III. VÁLSÁG, ELLENFORRADALOM, KIBONTAKOZÁS

A község az önálló tanács korszakában (1950— 1968)

A szocializmus építése rendkívül nehéz külpolitikai helyzetben, a két világrendszer éles konfrontációja közepette kezdődött a kelet-európai országokban, így Magyarországon is.

A politikai stratégiát hosszú távon (1956-ig) az a szovjet álláspont határozta meg a térség országaiban, hogy a két nagyhatalom közötti érdekellentéteket csak fegyverrel lehet megoldani, a világháború elkerülhetetlen.

Ez az álláspont érvényesült aztán 1949 után is, amikor az USA monopolhelyzete a nukleáris fegyverkezésben megszűnt, de tartotta magát még akkor is, amikor a fegyverkezési verseny során átmenetileg kialakult ugyan a katonai erőegyensúly, a nyugati szövetségesek háborús fenyegetése azonban nem szűnt meg.

A világtörténelmi jelentőségű XX. szovjet pártkongresszus 1956-ban nemcsak a sztálini rendszer hibáival számolt le, hanem — a megváltozott katonapolitikai helyzetben — új stratégiát is kidolgozott: katonai erőviszonyokat mérlegelve már elkerülhetőnek tartotta a fegyveres összecsapást s így a hangsúlyt a nemzetközi gazdasági versenyre helyezte át.

A hatvanas évek elejétől mindkét szuperhatalom vezetőiben megérlelődött a felismerés, hogy a két világrendszer országainak és népeinek hosszabb távon egymás mellett kell élniük. A Szovjetunió kezdeményezésére fokozatosan az enyhülés irányába fejlődött világpolitika a hetvenes évek elejére már jelentős sikereket érhetett el a két szövetségi rendszer kapcsolatainak javításában is.

A hidegháborús légkör alapvetően meghatározta a magyar politika alakulását is. Külpolitikailag a kormányzat a Szovjetunió békepolitikája mellett kötelezte el magát, a belpolitikában a szocializmus társadalmi-politikai rendszerének gyors kiépítését, az ország védelmi képességeinek fokozását tűzte ki célul.

Az MDP politikai irányvonalában már 1948 második felétől kezdve nyomon követhetők a torzulás jelei. A politikai hatalmat fokozatosan kisajátító szűk csoport — Rákosi Mátyással az élen — a sztálini elvek és módszerek szolgai másolásával, a nemzeti sajátosságok figyelmen kívül hagyásával kezdett hozzá a szocializmus" alapjainak lerakásához abban a romantikus hitben, hogy a minden eddiginél fejlettebbnek és magasabbrendűnek tekintett társadalmat néhány év leforgása alatt meg lehet teremteni.

Az 1950-ben kiépített monolitikus hatalmi struktúra működéséből kikapcsolták a demokratikus ellenőrzés, érdekérvényesítés lehetőségét. Az „éberség" jegyében nemcsak korábbi szövetségeseik, hanem a párton belüli vetélytársaikkal szemben is hatalmi eszközökkel lépték fel. Céljaik elérése érdekében törvénysértések sorozatát követték el (koncepciós perek, internálások, szabadságvesztésre ítélések, zaklatások), nem riadtak vissza az adminisztratív eszközök, az erőszak alkalmazásától sem. Az önkritikát nem ismerték, a felelősséget áthárították másokra (az imperialisták ügynökeiként a párt soraiban megbúvó „ellenségre"). Hibás döntéseik és szövetségi politikájuk nyomán néhány év alatt, az elért nagy eredmények ellenére elvesztették tömegkapcsolataikat.218

A gazdaságpolitikában a hidegháborús korszakban az önellátási tendencia érvényesült. Már 1947-ben megkezdődött a kettős árrendszerre épülő, mesterséges belső piac, majd a központi termelésirányítási rendszer kiépítése; 1949-ben a KGST megalakulásával létrejött a szocialista országok regionális gazdasági közössége, amely — külön árrendszerével — védelmet nyújtott a tagországoknak a tőkés országok diszkriminációs gazdaságpolitikájával szemben. (Ez az elszigeteltség csak 1958 után, a világpiac egységének helyreállítása során szűnt meg.)219

A magyar gazdaságpolitika az első ötéves terv (1950—1954) keretében a „szocializmus alapjainak a lerakását" szerette volna elérni: a feszített ütemű iparosítással (a nehézipar, ezen belül a kohászat és bányászat kiemelt fejlesztésével) Magyarországot agráripari országgá kívánta változtatni. Ugyanakkor számolt a mezőgazdaság kollektivizálásával és az életszínvonal jelentős növelésével is.

A menet közben (1951-ben) felemelt terv végrehajtása során azonban súlyos aránytalanságok keletkeztek: a beruházásoknak több mint a felét a honvédelem érdekeinek szem előtt tartásával az iparba összpontosították, a mezőgazdaságra a beruházási kiadásoknak csak 13%-át fordították. A beruházások szerkezete is igen aránytalan volt: négyötödét az építkezések tették ki, az elavult géppark fejlesztésére esett a fennmaradó hányad.

A mezőgazdasági termelés a tervezett 50%-os növekedés helyett stagnált és 1956 előtt nem is érte el a világháború előtti szintet. Súlyos károkat okozott az erőltetett, de az objektív feltételek hiánya miatt csekély eredményt hozó kollektivizálás, az irreális mértékű jövedelemelvonás, az erőszakos módszerek alkalmazása (pl. tagosítás, a kulákellenes szövetségi politika).220

A szektás hibák felszámolását a belpolitikai válság érlelődése és a külpolitikai események (Sztálin halála, belpolitikai válság az NDK-ban) egyaránt sürgették. Az MDP KV 1953. június 27—28-i ülése azonban — a pártvezetés egységének megbontása miatt — a korábbi szektás politika következetes elvi elemzése helyett megelégedett egy kompromisszumos megoldással. Leszámolt ugyan a hibák nagy részével, új gazdaságpolitikát hirdetett meg, az életszínvonal növelését, a törvényesség helyreállítását ígérte, de konkrét megoldási javaslatot nem adott, a tennivalókat csak az irányelvek szintjén határozta meg.

Amint a program gyakorlati végrehajtására került a sor, kitűnt, hogy a pártvezetés két irányzata egészen eltérő álláspontot képvisel: Rákosi ugyanis az eredeti iparfejlesztési koncepció fenntartására törekedett, Nagy Imre kormányelnök a mezőgazdaság, a könnyűipari ágak és a kisárutermelés fejlesztését helyezte előtérbe.

A meghirdetett „új szakasz" politikája azonban csak felemás megoldást hozott: 1953-54-ben a Nagy Imre-féle felfogás kapott hangsúlyt a kormányzati intézkedésben, 1955-től kezdve — a nemzetközi feszültség erősödésével — a Rákosi-csoport kezébe került ismét az irányítás.221

1956 nyarára az ország valóban olyan helyzetbe került, amelyet Rákosi 1954. június 20-án megjósolt: „A hibák, melyeket a megbeszélések folyamán feltártak, olyanok, hogy ha gyorsan ki nem javítjuk őket, ha azonnal fordulatot nem csinálunk, a legsúlyosabb válsággal fenyegetnek bennünket. 222

A) NEHÉZ ESZTENDŐK (1950—1956)

1. A TANÁCSRENDSZER KIÉPÍTÉSE ÉS MŰKÖDÉSÉNEK KEZDETE

1945 után, a népi demokratikus forradalom időszakában — bár 1946-tól kezdve több tervezet is készült — a közigazgatás egységes jogi szabályozására nem került sor.223 A közigazgatás szovjet-típusú átalakítását az MDP I. kongresszusa vetette fel. A kormány által 1949 májusában megbízott alkotmány-előkészítő bizottság véleménye is az volt, hogy a „helyi szerveket illetően ... a tanácsi jellegű megoldást kell alkotmányos tétellé emelni".224 A június 20-án megszövegezett és augusztus 20-án életbe léptetett alkotmány már az „államhatalom helyi szerveinek" tekintette a megyei járási, városi és községi tanácsokat.

A tanácsrendszer kiépítésére az első tanácstörvény (1950: 1. tv.) végrehajtása során, 1950 nyarán, illetőleg második felében került sor. Előbb a felsőbb szintű tanácsokat szervezték meg, ezek előkészítették a közigazgatás átszervezését. A második lépcsőben, az október 22-i általános tanácsválasztások révén megszületett az egységes tanácsrendszer.225

A választások során a Népfront jelöltjeire szavazott a választásra jogosultak 96,9%-a, amely kifejezte, hogy az MDP politikája mellett sorakozott fel az ország lakossága.

A választásokat követően megalakult 3217 helyi tanács: ebből 3169 községi(2808 önálló és 170 közös) tanács volt. Minden 500 lakosnál nagyobb község önálló tanácsot kapott, így 1316 községben először épült ki helyi államhatalmi szervezet. A — későbbiekben túlzottnak ítélt — decentralizálás lehetővé tette, hogy hatalmas tömegek kapcsolódjanak be a politikai munkába. 226

A régi államszervezet helyébe lépő tanácsok a törvény szerint a „demokratikus államszervezet legmagasabb rendű formáját jelentik: „A dolgozó nép köréből a széles körű demokrácia alapelvei szerint választott és a demokratikus centralizmus elveinek megfelelően egymás alá és fölé rendelt szervek, amelyek működési területükön a dolgozó nép egységes államhatalmát képviselik, biztosítják a tervszerűséget az állami élet minden vonatkozásában, ellátják a gazdasági, társadalmi és kulturális vezetés feladatait, valamint általában az államigazgatás helyi tennivalóit."227 A helyi tanácsok az államigazgatási-területi beosztás szerint szerveződnek hierarchikus rendszerbe, általános irányításukat a minisztertanács végzi, végső fokon azonban az országgyűlésnek és az Elnöki Tanácsnak vannak alárendelve.

Két testületi szervük közül a tanácsülés az államhatalmat gyakorolja, az általa választott végrehajtó bizottság az államigazgatás általános hatáskörű szerve, amely a nem községi tanácsoknál saját szervezettel rendelkezik. E szervek (osztályok) kettős alárendeltségben (a saját és felettes vb alárendeltségében) működnek. Munkájukat a tanács által választott állandó és ideiglenes bizottságok mint tanácsadó-véleményező szervek segítik.

A községekben a havonta ülésező tanácsnak 21—101, a hetente összeülő végrehajtó bizottságnak 5—9 tagja lehetett; létszámukat a felettes tanácsszervek a lakosság számának figyelembevételével állapították meg.

Bár a tanácstörvény formálisan számításba vette a tömegek aktív részvételét a helyi politikában, a központi tervutasításos gazdaságirányítási rendszer a gyakorlatban nem igényelte azt. A tanácsi munka az első ötéves terv időszakában kimerült a gazdasági szervező-irányító tevékenységben, a termelési-begyűjtési tervek megvalósításában.

Az adott körülmények között a tanácstestület szerepe formálissá vált, a tényleges hatalom a végrehajtó bizottság kezében összpontosult. A vb testületi jellege is sok esetben elhalványult.

A minisztertanács nevében a belügyminisztérium mint főhatóság, az alsóbb szintű végrehajtó bizottságok útján irányította a tanácsi munkát. A napi feladatok szintjén azonban az állami irányítás nem érvényesülhetett következetesen, mert a pártszervezetek lépten nyomon beavatkoztak a tanács tevékenységébe. Ilyen körülmények között a közigazgatási munkát alacsony színvonal jellemezte; az adminisztratív eszközök alkalmazása, a törvényesség megsértése a tömegeket elidegenítette a hatalomtól.228

2. A KÖZSÉG AZ ELSŐ ÖTÉVES TERV IDŐSZAKÁBAN

Hidegkút történetének is új fejezete kezdődik 1950. október 22-én, a helyi községi tanács megválasztásával. Az önálló községi igazgatás megszervezése azonban nem jelentett felhőtlen örömet, hiszen az önálló községi lét mindazzal a tehertétellel párosult, amely 1950 után a magyar falvak életét nehézzé tette.

A tanácsszervezet kiépítése után a vb elnöke a telepesek közül került ki, rövidesen azonban megváltozott a helyzet. A nagyobb hatalmi súlyt jelentő vb-titkárok más településről idehelyezett káderek, akiknek egyéniségén, rátermettségén is múlott, hogy minden irányban fejlődött a község. Közülük a sólyi származású Velegi Károly a legnehezebb években töltötte be a titkári tisztséget (1952—1964). Mint látni fogjuk, működésének második felében értek el eredményeket a községfejlesztés terén.

A lakosság közhangulatát, politikai magatartását a közelmúltban lezajlott társadalmi változások alapvetően meghatározták. A helyben maradó német lakosság egyenjogúságát elvileg az 1949. évi alkotmány biztosította, de a megkülönböztetés hátrányos következményeit nem lehetett máról holnapra megszüntetni. A magyar közvéleményben kialakult előítéletet a szektás pártvezetés is erősítette.229 A kitelepítések miatti sokkhatás következtében a lakosság különben is igyekezett elfeledkezni nemzetiségi mivoltáról. Eltitkolta származását, nyugati rokoni kapcsolatait, az új nemzedék így meg sem ismerhette anyanyelvét. Ezekben az években a nemzetiségi tudat olyan súlyosan károsodott, az asszimiláció annyira felgyorsult, hogy később a lenini alapokra helyezett nemzetiségi politikának a múlt terhes örökségével is meg kellett küzdenie.

A felvidéki magyaroknak is csak egy része aktivizálódott a helyi közéletben, a nagyobb része passzivitásba süllyedt. Főként azért, mert a kisgazdaságokat 1950—1952 között elviselhetetlen terhek (beadási kötelezettség) nyomasztották. Az egyéni gazdaságok egységnyi területére eső adó ugyanis 1949—1953 között kétszeresére, az összes adóteher pedig a háromszorosára emelkedett. Az ötéves terv időszakában az ország lakosságának reáljövedelme csak 1954-ben érte el újra az 1950-es szintet.230

A helyi lakosságot nem egyenlően sújtották az állami terhek. A párt parasztpolitikáját a sztálini jelszó határozta meg: „támaszkodjunk a szegényparasztságra, egyezkedjünk meg a középparaszttal és egy pillanatra se szüntessük meg a harcot a kulák ellen".231 Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy a szegényparasztokra számítottak a termelőszövetkezeti mozgalom kezdeti szakaszában (ezért ők kedvezményben részesültek), a kis- és középparasztokra kezdettől fogva súlyos, a kulákokra elviselhetetlen terhek nehezedtek.

Kuláknak minősítettek 1948 telén mindenkit, akinek birtoka elérte vagy meghaladta a 25 holdat, emellett számításba vették a föld kataszteri tiszta jövedelmét (minimum 350 aranykorona), az egyéb jövedelmeket, idegen munkaerő alkalmazását. Elég volt e kritériumok egyike is ahhoz, hogy valaki megbélyegzetté váljék.232

Hidegkúton két személyt minősítettek kuláknak: özv. Kövesi Mihálynét és Pajet Józsefet233. Kövesinének Hidegkúton és Tótvázsonyban 17 kh 1071 □-öl szántója, 165 □-öl rétje, 172 □-öl legelője volt, évi jövedelme 1947-ben kb. 1200 forint volt, vagyonának értéke éppen hogy meghaladta a 16 000 forintot. Két hadigondozott árvát nevelt. 234 Pajer birtoka 25 kh volt.235 Kövesinét, mivel nem tud eleget tenni a beadási kötelezettségének, meghurcolják, börtönbe zárják. Büntetése idején gyermekeit a szomszédok (Szüszék) nevelik.236 Pajer sem szerencsésebb: elveszik házát, földjét.237 Az ellenük irányuló támadás — a hivatalos várakozástól eltérően — szánalmat és részvétet vált ki a lakosságból.238

A jövedelemelvonás különböző módjai (ár-, adópolitika, államkölcsön-jegyzés, beszolgáltatás) súlyosan érintették a többi parasztgazdaságot is. 1951—52-ben a beszolgáltatás olyan fokú volt, hogy sem elegendő vetőmag, sem elegendő élelmiszerkészlet nem maradt.

