|
|
|
Talabér János 1825-ben Diáson (Gyenesdiás) született. Apja, Talabér János Diás hegységben az egykori vizimalom tulajdonosaként volt főmolnár1. E szép helyet, a vele tőszomszédos Balatont és édesanyja emlékét, később kedves költeményeivel örökítette meg a papköltő.
1835-től a keszthelyi premontreiek gimnáziumában tanult hat évig. 1840-től egy évet Pannonhalmán, a szent benedekiek rendjében tanult, majd Győrött flozófai tanulmányokat hallgatott a szerzet házában; a magyar nyelv és irodalomból tanára volt Czuczor Gergely. 1844-ben egy évet bölcseletet hallgatott Bakonybélben. 1845-46-ban ismét Pannonhalmán tanult teológiát. 1846-ban kilépett a rendből és a veszprémi egyházmegyében két iskolai év után 1848. június 17-én áldozópappá szentelték és Nágócsra (Somogy megye), majd 1850-ben pedig Veszprémbe rendelték segédlelkésznek. 1852-ben rendes tanárnak nevezték ki a bibliai tanszékre.
1860-ban Szentpéterre (ma Szentpéterúr) ment plébánosnak, 1861-ben szentbalázsi (Zalaszentbalázs) plébános lett. 1871-ben lemondott a lelkészségről, és Budapestre (akkor Pest-Buda) költözött, ahol irodalommal foglalkozott. Felváltva Budapesten és Nagykanizsán lakott. 1899. október 27. Nagykanizsán halt meg, ott temették el nagy részvét mellett.
Költeményeket írt a Honderűbe (1845 álnevek alatt is), az Őrangyalba (1848-52), a Katolikus Néplapba, a Családi lapokba (1852-57) és a Badacsonyi kereszt fölszentelése (Buda, 1857.) című munkába. További fő művei: Egyházi beszédek… (Pest, 1854 Talabér Györggyel).
Több vallási témájú munkája jelent meg hitoktatástan, hitelemzés, vallásflozófa, szertartástan tárgyakban, különböző kiadványokban. Szerkesztette Budapesten a Katholikus Lelkipásztor c. egyházi folyóiratot, majd a Jelenkor egyháztörténelmi közlönyt indította meg (mindkettőt Füssy Tamással), valamint szerkesztette a Papok Lapja c. hetilapot, amelyben a Katolikus Egyház érdekeit képviselte és a papság jogait védelmezte.
1848 után a helyi oktatás megszervezése talán a legnagyobb mértékben Gödörházy Antalhoz kötődik. Nevét az elsárgult jegyzőkönyvekben, jegyző aláírással találjuk. Az első ilyen dokumentum 1852-ből származik. Ezek az iratok különböző panaszos, illetve föld adásvételi ügyekkel foglalkoznak.
Hernád Tibor kutatásai szerint tanítással is foglalkozott. Ebben az időben még csak vándortanítók működéséről beszélhetünk.
Gödörházy Antal az 1848-as szabadságharc bukása után került a településre2. Lakóházát 1962-ben Hernád Tibor még viszonylagosan épségben találta, mára azonban elbontották (Iskola utca). Ebben a házban tanított, de a településen élő gyermekes családokat is felkereste, és foglalkozott a gyermekekkel. (A ház a Csokonai és Gödörházy út közötti területen állt a valamikori esperes területen.)
Tankönyv híján Vörös István keszthelyi tanítótól szerzett katekizmust, amelyből bibliai történeteket olvasott fel. A számolást rovásírással tanította. Ezért a „foglalkozásokra” bicskát és botot kellett vinni a tanulóknak, és a botra írták a feladványt.
A szobájában egy kis ládikó állt, asztal sarokpaddal és a fal mellett hosszában egy vastag gerenda volt kövekre helyezve. Ezen ültek a tanítványok.
Hernád Tibor szerint a község két különböző területén a téli estéken összegyűjtötte a gyermekeket és foglalkozott velük. Szalai Anna és Mária azt mesélték Hernád Tibornak, hogy szüleik elbeszélése szerint a Papp Tivadarék háza helyén álló présház falára volt felpingálva, hogy: „iskola ellős osztál”
Fodor Ferencné mesélte Hernád Tibornak, hogy édesapja elmondása szerint ő ágytul tanult. Számos olyan család volt a községben, ahol több gyermek született, de a nagy szegénység miatt csak két-három pár téli lábbelire futotta. Ezért a gyermekek a hideg téli napokon otthon maradtak. A tanító házhoz jött, letelepedett az ágy szélére, ahol a gyermekek az ágyban ülve tanultak, illetve fgyeltek tanítójukra.
Az „első” tanító emlékét az utókor tisztelettel megőrizte. Az iskola mellett utcát neveztek el róla. Nevét őrizte az iskola úttörőcsapata, később az iskola alapítványa.
Tiszteletére 1965-ben szobrot emeltek. A stilizált alkotást Kincses Mária szobrászművész készítette.
Kárpáti (eredeti nevén Vlaszák)3 János 1865. március 30-án született Cegléden. Apja eredetileg kárpitos, majd a zenei tanulmányai révén katonazenekar karmestere lett. Az apai örökségét egy birtokvásárlás során elveszítette, így a család 6 gyermekével szegénységben élt.
Elemi iskoláit Kecskeméten végezte, majd az 5. elemi után első évben a kecskeméti piaristáknál, majd a református főgimnáziumban folytatta tanulmányait. Itt zongorázni és hegedülni tanult, diákbandában volt muzsikus.
1880-81-ben Kiskunfélegyházán tanítóképzőbe járt, majd a további éveket már mint magántanuló végezte. 1881-től 15 és fél évesen segédtanító Zamárdiban, 17 évesen már tanító.
1884-től 1891-ig Balatonudvariban kántortanító, 1886-ban megnősült.4 A falu szőlőt telepített neki, amit a termőre fordulás után hamarosan az 1887-ben megjelent filoxéra elpusztított. A szőlőművelés jelentős jövedelmet jelentett, ennek kiesése miatt máshova próbálkozott elhelyezkedni.
Értesült a megüresedett gyenesdiási tanítói állásról5, ahova négyen is pályáztak6. A pályázatot megnyerte, 1891-től az egytanerős iskola7 kántortanítója lett.
Az itt töltött évek során több feladatot vállalt, részben tanítói megbízása, részben közösségi feladatként, részben egyéb jövedelmek megszerzése céljából. Keszthelyen 1893-tól 20 éven át úszómester, nyugdíjazásáig, ugyancsak 20 éven át feleségével közösen gyenesdiási postamester8 volt, Keszthelyen is kántorizált, gazdálkodott, szőlészeti vándortanítóként vidéki községekben oktatta a szőlőművelést, borfelügyelő is volt, gyékényszövő tanfolyamot szervezett, selyemhernyó tenyésztéssel próbálkozott, hogy a helyiek részére egyéb jövedelemről is gondoskodjon. Élharcosa volt a keszthelyi Zámor városrész rossz minőségű legelői lakó és üdülőteleppé történő felosztásának. Községi képviselő volt, tagja volt a Balatoni Szövetségnek, majd annak választmányának. Sokat tett azért, hogy Gyenesdiásnak a Keszthely-Tapolca szárnyvonalon legszebb vasúti váróterme legyen. Cikkeket írt a keszthelyi Balatonvidék és a Keszthelyi Hírlap c. újságokba.
Legnagyobb jelentőségű tette – a kántortanítói mellett – a Gyenesdiási Fürdőegylet és a balatoni fürdő létrehozása volt. A Festetics uradalomtól kért 13 m széles lejárót (területet) a Balatont körbevevő 320 m széles nádas átvágására, felkereste a gyenesdiási birtokkal rendelkező keszthelyieket, a módosabb keszthelyieket és 20 Koronás részes jegyeket jegyeztetett velük, majd ezek birtokában a helyieket, akiktől nem pénzt, hanem napszámot és fuvart kért a részes jegyekért. 60 fő „részvényessel” megkezdte a nádason átvezető sánc, móló, a móló végén félsziget és a 16 fürdőkabin építését. 1906 májusában megalakult a Fürdőegylet, 1906 júniusában pedig felavatták a fürdőt és Farkas Márton budapesti szőlőbirtokos és vendéglős beruházásában készült Tulipán vendéglőt. A fürdő létrehozásával népszerű üdülőhely és kirándulóhely lett Gyenesdiás, villák, nyaralók épültek, ehhez a helyiektől telkeket vásároltak, így megnőttek az ingatlanárak. Az ide látogató nyaralóvendégek igénybe vették a helyiek szolgáltatásait, megvásárolták az itt termelt árukat, terményeket. Gyenesdiáson kialakult egy „úri” nyaralóközönség, jellemzően köztisztviselőkből, katonatisztekből. A nyaralóközönség törzshelye az egyre bővített Tulipán vendéglő és fogadó, jelentős kulturális események színhelye lett.
60 éves korában, 1925-ben vonult nyugdíjba, 44 évi – ebből 34 évi gyenesdiási – szolgálat után. Tanítói pályát olyannak tekintette, amely „hasonlít a mezőhöz, melyen tipor ember és marha sereg, de nyomában virág kél”. Állására 30 pályázó jelentkezett.
