szénát kötöttek, s a kocsi oldalára függesztették a vödröt, mert a ló kényes jószág, nem szívesen iszik más állat után, sőt más válubul (vályú) se. Az abrakos tarisznyát kantáránál, kengyelénél fogva a ló nyakába akasztották, és ráhúzták a fejére. Addig evett, amíg el nem fogyott a porciója. Útközben mindig akadt ház, ahol a kútból megitattak. Gyutainé Varga Irén elmondta, hogy édesapjuk idejében rengeteg keszthelyi, vonyarci és környékbeli fuvaros járt hozzájuk itatni. Vásárok idején különösen megnőtt a forgalom, mert út mellett laktak, nagy volt a telkük, kerítés, kapu sem zárta el senkinek az útját, kútjuk is volt nagy vályúval, ezért előszeretettel táboroztak le náluk az útonjárók egy itatás, etetés erejéig.
Amint hazaért a gazda a fuvarozásból, első dolga volt lovainak az ellátása. Ha izzadt, csatakos, habos volt a ló, esetleg megázott, lecsutakolták. A csutak jó marokra való, kettéhajtott széna vagy szalmacsomó. Ezzel letörölték róla a nedvességet, átdolgozták, megindult a vérkeringése, nem lett beteg. Csutakolás után még lekefélték őket. Itatni csak 2-3 óra múlva lehetett, addigra lehűlt a ló, és nem fájdult meg a hasa.
A lovakat ezen kívül is igen nagy gonddal vették körül. „El is ítélték azt, aki egy tisztítatlan lovat befogott, és kiment az útra. Azt kötelező volt rendbe tenni!” Ez az általános vélemény. Ha a ló belefeküdt a trágyába, először csutakkal megdolgozták, azután vakaróval vakarták.141 Vakarták akkor is, ha a lónak nagy szőre nőtt. Azután fényesre kefélték. Gazdája válogatta, hogy ki hogyan szépítette a lovát: egyesek formásra nyírták a sörényét, megmosták a lovak farkát, télen befonták és fölkötötték, ahogy fölkötötték a sáros úton is, nehogy csatakos legyen. Mások megelégedtek azzal, hogy naponta isztára pucolták a lovaikat. A ló a gazda büszkesége volt. Lakodal- makkor, szüreti felvonulások idején felpántlikázták, s gondjuk volt rá, hogy a jobboldalt fogatolt ló sörényét jobbra, a baloldaliét balra fésüljék.
Gazda István kovácsmester udvarán (GyDA)
A Varga család majdnem mindig nagyszőrű lovakat tartott, és néhányan még emlékeznek arra is, hogy Gyutai Jenőéknek „volt egy nagy sárga muraközi lova, és azt minden évben nyírni kellett.” A Salamon nevű lónyíró Keszthelyen lakott, és minden ősszel megnyírta a nagyszőrű lovakat. Segítőt is kellett vinni, aki hajtotta a nyíró szerkezetet, a lónyíró meg vezette az ollót. Két ló megnyírása egy egész napot igénybe vett, de muszáj volt évente megtenni, mert a nagy szőr alatt könnyebben megizzadt, és hamar megfázott a ló.142
A lovakat rendszeresen patkoltatták.143 Volt nyári és téli patkó. Télen kétféle patkót alkalmaztak: a H alakú sarokpatkót és a hegyes sarkot. Nagy síkosságban éles, hegyes sarkot csavartak a patkóba, hogy belevágódjon a jégbe és ne csússzon a ló. Ha nem volt nagy síkosság, akkor elég volt a H alakú sarok. Gyógypatkót nem használtak.
A lovak istállóban elfoglalt helyéről már szóltunk. A tehenekhez hasonlóan előttük is volt jászol, ezen kívül még egy falra szerelt szénaetető rács, a srágla.144 A sráglába tették a szénát, lucernát, a jászolba az abrakos ládát, amely nagy volt, és a ló nem tudta belőle kirázni az abrakot. Minden módosabb gazdának volt szecskavágója. Megvágták, összeaprították rajta a szénát, kukoricaszárat, s ezt búzával, zabbal keverték össze. A leszelt burgondi (burgundi) répát pelyvával hintették meg. Voltak kézi répagyaluk és gyári készítésű répavágók is. A sok állatot tartó gazdaságokban jól kihasználták ezeket az egyszerű, de munkájukat megkönnyítő gépeket.
Egy pár ló eltartásához a számítások szerint kb. 20-30 mázsa szénára van szükség.145 A hiányzó szénaszükséglet pótlására takarmánynövényeket - lucernát, lóherét, bükkönyt - vetettek. Az egyéb takarmányokkal, abrakokkal a minőségi táplálékot biztosították, s a ló kondícióját erősítették.
A távoli, elaprózott földek művelésénél szinte elengedhetetlen volt a lótartás. A ráfordított költségeket bőven megszolgálta azáltal is, hogy a mezőgazdasági munkák szünetében a fuvarozás többlet jövedelmet jelentett, amit a családok visszaforgathattak gazdaságuk növelésére vagy jobb működtetésére. A ló mobilitása miatt szorult vissza az ökörtartás, s duplázódott meg harminc év alatt a lótartás, amely a második világháború után lassan hanyatlásnak indult. Napjainkban senki sem tart lovat, csupán idegenforgalmi célból, a falun kívül eső lovardában, de ez már nem érinti a lakosságot.
Rétgazdálkodás
Az istállózó nagyállattartás téli takarmányszükségletét elsősorban a széna adta. Gyenesdiáson nem volt elég kaszáló rét, ezért a környező falvak, települések határában réteket vettek, vagy résziben vállaltak kaszálást. Pl. az ötvenes-hatvanas években Keszthelyen az Állami Gazdaságtól az Úsztatónál, az Agrártudományi Egyetemtől Fenékpusztán a kísérleti réteket kaszálták harmadosan vagy felesen a fű minőségétől és mennyiségétől függően.146
A szénakészítés négy fő mozzanatból áll: kaszálás, forgatás, gyűjtés, hordás.
A réteket ezen a vidéken kétszer kaszálták. Az első kaszálás neve előkaszálás, ideje június eleje. „Valamikor nagyon adtunk a Medárdra (június 8.), igyekeztünk, hogy az esős időszak előtt betakarítsuk a szénát” – mondták.147 A második kaszálás neve sargyu (sarjú) kaszálás.148 Egy sor lekaszált fű neve a rend. A széna minőségének javítását szolgálta a gyors száradás, ezért a rendet vasvillával megforgatták úgy, hogy az egybe maradjon, mert ez megkönnyítette a gyűjtést. Volt favillájuk is, de azt már a negyvenes évektől nem használták.149 A széna megszáradása után a rét két széléről a rendeket középre hajtották vastag ágyásba, és petrencékbe (80-100 kg-os csomókba) halmozták. Két hegyes végű petrencerudat csúsztattak alájuk, s két ember vitte a baglyához. A baglyák nagyságát az állatok teherbírásához méretezték. Kétlovas kocsira általában nyolc-tíz petrencéből (8-10 q) álló boglyát raktak, egylovasra és tehenes fogatra kevesebbet.
Amint mondták: „Sok mindenre köllött fgyelni”, többek között arra is, hogy „a baglya megbontatlanul ne maradjon, az egész fölférjen a szekérre.”
Szénakazal az 50-es évekből (KBMA)
A boglyát „harmatos-gyönge szénából sodort” kötéllel kötötték le, hogy „meg ne kezdje, el ne vigye a szél.” Aki jól ismerte a széljárást, megelégedett egy kötéllel, az óvatosabbak két kötelet vettek át a boglyán, s végeikre csomót kö- töttek, úgy dugták a boglya aljába, mert így biztosan nem csúszott ki. Az elmaradt szénacsomókat fagráblával (gereblyével) gráblázták (gereblyézték) össze, semmit nem hagytak veszendőbe menni.
A széna és gabona hordáshoz a szekerek rövid ódalát létraszerű hosszú ódalra cserélték ki,150 még vendégódallal is megnagyobbították. A hosszú oldalra elől is, hátul is egy-egy rudat fektettek keresztbe, s ezekre helyezték hosszába a két vendégoldalt, megnövelve a szekér szélességét és rakodó felületét. Rendszerint a kocsis rakta a szekeret. Segítője – nő vagy férfi – három ágú, hosszú nyelű vasvillával adogatta föl neki a szénát.151 A szénát nem lehetett szétborzolni, olyan laposan kellett föladni, ahogy az leült a baglyában. A szekérrakó villáját a feladott szénacsomóba szúrta, azt befordította (kétrét hajtotta) és a szekér négy sarkára négy szarvat igazított. A szarvakat középen szénával fogatták, nyomtatták le, ez volt a szénásszekér dereka. Kétlovas szekér esetén egymás fölé négy szarvat raktak. A kész rakomány oldalát körbe gráblázták, s a lehulló szénát föladták a szekérrakónak. A rakományt nyomórúddal rögzítették. A rúd elejébe vert szögbe akasztották a rudalóláncot, hátul átvetették rajta a rudalókötelet, s csigával (a szekér végén levő kötélhúzó henger) szorosra tekerték. Akinek nem volt csiga a szekerén, kézzel húzta feszesre a kötelet, s a végeit a szekéroldalhoz kötötte le. Mivel a rétek messze voltak, az adogató fölült a rakomány tetejére. A szekérrakó a kocsi elején a sráglában foglalt helyet, s irányította a lovakat.
A jó szénát – ilyen volt a hegyi széna és a lucerna – mindig zárt helyen, az istálló padlásán vagy a pajtában tárolták. A többit az udvaron ház alakú kazalba rakták, a szekérrakáshoz hasonlóan. A kazal aljára és a tetejére mindig a leggyöngébb minőségű békarokkás és a savanyú széna került. Hiába csorgott le a víz a kazal héjazatáról, azért az csak alomnak volt jó. Rossz kaszából készítették a szénavágót.152 A gazda a kazal tetejétől az aljáig vágta egyszer-egyszer a szénát, mert így nem ázott be a kazal. A lemetszett adagot a pajtába hordták, s két-három hétig elég volt a jószágnak.
Sertéstenyésztés
Az idősebb gyenesdiásiak emlékezete szerint az ő életükben a községben nem volt kanász, a sertések nem jártak ki a legelőre. Általában csak annyi sertést tartottak, amennyit évről-évre meghizlaltak a család számára. Ha volt is anyadisznójuk, a felesleges malacokat eladták.153
Az 1895-ös statisztika szerint Gyenesdiáson 290 db sertést írtak össze. Jankó János szerint a 19-20. század fordulóján a Balaton mentén még tartottak bakonyi disznót, amelyet lelógó füléről siska fülűnek, a kondorszőrű szerb disznót gicának nevezték.154 Ezt a göndörszőrű zsírsertést mangalicaként ismerték és kedvelték a falvakban, mert a paraszti életben fontos helyet foglalt el a zsírfogyasztás.155 Gyenesdiáson 1911 és 1942 közötti statisztikák főként a mangalica, azaz a zsírsertés túlsúlyát mutatták, kivétel 1935., amikor a 264 zsírsertéssel szemben 306 hússertést írtak össze.156 A visszaemlékezések szerint a hatvanas években is szívesen hizlaltak mangalicát mindaddig, amíg a hírközlések hatására a közvéleményben el nem terjedt, hogy a zsírfogyasztás ártalmas. Ennek következtében a kevéssé zsíros kesére tértek át. Újabban – és megint csak a rádió és az újságok most már pozitív véleménye nyomán – visszatértek a mangalica hízókra, vagy igyekeznek ilyen fajtát venni.
A disznóól helye legtöbbször a gazdasági épületek egymáshoz épült sorában az utolsó volt, az istálló után következett. A 20. században épült ólak falát kőből vagy téglából készítették. Az ólak két részből: az ajtóval zárható belső (két vagy több) helyiségből, a tulajdonképpeni ólból, és a hozzá csatlakozó, deszkából épült nyitott, helyenként fedetlen vagy fél fedeles kerítésből álltak. Minden ólfókhoz egymástól deszkafallal elkülönített kerítés tartozott. A gondos, állatait féltő gazda télen a huzat ellen kukoricaszárral rakta körbe a kerítés hézagos oldalát. A kerítésben helyezték el a vállukat (vályúkat), itt etették télen-nyáron az állatokat. A betonvályúban kapták a moslékot és a vizet, a favályúban a szemes terményt és a zöld takarmányt. A kerítéseket naponta rendbe tették: kihordták a trágyát a ganyéhatárba, az istálló-járdához hasonlóan a beton aljzatot vízzel leöntötték, ágsöprűvel lesöpörték. A belső ólat szalmával almozták, hogy a sertések meg ne fázzanak.
A hidas szót manapság alig ismeri valaki, pedig 150 éve még általánosan így nevezhették Gyenesdiáson is a disznóólat. Erről tanúskodnak a 19. századi vagyonleltárak. Kávási Borbála hagyatéki listájában három hidas is szerepel: „egy hidas avét, egy hitfán hidas és egy 10 ft-os jó hidas.” Sterlik János esetében két hidast, Zabóné Rádi Erzsébetnél egy hidast jegyeztek fel.157 A hidas eredetileg a fában gazdag vidékek gerendából, deszkából, karókból készült, néhol kerítés nélküli, néhol kerítéssel ellátott épülete. A faépítkezés tilalma nemcsak a lakóházakat, hanem a melléképületeket is érintette. A disznóólak – a hidasok – hamar tönkrementek,158 a folytonos felújítás pedig sok fát igényelt. Feltehetően a faólak eltűntével a hozzájuk kapcsolódó hidas név is kimúlt az emlékezetből.
A disznók minden hulladékot megettek, ami a háztartásban és a gazdaságban csak volt. Az ételmaradékot összeburogatták, főttkrumplival, korpával, melegvízzel elkeverték, és máris készen volt a tartalmas moslék. A disznó fogának védelme miatt egyesek mindent megfőztek: a hullott gyümölcsöt, a burgundi répa levelének vastag szárát,159 jóformán csak a kimagvalt, felaprított tököt etették nyersen.160 A lucernát, csollánt (csalán) leszecskázták, leforrázott kukoricadarával elkeverve öntötték a vályúba. Az anyadisznónak főttkrumplis, búzakorpás moslékot, a hízóknak leforrázott kukoricadarát, krumplis moslékot, zöldet adtak. Szemet (morzsolt kukoricát) csak ritkán kaptak, mert „elvásik tőle a foguk.”