Az adófizetés már 1950-ben is messze elmaradt a várakozástól, annak ellenére, hogy a befizetési határidőt 1951. február 20-ig meghosszabbították. A járási kimutatás szerint az együtt kezelt adók esetében 48, a búzaföldadónál 84%-os volt a teljesítés. A járási tanács által kiküldött pénzügyi szakember sem ért el javulást, mert a felvidékieknek a betelepítéskor terhükre írt juttatási árelőleget is fizetniük kellett.239

1951 tavaszától a megnőtt kötelezettségek teljesítése érdekében a mezőgazdasági termelés egész folyamatában erősítették a versenyszellemet: a munkák ellenőrzésére kiépítették a dűlőfelelősi hálózatot, az elvégzett munkákat hetente értékelték és a tanácsháznál elhelyezett versenytáblára függesztették ki az eredményt.240 Akadtak olyanok, akik a begyűjtést a szovjet példa nyomán — „valóságos népünnepéllyé" szerették volna változtatni, mások kissé higgadtabban szemlélték a dolgot: úgy értékelték, hogy a begyűjtés mennyiségileg nőtt, a beadási kötelezettség köre is szélesebb lett, ezért a begyűjtés „nem egy népünnepély, hanem (...) harci feladat".241

A mezőgazdaság számára 1952-ben Hidegkúton is a súlyos aszálykár jelentette a mélypontot. Hiába a végrehajtó bizottság „felvilágosító munkája", a gazdák a begyűjtési tervet csak a gabona esetén teljesítették túl (126%), a többi terménynél 16—84%-os eredmény született. 242 Azok — mint pl. Morvay Géza —, akik egész gabonatermésüket leadták, a következő év tavaszán vetőmaghiánnyal küzdöttek. Kölcsönvetőmagot nem kaptak, mert az FMSZ nem szállította le időre az igényelt mennyiséget, a szabadpiaci ár pedig elérhetetlen volt (pl. egy mázsa árpa 800—900 forintba került).243

A gazdák vetőmaghiánya 1953 tavaszán

Vagyis: a vetőmag 2/3-át a gazdáknak saját maguknak kellett beszerezniük, mert állami segítségre nem számíthattak.244 A várható terménymentés megakadályozására 1953 júliusában már nem a „cséplőgép mellől", hanem egyenesen a „szántóföldről" kellett a beadást elvégezni. 245 Akik azt a cséplés utánra halasztották, azoknak még fejadag sem maradt, nemhogy vetőmag.246 De nemcsak a gabonabeadási kötelezettség jelentett súlyos terhet. Ha az előírt húsmennyiséget a gazda nem tudta megtermelni, kénytelen volt az állatot készpénzért megvenni. A hidegkútiak Óbányára jártak át borjút venni. Előfordult, hogy az állat útközben balesetet szenvedett (pl. a lábát törte) és ezért az átvevőhelyen nem fogadták el.247 Sertésvágási engedélyt is csak akkor adtak, ha a gazda leadási kötelezettségének eleget tett.

Valamivel kedvezőbb helyzetben voltak a Hajnal termelőszövetkezeti csoport (tszcs) tagjai. A mezőgazdaság kollektivizálását a párt- és kormányszervek 3-4 év alatt szerették volna befejezni, s ennek érdekében az ötéves terv végrehajtása során adminisztratív eszközökkel, meghatározott ütemterv szerint szervezték meg a különböző szervezetű (I. típusú táblás gazdálkodású, II. típusú átlagelosztású és III. típusú közös gazdálkodású) csoportokat. 1949-ben 1367, 1953-ban már 5200 termelőszövetkezet volt az országban, a kívánt célt azonban — részben az objektív előfeltételek hiánya, részben a szervezés szubjektív hibái miatt — nem sikerült elérni.248

A járási mezőgazdasági osztály 1951-ben 4 tszcs megszervezését tervezte. Az éves tervben Hidegkút, Kádárta, Papkeszi és Vöröstó szerepelt, de számításba vették Királyszentistvánt és Vilonyát is249

A tavaszi munkák kezdetére a járásban már meg is alakult két I. típusú csoport (Hidegkúton és Papkeszin), működött tizenegy III. típusú, vagyis összesen 13 tszcs. Emellett 4 állami gazdaság képviselte a szocialista nagyüzemi formát. 250 A két I. típusú tszcs a kistermelők laza társulása volt: a táblás gazdálkodásból csak annyi valósult meg, hogy a munkát — elvileg legalábbis — közösen végezték. Hidegkúton összesen 9 család egy-egy tagja alkotta a termelő csoportot.251 A közös gazdálkodásra komolyan nem gondoltak: kis parcelláikat nem tagosították és a termelést is egyénileg végezték. „Munkaszervezetük nem jó — olvassuk az értékelésben —, mert nem úgy végzik kollektívan a munkájukat, mint azt Pártunk előirányozza, hanem továbbra is egyénileg vetnek. (...) sem Papkeszin, sem Hidegkúton nincsenek a földek egyben, hanem külön parcellákban és ennek tudható be, hogy a kollektív munkaszellem még nem alakult ki. Törekvésünk a szervezést tovább folytatni, hogy az I. típusból III. típusúak legyenek."252 A helyzet egyértelmű: a 9 család csupán a társulással együtt járó anyagi előnyökért lépett be a tszcs-be. 1951-ben pl. az I—II. típusú tszcs tagjainak nem kellett a háztáji terményekből beszolgáltatni, ugyanakkor az egyéb beadási kötelezettségek is 10%-kal alacsonyabbak voltak, mint az egyéni gazdáknál. Emellett még állami támogatásban is részesültek (pl. kedvezményes vetőmagjuttatás)253

A szervezés követelményeinek azonban a csoport később sem tudott (s nem is akart) megfelelni. Így az 1953. júniusi párthatározat után sok termelőszövetkezeti csoport felbomlott, sokat felszámoltak, a hidegkúti csoport sorsa is megpecsételődött.

Országosan 1954 végéig a termelőszövetkezeteknek a taglétszáma és szántóterülete is közel 40%-kal csökkent.254 Veszprém megyében a helyzet kedvezőbb; a mobilitás kisebb: 1953—1954-ben a tsz-ek 9,5%-kal, a taglétszám 18%-kal, a terület 12%-kal csökkent. Egy-egy kilépett tagra átlagosan 5,4 kh földterület jutott, ami jelzi, hogy nagyrészt kisbirtokosokból és szegényparasztokból szervezték a termelőszövetkezeteket.255

A hidegkúti tszcs megszüntetésére a kormányprogram végrehajtása során azért került sor, mert nem alapszabály szerint működött. Berhida, Hidegkút és Papkeszi községekben vonták vissza ezzel az indokkal a tszcs-k működési engedélyét: „a kapott kedvezménnyel pedig, melyet jogtalanul élveztek, vissza lettek terhelve".256

A kisbirtokosok termelő csoportjának 3 éves története nem maradt hatás nélkül a falu közvéleményére, hiszen kudarcával az emberek szemében a szövetkezeti mozgalom kompromittálódott. Erre azonban csak akkor derült fény, amikor 1955-től, majd új alapokon 1958-tól kísérletet tettek a szövetkezet újjászervezésére.

Szólnunk kell végül arról, hogy a községfejlesztés terén milyen eredményeket értek el az első ötéves terv időszakában. A községi középtávú terv tervezete viszonylag szerény költségvetési összegekkel számolt. A tervezett kiadások végösszege 86 000 forintot tett ki, évi átlagban ez 17 200 forintot jelentett.257

A szerény lehetőségeket mutatja, hogy a legjelentősebb tétel, a kultúrház építése egymagában a kiadások 58%-át felemésztette, a maradványt 10 különböző címre osztották fel. A tervbe vett fontosabb feladatok évi bontásban:

A nyári napközi működésére évente 800-800 forintot terveztek be.

Az ötéves terv központi célkitűzése, a kultúrház építése — melyet a Révai-féle kultúrpolitika is elsőrendű feladatnak tekintett — megvalósult. Igaz, nem az eredeti határidőre (1951. nov. 7.), hanem fél évvel később.258 A színpad nélküli, székekkel berendezett kultúrterem lett a színhelye a tanácsüléseknek és a mozivetítéseknek is. 1952-ben ugyanis a Népművelési Minisztérium két vándormozit adott a veszprémi járási tanács kezelésébe, amely két körzetbe osztotta be a vetítőgépeket (Gyulafirátót—Kádárta— Bánd, valamint Mencshely—Barnag—Vöröstó—Hidegkút körzetébe). Így hetente egy alkalommal minden községben filmvetítést szerveztek. Az esemény jelentőségével a tanácsi vezetők is tisztában voltak: „Ezekben a községekben — olvashatjuk —, ahol mozit csak nagy ritkán láthattak, most rendszeres mozielőadásokat tartunk és ezzel lehetővé tesszük, hogy a legújabb filmalkotások a falusi dolgozók elé kerülhessenek."259

A nyári napközit 1950-től szociálpolitikai meggondolásból hozták létre: a nők fokozatos munkába állásával a gyermekek felügyelet nélkül maradtak s kormányzati szinten ezt a megoldást tartották célravezetőnek.

A telefon bevezetése (1950) megszüntette a község elzártságát, javította a betegellátás színvonalát azzal, hogy a veszprémi mentőszolgálat (és kórház) közvetlenül elérhetővé vált.260

A tömegsport első létesítményének, a futballpályának a kialakítása a falusi sportélet kezdetét jelentette Hidegkúton.

3. A KÖZSÉGPOLITIKA KIBONTAKOZÁSA (1954—1956)

Az 1953 júniusi központi vezetőségi ülés határozatai nyomán megkezdődött a pártvezetés és állami vezetés közti „helyes viszony" megteremtése, a személyi összefonódás felszámolása, majd az államigazgatás továbbfejlesztése.261 1954 májusában, az MDP III. kongresszusán Nagy Imre referátumában a szektás hibák megszüntetése, a tanácsdemokrácia megteremtése érdekében körvonalazta a tennivalókat, sürgette a legfelsőbb irányítás reformját, a túlzott centralizáció megszüntetését, nagyobb önállóság megteremtését, a tanácsi munka színvonalának emelését.262

A tanácsrendszer megújítását a Racionalizálási Kormánybizottság készítette elő. Az elkészült tanácstörvénytervezetet ezután országos vitára bocsátották s a javaslatok figyelembevételével 1954 szeptemberében került az országgyűlés elé. A változtatásokkal együtt járó alkotmánymódosítás után a törvényhozás elfogadta és szeptember 25-én kihirdette a második tanácstörvényt (1954: X. tv.).

A tanácstörvény kétségtelen előrelépést jelentett, hiszen a hatáskörök elkülönítésével erősítette a tanácsok államhatalmi jellegét, valamelyest növelte gazdasági önállóságukat, rendezte a tanácsok és az alájuk nem tartozó szervek kapcsolatát.

Az újonnan alakult Hazafias Népfront közreműködésével 1954. november 28-án vizsgázott az új választási rendszer, amely az egységes lajstrom helyett a választókerületek szerinti lajstromot vezette he s ezzel együtt megszüntette a póttanácstagi választás intézményét.263 A választókerületi rendszer bevezetése kettős haszonnal járt: közvetlen kapcsolatot teremtett a választók és a tanácstagok között és lehetőséget adott a szűkebb (területi) érdekek képviseletére is. A többes jelölés bevezetésére azonban még jó ideig nem gondoltak. 264 A választások eredményeképpen újonnan választották a tanácstagok 58%-át, a nők aránya azonban továbbra is igen alacsony maradt (14%), különösen falun (13%).265 Hidegkúton sokkal rosszabb az arány: a 19 tanácstag közül csak 2 nő (1 %).266

A tanácstörvény szellemében megjelenő rendeletek több ponton fejlődést hoztak a községi tanácsok munkájában is. Az ET 1954. évi 17. sz. utasítása részletesen szabályozta a tanácsülés előkészítésének, összehívásának a rendjét, tisztázta az állandó bizottságok és vb-k viszonyát (mellérendeltség), a minisztertanács pedig — többek között — meghatározta a községi vb szerepét a helyi igazgatásban.

A hatáskörök pontosabb elkülönítése mellett 1954 novemberében előtérbe kerültek a községpolitikai kérdések: a kormányzat a községpolitikai tervek gazdájává tette a helyi tanácsot, e tervek végrehajtására pedig a következő év elején — a községfejlesztési hozzájárulás és a községfejlesztési alap (köfa) bevezetésével — elvileg biztosította az anyagi fedezetet.

Az „új szakasz" politikájának kiforratlansága miatt, a kétségtelen előrelépés ellenére sem sikerült több lényeges kérdést megoldani. Nem sikerült végérvényesen felszámolni a túlzott centralizációs törekvéseket, emiatt lehetetlenné vált a hatáskörök további differenciálása, a helyi önállóság tényleges megteremtése. 1955-től a baloldali szektás pártvezetés előretörése visszafogta a fejlődést; 1956 tavaszán megindult az államszervezet továbbfejlesztésének előkészítése, ez a munka a belpolitikai válság kirobbanása miatt azonban nem lehetett eredményes.267

Az 1953. júniusi párthatározat nyomán tett kormányintézkedések egyikéről, a termelőszövetkezeti politika felülvizsgálatáról már az előzőekben volt szó. Az erőszakos módszerekkel való leszámolásnak a következménye volt a hidegkúti tszcs megszüntetése; ez az intézkedés, mint láttuk, csak 9 családot érintett.

Az életszínvonal politika azonban már minden családra kiterjedt. Ennek fontos eleme volt a begyűjtési terhek csökkentése. Az ET által kiadott 1953:27. tvr. lényegesen csökkentette a beadási kötelezettséget, mennyiségét 3 évre határozta meg, teljesítésének ütemezését a termelőkre bízta. Az előző évi beszolgáltatáshoz viszonyítva a különböző termények mennyiségét fajtánként 10—40%-kal csökkentették. Külön elbírálás alá estek szociális helyzetük miatt a több gyermeket nevelő időskorúak, a katonai szolgálatot teljesítők és a munkaképtelenek.268 A változást két példával érzékeltetjük. Reichardt Vendel (birtoka: 6 kh 453 -öl) és Honti József (birtoka 14 kh) beadási kötelezettsége a következőképpen alakult 1953—54-ben: 269

* 1954-ben beleszámítva a tojás- és baromfileadási kötelezettség is.

A terménybeadásnál Reichardt kötelezettsége pl. 24%-kal, a tejnél 52%-kal, a bornál 24%-kal csökkent. Hontinái ugyanez az arány terménynél 28, tejnél 29, bornál 35%.

1954-ben országosan az egyéni gazdálkodóknál a terménybeadás átlagosan 10, az állatleadás, állati termékbeadás 15%-kal csökkent. A beszolgáltatás mérséklése, valamint az életszínvonal javítására irányuló egyéb intézkedések (pl. a mezőgazdasági adó, a hús és zsír árának csökkentése) csak a terhek elviselhetővé tételét jelentették, a parasztságot nem elégítették ki.

1955-től, a Rákosi-féle irányvonal átmeneti felülkerekedésével, ismételten növekedtek a mezőgazdasági lakosság terhei. 1955— 1956-ban a kormány — a három, évre szóló beszolgáltatási rendet megváltoztatva — növelte a beszolgáltatás mennyiségét, sőt kötelezően előírta a terményfelesleg alacsony áron történő beszolgáltatását is. A Rákosi félreállítása után, 1956 nyarán és kora őszén hozott rendelkezések — mérsékelt jellegük és megkésettségük miatt — már nem elégíthették ki a parasztságot.270

A növekvő (de még így is az 1953 előtti szint alatti) elvonás következtében a helyi termelési bizottság által a mezőgazdaság fejlesztésére kidolgozott s 1954. február 27-én elfogadott 3 éves tervet nem tudták maradéktalanul megvalósítani.

A terv a helyi adottságokra épült: számolt azzal, hogy a község „éghajlatánál és talajösszetételénél fogva búza, rozs, árpa, lencse, zab, csapadékban dús esztendőkben kukorica és burgonya termelésére is alkalmas". Ezért főleg a kenyérgabona vetésterületét és termésátlagát kívánták növelni. A kenyér- és takarmánygabona átlagtermésének tervezett növekedési üteme:

A termelési eredmények növelése érdekében 1954-től kezdve bevezetik a műtrágyázást, növelik az istállótrágyával beszórt területeket (160 kh-ról indulva, évente 20-20 kh-dal többet trágyáznak), ügyelnek arra, hogy legalább 5 évente trágyát kapjanak a földek. A helyes trágyakezelés érdekében évente 20-20 trágyatelepet létesítenek, a trágyát közvetlenül kihordás után alászántják. A vetőmagot 3—4 évente cserélni kívánják, közben gondot fordítanak tisztításra, csávázásra.