1923 tavaszán kezdte meg – a mai Darnay utcában álló tornyos – háza építését, amelyet aratásra be is fejeztek. Kárpáti János gyakorlatias, szorgalmas, sportos ember volt. Sokszor közlekedett a befagyott Balatonon korcsolyával, hosszabb utakat tett meg csónakon, gyalog. Keszthelyre sokszor gyalog járt be. Jó borivó, társaságot kedvelő ember volt.
Takarékossága, ésszerű gazdálkodása jellemezte a közéletben és a magánéletben is.9 Hazája iránti szeretetét bizonyítja önéletírásában megfogalmazottak: „Birtokunkat, sem a gyenesdiásit, sem pedig a szepezdit soha, semmi körülmények között idegennek ne adjátok el, mert akié a föld, azé a Haza. Az ingó vagyon elfogyhat, de az ingatlan marad. Az egész szép Magyarországban szebb hely nincs, mint a mi birtokunk. számítani kell a család elszaporodására, sok évtizedek után, hogy ezekből a szép és értékes birtokokból a késő utódoknak, a déd és ükunokáknak is jusson.
…Utolsó utamon pedig a legjobb keszthelyi cigánybanda legalább tíz tagja zeneszóval kísérjen és pedig csak azt a dalt muzsikálva, hogy: „kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a tó szélén”
…Síremlék kövünk a felírásokkal együtt a következő, utolsó oldalon van illusztrálva, a szerint készíttessétek el az utolsó betűig. ISTEN ÁLDD MEG A MAGYART!!!”
Keszthelyen született 1887. március 25-én. Apja Darnay (Dornyay) István halászmester volt († 1889.IX.8.), de őt jóformán nem is ismerte. Édesanyja született Böröczy Eleonóra. Családjának elődei a diási templom melletti temetőben nyug- szanak, keszthelyi homokkőből faragott keresztek alatt.
Elemi iskoláit szülővárosában végezte 1892/93- 1895/96-ig. Édesanyja halála (†1896.III.11.) után teljesen árva lett. Tatán élő nagynénjeihez került, ők nevelték, és ott fejezte be 1896. júniusában elemi iskolai tanulmányait. A gimnázium I-IV. osztályát is itt végezte, majd mint magántanuló 1901-ben Vácon az V. osztályt, a VI-VIII. osztályokat, pedig ismét mint rendes tanuló, a kecskeméti kegyesrendi gimnáziumban, ahol 1905 júniusában érettségizett. Ezután belépett a piarista rendbe és ekkor, iratkozott be a budapesti Tudományegyetemre. 1910-ben pappá szentelték. A rend budapesti tanárképzőjében teológiát, földrajzot, és történelmet tanult (1906-09), majd történelem-földrajz szakos tanári (1910), geológiából bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1913).
Pályáját 1910-1912 között a rózsahegyi (ma Ružomberok, Szlovákia) és 1912-1918 között a veszprémi piarista gimnáziumban tanárként kezdte. Még 1912 augusztusában vállalta a Veszprém Megyei Múzeum kutatója (őre) tisztséget is. E minőségében többek között a Bakony hegységet is részletesen tanulmányozta és már megérlelődött benne a gondolat, hogy az eléggé ismeretlen, természetjárók által ritkán járt területről egy mindenki által könnyen érthető kézikönyvet, útikalauzt írjon. El is kezdte a hosszú éveken át tartó anyaggyűjtést.
1918-ban a magyaróvári gimnázium tanárává nevezték ki és egyben a Moson Megyei Múzeum vezetőjévé. Majd kilépett a piarista rendből és megnősült, két leánya született a házasságából. Budapestre került 1922-ben és az Állami Szőlészeti Intézet, majd az Állami Gombászati Állomás tudományos kutatójává választották. E minőségben gyarapította tudását, amelyet később oly nagyszerűen tudott felhasználni kitűnő könyvei, cikkei írásánál. 1923-ban a Salgótarjánban alapított magángimnázium tanárává választották meg, és ennél az intézetnél működött annak államosításáig, 1940 július 1-ig.
Még ebben az évben a belügyminiszter igazolta a „DARNAY”– családnév használatához való jogát. Amíg Salgótarjánban működött, a nyári szünetet mindig Gyenesdiáson a családi házukban töltötte.
A keszthelyi Balatoni Múzeum munkatársa1940-től, majd igazgatója (1941-48). Régi vágya teljesült ezzel; nemcsak visszakerült a szeretett Balatonja partjára, hanem ettől kezdve minden szabad percét, minden tevékenységét a nagy tó szolgálatába állította. Szenvedélyesen gyűjtötte az adatokat, ekkor kezdte el egyik nagy munkája, a Balaton-vidéki helységek irodalma, rövidebb nevén a Balatoni kódex adatainak gyűjtését. Összesen 221 helységről 2965 oldalon gyűjtötte, összeírta a rájuk vonatkozó irodalmat. Sajnos, ez az óriási anyag még eddig nem jelent meg, pedig mily nagy segítséget nyújthatna a Balaton-vidék kutatóinak!10
Igazgatói működése alatt, amint a bibliográfa mutatja, egyre-másra születtek különböző tanulmányai, cikkei, amelyekben gazdagon szórta szét számos újságban, kiadványban felfedezéseinek, tudása kincseinek leírását, gazdagítva vele elsősorban a Balaton kultúráját. A II. világháború igen megnehezítette a munkáját. Amikor kinevezték, örömmel kezdődött munkája. A Balatoni Múzeum megkapta megőrzésre a sümegi Darnay Kálmán által alapított híres és értékes gyűjteményt, amelyet az állam, Darnay Kálmántól megvásárolt. Ezt a gyűjteményt nagy gonddal sorolta be a múzeuma kincsei közé.
Amint közeledett a háború, úgy nehezedett az ő dolga is, amíg elérte életének egyik legnagyobb szerencsétlensége. Felszólították, hogy csomagolja be a múzeum kincseit, az értékes anyagot, mert azt Németországba szállítják megőrzésre. Az állandó zaklatásra nem tudott mást tenni, mint berakatta a ládákat a tehervagonokba, amelyek alig értek el Zalaegerszeg állomásra, amikor azokat bombatámadás érte. Éppen azok a teherkocsik mentek tönkre, amelyekben a Balatoni Múzeum anyaga feküdt. Azok váltak elsősorban a támadás áldozatává. Évekig nem tudott ennek hatása alól szabadulni, pedig nem ő volt a hibás, hanem a fasiszta erőszak.
Amikor szolgálati éveit betöltötte kérte a nyugdíjazását és 1948. július 1-jén megkezdte megérdemelt nyugalmát a keszthelyi kis lakásában. Nyugalma azonban ekkor sem volt zavartalan. A személyi önkény korszakában 1952-ben. márciusában megvonták a nyugdíját alaptalan vádak alapján. Védekezett és sikerült is elérni, hogy a jogtalanul megvont nyugdíjat visszakapja 1952 júliusában. A megélhetési gondjai azonban további munkára késztették, de hajtotta őt a lelkesedés és a munkakedv is. 1952-54 között a Magyar Állami Földtani Intézet térképező csoportjánál dolgozott talajtérképezésen. Az Ős-Zala folyó kutatása, valamint Devecser környékének talajtérképezése volt a feladata. Csiki László egyetemi tanár kérésére – aki a keszthelyi Agrártudományi Főiskola természetjáró csoportját is vezette – bekapcsolódott e csoport munkájába. Sok kirándulásra járt, oktatott, a tájak ismerete, a műemlékek, a földtan és a botanika terén ismeretanyagot adott át.
Keszthelyen felesége haláláig élt (†1960.04.14.), majd utána feladta keszthelyi lakását és Budapestre költözött ott élő asszonyleányához.11 Szakadatlanul dolgozott, járta a könyvtárakat, múzeumokat, az Országos Levéltárat. Vadász Elemér és Bulla Béla professzorok bíztatására megkísérelte a kandidátusi cím megszerzését. Sajnos, a Keszthelyi hegységben talált pattintott kőszerszámokról szóló dolgozatát nem fogadták el, a kandidátusi címet nem kapta meg. Nem hittek neki, pedig a véletlen azután fényesen igazolta őt. Alig egy esztendővel az elutasítás után felszínre került az azóta európai hírűvé vált sümegi kőszerszám műhely.
A bánat után öröm is érte. Nemcsak az, hogy egymás után jelentek meg útikalauzai, – bár azok nagyságban már nem érték el az elsőket – azonban a legnagyobbat, ami egy állampolgárt érhet, hogy díszpolgára lehet egy településnek, azt megkapta Tata városától, amelynek tanácsa 1964. május 30-án fényes ünnepség keretében nyújtotta át neki a tatai múzeum alapítása és a sok tatai kutatásának viszonzásul a díszpolgári oklevelet.
Sokat dolgozott a hévízi tó keletkezésének, és a különböző magasságokról a mai szintre történt leszállásának földtani magyarázatán. Az Ős-hévíz nyomait mindenütt megtalálta a Hévízhez közeli dolomithegyek, dombok hévforrás-lerakódásaiban és az általuk létrehozott formákban. Úttörő volt ebben is, akárcsak a Kárpátok földtani kutatásaiban! Valóban honismertető volt, a szó legszebb értelmében, kedves jelszava szerint: „honismerettel a honszeretethez!”