Hagyományos parasztudvar (KBMA)
A családok a disznóállományukat anyadisznók tartásával biztosították. A módosabb gazdák két anyadisznót is fedeztettek, a szegények egyet sem. A Sömögye-dűlőben legeltető keszthelyi kondás (kanász) a kondát (sertéseket) lehajtotta a Libáshoz a Balatonra inni. Közöttük mindig volt kandisznó is. Ott is födöztettek, mert a kanász tudta, hogy melyik családnál van kan, megbeszélte velük, és odacsalták az anyadisznót. „Anyám ment a disznó előtt, mindig szórt eléje egy-egy kis szemet, mi gyerekek mentünk utána egy kis vesszővel és eligazítottuk a disznót” – emlékezik Bujtorné Gombkötő Erzsébet. A háború után a gyenesdiási Kovács Pál tartott kandisznót, azután odavitték a kocákat. Gabonát, később pénzt fizettek a fedeztetésért. Általában hatot-tizenkettőt malacozott az anyadisznó. A választós malacokat eladták, de maguknak is megtartottak néhányat.161 Akinek nem volt anyadisznója, januárban vett öt-hat hetes malacokat, s nyáron, amint elérték az 50 kg körüli súlyt, elkezdték hizlalni a südőket (süldő). Családonként változott, hogy hány hízót vágtak. Átlagosan 180- 200 kilósan ölték le a hízókat, de a meghizlalt anyadisznók súlya meghaladta a két mázsát is. A módosabb családok karácsony előtt két hízót, húsvét előtt egyet vágtak.
Minden háznál voltak ügyes emberek, akik értettek a disznóöléshez. Reggel megjöttek a segítők, megitták a pálinkájukat „mert anélkül nem döglött volna meg a disznó” – mondta megértő humorral Gyutainé Varga Irén, és azután kezdődhetett a disznóvágás.
A disznóöléssel nem foglalkozunk, de a füstölés lényegét összefoglaljuk, mert az így tartósított élelem egy egész évre szólt. „Aratás, kaszálás, présölés, kukoricatörés mind férfimunka, köllött hozzá az erős, tartalmas étel” – így vélekednek. A füstölésnek is megvan a fortélya, szakértelem, tapasztalat kell hozzá. Nem is volt mindenkinek füstölője, ezért másokhoz vitték – viszik mind a mai napig – a füstöltetnivalót. Legtöbbször valamilyen viszont szívességgel, vagy ledolgozással, napszámmal – manapság pénzzel – fizettek érte, megállapodás szerint. Sonkákat, oldalasokat, körmöket, fejet, bürkét, szalonnát, kolbászt disznósajtot füstöltettek. Tölgy- és bükkfa forgács, fűrészpor volt a legjobb füstölő. A füstölés lényege, hogy a hús ne kapjon meleg füstöt. A sonkát nem egyfolytában füstölni, hanem másnaponként gyújtottak alája, mert akkor száradt a hús, s jól beleivódott a füst. Itt is igaz a régi mondás, hogy ahány ház, annyi szokás. Abban megegyeznek, hogy „az a jól megfüstölt sonka, amelyik szép barnapiros, és a csontjánál beszáradott.” A nádas házak padlása kiváló tároló hely volt a füstölt húsok számára. A lesütött húst és a töpörtyűt zsírban tartósították, s ha kellett, kivettek belőle. Ilyen nemzedékről nemzedékre öröklődő tudással, tapasztalattal, előrelátással gondoskodtak arról, hogy az év minden napján, de különösen a nagy munkák idején legyen meg a szükséges erőt adó étel.
Disznóvágás Algyenesen (HGy)
A disznótartás is megszűnt, s ezt az állapotot előidézte, meggyorsította, hogy Gyenesdiáson az üdülők panasza miatt egy időben teljesen megtiltották a sertéstartást. Algyenesben egyáltalán nem lehetett disznót nevelni, Fölgyenesben pedig csak augusztus 15-től április 30-ig. Ez a kilencvenes évek közepén hozott rendelkezés feszültséget okozott az őslakosok és a beköltözöttek között, de már beletörődtek és megszokták, noha a szigorú rendeleten azóta változtattak. Még aki tarthatna is hízót, nem teszi, inkább készen vesznek, és levágják otthon. Azt mondják, hogy „elkényelmesedtek, a fiatalok meg dolgozni járnak, nem érnek rá az állatokkal vesződni. Mert az állat örökös fgyelmet és gondoskodást követel, se utazni, se üdülni nem lehet annak, akinek állata van.”
Juhtartás
1895-ben mindössze öt juhot írtak össze a községben. A harmincas évektől ehhez képest megnőtt ugyan a számuk, de gazdasági jelentőségük csekély maradt. Csaknem mindenki tartott két-három merinói birkát, akinek volt istállója.162 Gyapjáért és húsáért nevelték, de nem szaporították, hanem tavasszal mindig vettek helyettük. Húsvét táján ellettek a birkák, a Tapolca mellett élő juhász már számított az évről évre megjelenő vevőkre.
A birkák helye az istállóban volt, szabadon mászkáltak a tehenek között – néhány család velük engedte a legelőre is –, noha a gazdák ezt nem szerették, „mer a birkának szaga van, s ahova piszkít, azt a részt már nem legeli le a tehén.” Télen szénát, leszelt takarmányrépát és zöldet kaptak.
Kecskék a Tüskés-lapi legelőn
Diás – Vadlánlik (1932, KBMA)
Férfiak is, nők is tudtak birkát nyírni. Csák Mariska ügyes nyíró volt, többen tőle tanulták a birkanyírás fogásait. A gyapjút tisztítás nélkül fonták meg, és a kész fonalat mosták tisztára, azután maguk megkötötték. A Lány Egylet tagjai még a Vöröskereszt- nek is küldtek kötött gyapjúholmit, hogy továbbítsák a fronton harcoló katonáknak. Az ötvenes években a faluban élő apácákkal készíttették el az ünnepi pulóverokat, mellényeket, kardigánokat.
Szüretkor sok helyütt levágták az egyik birkát, birkagulyást, birkapörköltet főztek belőle, mert kellett a hús a sok szüretelőnek. A másik birkát disznóölésre tartogatták, húsával megszaporították a kolbászba valót. Számuk a szarvasmarhák számának csökkenésével fogyott, és meg is szűnt a tartásuk.
Egy-két szegényebb család kecskét is nevelt a tejéért és a húsáért, de ez az állat sohasem terjedt el a faluban.163
Nyúltartás
Számos gazdaságban tartottak nyulakat, mert semmi gondot nem okoztak: az istállóban éltek, a tehenek, lovak között szabadon futkároztak, és a jászolból, sráglából lehullott takarmányt ették. Időnként legyalult nyers burgundi répát, zöld füvet, lucernát és káposztalevelet is kaptak. A jászol alatt volt a fészkük, és csak „maguk szerént szaporodtak, nem is tudtuk számon tartani, csak gyüttek elő.” Mindössze arra kellett ügyelni, hogy ki ne szökjenek, mert akkor nagyon nehéz volt összefogdosni őket. Ezért az osztott istállóajtó felső szárnyát nyitották csak ki, ha szellőztetni akartak.
A nyulakat elsősorban eladták, étkezésre kevésbé használták. Nagy teherautókkal jöttek a felvásárlók, és egy-egy háztól egyszerre 25-30 nyulat is elvittek. A hatvan-hetvenes években több vállalkozó kedvű család kifejezetten eladásra szánt ún. katrócos (ketrecben nevelt) nyulakat tenyésztett.
Néhány szó erejéig megemlékezünk az angóra nyulakról is. A harminc-negyvenes években – részben a nehéz gazdasági helyzet miatt – a falvakban elterjedt az angóra nyulak tartása, főként ott, ahol birkát nem neveltek. Gyenesdiáson mindössze egy-két családnál fordult elő. Szőrét megfonták, s belőle festve vagy természetes színében vállkendőt, mellényt, pulóvert kötöttek.
Baromfitartás
A gazdaasszonyok birodalma és büszkesége volt a baromfudvar. A piacra vitt termékek – beleértve a baromf hasznot is – elsősorban a háztartás költségeit fedezték. A kisgazdaságok kevesebbet, a nagyobbak többet és többféle szárnyast tartottak. Átlagosan 20-80 között mozgott a tyúkok száma. Legtöbb volt a vörös, azután a kendermagos és a kopasznyakú. Egy-egy udvarban két-három kakast hagytak meg, mindig a legszebbeket választották ki magnak, a többit eladták a piacon vagy a tikászoknak (tyúkászok). A gérce (tojó) hozta a hasznot, mert a tojás a háztartások nélkülözhetetlen tartozéka, alapanyaga és egyben pénzforrása volt. A jómódú családok érdekességként néhány éles hangú törpetyúkot- (japán) és gyöngytyúkot is szereztek. A pulyka viszont haszonállat volt, és 5-15 darabot is neveltek annak ellenére, hogy kiskorukban igen sok törődést igényeltek.164 Ahol eladó lányok voltak, ott 18-20 fehér libát és ugyanannyi fehér kacsát tenyésztettek a nagyobb gazdaságok, a szegényebbek inkább csak kacsát, és kevesebbet.165
A tyúkólak gyakran a disznóólak padlásán, vagy mellettük, esetleg a fészer alatt helyezkedtek el. A szárnyasok ólja rekeszekre oszlott: külön voltak a kacsák, libák, a pulykák és a tyúkok. A tyúkokkal szemes terményt etettek: morzsolt kukoricát, búzát, rozsot, mohart, kölest, napraforgót. Télen főtt répával, főtt krumplival és meleg vízzel kedveskedett nekik a háziasszony. Karácsonyra jól kitojta magát a tyúk, és február elején, közepén már kotlottak. Általában a kiskonyhában, szalmával bélelt kosarakban ült a négy-öt kotyló (kotlós).
Mindig páratlan számú tojást tettek alájuk, 19-21-et. A jó kotlós nagytestű, jó hevű, „mert a hevességén (hőmérsékletén), meg a tollazata sűrűségén múlott, hogy kevesebb vagy több tojást raktak alája”. Egyesek először férfi kalapba tették a tojásokat, s onnét helyezték a fészekbe, hogy mind fas legyen.166
A kacsa és pulykatojásokat is többnyire tyúkokkal keltették ki, bár a pulyka maga is kotyolt. Ezekből 13-17 tojás fért egy nagyobb kotlós alá. Gyenesdiáson nem szokták a tojásokat lámpázni,167 legfeljebb a kezükkel beárnyékolták, vagy egy hét után megrázogatták, s ha lötyögött, kivették a tyúk alól, mert záp volt. A kotlósoknak kukoricadarát, főttkrumplit, vizet adtak. A nyugtalan kotlósokat vesszőkosárral leborították. Amikor a kiscsirkéket először engedték le enni, Őri Ilona édesanyja „a virágzó fákról hozott be sok apró virágszirmot, és alajjok hintette a tepsibe, ahol ettek.” A kiscsirkék kukoricadarát, egy kis zöldet és vizet kaptak. A kispulykák hat-hét hetes korukig, amíg a vörös ki nem üti a fejüket, igen kényesek: ha megáztak vagy megfáztak, elpusztultak. Összevágott vöröshagymaszárat, kis pirospaprikát, túrót etettek velük.
A liba hét-kilenc tojást tojt, és „saját maga rákotyót a tojásaira.” Ellentétben a tyúktojással, a libatojást félidős korban meglámpázták, hogy fas-e. Ha eljött a kelés ideje, kicsit megtörték a libatojást, hogy a kisliba kibújását megkönnyítsék.
A nagy beltelkeken az összes aprójószág szabadon legelt, csipegetett, így bőven elfértek. Több családnál is volt esővizes tóka, amit a libák és kacsák ki is használtak. Egyedül a konyhakert kerítése szabott határt az egyébként határtalan szabadságuknak. A baromfaknak csollánt, burgondirépa levelet aprítottak, s darával keverve szórták eléjük. A kacsák kedvenc csemegéje volt a békalencse, amit az algyenesi legelő alján lévő tóból fagereblyével húztak ki, és vödörszám vitték haza. Télen a takarékos háziasszony a száraz kenyeret, kenyérhéjat apró kockákra vagdalta, és amint kiengedte az ólból a libákat, rögtön nekik adta, mert ez a tojáshozamot növelte.
Számos háznál tartottak parlagi galambokat. Ezek az istálló gerendája fölé fészkeltek, vagy múlt a számukra készített galambdúcban laktak, s a baromfakkal az udvaron együtt ettek és ittak. A galamb egy-egy alkalmanként csak két tojást rak, és azt ki is kelti, de évente akár ötször is nevel jelen fókákat. 40-50 galamb is fészkelt egy- egy udvarban. Ízletes húsú, szapora és igénytelen madárként jellemezték. Hat-nyolc – még a fészkéből ki nem repült – galambból készült a vasárnapi becsinált leves és a töltött galamb. A galambhús pótolta a csirkét, amit eladtak a piacon.
A lányok hozományához tartoztak a tollal töltött ágybavalók: dunnák, párnák, vánkosok.168A libákat évente kétszer, nyáron és szeptember elején kopasztották, amikor kezdték hullatni a tollukat. A rosszul tépett lúd lógatta, húzta maga után a szárnyát.
A kacsákat nem kopasztották, de a tollukat felhasználták. A levágott kacsát leforrázták, azután a tollát megmosták, megszárították, vagy vizes ruhával beborították, és forró vasalóval megvasalták. Ugyanúgy kijött a tolla, mint a forrázásnál, de ezt nem kellett megmosni és szárogatni. A kacsatollat is dunnába, vánkosba tették, bár voltak, akik az ülőpárnákat töltötték meg vele.