Az állattenyésztés területén a hangsúlyt a tehén- és anyasertésállomány növelésére helyezik:

A csekély mértékű emelkedést úgy érik el, hogy az 5 kh-on felüli gazdákat kötelezik anyaállat tartására. Új színt jelent a baromfitenyésztés előtérbe helyezése: már 1954-ben 850 naposcsibét kívánnak beszerezni kedvezményes áron, s a mennyiséget évről évre növelnék. A szarvasmarha állomány minőségének javítása érdekében az első két évben 10—10, a harmadikban 15 anya- ill. apaállatot törzskönyveztetnek.271

A mezőgazdasági termelés 1954-ben még a helyi adottságokkal is számoló terv szerint folyt, a következő években a központi tervek lebontásával járási szinten döntötték el, hogy miből mennyit kell termelni és beszolgáltatni. A begyűjtést egyetlen évben sem tudták maradéktalanul teljesíteni.272 A járási értékelésekben gyakorta elmarasztalják a községet, amiért az „utolsók között kullog".273

A községpolitikában a községfejlesztési alap létrehozásával 1955-ben elvileg lehetőség nyílott arra, hogy a község fejlődését nagyobb összegű beruházásokkal biztosítsák. A köfa kidolgozásakor, 1955. április 23-án csak szűkös bevételi forrásokkal számolhattak:

1. az adóprémium dologi részével,
2. az államkölcsön-részesedéssel, valamint
3. a lakosság községfejlesztési hozzájárulásával.274

A lakossági hozzájárulás mértékét a gazdálkodóknál birtokarányosan (1 kh-ra 10 forintot számolva), a többi keresőnél jövedelemarányosan (havi 1000 Ft felett 50, az alatt 30 Ft) állapították meg. 275

A községfejlesztési terv 1955-ben két részből állt: a Hosszú utcát és a két falurészt összekötő utat társadalmi munkával javították ki (murvával szórták le) a felszabadulás 10. évfordulójára; a községfejlesztési alapot a kultúrotthon bővítésére kívánták fordítani.276 E tervet azonban az adott körülmények között saját erőből nem lehetett megvalósítani. Pedig a községi tanácsnak új bevételi forrásai nyíltak meg 1955-ben: a kezelésébe került 35 OFA-ház (így házbérlet címén 11 650 forint bevétellel számolhatott), valamint a közbirtokosság használatából a szeszfőzde 24 000 forintos évi bevétellel.277

A községpolitika egyetlen jelentős eredménye 1956 őszéig a buszforduló kiépítése (1955) a falu bejáratánál, melyet már 1949 óta tervbe vettek, megvalósítására azonban komolyan csak 1954-ben gondoltak.278

B) AZ ELLENFORRADALOM — FALUN

1956 tavaszán Magyarországon belpolitikai válság alakult ki, amelyre sem a baloldali szektás elemek egy részétől megtisztított pártvezetés, sem a kormány nem talált megoldást. „A pártvezetőség és a kormány bizonytalansága, tétlenkedése miatt júliustól október közepéig alig történt valami olyan intézkedés, amely valamennyi dolgozó (. . .) számára egyaránt kézzelfoghatóan bizonyította volna a politika megváltozását."279

Az ország a régi módon kormányozhatatlanná vált, a tömegek elégedetlensége — részben az ellenséges propaganda hatására — nőttön nőtt. 1954 októbere óta ugyanis tervszerűen folyt az imperialista hatalmak „destruktív politikai hadviselése" Magyarország és a többi szocialista ország ellen, főként a tömegpropaganda eszközeivel (rádió, sajtó), amelynek közvetlen célja a belső ellenzék erősítése, majd a „rab nemzetek felszabadítása", közvetett célja pedig a szocialista szövetségi rendszer felszámolása, a Szovjetunió legyőzése volt.280 Amint Thomas K. Finletter 1954-ben megfogalmazta: „Politikai célunk a NATO térségében nemcsak az orosz hatalom visszaszorítása országaink határaitól, hanem egyszersmind a szovjetek kiűzése a leigázott csatlós államok területéről és magából Oroszországból."281 A rendszerellenes erőkből az országban kb. 250 illegális szervezet vagy csoport vett részt a fegyveres felkelés előkészítésében.282

A Szabad Európa Rádió irányításával megindult a lélektani hadviselés második szakasza, az „Operation FOCUS", amely a rendszert „népi felkelés" kirobbantásával akarta felszámolni. A „felszabadításhoz" különösen a június 28-i poznani felkelés után, amerikai segítséget is ígértek és a sztálinizmus elleni harcban Nagy Imre politikáját, népszerűségét igyekeztek felhasználni céljaik elérésére. A nyugati rádiópropaganda 1956. október elejétől már az ellenforradalom előkészítésén fáradozott: nemzeti cselekvési programot adott a „függetlenség" kivívására. A SZER a harmadik utas politika két elemét erősítette fel: a nemzeti törekvéseket a szovjetellenességgel kapcsolta össze. Értelmiségi körökben — különösen a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban — már nyíltan is hangot adtak a „nemzeti kommunizmus" programjának. Széles tömegmozgalom alakult ki, amelyben a szocializmus megújítását akarók jelentették a többséget, de részt vettek benne szép számmal olyanok, akik a kapitalizmus restaurációjának elkötelezett hívei voltak.283

A párt vezető szervei nem ismerték fel a helyzetet, magatartásukat a „tehetetlenség, az elbizakodottság és a kapkodás jellemezte". 284 Bár értesültek arról, hogy október 22. körül ellenséges akció várható, annak nagyságát lebecsülték.

Október 23-án a békésnek induló diáktüntetés tömegdemonstrációvá szélesedett; este már fegyveres összecsapásra került sor, az ellenforradalmi csoportok elfoglalták a fontosabb objektumokat (a Szabad Nép szerkesztőségét, a Rádió székházát stb.). Másnap Nagy Imre lett a miniszterelnök. A szinte naponta újjáalakuló kormány lépéseket tett a fegyveres felkelés leverésére (statárium bevezetése, szovjet és magyar alakulatok bevetése), de azok nem jártak eredménnyel. Nagy Imre, engedve a tömegek nyomásának, október 26-án a felkelés „nemzeti demokratikus forradalommá" nyilvánítását javasolta, melyet a KV 28-án jóvá is hagyott.285 A miniszterelnök rádiónyilatkozatában bejelentette, hogy megállapodás született a szovjet kormánnyal; a szovjet csapatokat azonnal kivonják Budapestről, s tárgyalások kezdődnek Magyarországról történő visszavonásukról is. A „nemzeti demokratikus mozgalom" győzött, a „tragikus testvérharcban megszületett a demokratikus nemzeti egység, függetlenség és szocializmus kormánya", amely elsősorban a munkásosztályra, de az egész magyar népre támaszkodva akar a „régi jogos követeléseknek" széles körű program kidolgozásával ' eleget tenni. Ennek érdekében a kormány azonnali, általános fegyverszünetet rendelt el.286

Október 28—29-e fordulópontot jelentett az ellenforradalom történetében: a fegyveres harc folytatódott; megkezdődött a baloldaliak, a kommunisták, a szocializmus híveinek üldözése, s a. jobbratolódást nem lehetett feltartóztatni. Október 30-án megszűnt az egypártrendszer, aktivizálódtak az újjáalakult szélsőjobboldali pártok is. Az MDP feloszlott, Győrben megalakult az ellenkormány szerepét betöltő Dunántúli Nemzeti Tanács. November 1-én Nagy Imre rádióbeszédben jelentette be, hogy Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből és semleges lett. Két nappal később megalakult a jobboldali befolyás alatt álló koalíciós kormány s ezzel a kapitalizmus restaurációjának közvetlen veszélye fenyegette az országot.287

Az ellenforradalom menetét elsősorban a fővárosi események határozták meg, hatásukra a nagyobb vidéki városokban is ellenforradalmi gócpontok keletkeztek, amelyeknek működése kisugárzott a falvakra is. Meghatározó szerepe volt az irányításban a DISZ-ből október 16-án, 22-én kivált egységes főiskolai-egyetemi diákszervezetnek, a MEFESZ-nek.

Veszprém megyében az, októberi eseményekben kiemelkedő szerepet játszott Veszprém.288 Veszprémben október 23-án alakult meg a MEFESZ, amely állítása szerint a „marxizmus—leninizmus alapján állva, elismeri a párt vezetését és együtt akar működni a dolgozó fiatalok szervezeteivel".289 A Vegyipari Egyetem lett a szervezkedés központja: az egyetemi tanács felhívására 1956. október 26-án, pénteken délután választották meg a különböző vállalatok, intézmények, fegyveres testületek küldöttei a 23 tagú Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanácsot, amelyet a megye és Veszprém város területén a „néphatalom legfőbb birtokosának" nyilvánítottak. Programjában a budapesti harcok beszüntetését, általános amnesztiát, a statáriális rendelet visszavonását, a szovjet csapatoknak a fővárosból és az ország területéről való azonnali kivonását követelte a kormánytól, s követeléseinek — az élelmiszeripari, egészségügyi egységek, a közüzemek és közlekedési vállalatok kivételével — általános sztrájk bevezetésével adott nyomatékot.290 Másnap kiadott kiáltványában 11—17 tagú járási és városi Forradalmi Nemzeti Tanácsok, ül. 5—9 tagú községi Nemzeti Bizottságok megalakítását sürgette. A néphatalmi szerveknek a „nép minden rétegét" képviselniük kell, határozataik az államigazgatási, karhatalmi, bírói—ügyészi és az országos főhatóságoknak alávetett más szervekre is érvényes. A helyi Tanácsok és Bizottságok feladata a „szocialista demokrácia" megteremtése, az „alapjában helyes eszme megtisztítása" az egyes vezetők „bűnös tevékenysége folytán az elmúlt hosszú években rárakódott szennytől", a vérontás meggátlása, a vagyon- és személybiztonság megteremtése. 291 '

Mire a kiáltványt közzéteszik, a megye több településén már megalakultak a Forradalmi Tanácsok, az üzemekben Munkástanácsok vették át az irányítást. Szerveződésük október 26-a után felgyorsult s a hónap végére már a legtöbb helységben létrejöttek a közigazgatást is irányító hatalmi szervek.

Október 30-án a Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács megkezdi határozatainak közlését (27-én 2, 30-án 5, a kormányintézkedésekhez kapcsolódó határozatot hozott), csatlakozott a Dunántúli Nemzeti Tanácshoz, amely a „Dunántúlon egységes katonai vezetést" kíván megvalósítani, hogy a „népet minden támadó ellen, esetleges varsói utasítás ellenére is" megvédhesse.292 Ugyanezen a napon megalakul az NPP, FKP, SZDP megyei szervezete. November 2-án megalakult a Veszprém megyei Szabad Szakszervezetek szövetsége, amely a „dolgozók érdekeinek tényleges védelmét" tekintette fő feladatának és támogatásáról biztosította a Győri Dunántúli Nemzeti Tanácsot.293 Az ellenforradalom előretörését jelezte, hogy november 4-ig 171 kommunistát tartóztattak le és tartottak fogva. Az MDP október 28-a körül már nem működhetett. A párt újjászervezéséhez október 31-én az illegalitás nehézségei közepette fogtak hozzá.294

Amikor 1957. március 25-én a Veszprémi Járási Tanács — közel félévi szünet után — ismét összeült, már „bizonyos történelmi távlatból" vizsgálhatta meg, milyen szerepet játszottak a megye legnagyobb járásának községei 1956 októberében. Az ülés előkészítése során a községi vezetőket is megkérdezték, akik többnyire azt válaszolták: „községünkben az október 23-át követő időben ellenforradalmi tevékenység nem volt".295

Való igaz, hogy a falvakban különösebb atrocitásokra, vérontásra nem került sor, de a változások itt sem voltak elhanyagolhatók. A fővárosi—megyei események hatására sorra alakultak meg a Nemzeti Tanácsok, Bizottságok, Nemzetőrségek. A támadás megindult a hatalmi szimbólumok ellen: a középületekről leverték a vörös csillagokat, eltépték a vörös zászlókat, megsemmisítették a Sztálint és Rákosit ábrázoló képeket, szobrokat. Sok helyen házkutatást tartottak az MDP-titkárok házaiban, bántalmazták azokat, akik a szektás politikát készségesen kiszolgálták. A tanácsi vezetőket elzavarták vagy bántalmazták. A termelőszövetkezetek jó része feloszlott vagy feloszlatták.

Berhidán éjszaka fegyverrel lőtték le a tanácsházán lévő vörös csillagot, Balatonkenesén bántalmazták az egyik piros nyakkendős úttörőt, Herenden a porcelángyár bejáratánál leverték az „Élüzem" kitüntető táblát. Balatonfüreden már a főszolgabírói hivatal visszaállítását tervezték. „Szimpátiakeltésből lefoglalták az üdülőket, de természetesen azokat nem, ahol érdekelve voltak."

A régi tanácsi közigazgatás mindenütt felbomlott, helyét az újonnan választott „forradalmi" tanácsok vették át.296 Hidegkút körzetében először Tótvázsonyban mozdult meg a lakosság. Október 26-án este lelkes tüntetést szerveztek, melyen a párt és új kormány mellett foglaltak állást. Az indulatok azonban hamarosan elszabadultak, mert „egyesek többet ittak a kelleténél". Ennek köszönhető, hogy feltörték a begyűjtési hivatal ajtaját, behatoltak az épületbe és elégették az ott talált iratokat. Hasonló esetek elkerülése végett a körzeti rendőr vezetésével megalakult a Katonai Biztonsági Tanács.297

Hidegkúton a lakosság az októberi napokban higgadtan viselkedett.298 A budapesti eseményeket felfokozott várakozással követték figyelemmel a Magyar Rádió és a SZER adásaiból. A dunántúli változásokról a „Szabad Győri Rádió" október 27-én este 7 órakor kezdődő adásaiból és a megyei lapból értesültek. (A Veszprém Megyei Népújság október 27-én a Hazafias Népfront, 31-én már a Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács napilapjaként, Veszprém Megyei Hírlap címen jelent meg. A VMH 5 számot ért meg: utolsó számát november 4-én adták ki. Utódja, az Új Út, a megyei „forradalmi szervek" lapjaként, november 9-én, 10-én az MSZMP Veszprém megyei Ideiglenes Intéző Bizottságának orgánumaként látott napvilágot.)299

A tömeghangulatot befolyásolták, hogy a közigazgatás szünetelt. A végrehajtó bizottság október 17-én, a tanács 20-án ülésezett utoljára.300 Rendzavarás a 23-át követő napokban sem történt. Az egyetlen említésre méltó eset, hogy október 26-án este, a tótvázsonyi kilengések hatására, a szőlőhegyről hazatérő egyik kissé kapatos férfi a kocsmában nacionalista hangulatot szított: a tömeg kivonult a kishidegkúti temetőbe, s a bejárat mellett bal oldalt felállított szovjet katonai síremléket ledöntötte.301

A nemzetiségi falvakban az „egész megyében felvetődött" az ún. svábkérdés. Sok helyütt arra számítottak, hogy az ártatlanul kitelepítetteket a Nagy Imre-kormány majd hazahozza. Magyarpolányban pl. olyan erős volt a földművelő sváb lakosság és az Ajkára bejáró ipari munkásság között az ellentét, hogy külön Nemzeti Tanácsot hoztak létre. A veszprémi MEFESZ kiküldöttei azzal ámították a nemzetiségi lakosságot, hogy majd a „független, semleges Magyarország kormánya intézkedni fog ezen ártatlan, kitelepített emberek visszatelepítéséről, ha azok vissza akarnak jönni".302

Az októberi ellenforradalom idején a tanítás lényegében zavartalanul folyt az iskolában. Szalczer György iskolaigazgató írja: „ ... az októberi események miatt egy hétig szünetelt iskolánkban a tanítás. Forradalmi megmozdulás sem a nevelők, sem a tanulók részéről nem történt. Az események semmiféle rendbontást nem idéztek elő iskolánk életében. Tankönyvégetésre nem került sor, mivel megmagyaráztuk a tanulóknak, hogy az ő feladatuk kizárólag a tanulás. Az októberi napokban a tanulók nagy érdeklődéssel fordultak a politikai események felé. Néhány nap után azonban elcsitultak a viták és rendes medrébe visszatért az iskolai munka. Fegyelemlazulás, tiszteletlenség nem tapasztalható iskolánkban."303

Az ijfúsági mozgalomban azonban átmeneti zavar támadt: 1956 őszén megszűnt az úttörőcsapat és a DISZ. Az úttörőcsapatot az 1958. április 15-én összeülő 6 tagú szervezőbizottság előkészítő munkája nyomán április 18-án, 22 tanulóval alakították meg.304 A 4755. sz. Bajcsy-Zsilinszky Endre Úttörőcsapat Szalczer György vezetése alatt kezdte meg munkáját. A helyi KISZ-szervezet 1959-ben jött lére, 1961-re erősödött meg annyira, hogy a helyi kulturális életnek egyik meghatározó eleme lehetett. 305

Néhány család számára nem kis megrázkódtatást okozott, hogy a fiatalok egyike-másika 1956 őszén elhagyta az országot s nem is tért vissza többé. Hatan disszidáltak. Ma Kanadában él Henn József, az NSZK-ban telepedett le Eizenacher Ferenc, Foglszinger József és Fürich Mária. Ausztriából hazajött Máhl József, Angliából Balla János. A külföldön élők ma is tartják a kapcsolatot családjukkal, rokonaikkal.

C) A KIBONTAKOZÁS ÚTJÁN:

A KÖZSÉG FEJLŐDÉSE AZ ÖNÁLLÓ TANÁCS MEGSZŰNÉSÉIG

Az ellenforradalom fegyveres felszámolása után az újjászervezett kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésével, a baráti szocialista országok hathatós anyagi támogatásával megkezdődhetett az ország életének normalizálása, a károk helyreállítása, a termelés beindítása, folyamatosságának biztosítása. A pártvezetés reális helyzetelemzés alapján — a helyesen értelmezett szövetségi politika jegyében — irányt mutatott a szocializmus megszilárdítására, a szocialista gazdasági-társadalmi viszonyok erősítésére. Az új gazdaságpolitika kezdettől fogva szakított az egyoldalú dogmatikus-revizionista fejlesztési elképzelésekkel. Sem a nemzetközi munkamegosztás (KGST), sem a belső feltételek nem tették azonban lehetővé a gyökeres változtatásokat. 1957-től kezdve lényegében a régi gazdaságpolitika korrekciójára törekedtek: az utasításos gazdaságirányítási módszerek rugalmasabbakká váltak, a tervezés arányosabb lett, az életszínvonal lassú ütemben növekedett. Az irányítás komplexitásának hiánya és a változatlan árrendszer azonban a gazdaságirányítási stratégia változatlanságára utal.

