I. FÖLDRAJZI FEKVÉS, ELNEVEZÉS ÉS HATÁROK

1. RÉGI HATÁROK

Hidegkút kisközség Veszprém vármegyében, a veszprémi járásban, Veszprém városától mintegy 15 km-nyire délnyugatra, az állítólag még a rómaiaktól épített Veszprém—nagyvázsonyi kövesúttól délkeletre fekszik. A községet az említett kövesúttól a kövesgyűrpusztai bejárattal szemben fekvő nyílegyenes tagúton közelíthetjük meg legkönnyebben. Útjai minden irányban rosszak.

A régi falu a nagyvázsonyi völgy délkeleti peremén levő magaslaton feküdt, a mai azonban néhány száz lépésnyire lejjebb, a Balaton felé eső lejtőn épült úgy, hogy az országúttól egyáltalán nem látjuk. A Balaton irányában mindinkább ereszkedő gyönyörű völgy felső végétől, ahol ma már körös-körül szántóföldek vannak, húzódik a két utcából álló kis község, és csak az alsó vége éri el az erdőt. A völgy kezdete fölötti domb alján fakad a hármas forrás, mely régebben kis tóvá — ez volt a birkaúsztató — szélesedett ki, majd tovább folyva, mint tiszta és jó vizű patak jelzi a Kis- és Nagyhidegkút közti határt. Eleinte szilvások, gyümölcsösök és illatos rétek szegélyezik a patakot, míg a falu végén üde és zöld lomberdők vannak a partjain. Az erdő nagyobb része már Zala megyéhez tartozik. A felső végnél említett dombról gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra, Tihanyra és a mögöttük fekvő somogyi partokra.

A közigazgatásilag ma már egyesített község régen szintén két részben feküdt a forrás két oldalán, míg a középen emelkedő dombon, ahonnan legszebb a kilátás, volt a régi kéttornyú templom. Ez a széttagolt fekvés adott idővel sok vitára alkalmat, vajon egy vagy két község volt-e itt?

Nevét is sok változatban találjuk meg az egykori okmányokban. Igen gyakran csak Hidegkút, régiesen Hydakút, legtöbbször Alsó- és Fölsőhidegkút, az utóbbi helyett igen sokszor Hidegkútpuszta, Hidegkút-dűlő vagy Kishidegkút nevet találjuk. Ezek mind a török pusztítás előtti Hidegkútra vonatkozó elnevezések. Az új telepítés után felépült falut Nagyhidegkútnak, a patakon túli lakatlan részt pedig Kishidegkútnak nevezték. Csak a XIX. század elején találjuk az első adatokat, hogy mind a két rész különálló község. Ilyen is maradt az elnevezés a világháború utáni időkig, amikor az egyébként is azonos eredetű és fajú községet közigazgatásilag is egyesítették. Néhány évig Veszprémhidegkútnak nevezték, ma már csak Hidegkút (Veszprém vm.) néven szerepel.

Határai az egész történelmi időn belül nem sokat változtak. Keleten Veszprémfajsszal és Aráccsal, délen Balatonfüreddel és Kisszőlőssel, nyugaton a ma már teljesen Tótvázsonyhoz tartozó Csatárral, északon Tótvázsonynyal, illetve a régi Biliege vagy Bögepusztával és Nemesvámossal határos. A szomszédos puszták közül idők folyamán Csatárt, Bögét és Sóst egészen Tótvázsonyhoz csatolták.

