IV. A PLÉBÁNIA TÖRTÉNETE

1. KEZDETEK

A hidegkúti plébánia megalapítását és fennállását az első plébános kinevezésétől, 1764.június 15-től számítjuk.

Más kérdés azonban az, hogy a most is meglévő plébánia előtt volt-e Hidegkúton már megszervezett lelkészség. Annyi bizonyos, hogy Hidegkút éppúgy, mint az egész környék, a török pusztításának esett áldozatul, mégpedig abban az időben, amikor a török csapatok 1683-ban a Balaton mentén Bécs ostromára vonultak. Egészen bizonyos, hogy ebben az időben szűntek meg és pusztultak el azok a községek és plébániák, amelyeknek romjaival e vidéken ma is lépten-nyomon találkozunk. Az is kétségtelen, hogy ettől az időtől kezdve egészen 1751-ig, amikor ti. gr. Esterházy Ferenc szerződésileg biztosította a Németországból bevándorló új lakosság letelepedését, tehát kb. 70 évig a falu teljesen lakatlan volt. Ezt igazolja a veszprémi püspöki levéltárban lévő index, melyben az 1702—1839 közti évekből a plébániákra vonatkozó ügyiratok rövid összefoglalását találjuk.54 Hideg-kútra vonatkozó első feljegyzése csak 1767-ből való, és már a plébánosi járandóság ügyében a plébános és hívek közt létrejött szerződésről szól.

A régi, még magyar lakosságú hidegkúti plébániáról tudomásunk nincs. Az 1421 szeptemberéből származó adat, melyben a veszprémi káptalan és a zalai plébánosok tizedperében Stephanus de Hidegkút neve szerepel, a Zala megyei elpusztult Hidegkút helység múltjához tartozik.55 Az azonban kétségtelen, hogy Szent György itteni temploma 1318-ban már állt, 1343-ban pedig Felhidegkút, mint leányegyház a templom gazdája.56

2. A PLÉBÁNIA MEGALAPÍTÁSA

A török által történt pusztítás után hitéletről addig, míg az új telepesek ide nem költöztek, szó sem lehetett, mivel a hely lakatlan volt. Az új benépesítés­től a plébánia megalapításáig eltelt 13 év alatt Hidegkút vagy sehova, vagy valamelyik közeli plébániához tartozott mint leányegyház. Tájékoztatást az anyakönyv első kötetének elején találunk: ,Antequam hunc in locum animarum curator venisset, baptismata, sepultura et copulationes hinc inde jam Veszprimy,jam Vöröstó, jam in Arács peragebantur existente vero hic jam parochi sequentes baptisati, sepulti et copulati sunt, et pro majori intelligentia huic matriculo tribus distinctis locis inscripti, 1-mo Baptisati, 2-do Sepulti, 3-tio tandem Copulati et quidem a die junii anno 1764,"57 Mielőtt e helységbe lelkész jött volna, a kereszteléseket, temetéseket és házasságkötéseket Veszprémből, majd Vöröstóról, majd Arácsról végezték. De mióta plébános van, a következő keresztelések, temetések és esketések írattak be ezen anyakönyvbe, mégpedig a könnyebb áttekinthetés végett három elkülönített részben, 1. a kereszteltek, 2. az eltemetettek, végül 3. az eskettek éspedig 1764. június 4-től.

Átmenetileg tehát Hidegkút hol ide, hol oda tartozott. A veszprémi püspöki irattárban van is két pontos feljegyzés a hovatartozást illetően. Így 1760-ban mint Vöröstó leányegyházáról történik róla említés azon megjegyzéssel, hogy a felszerelése ugyan kezdetleges, de rendben és tisztán áll a templom. Ugyanazon feljegyzésben azonban már 1761-ben Arácshoz tartozik.

Az első plébános kinevezési okmánya is megvan, keltezése 1764. június 15.

Megtaláljuk a plébániai irattárban a plébánosok névsorát is:58

Mikor Hidegkút 1764-ben önálló plébánia lett, hozzácsatolták a közelben fekvő és közben kat. hívekkel szaporodó Tótvázsonyt is. Ennek eredeti magyar lakossága majdnem tisztán reformátusokból állott. De már 1779-ben olyan nagy volt a tótvázsonyi kat. hívek lélekszáma, hogy ezek ellátásáról is kellett gondoskodni. Így az 1779. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv összeállításakor fel is vették leányegyháznak, mégpedig 183 felnőtt és 96 kiskorúval. Tótvázsony azonban csak 1816-ig volt Hidegkút leányegyháza, ebben az évben ugyanis Szentgyörgyi Horváth István buzgólkodása folytán önálló plébánia lett. Tótvázsony önállósítása előtt azonban, ugyancsak a tótvázsonyi határban, az anyaegyház közvetlen közelében alakult egy másik filiális, éspedig Kishidegkút. Hogy mikor fejlődött Kishidegkút annyira, hogy önálló község lehetett"belőle, nem tudjuk, mert nincs biztos följegyzésünk róla, de valószínű, hogy a XIX. század első évtizedében már az volt. Mint leányegyházat az 1846. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv említi először.

Tabella Genealogica59

 Paulum, ex quo linea Principis Esterházy

 A meglévő két egyházlátogatási jegyzőkönyv is külön fejezetet szentel a kegyúrnak. Az 1779. éviben ezt olvassuk: ,Kegyúr most nm. galanthai gróf Esterházy Károly, mint valóságos kegyúr gyakorolja az ajánlási jogot, viseli a kegyúri terhet, mint mindenben, úgy különösen az új templom építése körüljár el szabályszerűen."60 Az 1846. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben pedig ezt olvassuk: ,Ezen plébániának kegyura jelenleg méltóságos galanthai és fraknói gróf Esterházy József, Mihály és nagyméltóságú Károly urak, és ez amazoknak ez érdemben meghatalmazottjuk.'61

A család mindig gyakorolta és ma is gyakorolja a kegyúri jogot és kötelességeket. Mindössze egy-két esetben találunk némi kívánnivalót. Így 1828-ban a hívek, 1829-ben maga a plébános kéri gr. Esterházy Károly kegyurat, hogy csináltassa meg a plébánia tetejét, mert az már nagyon rossz állapotban van. Mikor aztán e kettős kérésnek nem volt foganatja, az egyházmegyei hatóság is sürgeti a munkálatok elvégeztetését.62 Úgy látszik, hogy ennek a közbelépésnek sem volt eredménye, mert a püspöki irattárban található feljegyzés szerint 1832. szeptember 4-én a plébánia javítására segélyt utaltak ki. Ez a javítás tehát nem a kegyúr, hanem az egyházmegyei hatóság támogatásával történt meg. Csak a legújabb időkben találunk még egy olyan feljegyzést, mely szintén a kegyúri kötelesség elhanyagolását mutatja. Horváth Tivadar följegyzései közt olvassuk: ,A 160 forint költséget,melyet a gróf engedelméből a hátulsó szoba megújítása érdekében tettem, nem fizette vissza az uradalom, holott a nyugtákat bekövetelte, de midőn három ízben is kérelmeztem, elutasító választ adatott.'63

Egyébként a szükséges javítási munkálatokat mindig pontosan elvégezték, hiszen mind a templom, mind a plébániai épület ma is jó állapotban van. A kegyuraság körül most legújabban történt annyi változás, hogy a hidegkúti birtokot öröklő Esterházy Mária grófnő herceg Quadt Sándorhoz ment férjhez, s így a kegyuraságot is ő gyakorolja.