A mezőgazdasági népességet kedvezően érintette, hogy a beszolgáltatási rendszert a gazdaságilag hatékonyabb felvásárlási rendszer váltotta fel. Mérsékelten nőtt a mezőgazdasági beruházások aránya (az ötvenes évek végétől 18—20% között mozgott). Nem szűnt meg ugyan, de a fogyasztói árszínvonal mérséklése és a termelői árak állandó emelése folytán szűkebbre zárt az agrárolló.306 A mérsékeltebb és arányosabb iparfejlesztés mellett a gazdaságpolitika változatlan célja maradt a mezőgazdaság kollektivizálása. A lenini szövetkezeti politika figyelembevételével a mezőgazdaság szocialista átalakítása sikerrel járt: 1959—1960-ban a mezőgazdaságban uralkodóvá váltak a szocialista tulajdonviszonyok.307

A termelőszövetkezetek megalakulásával lejátszódott a második agrárforradalom is a magyarországi falvak történetében. 1945-ben a szabad kistermelő vált a falu jellegzetes képviselőjévé; a kisüzemek egyesítése a nagyüzemben elsodorta a hagyományos értelemben vett parasztságot, átalakította osztályszerkezetét. A folyamat végeredménye: ma már a falvak lakosságának többsége nem a mezőgazdaságból él; nagyobb részük ipari munkás.'308

A gazdasági változások egy integrálódási folyamatot indítottak el, mely nemcsak az infrastrukturális hálózatot, hanem az államigazgatás szerkezetét is érintette. 309

Látni fogjuk: Hidegkút 1956 után a kistelepülések útját járja be. Jövőjének alakításába azonban nemcsak a „felsőbb" érdekek játszottak közre; a döntéshozatalban a helyi erőknek is része volt.

A fejlődést két irányban szeretnénk nyomon követni: a községi tanács munkáját és a termelőszövetkezet megalakulását, működését vizsgálnánk meg rövid áttekintés formájában.

1. A KÖZSÉGI TANÁCS MŰKÖDÉSE, A KÖZSÉGFEJLESZTÉS EREDMÉNYEI

1956 után a községi igazgatást még mintegy másfél évtizedig az 1954. évi tanácstörvény határozta meg, bár elméleti szinten már 1957—58-ban tisztázódott, hogy a tanácsrendszer több lényeges ponton is módosításra szorul. A községi tanácsi munka komplex vizsgálata nyomán konkrét javaslatok születtek az önigazgatási jelleg erősítésére (pl. a hatáskör, gazdasági önállóság növelése) és a szervezet hatékonyságának, szakszerűségének erősítésére, a munka formális elemeinek megszüntetésére vonatkozóan.

A nagy jelentőségű 1957. évi IV. törvény az államigazgatás általános szabályairól a hatósági munka minőségére irányította a figyelmet. Ezután a következő évben el is készült a községi tanácsi munka korszerűsítését szolgáló novella tervezete, amely a tanácstörvényt is módosította volna. A tervezetben kifejtett javaslatokat azonban csak később valósították meg.

Az 1965-ben elkészített községi tanácstörvény tervezete újra az átfogóbb szabályozást helyezte kilátásba, de bevezetésére nem kerülhetett sor, hiszen ekkor már a gazdaságirányítás reformjának előkészítése megkezdődött, amely az egész tanácsrendszer átalakítását helyezte előtérbe. Így ezekben az években a községi igazgatás ésszerűsítéséről, egyszerűsítéséről, a hatáskörök elkülönítéséről a kormányhatározatok gondoskodtak.310 1971-ben pedig az új tanácstörvény — az alkotmánymódosítással (1972) együtt — új alapokra helyezte az államhatalmi és államigazgatási szervek kapcsolatát, s hatalmi jogosítványt adott a tanácsoknak arra, hogy saját hatáskörük kiegészítéséről jogszabályi úton döntsenek.''311

A közigazgatási hatáskörök fokozatos decentralizálása a gazdasági változásokkal nagyjából párhuzamosan ment végbe a hatvanas évek elejétől (1962-től) kezdve. Ennek nyomán az elavulttá vált községhálózaton is változtatni kellett: a gazdaságos és szakszerű igazgatás érdekében a közigazgatás területi átszervezése elkerülhetetlenné vált. Ennek egyik lényeges mozzanata volt az aprófalvakban működő tanácsok összevonása. 1969. január 1-től 1110 községben — a magyarországi községek egyharmadában — 409 közös tanács működött már. Az összevonások eredményeképpen a tanácsok száma 11 százalékkal csökkent (1954-ben számuk 3010, most 2687).312

A településfejlesztési szakemberek szerint ekkor a 2500—3000 lélekszámú községek láthatók el gazdaságosan alapfokú közintézmény-hálózattal: bölcsődével, óvodával, általános iskolával, tanácsi és üzlethálózattal, szolgáltatóegységekkel, vasút- és autóbuszállomással.313

Hidegkút fejlődése is a racionális területfejlesztési koncepció értelmében vett új irányt 1969. január 1-vel; ettől kezdve az igazgatási feladatokat a tótvázsonyi közös községi tanács látta el.314 Röviddel később, 1969. július 1-től Nemesvámos lett a közös községi tanács székhelye, illetékessége kiterjedt Hidegkút, Nemesvámos, Tótvázsony és Veszprémfajsz községekre.

Az önálló tanácsi korszakban a közigazgatási munka színvonalának fokozatos javulásáról beszélhetünk. Láttuk: 1954 előtt a községi tanács munkája a túlcentralizált államigazgatás jóvoltából jóformán kimerült a begyűjtés szervezésében, ellenőrzésében és a hozzákapcsolódó „népnevelő" munkában. A tanácstestület államhatalmi—népképviseleti szervként csak alacsony hatásfokkal működhetett: gyakorlatilag a vb előterjesztéseinek tudomásulvételében és a határozatok végrehajtásában kimerült tevékenysége. A tanácstag presztízse inkább csökkent, mint nőtt. A helyi érdekek érvényesítéséről alig-alig lehet beszélni; az alulról jövő kezdeményezést nem is igényelték a felsőbb államizgatási szervek.

1954, még inkább 1956 után, a nagyobb gazdasági lehetőségek birtokában lehetővé vált, hogy a tanács községpolitikai kérdésekkel is foglalkozzék és munkáját mindinkább a maga összetettségében értelmezze és szervezze.

A felszabadulás 10 éves évfordulóján tartott ünnepi tanácsülésen az egyik hozzászóló még azt állapíthatta meg, hogy az eltelt évtized alatt a község bizony „nem sokat kapott", alig fejlődött.'315 A résztvevőket némi csalódás is eltölthette emiatt, hiszen a tanácsrendszer bevezetésekor ígéretekkel kecsegtették őket.

A községi igazgatás fejlődése természetesen nem volt egyenes vonalú. Az ellenforradalom időszaka közel 4 hónapra megbénította a tanács működését. A községi vb csak 1957 februárjában ült össze ismét és vezetőjének véleménye szerint nem éppen „hivatásának magaslatán" állva kezdte meg működését. Üléseit ettől kezdve — akárcsak a tanácstestület — rendszeresen megtartotta, lakossági kapcsolatait azonban csak nehezen építette ki. Ebben a tanácstagok segítségére sem számíthatott.316

Ami a tanácsszervezet létszámát illeti: a vb 1950 óta 5 tagú testület, egészen 1963. szeptember 16-ig, amikor — részben gyenge látogatottsága, részben a vezetők távolléte miatt — átmenetileg 7 tagúvá bővítik. Az 1967. évi tanácsválasztások után ismét helyreáll az eredeti létszám.317

A tanácstestület létszámát 1954-től fogva 19-ben állapította meg a veszprémi járási tanács, csak 1967-ben (márc. 22.) csökkentették 11-re, hogy hatékonyabban működhessen. A 19 választókerületben ugyanis egy-egy tanácstagra csak 10—20 választó esett.318

A vb munkáját — legalábbis elvileg — a tanácstagok közül választott állandó bizottságok segítették. 1957-ben ezeket nem tudták újjászervezni, 1958-ban is csupán a mezőgazdasági áb ülésezett (egyetlen alkalommal).319 Az 1958 őszén tartott tanácsválasztások után, szeptember 28-án 3 állandó bizottságot választottak:

1. a pénzügyi és gazdasági,
2. a mezőgazdasági, valamint
3. a művelődési—egészségügyi—szociálpolitikai (összevont) bizottsá-got.320 -

1963 februárjában megalakult a 4. áb is (jogi és államigazgatási), az év őszén azonban — a pénzügyi és gazdasági, továbbá a mezőgazdasági összevonásával — ismét 3 állandó bizottságot állítottak fel.321

A vb azonban gyakorlatilag alig támaszkodhatott az állandó bizottságok segítségére, mivel azok 1962-ig ténylegesen nem működtek, munkatervük sem volt. 1962-től kezdve készült ugyan munkaterv, de szerepük formális maradt. Az 1967-es tanácsválasztások után már nem alakították újjá az áb-kat; ekkor nyílt lehetőség arra, hogy a kis településeken megszüntessék az állandó bizottságokat, amelyek igazából nem találták meg a helyüket a tanácsrendszerben, rendszeres munkájukra nem is volt szükség. Még kevésbé azokra az albizottságokra, amelyek a tanácsi munka „megerősítésére" jöttek létre 1963-ban.322 A helyi igényeknek sokkal inkább megfeleltek a meghatározott céllal létrehozott ideiglenes bizottságok (pl. 1959-ben a kultúrházépítést szervező ideiglenes bizottság).323

Sok tekintetben gyümölcsözőbb kapcsolat alakult ki a tanács és a neki alá nem rendelt szervek között: a tanácsüléseken rendszeresen (évente legalább kétszer) beszámolt a tsz és az FMSZ vezetése, a kibővített vb-üléseken részt vett a tsz vezetője, a HNF elnöke is. S esetenként, a közös gondok megoldására faluvezetőségi ülést is tartottak a pártszervezet, tanács, tsz képviselőinek részvételével. Bár meg kell jegyeznünk azt is, hogy a tsz és tanács vezetése között nem volt meg mindig a kellő egyetértés. A személyi ellentéteken túlmenően feszültséget teremtett az is, hogy a községi építkezéseket (pl. buszváró, vízvezeték, útjavítás) a tsz építőbrigádja végezte, a munkák azonban hol az egyik, hol a másik fél mulasztásából nem készültek el időben.324 A tömegszervezetek közül a KISZ-szel azért volt nehéz a kapcsolatteremtés, mert a fiatalok többsége vidéken dolgozott vagy tanult s jóformán csak a hét végén volt szabad. A Nőtanács és a Vöröskereszt helyi szerve csak alkalmanként fejtett ki működést (véradás, bálok szervezése). Megemlíthető pl. az, hogy 1965-ben 1700 Ft értékű bélyeget adtak el az árvízkárosultak megsegítésére.325 A tanács feladatainak végrehajtásában segít a Schmidt Mihály vezetésével 1958-ban újjáalakult és sikeresen versenyző önkéntes tűzoltótestület, az 1965-ben alakult önkéntesrendőri csoport és a községi sportkör.326

Hogy a tanácsi munka színvonala és eredményessége növekedett 1957 után, az elmondottakon túl jelzi az is, hogy a tanácsülések elé kerülő érdemi tárgykörök száma fokozatosan nőtt, a vb már rendszeresen beszámolt munkájáról, s a községfejlesztési tervek elkészítése és végrehajtása a lakosság közreműködésével történt.

Fontossága miatt kiemelten is kell foglalkoznunk a községfejlesztés kérdésével. E célra a tanács három forrást vehetett igénybe: az éves költségvetés bizonyos hányadát, a községfejlesztési alapot és — nagyobb beruházások esetén — a bankhitelt. Az éves tanácsi költségvetés összege nem mutat egyenletes növekedést:327

A tanács saját bevétele a működési költségeknek is csak kis részét fedezi. 1961-ben például:328

Azaz, a felhasznált éves költségvetésnek csak 12,7%-át tudják saját erőforrásból fedezni, a többi kiadást az állam két forrásból pótolja: a lakosság által fizetett adóból (adórészesedés) és állami támogatásból. 1961-ben pl. az adórészesedés 39, az állami támogatás 58 ezer forintot tett ki. Más évben még ennél is rosszabb az arány. 1967-ben pl. a 174 800 Ft költségvetés bevételi forrásai:

A tényleges állami hozzájárulás (támogatás) aránya a kiadások negyedét-harmadát fedezi. A kiadások legnagyobb tétele a 3 főfoglalkozású igazgatási dolgozó bére. 1967-ben ez 89 ezer forint, az összkiadások 51 %-a.

Az 1955-ben bevezetett köfa — mivel a lakosság ellenállásával találkozott — nem lehetett a községpolitika eredményes eszköze.329 Később azonban, amikor a termelőszövetkezeti községekben állami hozzájárulással is párosult, már reális lehetőség nyílott komolyabb beruházásokra. A többször módosított községfejlesztési tervek szerint a következő feladatokat kellett volna középtávon megoldani:

- kultúrház építését (modern kultúrház kialakítását),

- a vízellátás javítását (főleg a Fő utcai vízellátás biztosítása, mivel csak egy iható vizű kútja van),

- utak javítása, portalanítása, járdák építése,

- autóbuszváró építése.

A fontosabb tervfeladatok egyike sem valósult meg a tervezett határidőre, több okból is. Mindenekelőtt a mozgósítható pénzeszközök szűkös voltát kell megemlíteni. Emellett az anyag- és munkaerőhiány, szervezetlenség, s ennek nyomán a lakosság passzivitása játszott közre a határidők eltolódásában. Jellemző eset: a kultúrház építését már 1955-ben tervbe vették — elkészült 1961-ben (s már 1964-ben tatarozni kellett).

Az egyes tervfeladatokat éves szinten ilyen körülmények között teljesíteni aligha lehetett; megvalósításuk nemegyszer az egyik középtávú tervidőszakból a másikra húzódott át.

Nézzük, milyen eredményeket ért el a községfejlesztés a hatvanas években!

Községfejlesztési előirányzat:330

a II. ötéves terv időszakában (1961—1965):

360 410 Ft bevétel, 354 000 Ft kiadás

a III. ötéves terv időszakában (1966—1970):

338 000 Ft bevétel, ugyanennyi kiadás

A betervezett és megvalósult fontosabb tételek:331

Az elmondottak alapján megállapítható, hogy a községfejlesztési terveket csak részben és időben eltolódva sikerült megvalósítani. A kommunális ellátottság színvonala így is javult, bár nem kielégítő mértékben. A korszerű ivóvízellátást, az aszfaltút építését, a belső buszforduló kialakítását már a közös tanács támogatásával, jelentős társadalmi munkával sikerült megvalósítani.

2. A MÁSODIK MEZŐGAZDASÁGI FORRADALOM: A TERMELŐSZÖVETKEZET TÖRTÉNETÉBŐL

A mezőgazdaság szocialista átszervezése 1956 után ismét előtérbe került, hiszen a magyar gazdaság fejlődésének egyik feltétele volt a mezőgazdasági termelés és termelékenység növelése. Az 1957. januári kormánynyilatkozat, valamint az MSZMP júliusi határozata a korábbi hibákkal szembenézve, kijelölte a mezőgazdaság fejlesztésének elveit és módszereit.332

Veszprém megyében 1956 végén még csak 64, 1957-ben már 81, a következő évben pedig 89 termelőszövetkezet működött. Az áttörés 1959-ben következett be: a tavasz folyamán a járási tanácsok szervezőbizottságai kampányszerűen kiterjesztették a szervezést, minek eredményeképpen március 31-én 267 termelőszövetkezetben láttak hozzá a tavaszi munkákhoz. A következő évben — az országban harmadikként — a megyében is befejeződött a mezőgazdaság szocialista átszervezése.333

A mezőgazdaság szocialista átalakításának ezen befejező periódusa lényegesen különbözött az 1956 előtti időszaktól, hiszen most nem agrárproletárok, hanem az egyéni gazdák alkották a tagság zömét, akik saját földjeiket, az állatállomány jelentős részét, valamint termelőeszközeiket vitték a közösbe. Az üzemszerű gazdálkodásra való áttérés feltételeinek egy részét az állam biztosította azzal, hogy bevezette a már korábban említett felvásárlási rendszert, megkönnyítette a földek bérbeadását (5 kh-ig), felhagyott az adminisztratív kényszerrel, a megtorló intézkedésekkel. A termelés technikai szintjét a géppark növelésével, a műtrágyázás szorgalmazásával, a beruházások jelentős pénzügyi támogatásával biztosította. Az állami támogatás kötött rendjével, az elvonások csökkentésével sikerült elkerülni, hogy az a hatalmas átalakulás, amely néhány év alatt a szocialista földtulajdont tette általánossá, elviselhetetlen társadalmi megrázkódtatásokkal járjon.334

a) A tsz megalakítása

Hidegkúton 1956 után többször is felvetődött a termelőszövetkezet megalakításának kérdése, de 1959-ig eredmény nélkül tértek vissza a szervezők. Még 1959 januárjában is az volt a véleményük: „sajnos, a parasztság passzív magatartása miatt ez ideig nem tudtuk előbbre vinni a mezőgazdaság szocializálásának ügyét."335 Egy hónappal később már megváltozott a közhangulat: az emberek kezdték elfogadni a tsz létesítésének gondolatát. Ekkor a belső ellentétek ismét felszínre törtek. Az „őslakosok" és a telepesek külön-külön tsz szervezését kívánták, mondván, hogy a „két nép között nincs meg az egyetértés s így eredményesebben tudnának működni".336 Ezt az alternatívát azonban végül is elvetik, mert belátják, hogy így egyik tsz sem lenne életképes. A párt- és állami vezetők bíznak abban, hogy a közös gazdálkodás során majd a meglévő különbségek lassan feloldódnak s ez a helyi közvélemény megosztottságát is megszünteti.