A tollat téli estéken fosztották. Akkor jöttek össze a meghívottak – lányok, legények, fatalasszonyok férjestől –, amikor már megfejtek, s végeztek az állatok körüli teendőkkel. A férfiak a kisszobában iddogáltak, beszélgettek, a nők a konyhai hosszú asztal mellett fosztottak.169 Éjjel 10-11 óra körül befejezték a munkát, s a háziasszony aszalt tüskéskörtéből, almából, szilvából főzött kompóttal – szücsküvel –, kaláccsal, süteménnyel kínálta meg a fosztókat.
A megfosztott tollat cihában, anginban (belső huzat) tartották a felhasználásig. A 3,5-4 szeles dunnába 7-8 kg pehelytoll is belefért, a vánkosba 2-2,5 kg. Az ágynemű nemzedékeken át öröklődött. Az utóbbi évtizedekben a központi fűtéses lakásokból kiszorultak a valaha fűtetlen szobák hatalmas, kályhameleg dunnái és alsópárnái, ezeket átalakították pehelypaplanokká, de a tollas vánkosokat (fejpárnák) ma is használják.
A tollhaszon mellett a liba és a kacsa egyéb jövedelmet is hozott. Nagyobb ünnepekre – búcsúra, szüretre, mindenszentekre – hízott kacsát, hízott libát vágtak a család számára. A többit megtömték és eladták, mindössze két-három tojót és egy gunarat hagytak magnak. A tömés ideje kacsánál három hét, libánál négy-öt hét. Egyik háznál főtt kukoricával tömtek, a másiknál melegvízbe áztatott kukoricával. A kukoricát egy kis zsírral átforgatták, mert úgy könnyebben csúszott, nem kapott szemet (nem nyelt félre) a liba. Ősszel kezdték a tömést, mert karácsonyra „előre fölvették a rendeléseket a városiaktól” libára, kacsára, pulykára. Ez utóbbit nem hizlalták, csak jóltartották.
A hetvenes-nyolcvanas években is tömtek libákat, de ekkor már csak a maguk számára. Addigra egy vagy két családtag is állást vállalt a városban, volt biztos keresetük, nem kellett mindent eladniuk, mint régen.
Gál Lajos
1895-ben 21 méhkast írtak össze a településen. Hogy a 21 méhkas hány gazdáé volt, nem tudjuk. De azt igen, hogy Kláminger János már a 19. század végén is nevelt méh- családokat. Egyik méhesláda oldalára szép folyóírással bevéste a nevét és a készítés évszámát: Kláminger János 1887. XII. 6. Ug- yancsak a neve olvasható egy fából készült méhkaptáron, csak itt az 1933-as év szerepel. Tehát évtizedeken keresztül, szinte a haláláig foglalkozott a méhészettel.170 1935-ben 15, 1966-ban 80 méhcsalád szerepel a statisztikai felmérésben. Az állattartás csökkenésével néhányan a méhészkedést választották kiegészítő tevékenységként.
Hagyományos kasos méhészet a 60-as évekből (Káldy Lajos festménye)
Változatos méhlegelőjű a táj, a Keszthelyi-hegység lábánál nagy a gyümölcsös és a lágyszárú termesztett növényzet aránya is. Az erdők sokfélesége pedig helyileg eltérő mézelést tesz lehetővé.171
Gyenesdiás méhészeti szempontból kedvező feltételekkel rendelkező hegyközségi település volt egykor, ugyanis a hegység lábánál a téli tanyák és a védett telelőhelyek biztosítottak voltak, ami nélkülözhetetlen egy következő évi jó kezdéshez; a Balaton, a vízpart közelsége is kedvező feltételeket teremtett a bokorfűzekkel. De az egykor meghatározó méhészkedés a történelmi időket követően napjainkra igen visszaszorult. Ezt bizonyítja évről évre a bejelentett méhészek és méhcsaládok számának csökkenése.
Kora tavasszal az indulás az erdőszéleken betelelt családoknál ugyan szerencsés a mogyoró (Corylus avellana), som (Cornus mas), keltikék (Corydalis sp.), árvacsalán (Lamium sp.) és kankalinfajok (Primula sp.) stb., de a Balaton közelében betelelt méhész családjai számára fehér fűz (Salix alba), a tópart közelsége már csak részmegoldás, hiszen a bokorfűzek és a virágos rétek száma igen lecsökkent a területen.
A virágport gazdagon adó erdei növényeken kívül, később virágzásnak indul a mandula és a csonthéjas gyümölcsű növények „hada”, majd végül a bogyós és almatermésűek csoportjai. Az egykori hegyközségben még szép számban találhattunk gyümölcsfát, de sajnos ma már nincsenek összefüggő állományok.
Az akác előtt a családok fejlődését – több méhész tapasztalata alapján – a sárga virágport és nektárt adó sóskafa-félék családjába tartozó sóskaborbolya (Berberis vulgaris) indítja meg itt leginkább. A sóskaborbolya mediterrán jellegű, 2 m-nél nagyobbra ritkán növő, a Keszthelyi-hegységben gyakran előforduló cserje. Megemlíthetjük a Keszthelyi-hegységben oly gyakorivá vált, valószínűleg kivadult csepleszmeggyet (Cerasus fruticosa), valamint a még ennél a is gazdagabb számban előforduló sajmeggyet (Cerasus mahaleb) mint jó virágport és nektárt adó fajokat.
Az évjáratok azonban nem mindig egyformák, s a tavasz lehet nagyon gyenge is. A családokat ekkor tavaszi, serkentő etetéssel, vagy repcére vándoroltatással kell felkészíteni az akác virágzására. A Keszthelyi-hegységben nagyon kicsi az akác aránya. (Telepített akácosok leginkább a hegység keleti és északi felére jellemzőek.) A méhcsaládokat a községbeli méhészek ezért általában vándoroltatják. De vannak azonban olyan állandó méhészetek is, ahol a méhész nem viszi családjait „legelőről legelőre”. Ezek az állandó méhészetek a nyári szerényebb hordással „kell, hogy beérjék” a településen vagy a Keszthelyi-hegység erdőrészleteiben.
A 2001-2003-as évben különösen sok méhész maradt helyben Gyenesdiáson, illetve környékbeli méhészek közül is sokan választották a Keszthelyi-hegység nyiladékait és írtásterületeit lepakolás céljára. Ez talán a következőkkel magyarázható: ezekben az évben nagyon lecsökkent a mézontófű (Phacelia tanacetifolia) termeltetése az észak-magyarországi területeken. (Sok méhész ugyanis Keszthely környékéről akác után erre a növényre vándoroltatta a méheit, ezért így kimaradt egy igen jó méhlegelő.) A bakonyi szórvány gesztenyés-hárserdő sem mindig váltja be a hozzáfűzött reményeket, több méhész szerint „ez is csak megélésre elegendő” a méhek számára.
A júliusban virágzó napraforgó, amelynek virágpora a termesztett fajtától és a hibridtől függően, erősen vagy alig vonzza a gyűjtő méheket. Az utóbbi időben a termesztésbe került új hibridekkel kapcsolatban számos méhész jelezte csalódottságát, mivel a gyűjtés elmaradt a megszokottól. A Keszthelyi-hegység erdeiben történt nagyarányú beavatkozások /tarvágás, túlzott nyiladékrendszer kialakítás, erőltetett feketefenyvesítés, erdőtüzek/ napjainkra sajnos teret nyitottak különböző degradációs folyamatok kialakulásának (adventív és inváziós növényfajok rohamos elszaporodása ezeken a területeken). E növények közül ki kell emelnem azokat a méhészek számára jelentős fajokat, melyek évjáratok függvényében kitűnő méhlegelőt tudnak nyújtani. Ilyenek pl. A különböző hamvas szeder (Rubus caesius), málna (R. idaeus) és vadrózsa (Rosa cannina) fajok.
Ezek a fajok nem csak jó nektárt adó, hanem a szárazabb időszakokban is bőséges virágport szolgáltató növények. A nyár folyamán folyamatosan nyílnak, ami nagyon kedvező a méhek számára, ugyanis végig előszeretettel látogatják. Termésük értékes erdei termék. Erdészeti szempontból tömeges tenyészete erdőfelújítás-gátló lehet!
A többfelé elvadult, erdészetileg másodrendű fának számító bálványfa (Ailanthus altissima) szintén ilyen fajok közé sorolható. A 25 m-re is megnövő fa koronája idősebb korban ernyőszerű. Páratlanul szárnyasan összetett levelei nagyok, 40-60 cm hosszúak, olykor 1 m-esek is lehetnek. A virágok zöldessárga színűek, jelentéktelenek, belül fnoman szőrösek, 5 tagúak. Laza végálló bugákban nyílnak. A június-júliusban nyíló virágokat a méhek mindig szívesen látogatják.
A bálványfa levélnektáriumait is látogatják a méhek, bár erről kevés a megfgyelés. A virágokon végzett nektármérések 0,003-0,192 mg, átlagban 0,084 mg-os cukorértékeket jeleztek. A bálványfa helyenként annyira elterjedt, hogy mézét is ismerjük. Ez zöld színű, érdekes illatú, némileg muskotályos ízű; magában enyhén kesernyés. Az akácmézbe keveredve annak zamatát javíthatja. Hazája Kína és Korea, Magyarországon 1751-től kultúrában ültetik, napjainkra azonban sokfelé elvadult. Sarjadzóképessége nagy, fagyérzékeny sarjai -15 °C hőmérsékleten elfagynak. Egyéb erdei vadvirágok közül ki kell emelni a harangvirág (Campanula sp.) fajokat.172
A gyenesdiási vadvirágok közül méhészeti szempontból két faj került vizsgálatra (Campanula glomerata, C. rotundifolia), állandó mintaterületek kijelölésével a gyenesdiási Kerek-hegy – Varsás-hegy – Nagymező térségben folytatott rendszeres mérésekkel.173 Sokáig vitatott volt, hogy a nektár kiválasztása egyenletesen történik-e vagy ritmusos. E vonatkozásban négy csoportra oszthatjuk a növényeket. A napi nektártermelés lehet egyenletes, más esetekben a nektár mennyiségének vagy a cukortartalmának van napi maximuma, végül az is előfordulhat, hogy a nektár mennyiségének és minőségének együttesen van maximuma.
A későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy sok hazai növényünknél a nektártermelésnek van egy délelőtti (9-11 h közötti) és egy koradélutáni (14-16 h körüli) maximuma; tehát a nektárkiválasztás ritmusos. A nyár végi méhlegelő egyik legérdekesebb gyomnövénye a mindenütt előforduló terjőke kígyószisz (Echium vulgare).
Egy virág egy nap alatt átlagosan 21,15 mg nektárt választ ki, a cukorszázalék 49,28%. Az elérhető legnagyobb méztermés (termesztésben) egy hektáron megfgyelések szerint 700 kg is lehet.
A kígyószisz (vad- és dísznövény változat) a mérések és a tapasztalatok szerint kiváló nyári mézelő növény. Ahol tömegesen tenyészik, ott biztosítja a méhek napi táplálékát. A terjőke kígyószisz más mézelő gyomnövény társaságában viszonylag szép számban található a Keszthelyi-hegység lábánál és a település területén is (felgyenesi legelő, Meleg-hegy). Ilyen fajok pl. az útszéli imola (Centaurea micranthos), a mezei katáng (Cichorium intybus), valamint a Carduus sp. és Cirsium sp. fajok.174
A nyár végi, kora őszi méhlegelő (betelelés előtti) legfontosabb mézelő gyomnövénye azonban a hegységtől a vízpartig megtalálható, s egyre inkább elszaporodó magas aranyvesszőfű (Solidago gigantea). Évelő, kúszó gyöktörzses, 1-2 m magasra megnövő, dús levélzetű, igénytelen inváziós növényfaj. Fészekvirágzatát a szár végén hozza, bugavirágzata ívesen kifelé hajlik, a virágok aranysárgák. Fészken belül az apró virágokban a méhek a nektárt könnyen elérik, a növény apró virágaiban 0,15-0,38 mg nektár képződik; környékbeli méhészek 5-20 kg súlygyarapodásról is beszámolnak (ezt saját tapasztalataim is igazolják).
Gyenesdiási méhészek megfgyelései alapján a Balaton-parti „szolidágó” évek során jobban mézel, mint a hegyláb és felhagyott telkek helyén kialakult területeken. (Ez talán magyarázható a talajvíz szintjével, ugyanis mélyebb fekvésű területeken magasabb a talajvíz és itt intenzívebb a nektár szekréció is.) A magas aranyvesszőfű szeszélyes mézelésével azonban mindenkor számolni kell. Eredetileg dísznövénynek hozták be Európába ezt az Észak-Amerikából származó növényt.
A kiskerti növényvédelem általában nem jelent olyan veszélyt a méhészetekre, mint a nagyüzemek tevékenysége (kivéve a nagy területű, árutermelő kerteket). Gyenesdiáson is dolgoznak számos méhekre kifejezetten vagy mérsékelten veszélyes növényvédőszerrel, de a kezeléseket sohasem végzik olyan nagy felületen, mint a nagyüzemi táblákon. A kiskertekben a méhlátogatás nagyon megoszlik, vagyis egy-egy család kijáró népessége sohasem koncentrálódik egyetlen kertre. Mégis előfordulhat kisebb-nagyobb méhkárosodás a kiskerti növényvédelmi munkák során.
A veszély mindenekelőtt abból származhat, ha a méhek számára vonzó, virágzó növényeket – főként gyümölcsfákat vagy esetleg dísznövényeket (pl. rózsát, stb.) méhekre mérgező rovarölő szerekkel permeteznek. Ez különféle kártevők (pl. gyümölcsmolyok, aknázómolyok, takácsatkák, levéltetvek, stb.) támadása miatt esetenként szükségessé válhat. A kiskerti munkák során is fontos figyelembe venni a növényvédő szerek méhekre való veszélyességét. A gyári csomagoláson ez mindig fel van tüntetve! (A méhekre való veszélyességhez kapcsolódó felhasználási rendszabályok lényegében a kiskertekben is hasonlóak, mint a nagyüzemekben.)