A plébános javadalma kezdetben igen szerény volt, amint az 1779. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv ,De proventu parochi" c. fejezetéből is kitűnik. A kegyúr csak a legszükségesebb megélhetési alapfeltételeket biztosította: lakást, némi tüzelőfát és a jószágok számára legeltetési jogot adott. A hívek nagyon szerény viszonyaik mellett is igyekeztek a plébános megélhetését biztosítani. Lélekpénz, közmunka, gabonajárandóság és stólapénz képezték a plébános jövedelmét. Ezen kívül volt kb. öt hold ingatlan, mely szántóföldből, kertből és rétből állott. Ezeknek a megmunkálását és betakarítását is a hívek vállalták. A tótvázsonyi leányegyházban semmi más jövedelme nem volt a plébánosnak, csak a stóla. Igaz, hogy dolga sem volt sok, mert más kötelessége nem akadt, mint a betegeket ellátni, hitoktatni és temetni. Mikor aztán Tótvázsony 1816-ban önálló plébánia lett, a hidegkúti plébános kárpótlásul a vallásalapból kapott évi 119 forint 45 krajcárt.64 Kissé emelte a jövedelmet a XVIII. és XIX. század határán az anyaegyház túlnépesedéséből kialakult Kishidegkút leányegyház.

Az anyaegyházbeli hívek fizetéskészségét igazolja az a kötelezvény is, amelyet 1803. október 19-én állítottak ki.65 Az egyházmegye megbízott kanonokja, a ker. esperes és az elöljáróság írják alá a kötelezvényt, mely arról szól, hogy a nagyhidegkúti hívek a plébánosnak évente fizetnek 40 pozsonyi mérő rozsot — fizetendő Szent Márton körül —, továbbá 97 forint 45 krajcárt készpénzben. Utóbbit csak négy részletben. A beszedést az elöljáróság vállalja magára. Végül még azt is megjegyzik: ha pedig idővel úgy megszaporodnának, hogy a plébános egyedül nem tudná ellátni a hívek lelki szükségletét, új megajánlásra is hajlandók. Erre azonban ez ideig még nem került sor. A kötelezvényt a polgári hatóság is láttamozta és öt pecsét igazolja annak hitelességét.

1824. szeptember 8-ról keltezve készített az akkori plébános Balogh István egy egyházlátogatási jegyzőkönyv formulát, de ez hitelesítve sohasem lett, s így csak a későbbi előkészítésére szolgált.66 Ez azért érdemel különösebb figyelmet, mert mellékelve van egy kéziratos, de mindenre kiterjedő pontos leltár. A nagyhidegkúti hívek itt ismételten kötelezik magukat arra, hogy lekaszálják a plébános rétjét és begyűjtik a szénát.

A plébánosi javadalmat azután teljes részletességgel írja le az 1846. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv „A plébánosnak jövedelmei" c. alatt. Eszerint az anyaegyházban van a plébánosnak házas belsősége, mintegy két hold, a Kálvária-telken három, a Kissós-földi telken két hold szántóföld és két db rét. A szántóföldek megmunkálása és a széna betakarítása a hívek kötelessége. Az uradalomtól kap 24 öl tűzifát, a közlegelőn van jószágainak legeltetési joga, lélek-gabona címén kap 40 pozsonyi mérő rozsot és 16 pozsonyi mérő zabot, amit Szent Mihály napján tartozik a községi elöljáróság összeszedni. Lélekpénz címén évi 80 forintot és stólajövedelem, minden házaspártól egy pár csirke, egy font vaj, 10 tojás és húsvétkor gyónócédulánként egy tojás. A községtől egy akó misebor. A vallásalapból 190 forint 30 krajcár készpénz. Az épületek karbantartása is az anyaegyház kötelessége. Kishidegkúton kap a plébános minden házaspártól egy forintot, stólát, azonkívül igás és kézi napszámmal segítenek a gazdálkodásban.

Így a plébános megélhetése, ha szűkös keretek között is, de biztosítva volt. Szántóföldje ugyan nagyon kevés, de a pénzbeli és természetbeni járandósá­gokból szerényen meg tudott élni.

1864. szeptember 9-én az akkori plébános Büky Ferenc kérvényt nyújt be a tagosítást végző kataszteri bírósághoz, hogy hat holdnyi földjét emeljék fel legalább egy sessióra, de amint a későbbi feljegyzésekből kiderül, ez nem sikerült.67 1864. szeptember 15-én kelt egy ingatlanokról szóló pontos kimutatás, melynek C. pontja így szól: „Helybeli nt. plébános úr törvényes egy telki illetményében 11 hold."68 Ebbe a 11 holdba azonban beleszámították azt az öt holdnál nagyobb legelőterületet is, mely mint szántóföld mindig hasznavehetetlen volt és ma is közlegelő.

1865-ből való egy részletes ingatlankimutatás, mely teljes pontossággal mutatja ki a plébános akkori javait.69

Plébánia földjei, melyet a közösség megmunkál:

1. Sósi-dűlőben........................................................................... 2881 -öl
2. Lenföld-dűlőben...................................................................... 3674 -öl
3. Káposztaföld, rét ----------------------------------------------- 1368 -öl
4. Öregirtási-dűlők...................................................................... . 1499 -öl

Összesen......................... ;.......................................... . 9422 -öl

Ebből a rétet kivéve 1368 -öl

Szántóföldet munkáltak 8054 -öl

Rétet munkáltak 1368 -öl

A legeltetéssel, úgy látszik, szintén sok baj volt ebben az időben, mert a plébános panaszkodik, hogy van ugyan hat hold legeltetési joga, de csak úgy hajlandó ezt kivenni, ha a gróf erdejében legeltethet, mert különben nem érdemes.