Ilyen előzmények után érkeztünk el 1959. március 15-éhez, Hidegkút legújabb kori történetének fordulópontjához: ezen a napon 92 taggal megalakult a Március 15. Termelőszövetkezet. Sejthetjük már a fentiekből, hogy a megalakulás nem ment simán. A „sok szép szó és rábeszélés" hatására eleinte csak néhányan írták alá a belépési nyilatkozatot.337 Az első aláírókat — Pincz Ferencet, Schalbert Jánost, Scher Lőrincet, Szondi Imrét — azonban nemigen akarták követni a többiek. A holtpontról a szóbeli „meggyőzés" mellett némi kényszer alkalmazásával a balatonfüredi hajógyár agitációs brigádja mozdította ki a szervezést.338

A Hidegkúti Március 15. Termelőszövetkezet alapító tagjai voltak:

A megválasztott vezetőség tagjai:

Morvay Géza elnök

Scher Lőrinc elnökhelyettes

Zsóka Jánosné

Honti József

Eizenacker Ferenc vezetőségi tagok

A termelőszövetkezet elnökei voltak:

Morvay Géza 1959—1963

Szabó Imre 1963—1967

Nagy Sándor 1967—1968

b) Termelési feltételek

Az első év nehezen indult. A vetőmagot úgy adták össze (kinek mije volt), házi vetőgépekkel vetettek, a termést kézzel aratták 6-os munkacsapatokban (3 kaszás, 3 marokszedő). A behordás után a gépi cséplésre (a nemesvámosi gépállomás cséplőgépjére) sokáig kellett várni s a cséplés is lassan ment. Az „Úsztató" dűlőnél még szeptember végén is sok volt a csépelnivaló, a kévéken már átütött a gaz. Fizetség fejében ki-ki a beadott gabona 100 kg-ja után 110 kg-ot kapott (a minőségről jobb nem is beszélni).339

A közösbe hozott állatokat átmenetileg a Fő utcai pajtákból átalakított istállókban helyezték el. Megfelelő istállók építésére ekkor még gondolni sem lehetett.

Nagy gondot jelentett, hogy a tagok többsége idős, javakorabeli volt. Kevés volt a férfi, még kevesebb a fiatal, akiket egyáltalán nem vonzott az egzisztenciális nehézségekkel járó mezőgazdasági munka. 1959-ben a tagság 63%-a 50 év feletti volt, a nők aránya elérte a 44%-ot. A tagság életkori összetételét jól mutatja, hogy 1963-ban a nyugdíjas és járadékos tagok tették ki az összes tag 2/3-át (64%). Ez az arány csak 1965-re csökkent lényegesen (41%).

Természetszerűen kezdettől fogva nehézséget jelentett, hogy a vezetők — tapasztalatlanságuk s talán emberi fogyatékosságaik miatt is — nem tudtak utat mutatni a kibontakozás irányába. Az emberek is még a régi módon gondolkodtak, a közös gazdaság viszont már új típusú munkaszervezetet (ágazatok elkülönülése, brigádmunka) és tervezési—szervezési módszereket, üzemi technológiát kívánt. Ez magától értetődően másutt is így volt, az átmenet a gyakorlatban is igénybe vett néhány évet, a változások tudati tükröződése pedig még ma is ellentmondásokkal terhes.

A termelőszövetkezet 1959 végén összesen 1047 katasztrális holdon gazdálkodott; a művelési ágak megoszlását táblázat mutatja:340

*földadó alá nem eső terület

A közös gazdaság területén kívül 101 kh háztájival számolhatunk: azaz átlagosan egy-egy tag az engedélyezett 1 kh nagyságú háztájival bírt. A háztáji összetétele:

Ebből kitűnik, hogy az önellátást szolgáló háztájiban a tagok többsége megtartotta szőlőbirtokát, aminek jövedelme némiképpen ellensúlyozni tudta a közösből származó alacsony jövedelmet. A szántóföldek hozama részint az önellátást, részint az állattartást szolgálta, aminek szintén jövedelemkiegészítő szerepe volt.

A közösbe vitt állatállományt, mint említettük, a Fő utcai pajtákban helyezték el. 7 istállóban az állatokat tartották, egy pajtát a széna, kettőt a takarmány tárolására használtak fel. Magtárnak, 5 vagonos tárolóképességgel, szintén egy pajtát alakítottak át. Az épületeket 15 évre haszonbérbe vették. Az istállók helykihasználását az alábbi táblázat szemlélteti:341

*A 40 férőhelyes istállóra jut 11 üsző, 35 tinó és 10 borjú. A táblázatban nem közölt további állatállomány: 1 tenyészkan, 264juh, 2 ürü, 39 bárány.

49. Munkában a Március 15. Tsz szőlőtelepítő brigádja 1959 tavaszán.

A második sorban jobbról a második: Németh Pál plébános

Weinbau-Brigade der LPG Március 15. bei Arbeit im Frühjahr 1959.

In der zweiten Reihe, der zweite von rechts nach links: Dorfspfarrer Németh Pál

A termelőszövetkezet már a megalakulás évében ipari melléktevékenységgel is foglalkozott. Mivel a község lakóinak többsége tsz-tag lett, a tanácsi kezelésben lévő szeszfőzdét 1959 nyarán a termelőszövetkezet vette át.342 A szeszfőzde 2 kazánnal (240 és 110 literes) üzemelt ősztől májusig, s általában 290—300 hl pálinkát főztek egy-egy idényben. Az első egy-két évben a főzet felét az államnak kellett leadni, a maradékot a győri Likőripari Vállalatnak adták el. Főztek ezenkívül a környékbeli magánosoknak is.343

Van ezenkívül a termelőszövetkezetnek egy 4 fős építőbrigádja is, amely helyben s vidéken (Dörgicsén) vállal munkát. Működése szintén időszakos.344

c) Fejlesztések, beruházások

A közös gazdaság termelési előfeltételeinek elégtelensége kijelölte a fejlesztések irányát is:

— meg kellett oldani az állatállomány végleges elhelyezésének kérdését (majorhely kijelölése),

— növelni kellett a gépesítés szintjét (a termelékenység növelésére, a hiányzó munkaerő pótlására),

— a növénytermelésben meg kellett honosítani az új agrotechnikai eljárásokat és módszereket.

Mindezeket jelentős állami támogatással lehetett csak megvalósítani. Nézzük a tényeket: a termelőszövetkezet 1959—1964 között a következő beruházásokat hajtotta végre: épített

— 1 db 10 vagon tárolóképességű kukoricagórét,

— 1 db 3000 férőhelyes csibenevelőt,

— villamosította és vízvezetékkel látta el ideiglenes központját.345

Vagyis: az első öt évben nem valósították meg a legfontosabb tervet, az állandó telephely megépítését. Pedig a majorhelyet már 1960. február 18-án kijelölik a községtől ÉK-re a Tótvázsonyra vezető makadámút mentén, a 038 hrsz. határrészen. Itt a telephely víz- és energiaellátását is biztosítani tudták volna, hiszen a teleptől délre 150 m távolságra 25 m³ napi vízhozamú forrás volt, a teleppel párhuzamosan futó 10 kV-os távvezetékről — transzformátorállomás létesítésével — áramot nyerhettek volna. A szakvélemények alapján a majorhoz egy 75 m³ -es víztárolóra és egy 8 tonna teherbírású útra is szükség lett volna.346

A tervet az MTVB TSZ Beruházási Irodájának tervezőcsoportja 1960. július 1-én változtatás nélkül, „dicsérettel" elfogadta. A telephelyen az 1960. évi tervek szerint 2 épületet építenének fel: 1 db 10 vagonos kukoricagórét (ez az ideiglenes telephelyen valósult meg) és egy 300 férőhelyes juhhodályt. A juhok elhelyezésére a tsz végül is más megoldást választott: a volt Freystädtler-féle majornál lévő romos épületet alakította át e célra.347

Az építkezések azonban lassan haladtak: az új istállót a kivitelező ktsz nem tudta határidőre (1967. jún. 30.) átadni. A major villamosítása — kivitelező hiányában — 1967-ben sem valósulhatott meg, az új gépszín építése is áthúzódott a következő évre.

A termelőszövetkezet nagymértékű állami támogatást kapott a különféle beruházásokra: a legelő- és talajjavításra, a szarvasmarha állomány növelésére, szőlő- és gyümölcstelepítésekre. Az állóeszköz-beruházások elhúzódása önmagában is veszteségnövelő tényező volt, ehhez járult még az is, hogy a többi befektetés is csak hosszabb távon éreztette hatását (pl. 10 kh szőlő éppen 1967-ben fordult volna termőre, ha atkafertőzés nem éri).

A veszteséges gazdálkodás az első évektől végigkíséri a termelőszövetkezetet s ennek több oka van:

1. a rossz „beruházáspolitika",

2. a termelési biztonság hiánya,

3. a tervgazdálkodás kötöttségei,

4. a munkaerőhiány,

5. a vezetés alkalmatlansága.

Az elsőről már volt szó. A termelési biztonságot befolyásolta az időjárás, a gépesítettség alacsony szintje, a termőföldek gyenge minősége, a munkaszervezés fogyatékosságai. Az alacsony gépesítettség következménye, hogy a termelőszövetkezet a munkák időben való elvégzésében más gazdasági egységektől nagymértékben függött. A növényvédelemben (pl. permetezés) a Csopaki Növényvédő Állomástól, az aratás-cséplésben, gépjavításban a nemesvámosi gépállomástól stb.350

Az időjárás volt talán a legfontosabb tényező. Erre két példát hozunk. 1961-ben az aszály és az aratás idején pusztító vihar okozta károk miatt a növénytermelésben 270 ezer forint kiesés keletkezett, ami egy munkaegység értékét 10 forinttal csökkentette.351

Ami a tervgazdálkodás kötöttségeit illeti: a termelőszövetkezetre járási szintről lebontott terv legnagyobb fogyatékossága az volt, hogy figyelmen kívül hagyta a helyi adottságokat. Ismét egy példa: 1964/65-ben új üzemágat, a kertészetet akarták meghonosítani (pl. fokhagymát, zellert termeltek). Látványos kudarcot vallottak.352

A munkaerőhelyzet a tsz fennállása alatt lényegesen nem változott.

A tsz-tagok számának alakulása:

Az alacsony és bizonytalan jövedelem nem vonzotta az embereket. Az a felnőtt, aki 8 órában vállalt ipari munkát (pl. a veszprémi Danuviában) 1961-ben, az havonta 1300 forintot keresett, de fizetése elérhette az 1800—2000 forintot is. Aki viszont a legtöbb munkaegységet teljesítette a tsz-ben, sokszor túlórázva, annak jövedelme nem haladta meg az 1100 forintot sem (annak is 40%-át természetben kapta meg). A jól dolgozó asszonyok tsz-ből származó havi jövedelme sem tett ki 500-600 forintnál többet.353

Az egy tagra eső jövedelem így alakult a következő években:354

Bár a termelőszövetkezeti tagság száma nem csökkent, kampánymunkák idején a munkaerőhiány enyhítésére igénybe vették a besegítő családtagok, hozzátartozók munkaerejét is. Az iskolások és a KISZ-fiatalok rendszeresen segítettek a betakarítási munkálatoknál.355

A termelőszövetkezet az országosan évente kidolgozott mérőszámok alapján még 1965-ben a „közepes" minősítést érte el, a következő évben már, a kifejezetten gyenge téeszekhez tartozott.356 Nagy szerepe volt a vezetésnek is abban, hogy 1967-re a tsz a mélypontra zuhant. A szövetkezeti demokrácia megsértése, a közgyűlés szerepének háttérbe szorítása, a korrupció elburjánzása (amihez a kötött gazdálkodás is hozzájárult), a csoporttulajdon hanyag kezelése, a szakszerűség hiánya már jó előre jelezte, hogy a termelőszövetkezet rossz irányban „fejlődik" tovább. A belső meghasonlás jelei: 1963 őszén 23 gazdát kiközösítettek a közös gazdaságból, s csak a következő évben állt helyre a rend. 1967-ben a járás 40 termelőszövetkezete közül a 7 leggyengébb tsz közé került. A látványos összeomlástól csak a vissza nem térítendő, 519 000 forint értékű állami támogatás (dotáció) mentette meg. Az egy tagra eső évi jövedelem (dotáció nélkül) 1966-ban 6615, 1967-ben már csak 2394 forint volt. A dotációval 7636 forintra emelt jövedelemnek a 69%-át az állam fedezte!357

d) A gazdálkodás néhány mutatója

Gépesítés. Kétségkívül a leglátványosabb a géppark fejlődése volt. Az első két évben csak fogattal rendelkeztek, az első erőgépet (RS 09) 1961 elején kapták meg.358 Ezt követte egy Super Zetor. 1962-ben már 5 traktor volt a termelőszövetkezetben. 359 Ezzel a szántási munkák teljesen gépesítetté váltak, sőt más téeszeknél is vállaltak bérmunkát kb. 50 ezer forint értékben.360

1964 eleién a géppark összetétele:

1965-től kezdve évente nőtt az erőgépek száma, 1967-ben számuk elérte a 8-at. A termelőszövetkezetben kiváló traktoros is akadt. Szabó József 1961-ben és 1962-ben is a megyei szántóverseny első helyezettje lett.362

Növénytermelés. A vezetéstervek rendkívül sokféle növény termelését írták elő. 1961 tavaszán pl. vetettek árpát, zabosbükkönyt, lenesét, mákot, borsót, cukorrépát, burgonyát, takarmányrépát, kukoricát. A helyenként 10—12 éves, megmunkálatlanul fekvő szőlőből kiforgattak ősszel 14, tavasszal 23 kh-at. A munkatervben szerepelt málna, mandula, alma, borszőlő, csemegeszőlő, vegyes borszőlő telepítése.363 A termelési kényszer csak 1967-ben enyhül, amikor a tervszámok csupán a gabonafélékre vonatkoznak. A növénytermelés eredményének ingadozását mutatja néhány jellegzetes szántóföldi növény termésátlagának alakulása (zárójelben a megyei átlag) :364

*Csöves kukorica

A táblázat szerint a búza- és burgonyatermés általában meghaladja a megyei átlagot, a másik két növény esetében ez csak a jó években mondható el. Sokkal fontosabb annál, hogy a növények termésátlaga a hatvanas évek közepéig nem nő, ami a rendszertelen talajerő-utánpótlásra utal (ingadozó műtrágya-felhasználás, ill. trágyázás).

Állattenyésztés. Jellemző törekvése volt a termelőszövetkezetnek a hatvanas évek elejétől a csirkenevelés, amelyet azért részesítettek előnyben — a többi gazdasághoz hasonlóan —, mert a befektetés viszonylag gyorsan megtérült és eléggé jövedelmezőnek mutatkozott (viszont nagy volt a takarmányigénye). 1961-ben pl. 80 ezer forint bevételt értek el, a befektetés 47 ezer forintot tett ki, 33 ezer forint volt a tiszta haszon, erre jutott 241 munkaegység. Egyébként ekkortájt jövedelmező volt a sertéstenyésztés, a hízómarha- és csibenevelés, valamint a juhászat. Ráfizetéses volt a tehenészet, mert az állomány gyengén tejelő (nem törzskönyvezett) egyedekből állt.365 Az ágazat a következő években — ha csupán a számszerűséget vesszük is alapul — hanyatló tendenciát mutat:

e) A kibontakozás felé

1966-ban a gazdaság 528 000 forint mérleghiánnyal zárt. 1967-ben a korábbi vezetés lemondott, helyébe újat választottak. Az év folyamán 3 főkönyvelő váltotta egymást. A tagság nyugtalan volt. Néhányan cselekvésre szánták el magukat. Fodor György növénytermelési brigádvezető és Máhl Lőrinc titokban felkereste a tótvázsonyi termelőszövetkezet újonnan választott, erélyes elnökét, Nagy Sándort, hogy kipuhatolja, vállalná-e az egyesüléssel járó nehézségeket. Megnyugodva tértek vissza. Egy viharos közgyűlés Hidegkúton, és 1967. december 15-én ténylegesen megtörténik a két termelőszövetkezet egyesülése. Ténylegesen, a szó szoros értelmében: az egyesülés hívei, a tiltakozó és szemrehányó kijelentések ellenére 50 tehenet áthajtanak Tótvázsonyba.366

50. A csemegeszőlő szüretelése 1964-ben

Lese der Delikatessweinlrauben im Jahre 1964

A Hidegkúti Március 15. és a Tótvázsonyi Bakonyalja Termelőszövetkezet 1968. január 1-jével hivatalosan is egyesült, Bakonyalja Tsz néven. A következő 4 évben a közös gazdálkodás a most kialakult keretek között folyt tovább.