Születés
A magyar nyelv rendkívül gazdag a gyermeket váró anya megnevezésében: állapotos, áldott állapotban van, terhes, várandós, másállapotos stb. Mindegyik megnevezést ismerik, de ma már szinte kizárólag a terhes szóval nevezik a kisbabát váró édesanyát.
A gyermekáldás kifejezést is tudják, de nem mondják. Pedig a gyermek valóban áldás a család, a faluközösség és a nemzet számára. Ő a jövő. Az az asszony, az a család tudja csak igazán felfogni a jelentését, aki nem részesült ebben az áldásban. Kimondva – kimondatlanul az asszonyok közösségének perifériájára szorul. Különösen régen volt így, a sokgyermekes nagycsaládok korában.
A II. világháború előtt elvárták, hogy a fatalasszony a házasságkötés után egy évre szüljön. A lakodalmi köszöntőkben is céloztak rá, amint azt Kun Sándorné helytörténeti gyűjtésében feljegyezte: „Szent János áldása szálljon a szívükbe! A menyasszonyt és a vőlegényt az Isten éltesse, esztendő ilyenkor kisfát a bölcsőbe ringassa.” A 20. század elején nem volt ritka Gyenesdiáson sem a hat-nyolc gyermekes család, a harmincas években átlagosan három-négy gyermeket vállaltak, az ötvenes évektől megelégedtek a két gyermekkel.175 A század első felében előfordult, hogy egy-egy asszony tiltott módon megpróbált megszabadulni nem kívánt terhességétől – leginkább a vagyon elaprózódása miatt –, s halálesetek is történtek, de a többség megszülte a gyermekét.176
A várandós nő mindaddig nem beszélt állapotáról, amíg a külső jelek nem tették egyértelművé mindenki számára, hogy gyermeket vár. A munkától nem kímélték őket, csupán az utolsó időben. Tilos volt számukra ijesztő dolgokra – kígyóra, békára, csúszómászókra – nézni és halottat sem láthattak. Étellel, itallal, gyümölccsel megkínálták őket, mert a mai napig élő hiedelem, hogy az ijesztő lények látása, vagy a teljesületlen kívánság a gyermek testén csúnya elváltozást okozhat.
Az asszonyok otthon szültek, ágyban, a bába segítségével. Az apa csak akkor láthatta a gyermekét és az anyát, ha mindkettőt rendbe tették. Régen a halva született kisdedet nem tartották igazi embernek, ezért kis ládába tették, és a temető szélébe temették jeltelenül, később a nagyszülők sírjába ásták. Az életképtelen gyenge gyermeket bárki megkeresztelhette a szülésnél jelenlévők közül. Ha a megkeresztelt gyermek meghalt, a 20. század elején a keresztanyja vette meg a szemfedelét. Mindaddig, amíg Gyenesdiáson nem volt plébánia, a szülést követő vasárnapon volt a keresztelő a keszthelyi nagytemplomban a keresztanya és a bába jelenlétében.
A keresztszülőt a terhesség hetedik-nyolcadik hónapjában férj és feleség együtt hívta meg régen is, ma is. A 18. századtól a 20. század közepéig ismerőst, barátot vagy jómódú, gyermektelen, esetleg köztiszteletben álló személyt választottak lehetőleg a saját korosztályukból, mert gyermekük lakodalmán majd ők lesznek a násznagyok.177 Néha kivételek is adódtak. Kozmáné Kláminger Teréz utoljára 61 éves korában kereszteltetett kis gyermeket. Csodálkozva fogadta a felkérést, hogy ő már öreg, de az anya ragaszkodott hozzá.
A komaság ugyanis nagyon komoly erkölcsi és társadalmi kötelék, amelynek egy idős asszony már nem nagyon tud megfelelni. Szebben és pontosabban senki sem fogalmazhatná meg a lényegét, mint ahogy ő tette: „Komának a megtiszteltetés mindig kijár: búcsúkor, lakodalomkor, temetéskor és minden ügyben. A dologban is”. Vagyis az élet minden lényeges mozzanatában – örömben, bánatban, munkában egyaránt – tisztelettel övezve, de mindig ott kell lennie, és helytállnia.
Egészen a II. világháború végéig a családban minden gyermeknek ugyanaz volt a keresztanyja, és a szülők kölcsönösen visszahívták egymást. Ezt a kapcsolatot duplakomaságnak nevezték. Benda Gyula kutatásai szerint „a komaság társadalmi intézménye történelmileg változó”, azaz időről időre más szokások lépnek életbe. Az egykeresztszülős modell kialakulása a 18-19. század fordulójára esik. Korábban nem így volt.178 Az 1950-es évektől ismét változott a szokás: minden gyermeknek más keresztszülőt választottak, de már nem az idegenek, hanem a rokonság köréből. Ezzel a komaságnak is más tartalma lett. Eddig a komaság egy jelenlévő biztos, kiszámítható támaszt jelentett, most viszont a fiatalok távoli munkavállalásával a családok kezdődő szétesésének lassítójává, áthidalójává, megerősítőjévé vált. Akadtak azonban olyan vélekedések is, hogy azért hívnak rokont, mert nem akarják a meglévő rokonságot tovább bővíteni.
A felkérést – bárkitől jött – visszautasítani nem lehetett semmiféle indokkal, ahogy a halottvívést és a násznagyságot is kötelező volt elfogadni, mert ezek a feladatok az emberi élet nagy fordulóihoz tartoznak, s a kérés megtagadásával nemcsak a meghívót alázták volna meg, hanem magukkal szemben is kihívták volna a közösség rosszallását. Ez általános erkölcsi kötelesség volt, s az egész országban megtartották.
A keresztanya három alkalommal vitt fejkosárban komatálat a gyermekágyas asszonynak és családjának. Mindig bőséges és tápláló ételeket: tyúkhúslevest, rizsfelfujtat, mártást főtt hússal, rántott húst vagy fasírozottat, süteményeket és egy üveg bort.
Az újszülöttnek korábban nem adtak ajándékot, majd csak az esküvőjekor nászajándékot.179
Amíg a gyermeket meg nem keresztelték, óvták minden bajtól. A pólyára rózsafüzért tettek. A rontástól, szemmelveréstől még az ötvenes években is féltek, és nemcsak szenesvizet készíttettek és viaszt önttettek, hanem a pólyás csuklójára piros szalagot kötöttek, mert a hagyomány szerint ez védelmet jelentett gyermek számára, ugyanakkor régen elfelejtették már azt a szigorú szabályt, hogy a havibajos nő maradjon otthon, ne másszon fára mert az elszárad, s főleg ne menjen kisgyermekes anyát látogatni, mert a gyermek meghal, akár a fa, hacsak nem törli meg szoknyája aljával az arcát.180
Az anya szülés utáni avatására az idősebbek közül is csak néhányan emlékeztek. Arról a sok megkötésről pedig, ami a zalavári, vállusi, várvölgyi, rezi és a többi falu szülőasszonyait korlátozta, soha nem is hallottak. Az 1930-as években még akadt egy-két asszony a községben, aki addig nem hagyta el a házukat, amíg templomba nem ment a gyermekével avatásra. A pap megáldotta őket, s ezután visszatérhetett a megszokott mindennapi életébe. A többség azonban nem tartotta a szokást. Az 1950-es évek közepétől a kórházban szültek, a keresztelőt akkor tartották, amikor már a szülő nő is részt vehetett rajta. A kereszteléskor a pap egyúttal az anyát is megáldja, és ezzel a régi avatás szokása végképpen megszűnt mindenütt az eredeti rendeltetését vesztett komatál vitelével együtt. Az élet túllépett a szokásokon. A gyermek szép lassan belenőtt a családba, s hamarosan megkapta a maga kis feladatait, hogy megértse, belé ivódjon: az életben mindenkinek dolgoznia kell, ha élni s boldogulni akar.
A születéssel kapcsolatos szokások tárgyi- és emlékanyaga a Keszthely környéki falvakéhoz képest szerényebb. Pl. a lányok kelengyéjéből hiányzott csak a gyermekágy alkalmával használt komatálegyüttes: a leveses és mártásos pohár, a húsos és tésztás tál, a díszes fejtekercs, ami más falvakban – legalábbis a módosabb családoknál - elmaradhatatlan volt.
A 20. század elején bizonyosan számos családban élhettek a szülésre vonatkozó hiedelmek. Erre utalnak a szülőasszony „tisztátalanságáról”, korlátozott mozgásteréről szóló, itt-ott fölbukkanó adatok, amelyeket hamar elfelejtettek részben a nyaralók, részben Keszthely által közvetített polgárosodás hatására.
Házasság
A házasságkötés általános elveivel minden érdekelt, szülő és gyermek egyetértett:
A legény legyen katonaviselt, a lány legalább 16 éves; lehetőleg saját- vagy a szomszédos falvakból válasszanak párt; anyagi és társadalmi szempontból megközelítően azonos helyzetűek legyenek.
A fiatalok többsége valóban szülőfalujából vagy a szomszéd településekről nősült. Többnyire ismerték egymást, ha máshonnan nem, hát akkor a búcsúkor tartott bálok alkalmával találkoztak. Udvarolni, beszélgetni csak a kapuban lehetett addig, amíg nem volt eljegyzés. A negyvenes években már a lakásban is fogadhatta a leány a legényt.
Innét messzebbre, főként a tőlük északabbra eső falvakba nem mentek se vőnek, se menynek, akkor sem, ha ott jobb anyagi körülmények közé kerültek volna. A vonakodás oka, hogy a Balaton mentiek egyfajta polgári felsőbbrendűséget éreztek a hagyományos módon élő, általuk „parasztosnak, maradinak” tartott falvakkal szemben.181 Ugyanakkor a vőnek és a menynek jött fatalt befogadták, mert itt „kiművelődtek, felemelkedtek az itteni élethez, beilleszkedtek.”182
Esküvői kép 1959-ből (GyDA)
A párválasztás a második világ- háborúig elsősorban a szülők joga volt, függetlenül a lány vagy a legény személyes vonzalmától. Erőszakot mégsem alkal- maztak, de ha ellenükre házasodtak, a fiatalok egész életükben számíthattak a neheztelésükre. Országszerte általános szokás volt, hogy a lányokat vitték férjük otthonába menynek. A legények akkor mentek vőnek, ha egyeslányt vettek nőül, s férfierő kellett a gazdaságba, vagy ha több fútestvér volt a családban, s nem maradhattak mindnyájan otthon.183
A lánykérésnek több variációja volt országosan és Zala megyében is. Mi csak két fő formával foglalkozunk, ami a 20. században leggyakrabban előfordult a községben. Az egyik, amikor a szülők szemelték ki a fiatalokat egymásnak, vagy szerző ajánlotta a leányt - legényt a házasulandók szüleinek a fgyelmébe. Ez esetben a legény szülei – a század elején az apa egy rokon férfi kíséretében, később a férj és feleség együtt – meglátogatták a leány szüleit előzetes bejelentés után. Ezt háztáj- vagy háztűznézésnek nevezték, különösen akkor, ha más falusiak voltak a látogatók. Ha kedvező fogadtatásra találtak, a legközelebbi alkalommal már a legény jött a keresztapjával vagy más rokon férfival, és megkérte a leányt. Közben a fiataloknak módjukban állt, hogy megismerjék egymást, ha addig nem találkoztak volna. A másik változat egyszerűbb volt. Itt a fiatalok maguk döntötték el, hogy egybekelnek, s ezt a szülők is tudomásul vették. Ekkor is összejöttek a szülők a lányos háznál, hogy a fontos dolgokat megbeszéljék, s csak ezután következett az ünnepélyes lánykérés.184
A lánykérés után két-három héten belül megtartották az eljegyzést. Ezen a családtagok és a leendő násznagyok vettek részt. Az első világháború végéig általában móringlevelet írtak, de nem mindenki.185 1908-ban a módos 17 éves Kláminger Teréz szülei nem írtak móringlevelet. Eljegyzése alkalmával három, szalaggal átkötött selyemkendőt nyújtott át a vőlegényének a helyben szokásos három színben: fehéret, rózsaszínt, égszínkéket. Ezeket a jegykendőket a vőlegény az esküvő napján magával hozta, és átadta a menyasszonyának, hogy esküvőre menet a hagyománynak megfelelően koszorúja fölé köthesse a fehér selyemkendőt.186 A vőlegény vagy az apja, anyagi helyzetüknek megfelelő összegű jegypénzt adott a menyasszonynak. A vőlegény vette meg az arany karikagyűrűt.187 Nem mindenki engedhette meg magának, hogy gyűrűt vegyen, különösen a háborúval és sok gazdasági nehézséggel küzdő 20. század elején. Ezért előfordult, hogy a szegénysorsú jegyespár az esküvői szertartásra kölcsönkérte valamelyik módosabb családtól a karikagyűrűt.188
A jegypénzből vették a menyasszony ruháját, ő pedig a század elején inget, nyakravalót és keszkenőt adott a vőlegénynek.189 Ez a szokás 1945 után néhány évig szünetelt, de az ötvenes évektől ismét folytatódott. Akkor már nem jegypénznek nevezték, de a lényege ugyanaz maradt: a vőlegény fizette ki a menyasszony teljes öltözetének árát, ő pedig inget, nyakkendőt, zsebkendőt vett viszonzásul.190
A lakodalmak ideje a farsang, a húsvét utáni ződfarsang, és a szüretet követő hetek voltak Katalin-napig. A lagzi előtt egy – másfél héttel kezdődött a vendéghívás. A násznagyokat a szülőkkel közösen hívta meg a jegyespár. A násznagy a keresztapa, a koszorúsasszony a bérmakeresztanya volt. Nem voltak házasok. A II. világháború után viszont csak házaspárt hívtak meg. A század elején több koszorúsasszonyt is felkértek e tisztségre. Kláminger Teréz esküvőjén nyolc koszorúsasszony volt: négy a menyasszony, négy a vőlegény részéről.191 A vőfényeket (vőfély) és a koszorúslányokat a jegyespár barátai, rokonai köréből választották. A közvendégeket a század elején először a fatal pár hívta meg személyesen, majd az esküvő előtti pénteken a vőfélyek másodszor is. Ügyelniük kellett a meghívás sorrendjére, a rokoni fokozatokra, nehogy megsértődjön valaki. A meghívottak rokonok, barátok, ismerősök és a szomszédok voltak. A harmincas évektől a közvendégeket is a szülőkkel együtt látogatták és hívták meg az esküvőre.192 Az 1970-es évektől a közvendégeket nyomtatott meghívóval invitálják a lakodalomra. Jankó János a 19. század végén szintén nyomtatott meghívót kapott egy parasztlakodalomra, bár ez akkor ritka kivételnek számított.