A kishidegkútiak, bár nem volt önálló határuk — az egész falu ugyanis tótvázsonyi területen épült —, amint anyagiakban megerősödtek, szintén igyekeztek a plébános megélhetéséhez hozzájárulni. Az 1846. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv megbeszélésénél már részt vesz a kishidegkúti elöljáróság is, szolgálmányaikat fel is veszik három külön pontban, de az utolsó pont szekeres hozzájárulásairól maga az egyházlátogatási jegyzőkönyv jegyzi meg: Ha ilyenek lesznek." Tehát 1846-ban még Kishidegkúton nem volt szekeres gazda. A jobbágyság felszabadulása után valószínűleg megváltozott a helyzet. Ezután már mindig többen akadnak, akiknek saját fogatuk van. Igyekeztek is eddigi elmaradottságukat jóvátenni, amit szerződésileg is biztosítottak. Eszerint a kishidegkútiak rétmunkáikat, mellyel plébános uruknak már régóta tartoznak, ezután készpénzzel fogják megváltani, mégpedig évenként minden háztulajdonos és lakó fizet 15 krajcárt, kivéve mégis azokat, akiknek a házában már házas gyermekük lakik. Ezek és az öregek nem kötelesek fizetni.70

Később történt aztán egy olyan kedvező fordulat, mely a plébános megélhetését már egészen biztosította, és a plébániai javadalmat legalább a közepes plébániák színvonalára emelte. Amit Büky Ferenc eredménytelenül kért az 1864. évi „tagosztály" alkalmával, azt a kegyúr megértő belátása és áldozatkészsége végérvényesen megoldotta. Gr. Esterházy Ferenc 1893-ban megvásárolt Ersching Ilonától egy sessio földet. Ezt a kb. 9 holdat kitevő földbirtokot kiegészítve 14 holdra, egyszer és mindenkorra a plébánia javadalmához csatoltatta. Azóta lényegesebb változás nem is történt.

Egy nagy hiány mindig volt a plébánián, hogy nem volt az udvaron kút. A legújabb időkig Kishidegkútról vagy Nagyhidegkút alsó végéről kellett a vizet hordatni. Meg is jegyzi egyik késői utód bánatában: ,Krug barátom! az Isten éltessen mint első hidegkúti plébánost, miért nem csináltattál kutat az udvarban, mily nagy baj lehetett ez akkor is. Nagy baj volt a múltban, de nagyobb a jelenben." 71 Ez a hiány sajnos ma is fennáll, s előreláthatólag pótolhatatlan hiány is marad, mivel nincs víz a talajban.

Két plébánosa volt a mostani előtt Hidegkútnak, akik hosszabb időt töltöttek itt el. Büky Ferenc 1862—1887-ig és Horváth Tivadar 1891—1906-ig. Mindketten megörökítették Hidegkútra vonatkozó észrevételeiket, s az ő véleményük, azt hiszem, ki is meríti három emberöltő közvetlen átéléseit. Büky Ferenc ezt írja: „1864-ik évben ültük meg a százéves ünnepélyt. Üdv neked első parochus Krug János a 9 kar angyalok között, vezesd a többi successoraidat is híven, mint első pásztor Hidegkúton a túlvilági örök boldogságba. — Száz évet befejeztünk, befejezünk-e még százat? Népemmel meg vagyok elégedve, szeretetben részesülök és ez elég boldogság egy lelkipásztornak, ha övéitől szerettetik. Kezdetben nehéz volt a szegénységgel küzdeni, de utóbb mindenben bővelkedtem, s nyugodt, aggodalom nélküli napokat éltem." Büky Ferenc meghalt 1887. szeptember 24-én, itt is van eltemetve. Horváth Tivadar ezt írja eltávozása előtt: ,Hidegkút! soha nem felejtlek! Sokat küzdöttem a plébánia érdekében. Végre 14 hold földdel megjavította gr. Esterházy Ferenc és békés napok virradtak reám. A templomjavítást azonban nem tudtam keresztülvinni. Népemmel szeretetben, békében éltem. Nincs okom panaszkodni. Szerényen igen szépen most már meg lehet élni."72

3. A TEMPLOM

Arról ez idő szerint nincs följegyzésünk, hogy mikor alapították a régi kéttornyú templomot. Az a tény, hogy a templom emléke ma is él, helyét ma is „templomrom"-nak hívják, s ezt a templomromot a még alig száz évvel ezelőtt élt tudósok és kutatók is megemlítik műveikben. Báró Foerster Gyula ezt írja: „Hidegkút, a helység nyugati részén elpusztult templom." 73 Fényes Eleknél pedig ezt olvassuk: „A helység nyugati részén láthatni egy elpusztult templomot, s mellette egy felséges forráskutat." 74 Alakjáról és terjedelméről nincs semmiféle adatunk, arról csak egy gondos ásatás adhatna felvilágosítást. Ma már sem a tornyokból, sem a templom falaiból nem látszik semmi, minden valószínűség szerint lassanként elhordták az új telepesek vagy a későbbi földbirtokosok. A régi falu fölött ma szántóföldek, a templom helyén pedig legelő van, tehát mindkettő a föld színével egyenlő.

11. Hidegkút legrégibb fennmaradt térképe 1779-ből

Die älteste aufrechterhaltene Karte von Hidegkút, aus dem Jahre 1779

Mikor 1750 körül a német bevándorlottak letelepítésével a benépesítés megkezdődött, az új lakosság csakhamar új templomról is gondoskodott. A templomhoz való ragaszkodás már vérében van ennek a fajnak, még ma sem lakik szívesen olyan helyen, ahol nincs templom. A régi templom kijavítása sokba került volna, meg aztán távol is esett az új falutól, így tehát célszerűbbnek látszott a templomot is közelebb hozni az új faluhoz. Kivitelében ugyan messze mögötte maradt a réginek, mivel csak egyszerű faépület volt, de a lelki szükséglet kielégítéséhez mégis elegendő.

Ennek a templomnak az állapotáról hű képet ad az első egyházlátogatási jegyzőkönyv, melyben azt olvassuk, hogy a templom inkább egy imaházhoz hasonlít, melyet a hívek közadakozásból építettek faanyagból és szalmatetővel. Védőszentje Szent Sebestyén és Szent Vendel. Fenntartási alapja ugyan nincs, de egyébként akármilyen egyszerű is az épület, mégis hiánytalanul fel van szerelve. A felszerelés hiánytalansága mindenesetre akkori patrónusa, gr. Esterházy Károly egri püspök atyai gondosságára vall. Bizonyára sokat jelentett a fölszerelés szempontjából a püspöki székhelynek és a veszprémi káptalannak közelsége.

Ugyanezen egyházlátogatási jegyzőkönyvből azt is megállapíthatjuk, hogy egy új kőből való templom felépítése, ugyancsak a kegyúr jóvoltából már folyamatban volt.