Az egyesülés idején a tótvázsonyi tsz nem a legjobbak, hanem a „gazdaságilag meg nem erősödött" termelőszövetkezetek közé tartozott. 1967-ben 215 tagja állami dotáció nélkül egyenként átlagosan évi 8269 forint összjövedelemre tett szert (dotációval együtt 13 093 forintra, ami megközelítőleg kétszerese volt a hidegkútiak jövedelmének).367

A tótvázsonyi tsz az egyesülés folytán nagy tehertétellel kezdte meg az 1968. évet, hiszen így egy dolgozóra eső átlagjövedelem 5503 forintra csökkent. A gazdálkodás mutatói alapján megkülönböztetett állami támogatásban részesült 1968-tól kezdve, mert Nagy Sándor személye garanciát jelentett a „termelőszövetkezet fejlődésének és megszilárdításának biztosítására".368

D) SZÁMVETÉS ÉS ELŐRETEKINTÉS

A kulturális élet (pl. oktatás, művelődés) folyamatai általában hosszú lejáratú történelmi folyamatok, melyek a gazdasági alap változásaihoz illeszkednek. Ezért döntöttünk úgy, hogy e területek 1948 utáni jellemzőit külön tekintjük át. Azután pedig összefoglaljuk azokat a jellegzetességeket, amelyek Hidegkút szocialista kori fejlődésében megfigyelhetők.

1. AZ ÁLTALÁNOS ISKOLA A NEVELÉS-OKTATÁS SZOLGÁLATÁBAN

1948. június 16-án, amikor az államosított Hidegkúti Római Katolikus Népiskolában az 5 tagú leltározó bizottság megjelent, az alábbi vagyontárgyakat írta össze: a régi iskolában 1 asztalt 2 székkel, 12 rossz padot, 1 lábbal ellátott táblát és 1 üveges szekrényt. A sarokban kürtös kályha állt. A térképtartó ládában egy-egy Magyarország hegy- és vízrajzát, valamint politikai beosztását ábrázoló térképet, egy Budapest-térképet és 28 szemléltető falitáblát találtak. További szemléltetőeszközök a magában árválkodó földgömbön kívül: 1 ebonitrúd, 1 üvegrúd, 1 közlekedőedény, 1 borszeszégő, 1 centiméter-, 3 millilitermérő. A falon feszület függött, odébb a sarokban vizesvödör állt, mellette egy vizespoharat találtak. A takarítóeszközök: egy lapát és két rossz seprő.

Az új iskolában sem sokkal vigasztalóbb a kép: itt a tanári asztal dobogón állt, mögötte a falon feszület. A tanítói pulpitus előtt 13 új és 2 régi pad. A falon két tábla, ugyanazok a térképek, hasonló hossz- és térfogatmértékek. „A villany rossz. A szertári szoba bútorozatlan és üres. Az iskolának ingatlana nincs."369

Ilyen tárgyi-technikai feltételek mellett kezdte meg az államosított iskolában az első tanévet Stichleutner Ivánné c. igazgató és a veszprémi tanítóképzőből nemrég kikerült Reményi Antal tanító.

Az iskolai törzskönyv adatai szerint az iskola tanulói 1951/52-ig 2, 1951/52—1-959/60 között 3 tanulócsoportban (2 alsós és 1 felsős csoportban) tanultak. 1959/60-ban már ismét 2 tanulócsoport van, egészen addig, amíg 1961/62-ben a felső tagozatot (5—8. o.) a tótvázsonyi anyaiskolához körzete-sitik. A helyben maradó alsó tagozatot 1964/65-ig összevontan, 1964/65— 1966/67-ben pedig 2 tanulócsoportra bontva tanítják. (Egy-egy tanulócsoportban az első és harmadik, második és negyedik osztályt.) 1973 után — az iskolakötelesek számának drasztikus csökkenése miatt — megkezdődött az alsó tagozat magasabb osztályainak lebontása, mígnem 1982-ben az iskola teljesen meg nem szűnt.

Amíg 3 tanulócsoport működött (1959 őszéig), a tanítás felváltva (délelőtt és délután) folyt, hiszen csak 2 tanterem állt rendelkezésre. Az 1959/60. tanév az első év, hogy a gyermekeknek nem kellett délután is iskolába járniuk.370

A nevelés-oktatás folyamatát több tényező is befolyásolta, ezeket érdemes kissé közelebbről is szemügyre venni.

A technikai-anyagi feltételek alakulása 1955 előtt jóformán csak az iskolai színvonal fenntartásához, a napi működés biztosításához volt elegendő. Kayos Gábor szakfelügyelő 1954 tavaszán is azt tapasztalja, hogy a régi iskola tantermében „kivénhedt templomi padok vannak oly kicsi írófelülettel, hogy (a gyerekeknek) ferdén kell ülniük, hogy tudjanak dolgozni. Ide feltétlenül kell egy garnitúra padot küldeni. (...) a tanterem fala piszkos, füstös, a tavaszi nagytakarítást áhítozza. A falak lábazati részét újra kell vakolni, mert több helyen leomlások vannak."371 Az 1940-ben épült „új iskola" szintén tatarozásra szorul.

Nem kedvezőbbek a tapasztalatok a szemléltetőeszközök használatát illetően sem. A tanfelügyelő némi iróniával állapítja meg: „kémiai és fizikai felszerelés nincs, néhány régi nevelő által készített kísérleti eszköz árválkodik a szekrényben. Az építsük-szépítsük mozgalom eredményei nem szembetűnőek."372 Vajna József egy évvel később hasonló állapotokat talál: ásványgyűjtemény van, de sem kémiai, sem fizikai felszerelés nincs, a dekoráció is hiányos (pl. az államcímer sincs a falon).

A tárgyi feltételek 1955-től kezdve lényegesen javulnak, mivel az egyre növekvő iskolai költségvetés lehetőséget ad a hiányosságok felszámolására. A jóváhagyott kereteket azonban az igazgató nem minden esetben használja fel. A költségvetés alakulását a következő táblázat mutatja:373

 A fejlődés szembetűnő: a felhasznált összeg 1963/64-ben már az 55/56-os felhasználásnak közel a háromszorosát teszi ki.

A megnövekedett lehetőségekkel éltek is: 1955-ben kicserélték az iskola berendezését. Vettek 21 új padot, 1 nevelői asztalt, 5 széket, egy szekrényt és egy táblát. 1956-tól kezdve folyamatosan kialakították a fizikai, biológiai, földrajzi szertárat, bővítették az alsótagozatban használt szemléltetőeszközök körét. Mindez azt jelentette, hogy a legszükségesebb szemléltetőeszközöket, kísérleti eszközöket a hatvanas évek elejére már az oktatás szolgálatába állíthatták. 1961/62 után sajnos az alsótagozat taneszközellátottságában sem figyelhető meg számottevő fejlődés, amit az 1968. decemberi állapotot tükröző statisztikai adatfelvétel feldolgozásával is bizonyíthatunk:374

Az optimális taneszközállománynak csak 36%-át találjuk az iskolában. Az audiovizuális eszközök közül csak a rádió és a diavetítő volt meg, hiányzott a lemezjátszó, a magnó és televízió. (1970-ben kaptak tévét.) Nélkülözniük kellett az alsótagozati eszközöknek a felét és minden zenei felszerelést (harmónium, dallamkísérő készlet, lemezek), amire pedig a kultúrmunkában is szükség lett volna.

Persze, mindez jelentős előrelépés az ötvenes évekhez képest, amikor még gondok voltak az iskolai nyomtatványellátással is. A tankönyveket pl. az ötvenes évek első felében csak úgy lehetett biztosítani, hogy az egyes évfolyamok az utánuk következőkre hagyták könyveiket. A füzetellátással is komoly gondok voltak. Példának okáért az 1953/54. tanév elején a gyerekek 70%-ának volt csak füzete, az iskola nem kapta meg az osztálynaplókat sem, így a tanárok kénytelenek voltak füzetbe írni az érdemjegyeket.375 A hatvanas évek elejére ezek az elemi gondok teljesen megszűntek.376

Iskolaszervezet és hatékonyság. A hidegkúti állami iskola már az első években a tótvázsonyi iskola tagiskolájaként működött s a kapcsolat — mint a bevezető részben láttuk — jövőjét is befolyásolta. A tanítás színvonalát, hatékonyságát alapjában meghatározta, hogy a részben osztott iskolában ugyanazt a tananyagot kellett kevesebb óraszámban (ún. önálló és közvetlen foglalkozás keretében) elsajátítani. Ez a körülmény sokkal nagyobb tervszerűséget, munkafegyelmet, önfegyelmet követelt meg a tanároktól, mintha teljesen osztott rendszerben tanítottak volna. Másik nagy hátránya volt, hogy sem a tehetséges, sem a lemaradó tanulókra nem jutott elég idő. Magától értetődő, hogy a tanítók elsősorban a gyenge képességűek felzárkóztatására törekedtek. Erre ösztönözte őket az iskolapolitika is, amely az iskolai munka színvonalát az ötvenes években a lemorzsolódás elleni „harc" eredményességével azonosította.

Voltak olyan időszakok, amikor az egyes tagozatokat összevontan tanították: az 5—8. osztályt mindvégig, az 1—4. osztályt 1961—64 között, majd 1967 után. E szervezeti keretek csak arra voltak jók, hogy a kis falusi iskolák hátrányos helyzetét konzerválják, hiszen ezekben — elméletileg — negyedannyi idő alatt kellett a központilag előírt tantervi minimumot elsajátítani (a szervezési-fegyelmezési problémák miatt a valóságban még ennél is kevesebb idővel kellett gazdálkodni). Egyetlen példa: 1961/62-ben írás tanítására az órarend szerint heti egy óra jut, ebből ténylegesen csak 17 percet tud a tanítónő hasznosítani.377

Az átlagos szellemi képességűekhez igazodó nevelőmunkában a lemaradók segítésének több formája alakult ki: tanulópárokat szerveztek (ezekben a jó tanulók segítették a gyengébbeket), a nevelők családlátogatáson igyekeztek a szülőket megnyerni az iskolának. Leggyakoribb azonban az volt, hogy saját szabad idejük rovására korrepetálták a gyerekeket. Átmenetileg — így 1953/54-ben — az úttörőmozgalmat is felhasználták erre a célra: „tantárgyi őrsi órákat" szerveztek a gyengébbek felzárkóztatására.378 A szülői ház és iskola kapcsolatának javítása érdekében szervezett „szülők iskolája" és „szülők akadémiája" áttételesen ugyancsak a nevelés eredményességét szolgálta.379

Iskolaszervezési szempontból még két tényt kell kiemelnünk: amíg Hidegkúton teljes szervezetű általános iskola működött, nem valósult meg sem az iskolakötelesek rendszeres iskolai előkészítése, sem az általános iskolai alapkövetelményeknek meg nem felelők gyógypedagógiai képzésre történő átirányítása. Ennek következtében az első osztályban egyszerre kellett a közösségi együttélés normáit és az elemi ismereteket elsajátítani, ami megnehezítette a tanító dolgát. Az általános iskolai szinten képezhetetlenek beiskolázása pedig nemcsak az iskolai légkört, a tanítás hatásfokát rontotta, hanem gátolta a gyermekek egészséges fejlődését is. Hogy csupán a legkirívóbb esetet említsük: 1955/56-ban egy olyan tanulóval találkozunk, aki előzőleg osztályismétlésre bukott és az orvosi szakvélemény szerint születésétől kezdve fogyatékos (idióta).380

Személyi feltételek: a nevelőkről, nevelőtestületről. Az 1948 után Hidegkúton megfordult tanítók, tanárok mind megszerezték a tanítói képesítést, szakos nevelő azonban csak egy akadt közöttük (Dallosné Tóth Gizella, biológia— földrajz szakos). Képesítés nélküli nevelőt nem alkalmaztak.

Bizonyos fokú stabilitást kölcsönzött az intézménynek, hogy a nevelők közül többen is hosszabb ideig tanítottak, közülük is kiemelkedik özv. Stichleutner Ivánné, aki több, mint negyedszázadon át szolgálta a falu szellemi felemelkedését. (Nemeskocson született 1897. augusztus 24-én, a soproni képzőben 1917-ben szerezte tanítói oklevelét, 1931-től nyugdíjba vonulásáig tanított Hidegkúton.) A tanítók neve és hidegkúti szolgálati ideje:381

A nevelők mindegyike dunántúli származású, itt is végezték felsőfokú tanulmányaikat (többségük a Pápai Tanítóképzőben). Mindegyikük faluban nőtt fel, így a hidegkúti letelepedés számukra nem jelentett nehézséget.

51. Szaksz Vincéné Teszéri Ilona tanítói oklevele, 1957 .július 3.

Diplom der Lehrerin Szaksz Vincéné, geb. Teszéri Ilona, 3. Juli 1957

Munkájukat igyekeztek megfelelően elvégezni s ez még a legnehezebb időben is sikerült. „A sok nehézség ellenére is jó munkát végeztek és végeznek a nevelők, a tanulók jó tudással rendelkeznek és a hidegkúti iskolából középiskolába kerültek megállják a helyüket" — állapította meg a járási szakfelügyelő 1954 tavaszán.382 Pedig, ha csupán az iskolai megterhelést tekintjük is, túlterhelésről beszélhetünk. Vessünk csak egy pillantást a heti óraszámokra:383

Vagyis: a nevelők összességében átlagosan 25—30% többletmunkaórát tanítottak (amiért természetesen külön díjazás járt). Az egy nevelőre eső heti 30—35 óra azt jelentette — különösen 1948—56 között — hogy a szakköri munka, a szerteágazó társadalmi-politikai elfoglaltság már a szabadidő jelentős részét is felemésztette.

Az iskolai iratanyag áttekintése során az a kép alakult ki bennünk, hogy az iskolában folyó pedagógiai munka — a kedvezőtlen körülményeket figyelembe véve — jó közepes színvonalú volt. A nevelők többsége — egy-két kivételtől eltekintve — munkáját lelkiismeretesen és igényesen végezte. Erre utal pl. az, hogy 1954-ben maguk készítettek szemléltetőeszközöket, 1958-ban a színielőadások bevételét pedig szertárfejlesztésre fordították.384 Vagy: Szaksz Vincéné, aki az összevont 1—4. osztályban korábban nem tanított, 1961-ben nem sajnálta a fáradságot, hogy Vilmapusztára menjen át Borsos Margithoz hospitálni. S később, amikor megfelelő gyakorlatot szerzett, a szülők részére bemutatótanítást tartott, hogy ezáltal is előmozdítsa az egységes nevelés ügyét."385

A nevelők munkáját a 4—5 szaklapon, folyóiraton kívül segítette a főként pedagógiai művekből, kézikönyvekből, módszertani útmutatókból álló nevelői könyvtár, melynek állománya 1960/6l-ben már meghaladta a száz kötetet (104), egy évtized múltán pedig már megközelítette a négyszázat 1970/ 71:376).386

A tanulók az iskolában és iskolán kívül. Az ötvenes-hatvanas években végzettek emlékezetében a tanéveket elválasztó nyári hónapok nem az önfeledt nyári pihenés, szórakozás időszakát jelentették, hanem a munkáét. Az iskolai bizonyítványosztás után 1—2 hét pihenés következett, aztán az erdőgazdaságba mentek dolgozni, hogy megkeressék a könyvre, füzetre, ruhára, cipőre valót. 1953-ban pl. naponta 20 forintot kerestek (ez havi 400—500 forintnak felelt meg), 1954-ben havonta 600 forintot vittek haza.387 Az ötvenes években a papírgyűjtésben megadott norma (1953: 120 kg) teljesítése is rájuk várt, az éppen otthon unatkozók meg műsorral készülhettek az augusztus 20-i aratási ünnepségre.388 1959 után az iskolaév kezdetét megszakították az őszi betakarítási munkák a termelőszövetkezetben (pl. burgonyaszedés). A korán munkához szokott gyermekek az iskola rendjét is könnyebben elfogadják: fegyelmezettek, rendszeretők, jól nevelhetők.389

A hivatalos ellenőrzések alkalmával készült jegyzőkönyvek rendszeresen kiemelik, hogy a tanulók tárgyi ismeretanyaga megfelelő, számtani ismereteik jók, a feltett kérdésekre értelmesen felelnek. A tantárgyak közül a legtöbb nehézséget az alsó tagozatban az írás, a felsőben a földrajz és történelem tanulása jelenti.390

A német származásúak teszik ki a tanulóknak kb. a felét: náluk a magyar nyelv elsajátítása jár a legtöbb gonddal. Még az 1945 után születettek közül is sokan csak az iskolában tanulnak meg magyarul. A magyar nyelv hiányos ismerete még a felső osztályokban is érezteti hatását. 1955-ben pl. két tanuló egyenesen ennek köszönheti, hogy javítóvizsgára utasítják. Az indoklásból kitűnik, hogy mindkét tanuló „német nyelven beszél a szülői háznál, s ennek következtében nehezen tanulják az eléggé nehéz és új szóbőséget igénylő VI. osztályos földrajzot és történelmet".391

Tíz évvel később már hasonló jelenséget nehéz lenne felfedezni, mivel az ötvenes években született korosztály már inkább csak érti, mintsem beszéli a német nyelvet.