A falu neve és hogy milyen terület tartozott valamikor hozzá, nagyon sok vitára adott alkalmat. Ez a vita nagyjából akkor tisztázódott, amikor gróf Esterházy Károly egri püspök,1 mint kegyúr keresetet indított az akkori tótvázsonyi birtokosok ellen, akik állítólag idők folyamán elbirtokolták az Esterházy-birtoknak ezt a részét. Ezek viszont azt igyekeztek bizonyítani, hogy ők törvényesen jutottak birtokukhoz. Különösen Kis- vagy Felsőhidegkút állt a vita központjában, mivel ez a terület a per megkezdésekor teljes egészében a tótvázsonyi nemes birtokosok kezén volt. Rendkívüli körültekin­téssel és hatalmas, bár ugyanazon adatok felhasználásával bizonyított mindkét fél. A per Alsó-Iszkázon 1769. május 21—22-én tartott tanúkihallgatással veszi kezdetét. A kihallgatás Oroszy Ferenc de Bálásfalva főbíró és Kajáry Pál esküdt előtt folytatódott le. Felperes gróf Esterházy Károly egri püspök, alperesek: Somogyi Miklós de Medgyes, Oroszy Dániel és bátyja Oroszy István, Oroszy Mihály, Kazay Sándor, Rohonczy György és Rohonczy Pál tótvázsonyi lakosok voltak. A mintegy ezer oldalra összegyűjtött anyag címe: Processus pignorationis Hideg-Kutiensis contra compossessores Tóth-Vázsonyienses.2

Helyrajzi szempontból fontos az 1769. július 9-én és 1769. augusztus 22-én tartott tanúkihallgatás. Több tanú közül csak a 84 éves Török István vallomását vesszük részletesen, mivel a többiek is hasonlóképpen vallottak. Abban az időben Hidegkút puszta hely volt, ezt Sólomváry János bírta, később utóda Kiss Sándor, míg vissza nem szállt az Esterházyakra. Csak a templom melletti völgyben voltak juhaklok és egy kunyhó. Nevezett bérlők a szőlősi, csatári, bögei, vámosi, fajszi és füredi határig legeltettek, szántottak, vetettek, makkoltattak, fáéztak és ebben őket a tótvázsonyiak sohasem háborgatták. A régi Hidegkút ott volt, ahol ma is áll a kéttornyú templom és megvan a régi temető. Épületromok is bőven vannak még. Mindezeket, valamint a patak két partján fekvő szilvásokat, réteket, legelőket Sólomváry és utóda zavartalanul használta. A templomtól nyugatra és északra fekvő , földek, amelyek a régi Hidegkút házhelyeihez tartoztak, szintén Sólomváry úr tulajdonában voltak, csak újabban bírja őket Oroszy uram. A Sós-dűlői terület, melyet Sólomváry az arácsiaknak és füredieknek adott haszonbérbe, sokkal messzebb terjedt Böge felé, de parlagrészt ők nem tisztítottak, csak a mostani hidegkútiak irtották ki és szántották fel ezt a részt. De a puszta területen egész Bögéig a bérlők zavartalanul kaszáltattak és legeltettek. A mai Hidegkút helyén sűrű erdő és itt-ott sertésólak voltak.

A Kis- és Nagyhidegkút közti határok pontos megállapítása végett már 1766. március 19-én is volt határjárás Perczel János főbíró és Esztergomy András esküdt vezetésével. A tanúk, szám szerint harmincketten, majdnem mind hetven éven felüliek, mind eskü alatt vallottak. Vallomásukban kevés az eltérés, ezért csak Szűcs Pál akkori udvari kanász vallomását vesszük röviden. Elmondja, hogy régebben harminc esztendeig volt részint az Esterházy-uradalom bérlőjének, Sólomváry Jánosnak, részint Szegedy Ferencnek, a kishidegkúti oldalon lévő tótvázsonyi birtokosnak pásztora. Jól ismeri a határt, mert gyermekkorában is ott volt, amikor a bükkfára Zala és Veszprém vármegyék tiszt urai rávésették a füredi, szőlősi, nagy- és kishidegkúti határjeleket. Ez a bükkfa az Evetes nevű dűlő és a Keserűgom-básvölgy sarkában állott, egyik leszármazottja még ma is az egyedüli bükkfa a környéken. Innen északra a patak választja el Kis- és Nagyhidegkutat egészen a falu másik végén levő határvölgyig. A puszta templom alatt keletre fordul az irány, ahol akkor egy öreg fűzfa és egy vörös kő, föntebb pedig egy dombocska jelölte a határt. Fölérve a veszprém—arácsi útra egészen a Somhegy aljáig inkább fák jelölték a két birtok határát. Sós és Szanakla dűlők szántóföldek, közben egy darab vizenyős terület volt, ezek a kishidegkúti birtokosok földjei voltak, míg az arácsi út felőli irtások az Esterházy bérlőké. E határjeleket mindkét részről mindig sérthetetlennek tartották. Az arácsi oldalon még nemrégen erdő állt, szántóföld és kaszáló csak a sósi oldalon volt. A rekettyés kalistát egy tótvázsonyi mészáros, a szántóföldeket és kaszálókat pedig arácsiak bérelték, de a tizedet mindig a tótvázsonyi uraságnak fizették.