Az új templomra ebben az időben már szükség is volt, hiszen a hívek száma csakhamar felülemelkedett a négyszázon. Ez a szám később sem emelkedett sokkal magasabbra. Még az 1771. évi lélekösszeírás alkalmával csak 312 volt a lélekszám. Ezek így oszlottak meg: 234 gyóntatható, tehát felnőtt, 58 gyermek, 3 szolga, 3 szolgáló, 7 özvegy nő, 5 árva és 2 koldus. Ezzel szemben az 1779. évi egyházlátogatás szerint már 425 a hívek száma, mégpedig 295 gyóntatható és 130 kiskorú.75

A plébánosok eleinte elég gyakran változtak, valami érdemlegesebb feljegyzésre méltót nem hagytak maguk után. Csak a sorrendben hetedik, név szerint Bellovits István volt az, aki több évet töltött itt, s így módja volt maradandót alkotni. Bizonyosan a hívek is sürgették, de minden jel arra mutat, hogy elsősorban ő maga szorgalmazta a végleges templom felépítését. Már 1777. július 17-én sürgeti az építkezéshez szükséges pénzt, amit valószínűleg a kegyúr gr. Esterházy Károly püspök helyezett kilátásba. E sürgetés azért történt, mert a panaszos levél szerint az építkezés megakadt, pedig ez idő szerint még csak kétszáz forintja van kéznél. E levélben azt is jelenti, hogy a téglát már égetik. 1778. évi április 29-én kelt levelében azt is jelenti, hogy a kőművesek már hozzáfogtak a fundamentum építéséhez, és megkezdték a mészégetést is. Ugyanazon év június 28-án azt jelenti, hogy az építkezéshez szükséges téglából 27 400 elkészült. Pénze ismét elfogyott. Volna ugyan még itt néhány adós a hívek között, de ezek haladékot kértek. Most nem tudja mit tegyen, mert a munkásokat fizetni kell. Ugyancsak ez év július 24-én arról számol be, hogy a templom építése már a föld felszínén felül haladt, de a pénz természetesen megint elfogyott.

A pénz tehát nagyon sokszor fogyott el, ennek következtében a munka is többször szünetelt, de Bellovits plébános erős akarata mindezeket a nehézsé­geket legyőzte. A harmadik templom, mely ma is áll, lelkipásztorának kitartása és a kegyúr bőkezűsége következtében mégiscsak elkészült. Elgondolhatjuk, milyen boldogság töltötte el a lelkét. 1781. május 5-én jelenti a kegyúrnak, hogy az új templomot már a múlt ősszel, ádvent első vasárnapján beszentelték a Boldogasszony bemutatása titulusára, s ezt a napot a nép minden évben meg fogja ünnepelni. 76

A templom ugyan akkor még csak nagyjából lehetett készen, vagyis csak az épület. A régi kápolna felszerelése képezhette a berendezést. De a díszítésre vonatkozó előkészületek is hamarosan megtörténtek. 1781. szeptember 10-én szerződést írnak a festési, képfaragói, asztalos munkákról, valamint az oltár és a szószék elkészítéséről. Legutoljára következtek a padok. Ezekre is a kegyúr adja ki a pontos utasítást: „Hogy a hidegkúti templomba a székek elkészíttessenek, tehát praefectusunk engedgyen az ide való lakosoknak az Istvándi fűrészhez késel arra való fákat levágni, mellyeket annak idejében a fűrészhez vigyenek, és meg készülvén az deszkák és padlok a plébánus a Barnaki asztalos által készítesse a szerént, a mint a . . . padok vannak elkészítve, és az asztalost a templom pénzéből fizetesse ki."77

Ez a harmadik templom áll ma is úgy, ahogy akkor elkészült, csak a berendezkedés körül mutatkoznak időnként némi változások. 1810. július 14-én szerződést kötnek a hívek Heinrich Éberhardt pesti harangöntővel egy új harang elkészítése tárgyában. A harang súlya 329 1/2 font, elkészítése minden felszereléssel együtt 1468 forintba kerül. A haranghoz természetben beadtak egy 109 3/4 fontos, továbbá egy 7 fontos kisharangot. Ezek beváltási összege 360 forint 15 krajcár, a fizetendő összeg 1117 forint 15 krajcár.78

12. A barokk templom

Die Barockkirche

A plébániai irattárban egy másik följegyzés szerint 1822. április 28-án a kelyhet aranyoztatták újra, valószínűleg közadakozásból.

Egyébként a templom későbbi állapotáról hű képet nyújt az 1846. évi egyházlátogatás. E szerint van a templomnak 558 forint 22 krajcár tőkéje kamatra kiadva. Egyéb jövedelmei: egy méhkas, mely szintén jövedelmez valamit, valamint a vasár- és ünnepnapi perselypénz. A kétkulcsos ládában van 55 forint 49 krajcár készpénz. Van három harang, a legnagyobb 5 q 39 font, a középső 3 q 29 font, a harmadik 2 q 26 font. Ez nem jövedelmez, mert harangozásért nem fizetnek. Minden évben szabályszerű elszámolást tartanak. A templom fenntartásához szükséges pénzt és anyagot a kegyúr, a szekeres és kézi napszámot pedig a hívek adják.

Későbbi újítást a harangok körül találunk, amennyiben ez az egyházlátogatás már három, mégpedig lényegesen nagyobb harangot említ, mint amilyenről eddig tudtunk. A felszerelés lényegében nem változott, legfeljebb az elavultakat cserélték ki, a fogyatékosokat javították és a hiányokat itt-ott újjal pótolták. Ilyen kisebb jelentőségű javításról és pótlásról több feljegyzést találunk. Így Laszkalner Antal veszprémi kanonok kétszer is bearanyoztatta a templom kelyhét. Nevét 1850. június 6-án és 1854. április 10-én jegyezték fel az említett okból.79

1878. április 7-ről kelt egy újabb szerződés, de azt a nagyhidegkútiakon kívül a kishidegkútiak is aláírták. Ebben a két község elöljárósága szerződik Gloger Sándorné pesti harangöntővel egy új harang elkészítésére. A szerződés értelmében, mivel az 531 fontos harang megrepedt és használhatatlanná vált, nevezett harangöntő átönti és kiegészíti hat mázsára. Az öntésért fizetnek fontonként 40 krajcárt, a hiányzó anyagért pedig öntéssel együtt fontonként 1 forintot.80 Ezek a harangok meg is maradtak mindad­dig, míg a világháború ágyúércszükséglete fedezésére kettőt, mégpedig a legnagyobbat és a legkisebbet be nem sorozták. Ezt a hiányt azonban a hívek közadakozásból még 1923-ban pótolták. Ez év májusában szállította a Szlezák budapesti harangöntő cég a 361 kg-os nagyharangot s ugyanezen év novemberében a 93 kg-os kisharangot.

Jellemző a szülőfalujukból Amerikába vándorolt hívekre, hogy mennyire szívükön viselik a régi otthon szükségleteit. A harangok pótlására majdnem minden kivándorolt vagy valamelyik hozzátartozója vagyoni állapota szerint adott valamit. Minthogy ezek között sokan vannak olyanok, akik sohasem fognak visszatérni, álljon itt nevük az utókor számára. A név után következő szám dollárt jelent.

Összesen 127 dollár. A többit az itthoniak adták össze.