Élete utolsó szakaszában sok szeretet vette körül és több megtiszteltetés érte. Több mint 400 értekezés, cikk könyv életének termése. (Ebből 180-nál több foglalkozik a Balatonnal.) És egy befejezetlenül maradt nagy mű: Diás község monográfiája. Tata város megbecsülte őt. Egyeteme is aranydiplomával tüntette ki. Halála után a Veszprém megyei Idegenforgalmi Hivatal a Zádor-várban felépített kilátótornyot róla nevezte el. A Bakonyi Intéző Bizottság a Zircen létesített Bakonyi panteon falán elhelyezte arcképével ellátott emléktábláját és a salgótarjáni turistaház is az ő nevét viseli. Összesen hét vidéki múzeumnál működött, mint múzeumőr és három múzeumot is alapított, az ún. Lipót vármegyeit Rózsahegyen, a Tatait és a Salgótarjánit.
A keszthelyi Szent Miklós temetőben, családi sírboltjában helyezték örök nyugalomra. Ott búcsúztak tőle mindazok, akik tisztelték és szerették: tanítvány, tudományos munkatárs, turistatárs és Salgótarján város, mely népes küldöttséggel jelent meg a végtisztességen. A Balaton szerelmes tudósa ott pihen a nagy tó partján.
Nagytarcsán született, Aszódon járt evangélikus gimnáziumba, Sopronban végzett evangélikus teológiát. Lelkészi pályája 1944-ben kezdődött. 1946-ig segédlelkész Fóton és Budapesten. 1946-tól 1955-ig lelkipásztor Eleken és Tályán. 1955 és 1975 között a Gyenesdiási Evangélikus Szeretetotthon igazgató lelkésze. 1975-től 1992-ig a veszprémi evangélikus gyülekezet lelkipásztora. 1992-től nyugdíjas lelkész.
Húsz éven át dolgozott Gyenesdiáson, ebből 16 évig tanácstag, élete nem csak a Kapernaummal, de Gyenesdiással is összeforrt. Jelentős szerepe volt a falu villamosításában, a 8 osztályos általános iskola megteremtésében, néprajzi gyűjtemény létrehozásában – az egykori malom épüle- tében – , a településtörténet kutatásában. Feldolgozta a gyenesdiási fürdők történetét, mely könyv alakban 1995-ben jelent meg. Életem regénye c. könyvében (2001) sokat foglalkozik a gyenesdiási évekkel. A Kapernaum története c. könyve is sok helytörténeti adattal szolgál. Több kiadatlan, kéziratban meglévő munkája foglalkozik Gyenesdiás történetével (Gyenesdiás monográfája, a Vasút története, stb.)
1975-ben – a gyenesi munkában megfáradva – kért újra gyülekezeti szolgálatot. Így lett a Veszprémi Evangélikus Egyházközség lelkésze 1992-ig. Veszprémi évei alatt fnn evangélikus kapcsolatot épített ki. Nyugdíjas évei alatt is aktív, könyvei, cikkei jelentek meg, előadásokat tartott.
Kedvessége, humora miatt nemcsak az otthon lakói dolgozói, és vendégei szerették, ismerte őt szinte egész Keszthely, és tisztelte őt Gyenesdiás népe. Gyenesdiás díszpolgárává választották 1999-ben.
Több mint másfélszáz cikke jelent meg egyházi és világi folyóiratokban. Feldolgozta a soproni teológus regös cserkészet, a veszprémi evangélikus gyülekezet történetét. Igen sok teológiai és néprajzi előadást tartott laikus és szakmai körben az aktív szolgálat és a nyugdíjas évek idején is.
Főbb munkái:
Kapernaum 60 éves (Evangélikus Sajtóosztály Bp. 1993 – társszerző)
A gyenesdiási fürdők története (Gyenesdiás Nagyközség Önkormányzata 1995.)
Magyar karácsony, magyar húsvét, magyar pünkösd. Istenes magyar népmesék és Krisztus-legendák. (Veszprém, 1999. – Finnül is megjelent.)
Életem regénye (Eötvös Károly Megyei Könyvtár, Veszprém, 2001.)
Budapesten érettségizett 1937-ben, Sopronban evangélikus teológusi képesítést szerzett, a Pázmány Péter Tudományegyetemen görög-latin és pszichológiai tanulmányokat folytatott. 1944-től Budapesten káptalani szolgálatot látott el, 1946-tól a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, 1948-tól általános iskolában tanított. 1954-től szabadfoglalkozású íróként működött.
Első verseskötete 1944-ben jelent meg (Prometheus), azt további közel 20 önálló kötet követte; versek, műfordítások, tanulmányok, visszaemlékezések. Igen jelentősek óind eposz (szanszkrít nyelvből) és görög drámák fordításai. Utolsó kötetét – összegyűjtött verseit – 2004-ben, 85. születésnapjára adták ki.
Tevékenységét 1973-ban József Attila-díjjal, 1979-ben A Munka Érdemrend ezüst fokozatával, 1986-ban Déry Tibor-jutalommal, 1994-ban A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, 1995-ben Literatúra Díjjal ismerték el.
Jánosy István gyermekkora óta nyarai kisebb-nagyobb részét „Gyenesen” töltötte. Eleinte szülei a helyiektől béreltek szobát, később az év nagyobb részét a Kapernaummal szemben maga építette házában töltötte. Jánosy István 16-17 éves korában Gyenesről indul a kerékpárral, bejárta a Dunántúl nagy részét, népdalokat gyűjtött. Útközben egyszerű falusi emberektől kért és kapott szállást pajtákban, istállókban.
Feleségével, minden évben tavasztól késő őszig Gyenesdiáson tartózkodtak. Egyik méltatója – Hafenscher Károly – szerint „Jánosy István Margitszigete a Balaton melletti Gyenesdiás volt.”
Tüskés Tibor, Jánosy Istvánt így jellemezte:
„Aligha véletlen, hogy ez az európai műveltségű, városi ember, ez a görög-latin kultúrában járatos tanár, ez a pszichológiával és flozófával foglalkozó, a képzőművészethez és a zenéhez értő költő az esztendő nagy részét az ország legmediterránabb táján, a Balaton mellett, annak délnyugati csücskében, Keszthely mellett, Gyenesdiáson tölti. Itt, a „kócos kertben” találja meg azt a nyugalmat és harmóniát, azt a derűt és szépséget, amit ez a kor, a zajló világ, az „aranyrudak és ágyúk” uralma nem tud megadni az embernek.”
Jánosy István is több versében kifejezi ragaszkodását:
„Mi húz e tájhoz? Ha egy lélekvándorlásban
Ezerszer kéne újjászületnem:
Ezerszer is csak a Balatont lássam,
S ott éljem újra, újra életem!”
(Dunántúl, részlet)
Jánosy István hamvait itt a gyenesi ház falában – kívánsága szerint – helyezték el.
Eszes László 1913-ban Keszthelyen született. Édesapja, Eszes Mihály ismert kereskedő volt a két világháború között.
Középiskolai tanulmányait a keszthelyi Premont- rei Főgimnáziumban végezte, a Pécsi Egyetem Bölcsészettudomány karán szerzett diplomát, utána a keszthelyi Premontrei Gimnáziumban világi tanárként francia nyelvet és irodalmat tanított. Később kereskedelmi tanulmányokat is folytatott Budapesten.
A II. világháborúban főhadnagyi rangban szolgált, több mint egy évet töltött francia hadifogságban. Hazatérése után rövid ideig édesapja nagykereskedésében dolgozott.
A vállalkozás államosítása után a Balatoni Nádgazdasági Vállalatnál dolgozott vezető közgazdászként, innen ment nyugdíjba 1973-ban.
1945-től, a gyenesdiási Madách utcában lévő „Eszes villában” élt szüleivel. Édesapja halála után (1966) ő kezelte a házhoz tartozó egyszemélyes szőlőt, büszke volt az itt termett minőségi balatoni borára. Itt halt meg 73 éves korában.
A keszthelyi értelmiségi kör jól ismert és szeretett személyisége volt. Fiatal korában aktív természetjáró, barátaival együtt éveken keresztül ők újították fel és festették a Balaton-felvidék turistajelzéseit. Bejárta Európa fontosabb kultúrtörténeti emlékeit. Szenvedélyes és nagyon jó fényképész volt, a két világháború közötti korszaktól haláláig fényképezte környezetét és a Balatont. Több idegenforgalmi könyvet az ő fényképeivel adtak ki a hatvanas és a hetvenes években.
A hatvanas évek elejétől kezdett el rendkívül komolyan és mélyrehatóan foglalkozni Keszthely és környékének helytörténetével. Évtizedeken keresztül végzett szívós adatgyűjtést és kutatómunkát budapesti és vidéki levéltárakban.
Több publikációja jelent meg; „A keszthelyi céhek története” tanulmányával a Veszprémi Akadémiai Bizottság díját nyerte el, „A keszthelyi posta története” c. művét a Magyar Posta Kossa István első díjjal jutalmazta. „A keszthelyi kőfaragóműhely emlékei a Balaton-vidéken (1750 – 1850)” (Műemlékvédelem, 1980/2) munkájával a Kugler és Zitterbart kőfaragóműhelyek történetét dolgozta fel, összegyűjtve és lefényképezve a még megtalálható kőkereszteket és szobrokat. A „Keszthely mezőváros és végvár. Adalékok a település történetéhez” c. műve (1984) hatalmas értékű forrásanyagot tartalmaz a kutatók számára. A „Feledésbe ment utcanevek Keszthelyen” c. kötete volt az utolsó, életében megjelent munkája (1985), „Gersei Pethő László, Keszthely sorsának alakítója” című dolgozatának a kiadását már nem érte meg. Ebben a tanulmányban az ismert keszthelyi földesúrnak és várkapitánynak állított emléket.