Bár az 1949. évi alkotmány (1949: XX. tv. 49. §. (3) bekezdése) elvileg a Magyar Népköztársaság területén „élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kutúrája ápolásának lehetőségét", a valóságban a szektásdogmatikus kultúrpolitika inkább csak hangoztatta a nemzetiségek kulturális jogait, azok érvényesítéséért vajmi keveset tett.392 Holott pl. Hidegkúton a személyi feltételek adva voltak a német nyelv tanításához; az oroszhoz viszont nem, így az első szocialista tanterv (1950) értelmében be sem vezettek.393

Hasonló feszültségek forrása volt a világnézeti nevelés értelmezése is. A marxista—leninista világnézet megalapozását az 1948 óta elkészített új általános iskolai tankönyveknek kellett volna szolgálniuk. A gyorsított átalakítás érdekében az MDP 1950 márciusi közoktatáspolitikai határozata a napi politikát is az iskolák falai közé vitte s megindult a harc a „klerikális reakció" ellen, ami végső soron a hitoktatás kérdésének megítélésében öltött testet.394

Már 1949-től kezdve minden iskolában adminisztratív eszközökkel kívánták a hitoktatásra jelentkezők számát csökkenteni s erőfeszítéseket tettek az év közbeni lemorzsolódás növelésére. A helyi lelkészeknek ugyanakkor a legerélyesebben megtiltották, hogy bármiféle agitációt fejtsenek ki, mondván, hogy egyedül a szülők joga—minden befolyástól mentesen — dönteni.

A szektás türelmetlenségből fakadó fellépés mögött az a valósággal nem számoló, naív hit állt, hogy egy adott társadalom ideológiai átnevelése néhány év alatt megvalósítható.

A hitoktatás kérdésének türelmetlen kezelése — ma már világosan látjuk — súlyos károkat okozott és hozzájárult a vezetés iránti bizalom megrendüléséhez, a bizalmi válság elmélyüléséhez.

A meglepő ezek után az, hogy Hidegkúton a vallásos oktatásban résztvevő tanulók aránya 1950—1975 között, ha egyes években megfigyelhető is némi ingadozás, nem változott lényegesen. Az összes tanulónak átlagosan 3/4-e folyamatosan hitoktatásban részesült. Az 1956 után következő másfél évtizedben, amikor a szülőkre nehezedő adminisztratív nyomás fokozatosan csökkent, a tanulók 70—90%-a járt hittanra.395

A hitoktatást ellátó plébánosok:

A szekularizációs folyamatban azonban a hatvanas évekre megváltozott a vallás funkciója is, melyet a számszerű adatok nem tükrözhetnek.396 Egy 1962-es beszámolóból: „A szülők általában elismerik s maguk is megmondják, hogy nem sokat tanulnak a gyerekek hittanórán (mivel a lelkész még a rendelkezésre álló időt sem használja ki — H. J.), de hát beíratják őket, mert akkor „mit mondanának róluk", s nem bérmálnák meg őket."397

Mindez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy az iskola, ha törekedett is rá, nem tudta felszámolni a kettős neveléssel járó ellentmondásokat. Az igazi eredménynek azt kell tartani, hogy megtanult együtt élni velük.

Az iskolai nevelőmunka mérlege. Az 1940-es évek végére megszilárdult a lakosság etnikai-társadalmi összetétele, a kialakult viszonyok azonban nem állandósultak. A környék nagyfokú iparosítása folytán a foglalkozás szerkezetében jelentős változások mentek végbe: nőtt a munkások aránya, ezzel együtt emelkedett a tudás, iskolai végzettség társadalmi presztízse, amelynek hatása lemérhető a középfokú iskolákba jelentkezők számának növekedésében.

A változást a tanulók származását bemutató iskolastatisztika érzékelteti: 398

*az alsó tagozat adatat

A munkástanulók aránya 1952-ben még 18, 1959-ben már 41%-os, ami mutatja, hogy az aktív kereső népességnek a fiatalabb generációhoz tartozó része biztosítja a munkásosztály utánpótlását. A továbbtanulás megítélése változó. Az ötvenes évek első felében, amikor a paraszti gazdaságban a munkáskézre szükség van, a szülők háromszor is meggondolják, hogy fiukat—lányukat taníttassák-e. Így a végzősöknek csak kisebb része tanul tovább, többségük szakmát szerez. Pl. 1954-ben csak 4 végzős folytatja tanulmányait, 1956-ban 7 nyolcadikos jelentkezik a 12-ből továbbtanulásra:

2 általános gimnáziumba,

3 kereskedői,

2 ipari szakmunkásképzőbe.399

A hatvanas években a Tótvázsonyban végzettek közül már csak a leggyengébb tanulók maradnak otthon. Kialakul egy, sajnos máig érvényes szelekciós elv: a közepes tanulók szakmát szerezzenek, a jók gimnáziumba vagy más középfokú intézménybe (technikum, szakközépiskola) jelentkezzenek. (Túlnyomórészt ez utóbbiak kerülnek a felsőfokú intézményekbe is.)

52. A tótvázsonyi iskola felső tagozata 1969/70. tanévben

Obere Sektion der Tótvázsony-er Schule im Schuljahr 1969/70

Hogy itt valóban kultúrforradalom zajlott le, erre az 1970. évi népszámlálás adatai is rávilágítanak: eszerint a falu 7 éven felüli lakosságának már több mint egyharmada (34,5%-a) elvégezte a 8 osztályt, a helyben lakók közül tízen érettségiztek (4,4%) és négyen (1,8%) felsőfokú végzettséget szereztek.400 Ennél pontosabban fejezi ki a változásokat egy 1972-ben készült helyi felmérés. Az iskolavezető írja: „Összegyűjtöttük, hányan tanultak magasabb iskolában 1945 előtt — s azóta. Szinte hihetetlen! 1945 előtt ketten végeztek polgárit, 1945 után huszonketten szereztek érettségi bizonyítványt, s közöttük egyetemet végzettek is vannak!"401 A felmérést egészítsük ki még valamivel: 1945 előtt, a falu történetében először, a monográfia szerzője szerezte meg az egyetemi diplomát. 1945 után tanítóképzőt, főiskolát, egyetemet végeztek:402

Alföldy Mária (Veszprémi Tanítóképző Intézet),

dr. Bagyinka Géza (Orvostudományi Egyetem, Budapest),

dr. Lóska László (Jogtudományi Egyetem, Budapest),

Máhl Lőrinc (Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Nagykanizsai Növénytermesztési Üzemmérnöki Kara),

Nász József (Államigazgatási Főiskola,Budapest ),

Schalbert István (Közgazdaságtudományi Egyetem, Pécs),

dr.Schalbert József (Mezőgazdasági Akadémia, Debrecen),

dr. Schalbert Lőrinc (Közgazdaságtudományi Egyetem, Pécs),

Steierlein József (Vendéglátóipari Főiskola, Budapest),

Steierlein Mária (Veszprémi Tanítóképző Intézet),

Zsernoviczky Károly (Állattenyésztési Főiskola, Kaposvár),

dr. Zsóka János (Jogtudományi Egyetem, Budapest).

Közülük öten maradtak Veszprém megyében: Schalbert Lőrinc a 15. Sz. VOLÁN, Schalbert István a veszprémi KDT, Máhl Lőrinc a Balatonfüred Csopak Tája Mgtsz, Nász József a nemesvámosi községi közös tanács, Steierlein Mária a herendi általános iskola dolgozója.

Az a tény, hogy egy alig 500 lelkes kisközség közgazdászokat, orvosokat és más értelmiségiek sorát adta az országnak, egyszerre lehet megnyugtató és elszomorító. Mert nem lehet felhőtlen az örömünk, ha belegondolunk, hány népi tehetség kallódott el az idők folyamán.

2. A NÉPMŰVELÉS ÉVTIZEDEI

Az 1948. évi politikai fordulat nem járt automatikusan a szabadművelődés intézményrendszerének átalakításával (ez csak a tanácsok megalakításával következett be), a művelődési munka tartalmilag viszont átalakult. A kultúrpolitika szektás egyoldalúsággal felszámolta a helyi erőforrásokból táplálkozó kultúraszervező intézményeket (pl. az egyesületeket), s a korábbi irányított szabadművelődés helyett a bürokratikus elemekkel terhelt központosított művelődési szakigazgatást vezette be. A szemléletváltozás (hogy a népművelést a politikai propaganda egyik eszközének kezdték tekinteni) már 1948-ban érzékelhető volt.

Az 1948-as év a centenárium jegyében telt el, hatása még a következő, 1948/49. népművelési évre is kisugárzott, annak második felében azonban már inkább a választási agitációra esett a fő hangsúly. S ettől kezdve a népművelés legfőbb feladata az időszerű politikai feladatok szolgálata lett.

Á kulturális élet mindenese a falvakban a pedagógus, aki vállalja a könyvtár, a kultúrotthon vezetését, részt vesz a tanácsi, a párt- és tömegszervezeti munkában, a termelőszövetkezet szervezésében, nyaranta cséplőgépellenőr, s mindemellett (amennyire lehet) időt szakít szakmai önképzésre is.

A népművelési munka falun, akárcsak korábban, az iskolai munka meghosszabítása, amelyet a pedagógus legtöbb esetben (csekély) tiszteletdíjért végez, igen nehéz körülmények között. Elvileg számíthat a demokratikus összetételű szabadművelődési tanács (1949/50-ben népnevelési bizottság, később tanácsi népművelési áb) segítségére, a gyakorlatban azonban a munka dandárját neki kell elvégezni. Voltaképpen az ő magatartásán múlik, hogy a tervfeladatokat helyileg milyen színvonalon valósítja meg.

Hidegkúton, akárcsak a többi kisközségben, a kultúraszervezés elemi feltételei is hiányoznak. Nincs megfelelő népkönyvtára, kultúrotthona, mozija. A közösségi rendezvényeket az iskolában tartják. A technikai-tárgyi feltételek megteremtésének helyi erőforrásai hiányoznak. A lakosság egymástól eltérő hagyományú, más-más etnikumú csoportokból áll, ezért mozgósítása nemegyszer akadályokba ütközik.

A már-már elviselhetetlenül súlyos gazdasági terhek, a túlzott gazdasági igénybevétel a felnőtt lakosság többségét eleve kikapcsolja a kulturális életből. Az ötvenes években a népművelési munkatervek különben is igen szerények: néhány színielőadás az iskolában alkalmilag összeállított színpadon, egy-két ismeretterjesztő előadássorozat, az állami ünnepek műsoros alkalmai, a farsangi időszak báljai a Nőtanács, Vöröskereszt és DISZ szervezésében alkotják fő tételeit.

1956 előtt két komoly változásról számolhatunk be: a népkönyvtár szervezéséről (1950) és a körzeti vándormozi (1952) felállításáról.

A népkönyvtár létrehozása, amint korábban már szó volt róla, a veszprémi Körzeti Könyvtár érdeme, amely központi segítséggel 1949 őszén kezdi meg a falusi alapkönyvtárak szervezését. 1950. január elején már 40 alapkönyvtár működik, 5 szervezés alatt áll (emellett 150 falusi népkönyvtár és 25 nagyobb üzemi könyvtár van a megyében).404

A hidegkúti alapkönyvtár kezelője a „szabadművelődés eredményes és szorgalmas munkása", Reményi Antal tanító, aki 1950-ben még azt panaszolja, hogy a „könyvtárnak kevés olvasója van".405 Ugyanezt elmondhatnák utódai is, hiszen az általános vélemény később is az, hogy a könyvtárat többnyire az iskolások és fiatalok, kisebb számban az öregek látogatják.406

A veszprémi járás területén létrehozott 52 letéti könyvtár könyvellátását előbb a megyei, majd a járási könyvtár biztosítja, az „egészséges decentralizálás" igénye általánosan csak 1959-ben merül fel. Ebben az évben 22 fiókkönyvtárat adnak tanácsi kezelésbe (a többit 1960-ban).

Hidegkúton — az elsők között — 1958. december 12-én adja át tanácsi kezelésbe a könyvtárat a megyei könyvtár megbizottja.407 A hidegkúti községi könyvtár ténylegesen 1959-ben kezdi meg működését, állománya az év végén 421 kötet.408 A tanácsi kezelésbe vétel megteremti a továbbfejlődés alapjait. A tanácstagok a könyvek „jelentőségének" népszerűsítését vállalják, hogy ezáltal is növeljék az olvasók körét. A könyvtár átmenetileg a KISZ-helyiségben (volt nevelői lakás) kap helyet. 1960-ban egy új szekrényt ad ajándékba a megyei könyvtár.409 De segítenek mások is. 1961-ben a tsz 300 forintot utal át kulturális alapjából könyvvásárlás céljára, a tanácsülés pedig úgy határoz, hogy a belépődíjas rendezvények bruttó bevételének 5%-át könyvtárfejlesztésre fogják fordítani, ezáltal évente 15-20 könyvvel többet tudnak venni (az évi 30-60 kötet gyarapodáson felül) 410

53. A Rubányi Edéné vezette műkedvelői csoport 1955 táján

Laiengruppe unter der Leitung von Rubányi Edéné um 1955

A beiratkoztt olvasók száma 1959 után egyértelműen nő (1960:45,1961:75, 1963: 84), a kölcsönzések száma is emelkedik, de a korábbi helyzethez képest nincs javulás az olvasók összetételében. A falu lakosságának 10-13%-a rendszeres olvasója a 60-as években a könyvtárnak, ezek 80-90%-a 18 év alatti. Korábban a felnőttek olvasási szokásait a kevés szabadidő befolyásolta ezért inkább a napi-és hetilapokat olvasták szívesen; a hatvanas évektől a gazdasági konszolidációval párhuzamosan nőtt ugyan a szabadidő, de ekkor a televíziózás divatja miatt nem következett be a könyvkultúra területén a várt áttörés .

A könyvolvasást azonban hiba lenne azonosítani a könyvtárhasználattal, hiszen az iskolai és községi könyvtár mellett az olvasóközönség szervezésében szerepet vállalat az FMSZ-bolt is ( évi néhányszáz forintos tétellel), valamint a központilag szervezett könyvárusítás, akciók, melyekben a pedagógusok és iskolások is részt vettek. 411Ehhez hozzászámítjuk még a magánkönyvtárakat, amelyek néhány tucattól néhányszáz kötetig terjedhettek s az alacsony könyvárak mellett ( a nyolcvanas évekig) szépen gyarapodhattak (A plébánia, könyvtár értékes darabjai a XVIII. századig nyúlnak vissza Az utolsó önálló plébános, Albrecht József saját könyvtára legalább 400-500 kötetes, külön érdekessége, hogy a vadászati szakirodalmat is gyűjtötte.)412 Ami korábban ritkaságszámba ment: néhányan a mezőgazdasági szakkönyveket is megvásárolták, gyűjteni kezdték.

A közkönyvtár említett forgalmi adatai nem tükrözik azt a változást, amely a felnőttek olvasási kultúrájában végbement. Az ötvenes évek elejétől szinte minden házhoz járattak újságot s ez többeket elindított a rendszeres olvasóvá válás útján. A könyvtáros jóvoltából név szerint is ismerjük azokat, akik legtöbbet olvastak a hatvanas évek első felében.413

A másik jelentős változás, amiről külön is meg kell emlékeznünk, a kultúrház építése volt. Már 1956 előtt is tervbe vették, pénzfedezet hiányában azonban nem valósíthatták meg. 1959-ben azonban — részben tanácsi költségvetésből, részben a kiutalt 50 OOOFt bankhitelből — hozzákezdhettek a munkához. (Ekkoriban épül a járásban az ösküi, hajmáskéri és bándi kultúrház is.)

A téesz építőbrigádja 1959. október 6-án kezdte meg az alapok kiásását, a tél beköszöntéig már a falakat is felhúzták s úgy tűnt, a kitűzött határidőre (1960. április 4.) befejezik a munkát. A tervet azonban részben anyag- és munkaerőhiány, részben a rossz szervezés miatt nem tudták megvalósítani, az építkezés áthúzódott 1961-re, a műszaki átadás pedig csak 1963-ban történt meg.414

A kultúrmunka a régi keretek között folyik tovább 1956 után is, tartalmilag fokozatosan megtisztul a szektás elemektől. 1957 tavaszán a fiatalok 2 egyfelvonásost tanulnak be, 25 leány dolgozik a kézimunka szakkörben. A látogató úgy ítéli meg, hogy „Szalczer György pedagógus, a kultúrotthon igazgatója, jó kapcsolatot tart a község fiatalságával. A jól kiépített kultúraktíva valóban szép munkát végez."415 1957 novemberében Tóth Eszter 2 színjátékát (Csipkerózsika, Kata és a mesejáték) gyakorolják, a következő évben pedig tervbe veszik Csepreghy „Piros bugyellárisát", de ennek bemutatására nem kapnak műsorengedélyt. Hernádi Konrád, a megyei tanács művelődési osztályának vezetője megjegyzi: „Az a véleményünk, hogy már a népszínműsdit el kell hagyni. Tanulják meg Dobozi: Szélviharé. parasztdrámáját."416

A szigorú kritika érezteti hatását, mert később színvonalasabb színjátékokat tűznek műsorra. (Pl. 1961/62-ben Csiky Gergely: Nagymama c. színművét adják elő nagy sikerrel.)