A templom belsejében 1908-ban volt lényegesebb átalakítás. Mind a főoltár, mind a mellékoltár már nagyon kopott, elavult volt. Az akkori plébános Frey Géza fáradozása fényes sikerre vezetett. A főoltár egészen masszív anyagból készült, a régi felpattogzott és repedezett oltárkép helyébe újat festettek. A mellékoltárból stílszerű lourdesi Mária-oltárt készítettek, szintén masszív anyagból. Mind a főoltár, mind a mellékoltár körül eléggé sikerült szobrokat helyeztek el. Ezen belső átalakításhoz természetesen a kegyúr nem járult hozzá, hanem a hívek adták össze a szükséges pénzt. Részben felhasználták a templomi perselyt is, de nagyobbrészt a hívek gyűjtéséből került ki a szükséges fedezet. A gyűjtésnél megint csak felhasználták az Amerikába vándoroltak adakozási készségét, akik mint eddig is, szívesen járultak hozzá, hogy a szülőfalu temploma újabb díszt nyerjen. Kimondottan ezek adományából készült az említett lourdesi oltár, s ebből szerezték be a Szent József, Szent Vendel, és Szent Flórián szobrokat, valamint a feltámadás szobrát.

Az adományozók névsora

Összesen 612 korona 50 fillér.

A világháború után 1924—1928 között a kegyúr jóvoltából a templom külsejét is rendbe hozták. A kopottas falakat átmeszelték, a torony és a templom tetejét újra fedték, mégpedig az eddigi gyorsan korhadó fazsindely helyett cementlapokkal. A templom ma mind külsőleg, mind belsőleg jó állapotban van.

4. ISKOLA ÉS TANÍTÓ

Bár pontos feljegyzésünk nincs, mégis feltételezhetjük, hogy a hidegkútiak már bevándorlásukkor hoztak magukkal kántort, aki mellékesen a gyermekeket is tanította. Természetesen nem a mai értelemben vett vizsgázott kántortanítót kell ez alatt értenünk, hanem olyan valakit, aki rátermettségével megfelelt ezen hivatásnak. Jó hangja, szép írása volt és szeretett a gyermekekkel foglalkozni. Ennél többet még a XIX. század közepén sem kívántak egy falusi kántortanítótól. Sem tanítói, sem kántori oklevelet nem keresett akkor senki, olyan praeceptorból került ki mindkettő, aki valamelyik idősebb kántortanító mellett gyakorlat útján sajátította el mind az éneklés és orgonálás, mind a tanítás művészetét.

Tudjuk a letelepítési szerződésből, hogy a gróf 32 telkes jobbágynak és egész pontosan meg nem határozott számú zsellérnek biztosított házhelyet és földet. Ha ezeket családostól együtt számítjuk, bizonyosan voltak kétszázon felül. Ha továbbá azt is figyelembe vesszük, hogy a hidegkútiak 1764-ben már önálló plébániát kapnak, azt is joggal gondolhatjuk, hogy már ezt megelőzően volt kántortanítójuk. Lehet, hogy magukkal hozták már az őshazából, de az sem lehetetlen, hogy csak itt hívták meg. Ugyanezt igazolja az első 1779. évi egyházlátogatás is, amelyben külön fejezetet találunk az iskolamesterről, akinek nevét is megörökíti: „Scholae rector est Georgius Pader." A továbbiakban elsorolja kötelességeit és jövedelmét. A kötelességek közt már ott szerepel a gyermekek tanítása. Mai elbírálás szerint javadalma igen kevés volt, és csak nagyon szerény megélhetést nyújtott.

Egy be nem fejezett, de a későbbinek alapul szolgáló egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint81 a mesterlakás csak egy szobából állott, tanterem és mellékhelyiségek szintén voltak. Ez az épület 1799-ben épült a kegyúr adta anyagból. A meglévő épülethez 1844-ben maguk a hívek ragasztottak még egy szobát az utca felőli oldalon. Balogh István akkori plébános 1824-ben állított össze egy egyházlátogatási jegyzőkönyvformulát, mely aláírásra ugyan sohasem került, de értékes adatokat tartalmaz az iskola ügyében. Feljegyzése szerint a nagyhidegkútiak arra kötelezték magukat, hogy gyermekeiket télen-nyáron iskolába járatják, a tanítónak pedig minden gyermek után 16 garast fizetnek.82

Így tehát már kezdettől nyomon kísérhetjük a kántortanítót és működését. Lehet, hogy az állás betöltésénél voltak időközönként megszakítások, de ezek hosszú időre nem terjedhettek.

1846-ban már elég tűrhető volt a hidegkúti kántortanítói állás, mivel az akkor összeállított egyházlátogatási jegyzőkönyvben felsorolt szolgálmányok már biztosítják a megélhetést. A mesternek jövedelmei c. fejezet szerint van a háznál mintegy két öl széles kert, egész belfundusa pedig mintegy 160 -ölet tesz ki; van káposztáskertje, másfél pozsonyi mérő területű krumpliföldje, amit a hívek szántanak meg; van 8 öl tűzifa, ezt az anyaegyházbeliek levágják, ölbe rakják és beszállítják; sertéseinek a jobbágyokéval szabad makkoltatása; a közlegelőn lovainak, marháinak és sertéseinek szabad legeltetése; minden gyermek után 12 krajcárja, minden pártól három oktál pozsonyi mérő lélekgabonája; minden pártól 12 krajcár lélekpénze; végül esketés és temetésből 12 krajcárja. Kishidegkúton van páronként két oktál pozsonyi mérő rozs lélekgabonája, továbbá lélekpénze és stólája, mint az anyaegyházban.

A mesterház fenntartására a kegyúr ad anyagot, de minden mást a hívek kötelesek teljesíteni. 1866-ból ezt a bejegyzést olvassuk e sorok után: ,Hála Istennek már megépült a két község által." Innen tudjuk, hogy az iskolát és a tanítói lakást ebben az évben építették vagy alakították át a mai formájára. Az épület ugyan ma is megvan, de sem beosztása, sem befogadóképessége már nem felel meg a mai kor követelményeinek. Kisebb javítás és átalakítás történt ugyan 1936-ban, de férőhely tekintetében változás nem történt. Újabban a kis tanteremben két tanerő tanít felváltva délelőtt és délután, mégpedig vegyesen fiúkat és leányokat. A tanulók száma minden évben meghaladja a százat. Egy másik tanterem és tanítói lakás felépítése nem késhet soká, s csak a mostani nehéz gazdasági viszonyok miatt nem nyert még megoldást.

Azon óhajt, hogy a tanítók névsorát, itt-tartózkodási idejük egymásutánját is összeállítsuk, nem sikerült megvalósítani. A kutatás az egészen gyér feljegyzések miatt nem járt eredménnyel. Meg kellett elégedni az itt-ott elszórtan található feljegyzésekkel. Ha nem is pontos, de hozzávetőleges képet mégis, nyújt az alábbi sorrend. Zárójelben azt az évszámot találjuk, amelyben említés történik az illető tanítóról.

Háború alatt és hadifogsága miatt többen helyettesítették

Ezen adatokat részben a születési és halálozási anyakönyvekben folytatott böngészések közben, részben az öregekkel folytatott beszélgetések alapján sikerült megállapítani.