Ezek mellett számtalan kisebb publikációja jelent meg szaklapokban (Építés-építészettudomány, Műemlékvédelem, Posta) és az Élet és Tudományban.
1979-ben a Magyar Rádió által szervezett „Táj változó fényben” rádiós műveltségi sorozaton résztvevő keszthelyi csapat egyik tagja volt, komoly szerepe volt abban, hogy Keszthely nyerte el a vetélkedő 2 millió forintos fődíját.
Ózdon érettségizett, majd a Debreceni Orvostudományi Egyetemen 1968-ban szerzett orvosi diplomát. Egy évig a debreceni gyermekklinikán dolgozott, majd 8 évig körzeti orvos volt Tiszakarádon, 1977-től 1980-ig gyermekorvos Nyíregyházán. 1980-tól Gyenesdiáson és egy keszthelyi körzetben körzeti-, majd az új TB fnanszírozás bevezetésével háziorvos.
1980 óta gyógyította a gyenesdiásiakat, mint körzeti orvos, majd háziorvos, egészen 1998 augusztusában bekövetkezett haláláig. Igen jelentős sikereket ért el különböző betegségmegelőzési programokban. Tevé- kenysége során a háziorvosi rendelő az ország egyik legkorszerűbb rendelőjévé vált.
Betegei sorsa szívügye volt, különleges emberi kapcsolatai jóval meghaladták az orvos-beteg viszonyt. A lakosság egészségének megőrzéséről, betegek gyógyításának tapasztalatairól tudományos igényességgel számolt be számos orvosi, egészségügyi konferencián Több publikációja jelent meg, és halhatatlanná tette őt még „Gyenesdiás egészségügyi és szociográfai térképe” című műve is.
Több orvosi szakmai szervezetnek volt tagja, szakmai konferenciákon tartott előadásaival, publikációival vonta magára a fgyelmet. Halála után 2000-ben a Magyar Hipertónia Társaság – a magas vérnyomás megelőzése és gyógyítása terén kifejtett munkássága elismerésére – „Marosvári Miklós Emlékérmet” alapított.
Váratlan halála után 1999-ben Gyenesdiás Nagyközség Díszpolgára címet kapta.
Zalay László 1901-ben Keszthelyen született, szegény családban, apja cipész volt. Ugyanott tett érettségit, majd több szemesztert végzett az orvosi, majd a jogi egyetemen. A gazdasági válság miatt 1922-ben abbahagyta tanulmányait és Budapesten bankban helyezkedett el, aztán Keszthelyen és Raposkán jegyzőgyakornok. 20 hónapos közigazgatási tanfolyam elvégzése után, 1933 májusában választották meg körjegyzővé Gyenesdiáson.
1945 után néhány évig fzikai munkás (favágó), majd 1948-ban magánügyvédnél helyezkedett el Keszthelyen. Képesített könyvelői tanfolyam után 1950-től a keszthelyi Cipész KTSZ főkönyvelője lett, 1963-64-ben a Vasipari KTSZ főkönyvelője, innen ment nyugdíjba.
Apja Alsólendván kántortanító volt, ő a csáktornyai tanítóképző intézet elvégzése után 1919-től 1921-ig Kerkaszentmiklóson tanító, majd 1921-től 1925-ig Bezeréden kántortanító.1925-ben, Kárpáti János nyugdíjbavonulásától haláláig gyenesdiási iskolaigazgató, kántortanító. Kitűnő karvezető. Az I. világháborúban olasz hadszíntéren hadnagyként harcolt, hősiességéért kitüntették.
1945. március 31-én az orosz katonák elől nőket bújtatott, védelmükre kelt, ám a nekivadult katonák a dulakodás során lelőtték.
Paulini Béla Kodály Zoltánnal (GyDA)
A század elején mint karikaturista dolgozott több hazai és külföldi élclapnál és A Nap c. napilapnál. Mesekönyveit – amelyekkel megteremtette a modern műmesét – saját maga illusztrálta. Harsányi Zsolttal közösen írt Háry János (1926) c. meséjét Kodály Zoltán zenésítette meg. Megalapítója, szervezője és rendezője volt az Országos Magyar Bokréta Szövetség (Gyöngyös Bokréta) nevű, a “népi” hagyományok újjáélesztésére és színpadi bemutatására alakult mozgalomnak (1931). Népies táncjátékokat is írt. Első felesége a gyenesdiási Bakó Anna volt. Gyermekük megszületése után röviddel elváltak.
Főbb művei: Emlékirataim (Bp., 1914); A madárkocsi (mesék, Bp., 1938): A 10 esztendős Gyöngyösbokréta (Bp., 1940).
Jómódú családban született, apja Keszthelyen kocsigyártó volt. A keszthelyi premontrei gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten Képzőművészeti főiskolát végzett 1905-ben. A fasori evangélikus gimnázium tanára (rajz, geometria), majd igazgatóhelyettese lett.
Mint festőművész számos kiállítása volt, többek közt a budapesti Műcsarnokban és a keszthelyi Balatoni Múzeumban. Több evangélikus templomban (köztük a keszthelyiben) található oltárképe. A két háború között a Festetics-család megbízásából számos képet festett a kastélyról és környezetéről. Egyik jelentős képe a „Rafay püspök beavatása” c. festménye, melyen a fasori evangélikus gimnázium tanárait portrészerűen örökítette meg.
A II. világháború után nyugdíját megvonták, később kegydíjban részesült. Az alsógyenesi fürdő emblematikus alakja, gondnoka volt. Ő készítette a strandon a ma már nem látható napórát is.
Claudio Macor – Gyenesdiás Nagyközségért cím birtokosa (Großsteinbach iskolaigazgatója) Claudio Macor 1951. január 18-án született Feldbach-ban (Ausztria). Teológiát és pedagógiát végzett Grazban. 1987-től a Großsteinbach-i Általános Iskola igazgatója.A ’80-as évek eleje óta jár családjával Gyenesdiásra.
1990-ben került kapcsolatba a gyenesdiási Általános Iskolával. E kapcsolat hamar elmélyült a großsteinhbachi és gyenesdiási Általános Iskola között. Fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy kellő mennyiségű anyagi támogatást gyűjtsön össze Ausztriában a magyar tanulók évenkénti egy hetes ausztriai kirándulására, melyet osztrák évfolyamtársaikkal együtt tettek meg tíz éven át. Ez alatt az egy hét alatt a magyar gyerekek megismerhették Ausztria legszebb tájait. 1999-ben a két iskola közti barátság ápolásáért, a gyenesdiási gyerekek ausztriai útjainak megszervezéséért Gyenesdiás Önkormányzata Claudio Macort a „Gyenesdiás Nagyközségért” kitüntetéssel jutalmazta.
2002-ben az osztrák köztársasági elnök – munkája elismeréseként – főtanácsosi címet adományozott részére. 2003-ban egészségügyi okok miatt nyugállományba vonult. Ettõl kezdve sajnos az iskolák közötti partneri kapcsolat is megszakadt, jelezve ez a tény, hogy ő volt a motorja a gyenesdiási tanulók ausztriai vendégül hívásának. A közös Európa gondolatát ő már a ’70-es évek óta hangoztatja, ennek a gondolatnak aktív megvalósítója is volt, amennyiben hosszú évtizedeken át dolgozott a népek közötti barátság elmélyítésén, a határok nélküli Európa létrehozásán. Tanárként ezt főleg a fiatalok segítésével, nevelésével képzelte el.
2006-ban váratlanul és tragikus körülmények között elhunyt felesége, Brigitta. Ettől kezdve gyenesdiási látogatásai ritkábbá váltak, de emlékeiben a szeretett magyar Balaton-parti település Gyenesdiás kitörölhetetlenül ott maradt.
Az eredményes közösségi munka kiváló példáját nyújtotta és nyújtja az 1992 végén 1993 elején megalakult gyenesdiási Horgászegyesület szervezésében, működtetésében, korábban pedig a helyi sport szervezésében.
Nemcsak irányításával, de állandó közreműködésével sikerült egy bázist – horgásztanya, kikötő – létrehozni és működtetni, amely összetartója is egy több mint 150 tagot számláló civil szervezetnek. Ez a horgásztanya nem csak egyesületi célokat szolgál, hanem nyitott a település lakossága, vendégei felé is. Az egyesület, közösség, község érdekében fáradságot, időt és sokszor saját pénzét sem kímélve dolgozott, szervezte és irányította a társadalmi munkát, támogatókat és segítőket szervezett. Eredményes munkáját bizonyítja a Balaton-parti horgásztanya és az azt élvező, használó közösség.