A közel 250 000 forintos költséggel épült kultúrotthon átadása (1961) után szélesedett a munkaterület, hetente — most már kulturáltabb körülmények között — mozielőadásokat szerveztek, népszerűek lettek az előadássorozatok, melyekben a politikai, pedagógiai és egészségügyi tárgyú előadások is helyet kaptak. Közvetlen gyakorlati hasznuk volt a mezőgazdasági előadásoknak (pl. 1961/62-ben 19 előadásból 9 a kollektív gazdálkodással foglalkozott). A termelőszövetkezeti parasztság számára gazdatanfolyamot szerveztek (ezüstkalászos tanfolyam I—II., Petheő János agronómus vezetésével 1961/62—1962/63-ban). A tagsággal megismertették a munkaegységszámítás metódusát.417

Gazdagságával és igényességével kitűnik az az időszak, amikor Szaksz Vincéné állott a kultúrotthon élén (1961—1964). Míg korábban ugyanis jóformán a színjátékok, ismeretterjesztő előadások, hivatalos ünnepek műsorszerkesztése jelentették a kultúrmunkát, addig ő gondot fordított a téesz parasztság, KISZ fiatalság műveltségének, tájékozottságának növelésére is. A termelőszövetkezeti tagoknak 40 bérletet vettek a veszprémi Petőfi Színház előadásaira, s országjáró kirándulásra vitték őket. (1962-ben Budapestre, 1963-ban az Északi Középhegységbe.) 1963-64-ben a lányok számára kézimunka szakkört, a Vöröskereszt tagjai számára elsősegélynyújtó tanfolyamot szervezett.418 A KISZ-tagok megszervezték 1963-ban a nőnapi ünnepséget. Szórakozási lehetőségeik is bővültek (pl. asztalitenisz, sakk-készlet, lemezjátszó igénybevételével).

54. Az iskolai tánccsoport Horváth bácsi muzsikájára táncol az 1964. évi anyák napi ünnepségen

Die Schultanzgruppe tanzt auf die Musik von Onkel Horváth beim Mutteriagfest im Jahre

1964

1964 után a helyi kulturális élet némileg elszegényedett, a rendezvények száma is csökkent. Nagyobb tere nyílt a privát szféráknak a kultúra befogadásában is.

3. A GAZDASÁGI-TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK A MÉRLEGEN

A szocializmus két évtizede alatt a falu társadalma lényeges változáson ment keresztül. E változások két fordulóponton ragadhatók meg:

1. A kitelepítés (s nyomában a betelepítés) megváltoztatta a település etnikai arculatát. A korábban tiszta nemzetiségi falu vegyes lakosságú lett. A döntően a nemzetközi nagypolitika által meghatározott telepítések okozta sokkhatás, valamint a magyar kormányzat 1968 előtti hibás nemzetiségpolitikája felgyorsította a már korábban is erős asszimilációs folyamatot, amelyet az utóbbi két évtized „nagyvonalú" nemzetiségpolitikája sem tudott kellően ellensúlyozni.420
2. A földreform, majd a szövetkezetesítés nyomán átalakultak a birtokviszonyok, megváltozott a foglalkozásszerkezet, s ma a lakosságnak csak kisebbik hányada él mezőgazdaságból. A társadalmi átalakulást érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni.

A község népességmegtartó ereje a népszámlálások tanúsága szerint az elmúlt közel hat évtizedben nagymértékben csökkent:

Ha csupán a kialakult viszonyokat tükröző 1949 évi állapothoz viszonyítunk is, a csökkenés mértéke 1970-re 23%, 1980-ra több mint 30%.

A változást alapvetően két tényező idézte elő: az elvándorlás és az önreprodukciós készség csökkenése. Az anyakönyvek alapján összeállított népmozgalmi adatok szerint a természetes szaporodás (fogyás) alakulása Hidegkúton:421

A migrációban (belső vándorlásban) szerepet játszik a környék nagyfokú iparosítása, az urbanizáció, az infrastrukturális hálózat fejlődése. A gazdaság extenzív növekedési szakaszában (kb. 1968-ig) jelentős mértékben a munkaerőtartalékok feltárása és felhasználása járult hozzá a termelés növekedéséhez. Ehhez a szakaszhoz kapcsolódik a nők munkába állása. 1970-ben Hidegkúton a 14 év feletti népességből aktív kereső a férfiak 77,8, a nőknek 42,0%-a. Az aktív keresőknek többsége (54,3%-a) már nem a mezőgazdaságban dolgozik. Ez a döntő változás, amely jelzi, hogy a falu élete az ország iparosodásával alapvetően megváltozott. S hogy az átalakulás a mezőgazdasági termelés szerkezetét is megváltoztatta, jelzi az, hogy ugyanekkor az inaktív keresők többsége (58-ból 48, vagyis 82,8%-uk) a mezőgazdasági dolgozókból került ki.

Az aktív keresők gazdasági ágak szerinti megoszlása (1970) más összefüggésekre is rávilágít:

Nevezetesen: a hidegkúti nők többsége (60,7%) a mezőgazdaságban dolgozik; ez az arány a férfiaknál csak 37%. Fordítva ez alig képzelhető el, hiszen a nők hagyományosan jobban kötődnek a lakóhelyükhöz, kisebb a mozgási lehetőségük (anyaszerep, alacsonyabb iskolai végzettség). A férfiak családfenntartó funkciója még a hatvanas években nem halványult el, a patriarkális családszervezet még erősen tartja magát.

Bár az aktív kereső férfiak relatív többsége az iparban (41,1%), kisebb része a szállításban és kereskedelemben (21,9%) dolgozik, ez közel sem jelenti azt, hogy véglegesen elszakadtak volna a mezőgazdaságtól. Az első generációs munkásság kétlaki életet él; ezzel tudja biztosítani családja számára (a hetvenes évek végéig) a folyamatos életszínvonal növekedést. Ez az átmeneti kettősség (gyári munkás és háztáji, ill. kisegítő gazdasági tevékenység) á társadalmi tudatban értékzavarok forrásává is válik. (Pl. „A munkahelyen majd kipihenjük a hétvége fáradalmait.")

Az átalakulás nyomán az ötvenes évek végén megkezdődött a családi házak építése. 1960-ig mindössze két családi ház épült: Reichardt Józsefé és Pechl Antalé (mindkettő 1958-ban).422 Azután felgyorsult a lakásépítés: 1959 után egy évtized alatt 21 új családi ház épült. Ezek általában négyzet alaprajzú típusépületek voltak, amelyek számoltak a komfortigénnyel de a paraszti élet- és munkafeltételekkel már kevésbé.

Az 1970. évi felmérés szerint Hidegkúton 136 lakás volt, építési idejük szerint a következő megoszlásban:

Eszerint a lakások 29,5%-a a múlt században épült, 49,2%-a 1900—1944 között és 21,3%-a 1945 után. 1959 után egy évtized alatt két és félszer annyi lakást építettek Hidegkúton, mint a megelőző közel másfél évtizedben együttvéve.

A zömmel 1953-ban visszaköltöző, Lókútra telepített anyanyelves családok fokozatosan visszavásárolták másnak juttatott házaikat. Így pl. Tévald József egykori házukat 1956. október 23-án 33 000 forintért veszi meg Balla Sándor felvidéki telepestől.423 1961-ben rendezték a házak tulajdonjogát: 6 család hidegkúti házat kapott cserébe lókúti házáért, 8 ház vásárlással került személyi tulajdonba. Ezután a Hosszú utcában és a Fő utcában is már csak 8—8 ház maradt állami tulajdonban és tanácsi kezelésben. Tatarozásukra 40 ezer forintot irányoznak elő.424 1970-ben az összeszámlált 136 ház közül 122 (89,7%) személyi, 14 továbbra is állami tulajdonban van. A lakóépületek szinte kivétel nélkül kőből épültek és mind földszintesek. Alapozás nélküli ház nincs. (Az egyes bakonyi falvakban a régi házak egy része, az összállomány 5—10%-a alapozás nélküli volt ekkor.) Emeletes házakat a nyolcvanas években kezdenek építeni. 1987 őszén tizenhat kétszintes házat számoltunk össze.

A lakások komfortfokozata azonban elég alacsony. A villanyt szinte mindenhová bevezették (a lakások 95%-ába), a lakások egynegyedében (24,3%) vízvezetékkel biztosították a vízellátást, 14 ház udvarán ásott kútból nyerték a vizet. A lakások többsége (65,4%) még vízvezetéki közkifolyóból, az utcáról kapta a vizet. Vízöblítéses WC 1970-ben csak 7 lakásban volt (5,1%), szennyvízcsatorna már 15 lakásban (11,0%). Legtöbb helyen gáztűzhelyen főztek (a lakások 2/3-ában).

Az adatok értékelésekor két szempontot kell mindenekelőtt figyelembe venni: 1969-ben, tetemes költséggel épült a törpevízmű, így a vízellátás csak a hetvenes években javulhatott számottevően.425 (1980-ban a 135 lakás közül már 132-ben vízvezetékkel biztosították a vízellátást, 87 lakásban (64,4%) volt vezetékes víz, 71-ben vízöblítéses WC és 91-ben szennyvízcsatorna.) A másik: a megtett fejlődés. Az ötvenes évek végén még csak sok a füstös konyhás, WC nélküli, egészségtelen lakóház. A falukép átalakulása 1967 táján már szembetűnő: „Gomba módra nőnek az új házak, kiszorítják a kémény nélküli, kicsi ablakú régi épületeket."426

Az életkörülmények változását jelzi, hogy az ötvenes évek végétől megkezdődött a háztartások gépesítése: elterjedt a mosógép, később a hűtőszekrény, a hetvenes években a kisebb háztartási gépek (pl. villany mákdaráló, elektromos habverő stb.). 1956 előtt csak két családban volt mosógép (Velegi Károlyéknál és Szép Móricnál), ma már szinte mindenütt, a módosabb családoknál automata kivitelben.

Az alapellátást, a mindennapi közszükségleti cikkeket a helyi FMSZ-boltban lehetett beszerezni. Az ellátás — különösen a nyári időszakban — még a hatvanas években sem volt zavartalan (pl. húsáruk, sör, üdítőitalok). Kenyeret is 1962 előtt csak kétnaponta szállítottak. Miután azonban a Tótvázsony és Vidéke FMSZ 1963-ban a Veszprém és Vidéke ÁFÉSZ-szel egyesült, javult az ellátás, bár a nagyobb értékű műszaki cikkeket, (pl. tv, rádió) ezentúl is csak külön megrendelésre szállították.427 A keretgazdálkodás egyes árucikkeknél hiányt idézett elő.428 A nagyobb bevásárlásokat csak Veszprémben lehetett lebonyolítani. Ezt az ötvenes években még az asszonyok összekötötték a szabad piaci értékesítéssel: tejét, tojást, túrót, gyümölcsöt árultak s a bevételt főleg ruházati cikkek vásárlására fordították. Jobbára gyalog, „toronyiránt", Nemesvámoson át érkeztek a megyeszékhelyre s visszafelé is itt pihentek meg. Az életszínvonal növekedésével a piacozás is abbamaradt, s a gyalogos közlekedést is fölváltotta az autóbusszal való utazás. A hatvanas években már egyre több család vásárolt motorkerékpárt és személygépkocsit. Az 1956 előtti évtizedben alig pár férfinak (többnyire iparosnak) volt motorkerékpárja. 1948 előtt Schalbert Ferenc kőműves egy Jawa, majd egy 250-es DKW, Lintinger Ferenc kőműves egy Sachs motorral dicsekedhetett. Azután 5 Csepel 125-ös tulajdonosát sorolhatjuk fel (Alföldy József erdész, Eizenacker Mihály asztalos, Hász József lakatos, Pauer József kereskedelmi dolgozó, majd Reichardt József italboltvezető zárja a sort, aki 1956-ban vette a motorját).429 Egy 1958-as községi adatgyűjtés szerint már 98 kerékpár és 17 motorkerékpár volt Hidegkúton. A személygépkocsik 1965 körül kezdtek elterjedni. 1967 tavaszáig 3 személygépkocsit vásároltak:

1. Eizenacker János Wartburgot,

2. Pauer József Trabantot,

3. Reichardt József Skodát (1000 MB).

1967 után tömegessé vált a gépkocsivásárlás.

A gépesítés a hetvenes években a háztáji gazdálkodásban is általánosan tért hódított (villanydarálógép, kerti traktor stb.). Aki tehette, saját maga barkácsolt kisgépeket (pl. fűrészgép).

Az életmódváltozás szinte az élet minden területére kiterjedt: a ruházkodásban, öltözetben lassan eltűntek a régi színek, átvették helyüket a konfekcióipar termékei. A jellegzetes nemzetiségi viseletet 1948-ig még ünnepélyes alkalmakkor fel-felvették, utána azonban darabjai véglegesen a szekrények mélyére kerültek, s ma már a legidősebbek féltve őrzött kincse. Ők még ismerik használatuk módját is. (A népviselet kultuszát nem tudta visszahozni a nyolcvanas évek pávaköri mozgalma sem, amely inkább a nemzetiségi tudatra volt jótékony hatással.) Szomorúbb sorsra jutottak a hidegkúti parasztház hagyományos berendezési tárgyai, amelyek a be- és kitelepítések során szóródtak szét s ma már mutatóba is nehéz találni belőlük.

Az étkezési szokások is megváltoztak, főként a hatvanas évektől. Ahogy csökkent a paraszti önellátás mértéke, úgy nyomult előre a szolgáltatóipar. A fa- és fém alapanyagú háztartási eszközöket egyre jobban kiszorították az alumínium- és műanyagtermékek. A polgárosodás szintjét jelzik a (néhol herendi) porcelán étkészletek, kávéskészletek. Az ötvenes évek végétől általánossá vált étkezéskor a kés, villa használata. A hagyományos étrend helyét a hatvanas évektől elfoglalta a bőségesebb, kalóriadúsabb étkezés, amely „civilizációs ártalomként", más tényezőkkel együtt, számos betegség forrásává vált.

A szabadidő, eltöltésének új formái — a tömegkommunikációs eszközök — a hatvanas években jelentek meg és teljes egészében átformálták az emberek életmódját. A sajtó és a rádió mellett az ötvenes évek elején jelent meg a film, a végén a televízió. Ez utóbbi hozta meg az áttörést a tömegkommunikációban: a hatvanas évek elején a tévénézés — a készülékek kis száma miatt — még a közösségi szórakozás része, az évtized második felében — amikor tömegessé kezd válni — már individuális tevékenység a családi élet keretei között (mint később a magnetofon, ma a video). 1945 előtt mindössze 5 rádió volt a községben:

1. A leventeegyesületnek,

2. Németh Bélának,

3. Pechl Jánosnak,

4. Schalbert Ferencnek,

5. Reichardt Vendelnek.

Az 1950-es években a rádió használata általánossá vált, egyre többen vásárolták, bár adásai — érthetően — nem örvendhettek nagy népszerűségnek. (Nász József adatai szerint 1958-ban már 56 rádiót számláltak össze a községben.)

1960-ban mindössze 2 televízió volt a faluban: Görföl Szilveszter lottón nyert egy „Munkácsy"-t; emellett a termelőszövetkezet is vásárolt egyet. Az volt a szokás, hogy azok, akik az adásokra kíváncsiak voltak, esténként 1—1 forintot fizettek a tévétulajdonosoknak. A televíziózás hőskora azonban hamar véget ért Hidegkúton is. Az 1960-as évek legelején akik tehették, már maguk is vásároltak televíziót: elsőként Máhl József, Heizer József és Reichardt József. Nyomukban valóságos tévévásárlási láz keletkezett. (A fekete-fehér készülékeket az 1980-as években kezdték felváltani a 25—40 ezer forintos színes tévék.)

A hatvanas években a közösségi élet színterei (a kultúrház, az italbolt, a futball- és tekepálya, a templom) még viszonylag élénkek voltak, súlyuk azonban egyre csökkent a privát szférák előtérbe kerülésével.

A privatizálási folyamatot erősítették meg a körzetesítések, amelyek érintették az oktatásügyet (1961), a közellátást (1963), a gazdálkodást (1968), a közigazgatást (1969) és egyházigazgatást (1987). A helyi közvélemény már a döntéselőkészítés időszakában megoszlott és szinte minden esetben „közelharcot" kellett folytatni a nemet mondó többség megnyerése érdekében. Mert a kérdés igazából nem az volt, hogy Hidegkút Tótvázsony (vagy később: Nemesvámos) „gyarmata" legyen-e, hanem az, hogy a község kellő rugalmassággal be tud-e illeszkedni egy — nemzetközi és országos tényezők által meghatározott — integrálódási folyamatba, vagy sem.430 S aki ma végigmegy a község utcáin, magában azt latolgatja, hogy e szubjektíve fájdalmas folyamatban vajon merre billen a mérleg nyelve? A hosszú távú érdekek felülkerekedése, úgy véljük, bíztató jövőt, kiegyensúlyozott fejlődést ígér a megfogyatkozott lélekszámú községnek.