A násznagyok a lakodalom legrangosabb-, a vőfélyek a legfontosabb szereplői. Az első vőfély vezényli, irányítja a lakodalom menetét. Jó mulatónak, jó táncosnak, jó tréfamesternek és ezeken felül, mértéktartónak is kellett lennie, mert a lakodalom végéig helyt kellett állnia.
Kláminger Imre így foglalta össze a vőfély kötelességeit: „A vőfély tisztye, hogy esküvőre menetkor elbucsuztattya a menyasszont, templombu érve beköszönti az új párt. Ő köszönti be az ételt, italt külön-külön, hozta a tálat, a bort, és mulatott, táncót, tréfát hogy jókedv legyen.” Ő minden feltételnek megfelelt, hiszen 28 alkalommal volt vőfély. Évente három-négyszer is meghívták a jó megjelenésű és nem utolsó sorban jómódú fatalembert, ugyanis a század elején „a vőfények dóga vót, hogy a cigányokat fzessék.” A század elején a zenekar összetétele: „cimbalom, hegede, kontorás, büggő és síp” volt. Az ötven-hatvanas években hegedű, bőgő, cimbalom és harmonika. A verseket az apjától örökölt, kézzel írott nótás- és vőfélykönyvből tanulta, mert az édesapja is neves első vőfély volt a 19. század második felében.
Papp Antal tizenötször volt vőfély, és arról volt híres, hogy a lakodalom minden mozzanatához tudott megfelelő hangulatú (érzelmes, humoros) verset, köszöntőt, mondókát. Apja is kedvelt vőfély volt, de a vőfélykönyve már nincs meg.193
Kláminger Imre és vőfélytársai az esküvő előtti pénteken elindultak, hogy a vendégeket újólag lakodalomba hívják. Ezzel a tréfás szöveggel állítottak be a házakhoz: „A menyasszon meg a vőlegén meghíjják magukat egy pár tányér borra, egy pár pohár kábosztára.” Kezükben tartottak egy citromot, amelybe hosszú, papírrózsákkal és fehér szalaggal díszített rozmaringszálakat tűztek.194 A szalagos rozmaringot vasárnap az esküvő előtt a kalapjuk köré tekerték. Akkoriban még kalapban táncoltak. A harmincas években a rozmaringos citrom helyett 60-70 cm-es papírvirággal földíszített, szalagos bottal jártak a vőfélyek hívogatni. Esküvő előtt ezzel a pálcával mentek el a koszorúslányokért, a násznagyokért és velük együtt a vőlegényért, hogy elkísérjék a menyasszonyos házhoz. A harmincas évek vége felé szalagot kötöttek a kalapjukra, a háború után már csak mirtusz bokrétát tűztek a mellükre.
Esküvői násznép 1934-ből (GyDA)
A menyasszony és a vőlegény öltözete egy falun belül is eltérhetett kinek-kinek vagyona szerint.
1909 farsangján Kláminger Teréz menyasszonyi öltözete krémszínű, bokáig érő ráncolt szövetszoknyából, ugyanolyan rékliből, fekete kötényből, vállkendőből, fölötte nagykendőből, fekete magásszárú fűzős cipőből és fekete harisnyából állt. Fején koszorú, amit a templomig fehér selyemjegykendővel bekötöttek, csak a templomajtóban vették le. Fátyluk akkor még nem volt. Vőlegénye fekete ruhában volt, kalapján körben rozmaringszál.
1931-ben Kláminger Mária a városi lányokhoz hasonlóan földig érő „fényes fehér selyemben” esküdött koszorúval, hosszú fátyollal, fekete lakkcipőben, fehér kesztyűben, miközben szegényebb lánytársai beérték színes ünneplő ruhájukkal és egy koszorúval, amelyen esetleg volt egy rövid fátyol.
A harmincas évek második felében egyre többen esküdtek fehér ruhában, a koszorús-lányok is rövid rózsaszín ruhát varrattak és hozzá rózsaszín koszorút vásároltak. Mindez az ötven-hatvanas években megmaradt azzal a különbséggel, hogy akkor már mind a menyasszony, mind a koszorúslányok hosszú ruhát viseltek. (A koszorúslány ruhákat egymástól kölcsön szokták kérni.) Templomba indulás előtt az első vőfély elbúcsúztatta a menyasszonyt, és elindult a násznép: első kocsin ült a menyasszony násznagya, koszorúsasszonya, mögöttük a menyasszony az első vőféllyel. A másik kocsin a vőlegény nászai, a vőlegény az első koszorúslánnyal. A többi kocsin rangsor szerint a násznép többi tagja. A násznép rész vett a keszthelyi nagytemplomban az oltár előtt állva a vasárnapi nagymisén, és utána következett az esküvő. Hazafelé a vőlegény átült a menyasszony mellé.195 A nászmenet sorrendje időről-időre változott. 1951-től Gyenesdiás plébániás hely lett, azután már gyalog mentek az esküvőre: elől a násznagyok, utánuk a menyasszony az első vőféllyel, aki bekísérte az oltárhoz ugyanúgy, mint a korábbi évtizedekben, majd a vőlegény az első koszorúslánnyal, aki szintén az oltárig vezette. Újabban a lányt az édesapja, a fút az édesanyja kíséri az oltárhoz. Az utcán a nézőknek a koszorúslányok apró cukorperecet szórtak, a vőfélyek meg cigarettát. A hatvanas – hetvenes években perecet dobáltak még, de cigarettát már nem.
A lakodalmak máig megmaradt tréfás mozzanata a kásapénzszedés, a szakácsnők jutalma.
A menyecsketánc előtt a koszorúsasszony – az 50-es évektől nászasszonynak hívják – segítette az újasszony átöltözését. Ha a keresztőtt keresztanyja özvegy volt, s nem ő töltötte be a tisztséget, akkor is jelen volt az öltöztetésnél, mert a menyasszonynak szülőanyja után ő volt a legfontosabb lelki rokona. Csak az 1950-es évektől lett általános divat a piros menyecskeruha, addig nem volt „kötelező” színe, csak a menyecskekendő volt mindig piros. Ezt az első koszorúsasszony vette meg a század első felében. A menyecsketáncot szintén az első vőfély jelentette be, és övé volt az első tánc is. Azután átvette a pénzes tálat meg a gyertyát a násznagytól, s árulta az újasszonyt mindaddig, amíg a vőlegény magához nem váltotta a feleségét, s elcsapta a gyertyát.
A kelengyét – amely legtöbbször ruhával, ágyneművel, asztalneművel megtöltött szekrény volt – kocsival vitték a menyecske új otthonában, de minden feltűnés nélkül.
A fiatalasszony egy vagy két hétig nem ment haza a szüleihez, hogy megmaradjon új otthonában, de a háború után teljesen elfelejtették a szokást, a nevét sem tudták már.
A lakodalom hetekig, hónapokig tartó jól szervezett tennivalók sorozata, amelyben mindenki ismerte és tette a dolgát. Részletesen foglalkozni vele külön tanulmányt igényelne. Most csak a lényeges mozzanatokat s azok változásait vettük sorra. Három periódus bontakozik ki ezek nyomán: Az első a húszas évek végéig tartott. Ekkor az udvarlás, a lánykérés, a móringadás, a jegypénz-jegykendő váltás, a vendégek többszöri meghívása kisebb-nagyobb eltérésekkel hasonlóan zajlott, mint a Keszthely környéki falvakban, vagy akár a tágabb Zala megyében. Voltak azonban olyan események, amelyek hiányoztak a gyenesdiási lakodalmakból, holott országosan ismert hagyományokról van szó. Pl. a menyasszonyt rontástól védő megelőző praktikák, vagy a lesők, akik itt sohasem voltak.196 A menyasszony-vőlegény valamikori egytányérból evéséről is vannak emlékek, de a harmincas évektől itt már külön tányérból vacsoráztak, és az újasszony szolgálta ki a férjét. Ugyancsak ismeretlenek voltak a megyeszerte játszott lakodalmi játékok, és az alvó vendégek tréfás (megbilincselve, hiányos öltözékben, talicskán ) visszaszállítása a lakodalmas házhoz.
A második periódus a II. világháború befejeztével ért véget. A harmincas években megjelentek a nyaralók, akik családoknál béreltek lakásokat. A gyakran évekig visszajáró vendégek új szokásokat, más viselkedést, divatot hoztak. Ez elsősorban külsőségekben – pl. az öltözködésben – nyilvánult meg, s elválasztotta egymástól a hegyközség módosabb és szegényebb lakóit. Ugyanakkor a lakodalom lebonyolítása a hagyományok szerint zajlott le gazdagnál-szegénynél egyaránt.197
A harmadik időszak az ötvenes évektől kezdődött, s napjainkban is tart. Az esküvői öltözetek mindenütt, még az egyébként viseletben járó falvakban is az országos divathoz alkalmazkodtak. A falvak hasonulni, s nem elkülönülni akartak egymástól s a várostól. A hatvanas évek végétől a lakodalmakat előbb a kultúrotthonokban, azután az éttermekben rendezték. „Mi majdnem eladtuk a házat, annyira mulattunk. Parasztmuzsikusokból álló cigányzene volt, táncolni is, mulatni is lehetett mellette. Másnap délig eltartott a lakodalom. Most, hogy éttermekben van a lagzi, már éjjel kettőkor mennek haza. A hangulat pedig meg sem közelíti a régit” – összegezte Papp Antal sok idősebb ember véleményét. Az idegen környezetben megkopott, elszürkült a lakodalmak vidámsága, játékossága. Ezért újabban éledni kezd az az igény, hogy visszahozzák a hajdani lakodalmak fényét a vőfélyek hagyományos szerepének felélesztésével.198
Temetés
Ahogy a paraszti élet minden jelentős mozzanatának, úgy a halálnak és a temetésnek is megvolt a kialakult rendje, amely a hozzátartozóknak segített feldolgozni a veszteséget, és egyben az ünnepélyesség magasába emelte a szomorú eseményt.
A halált néha különös történések előre jelzik: a kutya tutol, az edények maguktól zörögnek a polcon, a tükör vagy a fénykép ok nélkül leesik a falról s összetörik.
A haldoklóhoz papot hívtak, hogy feladja a betegek szentségét, az utolsó kenetet. Az asztalra fehér abroszt terítettek, két gyertya közé feszületet állítottak, pohárba szenteltvizet s egy zöld ágat (puszpángot, télen fenyőágat vagy tátogót / tátikát/) tettek. Némelyek kis tányérkába sót öntenek, mások a sót a szenteltvízbe dobták. A só – így mondták – „erőt ad a haldoklónak a küzdelemben.” Egy másik tányérra kenyérbelet, újabban vattát helyeznek, hogy a pap olajos ujját megtörülje benne. A szertartás után mind a kenyérbelet, mind a vattát elégették.
Szenteltvízzel meghintették a nagybeteg ágyát, a szobát és gyakran a saját kérésére a testét is, hogy távol tartsák tőle a gonoszt, s legyen elég ereje a szenvedéshez. Szép halálnak tartják, ha valaki idős korában, szentségekkel ellátva hal meg.199 A halált a harangok csendítése – szaggatott húzása – adta hírül. férfinak három, nőnek kettő, gyermeknek egy csendítés járt.
A halál beálltát a halottkém állapította meg. Gyenesdiáson az utolsó halottkém Szakály János volt. A halál után az órát megállították, a falitükröt letakarták vagy megfordították, az ablakot bezárták, a függönyt elhúzták. Az állfelkötő kendőt többnyire a koporsóba tették, vagy elégették a lemosó ruhával együtt. Minden halottat a legjobb ruhájába és igen gondosan öltöztették föl, hogy „rendesen jelenhessen meg a föltámadáskor,” vagy azért, mert „hosszú útra megy”, „hosszú körmenetben mennek, legyen rendbe a ruhája.” Lábukra zoknit vagy harisnyát húztak, s ezt is megkötötték, nehogy lecsússzon a menetben. A férfiak mellére tették a kalapjukat, melléjük helyezték a pipájukat, egy üveg bort, ha szerettek inni, s egy imakönyvet. Az asszonyokra ünneplő ruhájukat adták, összetett kezükre rózsafüzért tekertek. 1984-ben temettek egy 92 éves asszonyt, aki sok évvel a halála előtt elkészítette halotti ruháját – ahogy ezt valamikor minden idős falusi asszony szokta –, és ez a ruha fehér volt.200
A ravatalt a tisztaszobában – ha csak egy szobájuk volt, ott – készítették el. Vagy az ágyat, vagy a szoba közepére helyezett hokedlikat fehér lepedővel borították, rátették a koporsóba fektetett halottat, szemfedővel letakarták, de az arcát fedetlenül hagyták. Gyenesdiáson a díszes halottas lepedőkre senki sem emlékezett, noha a hagyatéki összeírásokban szerepelnek olyan tételek, amelyek halottas lepedők hajdani meglétére engednek következtetni: 1838-ban a gyenesi Csanaki János birtokában volt egy sujtásos lepedő; a diási Zabó János özvegyének Rádi Erzsébetnek csipkés lepödőjét írták össze 1845-ben; a vonyarci Porel József és felesége Pap Anna 1840. évi árverési jegyzőkönyvében „tot varásos fehér lepödő” szerepel.201
Két este virrasztottak a családtagok, rokonok, szomszédok egy előimádkozó vezetésével. Bármilyen fájdalmat is éltek át a hozzátartozók, a haldokló mellett hangosan sírni nem volt szabad, mert visszasírták, és azután nagyon nehezen halt meg. Egy hétig a házban mosni sem lehetett, ahogy novemberben, a halottak hetében sem, mert a hiedelem szerint a halottjuknak emiatt vizes ruhában kell járnia a túlvilágon. A temetés napján, mielőtt a koporsót az udvarra kivitték volna, a családtagok háromszor ráborultak a koporsóra, vagy megfogták a halott nagylábujját, hogy ne féljenek tőle. Az udvaron történt a búcsúztatás. Néhány adat arra utal, hogy valaha előfordult Gyenesdiáson is, hogy sirató asszonyt fogadtak természetbeni fizetségért. Olyanok fogadták, akik „nem tudtak mondani”, vagy a halottnak nem volt hozzátartozója, aki elsiratta volna.202 A meghívott halottvívők a szentmihálylovát vállon vitték a temetőbe. Elöl haladt a halálkereszt, utána a fekete zászló (ma már ez hiányzik), a pap a kántorral és a minisztránsokkal, a fejkereszt, a koporsó és közvetlenül mögötte a hozzátartozók. Amíg az úton haladtak, a rózsafüzéres asszonyok végig imádkoztak, énekeltek. Mióta a ravatalozóból temetnek, erre a szép szolgálatra többé nincs szükség. Ha messze volt a ház, a koporsót lovaskocsin vitték a temetőig.