Gyenesdiás Nagyközségért Díj átadása az iskolaudvaron (2006, HGy)
Dr. Bertók Sándor 1945-ben született Alsópáhokon, 1968-ban az egri Tanárképző Főiskola matematika- kémia szakán szerzett általános iskolai tanári diplomát. Ez évtől a gyenesdiási Általános Iskola tanára. Szaktanári, osztályfőnöki, igazgatóhelyettesi munka után 1975-től az iskola igazgatója. Szakmai képzések után 1983-ban az ELTE TTK elvégzésével pedagógiai egyetemi diplomát, majd 1987-ben az ELTE BTK-n doktori címet szerzett. További képzésekkel is megalapozta pedagógiai tudományos munkásságát; a régió 25 intézményével működő Comenius fórumot vezetett, az általános iskolák kémia tankönyvcsaládjának lektori munkáiban vett részt, az Országos Közoktatási Intézet szakértőjeként, szakmai dolgozatok elkészítésében, kutatómunkában dolgozott.
Közreműködésével az általános iskola 2001-től alapfokú művészeti iskolává alakult, ahol a kötelező alapképzés mellett a tanulók művészeti oktatásban is részesülnek. Az iskola kiváló működését Zala Megye Közgyűlése 2003-ban „Pedagógiai Nívódíjjal” jutalmazta.
2006-ban, nyugdíjba vonulásakor Gyenesdiás Nagyközség Önkormányzata Képviselő-testülete határozatával adományozott „GYENESDIÁS NAGYKÖZSÉGÉÉRT” kitüntetést, valamint „CÍMZETES IGAZGATÓI ” kinevezést kapta.
1999. december 11-én került sor – a rendszerváltást követően első alkalommal – az önkormányzati kitüntetések átadására.
A képen az első sorban a kitüntetettek: balról Hernád Tibor Gyenesdiás Díszpolgára, evangélikus lelkész, a Kapernaum egykori vezetője és felesége, Dr. Marosvári Miklós háziorvos Gyenesdiás – poszthumusz – Díszpolgárának özvegye, hóbár János Gyenesdiás Nagyközségért kitüntetés birtokosa és felesége, Claudio Macor Gyenesdiás Nagyközségért kitüntetés birtokosa és felesége. A díszpolgári cím birtokosainak életútját az utolsó fejezet tartalmazza. Hóbár János kitüntetését a közösségi munkájáért kapta, különösen a horgásztanya építés során kifejtett tevékenységéért. Claudio Macor az ausztriai a großsteinbachi Általános Iskola igazgatója, saját tanulói és a gyenesdiási általános iskolás gyerekek évenkénti egy hetes ausztriai kirándulása megszervezéséért és anyagi fedezete megteremtéséért, a két iskola közti barátság ápolásáért kapta kitüntetést.
2006. június 17-én, a tanévzáró ünnepségen – nyugdíjba vonulása alkalmával – Dr. Bertók Sándor, általános iskola igazgató, közel négy évtizedes szakmai, pedagógiai, iskolavezetői, tudományos, valamint közéleti – önkormányzati képviselői, sportkörvezetői munkájáért kapta meg a kitüntetést.
- Bertók S. 1986: A gyermekek alsófokú iskoláztatása Keszthely vonzáskörzetében 1850-1945, Bölcsészdoktori disszertáció
- Bodor A. – Gazda I. 1984: Magyarország honismereti irodalma. 1527-1944. Budapest
- Gál L. 1997: A táji és települési környezet növénytani értékelése Gyenesdiás közigazgatási területén – 10. számú melléklet Darnay-Dornyai Béla hagyatéka (Diás helytörténetéhez és botanikájához) Diplomadolgozat
- Gödörházy A. feljegyései (1852-1862). Eredeti jegyzőkönyv
- Hadnagy K. 2007: A Balaton tudományos, művészeti és közéleti arcképcsarnoka. Magyar Tudományos Akadémia Balatoni Limnológiai Kutatóintézete kiadása; Tihany
- Hernád T. feljegyzései. (Publikálatlan dokumentumok, kéziratok)
- Károly K. 1995: A vonyarcvashegyi iskola története 1870-1995. Keszthely
- Margittay R. 1943: Balaton. (Tájak – emberek) Budapest
- Páli L. 2004: A hegyközség története Gyenesdiáson – 350 éves a diási hegyközség – 1653-2003. Keszthely
- Pfeifer J. 1987: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630-1950). München
- Schandl P. 2001: Történelem, emberi sorsok, sírhantok. Szentpéterúr II. Zalaegerszeg
- Szerelmey M. 1999: Balaton – album. Budapest (Reprint)
- Sziklay J. 1904: A Balaton bibliográfája. Budapest
- Sziklay J. 1935: Zala vármegye ismertetője. Sopron
- Szinnyei J. 1909: Magyar írók élete és munkái XIII. k. 1254-55. Budapest
- Révai Nagy Lexikon 17. kötet p. 815.
E fejezetben és a kötet más fejezeteiben szereplő gyenesdiási archív (GyDA) fotókért köszönetet mondunk a képeket rendelkezésünkre bocsátó személyeknek:
Bujtor Bálint, Denke Józsefné †, Fésüs Zoltánné, if.Fliszár Jenő, Fliszár Jenőné, Gál Lajos, Góth Imre, Gyutai Imréné, Hantal Ágnes, Havasi Bálint, Hernád Tibor †, Hóbár Jánosné, Jánosy István †, Károly Kálmán, Kovács Lászlóné, Kránicz Jánosné, Lakits Ferencné, Menyhárt Attila, Müller Róbert, Nagyné Lendvay Györgyi, Nagyné Porkoláb Éva, Őri Ilona, Papp Antal, Salamon Ferencné, Somogyi Jánosné, Szabó Sarolta, Szalóky Jenő, Szeglet Péter, Tánczos Lászlóné, Toldy Ildikó, Tüttő Attila, Tüttő Jánosné, Varga Józsefné, Ventzelyné Papp Gyöngyi, Vértesaljai János, Zalay Klára
Tisztelt Olvasó!
Az elmúlt évszázadok emlékeit kutatva láttuk, mennyire igaza van a bölcsnek. Hol is van a néhány évtizeddel ezelőtti hegyközség, ahol apáink, nagyapáink gyermekkoruk gondtalan világát élték, az utca pora, az egykori szekérutak, falusias parasztporták bája; az akácok, a hársak illatos virágaikkal, a mandulák és szilvák gyönyörű menyasszonykoszorúikkal, a tölgyerdők méltóságos vonulataikkal. Tovatűnt a messzire hallatszó harangszó, az éjszakák sötétjében világító lámpácskák halvány gyertyafénye is. Múltba vesztek a zsúpos házak, pajták, szalmakazlak, a reggel kihajtott állatcsordák, az igazi Keszthely környéki vásárok tarka, varázslatos hangulatai.
A ’80-as években még a hazatérő marhacsordákra emlékezhetnek a felgyenesi fatalabb generáció tagjai is, mára azonban a hagyományos gazdálkodási formák szinte mind eltűntek a településről. Mára igazi nagyközséggé vált a falu. A Balaton mellett a második, Zala megyében pedig a legnagyobb községgé nőtte ki magát. Büszkék lehetnek a gyenesdiásiak arra az óriási változásra, melyek a turizmus, az idegenforgalom teremtett meg a hosszú évtizedek alatt.
Gyenesdiás, láthattuk pár évtizeddel ezelőtt, valóban markáns agrárvonásokkal rendelkező település volt, ami mára kertvárosiassá változott. A kertvárosi léthez a nyugalom, a természetközeliség és a biztonság tartozik, amit a nagyközség vezetésének nemcsak megteremtenie, de fenntartania i,s hosszú távon biztosítania kell.
Gyenesdiás nagy kérdése, hogy miként tudja a jövőben megőrizni önálló arculatát, s ebben az önálló arculatban melyek a meghatározó elemek, s melyek a tágabb térségi együttműködés területei. Fontos feladata a településnek az identitás megőrzése, az élhető családias lakójelleg, a zöldövezetek megtartása. A közösségek formálása, a fiatalok megtartása, az egészséges életre nevelés, az a létbiztonságot is egyre inkább nyújtó szociális háló kiterjesztése. Közép és hosszú távon cél a stratégiai területek, a vagyon megtartása, céltudatos, hosszú távú gondolkodás az intézményfejlesztésekben. Ma 2007-ben a térségben Gyenesdiásnak igen nagy szerepe van, hiszen Keszthely, Hévíz után a harmadik legnépesebb nyugat-balatoni település, és igen meghatározó lesz a súlya az integrációk időszakában is.
Nagyközségünk olyan település, ahol együtt élnek a tősgyökeres gyenesiek és diásiak, a nemrég beköltözött magyarok, külföldiek (jobbára német ajkú családok) és a nyugdíjasok. Napjainkban az együttélés konfiktusmentes, s együttesen alkotunk és teremtünk – a történelmi hagyományok felelevenítésével – közösségeket, barátságokat és optimizmussal tekintünk a jövőbe.
Gyenesdiás sok mindenben az élen jár – modell értékű – közösségfejlesztői és együttműködésen alapuló elképzeléseivel a turizmus, a környezetvédelem és a településfejlesztés terén, hiszen nagyon sok településen a „fejlődés”, mely főleg az ezredforduló táján gyorsult fel, néha egészen szélsőséges állapotokat teremt.
A jövő a fenntartható fejlődés, a kisebb és nagyobb településeken egyaránt, a stratégiai területek megtartása és a vagyon megsokszorozása mellett. Az emberiség történelme, melyet egy-egy település helytörténete is igazol, évszázadok óta az alkalmazkodásról szól. Az emberiségnek, de a kisebb-nagyobb közösségeknek is ez az egyetlen túlélési esélye. Nem szabad a történelmünk ellenében és a természet rovására teret nyernünk, hanem annak megértése mellett, működési rendjéhez igazodva fenntartani létünket.