Ebből a kihallgatásból csak Miklós Ferenc kisszőlősi gazdának a vallomása tartalmaz feljegyzésre méltót, aki többek között elmondja, hogy mindezeket édesatyjától tudja, aki régen még a török háborúban Nagyhidegkútnak lakosa volt. Továbbá Varga Lőrinc füredi nemes gazdának a vallomása, aki elmondja, hogy az 1715. évi határjárásban is részt vett.

Amíg ez a tanúkihallgatási jegyzőkönyv csak a Kis- és Nagyhidegkút közti határokról ad részletes tájékoztatót, addig a Kishidegkút másik oldalán lévő határokat egy 1781. december 10-én felvett jegyzőkönyv foglalja magában. Celler Antal tanú, aki még négy év előtt hidegkúti lakos volt, tesz részletes vallomást. Ő ugyancsak a már említett Evetes, Keserűgombásvölgy és a patak összetalálkozásánál álló bükkfától indul ki, ahonnan nyugati irányban haladva a Kisszőlős és Hidegkút közti határjeleket, melyek egyúttal megye­határok is voltak, sorolja fel. Az említett határfától a völgy irányában menve áthaladunk a kisszőlősi úton, elérünk egy tölgyfához, mely kereszttel van megjelölve, onnan a kettős förtéshez (?) és galagonyabokrokhoz, ismét egy tölgyfához, melyet kardosfának hívtak, mert oldalára kard volt kivágva. Ez már a hidegkúti, csatári, kisszőlősi határnál van. Most északnak tartva a hidegkút—csatári határjeleket találjuk. Átmenve a pecselyi úton ismét egy tölgyfához, majd egy kalistához, tovább északra egy cserfához, tovább „egy Baglas keő" nevű határjelhez, majd egy iharfához, majd a szentgáli útra és innen a hidegkút—csatár—bögei hármashatárhoz érünk. Innen keletre fordulva a hidegkút—bögei határjelek következnek, egy berkenyefa, a szanaklai út, mellette egy tölgyfa, aztán egy kőrisfabokor következik, tovább a Somhegyen átmenve a hidegkút—vámos—bögei határhoz érkezünk.

A fáknak és egyéb ideiglenes határjeleknek ma ugyan már nyomuk sincs, újabban a határvonalak is egész más irányban haladnak, mivel a tagosítás nagy területet juttatott Hidegkútnak, de tájékoztatásul igen jó szolgálatot tesznek. A Csatár nagyobb része ma a hidegkúti határhoz tartozik, mégpedig mind a régi csatári szőlők, mind a szántóföldek egy része.