A családfő halála esetén a gyászmenet elindulása után a lovakat, marhákat kivezették az udvarra, egyet fordultak velük, azután bekötötték az istállóba, hogy ne keressék a gazdájukat.203 A rózsafüzér társulat tagjainak koporsójára egy nagy, fából készült rózsafüzért helyeznek, amit a búcsúztató után levesznek, és visszaviszik a templomba. Ez másutt is így szokás. Fiatal lány, legény koporsóját legények és lányok vitték, kisérték. Azt tartják, hogy akinek a megásott sírjába beleesik az eső, az megüdvözül.
A szentmihálylovat a temető kapuja előtt mindig letették, ezzel köszöntötték be a halottat temetőbe, aki addig őrködik, amíg a következő halott föl nem váltja. Hazajáró halottakról hallottak, de nem hittek benne. Mégis úgy gondolják, hogy misét kell mondatni értük, akkor megnyugszanak. Korábban szokás volt, hogy mindenszentek estéjén megterítették az asztalt a mindenszentek rétesével és kacsasülttel, hogy amíg a család a templomban szentmisét hallgat, vagy a temetőben gyertyát éget, hazalátogató halottjaiknak „legyen mit enniük. Lássák, hogy hazavárják őket.”204
A halottat háztól viszik a temetőbe a „Szent Mihály lován” (1937, GyDA)
A temetés után a halálkeresztre kötött fehér szalvétát a kántornak adják. Amíg a temetés folyt, addig otthon a szomszédok, rokonok rendet raktak a házban és megterítették az asztalt.
A szertartás után a család meghívta a torra a hozzátartozókat, a koporsóvívőket, a halott fejkeresztjének vívőjét, aki lehetőleg az elhunyt kereszt- fa vagy közeli rokona volt. Manapság étteremben tartják a tort. A halottért az első évfordulón misét mondatnak és levetik a gyászt.
Bár nem felejtették el a halottjukat a családok, a temetőbe mégsem jártak ki annyit, mint ahogy az ötvenes évektől kezdődően kijárnak. Gönczi Ferenc a 20. század elejének temetőjéről azt írja, hogy a sírhalmokat itt-ott kezdik mindenszentekkor fel-díszíteni, s vannak, akik évközben is kimennek a temetőbe.205 Gyenesdiáson sem volt másként. A sírokat általában csak mindenszentekkor kapálták meg, addigra teljesen ellaposodtak, begyöpösödtek. Régen is szoktak évelő virágokat ültetni a sírokra, fátyolvirágot, tátogót(tátikát) és a falu búcsújára is vittek ki virágot, lekaszálták a temető füvét, de egyébként nem látogatták. Ha elkorhadt és kidőlt a kereszt, nem állítottak másikat helyette. A módosabb családok viszont szép síremlékeket rendeltek szeretteiknek a keszthelyi kőfaragóktól már a 19. században is. 1843-ban Nemes Talabér János diási molnár hagyatéki összeírásában szerepelt a „boldogult szülők hagyásábul temetőbe kőoszlopkészítés”,206 ami lehetett síremlék, temetői feszület vagy egyéb emlék. Az 1930-as években néhányan kriptát is csináltattak.
1945 előtti temetéskor csak a család kötött koszorút, az idegenek a kertjükből szedett virágot hozták el, ha egyáltalán hoztak virágot. Most elborítják a koszorúk a sírt, és új szokás, hogy nem is szedik le a következő halott temetéséig.207
Az ötvenes évektől rendszeresen ápolják a sírokat, hetente kisétálnak a temetőbe, virágot visznek, a növé- nyeket öntözik. Húsvétkor szentelt barkával, karácsonykor fenyőággal díszítik a sírokat.
Ma már nincsenek gyepes sírok és korhadt fejfák. Ha mégis előfordul néhány régi elárvult sír, kirí a drága síremlékek és lefedett sírok szürkesége közül.
Hujder István képviselő temetése (1999, HGy)
Karácsonyi ünnepkör
Az adventtől vízkeresztig (január 6-ig) tartó téli ünnepkör az év szokásokban leggazdagabb ideje. Egy részük, mint a regölés, már csak emlékekben él, másokat megváltozott tartalommal elevenítettek föl, ilyen a betlehemezés, és akad olyan is, ami változatlanul megmaradt, mint az aprószenteki korbácsolás.
Az első adventbe eső ünnep december 6-a, Szt. Miklós, Mikulás napja. A falvak- ban kisebb-nagyobb eltéréssel, de csak az ötvenes, hatvanas évektől jött szokásba a mikulásajándék, azelőtt ez a városi gyerekek kiváltsága volt. Gyenesdiáson viszont – feltehetően a szomszédos Keszthely hatására – a módosabb családok gyermekei már a harmincas években találtak fényesre pucolt, ablakba tett cipőjükben csokoládé Mikulást, fügét, vagy egyéb fnomságot.208
Luca napjához (december 13-a) rengeteg szokás fűződik. Asszonyi dologtiltó: mosni, fonni, kenyeret sütni, varrni, kötni tilos volt, ma sem szoktak se varrni, se kötni, nehogy a tyúkok fenekét bekössék, bevarrják.209 Ha ülőmunkát végeztek a nap folyamán, akkor reményeik szerint a fészken jól ülő kotlósokat várhattak. A lucaszék készítői e naptól dolgoztak a szék elkészítésén, hogy az éjféli misén megláthassák és leleplezhessék a falu boszorkányait. Nem tudnak róla, hogy valaki készített e valamikor lucaszéket a faluban, de a hozzá fűződő hiedelmet ismerik.
Mikulás ünnepség a községházán (2002, GyDA)
Idő-, termés- és szerelemjósló nap: tizenkét cédulára tizenkét férfinevet írtak az eladó lányok, s naponta egyet elégettek. Úgy hitték, hogy a megmaradó név lesz jövendőbelijük keresztneve. A lucabúzát szintén e napon vetik manapság is. Gondosan öntözik, s ha szépen zöldell, jó termés várható. A lucabúzát a karácsonyfa alá vagy a karácsonyi asztalra teszik a lakásban, a templomban pedig a felállított betlehem elé.
A hagymakalendárium lényege, hogy jelzi, melyik hónap lesz esős, melyik száraz. A hagymaszeletek mindegyike egy-egy hónapot jelképez. A benedvesedő szelet és esőt, a szárazon maradott szárazságot jósol. A lucanaptár ennél bonyolultabb és precízebb: ebben az esetben december elsejétől karácsonyig kell megfgyelni a napokat. Minden nap egy hónapot jelez, de úgy, hogy „elösször Luca naptyáig köll fgyeni a napokat, hogy millen vót az idő, mer az mutattya meg a hónapok első felének időjárását. Luca naptya nem számít. A második rész december 14-től december 25-ig tart. Ezek a napok a hónapok második felének az időjárását mutattyák meg.”210 Tehát december 1-je és 14-e a következő év január első és második felének időjárására utal.
Dunántúlon szinte minden faluban jártak a kotyolók.211 Erre a szokásra emlékeznek a faluban a legtöbben és legélénkebben. Több gyermekcsoport, suttyó legénykék korán reggel elindultak, hogy a község különböző részein bebocsátást kérjenek a háziasszonyoktól. Szénát, szalmát vagy darab fát szedtek össze, s ráülve elmondták a kotyoló verseket, minden jót, gazdagságot, termékenységet kívántak embernek, állatnak egyaránt.212 A háziasszonyok jó szívvel megajándékozták őket. Leginkább pénzt, aszalt gyümölcsöt adtak a gyerekeknek, a nagyobbakat itallal is kínálták. Az otthagyott szénát, szalmát, fát a tyúkólba vitték, hogy tyúkjaik jól tojjanak. Mások a fadarabbal körben megkaparászták a tyúkól belsejét ugyancsak e célból.
Karácsony előtt kilenc nappal kezdődik, s kilenc napon át tart a szálláskereső Szt. Család járás. A templomban megáldatják a Szt. Családot ábrázoló képet, s minden este más háznál jön össze a csoport, ahol imádkoznak, énekelnek. Gyenesdiáson a hitoktatónő kezdeményezte néhány éve a szokást, amelyben főként fatal és középkorú házasok vesznek részt. Maga a szálláskeresés sem régebbi száz évesnél, és egyházi kezdeményezésre terjedt el országszerte városokban és falvakban. A dallam helységenként változhat, de a szöveg szinte mindenütt ugyanaz.213
Szálláskeresés (2007, HGy)
Betlehemesek (2005, HGy)
A betlehemezés a legismertebb, s legkedvesebb népszokások egyike volt. Az ünnep előtt egy héttel, tíz nappal kezdtek betlehemezni, és karácsony este fejezték be. A 20. század elején még a legények betlehemeztek Gyenesdiáson is, csak az első világháború után került a gyerekek közé.214 A betlehemesek templomot utánzó betlehemet vittek magukkal. Énekelve járták az utcát, s engedélyt kértek, hogy bemehessenek a házba. Elől haladt a hosszú fehér inges angyal, aki a betlehemet vitte, őt követte a két vagy három fatal pásztor és az öreg süket Dadó. A pásztorok mindnyájan kifordított bundát, kucsmát és kenderkóc szakállat viseltek. Kezükben hosszú láncos bot, amit mondandójuk nyomatékaként időnként a földhöz vertek. A Dunántúlon közismert pásztorjáték középpontjában az öreg Dadó áll, aki folytonosan félreérti a fatalabb pásztorok szavait, s ezzel derültséget, jókedvet okoz. De egyúttal ő az, aki társainak a hosszú kolbászokról és sonkákról szóló földies álmait és vágyait az ég felé fordítja, s együtt indul velük Betlehembe.215 A játék végeztével a legényeket megkínálták itallal, a gyerekeknek pénzt, gyümölcsöt adtak. Manapság újra járnak a betlehemesek, de nem a hagyományos játékot adják elő, hanem a bibliai történést, amit a hitoktatójuk tanít nekik. Csak oda mennek, ahova meghívják őket.
Karácsony a kereszténység legszebb ünnepe: egy gyermek születésére emlékezik a világ, akinek ugyan angyalok énekeltek, s napkeleti bölcsek hosszú utat tettek meg a kedvéért, hogy láthassák, s aki mégis sok-sok szegényhez hasonlóan nyomorúságos körülmények között jött a világra.
December 24-e karácsony böjtje volt. Zsír nélküli ételeket ettek, mindenki mást: krumplilevest paprikás pogácsával, aszalt gyümölcsöt, mákos mácsikot, túrós mácsikot, és voltak, akik azért ettek édeskáposztát, hogy az édes Jézus megjöjjön.216 Karácsony este díszítették föl a rövid vagy hosszú tüskéjű karácsonyfát. Egyesek a szoba gerendájáról lógatták le csúcsánál fogva, mások talpba, vagy földdel megtöltött lyukas fazékba állították. De voltak olyan családok is, ahol csak egy hosszú fenyőágat akasztottak a falba vert szegre, vagy a szobaajtóra függesztették.217 Színes selyempapírba csomagolták az otthon főzött szaloncukrot – receptjét ma is tudják –, a kockacukrot, de még az aszaltszilvát is. (A selyempapírt szépen kisimítva eltették a következő évre.) Aranyos, ezüstös dióval, gubaccsal, almával, apró mézessüteménnyel, angyalhajjal, kis színes gyertyákkal rakták meg a fát. „Nagyon szép vót, csak átunk alatta, hogy az angyal illen szép ajándékot hozott” – mondta Kozma Józsefné. Mert a század első évtizedeiben a karácsonyfa maga volt az ajándék. A falvakban a karácsonyi ajándékozás szokása nem volt általános. Voltak kivételek, mint azt a mikulásajándékoknál is láttuk, de a gyermekek többsége csak az ötven-hatvanas évektől kapott ajándékot a szüleitől. A jobbmódú családok alvósbabával, cserépből készült kis játék étkészlettel lepték meg gyermekeiket. Néhány helyen manapság is a karácsonyfa alá állítanak egy üveg bort, amelyet Szt. János-napján elvisznek a templomba, aztán megisszák.218 Ugyancsak a fa alá teszik a nyolcágú aprószenteki korbácsot, amellyel december 28-án, aprószentek napján, a férfiak az ismert egészséget kívánó vers elmondása közben végigkorbácsolják a család apraját, nagyját. Régebben a legények főként a lányos házakhoz tértek be, a nős férfiak és a suttyó legénkék az ismerős családokat látogatták meg, és még az istállóban is megkorbácsolták a teheneket, hogy a következő évben egészségesek legyenek.219 A háziak a korbácsolókat életkoruknak megfelelő ajándékkal jutalmazták.