Darnay Dornyai Béla szavai: „Honismerettel a hazaszeretethez” – adják mindennapi tudásunk, racionális gondolkodásunk alapjait életünk, cselekedeteink során.
Köszönöm Önnek, hogy időt fordított Gyenesdiás történetének megismerésére.
Darnay Dornyai Béla születésének 120. esztendejében készült Monográfa megírásához meghatározó volt a nagy balatoni honismertető hatalmas gyűjteménye, évtizedes kutatómunkája. A kötet szerzői sok esetben az utolsó pillanatban találtak rá olyan iratokra, fotókra vagy személyekre, melyek végérvényesen elvesztek volna.
Legyen ez a kötet az elődeink iránti tisztelet és büszkeség könyve: mindez itt született Gyenesdiáson! Jelentsen ez a könyv további iránymutatást az utókor számára a következő 100 évre!
Darnay Dornyai Béla Honismereti Kör
Gyenesdiás közel 3500 lakosú település Keszthely mellett, a Balaton partján, 1850 hektár területen fekszik.
Az egykori hegyközség, a múltból fakadóan szórt településszerkezetű. Az itt lakók nagy része az idegenforgalomban érdekelt, jövedelmük egy részét, vagy jelentős részét ehhez az ágazathoz kapcsolódó tevékenységből szerzik (szobakiadás, kereskedelmi-vendéglátóipari szolgáltatások, a turizmus infrastruktúra kiépítése). Jelentősebb munkaadók még a keszthelyi élelmiszerüzemek és kereskedelmi és szolgáltató egységek. Az önkormányzat, illetve intézményei közel 100 főt foglalkoztatnak. A valamikori mezőgazdasági tevékenység ma már nem jelentős, az egykor jellemző szőlészettel és borászattal csak néhány család foglalkozik.
A település múltja
A község területén már az újkőkorszakban (Kr. e. 5500) is éltek emberek, de a római kortól egyre több régészeti emlék bizonyítja gazdag múltját. A közeli Fenékpusztához kapcsolódóan népes kolónia élt itt. Számos népcsoport érintette a település területét a népvándorlás korában, közülük legjelentősebb régészeti lelet egy 301 sírt tartalmazó 1400 éves avar temető. A temetőt 630 táján nyitották meg, amikor a környéken élő keresztény népességet egy polgárháborút követően az avarok katonai felügyelet alá helyezték. A tágabb környék katonai vezetője és családja szálláshelye Gyenesdiás volt.
Gyenesdiás területén három község volt, amelyek közül legkorábbi az Árpád-kori Falud. Szent Erzsébet-templomát 1333-ban említik először, de ásatások révén megállapították, hogy a 11. századtól lakták e települést. A falu 1408-tól Rezi várának tartozéka, 1427-ben kerül a Gersei Pethő család birtokába. A falut a török korban, 1548-ban felégették, de a 17. századig még lakott volt. 1686-tól már folyamatosan puszta, szántóit, legelőit dézsma, ill. bér fejében a szomszédok használták. 1739-ben Festetics Kristóf megvásárolta, 1785-ben szántóból, szőlőből, legelőből, rétből és erdőből állt. Templomának romjait a gyenesiek a 19. században elbontották (hogy maguknak templomot építsenek).
Gyenest – amely a mai község nyugati része – 1696-ban említik, mint Falud szőlőhegyét. Neve a Dénes személynévből származik, egy 1766-ból származó pecsét már a Gyenes nevet tartalmazza. A hegyben lakók 1826-ban építették templomukat, klasszicista stílusban, Festetics László támogatásával, melyet Szent Ilonának szenteltek, a hűbérúr leánya védőszentje tiszteletére.1828-ban 55 házas zsellérjét írták össze, ekkora már Gyenes hegyközség véglegesen kialakult.
Diás – a mai község kelet felé eső része – nevét valószínűleg az itt honos dióról kapta. 1341-ben említik először, mint a Lőrinte nemzetség birtokát, amely ekkorra már benépesedett. A 18. század közepéig több család birtokolja, amíg a Festetics családé lett vétel útján. 1828-ban 27 házas zsellér lakosát írták össze.
Gyenes és Diás 1840-ben egyesült önálló községgé. Az első népszámláláskor, 1869-ben már 948 lakosa volt, fejlődése a század végéig igen lassú volt, csak 1890-től lett gyorsabb a lakosság számának növekedése, aminek egyik oka volt a floxérajárvány (1889), amely után a kipusztult szőlőültetvényeket, présházakat, pincéket letelepedők megvásárolták, konyhát, szobát toldottak hozzá.
A községben 1871-től iskola is működött az egykori 1763-ban épült dézsmaház, majd kocsma (ma óvoda) épületében. Gyenesdiás szegény település volt, a mezőgazdaságból csak szerény megélhetést lehetett biztosítani. A 20. század elején alakult két fürdőegyesület révén kezdett a település idegenforgalmi szerepe is kialakulni, ekkor a faluban nyaraló, többnyire villaépületet építő családok igényei meghatározóak voltak.
Számottevő változás következett be a település életében az 1960-as években, amikor megnőtt az érdeklődés a balatoni nyaralás iránt, az addig nem túl értékes mezőgazdasági területeket nyaraló és lakótelkeknek parcellázták fel, a helyi családok a telekeladások bevételeiből nagyobb jómódra tehettek szert.
Az itt lakók fele beköltöző, sokan közülük csak aludni járnak haza, munkájuk, közéleti és jórészt magánéleti kapcsolataik is leginkább Keszthelyhez kötik. Számottevő menedzser, értelmiségi réteg, valamint közel 400 külföldi állampolgár, (tartózkodási engedéllyel) lakik a településen.
A rendszerváltáskor (1990) létrejött önkormányzat nagy hangsúlyt helyezett a helyben megalakuló közösségekre. Minden formalizált és nem formalizált civil szervezet közérdeket szolgáló tevékenysége számíthatott az önkormányzat támogatására. Egyesületek, alapítványok alakultak (horgász, vitorlás, fürdő-üdülőhelyi, természetbarát, rendezvényszervező, iskolai, óvodai, egészségügyi, kulturális, honismereti) amatőrművészeti közösségek, baráti társaságok.
Jelentős közösség volt és most is az a majdnem tisztán katolikus település. Néhány hívő és tettrekész családnak, a helyi művelődési intézménynek, plébánosnak, pedagógusoknak, hitoktatóknak köszönhetően a népi vallásosságnak megfelelő, egyházi ünnepkörhöz kötődő hagyományok kezdenek újjáéledni. Némelyek köré közösségi rendezvényt szerveznek a településen – húshagyókeddi fánk parti, Márton-nap, betlehemi játék, betlehemezés. A település kulturális-idegenforgalmi programkínálatában az önkormányzat művelődési intézménye mellett a civil szervezetek is jelentős részt vállalnak.
1990 után Gyenesdiás – a korábban végrehajtott infrastrukturális fejlesztések adta lehetőségekkel élve – Magyarország egyik legfejlettebb településévé vált. Nemcsak „visszakerült a térképre”, de a falusias jelleget erősítő, a helyi erőforrások mobilizálására, a közösségszervezésre épülő helyi társadalom- és gazdaságpolitika sikerei, a „gyenesdiási példa” megismerésére és átvételére sarkallják nem kevés magyarországi falu és kisváros polgárát, vezetését.
Die Gemeinde von Gyenesdiás bei Keszthely hat beinahe 3500 Einwohner, sie liegt am Balatonufer und umfasst 1850 Hektare.
Die ehemalige Weinberggemeinde ist wegen ihrer Vergangenheit eine aufgelockerte Siedlung. Die Mehrheit der hiesigen Einwohner ist am Fremdenverkehr interessiert, einen Teil, oder einen bedeutenden Teil ihres Einkommens erhalten sie von der mit diesem Wirtschaftszweig verbindlichen Tätigkeit (Zimmervermietung, Dienstleistungen für Handel und Gaststättengewerbe, der Ausbau der Infrastruktur des Tourismus). Bedeutendere Arbeitgeber sind noch die Lebensmittelbetriebe und die Handels- und Gastronomie-Einheiten von Keszthely. Die Gemeinde, bzw. ihre Institute beschäftigen ca. 100 Menschen. Die frühere landwirtschaftliche Tätigkeit spielt heutzutage eine immer kleinere Rolle, nur einige Familien beschäftigen sich mit dem einst so ausschlaggebenden Weinanbau und mit der Winzerei.
Die Vergangenheit der Siedlung
Auf dem Gebiet der Gemeinde lebten schon in der Neusteinzeit (um 5500 vor Christi) Menschen, aber von der Römerzeit an beweisen immer mehrere archäologische Funde ihre reiche Vergangenheit. In Verbindung mit der nahen Siedlung von Fenékpuszta lebte hier eine dichtbevölkerte Kolonie. Zahlreiche Völker berührten das Gebiet der Siedlung in der Zeit der Völkerwanderung, darunter befndet sich der bedeutendste archäologische Fund, ein 301 Gräber enthaltender, 1400 Jahre älter Gräberfeld aus der Awarenzeit. Das Gräberfeld wurde um 630 eröfnet, als die Avaren die in der Umgebung lebende christliche Bevölkerung nach einem Bürgerkrieg unter eine militärische Bewachung gezogen hatten. Das Quartier des militärischen Kriegsführers und seiner Familie der fernen Umgebung war Gyenesdiás.