5. TEMETŐK ÉS KERESZTEK

A régi Hidegkút temetőjének emlékét ugyancsak a már említett határper tanúkihallgatási jegyzőkönyvében találjuk megörökítve. A De eo utrumban feltett harmadik kérdésre Török István beidézett tanú ezeket mondja: „a régi Hidegkúti temető is az volt, az hová most Hidegkútiak azon régi templomhoz közel temetkeznek. Midőn e tanu a juhokat ottan legeltette, látta számtalanszor, hogy többnyire a gödrök, mellyekben az emberek testei voltak leásva, bé hajultak, de látta azt is, hogy némelyek még koporsó formán állottak."83

Ez a tanúvallomás 1769. augusztus 22-éről való. A vallomásból kétségtelenül megállapítható, hogy a hidegkúti telepesek eleinte még ide temetkeztek; Annál is inkább elfogadható ez a feltevés, mivel a sírdombok és a temető körülárkolása még ma is egész pontosan kivehető. Márpedig, ha az új falu lakói eleinte nem ide temetkeztek volna, a régi falu elpusztulását követő mintegy 250 év után aligha maradtak volna meg a sírdombok, de talán még a körülárkolás sem. A temető alakja ma is messziről feltűnik. Távolról egy pontosan kivehető trapéz alakot mutat a domb irányában összehajló oldalakkal, de közelebbről nézve a bal oldali behajtó oldal kissé megtörik, tehát inkább szabálytalan ötszög alakú. Hosszúsága 75, szélessége 38 lépés.

Nagyhídegkútnak a falu közelében fekvő új temetőre minden valószínűség szerint csak akkor volt szüksége, amikor már Kishidegkút is kialakulóban volt. A pontosan meghatározott számú házhely miatt Nagyhidegkút nem terjeszkedhetett. A népesedés pedig gyors iramban emelkedett. A túlnépesedésen tehát úgy segítettek, hogy a fölösleg letelepedett a patakon túli Kishidegkúton. Itt a tulajdonos tótvázsonyi földesurak engedelméből az anyaközségben elhelyezkedni nem tudó lakosság új falut alapított. Hogy mikor indult meg ez az áttelepülés, biztos adatunk nincs, de a jelek szerint az 1790-es évek elején kezdődött. A földesurak az új falunak az alvégen temetőterületet is adtak, bizonyára azonnal, mert már 1813-ban kőkeresztet is állítottak. Ez a kőkereszt a rajta lévő évszámmal ma is fennáll.

Az első, 1779. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv csak annyit mond, hogy temető is van, a temetést maguk a hívek végzik, de ez bizonyosan még a régi, elpusztult faluhoz tartozó temető volt. Még ugyanabban az évben, 1779. szeptember 16-án Bellovits István, az akkori plébános engedélyt kap egy új temető és kereszt megáldására.84 Ez lehetett a még ma is ugyanazon a helyen fekvő nagyhidegkúti temetőnek első parcellája. Ez a rész a mainak legfeljebb harmadrésze, mivel idővel a szükséghez képest újabb területet vettek hozzá. A korhatárok ma is egész szépen láthatók. Szigorú sorrendet a temetések alkalmával sohasem tartottak. Gyakori eset ma is, hogy a halottat a legrégibb részben temetik el, ha ott már valaki közeli hozzátartozója pihen. Csak akkor és oly mértékben terjeszkedtek tovább, amikor és amennyire okvetlenül szükség volt.

Az 1846. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv már külön megemlíti mind a két temetőt. Azt olvassuk benne, hogy mindkét községnek külön temetője van. A nagyhidegkútiban fakereszt áll, ezt a hívek tartják fenn, a kishidegkútiban pedig kőkereszt van. Valószínű, hogy ez is a földesurak ajándéka.

A nagyhidegkúti temető már 1850-ben kibővítésre szorult. Körülbelül ugyanakkora területet vettek hozzá, mint amilyen korábban volt. Megáldásáról a plébánia irattárában találunk feljegyzést, mely szerint az új temetőt Czerhák Ignác esperes áldotta meg 1850. június 16-án.

Ez a terület elég is volt a XIX."század végéig, majd az 1890-es években mind a nagyhidegkúti, mind a kishidegkúti ismét bővítésre szorult. Utóbbi még hosszú ideig elég lesz, de a nagyhidegkúti már megint betelt, hamarosan új bővítésre lesz szükség.

Kereszt a falu határában ez idő szerint több van.

Az 1846. évi egyházlátogatás szerint a templom előtt egy kőkereszt, Nagyhidegkút közepén egy fakereszt, a Kálvárián három fakereszt áll, valamennyit a nagyhidegkúti hívek tartják fenn. A Sósföldeken, az út elágazásánál egy kőkereszt áll, ezt a Stahl család tartja fenn, míg Kishidegkút közepén szintén egy kőkereszt van, melynek alapítója és fenntartója a Schalbert család.

Ma a plébánia területén 9 kereszt áll a következő sorrendben:

A templom előtti kőkereszt, melyet a hívek saját költségükön 1860-ban átjavíttattak, és azután is többször renováltak.

A nagyhidegkúti legrégibb temetőparcellában áll egy korhadt fakereszt, a rajta lévő Krisztustest bádogból készült.

A nagyhidegkúti temető középső parcellájában egy kőkereszt van, rajta a felállítás évszáma: 1885 és az ajándékozó neve: Ehardt Teréz.

A kishidegkúti temetőben egy kőkereszt, rajta az alapítás évszáma: 1813.

A Kálvárián a régi fakeresztek helyén három kőkereszt áll, ezeket özv. Timer Jánosné szül. Ehardt Teréz állíttatta 1902-ben. Ugyanakkor 300 koronás alapítványt is tett további fenntartásukra.85 Ez a pénz azonban a háború következtében devalválódott, a kereszteket pedig gyerekes meggondolatlansággal megrongálták, s így újabb renoválásra volna szükség.

Nagyhidegkút község közepén ma egy kőkereszt áll a régi fakereszt helyén, ezt szintén a már említett özv. Timerné állíttatta a saját költségén.

Kishidegkút közepén ma is megvan az 1846. évi egyházlátogatás által említett kőkereszt, melyet azóta a Schalbert család leszármazottai többször átrenováltattak.

Ugyancsak megvan a sósföldi útelágazásnál említett kőkereszt is, ma a hívek tartják fenn. A falubeliek svájci keresztnek — Schweitzer Kreutz — hívják.

A három utolsó helyen említett kereszt állítólag egy-egy halállal végződő szerencsétlenségnek köszönheti létét. Mi igaz a legendaszerű hagyományból, ma már nehezen ellenőrizhető. Kishidegkút közepére, az öregek állítása szerint azért került a kereszt, mert a kereszt előtti utcán gázolt el egy szentgáli kocsis egy ott játszó kisgyermeket. Régebben ugyanis a szentgáliak Kishidegkúton keresztül jártak a Balatonhoz, s így az utca elég forgalmas volt. A szülők kívánságára kiengesztelésül állíttatta a gondatlan fuvaros a keresztet. A másik kettőt a hagyomány szerint szintén ilyen szerencsétlenség következtében állították fel.