Mindezen tanúvallomások, mind sok más e tárgyra vonatkozó adat arra engednek következtetni, hogy a történelem folyamán többször is vitás volt ekét birtoktestnek egymáshoz való viszonya. Ha összetartozott valamikor mindkét határ, akkor kétségtelen, hogy csak egy Hidegkutat lehet föltételez­nünk, amint arra a fentebb bemutatott tanúvallomási jegyzőkönyv hatodik tanújának szavaiból is következtethetünk: „Sólomváry ur egyedül Hidegkút névő jószágot birt, más Hidegkút azon kivül lenni nem tartatott, nemis hallatott...3 Nemcsak a mai, hanem a régi Hidegkútról szóló érvelések azonban egészen mást bizonyítanak. De miért kellett akkor olyan pontos határjárást tartani, mint amilyenről az 1769. évi De eo utrum beszámol, ha csak egy Hidegkút volt? Viszont ha csak egy Hidegkút volt, miért találkozunk az okmányokban lépten-nyomon megkülönböztető kitételekkel: Alsó-, Fölső-, Kis- és Nagyhi-degkút? Mert egész sor, a két helyet egymástól élesen megkülönböztető okmány áll rendelkezésünkre.

Nagyhidegkútnál nincs vita. Ez mindig possessio, tehát önálló birtok volt. A nevezett per folyamán sem vitatkoztak fölötte. Ezzel szemben Kishidegkutat legtöbbször mint praediumot vagy mint pusztát említik.

A valóság ez. Hidegkút mint község régen csakugyan egy volt, de ez nem a mostani helyen épült, hanem pár száz méternyire északnyugatra a hármas forrás fölött, ahol az említett kéttornyú templom és a régi temető maradványai ma is láthatók. Fönt a dombon Fölsőhidegkút, lent a völgyben Alsóhidegkút állott. Nem volt ez két különálló falu, hanem egy szétszórtan fekvő, de egy vezetés alatt álló, egy birtokos tulajdonát képező község. Később azonban, különösen azon időtől kezdve, amikor egyik bérlő a másikat váltotta föl, a falu alsó része, mely a pataktól keletre és a határvölgytől délre esett, s így tartozékának látszott a nagyobbik hidegkúti határrésznek, ritkán Alsó-, legtöbbször azonban Nagyhidegkútnak mondatott. Ez a birtokrész különben azért nem változott észrevehetően, mert az egész terület nagyon kis rész kivételével erdőség volt. De ugyanakkor a felső vagy kisebbik rész nyugatnak és északnak, mint nagyobbrészt művelhető, de legalábbis kaszálható rész, a bérlők szemében úgy tűnt fel, mint önálló falu, azért nevezték Kis- vagy Fölsőhidegkútnak. A török pusztítások idején azonban mindkettő elpusztult. Ez érthető is, hiszen annak a völgynek a szélén feküdt, ahol a törökök átvonultak, csatároztak és állandóan portyáztak. Ez a völgy a Veszprém—nagyvázsonyi völgy.

Mi sem természetesebb, minthogy a régi lakosság, ha ugyan nem pusztult ki teljesen, nyugodtabb helyekre vonult, közelebb a Balatonhoz vagy a szomszédos falvakba. Hiszen ebben az időben Tótvázsony is majdnem teljesen lakatlan volt. Nem is volna másképpen érthető, miért vonultak a XVIII. század derekán betelepedő németek a mai, nem előnyösebb fekvésű helyre, ha a régi Hidegkúton csak valamit is épségben találtak volna. A házak, épületek romokban hevertek, a templom szét volt dúlva, csak a két tornya volt még meg, a régi magyar lakosok pedig elbujdostak és a nyugodtabb idők beállta után sem tértek többé vissza. Mindkét hidegkúti határban csak pásztorok és cselédek végeztek, amit végezhettek, vagy amit földesuruk parancsolt nekik.

A kép megváltozik 1750 körül. Új lakosok jelentkeznek a beözönlő németekkel. Bizonyosan hallották, hogy miért vannak itt e romok. Nem is mertek itt letelepedni, hanem az erdőben ütötték fel tanyájukat, ott irtogattak, jártak ki a szántóföldekre és építettek lassan falut. Ez mind a patakon túli, a keleti oldalon történt. Ők az Esterházyakhoz tartoztak és nagyhidegkútiaknak vallották magukat, míg a patak másik oldalán a tótvázsonyi földesurak gazdálkodtak. Itt akkor még faluról, házról szó sem volt. Kishidegkút csak a XVIII. század végén keletkezett, amikor a nagyhidegkútiak fölöslege a tótvázsonyi földesurak engedelméből ott a patakon túl is építkezni kezdett. Természetesen ezek mint jobbágyok telepedtek itt le.