Auf dem Gebiet von Gyenesdiás befanden sich drei Gemeinden, unter ihnen stammt die älteste Siedlung aus der Arpadenzeit ,,Falud“. Die Kirche von der heiligen Elisabeth wurde zuerst im Jahre 1333 erwähnt, aber während der Ausgrabungen wurde festgestellt, dass diese Siedlung schon von dem 11-ten Jahrhundert an bewohnt war. Das Dorf gehörte vom Jahre 1408 der Burg von Rezi, und kam im Jahre 1427 in den Besitz der Familie Gersei Pethő. Das Dorf wurde in der Türkenzeit, im Jahre 1548 in Brand gesetzt, aber es blieb bis zum 17-ten Jahrhundert weiter bewohnt. Vom Jahre 1686 an ist es kontinuerlich eine Öde, seine Felder, Weiden wurden von den Nachbarn gepachtet, gemietet. Im Jahre 1739 kaufte es Kristóf Festetics an, es bestand im Jahre 1785 aus Feldern, Weinbergen, Wiesen, Weiden und aus Wäldern. Die Ruinen seiner Kirche wurden im 19-ten Jahrhundert von den Bewohnern aus Gyenesdiás abgerissen (um sich eine neue Kirche aufzubauen).
Gyenes- der Westteil der heutigen Gemeinde,- wurde im Jahre 1696 als der Weinberg von Falud erwähnt. Sein Name stammt aus dem Personennamen ,,Dénes“=(Dionysius) ein aus dem Jahr 1766 stammender Siegel/Stempel enthält schon den Namen ,,Gyenes“. Die am Berghang lebenden Einwohner bauten ihre Kirche im Jahre 1826 im klassizistischen Stil, mit der Betreuung, Unterstützung von dem Grafen László (Ladislaus) Festetics, die der heiligen Helene (Ilona), zur Ehre der Schutzheiligen der Tochter des Feudalherren gewidmet wurde. Im Jahre 1828 wurden 55 Kleinhäusler registriert, in diesem Zeitpunkt war die Weinberggemeinde von Gyenes schon endgültig ausgebaut.
Diás- der Ostteil der heutigen Gemeinde- erhielt seinen Namen wahrscheinlich von der hier heimischen Nuss. Es wurde zuerst im Jahre 1341, als Gut des Geschlechtes Lőrinte erwähnt, das zu dieser Zeit schon bewohnt war. Es wurde bis zur Mitte des 18-ten Jahrhunderts von mehreren Familien besessen, bis es die Familie Festetics angekauft hatte. Im Jahre 1828 wurden 27 Kleinhäusler registriert.
Gyenes und Diás wurden im Jahre 1840 zur selbständigen Gemeinde vereinigt. Bei der ersten Volkszählung, im Jahre 1869 hatte die Gemeinde schon 948 Einwohner, aber ihre Entwicklung war bis zum Ende des Jahrhundertes ganz langsam, erst von dem Jahre 1890 an wurde die Zahl der Bevölkerung höher; der Grund dafür war die Reblausseuche (1889), nach der die kaputt gegangenen Weinberge, Kälterhäuser, Weinkeller von den Ansiedlern angekauft worden waren, und die diese schon vorhandenen Gebäude mit Küche, Zimmer erweitert hatten.
In der Gemeinde funktionierte vom Jahre 1871 an auch eine Schule in dem Gebäude des ehemaligen, im Jahre 1763 gebauten Zehnternhaus, später im Gebäude des Gasthauses (heute Kindergarten). Gyenesdiás war eine arme Siedlung, man konnte sich von der Landwirtschaft nur ein bescheidenes Auskommen sichern. Hinsichtlich der am Anfang des 20-ten Jahrhunderts gegründeten Badevereine spielte die Gemeinde im Fremdeverkehr eine immer wichtigere Rolle, damals waren die Ansprüche der ca. 20 Familien massgebend, die im Dorf meistens Villas und Ferienhäuser aufbauen liessen.
Eine grosse Veränderung ist in den 1960-er Jahren im Leben der Siedlung vor sich gegangen, die bis dahin nicht wertvollen landwirtschaftlichen Gebiete wurden für Grundstücke der Wohnhäuser und Ferienhäuser vermessen, so erreichten die örtlichen Familien durch den Einkommen der Grundstückverwertungen einen höheren Wohlstand.
Die Hälfte der hiesigen Einwohner ist Ansiedler, viele von ihnen kommen nur zum Schlafen nach Hause, ihre Arbeit, ihre öfentliche Tätigkeit und ihre Beziehung im Privatleben verbinden sie mit Keszthely. Zahlreiche Manager, geistige Arbeiter, Intelligenz, sowie fast 500 ausländische Staatsbürger (die über eine Aufenthaltsgenehmigung verfügen) wohnen im Dorf.
Die bei der Wende (1990) entstandene Selbstverwaltung legte auf die in der Ortschaft gegründeten Vereine einen grossen Wert. Alle formalisierten und nicht formalisierten zivillen Organisationen, die dem öfentlichen Interesse dienten, konnten mit der Unterstützung der Gemeinde rechnen. Es wurden Vereine, Stiftungen (fürs Angeln, Segeln, Baden-Badeort, Naturfreunde, Programmorganisation, Schule, Kindergarten, Gesundheitswesen, Kultur, Heimatskunde) Gemeinschaften für Laie (Kunst), Freundschaftskreise gegründet.
Es war eine bedeutende Gemeinschaft und es ist auch heute, die fast rein katholische Siedlung. Es ist einigen Gläubigen und tatendurstigen Familien, der örtlichen Kultureinrichtung, dem Pfafer, den Pädagogen, Religionslehrern zu verdanken, dass die der volkstümlichen Religiosität entsprechenden, an die kirchlichen Feiern anknüpfenden Traditionen neuerweckt werden. Aus dem Anlass einiger Feiern werden örtliche Organisationen in dem Dorf veranstaltet,- wie z.B. Fastnacht- Krapfen-Party, Martintag, Krippenspiel.
Im Kultur- und Fremdenverkehrs – Programmangebot spielen neben den Kultureinrichtungen der Gemeinde auch die bürgerlichen Organisationen, Vereine eine bedeutende Rolle. Gyenesdiás wurde nach 1990 – die von der früher durchgeführten infrastrukturellen Investition zustande gekommenen Gelegenheiten benutzend- zu einem der entwickeltesten Dörfer Ungarns. Das heißt, dass das Dorf nicht nur,, auf die Landkarte wieder markiert“ wurde, aber die auf dem dörfichen Charakter verstärkenden, auf der Mobilisierung der örtlichen Kraftquellen, auf der Organisierung der Gemeinschaft basierende örtliche Gesellschaft und die Erfolge ihrer Wirtschaftspolitik regen die Bürger und die Stadtväter vieler ungarischer Dörfer und Kleinstädte an, ,,das Gyenesdiáser Beispiel“ kennen zu lernen und zu übernehmen, sich daran ein Beispiel zu nehmen.
Gyenesdiás is a settlement with nearly 3500 inhabitants next to Keszthely by lake Balaton, lying on a territory of 1850 ha.
Te one-time vine-growing community, as a result of the past, has a difused settlement structure. Te majority of the inhabitants are concerned in tourism, they have a part or the main part of their income from activities connected with this sector (renting out rooms, commercial-catering services, building up infrastructure for tourism). Other important employers include food products factories, commercial and service companies of Keszthely, Te local government and its institutions employ about 100 persons. Te one-time agricultural activity is now not signifcant, only a few families deal with vine-growing viniculture and wine-growing, which used to be characteristic of this area.
The past of the village
People lived on the territory of the village already in the neolithic age (5500 B.C.) but from the Roman age more and more archeological fnds prove its rich past. A large colony lived here connected to neighbouring Fenékpuszta. Numerous ethnic groups passed by through this territory in the age of the great migrations, the most signifcant fnd of them is a 1400-year-old mid-Avar cemetery with 301 graves. Te cemetery was opened in 630, when the Christian population was put under military control by the Avars following a civil war. Gyenesdiás was the quarters for the region’s military leader and his family.
On the territory of Gyenesdiás there were three villages, the oldest of which was Falud from the age of the Árpáds. Te church of Saint Elisabeth was frst mentioned in 1333, but the excavations prove that as early as from the XIth century the village was inhabited. From 1408 the village belonged to the castle of Rezi, the family Gersei Pethő took possession of the village in 1427. Te village was burnt down in 1548 in the Ottoman occupation, but it was inhabited until the XVIIth century, from 1686 it became abandoned, its felds and pastures were rented by neighbouring communities or were given for use to receive tithe. In 1739 Kristóf Festetics bought it, in 1785 it contained plough-land, vineyards, pasture, meadow and woods. Te ruins of its church were taken away by inhabitants in the XIXth century (to build a church for themselves).