A sósföldi keresztet azért hívják Schweitzer Kreutznak, mivel a veszteséget szenvedő családot hívták így. E keresztek mind 100 évnél jóval régebbiek, így nehéz kihámozni, hogy mi igaz a hagyományból. Tény az, hogy ma is jó állapotban vannak. Ennek az a magyarázata, hogy valahányszor egyiken vagy másikon már látszanak a kopás nyomai, mindig akad egy jótékony lélek, aki magára vállalja a rendbehozatalt.

Legújabban, 1927 őszén állíttatott özv. Steierlein Józsefné egy új keresztet a régi Kishidegkút végén, közvetlenül az egykori kéttornyú templom szomszédságában. A felállítási költséget nevezett maga viselte, a család pedig telekkönyvileg biztosította a helyet és a fenntartást.

6. A HÍVEK

A plébániára vonatkozó összefoglalásunk nem volna teljes, ha nem emlékeznénk meg röviden a hívekről is. Annál is inkább helyénvalónak látszik a megemlékezés, mert hiszen ők voltak a plébánia tulajdonképpeni megalapítói, és ők is fejlesztették a mai állapotig. A telepítési okmányból ugyan nem tűnik ki, hogy szám szerint hányan telepedtek le akkoriban, de az kétségtelen, hogy nagyobb számban voltak. Csak így volt lehetséges, hogy aránylag rövid idő alatt véglegesen be tudtak rendezkedni. Már 1752-ben megalakult a politikai község, ebből az évből való a község pecsétje is. Ezt hamarosan követte az egyházi megalakulás is, bár a színtiszta kat. lakosságnak erre olyan nagyon sürgősen szüksége nem volt, hiszen e téren nem voltak nagyon elhagyatottak. Már 1764-től van a községnek plébánosa, de már ezt megelőzően volt temploma és mindene, amire egy vallásos életet élő falunak szüksége lehetett.

Az 1771. évi részletes urbarium nemcsak a kötelességeket írja elő, hanem név szerint felsorolja azt a 31 családfőt is, akiknek az urbarialis birtokot kiosztották. Ez a névsor mutatja a legrégibb hidegkúti lakosság teljes névsorát, de a zsellérek ebben nincsenek felsorolva.

A telepítés, amint már említettük, nem történt egyszerre, mert még jóval később is jöttek Németországból újabb telepesek. Így a Schalbert család, amint elbocsátó iratából olvassuk, csak 12 évvel később indult el a régi hazából. Elbocsátó irata ez:

Wir Johann Friderich Karl von Gottes Gnaden des Heil Stuhls zu Maynz Erz-Bischof, des Heiligen Römischen Reichs durch Germanien Erz-Kanzler und Churfürst, Bischof zu Worms, Fügen hiermit zu wissen, Demnach Uns Conrad Schalbert zu Johannis-Berg in der Ober-Zellerey Aschaffenburg gebürdig gebührend vorbringen lassen, was massen derselbe mit Weib und Sechs Kindern in Ungarn zu ziehen Willens seye, mit gehorsamster Bitté, Ihn und die seinigen der aufhabenden Leib-Eigenschaft zu erlassen, dass Wir solche seine Bitte in Gnaden angesehen und darauf bemeldte, Conrad Schalbert mit Weib und 6 Kinder, von berührter Leibs-Servitut frey, ledig und loss gegeben haben, gestalten Wir zu dessen Urkund Unser Canzley: Insiegel hierbey drucken lassen; So gegeben in Unserer Churfürstl. Residenz-Stadt Maynz den 20-a Apr. 1762. L. S.86 - Mi János Frigyes Károly, Isten kegyelméből Mainz érseke, a Német-Római Szent Birodalom főkancellárja és választófejedelme, Worms püspöke ezúton tudatjuk, miszerint az aschaffenburgi magas hivatalunkban a Johannis-Berg-i Conrad Schalbert illedelmesen és illően előadta, hogy feleségével és hat gyermekével együtt Magyarországra való távozásához engedélyünket kéri, és hogy jobbágyi szolgálatunkból elbocsássuk; kérését kegyelmesen megvizsgálva, közöljük, hogy Conrad Schalbert feleségével és hat gyermekével jobbágyi szolgálataitól felmentetett, megszabadíttatott és elengedtetett, kiadtuk ezt az okmányt kancelláriánkban, pecséttel elláttuk, és választófejedelmi központunkban átadtuk. Kelt Mainz városában 1762. április 20-án.

Viszont az eredeti telepesek közül többen egész rövid itt-tartózkodás után más közeli faluba költöztek. Így az 1781. évi tanúkihallgatási jegyzőkönyv 24. tanúja, Czeller Antal maga mondja, hogy ezelőtt 4 évvel költözött Márkóra.

Kár, hogy több ilyen elbocsátó írást nem sikerült felszínre hozni, mint amilyen a Schalbert családé, de kétségtelen, hogy az előttük tömegesen bevándorló hidegkútiak mind kaptak ilyen elbocsátót, hiszen kivétel nélkül mind mint jobbágyok vagy zsellérek kerültek ide, márpedig ezeknek sem itt, sem Németországban nem volt szabad költözködési joguk. Az öregek közül többen állítják még ma is, hogy láttak ilyen elbocsátó írást. De az elbocsátók kötelező voltára utal a letelepítési szerződést kiadó gróf Esterházy Ferenc is, amikor így intézkedik: Az esetben, ha idővel egyes gazda vagy zsellér elköltözni szándékoznék, az elbocsátó kiadható neki, feltéve, hogy előzően az uraságtól ezt kérte és megkapta.87

Arra kezdettől fogva mindig volt eset, hogy a hidegkútiak a közeli német községek lakóival cserélődtek, de ez a helyváltoztatás vagy egy rokonsági kötelék vagy egy házasság révén következhetett be. Ilyen értelmű helyváltoztatás ma is gyakran megtörténik. De új letelepedés a telkes jobbágyok közé nem volt lehetséges, mivel mindössze 32 férőhely volt. Csak a zsellérek száma nem volt szigorúan korlátozva, az ő számuk emelkedhetett, amint­hogy emelkedett is.

Felmerül a kérdés, hát mi történt a szaporulattal, hol adtak gyermekeiknek helyet. Eleinte elhelyezték őket maguk között, hiszen az említett szerződés is adott erre módot. Később aztán, különösen az 1790-es évektől kezdve, átszorultak Kishidegkútra. Már az 1779. évi egyházlátogatás szerint is a lélekszám túl volt a 400-on, márpedig ez a szám később sem, de a mai napig sem emelkedett lényegesen, sőt néha inkább visszaesett. Ebből tehát világosan látjuk, hogy több férőhely sohasem volt Nagyhidegkúton.