2. ÚJABB HATÁROK

A világháború után, 1927-ben egyesítették a két községet. 1929-ben pedig tagosították az egész tótvázsonyi határt, s ez a tagosítás lényegesebb változást okozott a hidegkúti határban is. Az eljárás ugyanis az volt, hogy a tótvázsonyi határban fekvő nagyon sok hidegkúti lakos tulajdonát képező birtokot, így az egész Kishidegkutat egyszerűen a hidegkúti oldalon mérték ki és azután oda is csatolták Hidegkúthoz. Ez azt jelentette, hogy 1929-től kezdve a hidegkúti határ nemcsak a régi Kishidegkúttal bővült, hanem ide tartozik a Csatár- és Sós-puszták nagy része is. A tótvázsonyi oldalon tehát a határok is újak lettek.

Az új határnevek elsorolásánál ugyanazt a módszert kell követnünk, amit a régi határjárások alkalmával is követtek. A kiindulási pont most is a négyes határ.

Ha a régi emlékekben feljegyzett bükkfától, Balatonfüred, Kis- és Nagyhi-degkút, valamint Kisszőlős határainak találkozási pontjától kiindulunk, a két Hidegkutat elválasztó pataktól nyugatra, a kishidegkúti oldalon van mindjárt az Evetesvölgy, majd a Keserűgombásvölgytől északnyugatra a nagyhidegkúti közbirtokosság legelője, közvetlen mellette a falu felé a kishidegkúti közbirtokosok legelője, közös néven Malomdűlő. Lent a patak mellett a Reichardt-féle alsó malom, s ennek folytatása a faluig a régi káposztáskertek, melyeket újabban a kishidegkúti legeltetési társaság sajátított ki. Szemben az út mentén az agyagbánya, fölfelé a vízmosás és a falu végén a kishidegkútiak temetője. Tovább északnyugati irányban, sűrű gyümölcsfák közt fekszik a hosszan elnyúló falu, ma Hosszú utca, a patak felől rétekkel és káposztásker­tekkel, az emelkedő oldalon á beltelkekkel. Ez valamikor mind erdőség volt. A legelő és a beltelkek közé ékelődik a Nemes-dűlő, melynek részei most is megőrzik az egykori tótvázsonyi nemes birtokosok nevét. Ezek Huszár-, Oberle-, Cseresnyés- és Móric-földek. A falu felső végén vannak az Eresztvény-földek, fölöttük a Csatári-földek. A falut középen a Tillsweg és a Bachweg keresztezi.

A falu felső végén megvan még a legrégibb malom, az ún. Szép-malom, az egyedüli, amelyben még ma is őrölnek. Ettől északnyugatra van a régi úsztató — Schafschwemm —, melyet a hármas forrás táplált, innen ered a patak. Az úsztatóra ma már nincs szükség, mert megszűnt a juhtenyésztés, így hát elhanyagolták, lassan begyepesedett, s ma kaszáló van a helyén. Az elsoroltak fölött, a kisszőlősi erdőtől nyugatra és a kishidegkúti beltelkektől délnyugatra, le a cigányvölgyi patakig terül el a csatári szőlő, a Belsőcsatár. Hajdan ez mind körös-körül bekerített szőlő és gyümölcsös volt. Az 1890-es évek elején a szőlők itt egészen kipusztultak, ma már az egész szántóföld, a régi élősövény is eltűnt, csak még néhány gyümölcsfa mutatja, hogy valamikor mi volt. A Belsőcsatártól tovább északnyugatra van az Öregszőlők nevű dűlő, ennek egy részét valamikor Oroszy-kertnek hívták, mert itt volt az Oroszy család hatalmas gyümölcsöse, a többi része azonban erdő volt, egészen Csatárpusztáig.