Gyenes-which is in the West of present village-was frst mentioned in 1696 as vineyard of Falud. Te name is originated from the personal name Dénes Dionysius), a seal from 1766 already used the name Gyenes. Te people living in Gyenes built their church in 1826 in classicist style with the help of László Festetics and the church was dedicated to Saint Ilona, the patron saint of the liege lord’s daughter. In 1828 55 cotters with houses were registered, by this time Gyenes, as a vine-growing community, had been formed.
Diás-Eastern part of present village-probably got its name after the nuts grown here. It was frst mentioned in 1341 as the domain of the family Lőrinte, which was populated at the time. Until the middle of the XVIIIth century several families owned this territory when it became the Festetics family’s property by purchasing. In 1828 they registered 27 cotters with houses.
Gyenes and Diás became one village in 1840. At the time of the frst census in 1869 it had already 948 inhabitants, though its development was rather slow until the end of the century. Te population grew faster only from 1890, one reason of which was the phylloxera epidemic (1889) and new settlers bought the perished vineyards, press houses, cellers and built kitchen and room to them.
From 1871 they started a school in the village in the building of the former tithe house, later guest house, built in 1763. Gyenesdiás was a poor village, agriculture provided only modest living for the people. Tanks to the formation of two bath associations at the beginning of the XXth century the importance of the village for tourism started to take shape. At this time the needs of the holidaymakers (about 20 families) who built villas here were determinant.
Te village saw a signifcant change in the 1960s, when more and more people spent their holiday by the lake, the former agricultural grounds of low value were parcelled out for building plots and in this way the local families could have a higher standard of living by selling plots.
Half of the inhabitants have moved in from elsewhere, most of them only go home to sleep, their work, social relations connect them to Keszthely. Among the inhabitants there are a lot of managers intellectuals and nearly 500 foreigners (with residence permit).
Te local government formed at the time of change of the regime (1990) has always helped the formation of local communities. All the activities of formal and informal civil associations in favour of public interest have always been supported by the local government. Diferent associations, foundations have been formed (angling, sailing, bathing, nature-lovers’, programme organizers’, school-, nursary school-, medical, cultural, get to know your county) amataur art groups and friend circles.
Te village has always had a good community with mainly catholic people. With the help of some religious families, the local cultural institute, the parish priest, teachers and R.E. teachers some traditions-connected to church feasts with the character of rustic piety- begin to appear again. To some of these feasts communal programmes are organized in the village-Shrove Tuesday’s doughnut party, Martin’s Day, Nativity play, carol singers.
Besides the local government’s cultural institute the civil associations also take their part in ofering cultural and touristic programmes. After 1990 Gyenesdiás-profting from the infrastructural investments-has become one of Hungary’s most developed settlements. Not only has it ’’come back on the map’’, but also become a model for numerous Hungarian villagers and town-dwellers and their leaders as a place, which emphasises its rural character, mobilizes local resources and formation of communities thus gaining social and economical success.
Населённый пункт Дьенэшдиаш с населением около 3500 человек расположен на территории 1850 гектаров возле города Кестхей, на берегу озера Балатон.
Бывший некогда горной деревушкой, исходя из прошлого, посёлок имеет рассыпанную структуру. Подавляющее большинство проживающего здесь населения занята в туризме, часть своих доходов, а то и значительную долю, они получают из отраслей этой сферы (сдача комнат, торговля, расширение инфраструктуры туризма). Значительными работодателями являются цеха по производству продуктов питания, торговые предприятия и сфера социально-бытового обслуживания города Кестхей. Аппарат местных органов власти насчитывает около 100 человек. Некогда занимающее важную роль сельское хозяйство в настоящее время не является ведущим занятием местного населения, а характерным для данного региона виноградарством и виноделием сегодня занимается только несколько семей.
Прошлое посёлка
Территория посёлка была населена ещё и во времена нового каменного периода (3500 до РХ), однако всё больше и больше найденных экспонатов со времён Римской Империи свидетельстуют о богатом прошлом данного поселения. Расположенная вблизи Фенекпусты (Валкум), здесь проживала многолюдгная колония. Во время эпохи переселения народов многие народности пересекали данную территорию, наиболее значимым археологическим экспонатом этих времён является 1400-летнее кладбище центральных аваров, насчитывающее 301 могилу. Данное кладбище было открыто около 630-го года, когда кристианское население, проживающее на данной территории, после гражданской войны, попало под наблюдение солдат аваров. Военный предводитель этого региона и его семья были поселены в Дьенэшдиаше. В посёлке было обнаружено и кладбище венгров времён рассленения древних венгров на территории Венгрии (896 г).
На территории Дьенэшдиаша находилось три посёлка, самый ранний из которых был Фалуд с времён династии Арпад. Церковь Святой Елизаветы впервые упоминалась в 1333-м году, однако во время проведения раскопок было установлено, что на территории данного посёлка проживали с 11-го столетия. Село являлось вассалом замка Рези с 1408-го года, а в 1427-м году переходит во владение семьи Гершеи Петё. Посёлок был сожжен во времена турецкого нашествия в1548-м году, однако здесь ещё проживали до 17-го столетия. С 1686-го года территория опустела, поля и пастбища, находящиеся на данной территории, за плату пользуют соседи. В 1739-м году Криштоф Фэштетич покупает вышеупомянутые земли, в 1785-м году здесь раскинулись поля, виноградник, пастбище и лес. Руины церкви были разобраны жителями Дьенэша в 19-м веке (с целью построить для себя церковь из разобранного материала)
Дьенэш – который является западной частью сегодняшнего посёлка - упоминается в 1696-м году в качестве виноградника села Фалуд. Название посёлка происходит от мужского имени Дэйнэш, а на одной печати, дошедшей до нас с 1766-го года, уже можно прочитать название Дьенэш. Проживающее в горе население в 1826-м году построило свою церковь в стиле классицизма при поддержке Ласло Фэштетича и посвятило её Святой Илоне – в честь покровительницы дочери графа в 1826-м году. В 1828-м году при переписи было зарегистрировано 55 семейных батраков и в это время был окончательно создан горный посёлок Дьенэш.
Диаш – восточная часть сегодняшнего посёлка – вероятно получил свое название от растущего на этой территории ореха. Впервые этот населённый пункт упоминается в 1341-м году в качестве владения рода Лёринте, которое в то время уже было заселено. До середины 18-го века данная территория несколько раз переходит во владение разных семей, пока её не покупает семья Фэштетич. В 1828-м году здесь насчитывается 27 семейных батрака.
Дьенэш и Диаш объеденились в независимый посёлок в 1840-м году. Во время первой переписи населения, в 1869-м году, в населённом пункте уже насчитывалось 948 жителя. Развитие посёлка происходило очень медленно до конца столетия и только с 1890-х годов началось быстрое увеличение населения посёлка, одной из причин которого стала эпидемия филоксе (1889) в последствии которой опустевшие виноградники, винные подвалы и помещения винодавилен были выкуплены переселенцами и к ним были достроены кухни и комнаты.
В посёлке, в здании некогда бывшей винодавильни, а потом корчмы, (сегодня –детский сад), построенном в 1763-м году действовала школа с 1871-го года. Дьенэшдиаш был бедным посёлком, так как занятие сельским хозяйством приносило очень малый доход семьям. В начале 20-го столетия с созданием двух купальных единиц началось разивитие туристической деятельности посёлка, характеризующейся потребностями прибывших в село отдыхающих: приблизительно 20 семей, в основном занявшихся строительством вилл.
Значительные изменения в жизни посёлка произошли в 1960-х годах, когда вырос интерес к отдыху на Балатоне и до тех пор являющиеся не очень ценными сельскохозяйственные территории были разбиты на участки под застройку жилыми домами и дачами, а местные семьи смогли улучшить уровень своей жизни благодаря проданным участкам.
На сегодняшний день половина проживающих здесь людей является поселенцами, многие из ним приходит домой только спать так как работа, общественная и у многих и семейная жизнь связывает их с городом Кестхей. На территории посёлка проживают менеджеры, прослойка интеллигенции и приблизительно 500 иностранных граждан (с разрешением на жительство).
Созданное во времена изменения общественно устроя страны (1990) местное управление большое внимание уделяет образовавшимся здесь общинам. Все, служащие интересам общества, формализированные и неформализированные цивильные организации получили поддержку местных властей. Были образованы организации, фонды (рыбаков, парусного спорта, купально-отдыхающий, друзей природы, по организации мероприятий, школьные, детского сада, культурный) общество любителей искусства и дружеские компании.
Важной общиной был и по сей день является почти полностью католическое население посёлка. Благодаря нескольким кристианским деятельным семьям, местному учреждению культуры, приходской канцелярии, педагогам и учителям религии снова возрождаются народные традиции религиозных праздников. Так, например, в посёлке проводятся различные мероприятия, связанные с религиозными праздниками и событиями – День Мартона, вечер пончиков в постный вторник, Рождественские гуляния.
В организации культурно-туристических программ нашего посёлка наряду с культурным учреждением местной власти значительную роль играют и цивильные организации. С 1990-х годов Дьенэшдиаш – использовав возможности раннее произведённых развитий инфрастурктуры- является одним из самых развитых населённых пунктов Венгрии. Этот посёлок не только „снова появился на карте», но и благодаря усилению сельского характера, мобилизации местных источников силы, успехам в экономической политике и образовании местного общества являются «дьенэшдиашским примером», побуждая жителей и власти многих венгерских сёл и малых городов ознакомиться и перебрать данный пример.
Lábjegyzetek:
|
|
|