Karácsony este terítették meg a karácsonyi asztalt. Egy-két kisebb tálba gabonaféléket: búzát, rozsot, kukoricát, s egyéb terményekből is öntöttek egy keveset, ezeken kívül gyümölcsöt, néhány fürt szőlőt helyeztek az asztalra. Másoknál csak az asztal alá raktak szalmát, szénát , esetleg egy szakajtóra valót a különböző terményekből, de ez utóbbi akár el is maradhatott. A karácsonyi asztal Gyenesdiáson egy-három napig, legkésőbb aprószentekig maradt érintetlen. Szép számmal akadtak olyan családok is, akik sem az asztalra sem alája nem tettek semmit, mégis az asztalterítőre vagy a földre hullott morzsát karácsony reggelén lerázták, összesöpörték, s a tyúkok alá tették, vagy tűzbe dobták, „mert az meg van szentelve.” Ugyanígy jártak el a karácsonyi asztal terményeivel, a szénával, szalmával, s az aprószentekig összegyűjtött morzsával, szeméttel is: az állatoknak adták vagy alájuk szórták, hogy egészségesek legyenek.220 A szentestén együtt vacsorázó családtagok között szétosztottak egy szép egészséges almát, hogy összetartóak maradjanak. Étkezés után a gyerekek dióval, mogyoróval, mandulával pároztak, a felnőttek, beszélgettek, énekelgettek, az utcán még jártak az utolsó betlehemes csoportok, amikor nagy ostorpattogtatással megjelent a csordás azoknál a gazdáknál, akiknek a jószágait őrizte. Legtöbbször a kutyáját is magával vitte, hiszen hűséges társa volt, s az őrizésből ő is kivette a részét. A jókívánságok elmondása után megkínálták borral, s a demizsonjába is töltöttek fél litert, egy litert, kinek hány állata járt a pásztor keze alá.
Éjfél közeledtén, amikor az összes köszöntő hazatért, a családok nagy része elindult az éjféli misére Keszthelyre. A mise végeztével a lányok azt nézték, hogy először milyen nevű férfival találkoznak, mert akkor – reményeik szerint – olyan nevű lesz a jövendőbelijük.
Karácsony másnapján, Szt. István vértanú ünnepén jártak a regösök. Legények regöltek, de ezen kívül semmit nem tudnak már a faluban a második világháború előtt kihalt szokásról, amely a magyarság egyik legarchaikusabb köszöntő szokása, és főként Zala és Vas megyében gyakorolták. Szerencsére Sebestyén Gyula, a magyar regösénekek gyűjtője, a Balaton nyugati csücskének három falujából – Vörsről, Zalavárról, s Gyenesdiásról – egy-egy regöséneket is megőrzött, s publikált.221 A gyenesdiási rítusének a regösénekek minden jellemző mozzanatát tartalmazza: az epikus bevezetőt, a termékenységvarázslást és a párosítót. Mivel ez az egyetlen szöveg, ami megmaradt, betűhíven közöljük Sebestyén Gyula gyűjtését, hogy ezentúl megint a község emlékezetének része legyen.
„Kelj föl gazda, kelj föl! Szállott Isten házadra, sokával, seregével, sereg angyalával, vetett asztalával, tele poharával, haj! Regő rejté, azt is megengedté a nagy Úr Isten. Emitt keletkezik egy fekete felhő, abban legelészen csodafú szarvas, csodafú szarvasnak ezerágú boga, ezerágú bogának száz misegyertya gyújtatlan gyuladjék, ojtatlan aludjék, haj! regő rejté, azt is megengedté a nagy Úr Isten.
Adjon az Úr Isten ennek a házigazdának egy kis ólat, két kis disznót ezer malaczával, fele göbe, fele kan, egyik ólból kifusson, a másikba befusson, haj! regő rejté, azt is megengedté a nagy Úr Isten. Adjon az Úr Isten ennek a házigazdának két kis ökröt, egy kis bérest, csöngős-böngős szekeret, aranyos ostornyelet, haj! regő rejté, azt is megengedté a nagy Úr Isten.
Adjon az Úr Isten ennek a házigazdának száz hold földet, száz kereszt buzát, száz kereszt rozsot, száz kereszt zabot, száz kereszt bükkönyt, száz kereszt árpát, száz szekér szénát; haj! regő rejté, azt is megengedté a nagy Úr Isten.
Itten vagyon egy szép leány, kinek neve Mári, amott vagyon egy szép legény, kinek neve Józsi, Isten meg ne mentse, kebelébe ejtse, összezsugorodjék, összepöntörödjék, mint a czicza farka, még annál is jobban, mint a kis nyúl farka, haj! regő rejté, azt is megengedté a nagy Úr Isten.” 222
A regösök öltözete leginkább kifordított bunda, kucsma volt, kezükben láncos botot fogtak, amit az ének ütemére földhöz ütögettek. Ez esetben nincs szó disznóhólyaggal bevont köcsögdudáról, pedig brummogásával az is a regösök énekét kísérte. A leírás szerint, ha a regösök már nem láttak világos ablakot, ahova be lehetett volna kéredzkedni, akkor elmentek egyikük lakására, a kapott pénzen, szalonnán megosztoztak, s hazamentek.
Szilveszter estéjén a pásztorok végigkolompolták az utakat, de nem kopogtak be sehová.
Újév napján nő nem mehetett a szomszédba, nem kívánhatott és nem kérhetett semmit, mert elvitte a ház szerencséjét. Legények, gyerekek, férfiak jöttek boldog új évet köszönteni, és sok házba bekopogtak, mert ez a szokás is adománygyűjtéssel járt.223 Az 1950-es évek után a rokonokat, a keresztszülőket, jó ismerősöket keresték fel a köszöntők, idegenekhez már nem mentek, mint a korábbi években. Megkínálták őket itókával, süteménnyel, s a gyerekeknek pénzt adtak. Újév napján szárnyast sohasem vágtak, mert az elkaparja a szerencsét, hátrafelé kapar, inkább disznóhúst ettek, mert az előre túr. Egyébként családonként változott, hogy ki mit főzött. Vargáéknál újévkor mindig fánkot sütöttek.
Vízkereszt napjával ( január 6-a) véget ért a karácsonyi vagy téli ünnepkör. Ahogy a regölés, úgy a vízkereszti háromkirály-járás vagy csillagozás hagyománya is a múltba veszett, akárcsak a többi faluban, mindössze a kiugratható csillag, a keménypapírból hajlított „királyi csákók” látványa, s egy köszöntő maradt meg az idősebbek emlékeként.224 Régen is, napjainkban is szokás a templomban megszentelt vízből hazavinni egy üveggel, hogy szükség esetén kéznél legyen.225 A plébánost is meghívják egyes családok, hogy szentelje meg a házat, s krétával írja fel az ajtó szemöldökfájára a napkeleti bölcsek nevének kezdőbetűit – G + M + B – és az évszámot. Ezt a következő házszentelésig nem törlik le.
Farsang
Vízkereszt után hamvazószerdáig tart az év legvidámabb időszaka, a farsang. Farsanghoz a jókedv, a lakodalmak, a mulatságok kötődnek. Különösen az utolsó három nap, de közülük is a legutolsó, a húshagyó kedd a farsangi bolondozás, humor, s a nagyevés-nagyivás legfőbb ideje.226
Fánkparti (2006, HGy)
Ezen a napon szinte kivétel nélkül mindenütt fánkot sütöttek, tyúkot vágtak, mert ha ezt elmulasztották, megdöglöttek a tyúkjaik. Estefelé jártak házról házra a maszkák, maskarák, maskurák, akik épp úgy lehettek felnőttek, mint gyerekek. Nyakukban tarisznya lógott vagy egy megkötözött abrosz, amibe az adományokat, főként fánkot, gyűjtötték. Nem beszéltek, csak ugráltak, s botjaikkal védekeztek azok ellen, akik szerették volna megtudni, hogy kit takar az álöltözet. Este kezdődött a maszkabál, de szigorúan csak éjfélig. Senki sem kockáztatta, hogy a nagyböjt megszegése miatt elvigye a csonkaördög. Bálint Sándor szerint azért esküdtek a fiatalok szívesen farsangkor, mert valaha az ébredő természet és a fatal pár élete között mágikus kapcsolatot éreztek. Zala és Vas megyékben talán éppen ezért büntették meg, csúfolták ki azokat a házasságra érett fiatalokat, akik nem nősültek meg és nem mentek férjhez, mert vétkeztek a természet rendje-, és a közösség elvárásával szemben.227 Gyenesdiáson és a környező falvakban nem volt semmilyen nyilvános megszégyenítés, de a vénlány, vénlegény előbb-utóbb kiszorult a közösségi életből.
Húsvéti ünnepkör
A farsangi vidámság után szigorú böjttel, és az ember halandóságára utaló hamvazkodással kezdődik a nagyböjt, amely hamvazószerdától húsvétvasárnapig tart. A két szó, húshagyó és húsvét a hajdan teljes hústilalmat előíró böjtre vonatkozik. A század első felében a mélyen vallásos családok megtartották a követelményt: csak olajjal főztek, s negyven napig nem ettek húst. Egyedül a megmaradt farsangi fánkot fogyasztották el csonkacsütörtökön, s ezzel megcsonkították a teljes böjtöt. A többség azonban zsírral főzött, és pénteken – vagy szerdán és pénteken – tartózkodtak a hústól. A két szigorú böjti napon, hamvazószerdán és nagypénteken, zsírtalan leveseket, sós-paprikás pogácsát, kifőtt tésztát fogyasztott mindenki.
A nagyböjtben táncolni, vigadni tilos volt, egyébként a megszokott rendjében folyt az élet.
Dolgoztak a földeken, veteményeztek a kiskertekben, kivéve a guzsa hetet – ez a böjt harmadik hete – mert az akkor vetett növény gyökere meggörbült.228
Virágvasárnap előtti szombaton a férfiak megszedték a szentelendő barkát. Letették az oltár elé, s a szentmise végén mindenki hazavitt belőle néhány ágacskát. A szentelt barkát a ház üstökébe dugták – akárcsak az úrnapi sátor virágát – hogy óvja meg a házat a villámcsapástól. Tettek egy-két szálat a szekrény fókjába is, s vihar közeledtén néhány barkaszemet a tűzbe vetettek, szintén a ház védelmében. Egyesek a mai napig kertjük négy sarkába tűznek négy barkaágat – búzaszenteléskor négy kis csomó búzát tesznek ugyanoda – , hogy „az Isten őrizze meg a kertet minden rossztól.”229 A szentelt barka védelmet nyújt a vihar, villámcsapás ellen, egyesek mégsem viszik be a házba, mert akkor „elszaporodnak a hangyák.” A 20. század második felében kezdtek szentelt barkát vinni a temetőbe, s a sírokra tűzték.
Nagyhét a testi-lelki tisztálkodás ideje. Az első három napon minden házban nagytakarítás folyik mind a mai napig. Meszelés, sikálás, bútorok, edények lemosása, súrolása nem maradhatott el semmi áron.230 A hét utolsó három napja félünnepnek számított: a mezőn nem dolgoztak, az asszonyok, lányok, gyerekek templomba mentek a szertartásokra. A nagycsütörtöki elnémult harangokra azt mondják, hogy „elmennek a harangok Rómába.” Nagyszombaton délig böjtöltek. Ilyenkor az ebéd sóba-borsba krumplileves vagy tejfölös bableves, sóspogácsa, sósperec volt. Vargáéknál nagypénteken megfőzték a sonkát, szombaton a sonka levében főzött töltöttkáposztát vacsoráztak. Minden családnak megvolt a hagyományos étrendje. Régebben sonkát, kalácsot csak a szentelés után fogyaszthattak vasárnap reggel. Azóta nem viszik el a templomba megáldatni az ételt, amióta „elterjedt a hír, hogy elég ha a fára akasztják, vagy az ablakba teszik az ételes kosarat, a pápa áldása az egész világra érvényes.” Emiatt újabban a feltámadási körmenet után már sonkát, tojást, tormát, kalácsot vacsoráznak. Korábban – és a hagyományőrző családoknál ma is – elvitték Keszthelyre, később Diásra a korai misére egy kosárba rakva a szentelendő ételt: sonkát, tormát, kalácsot, sót, esetleg egy üveg bort, és más falvaktól eltérően nem festetlen főttojást, hanem egy vagy két pirostojást. A hazaérkező családanya megterítette az asztalt, a megáldott pirostojást annyi darabra vágta, ahányan körül ülték az asztalt, hogy mindenkinek jusson belőle. Ez volt az első falat, amit megettek231. Okát ma már nem tudták, de feltehetően ugyanaz volt a célja, mint a karácsonyi almának: megerősítette a család összetartozását. Akárcsak a karácsonyi asztal morzsáját, a húsvéti szentelt étel morzsáját, a szentelt tojás héját sem dobták szemétbe, hanem elégették, vagy a tyúkoknak dobták. A sonkacsont is vagy a tűzbe került, vagy az üstökbe, hogy védje a házat a tűz ellen.232
Húsvétra a lányok – asszonyok maguknak, de még a gyerekeknek is új ruhát, új cipőt vásároltak. Ha a szegényeknek másra nem tellett, egy fejkendőt, egy blúzt ők is vettek. Ez a szokás legalább annyira kötelező volt, mint a nagytakarítás. Az új ruhában mentek a feltámadási körmenetre, amely a diási templomban korábban este, újabban éjjel tizenegy órakor kezdődik. A mindenkori templomatya hordozza a feltámadási Krisztus-szobrot, az umbellát a négy községrészből – Gyenes-Diás – Vonyarc-Vashegy – egy-egy egyházközségi képviselőtestületi tag viszi.
A század első évtizedeiben húsvét- vasárnap hajnalán a vallásos asszonyok és férfiak énekelve, imádkozva végigjárták a temetőt. Jézuskeresésnek hívták ezt a szép szokást, mely országosan és Zala megyében is ismert volt, de ma már kevesen emlékeznek rá a faluban.233
Locsolás napjainkban (GyDA)
Gyenesdiáson van egy másutt nem tapasztalt szokás: az ötvenes évekig nem a keresztszülő vitte el az ajándékot a keresztgyermekének, hanem fordítva. A gyerekek mentek el az ajándékukért. Fejenként két-három pirostojást kaptak, és megkínálták őket süteménnyel. Mivel a duplakomaság volt szokásos az ötvenes évekig, a két család gyermekei nagy játékba kezdtek együtt itt is – ott is. Kedves játékuk volt a kókányozás, ami azt jelentette, hogy a tojásba bele kellett vágni egy pénzdarabot. Akinek ez sikerült, azé lett a tojás.