A Sóspusztai területen is van a kishidegkútiaknak összefüggő földterületük, a tagúttól északnyugatra, de ez a terület teljes egészében a tótvázsonyi határhoz tartozik továbbra is.

Ez volna a régi Kishidegkút, az egyesített Hidegkút nyugati oldalán fekvő határrésznek részletes leírása. A nagyhidegkúti oldalon fekvő határnevek elsorolása céljából visszatérünk a kiindulóponthoz, a már említett bükkfához. A Keserűgombásvölggyel szemben van a Határvölgy, föl északnak húzódik az uradalmi erdő, a patak mentén van a régi uradalmi faiskola, majd a falu irányában következik az úrbéri erdő és legelő, mely a falu alatt a Trägaberggel végződik. A dombtetőn van a delelő, lent az út mellett a murvabánya. A patak mentén itt is rétek és káposztáskertek vannak. A falu legalsó végénél van az egyedüli nagyhidegkúti területen épült régi malom — a Krugsmühl —, de ez sincs már üzemben, ma lakóház. A falu az egy sor házból álló Kecskefaluval kezdődik, egészen a Trägaberg lejtőjéig húzódó belsőségekkel, kertekkel és gyümölcsösökkel. Maga Nagyhidegkút, ma Fő utca, a dombnyergen fekszik, széles, nagyon köves egyetlen utcával. Mindkét oldalon, a házak végétől ellenkező irányban a völgy felé húzódnak a belsőségek, többnyire gyümölcsösök. Az alvégen van az uradalmi kert — Jägersgarten — és a Saubad nevű pocsolya, melyet a községi kútból kifolyó víz táplál. A falu felső végén van a templom, a paplak, az iskola és az uradalmi erdészlak. Itt köti össze a két utcát a Bachweg.

A Kishidegkút felé eső oldalon, a gyümölcsösök és a patak közé ékelődnek keskeny sávban rétek és káposztáskertek. A Bachwegtől északnyugatra van a községi faiskola, tovább a Vörösrétek, a keleti domboldalon a Vörösföldek és a tetőn a nagyhidegkútiak temetője. Ez a rész, valamint az út másik oldalán fekvő földek, az ún. Öregirtás helyén valamikor erdőség volt. Tovább északnyugatra, a Vörösföldek és a Graben között van az Árokréti-dűlő, majd a Hegyréti-dűlő következik, s végül a régi határszélen az úsztató fölötti legelő. Ettől tovább északnak az Újsós, most Hidegkúti-dűlő és ettől keletre a vámosi határ mentén a Szanakla. A Sósi-dűlő egészen a Somhegyig húzódik, csak az erdő tövében vannak kisebb parcellák, melyeket köznyelven Veszprimer Wegäckrleinnek neveznek.

Nagyhidegkút községtől délkeletre már említett úrbéri erdőtől északnyu­gati irányban van a 32 kat. holdas zsellérerdő és -legelő. Ennek folytatása a hegyoldalon az úrbéri erdő,— köznyelven Prunapuckl—, s e hegy tövében a régi kendertörők — Brechlöchr —, majd föl a Kálváriáig az úrbéri legelő folytatása. A Kálvária nyugati oldalán van a valamikor szőlővel beültetett Irtás-dűlő, keletre a Közép-dűlő — Arácserwegäckerl —, tovább keletre a Hegyföldi-dűlő, az elülső, középső és hátsó Rétföldi-dűlő, együttes neve — Holzschlagäcker. A Kálváriahegytől északnyugatra húzódnak a Zsellérhe­gyi-dűlő és tovább északnyugatra a Belsősósi-dűlő, egészen az új Sósig és a Somhegy lábáig. Az út mellett délkeletre a Rekettyés-dűlő és a Lenföldi­dűlő. Végül a Somhegy lábánál van még egy kis úrbéri legelő.

Az uradalom tulajdonában van Somhegy, a Recsekhegy és a kettő közé beékelődő kálváriahegyi erdőség.