Amilyen konzervatívak voltak az új hidegkúti lakosok a hamarosan megszeretett új otthonhoz való ragaszkodásban, éppen olyan ragaszkodók voltak magukkal hozott vallásukhoz. Innen érthető, hogy a vallásos életre is elég hamar berendezkedtek. Már az első egyházlátogatási jegyzőkönyv megjegyzi, hogy a nép jó és vallásos. Mivel pedig tisztán katolikus a lakosság, eltévelyedés nincs közöttük. Egyedüli ájtatossági társulat volt akkor az örökimádás társulata: „Confraternitas perpetuae Adorationis Sanctissimi Sacra-menti", a plébános vezetése alatt. Később megalakult még az Élő Rózsafűzér-társulat. Ez is olyan régi már, hogy a legidősebb asszonyok sem emlékeznek a megalakulás idejére. De ma is él és virágzik.

Amint a fentiekből már láttuk, akár a templom, akár a plébánia biztonsága körül mutatkozott valami teendő, a hívek nem sokáig várattak magukra, hanem szerény viszonyaikhoz képest mindig cselekedtek. Amikor a maguk megélhetése már biztosítottnak látszott, legfőbb gondjukat képezte a hitélet gyakorlásának, a templom és a plébánia fennmaradásának biztosítása. Az 1780-as években már nem kellett aggódniuk a megélhetés miatt, tehát hozzákezdtek a hitélet végleges berendezéséhez. Eleinte megelégedtek az iskola mellett egy szerény fatemplommal, de később már többre vágyódtak. Mindenekelőtt a plébániát akarták biztosítani. Mikor már ez is megvolt, sőt az első plébános kinevezése is megtörtént, nem kellett többet félniök attól, hogy lelkipásztor nélkül maradnak, azért már egy megfelelőbb templom építésére is mertek gondolni. Igaz, hogy ennek a felépítése inkább a kegyúrnak jelentett terhet, de az építéssel járó sok aprólékos munkát, a kézi és igás napszámot mégiscsak a híveknek kellett elvégezni, mégpedig — amint láttuk — példás ügybuzgalommal. Ez az óhajuk is hamarosan beteljesedett, mert 1782-ben elkészült az új templom.

Mindenesetre a nép lelkületére vall az a minden kényszer nélkül vállalt áldozatkészség, amelyről az 1803. évi kötelezvény tanúskodik, mely szerint számszerűen is megállapítják, hogy mit adnak a plébánosnak. E kötelezvény befejező szávai ezek: ,,Ha pedig idővel úgy megszaporodnának, hogy a plébános egyedül nem tudná ellátni, új ajánlásra is kötelezik magukat."88

Ezt a felbuzdulást Kishidegkút gyors benépesedése válthatta ki az anyaközség lakóiból. Pár évvel előbb még nyoma sem volt Kishidegkút falunak, rövid idő alatt pedig majdnem akkorára emelkedett a lakosság, mint Nagyhidegkúton. Az új község lakói, mint egészen más földbirtokosokhoz tartozó jobbágyok érezték és tudták, hogy kötelességeik vannak az őket kibocsátó anyaközséggel szemben. Másképp nem fejezhették ki ragaszkodásukat, mint hogy ők is hozzájárultak a templom, a plébános, az iskola és tanító fenntartásához.

Az 1846. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv ugyan világosan kimondja, hogy a plébános Kishidegkúton minden házaspártól csak egy forintot kap, amit negyedévenként a bíró szed össze és szolgáltat be, mégis kétségtelen az is, hogy akkor már tojás- és vajpénzt, később pedig lélekgabonát is fizettek. Ugyancsak hozzájárultak az iskola fenntartásához és a tanító fizetéséhez. A tanítónak párbért fizettek, az iskolaépület fenntartásához pedig kézi napszámmal járultak hozzá. Az egyházlátogatás említ ugyan szekeres napszámot is, de még 1850 körül olyan módos ember nem volt Kishidegkúton, aki saját szekerébe foghatott volna. Azért teszi hozzá az egyházlátogatás is, „ha ilyenek lesznek". Az is bizonyos, hogy sem a templom, sem a plébániaiak fenntartásához a kishidegkútiak nem tartoztak hozzájárulni, de a jelek szerint a nagyhidegkútiak ezt el sem fogadták volna. A kegyúrral már kezdettől fogva csak a nagyhidegkútiak tárgyaltak és szerződtek, így a terheket is csak magukra nézve fogadták el kötelezőnek. Bizonyos rátartiság észlelhető e felfogásban. Az egyszerűbb emberek ugyanis meglehetősen büszkék, ha valami megtiszteltetésben van részük. Ilyen megtiszteltetésnek tartották már kezdettől fogva a templom körüli, nem fizetéssel járó szolgálatot. A nagy hidegkútiak inkább viselték a templom és a plébánia körüli terheket, nehogy a tiszteletbeli állásokat meg kelljen osztaniok a kishidegkútiakkal.

Az iskola körül ilyen megkülönböztetés már eredetileg sem volt. Ugyanazt a fizetést adták a kishidegkútiak, mint a nagyhidegkútiak. Iskolaszéki tagot is azonos számban választottak mindig. Ami különbség az iskola és a tanító személyi járandóságai körül mutatkozott, az még a legrégibb időkből származik, amikor ugyanis a kegyúr állapította meg a hívek kötelességeit, így a tanító fajárandóságát mindig a nagyhidegkútiak hordták be az erdőből, ugyancsak ők szántották fel a tanító földjeit.

1927-ben közigazgatásilag egyesítették a két községet, de ez a változás a hitélettel kapcsolatos dolgokon nem sokat módosított. Maguk a hívek ragaszkodnak legjobban a hosszú évek alatt kifejlődött jogszokásokhoz. Kishidegkút, amint láttuk, a nagyhidegkútiak fölös szaporulatából keletkezett, tehát szigorú vérség fűzi a két falu lakosait egymáshoz, de azért a nagyhidegkútiak sohasem adták fel elsőbbrendűségüket. Ezen az egyesítés sem tudott enyhíteni.

A templom körüli szolgálatot, mint a templomatyaságot, baldachinvivést stb. ősidőktől a nagyhidegkúti elöljáróság osztotta ki, helyesebben csak a nagyhidegkúti elöljáróság tagjai részesülhettek ebben a megtiszteltetésben. Az egyesítéskor ugyan megállapodtak abban, hogy a bírót a nagy- és kishidegkúti férfiakból felváltva, kisbírót mindkét faluban egyet-egyet, esküdtet mindkét faluból egyenlő számban, helyettes bírót abból a faluból választanak, ahol nincs bíró. Így természetesen az említett egyházi tisztségeket is megosztva kellett volna ellátni. De, ez nem sikerült. A terv ellen mindjárt az első alkalommal felzúdultak a nagyhidegkútiak. Azzal érveltek, hogy ez jogszokáson alapul, tehát nem vihető át egyik helyről a másikra. Ők a nagyobb terhektől sem húzódtak vissza, de a kiváltságokat is maguknak tartják fenn. Így tehát a közigazgatásilag egyesített község lakói egyházilag még mindig kétféle elbírálás alá esnek.