Az ötvenes évek közepe óta kezdtek a tojáson kívül más ajándékot is adni. Azóta az ajándékok egyre nagyobbak, egyre drágábbak lettek, s a pirostojás ma már nem az ajándék, hanem csak az ajándék kísérőjévé vált, sokszor el is marad, vagy csokoládé tojással – nyúllal helyettesítik. Nem a keresztgyermek megy el az ajándékért, hiszen ez a messze élő keresztszülők esetében megoldhatatlan lenne, hanem a keresztszülők utaznak haza a falujukba, a rokonaikhoz, s ők látogatják meg a keresztgyerekeiket. A társadalmi változás maga után vonta az általános szokáshoz való hasonulást, s a helyi hagyomány eltűnését.
Húsvét hétfőn jártak a locsolók.234 „A ó legényeké volt a fő szerep ezen a napon”– mondták. A lányos házakat keresték fel. A locsolkodás vidámsággal járt, és megtiszteltetés volt a lány számára, ha minél többen meglocsolták. Eleinte szagos szappant oldottak fel vízben, később már kölnivel locsoltak. Itallal kínálták őket, és ajándékként tojást kaptak. A gyerekeknek pénzt és tojást adtak. Ez a szokás napjainkban is megmaradt.
Május elseje
Május elsejére virradóra állítják a májusfákat. A májusfa a fatalság, a tavasz, a természet újjászületésének a jelképe egész Európában. Kétféle májusfáról tudunk: az egyiket – s ez volt az eredeti – a lányoknak állították, a másikat a közösség számára. A legény pajtásai segítségével annak a lánynak vitt májusfát, akinek már udvarolt, vagy akinek szeretett volna udvarolni. Gazdagabb falvakban akár nyolc-tíz ház előtt is volt májusfa, szegényebb helyeken azonban alig akadt egy-kettő.235 A májusfa kitáncolása ugyanis sokba került.
Gyenesdiáson erdő volt bőven, a fa megszerzése nem jelentett nehézséget, annál inkább gondot okozott a kitáncolás költsége. Ezért szegény leánynak nem állítottak fát, de a gazdagabb leány szüleitől is előre megtudakolták a legények, hogy hajlandók e fogadni a májusfát. Bizony megtörtént még ilyen esetben is, hogy elutasították őket. Emiatt előfordult, hogy nem lányos család házát díszítette a tavasz és a fatalság jelképe, hanem valamelyik nagyobb gazdáét.
A két világháború között Dunántúlon elterjedt, hogy a falu papját, a bírót vagy a jegyzőt ajándékozták meg, s ők állták a kitáncolás kontóját. De leginkább a kocsmánál vagy a faluház előtt állítottak föl egy fát. Ilyenkor a kitáncolás költségeiben az egész falu részt vett. A muzsikusok fizetségét a legények adták össze, a lányok hozták a harapnivalót, és kiki saját zsebére ivott a kocsmában.
Gyenesdiáson is ezt a mintát követték. Ha másutt nem is volt fa, a kocsma előtt bizonyosan ott magasodott egy sudár fenyő. A fát a legények éjjel, titokban húzatták el lovaskocsival az erdőből. Legallyazták, kérgét lehúzták, csak egy kis koronát hagytak a tetején, ahova egy üveg bort – mostanában pezsgőt – és színes szalagokat kötöttek. Kitáncolására május végén, június elején, vagy pünkösdkor került sor. A fatal fúk versenyeztek, hogy ki tudja lehozni az üveg bort a fa tetejéről. Akinek sikerült megmásznia a sima törzsű fát, övé lett a bor és a dicsőség. A gazda zenészeket fogadott, nagy vacsorát adott a fát állító legényeknek és a meghívottaknak, de a táncba mindenki elmehetett. A fa azé lett, akinek állították. Azt mondják, hogy évenként egy-két fánál több sohasem volt a községben. A szokás ma is él, de csak egyetlen fát hoznak a kultúrház vagy a kocsma udvarára, s kitáncolásában az egész falu részt vesz.
A búcsújárás a katolikusok életében fontos közösségi megmozdulás, ünnep volt, s ha csak tehették, elzarándokoltak a legközelebbi Mária kegyhelyhez – jelen esetben a sümegi Fájdalmas Anyához, vagy másképpen a Betegek Gyógyítójához – hogy kérjenek tőle, hogy megköszönjék a segítségét, lélekben megtisztuljanak s hitükben megerősödjenek.236
Kláminger Terézről kétszer is lemondtak az orvosok: először csecsemő korában, másodszor 1942-ben. Mindkét alkalommal Sümegen talált gyógyulást. Hálából gyermekként anyjával, később egyedül, de halála napjáig minden évben elment a sümegi kegytemplomba, mert fogadalmát komolyan vette.
 |
Búcsúi korona (HGy)
A gyenesdiási zarándokok szombaton reggel a templomnál gyülekeztek. Rövid fohász után útra keltek, s az itthon maradottak néha kilométereken át elkísérték őket. Ennivalót, ünnepi ruhát és cipőt vittek magukkal. A zászlót becsavarták, a búcsúi koronát abroszba kötötték, csak a kereszt haladt a menet élén. Zalaszántó érintésével Várvölgyön át gyalogoltak céljuk felé, s itt rövid pihenőt tartottak.237 A következő nagy pihenő Sümegprága után az erdőben a Kemence kútnál volt.238 A forrás vizében megmosták az arcukat, a lábukat, ünneplőbe öltöztek, s itt mosdatták meg a választott keresztanyák a búcsúi keresztgyereküket, akik őket ezentúl sümegi keresztanyámként szólítottak. A búcsúban kis ajándékkal tették emlékezetessé kapcsolatukat.
A kúttól a menet teljes díszben, ünnepélyes külsőségekkel és ünneplő lélekkel haladt a kegytemplomhoz. Elől vitték a keresztet, utána a kibontott zászlót, majd a búcsúi korona következett. A fehér selyemmel bevont, gyöngyökkel díszített búcsúi koronát fehér selyem párnára erősítették. A párna két oldaláról négy-négy világoskék és fehér szalag lógott. A koronát egy magasabb iskolás lány vitte a két tenyerén, a szalagokat kihúzva négy-négy kisebb lány fogta. A csoport vezetője, előimádkozója az 1930-1940-es években Szekeres Vendelné, az 1950-es években Szekeres József volt.239
A templom előtt egy ferences barát üdvözölte őket, azután énekelve megkerülték a főoltárt, majd közösen elmentek a Kiss nevű családhoz a város szélére, ahol a szénapad- láson aludtak minden évben. De voltak közöttük olyanok is, akik az éjjelt a templomban virrasztva töltötték. Vasárnap reggel a temetőben a kálvárián keresztutat jártak, részt vettek az ünnepélyes körmenetben, meghallgatták a szentmisét, s hazaindultak. A Kemence kút- nál megpihentek, de már nem öltöztek át, csak az ünnepi cipőjüket cserélték hétközna- pira. A koronát abroszba kötötték, a zászlót becsavarták. Falujuktól néhány kilométerre, a Fagyoskeresztnél a zászlót ismét kibontották, s énekszóval találkoztak a fáradtan is boldog búcsúsok az eléjük jövő falubeliekkel, hogy az utolsó kilométereket együtt tegyék meg. A templomot közösen megkerülték, s rövid hálaadás után hazatértek.
A gyenesdiási búcsúi koronához hason- ló szokást hazánk jelenlegi területén nem ismerünk másutt, csupán Várvölgyön.240 A korona hordozásának kezdetét Várvölgyön sem tudták megmondani, de a 20. század elején régi hagyományként, és a sümegi búcsúi körmenet különleges színfoltjaként emlegették a messzi falvakból, más megyék- ből összesereglett búcsúsok is. A gyenesdiási koronáról az idős korosztály nem tudott és nem is hallott róla az öregektől.241 A háború után minden kétséget kizáróan volt Gyenesdiáson búcsúi korona. Hardiné Kláminger Mária emlékei alapján 2005-ben el is készítette annak mását.242 Ma még nem tudjuk, hogy a várvölgyiek koronája szolgált- e mintaként a gyenesdiásiaknak, s a szokást átvették a II. világháború után, esetleg egy, a községbe került zsidi asszony volt-e a kezdeményező, vagy időben messzebbre, s mélyebbre nyúlik-e a szokás gyökere, mint a jelenlegi adatközlésekből kiderül.243
Az ötvenes évek közepétől megszűnt a tömeges, látványos búcsújárás a hatóságok erőteljes tiltása miatt, de nem múlt el, csak más formát öltött, és térben kitágult. Kezdetét vette a szervezett, autóbusszal, vonattal történő utazás nemcsak Magyarország távoli kegyhelyeire, de más országokba is. És számos faluból – városból újból indulnak a gyalogos zarándoklatok is, hogy a hosszú út alatt közelebb kerüljenek egymáshoz, erőt – hitet adjanak, s erőt – hitet merítsenek egymásból.
A sümegprágai Kemence-kút (GyDA)
Gyenesdiás életében a legalapvetőbb szokásokat áttekintettük, s ebből kiderül, hogy egy részük már csak az emlékezetben él, mások kisebb-nagyobb megszakításokkal, de máig megmaradtak, és vannak új, illetve megújított régi szokások. Ez utóbbiak azért is nagyon fontosak, mert a folyamatosan beköltöző lakosok általuk bekapcsolódhatnak a falu közösségébe.
Régi hagyomány volt, hogy Márton-napján – november 11-én – a pásztorok meglátogatták a jószágtartó gazdákat, akik az új borból töltöttek nekik s rétessel is megkínálták őket. Úgy tartották, hogy minél többen esznek a libából (itt inkább kacsát sütöttek) s a rétesből, és isznak az új borból, annál jobb termés és állatszaporulat várható. Ebből a családias hagyományból új közösségi szokást szeretnének meghonosítani. Néhány éve már, hogy Szt. Márton-napján a községházán összegyűlnek a meghívott borosgazdák, s jóízű beszélgetés közben új borral öntözik meg a libapecsenyét, hiszen a régi szólás szerint „az új bornak Márton a bírája.”244
Márton-nap (2006, GyDA)
Márton-nap (2006, GyDA)
Április utolsó hetének végén a község lakói a Rügyfakadás nevű két napos tavaszi ünnepséget együtt töltik a szabadban, ahol műsor és sportolási lehetőség kínál kellemes időtöltést a résztvevőknek.
2000. év óta évenként megrendezik a Gyenesdiási Bornapokat, ahol a Balaton-melléki és a Badacsonyi Borvidék termelői mutatják be boraikat, miközben népművészeti vásár és népzene, valamint a helyi népdalkör és néptánc együttes szórakoztatja a vendégeket.245
A 21. század tudatosan is, nosztalgiával is gondol a „régi szép időkre”, amelyek, ha meggondoljuk, egyáltalán nem voltak szépek: háborúkkal, Trianonnal és világválsággal terhes évek voltak. De az emberi lélek mindig kiutat keresett, mindig az élet felé fordult a legnagyobb nyomorúságok idején is, „mert az élet él, és élni akar”, ahogy Ady Endre fogalmazott. Ebben segített a paraszti munka, amely szakadatlan tennivalóival vitte előre az embereket: mert a szőlőt nyitni és metszeni kellett, ültetni és kapálni a növényeket, aratni, csépelni, szüretelni kellett, törődni az állatokkal, s közben megköszönni, megünnepelni a termést, az állatok szaporulatát, és a népszokások segítségével, a szavak és a tárgyak átlényegült erejével befolyásolni a következő év sikerét. A természet és a föld ritmusa, a folytonos munkálkodás mindig erőt adott a talpraálláshoz, az újrakezdéshez.
Gyenesdiás történetének szerves része a néprajz, amely az emberek mindennapjait, és ünnepeit, egyszóval az életét örökíti meg. Néhány fejezetbe összesűríteni „az életet” nem lehet, de a lényeges dolgokra, a változásokra talán sikerült rámutatni. Bízzunk abban, hogy az egymást követő generációk elődeik arcában magukra ismernek, és megőrzik emlékezetükben az ő életbe vetett hitüket, erejüket, tudásukat, amely semmivel sem volt kevesebb, csak másabb volt a miénknél.246
Köszönet:
Bujtor Bálint 1941., Bujtor Bálintné Gombkötő Erzsébet 1943.,
Fodor Gyuláné Kláminger Mária 1911., Gyutai Imréné Varga Irén 1928.,
Hardi Jánosné Kláminger Mária 1942., Hársfalvi Györgyné Hóbár Ildikó 1961.,
Hóbár Jánosné Varga Magdolna 1939., Kláminger Imre 1884.,
Kocsis Sándorné Szita Teréz 1931., Kovács Józsefné Andorkó Ilona 1922.,
Kozma Józsefné Kláminger Teréz 1891., Kránicz Józsefné Tüttő Irén 1922.,
Lakics Imre 1928., Lakics Imréné Heilmann Katalin 1922.,
Lakics Ferencné Heilmann Lujza 1918., Németh Imre 1937., Őri Ilona 1923.,
Papp Antal 1939., Rádi Lászlóné Kránicz Klára 1950.
Köszönöm mindazoknak a kisebb közléseket, akiknek a neve nem szerepel a név szerint említettek között, de fontos adalékkal szolgáltak.
Köszönöm Kun Sándorné Varga Eszternek, hogy „Régen volt, hogyan volt…” c. gyenesdiási néprajzi gyűjtését rendelkezésemre bocsátotta.
Hálás vagyok Páli Lajos ny. megyei főkertésznek a szőlőművelés fejezet megírásához adott tanácsaiért.
Kiváltképpen köszönettel tartozom Hársfalvi György Klubkönyvtár vezetőnek, aki nemcsak a néprajzi felvételeket és az archív fotók reprodukcióját készítette el, hanem a terepbejáráshoz autójával is segítségemre sietett.
Lábjegyzetek:
|
|
|